#társát

[csacskamacskamocska]

Őszinteség és énközpontúság

Drágajóanyám egy őszinte embernek gondola magát. Közben folyton hazudott. Akárkivel kommunikált, úgy alakította a mondandóját, hogy az megfeleljen az adott helyzetnek. Nemcsak arról volt szó, hogy nem szólt be, nem ellenkezett, nem konfrontálódott, hanem a sztorikban is azt domborította ki vagy színezte ki, ami erősítette azt a mondandót, ami valami módon sikeresnek gondolt a másik fél manipulálásában. Valójában folyamatosan hazudott – szerintem –, de saját magáról az a megélés volt, hogy ő nagyon, de tényleg nagyon őszinte ember. Mindenre volt valami magyarázat, hogy az miért jó úgy, ahogy ő zsonglőrködött a szavakkal. Ez az érdekes a dologban, hogy ő őszintének gondolta magát. Kívülről látni ezt, az zavarba ejtő. Mert nem káros másokra nézve, hiszen senkit nem vert át pénzzel, nem vette rá őket vásárlásra, befektetésre, nem élősködött senkin szerelmet vagy elismerést hazudva, sőt, lehet mondani, hogy mindenkinek örömöt szerzett. Megértő volt, támogató, lelkesítő, csupa pozitívum – és valójában ez az ő énideálja magáról, ez valóban ő volt, és annyira de annyira szerette volna, ha szeretik. És szerették is! Csakhogy, én ott álltam közel. A színfalak mögött. És elvesztettem minden bizalmamat. Hiszen ugyanazt a történetet 4-5 különböző formában is hallhattam, ahogy éppen az adott szitunak megfelelt. És tudtam mennyire fárasztja ez az egész. És tudtam mennyire lenéz mindenkit. Mennyire kritikus. Tudatosnak gondolta magát, de ösztönös és sértődékeny és bosszúálló volt. – mint minden narcisztikus. Mert az volt. És közben kreatív és idealista és erős és varázsló volt.

Egy másik felnőtt nyilván tudta őt szeretni, sőt, szerelmesnek lenni belé. Még az is lehet, hogy társnak egyáltalán nem volt rossz egy megfelelő embernek. Előrevivő, lendületes, célokat adó és megcsinálós ember mellett a másik is halad és él, és élményeket szerez. Mostanra, hogy megfordultak a szerepek és én vagyok az ő anyukája, most látom őt tisztán. Elvesztette a társát és nem tudott másikat szerezni, nem is akart, mert neki az az egy megértő, odaadó jó ember kellett, a rugalmas morállal, a vidámsággal, a kellemes aláredelődéssel. Esélye nem volt másik olyat találni, mint a nevelőapám. És neki nem egy másik ember kellett, hanem egy megfelelő legodarab, aki illeszkedik az életébe.

Sosem voltak kétségei saját magáról. Csak azt érezte, hogy másokkal van baj. Soha nem kért bocsánatot, és soha nem tépelődött azon, hogy valamit esetleg nem jól csinált. Pontosabban, ha tépelődött rajta, akkor azon rágódott, hogy hogyan nyerhetett volna, nem azon, hogy miért nem jó amit tett. Rég óta tartó kezeletlen személyiségzavar, a demencia mellett – volt a diagnózis, amikor először bekerült a pszichiátriára.

Az egész történetet azért mesélem el, mert két dologban határozza meg az én életemet. Háromban. :) 1. Van bennem egyfajta morális rugalmasság. Ami hiba. Az emberek közötti hazugságokra, elhallgatásokra, manipulációra a hisztériáig érzékeny vagyok, de amúgy a szabálykövetésem nagyon gyenge. Én vagyok az, akinek figyelmeztetnie kell magát, hogy akkor is megálljak a stoptáblánál, amikor nyilvánvalóan nem jön semmi. (mer nincs kivétel). 2. Sajnos bármire hisztérikusan reagálok, ami kicsit is hasonlít anyám dolgaira. Ha bármit észreveszek abból, ahogyan ő működött, akkor az egész múltamat a nyakába varrom az illetőnek. Hogy igazam van-e ilyenkor, azt nem lehet tudni. 3. A különlegesen sok ellentmondás, amiben évtizedekig őrlődtem, egy állandó és elég fárasztó önvizsgálatra kényszerít. Mert állandóan és rémisztően észreveszek magamon jeleket, lenyomatokat. Hiába fogadtam már el anyámat, ugyanazokat a dolgokat magamban nem tudom, nem szeretném elfogadni, hiszen azzal kárt okozhatok másoknak.

Azt várom, hogy valaki lássa és értékelje az erőfeszítéseimet. És néha menedéke nyújtson. Egy mellkast, amin meg lehet pihenni az önmagammal folytatott küzdelemben. Nekem nem kell legodarab. Nekem egy másik ember kell. De közben vonzanak a narcisztikusok, mint lámpafény a bogarakat. Mert a mérhetetlen arroganciájuk mögött a sebezhetőségük és a szeretetéhségük vitathatatlan. Gyógyíthatatlanok. És gyógyíthatatlanul beleégetik magukat a másik emberbe. De ők sosem tudnak menedéket nyújtani.

Amúgy jól vagyok. Tényleg.

[drakvuf]

[lakotelepi-jamesdean]

Középkorú nők bármire képesek hogy ne kelljen normális ember módjára:

- Edzeni, legyen vmi full retard nevű mozgásforma 15k per óráért

- Étkezni, legyen vmi full retard nevű étrend ami teljesen kiegyensúlyozatlan de a netről legyen

- Meggyógyulni, legyen vmi full retard nevű kezelésmódszer, amihez fordulsz ahelyett hogy rendes orvoshoz mennél és ha beteg vagy rendes gyógyszert szednél

- Gyereket nevelni, legyen vmi full retard nevű nevelésmódszertan, és ehhez egy drága magánintézmény ahol eszperantóul tanítják a 2 éves gyereket, soha nem szólnak rá semmiért, akkor eszik, és azt amit akar, ha megöli egy társát, akkor is csak megkérdezik tőle, hogy de mit érzel kedvesem mi bánt?

- Megélni bármilyen pillanatot, jobb azonnal kézbe venni a telefont és na Lara/Luca gyere mondd el milyen volt megkapni a karácsonyi ajándékod vagy mondd el a tiktokos követőknek milyen érzés most először látni a kistesód miközben én a pofádbatolom a kurva telefonomat?

[bluestrawberrycoffe2]

miért van az, hogy akkor is a rövidebbet húzom

hogyha megismerem a világ legnagyszerűbb lelki társát, barátnőjét?

miért kell mindenkit elveszítenem, aki a legközelebb áll?

miért mindig azt kell magam után hagynom, amit a legjobban akarok?

És miért kell éveket várnom mindenre??

>mégis mi a fasszal jött ez a karma<

[kampeszino]

Pilinszky : Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?

[partvonal]

The Deserts of Camp Jupiter

●+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+●

Chapter one: Hongjoong

-A segítségedet kell kérnem. - ejtette ki Hongjoong kelletlenül a szavakat. Kényelmetlenül érezte magát Yeosang fekete szemei előtt, amelyek, mintha mindent ki tudtak volna olvasni elméjéből.

