#szabadság szobor

[szuret]

Merjünk nagyot álmodni!

[bdpst24]

Rákacsintott Budapestre, majd táncra perdült a Szabadság-szobor

Megérkezett a videó a látványos drónshow-ról!  Október 11-én este nem mindennapi jelenségre figyelhettek fel a budapestiek. A Szabadság-szobor a felújítása miatt július óta korlátok közé szorítva, takarás alatt áll, elrejtve a járókelők szeme elől. Most viszont a Yettel egy igazán különleges kezdeményezéssel készült: egy látványos és izgalmas drónshow keretében a szimbolizált Szabadság-szobor…

[rosszulorzott]

itt lehet keresztényt keresztet üldözni

A Gellért-hegyi Szabadság-szobor Budapest egyik ikonikus jelképe, amely a város történelmi emlékezetének és kulturális örökségének fontos része. Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben készült alkotása a szabadságot és a békét szimbolizálja, és az elmúlt évtizedek során Budapest egyik legmeghatározóbb jelképévé vált. A szobor és annak környezete az UNESCO Világörökség része, ezért különösen fontos, hogy megőrizzük eredeti formájában és szellemiségében.

A jelenlegi felújítási tervek azonban súlyosan veszélyeztetik a szobor eredeti koncepcióját. A tervezett átalakítások között szerepel egy hatalmas kereszt elhelyezése a szobor talapzatán, amely nemcsak hogy nincs összhangban az alkotás eredeti szellemiségével, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyja Kisfaludi Strobl Zsigmond jogörököseinek tiltakozását is. Az alkotó jogutódjai egyértelműen ellenezték a kereszt elhelyezését, amely meggyalázná a művész eredeti szándékát és megsértené a szobor eredeti jelentését.

Továbbá, a főváros főépítésze, Erő Zoltán, sem kapott előzetes értesítést a kereszt elhelyezéséről, ami súlyos hiba és a demokratikus folyamatok megkerülését jelzi. Az ilyen horderejű döntések előtt szükséges lenne széleskörű társadalmi és szakmai egyeztetés, amely ebben az esetben teljes mértékben elmaradt.

Ezzel a petícióval azt akarjuk elérni, hogy ne kerüljön ez a kereszt Kisfaludi Strobl alkotásának talapzatára, és tiszteletben tartsuk az alkotását.

Miért fontos?

Miért fontos aláírni a petíciót?

Művészi integritás megőrzése: A Szabadság-szobor az eredeti alkotó szellemiségét tükrözi, és a tervezett kereszt elhelyezése súlyosan torzítaná az alkotás jelentését.

Kulturális örökség védelme: Budapest egyik legfontosabb műemlékéről van szó, amelyet nem szabad önkényesen átalakítani.

Társadalmi egyeztetés szükségessége: A közvélemény bevonása nélkül hozott döntések aláássák a demokratikus folyamatokat és a közbizalmat.

[szepkerekkocka]

Előkerestem, hogy nektek már ne kelljen:

És ha már húsz forintos

a Dózsa György-féle kék papírhuszas hátán egy olyan férfi aktja volt akit az ÁVH 1956. október 24én ölt meg.

1946ban kellett bevezetni a forintot, mint új fizetőeszközt, mert a pénzügyi stabilizációt csakis új valutával lehetett elérni. Horváth Endre, az MNB grafikusa tervezte az 1946. augusztus 1-jén megjelent új bankókat amiken a korszellemhez híven, lelkes dolgozók meg jó sok szerszám szerepelt. ideiglenes volt és kapkodós, papír- és festékhiány sújtotta, a nyomdatechnika sem állt a helyzet magaslatán, és mert a százast egy ügyesebb ovis is hamisítani tudta kellett a következő sorozat. így jött a 1947es és az viszont már az állandóságnak készült. szintén Horváth munkája és amúgy sok díjat meg elismerést besepert külföldön is. érdekesség, egyetlen munkásmozgalmi alak sincs a szocialista pénzeinken, népművelési célzattal nagyjaink szerepelnek az előoldalakon (Petőfi, Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Ady, Bartók, Széchényi), a hátoldalakon meg jobbára művészeti alkotások.

az 1948ban kiadott huszas hátára Horváth Endre az öttusázó Hegedűs Istvánt választotta modellnek (Kisfaludy Strobl Zsigmond is, róla mintázta a Fáklyavivőt, a Szabadság-szobor egyik mellékalakját). aki 1956. október 24én ment a Sportuszodába, hazaküldeni az edzésre bizonyára megjelent gyerekeket, megállt a Szófia (ma Dohnányi) utcában ahol éppen többen kommunista könyveket égettek, mire megjelent egy ÁVHs teherautó és válogatás nélkül lőni kezdtek. az egyik golyó neki lett a jussa. rosszkor, rossz helyen egy rossz korban. az Izabella utca egyik bérházának az udvarában lett eltemetve, majd 1957ben kihantolták és került a Kerepesi temetőbe.

