#szeretetgombóc múltidőben

[angelofghetto]

F emlékére

Már tudok írni róla. Egy fekete orrú, nagy szemű zsemlegombócként érkezett hozzánk a gangos ház legfelső emeletére. Míg én M-en, a német juhász keveréken tanultam a gyereknevelést, fiam első saját kutyája ő volt, aki rendszerességre, felelősségre tanította, feltétel nélküli szeretettel fizetett érte.

Nagyon kis kajla volt. Mikor először lakmározott a táljából a konyhában, a hátsó lábai elemelkedtek a földtől. Igazából a mopsz, különösen a fiú, egy élő, lélegző statikai önellentmondás: nagy fej, terebélyes mellkas, fokhagymagerezd fenék, és az az izgő-mozgó malacfarok. A kis hülye úgy habzsolta az ételt, hogy már szinte nem is vett levegőt, olykor félre is nyelt, és elájult. Ott kellett lenni mellette, hogy megmentsük az életét.

Az egyik első sétáján kivittük a Gödörbe. Épp valami rendezvény volt. Ötven méterenként meg kellett állnunk, mert a kis mütyi elfáradt :) Mindenki imádta, mosolyogva néztek rá, a gyerekek meg akarták simogatni, ő pedig örült a végtelen népszerűségnek, mert annyi lelkes szeretet volt benne egész életében, hogy mindenfelé sugárzott belőle.

Sajnos túl sokat kellett egyedül lennie a lakásban, akkor még mindannyian munkába jártunk napközben. Egyszerűen megoldotta: átaludta az egészet. Nagyjából egy év múlva kapott egy tesót, egy koromfekete kislányt. Akkora volt, mint egy pénztárca. Sátánkának kellett volna elnevezni, mert rém öntudatos volt, mindenkit megkergetett, és olyan hangok jöttek belőle, mint az Ördögűzőben. Sokszor megkergette a nagyot, aki villámgyorsan megtanult nekifutásból felugrani a kanapéra, mert oda a kicsi nem ért fel. Pillanatokon belül kiderült, hogy a kisebbik kutyaágy lesz az övé, mert a jövevény határozottan befoglalta a nagyobbat. Később már együtt aludtak olyan jin-jang pozitúrában mindenhol: a kutyaágyban, a fotelban, a kutyapanzióban.

Túl sok volt a lépcső, a hátsó lábai megbetegedtek, ez amolyan fajtaspecifikus izé. Őt nem annyira zavarta, inkább mi féltettük. Az állatorvos tanácsára ölbe kaptuk ilyenkor, és mindenféle szereket írt fel, amelyek erősítik az ízületeket, és csökkentik a gyulladást. Amúgy olyan volt mint az árnyék, mindenhova követni kellett a gazdit, még a WC-re is, mert meg kell őt védeni ugye, ki tudja, mi tud történni. Mikor gazdi nem volt otthon, odakuckózótt mellém, és végigfeküdt mellettem, valami borzalmasan kitekert pózba helyezkedett, hogy a fejét a lábamra fektethesse, és vigyázott rám. Ez azt jelentette, hogy egy percen belül már horkolt.

Mikor a kertes házba költöztünk, eljött a kutyaparadicsom. Csodás módon a lábai is megerősödtek. Napi kétszer falkasétát rendeztünk, mikor a család körbesétálta (egyesek körbepisilték) a területet. F-nek volt egy kedvenc diófája, ami egész nap megbízható árnyékot vetett, alatta mindig hűvös volt a föld, és jót lehetett pihenkélni a forróságban.

Egyszer karácsonykor vettünk a diliboltban egy apró, éneklő-bólogató fenyőt. Letettük a padlóra, és vártuk, mit szólnak hozzá a kutyók. F ocsúdott elsőnek, és félrelökte a kicsit, mert túl veszélyesnek ítélte ezt a fura micsodát, aztán csillapíthatatlan ugatásba kezdett, míg ki nem kapcsoltuk.

Aztán jött a collie, amolyan kinti-benti házőrzőnek. (Konkrétan igaz rá a hűtőmágnes szövege: "Én 3,5 másodperc alatt vagyok a kerítésnél. És te?") Szegény F még egy poszttal hátrébb került a rangsorban. Pedig mindig ő volt, aki a jövevényekkel a leglelkesebben játszott, akikkel megosztotta a játékait (a kajáját nem!!!). Amikor a mentett kutyák voltak nálunk átmeneti megőrzésre, akkor sem ítélkezett, igazi terápiás segít��ként viselkedett. Ám a collie pillanatok alatt három-négyszer akkorára nőtt mint ő, és több kérdés nem is volt.

Aztán gazdimami pocakos lett. Naná, hogy amint lehetett, oda kellett bújni a pocakhoz. A bébi érkezésekor ő volt az első, aki izgalomba jött, amikor a kiságyban megmozdult, vagy valami hangot adott. Mindenkinek oda kellett menni, és intézkedni valamit. Aztán együtt mászkáltak a szobában: a bébi négykézláb. Végre volt valaki, aki súlyban, méretben, színben hasonló. Ez nagy öröm ám.

Az utolsó napján egy kisebb műtétre volt szüksége. A bódításnál nem volt komplikáció, a beavatkozás remekül sikerült, a doktor bácsi csupán néhány nap nyugalmat rendelt. Még olyan lámpaernyőt sem kapott a fejére. Ébredezett, ébredezett, kicsit harákolt, de mondták, hogy ez előfordulhat. Már kicsit imbolyogva fel is kelt a helyéről, végigszaglászott mindannyiunkat, és visszafeküdt. Egy koppanást hallottunk, ahogy a feje a padlóra hanyatlott.

Nem írom le azt a pánikot. Az újraélesztési kísérleteket, az ölben cipelős rohanást a rendelőig, a kétségbeesett telefonálgatást az éjszaka közepén... aztán az üvöltő csendet, a könnyeket, a hatalmas szívfájdalmat.

Altatási baleset. A megfigyelésen teljesen jól volt, máskor is bódították már, nem volt semmi gond, hazaengedték. Otthon is jól volt, minden ment a normális úton. Talán a szíve állhatott meg. Az a nemszeretni nem tudó, édes kicsi szíve.

Annyi történet lenne még. Valahogy mindig az volt az érzésem, nem tudja, hogy ő kutya, meg van róla győződve, hogy ember. Arcai voltak, a szemével beszélt.

A kedvenc diófája alatt pihen, a kedvenc pokrócán, a kedvenc játékával, és gazdiapu kedvenc pulóverével, az illatában, amihez annyira szeretett odabújni... arccal a ház felé, ahonnan látszik az egész birtok, hogy figyelhesse a jövés-menést, a családját, hogy ne maradjon ki a falkasétákból.

Kár, hogy a bébi nem fog rá emlékezni, a közös játszadozásra, az összebújásokra. Csak fényképekről ismeri majd, és a meséink által.

Belegondolok, első perctől milyen természetes volt, hogy ő van. Az ember nem is gondolná, hogy egy ilyen apró, csöndes, kedves lény mekkora űrt tud hagyni maga után.