-Tudod jól, hogy nem jósolok. - válaszolta a különös fiú halkan, olyan hangsúllyal, mely egyszerre hatott megértőnek és fenyegetőnek. Hongjoong-ot kirázta a hideg tőle s feldühítette.

Mindennél jobban szüksége volt a másik segítségére a másnap esedékes küldetéssel kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben, Neptunusz személyes üzenete önmagában egy ezrednyi római harcos által félt előjelnek számított, különösen, hogy nem is tulajdon fiát, hanem egyenesen őt és három társát kérte a küldetés vezetésére, amelyről semmit sem árult el. Hongjoong Plútó fiaként nem félte a halált, hisz része volt születése óta, azonban úgy érezte, egyszerű feláldozható csaliként kezelik, mely fojthatatlan dühöt váltott ki belőle. Hiába esküdött fel olyan fiatalon rómáért, mindenki kívűlállóként kezelte: a selejtes ötödik légióba osztották, a legótvarabb munkákat bízták rájuk és megalázták őket. A bizonyítási vágy s lázongás egyszerre forrongott vérében, emiatt pedig felfoghatatlannak hatottak számára Yeosang ellenkező szavai.

-Ez vészhelyzet te barom! Nem bukhatunk el az ostoba elveid miatt mindent! Láttad mi folyik ott kint?! Őrültekháza, mégis nevetnek, nevetnek mert mi fogjuk megszívni ezt. Az ötödik légió egy csőd. Nem fáradtál bele, hogy le sem köpnek minket? Vess kártyákat vagy csinálj amit akarsz Yeosang, de adnod kell valami támpontot! - csapott az asztalra Hongjoong, mire az említett összerezzent. Nem állt szándékában megijesztenie a fiatalabbat. Amióta az eszét tudta, szeretett volna rácáfolni a halál fiait súlytó előítéletekre, dühe s kétségbeesése azonban mielőtt visszafoghatta volna, teret talált magának. - Mi olyan rohadt nehéz egy joslatban?

-Nem lehet. - felelte halkan az előtte ülő arcát fürkészve. Ugyanolyan elveszettek voltak mindketten és nála volt amire mindkettejüknek szüksége volt. Hongjoong hitetlenkedve nézett vissza rá, nem értette az indokot a másik ellenkezése mögött.

-Miért? Megadhatok neked bármit. - jelentette ki idegességében elnevetve magát. - Annyi aranyat hozok a felszínre amennyit csak akarsz vagy…

-Nem. Lehet. - ismételte magát Yeosang ökölbeszorult kézzel. Hogy lehet ennyire önző? Hongjoong minden önuralmát elsodorta a mellkasába ömlő, folytogató, sűrű kétségbeesés.

-Hogy lehetsz ilyen önző? Rajtad múlhat a légió jövője! Ha értem nem is teszed meg… - torpant meg a felismeréstől a mondat közepén Plútó fia, mire a másik felkapta védtelen, sötét tekintetét. Tudta mi következik, mindketten tudták. Hongjoong nem akarta ezt tenni, de úgy érezte nem hagynak választást neki.

-Ha értem nem is teszed meg, tedd meg Wooyoung-ért. Magammal viszem őt és tudod, hogy nem fog nemet mondani.

A fiú nem hitte, hogy a mindig csendes, kedves és jóindulatúnak tűnő Yeosang képes ennyi gyűlöletet egyetlen pillantásába sűríteni. A legjobb gyerekkori barátjának belekeverése ebbe elég volt, hogy Hongjoong tudja, megszerezte amit akart.

-Meglátom mit tehetek. - köpte oda a másik, miközben túl régóta könyvei alá temetett kártyáiért nyúlt. A szavak dactól ázottak voltak de reménnyel kecsegtettek, Hongjoong bűntudatát azonban még a gondolat, miszerint a másik fiúért is cselekszik sem nyomhatta el többé.

-Köszönöm.

-Jóslást nem szabad megköszönni, - felelte Yeosang kimérten, a kelleténél halkabban, amitől a másik úgy érezte, csendben kell maradnia - balszerencsét hoz.

A szobát lassan s megmagyarázhatatlanul töltötte színültig a sötétség, csupán a kezei alatt szentjános bogárként, ibolyaszínen fénylő kártyák vetettek halovány fényfátylat a fiú arcára. Bőre hófehérnek hatott, arcába hulló, fekete, túl hosszúra nőtt tincsei sem rejthették el majdhogy élettelennek tűnő szemeit, ahogy egy mozdulattal, félhold alakban Hongjoong elé terítette a kártyákat.

A fiú egy pillanatig arra gondolt, vajon mi lesz, ha rossz kártyát választ, amiért gondolatban magára uszított egy ezrednyi élőholtat meg San törpemalacát és gyorsan elhesegette ezt az irreális rémképet. Talán kevesebbet kellene pókereznie. Lassan végigvezette tekintetét a lapokon. Arra számított, az egyik különös vonzzással hívja majd magához, de az összes, egytől egyig semlegesnek hatott, nem is sejtetve melyik rejtheti díszes hátoldala alatt ködös jövőjét. Hongjoong-nak fogalma sem volt, Yeosang tudja-e mit érez a kártyákkal kapcsolatban, de a lehető legmagabiztosabban, mély levegőt véve, véletlenszerűen egy jobb keze felőli lapra bökött, melynek pillanatában a lila derengés ködként semmivé foszlott, s csak a kiválasztott darab ragyogott tovább.

Yeosang szellemszerű, lassú mozdulattal nyúlt utána majd felfordította.

-A szeretők - olvasta fel a Yeosang, anélkül, hogy levette volna pislogás nélküli tekintetét Hongjoong-ról. A kártya apró, részletes ecsetvonásokkal festett, ruhátlan alakjai megelevenedtek. Kissé úgy festettek mint Ádám és Éva a hatalmasra nyúló virágzó fa alatt, ahogy a szélekről, a gyönyörű szegélyektől a lap közepén egymáshoz közel értek. Megragadták egymás kezét örömükben, - legalábbis így látszott - majd mintha csak megszállta volna őket valami, fejüket egyenesen Hongjoong felé fordították, mintha valóban láthatnák őt. Szavalni kezdtek, de csupán néma ábrák lehettek egy papírlapon. Yeosang formált helyettük minden szót.

„Lépteid alatt csak a mély

Esküt szeg a halál

Tenger oldozza kereszted

Egy elhal de a többi visszatalál”

A jóslat, mitöbb prófécia részletei fájdalmasan világosnak látszottak. Ezzel együtt pedig a különös, szobára telepedett sötétség is lassan elfolyt, kitudja hova, Yeosang újra élettel teli ámbár visszahúzódó lényét hagyva maga után. Hongjoong úgy érezte, mintha fejbeverték volna. A pulzusa az utolsó sor hallatán a kétszeresére gyorsult.

-Yeosang… ezt most el kell mondanom Alison-nak. - nyögte ki végül, s több szó pazarlása helyett zavaros fejjel a kijárat felé indult.

Még hallotta, hogy Trivia fia utánakiáltja, „A jóslatom nem prófécia.” de ő az intő szavakat maga mögött feledve kivágta maga előtt a barakk ajtaját.