1992. szeptember 30ig fizethettünk a huszassal aminek a hátán egy, a karhatalom által semmiért meggyilkolt ember volt.

de ha felmész a Gellért hegyre még mindig ott van mint fáklyavivő.

[brgzmpff]

Szily Laszlo megnyito beszede az En Budapestem kiallitasrol megerkezett irasban :)

“Kedves közönség, drága műbarátok, tisztelt Angelika-rajongók

Az irodalomban minden eddiginél nagyobb divat a szerző hétköznapi élete és a művészet egybemosása. Az elmúlt évek legnagyobb globális könyvsikere egy olyan regényfolyam, amiben az író az életének olyan apró részleteiről számol be hat kötetben, 3600 oldalon, amik a saját anyját sem érdekelnék. A budapesti könyvolvasó közönséget jó pár hete egy olyan önéletrajzi regény tartja lázban, amiben a szerző aprólékosan leírja, hogy mennyi ideig lehet fejni a másik pasijának mellkasát borító elhanyagolt miteszereket, amikor kinyomkodja őket.

Az autofikció a képzőművészetben ebben a formában szerencsére megvalósíthatatlan.

De törekedni sajnos lehet rá.

A szüleim festőművészek, emiatt bölcsis-ovis koromban éveket töltöttünk el a kecskeméti művésztelepen. Az egyik szomszédos műterem lakója - most már tudom - az autofikció korai úttörője volt. Minden nap külön uborkás üvegbe hugyozott, amit a nap végén akkurátusan felcímkézett egy iskolai füzetre való vinyettával, amire felírta a dátumot, aztán az üveget elhelyezte a műteremablak párkányán elnyúló hosszú sorban. A pisanapló a maga módján egyszerre volt lenyűgöző és elgondolkodtató alkotás: némelyik befőttesüveg tartalma más színű volt, de sosem mertem megkérdezni, hogy miért.

Angelika baromi személyes alkotó, de szerencsére nem autofikciós. Hanem inkább mágikus.

És baromi személyes és még annál is bátrabb, hiszen az itt kiállított friss tájképein félelem nélkül nyúl olyan budapesti motívumokhoz, amiket a bennszülöttek is pont ugyanannyira imádnak, de jellemzően csak a turisták mernek lefényképezni.

Ez is indította el a falakon látható lavinát. Mármint egy virtigli turistafotó. 2023. decemberében történt, amikor a floridai Pulp Brother, azaz Javier Mayoral állított ki Angelika galériájában a Margit-negyedben, hogy hősünk a Start Galéria közelébe eső Duna-parton megsétáltatta Pulp Brothert és feleségét. Az ismert spanyol-amerikai mémfestő pedig ragaszkodott hozzá, hogy fotózkodjanak le a háttérben a Parlamenttel. Hatéves kora óta itt élő budapesti majdnem-bennszülöttként Angelikát annyira intenzív cringe érzéssel töltötte el a Parlament lefotózása, hogy ijedtében Budapest mint mágikus-szimbolista táj tematikájú tájképciklus festésébe kezdett.

Amit itt láttok, az az eltelt félév friss, ropogós termése.

Az itt látható képek sok tekintetben igen különbözőek, de a hatásmechanizmusuk hasonló. A mester néhány egyszerű vonással felvázol egy olyan motívumot, aminek kábé az a szerepe, mint a piros tablettának a Mátrixban. Ha hajlandó vagy bevenni, egyből beránt a motívum mögötti univerzumba, ahol Angelika egyfajta Morpheusként kíséri az embert, ugyanakkor teljes szabadságot ad neki, hogy azt a valóságot lássa meg a kép mögött, amelyik neki tetszik.

Ez a kiállítás emiatt többféleképpen is élvezhető. Úgy is, ha az ember a művész magánmitológiáját próbálja megfejteni és értelmezni, meg úgy is, ha olyan gájdnak használja a művészt a másik világhoz, akinek a háta mögött nyugodtan elmerülhet a saját képzelgéseiben.