・・・・・・・・・・ ✧ ・・・・・・・・・・

Hongjoong valójában a legkevésbé sem akart beszélni Alison-nal, így a principia ajtajában állva gyorsan bekopogott, mielőtt meggondolhatta volna magát.

Az épület kívülről sokkal szerényebbnek nézett ki ahhoz képest, mint amilyen hadi pompa ragyogta körbe belülről. Hongjoong-ot lassan tíz táborban töltött év után is képes volt lenyűgözni a belsőépítészet részletes díszítettsége és az asztalon végig húzódó káosz összhangja, ahogy az engedély elhangzása után belépett az ajtón. Az egész annyira tökéletsen festett, hogy nehéz lett volna elhinni, Alison édesanyja nem Minerva, hisz ő alakította át az egész helyet, mikor praetorrá választották.

A lányt mint mindig ebben az időpontban, -na nem mintha a fiú annyit járt volna ide- most is az asztala mögött találta. Fájdalmasan szorosra font, sötétvörös kontyából kiszabadult néhány tincs, melyek az arcába hullottak megragadva Hongjoong figyelmét, ahogy azonban meglátta őt azonnal eltűrte onnan. Az arckifejezéséből komolyságon kívűl semmi más nem volt kiolvasható, mintha csak egy lett volna a tökéletesre formázott érzelemmentes, falfehér szobrok közül, melyek kissé távolabb tőlük, a csigalápcső mellett sorakoztak. Ez volt az első számú dolog, amit Hongjoong ki nem állhatott a lányban. A második pedig, hogy rendezett vonásai ellenére a fiú mégis képes volt megmondani, mennyire nem örül a jelenlétének.

-Sajnálom, hogy zavarl…

-Miért jöttél? - vágott a szavába rámeredve, mintha Hongjoong minden szava, mely nem közvetlenül a légiót érinti pazarlás volna. Még egy dolog, amit Hongjoong ki nem állhatott.

-Egyedül indulok el holnap... - jelentette ki komolyan, hibát vétve azzal, hogy vett egy levegőt a magyarázat előtt.

-Hárman indulnak küldetésre hagyományosan. Ezúttal Neptunusz külön kérésére négyen, de a te -nyomta meg ezt a szót- kérésedre semmi esetre sem kevesebben.

Plútó fia igyekezett a lehető leglátványosabban mindenfelé unottan nézelődni, amíg hallgatta a lány túl kevés információ birtokában tett monológját. Mintha csak most látná először a principia berendezését, magában még egy puccos műértő hangsúlyával meg is jegyezte, hogy „Micsoda érzéki ajtófélfa!”.

- Harcedzett vagy, de távolrol sem olyan erős mint ijesztő, Hongjoong. Nyilvánvalóan meghalnál egyedül. -fejezte be a lány végül.

A fiúnak erős késztetése támadt, hogy mosolyogva kijelentse, „Épp ez a lényeg”, de nem lett volna célravezető, úgyhogy inkább elvetette az ötletet.

-Nem arról van szó amiről gondolod. Jóslatot…

-Alison! - Rontott be ekkor az épületbe, a második légió egyik tagja, két kissé soványnak tűnő, azonban meglepő módon egyáltálán nem megszeppent tíz év körüli fiúval a nyomában. Alison olyan gyilkos tekintetet zúdított a tisztre, hogy Hongjoong a helyében Plútó szentélyéig szaladt volna áldozni valamit, nehogy végül a tartatoszban kössön ki.

-Újoncok? - kérdezte, Hongjoong pedig kezdte feladni, hogy valamikor is érdemileg szóhoz jusson.

-Feltehetőleg félistenek, a Caldecott alagúton át érkeztek. Testvérek.

A fiú eltűnődött, vajon csak képzelte-e, hogy a praetor lány vonásai egy pillanatra megfeszültek, ugyanis egy másodperccel később újra rezzenéstelen komolysággal az arcán fordult felé.

-Hongjoong, úgylátom ráérsz. Vezesd körbe az új barátainkat! Tudod a protokolt. A szenátusi gyűlésen találkozunk a választott társaiddal együtt.

Olyan lekezelő s ellentmondást nem tűrő hangsúllyal ejtette ki az utolsó mondatot, hogy Plútó fiának a nyelvére kellett harapnia, ha nem akarta a gyerekek előtt elkáromkodni magát. Egyáltálán nem volt hangulata a bébiszitterkedéshez, ráadásul temérdek elintéznivalója akadt az indulás előtt. Ahogy azonban a két kiskölyökre nézett, akik épp egymást bökdösve halkan kuncogva civakodtak valamin, nem tudott nem arra gondolni, hogy ő és Mingi ugyanilyenek voltak majdhogy tíz évvel ez előtt ugyanitt állva, ahogy mindketten halálosan unták az akkori praetor beszédét a tábori szabályokról.

-Add vissza! - kiáltotta Hongjoong hirtelen kiszaladva a pincipia épületéből Mingi után eredve, ahogy észrevette, a fiú ismételten elcsent egyet aprócska kezein sorakozó, hatalmas, különböző ékkövekkel díszített gyűrűi közül. Saját maga által vágott, koszos sötét tincsei viccesen himbálóztak a menetszélben ahogy hozzátette: - Rádszabadítom a szellemeket!

-Úgysem mered! - felelte Mingi levegőért kapkodva. A másik fiúéhoz hasonlóan rongyos, méreténél jóval nagyobb pólója csak úgy lobogott utána, az arcán rosszcsont vigyor virított. Hongjoong-ot rendkívűl bosszantotta, hogy egy nála fiatalabb mindegyre kijátsza őt, ráadásul az ékszerek mind sokat jelentettek számára. Édesanyja születésétől fogva minden születésnapjára ajándékozott neki egyet, így mostanra mindegyik ujjára jutott egy-egy csillogó kavics. Különös ajándék volt. Az óvodából és iskolából ismert barátai általában játékokat vagy pénzt kaptak, amik kétségtelenül hasznosabbnak tűntek, de az ő anyukája ékszerész volt a San Francisco-i kínai negyedben, az ottani legjobb, -nem is- a világon a legjobb, így ő nem találta ezt furcsának. Szeretve és erősnek érezte magát édesanyja munkáit viselve. Hisz csak ők voltak egymásnak.

De bárcsak ne tervezte volna olyan bőre őket.

-Ha elkaplak megfojtalak Mingi! -kiáltotta, s saját meglepettségére utolérte, mitöbb keresztülesett a hirtelen megtoppanó fiatalabb fiún. Mindketten elterültek a fűben, de mintha ez őt egyáltálán nem zavarta volna, csak maga elé mutatott.

Hongjoong-nak fogalma sem volt, Mingi a panorámán ámult-e el ennyire, ugyanis a tábor sokkal de sokkal hatalmasabb volt annál, mint azt az előtt képzelte, vagy a tájon mindenhol össze vissza cikázó szellemek ijesztették meg. Őszintén abban sem volt biztos őt melyik lepte meg jobban.

-Azt a kur…

-És még a szája is mocskos! - méltatlankodott a preátor fiú ahogy Mingit a grabancánál fogva fél kézzel lábraállította.

Hongjoong észre sem vette, hogy utolérte őket, de hálát adott, hogy ő magától tápászkodhatott fel. Nem szerette ha az emberek megérintik.

-Nem sok újoncot láttam aki a megérkezését követően egyből bajt okozott, élve. -jelentette ki. Hongjoong nem tudta kiolvasni a vonásaiból, de remélte hogy csak viccel. Egy biztos volt, a preator fiú nem volt hozzászokva, hogy a dolgok nem úgy történnek ahogy ő akarja. Plútó fiának kedve támadt nem kikísérletezni a határait. Egyenlőre.

Mingi-t elnézve ő is hasonló véleményen lehetett ahogy megszeppenten álldogállt egyik lábáról a másikra. Hongjoong legszívesebben kinevette volna.

-Kivételesen én vezetlek körbe benneteket. Ezt a feladatot álltalában alacsonyabb rangú tisztek végzik. -“Micsoda megtiszteltetés” futott át Hongjoong agyán, de eszébe sem jutott, hogy hangosan kimondja. A légió részévé kellett válnia, ez volt a feladata, nem ronthatta el már az elején.- Ahol eddig jártatok, az a princípia épülete, a preátorok, az az Henry és az én… nos úgy működik akár egy iroda. Körülötte található a fürdő, bizonyára az is feltűnt, valamint az öt légió barakkjai. Ez pedig amit itt láttok -mutatott az egyébként valóban csodás látkép felé drámaian- Új róma.

-Kik élnek itt? - szólalt meg Hongjoong eltűnődve. A város, távolról is látható volt, hogy nyüzsgött az élettől. Egy egyetemnek látszó épület körül fiatal felnőttek lézengtek, az utcákon nála fiatalabb gyerekek szaladgáltak, felnőttek sétálgattak, vásároltak az út széli fák árnyékában. A halál fiának honvágya támadt tőle. Mert ő nem csak a halál fia volt, hanem a világ legjobb ékszerészé is. Semmiért sem vallotta volna be, főleg Mingi-nek de nagyon hiányzott neki az otthona. Édesanyjával ketten éltek a műhelyéhez közel, egy gyönyörű, általuk felújított panellakásban egy kínai büfé felett. Hongjoong-nak mikor odaköltöztek még azt is megengedte, hogy dínókat fessen a szobája falára, így a felületet több, különböző színben pompázó őskövület is borította. Szeretett ott lenni. Elnézve őket gyakran eljátszott a gondolattal, hogy a gyűrűibe foglalt ékköveket talán egyenesen egy dínó csontváza mellől bányászták ki, s éppen csak nem vettek észre egy 150 millió éve ott pihengető apatosaurust. Hongjoong ettől csak méginkább kötődött az ékszereihez. Köztük a rubintköves gyűrűhöz, ami még mindig Mingi koszos mancsainak foglya volt.

-Félistenek és leszármazottjaik, nameg faunok, de nemhiszem hogy rájuk gondoltál. Ők inkább a tábor körül legyeskednek, majd megszívjátok velük párszor és megtanuljátok. - magyarázta megfeszült arccal. Tényleg nincs hozzászokva a kérdésekhez, gondolta Hongjoong és elmosolyodott.

-És a szellemek?

-Nem te idézted őket? - kapta fel a fejét Mingi.

-Most nem. - vetette oda büszkén. Még ha egynél többet soha nem is hozott a felszínre, hízelgő volt a tény, hogy riválisa azt hitte képes minderre. Az egész tábor és új róma ugyanis tele volt szellemekkel.

-Larkok, vagyis ősök lelkei. Ez a hely biztonságot nyújt mindannyiunknak. Az egyszerű halandók számára láthatatlan, a szörnyek pedig képtelenek bejutni.

A preator végigvezette őket Új Rómán miután megbizonyosodott, hogy nincs náluk fegyver, -mert mint kiderült a városiak érdekében a promerániai vonalon belül, mely körülveszi a várost tilos a fegyverviselés- majd felvitte őket a templom dombra az istenek szentélyeihez.

Habár nyomasztó volt látni a teljesen üresen, leharcoltan álldogáló, poros sötét épületet, mely egyértelműen Plútót hivatott eredeti mivoltában szolgálni, Hongjoong annyira izgatott volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Első látásra itt minden varázslatosnak tűnt. Az egész, egyszerű halandók szemei elől elfedett tábor létezése, a rajta keresztülágazó Kis Tiberis folyó, mely a valódi Tiberis erejét hordozza, a szellemek, a város és a vásárlóutca, a légiók… Alig várta hogy kiderüljön melyikbe osztják majd és kik lesznek a szobatársai.

Most, közel tíz évvel később azonban teljesen elhalványult a szemében a Jupiter Tábor minden fénye.

Buta egy gondolat, de talán kissé irigykedve nézett a rábízott két kisfiúra. Bizakodóak voltak, lenyűgözöttek és tele voltak erős érzésekkel. Hongjoong, ahogy hárman végül visszaértek a barakkokhoz a körbevezetés után, azt kívánta bárcsak itt otthonra találnának. Bárcsak számukra megmaradhatna ennek a helynek a varázsa.

●+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+○+●+●

Chapter two ->

[angelofghetto]

A jelzőrendszer nem működik, de ha működne is, a háttérintézmények rendszere egy vicc. Igen, tudom, van az a dolog, hogy három napig távoltartási végzés van a bántalmazóra, de aki képben van, az tudja, esélyes, hogy az a három nap arra jó, hogy ember felszívja a xart az agyába, és a negyedik napon hazamenve agyonveri a társát, amiért befújta, és amiért neki három napig nem volt szabad hazamenni.

A másik nagy baj a hatalmas látencia. Dolgoztam olyan helyen, ahol ezt minimum sejteni lehetett, de általában az a baj, hogy az áldozat hallgat, mert szégyelli, vagy mert fél. A tanító néni épp úgy nem foglalkozik vele, mint az iskolán belüli abúzusokkal (tisztelet a kevés kivételnek), de ha foglalkozna is vele, nincsenek eszközei, és senki nem védi meg attól, hogy a brutalitásból valamilyen módon neki is jusson, ha máshogyan nem, fenyegetések, verbális erőszak formájában. A környezet, a szomszédok, ismerősök meg úgy gondolják, nem rájuk tartozik, jobb kimaradni, nem látni, nem hallani.

Voltam a másik oldalon is. Mikor először mentem látleletet vetetni, azt hittem, majd ügy lesz belőle, esetleg elveszik a gyerekemet, de nem történt semmi. Feljegyezték az észlelt sérüléseket, oszt jóvan, mehetek Isten hírivel. Más alkalommal, mikor sikerült kihívnom a rendőrt (aki ki sem jön, ha nincsenek kiskorúak veszélyben), a két egyenruhás kijött, flegmán szétnézett az összetört bútorokon, a kék-zöld foltjaimon, és a következő párbeszéd hangzott el: - Asszonyom, mutassa meg, hol folyik a vér! - Nincs vér. Csak nézzen körül. - Ha nincs vér, nincs jogosítványunk intézkedni. - De ha megfojt ez az ember, akkor sincs vér. - Drága uram, nem javasoljuk, hogy megfojtsa a feleségét, mert ha így lesz, maga lesz az első számú gyanúsított.

Rendőrök balra el, ember hozzám fordulva kaján vigyorral: - Na, jót szívtál? - és mint ki jól végezte dolgát, visszament kocsmába. Eközben a gyerekek a kis szobában reszkettek és sírtak.

A gyermekvédelemnek akkoriban még csak ahhoz volt joga, hogy életvezetési tanácsokat adjon, és ha nagy a baj, a gyerekeket kiemelje a családból, és intézetbe utalja. Anyu legfeljebb szánakozó tekinteteket kap. Az áldozatoknak nagyjából ennyi "védelem" jár, de halkan kérdezem, mi történik az elkövetővel? Mi történik az elkövetővel ismétlődés, sorozatos bántalmazás után? Csinál bárki bármit? Érdekel bárkit a dolog, amíg nem történnek a cikkhez hasonló tragédiák? És utána? Azon kívül, hogy vezércikkek születnek az esetből, lehet szörnyülködni, és sóhajtozni, hogy "a mi családunkban ehhez képest minden rendben van"?

Van az Európai Tanácsnak az az egyezménye a nők elleni erőszak illetve kapcsolati erőszak ellen. A magyar operakormány aláírta már? És ha igen, miért nem? Vajon hány feleségverő lehet a 133 bátor ember között?

[extraordinarymreast]

Aprócska kalapocska ...

Valamit tényleg kezdeni kell a hazai retail-lel!

[palkerekfy]

A legnagyobb élmény az életben

Szerelem – Móricz Zsigmond egyfelvonásosai II. Mindig az, amikor szerelmes lettem. Már kétszer átestem rajta. Különös, hogy az ember ennek a legnagyobb érzésének társát mily kevéssé tudja maga kiválasztani. Teljesen ki van szolgáltatva a véletlennek, tehát ismeretlen erőknek. Ezt válaszolta Móricz Zsigmond, amikor élete legnagyobb élményéről kérdezték

[prologusblog]

Jenny Han: Örökké nyár lesz (Nyár-trilógia 3.)

„Két testvér – Egy igaz szerelem. A nyár sosem lesz már ugyanolyan. Belly csak két fiúba volt szerelmes életében, és mindkettőjük vezetékneve: Fisher. Miután az utóbbi két évet Jeremiah-val töltötte, szinte teljesen biztos abban, hogy megtalálta benne a lelki társát. Szinte. Conrad még mindig nem tette túl magát a tévedésén, hogy elengedte Bellyt, még ha Jeremiah mindig is tudta, hogy Belly…

[europasegglikamagyarorszag]

A művészet halott, és a woke ölte meg? « Mérce

POLITIKAI KORREKTSÉG

A művészet halott, és a woke ölte meg?

Nádas Péter nem-díjáról

A Haus der Kulturen der Welt Nemzetközi Irodalmi Díját Nádas Péter helyett Mohamed Mbougar Sarr kapta, ami felforgatta a kulturális diskurzust májusban, és ennek utózöngéi még júniusban is érezhetők voltak.

A zsűrizési folyamatról két zsűritag, Juliane Liebert és Ronya Othmann számolt be a Die Zeit hasábjain, ahol arról értekeztek, hogy egyes szerzők értékelése során felmerültek bőrszínnel és származással kapcsolatos érvek is, ez pedig vagy segítette, vagy hátráltatta (így Nádast) az adott szerző művének megítélésében. Mindezt magyarul elsőként a PRAE.hu-n foglalta össze Balogh Endre, amit szinte egyből felkapott a független és kormánypárti sajtó. A fordítás bizonyos részleteiben a P. C. ellen uszít (például már az alcímmel, Amikor a politikai korrektség végképp legyőzi az irodalmi minőséget), ugyanakkor torzítással is él, például azt sejteti az olvasóval, Nádas pusztán amiatt csúszott le a díjról, mert úgy találta a zsűri, hogy fehér európai férfi. Bár a Die Zeit-cikket jegyző zsűritagok szerint a tanácskozás során valóban felsejlett szempontként a politikai korrektség, az esztétikai értékelés már ezt megelőzően megszületett, és míg Sarr 5, addig Nádas mindössze 2 pontot kapott ennek kapcsán. Nádas tehát nem a P. C. miatt csúszott le az elismerésről.

A Balogh-féle cikk nyomán kipattant felháborodás itthon a felszínen a jobb- és baloldal egyesülését hozta, és azt a fals képet vetítette elénk, mintha a mindennapokban látszólag egymást nem fedő politikai és esztétikai vélemények egyetlen metszéspontja Nádas Péter lenne.

Az eset a közönséget a woke ellen is összekovácsolta – amelyet ez esetben az USA-ban virágzó alt-right által kisajátított, pejoratív értelemben használt mindkét oldal, pedig a woke annak a „tudatossága”, hogy létezik rasszbéli és nemi megkülönböztetés, míg a politikai korrektség (P. C.) a woke gyakorlati és elméleti megnyilvánulása –, miközben az idősebb és fiatalabb generáció között feszülő ellentétet is kiélezte a hazai irodalmi színtéren.

Woke és woke között is van különbség

A „magyar Európa”, illetve általában Kelet-Európa (legyen az akármennyire is diverz) nem ugyanaz az Európa, mint a nyugati vagy északi, már csak a gazdasági-történelmi múlt és a kortárs közéleti klíma miatt sem. Javarészt olyan szélsőséges hírek jutnak el hozzánk woke címszó alatt, mint a fekete bőrű diák esete, aki kulturális kisajátítással vádolta a fehér bőrű, raszta hajat viselő társát, John Cleese ön-cancelelése egy brit művészettörténész cancelelése miatt, vagy a saját magát macskaként identifikáló gyerek, ezeken a példákon pedig egyöntetűen hűlünk el. És persze, ezek után igazolni látjuk azt is, hogy a P. C. gáncsolta el Nádast abban, hogy újabb szakmai elismerésre tegyen szert.

Fontos lenne pontosabban megérteni, mi is okozza a woke-ot övező ellenérzéseket. Szükséges először is a saját, magyar vagy épp kelet-európai nézőpontunkból beszélni a woke-ról, az a jelenség ugyanis, amit a díj kapcsán emlegetnek, itthon ritkán tettenérhető kulturális gyakorlatokban.

Megkérdőjelezhető, létezik-e egyáltalán a pejoratív, állítólag diktatórikus woke egy olyan országban, ahol szinte lehetetlen a bizonyíthatóan káros egyéneket (pl. zaklatók, abuzőrök stb.) cancelelni (tehát megfosztani őket financiális, kapcsolati, szakmai támogatásaiktól), ahol a pedofilbotrányok nem szabnak gátat politikusok és egyházi személyek karrierjének, hanem konzerválják azokat, és ahol a hétköznapi valóságunk része, hogy köztisztviselők nem lemondathatók erősen megkérdőjelezhető kijelentéseik következtében.

Ha ilyen szemmel nézzük a német zsűri döntési folyamatát, valójában egy nyugat-európai, kifejezetten privilegizált közeg dilemmájaként jellemezhetjük, amelynek során egyes döntéshozókban élesen munkált a posztkoloniális bűntudat, és a származás, bőrszín, szexuális identitás, valamint az esztétikai minőség közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a fajta bűntudatot magam is megtapasztaltam, amikor tavaly Cambridge-ben jártam a Szépírók Társaságával. Az egyik meghívott kutató, a brit középosztálybeli férfi úgy mutatott a múzeumokra a városban, mint a helyekre, amiknek műtárgyait összeloptuk, míg egy másik, helyi nyugalmazott professzor azzal a megjegyzéssel nyomta a kezembe a Fury c. verseskötetet David Morley-tól, hogy végre irodalmi művekben is jól reprezentálják a romákat (persze, tenném hozzá, amennyiben a roma társadalom nőtagjai jósnők, akik viszkit kortyolnak a holdfényben). Mindez a woke elméleti megnyilvánulása volt, azonban a gyakorlat nem tükrözte mindezt: a vacsoránál ugyanezek az illetők többnyire kizárólag a britek politikai csatárazásairól beszélgettek, és egymás tanulmányait dicsérték ahelyett, hogy beszélgetést kezdeményeztek volna velünk, akiket alapvetően azért hívtak meg, hogy a szólásszabadságról beszéljünk a Cambridge-be felvételiző diákok számára az Orbán-rendszer „elszenvedőiként”.

Hasonlóképp említhetném egy friss élményemet: áprilisban meghívtak néhányunkat felolvasni a berlini Akademie der Künstébe, valamint a Haus für Poesie-be a szólásszabadság és az orbáni propagandával szembeni ellenállás jegyében. Amikor utóbbi felolvasás végén, félig viccelődve szóvá tettem – amit egyébiránt régóta gondolok –, hogy mi jelenleg csak Orbán miatt vagyunk egzotikusak számukra, és alapvetően nem érdekelné őket sem a nyelvünk, sem a kultúránk, sem az írói munkásságunk, a közönségen nevetés morajlott végig – mintha annak gyanúja sem merülhetne fel, hogy komolyan beszélek. Persze, hozzá kell tenni, a pohár félig tele: végtére is a hazai közéleti helyzet okán hívnak minket, emiatt kaptunk és kapunk nemzetközi meghívásokat, emiatt nyílnak ki előttünk a rezidencia programok ajtajai, és emiatt részesülünk a csekélynél valamivel több figyelemben a nemzetközi irodalmi színtéren, amit (valljuk be) kár lenne nem kihasználni.

Egyszóval a Haus der Kulturen der Welt zsűrijének döntése véleményem szerint a woke nyugati, elméleti, és ha úgy tetszik, „eldologiasodott” verziójának leképeződése. Ráadásul a woke itthon, legalábbis az irodalmi színtéren, más, „elmaradottabb” utakon jár, mint a „fejlett” európai társadalmakban. A norvégoknál például nem értelmezhető a „női irodalom”, de a „nemzeti irodalom” fogalma sem, hiszen náluk a költészetnek mára leginkább öko-költészeti tétje van. Félreértés ne essék: a klímaválság nem elnyomta a feminista törekvéseket, hanem a kettő együttállásából erősödtek fel az öko-feminista hangok. Itthon mindeközben „feminista forradalom” címen minden egyes női szerző megkapja vagy megkapta – én, összeszámoltam, tizenkétszer – azokat az unásig ismert kérdéseket az interjúkban, hogy „van-e női irodalom?” és hogy az adott szerző „női szerzőnek vagy szerzőnőnek tartja-e magát?”, ráadásul a női szépírók még mindig félve mernek előállni a hagyományosan női témákba sorolt kéziratokkal, hiszen azok nem illeszkednek a hazai patriarchális irodalmi tradíciókba.

Egyszóval más az, amikor a hazai irodalomkritika női térnyerésből fakadó unottsága és konzervatizmusa miatt nem mernek írni a nők valamiről, mint amikor ez a probléma már mondhatni meghaladott dolog, és ezért a feminista irodalom egyéb, fenyegető jelenségekkel (is) kapcsolódik össze.

Magyarországon, ahol nem ratifikálták az Isztambuli egyezményt, és (Európában utolsóként) az esemény utáni tabletta továbbra is receptre kapható, fontos a nyugaton woke-nak becézett tudatosság egyes, még ha gyenge elemeinek jelenléte, és még inkább fontos lenne, ha ennek gyakorlatai beépülhetnének a magyarországi kulturális gyakorlatok közé.

Ez az elv ugyanis legalább kicsit képes volt alakítani az elmúlt években azon, hogy a női szerzőket is figyelembe veszik-e a díjak, ösztöndíjak odaítélésekor, és azt is látni, hogy mindennek köszönhetően mostanra talán a szülés után is nagyobb eséllyel képesek megragadni a női szerzők az irodalmi pályán.

Ezek viszont a nők, akik bizonyos szempontból így is jobb helyzetben vannak, mint például a queerek. Valósággal csodaszámba megy, hogy egy nyíltan leszbikus költészetet képviselő fiatal szerző első kötete megjelenhet hamarosan (sőt, hogy egy rangos kiadó be is mert állni mögé, és nem a téma, hanem az esztétikai minőség miatt). Még a queereknél is láthatatlanabbak a roma szerzők. Az ő esetükben is hiszem, a woke-ot is részben meghatározó megfontolások lennének képesek jó, egészséges táptalajt biztosítani ahhoz, hogy elszámoljunk a romák kulturális kizsákmányolásával, társadalmi kirekesztettségével.

Generációs szembenállás

A Nádas-ügy ürügyén idézte meg egy idősebb férfi szerző Facebook-kommentben a Mastercard Alkotótárs-díjra jelentkező, 35 év alatti szerzők munkaterveit, akik olyan témák köré szövik készülő kötetüket vagy regényüket, mint a nők közötti kapcsolatok, az abortusz, az időskori önrendelkezés stb. A szerző költői kérdése így szólt: „lehet, hogy azt érzékelik [ezek a szerzők], hogy így több az esélyük elnyerni a zsűritagok bizalmát?”. A szerző kilétét azért nem fedem fel, mert alapvetően nem a személye fontos, hanem az, amit írt, és ami véleményem szerint kifejezi a generációjának, az alapvetően magukat baloldalinak, és sok esetben liberálisnak valló szerzőknek a (szélső)jobboldal felé tolódását. A komment többek szerint is burkoltan arra utalt, hogy a fiatal generáció azért fordul a társadalmi témák felé, mert díjesőt remél ezektől, és ez a vélt vagy valós jelenség leképezi azt a trendet, miszerint nem a szövegminőség fontos többé, hanem a tematika és/vagy a szerző származása, bőrszíne, szexuális identitása, neme. A kommentelő beillesztett egy cikket is, ami azt elemzi, hogy a woke a demokrácia lezüllesztésének záloga, így tehát – értelmezem a két kommentet együtt – a woke jegyében született művek és döntések egyértelműen a válságok korának hírnökei.

A 90-es és 2000-es években született írógenerációknak azonban nem holmi póz társadalmi témákból inspirálódni. Számukra olyan evidens a társadalmi szerepvállalás, mint a posztmodern alkotók első és második hullámának az, hogy az írott szöveg tétje a dekonstrukció, a nyelv határainak feszegetése, a cinizmus, ami azonban sok esetben súlytalanná, és az olvasók nagy(obb) hányadát kirekesztő játszótérré tett alkotásokat.

A posztmodern „köldöknézegetés” kapcsán tehát joggal merülhetne fel egy szintén burkolt kérdés: „nem inkább a szemellenzős irodalmi művek járultak hozzá ahhoz, hogy nem figyeltünk a minket körülvevő társadalmi és politikai problémákra?”.

A kommentelő továbbá vélhetően nem vette észre, de az általa megidézett részletek főként női szerzők munkatervéből származnak. Itthon a mai napig szemforgatással tekintett irodalmi téma a nők és gyermekek hátrányos helyzete, az erőszak, az abúzus, a vetélés, de egyébként a homofóbiával, a rasszizmussal szemben stb. iránt elkötelezett irodalmi művek is elenyésző számban vannak jelen, mindezt pedig a hazai irodalmi szféra előszeretettel sorolja lesajnálóan a „traumairodalom”, az „aktivista” vagy épp az „önéletrajzi irodalom” kategóriába – és általában a „trendi” témák közé. Felmerülhet, hogy – a német zsűrihez hasonlóan – a hazai irodalmárok sem csupán esztétikai megformáltságukon keresztül szeretnének hozzáférni a művekhez. A szerzők tematikai besorolása mint minőségjelző nyugaton sokkal kevésbé jellemző. Sem Joan Didion, sem Édouard Louis, sem sok egyéb kortárs szerző műve kapcsán nem lehet különösebben műfaji besorolással, tematikai értékítélettel találkozni azok szakmai elemzésekor, annak ellenére, hogy számos kortárs szerző a saját traumáiról (pl. gyász vagy nemi erőszak) vagy épp hátrányos megkülönböztetéséről (pl. homofóbia) ír.

Az is megfigyelhető, hogy itthon a női szerzők és queerek gyakrabban jelentkeznek olyan kézirattal, ami jelenünk társadalmi problémáival foglalkozik – és félreértés ne essék, nem szentencia-szerű, „aktivistáskodó” alkotással –, mint a férfiak, és talán épp amiatt, mert, ahogy fentebb már utaltam rá, még nem zajlott le a nők és queerek „térkövetelési” forradalma sem esztétikai, sem intézményi szempontból, tehát őket, már csak helyzetükből kifolyólag is, jobban foglalkoztatják a társadalmi visszaélések. Éppen ezért, amikor pejoratívan woke-nak nevezzük a hazai fiatal irodalmat, azt is fontos észben tartani, hogy valójában azt mondjuk, idegesít minket a nők és queerek egyenjogúsági harca, és hiányzik nekünk a férfiak által kialakított irodalmi kánon, amiben férfi heteró nézőpontok, férfi heteró sorsok és férfi heteró műfajok érvényesülnek.

Míg Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a posztkoloniális bűntudat és az identitáspolitika erőse(bbe)n befolyásolhatja a kulturális döntéseket, addig Kelet-Európában, így Magyarországon is, ezek a diskurzusok gyakran más hangsúlyokkal és előjelekkel jelennek meg, és érezhetően a jobboldali diskurzus által szivárognak be a baloldali gondolkodásba, miközben alapvetően hiánypótló szerepet töltenek be.

Tehát amikor baloldaliként a politikai korrektség ellen kelünk ki, és épp olyan devalválva használjuk ezt a fogalmat, mint a jobboldal a liberális (libsi, libernyák, libbant) kifejezést, akkor pusztán azt tanúsítjuk, hogy nézeteink jobboldali, sőt, szélsőjobboldali irányba tolódtak az elmúlt évek folyamán. Ebben nemcsak a közélet, a kormányközeli és független sajtó, hanem a mi reflektálatlan médiafogyasztási szokásaink is ugyanolyan hibásak.

[csacskamacskamocska]

Anya, mielőtt elmész...

Anyámmal kapcsolatban is lett egy nagy megértésem, hálistennek lelkismeretfurdalásom nem, mert magammal szemben is lett megértésem. Amikor imádott nevelőapám meghalt, anyám annyi idős volt, mint én most. Elvesztette a társát és soha többet nem lett neki. Akármit is gondolok az ő kapcsolatukról, harminc évig kapaszkodtak egymásba. De ettől függetlenül is, iszonyú sok lelki szenvedésben lehetett része a saját agya, szokásai, traumái, elvárásai és egyebek miatt. Nagyon sok minden korábbi és ezt követő dolgát megértettem. Igen, narcisztikus volt. De nagyon sokat szenvedett és nem tudott ezen változtatni. És valószínűleg nagyon szeretett engem, és nem értette egyáltalán, hogy miért nem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Nem bánok semmit, mert amikor történt, akkor én arra reagáltam aki akkor volt ő és az reagált, aki akkor voltam én. Nincs mit megbánni rajta. Használom a tanulságokat a saját életemben.

[drakvuf]

A Kísértés 13: Nyújtsd a kezed, félek

Végre most már tényleg hazazavarnak egy-egy kísértőt a villákból. Bár az előző részben taktikusnak tűntek a versenyzők, végül papírforma szerint választottak. Emlékeztetőül: a fiúk a lány villa kísértői közül, a lányok a fiú villa csábítói közül küldenek el valakit.

Faszikáim végül Zotyát szavazták ki, aki Noel barátnőjével, Dorinával melegedett össze.

A csajszik pedig Edát választják, aki Brigi barátjának, Dusánnak az ujjait szopkodta.

DE MOST JÖN A CSAVAR

Ugyanis Tibi bejelenti, hogy a villalakók megvétózhatják a párjaik döntését és elküldhetnek a kiszavazott kísértő helyett mást. Élnek is a lehetőséggel, így Zotya és Eda is megmenekült. Mindkét csapat azzal érvel, hogy olyan embert küldenek el helyettük, akinek esélye sincs a csábításra.

A fiúk végül Nikolettát küldik el.

A lányok pedig a baszhatatlan Alexet.

Örülök, hogy megismerhettelek - hazudja Kasza. Itt meg kell jegyeznem, hogy Nikoletta eddig annyira passzív szereplője volt a műsornak, hogy akaratlanul is összemostam a banánnyelő Nikollal. Alex pedig nem véletlenül kapta a baszhatatlan jelzőt. Nem fognak hiányozni.

Eda sajnálja, hogy a legjobb barátnője ment haza helyette. Tina csak azért szomorú, mert nem Nati távozott.

A matek tanárnő, ahogy a kiszavazás előtt is, most is beszél négyszemközt Dusánnal. A fiú azt mondja neki, hogy bár nem vett részt a döntésben, örül hogy végül maradt a lány.

Ő továbbra is próbál hűséges maradni, de kezdi elengedni a kapcsolatát. A kamerának még azt is elmondja, hogy simán elhívja randizni is majd a tanárnőt, hiába mondta Brigi, hogy akkor mindennek vége.

Noel Lóri előtt megkérdezi Tinát, hogy leveheti-e a ruháját? Persze. De csak a szája volt nagy a faszinak, csak lesmárolni meri a lányt, de ettől is hamar megijed és félbeszakítja. Lóri kéjesen nézi a fiatalokat és megkérdezi a társát jól esett-e a csók? Geci nagy creep a faszi. Noel azt mondja a kamerának, hogy az első csók nagyon fontos neki és kíváncsi volt milyen Tinával.

Dusán megint rájött, hogy kamerák veszik és előad egy monológot Lórinak, hogy mennyire szereti Brigit. A szófosása egyetlen őszinte pillanata, amikor leprolizza magát.

Lóri se szopja be az előadását és emlékezteti arra, amikor hirtelen felindulásból már a kísértőkkel akart hármasozni. Szerinte Dusán szeszélyes, mint az évszakok. A fiú is elismeri, hogy hirtelen haragú és sokszor beszél faszságokat.

Brigi kifejti Máténak, hogy ha Dusán hazaküldi Edát, akkor minden fasza a kapcsolatukkal, de ha nem balhéka lesz. Dorina racionalizálni próbálja, hogy miért tartotta itt Zotyát. Azt mondja így többet szerepelhet több kérdésre kap majd választ.

Jérémy szerint az lett volna az elegáns, ha a lány most hazamegy Zotyával és így Noelnek is távoznia kellett volna, ami szerinte fájt volna a faszinak.

Dorina azt mondja nem akarja bántani a barátját, de a francia faszi szembesíti vele, hogy ha itt smárolgat Zotyával az se esik jól neki.

Máté bedobja Briginek, hogy otthon le fogja rombolni, amit a lány nem ért, de a faszi kifejti, hogy ő nem szeretkezik, hanem baszik.

A csajszi nem ijed meg ettől, mert már korábban megállapította, hogy a testépítőknek a szteroidoktól összemegy a kukaca és maximum apró kellemetlenséget tud ezzel okozni, nem rombolást. A személyi edző odasúgja még a lánynak, hogy kinyalná, amire már én is csak így tudok reagálni:

Máté életem, verd már ki vagy valami.

Megszólal a gong. Kasza Tibi bejelenti, hogy a fiú villában kalóz parti, a lányoknál matróz parti lesz. Mindenkinek hoztak jelmezeket, illetve meglepetés is lesz a bulin.

Lóri a szokásos középkorú férfiakra jellemző geci kínos, szexuális megjegyzésekkel dúsított humorral terheli a villalakókat.

A kellemetlen produkciót szerencsére elnyomja a mulatós zene. A hangszórókból üvölt Kis Grofó, a hét tengeren is népszerű kalóz muzsikus.

Egyszer csak megszakad a zene és az olcsó helyi munkaerő behoz egy sellőt a villába.

A meglepetés érkezett meg: Natali, az új kísértő.

A lány szerint a kisugárzása olyan, hogy harapni lehetne a levegőt. Azt állítja a párokat már a megjelenésével szét tudja robbantani.

Noelt egyből elvarázsolja a műszempilla, a póthaj és a szilikon mell.

Nati azt mondja, hogy neki nagyon szimpi elsőre az új csaj, de ha Noel közelébe megy leordítja a fejét. Lóri elkezd barátkozni az új lánnyal, amire Anna féltékenyen reagál. Nem engedi, hogy a férfi piát vigyen Natalinak. A csávó a kamerának megjegyzi, hogy nem sokáig fogja tolerálni ezt a viselkedést.

Lóri aztán ráereszti az új csajt Atira, mert szeretné megkavarni egy kicsit az állóvizet. Viszont simán lepereg a srácról, aki a kamerának bevallja, hogy egyáltalán nem a zsánere a nő. Nem mint Noelnek, aki a szobájába invitalja Natalit, hogy a szilikon melleiről kérdezgesse. 500-as? 700-as. Azt mondja neki a nő, hogy ő nem egy egyéjszakás kaland, de egy hármasban benne lenne, akár Natival is.

Ha már szóba került a lány, be is jelenti a kamerának, hogy már kurvára nem szimpatikus neki az új csaj. Azt mondja semmi nőiesség nincs benne.

Egy felfújt, műbaba - mondja a természetes szépség.

A lány villában a csajok a legrövidebb szoknyákat kaptak a matróz jelmezükhöz, a fiúkák legnagyobb örömére.

Itt is félbeszakítja a bulit, amikor megérkezik az új kísértő: Lombardo.

Dorina már ismeri a srácot, mert ő is volt a Power of Love-ban. A férfi azt mondja magáról, hogy ő egy turmix, mert Olaszországban, Spanyolországban és Puerto Ricoban is vannak rokonai.

Nagyon ért a nők nyelvén. Meghallgatja a problémáikat, tanácsot ad, amit szerinte mindig be is tartanak. Az új kísértő egyből rányomul Brigire, Máté legnagyobb örömére.

A fiú szerint Dusán 2-t kapták meg a villába az új kísértőben, de szerinte semmi esélye nem lesz vele szemben. Brigi viszont elég érdeklődő a faszi felé, mint kiderült látta már TikTokon és bejött neki.

Lombardo kérdezgeti a lányt, hogy mizuka a fiúkákkal a villában és Brigi elismeri, hogy Mátéval alakulgat valamit. A lány azt mondja a kamerának, hogy simán elhívná randizni az új csődört. Közben a többiek a személyi edző vérét szívják, amiért lenyúlta az új srác a csaját. Máté hörpint egy nagy adag copiumot és azt mondja, hogy ha ennyi elég, hogy elvigyék Brigit, akkor ennyit is ért.

Vége a partinak. Mindenki nyugovóra tér.

Zotya viszont úgy dönt meglepi Dorinát, azzal, hogy az ágyában alszik. Máté segít neki lehozni a cuccait, mert a magánnyomozó nem bír el két bőröndöt.

Dorina kicsit kelleti magát, de aztán beengedi a férfit az ágyába. Védekezésként falat épít közéjük párnákból. Az óvszer hatásosabb lenne.

Ennyi volt a műsor a hétre. Jövő héten végre újra Tábortűz ceremónia lesz. Iletve hétfőn indul a Házasodna a gazda is, szóval ha bírom a tempót mind a két műsorról érkeznek, majd a beszámolók.

[nam00n]

aztán beláttam, más a baj:

maga az ember a gyász, a baj,

maga az ember, az egy, az egyén

idegen, ha gazdag, ha szegény

minden idegene, ami van,

mindenki szegény és társtalan:

külön ideg a külön idegek közt,

idegen marad az idegenek közt:

s öli társát vagy áldva félti, —

nem érti! nem érti! nem érti!

— kalibán, idegenek, szabó lőrinc

[poemsbybence]

MMXXII

Gazdagoké s pénzéheseké lett a világ,

Te, ott fent, Uram foglald össze imád!

Ember ember társát öli, szúrja, tapossa,

Te, ott fent, Uram te vagy ki ezt megoldja!

Gazdagok a vétkesek, s szegény az ártatlan,

Te, ott fent, Uram ne legyél ilyen álmatlan!

Hazugságok hazugsága, becsapások mennek,

Te, ott fent, Uram vess véget hamar ennek!

A Nagyok csak a vizet prédikálják, isznak bort,

Te, ott fent, Uram ne kavarj ekkora port!

Vétkeseknek vétkesei vezetnek minket előre,

Te, ott fent, Uram megpihentél egyelőre?

S folyik a vér a szomszédban, zúdúl a kór,

Te, ott fent, Uram mikor lesz vége akkor?

Csak a pénz és pénz hajtja az embert tovább,

Te, ott fent, Uram meddig hagyod ezt tovább?

2022. május 25. Hb.