Angelika egyik kedvenc budapesti látványa a jelek szerint az, ami a Margit híd közepéről tárul az ember szeme elé, ha folyás iránt lefelé, a Parlament és a Gellért hegy irányába néz. Amikor gimis voltam, erre vezetett az utam a legjobb barátomhoz és mivel szeretek gyalogolni, gyakran jöttem nem villamossal. Olyankor mindig megálltam egy kicsit középen és azon tépelődtem, hogy lesz-e valaha csajom. Angelika, mint megtudtam, azon szokott itt tépelődni, hogy emigráljon-e.

Mivel még nem tett ilyet, a meccs eredménye egyelőre látvány-Angelika 1:0.

Amikor először néztem meg a képeket élőben, Angelika sok más mellett arról is mesélt, hogy őt a ciklus megfestésének elején leginkább a Parlament és a Szabadság-szobor szó szerinti és átvitt értelemben vett szembenállása foglalkoztatta leginkább. Illetve az a szimbolista-közéleti mozi, ami az ember előtt Pestről Budára gyalogolva lejátszódik a Margit hídon. Miszerint a törvényhozás épülete jó ideig teljesen kitakarja a szobrot majd egyszerre csak előbukkan a szabadság, de kapásból a hatalom szimbolikus centrumával szemben állva. Hogy ez mennyire nem erőltetett belső mozi, azt jól illusztrálja, hogy egy másik, Budapestre Angelikánál idősebb korában megérkező land art művészt szintén megihlette ugynaez a látvány. Ez a művész Orbán Viktor, akinek - Angelikával ellentétben - nem imponált sem az eddigi szimbolikus hatalmi centrum, sem pedig a szabadság, így létrehozta a hatalmi háromszög harmadik csúcsát, a Karmelita kolostor teraszát, amelyik láthatatlanul, de ott van az összes Margit hidas festményen is.

Az már a privát mitológia része, hogy Angelikának, orosz származású, magyar kultúrájú, saját definíciója szerint “bonyolult nemzetiségű” nőként és anyaként milyen jelentésrétegeket rejt egy olyan nőszobor, ami egyszerre szimbolizálja a szabadságot és készült hálás ajándékként annak a szovjet hadseregnek, amelyik felszabadította, majd azzal a lendülettel rabságba is taszította Magyarországot, útközben magyar nők tömegeit erőszakolva meg.

A galériájában beszélgetve Angelika megjegyezte, hogy mennyi váratlan helyről látni a szobrot a városból. Ez nekem azért alapélmény, mert józsefvárosi vagyok. A Szabadság-szobor Józsefváros egészen meglepő zugaiból látható, ezek között van a kiskori lakásunk kamrájának kisablaka. Csakhogy ez szó szerint pusztítást hozott a szülőföldemre. Ahonnan látod a szobrot, ott a szobor is lát téged. Meg az is, aki a szobor tövénél ágyúkat állít fel. Kiskorom városi tája részben azért nézett ki úgy, mint Berlin a város elfoglalása után 3 nappal, mert bosszúként a Corvin-közi ellenállásért 56-ban a Gellért-hegyről, a Citadellából és a szobor környékéről. lőtték szét a VIII. kerületet.

Ez a kiállítás mindezen rétegei ellenére sem szomorú vagy nyomasztó. Sokkal inkább nevezném varázslatosnak.

Angelika ugyanis eljátszik a jól ismert látvánnyal. Szó szerint. Ráadásul az egyik kedvenc műfajomban, az alternatív valóságos sci-fiben utazik. Némelyik itt kiállított képet ezért gyermeteg, de annál jobban eső ábrándozásra szoktam használni.

Elgondolkodtál egyáltalán azon, hogy mi ez a hosszúkás dolog a város közepén, ami elválasztja egymástól Pestet és Budát? Miért kéne elhinni a földrajztanárnak, hogy ez egy folyó? Mi lenne, ha 250-500 méter széles, gondosan nyírt füvű rét tekeregne Pest és Buda között, amit Mészáros Lőrinc egyik cége 99 éves koncesszióba kapott volna meg golfpályának? A tökéletesen karbantartott gyepsáv mindig néptelen, bár ha erősen hunyorítasz, a távolban néha mintha feltűnne két aprócska, gömbölyded figura hajszálvékony botocskákkal hadonászva, de lehet, hogy csak a szemed káprázott.

És mi lenne, ha folyó lenne, de nem víz folyna benne, hanem spenót?

Angelika nagy varázsló, mert nem állt meg ezen a ponton, hanem az előbb említett szomszédjában lógó festményén eljátszott azzal a lehetőséggel is, hogy mi lenne, ha a város is eltűnne és mi itt találnánk magunkat a nagy büdös semmiben álló Margit-híd közepén. Ami a lapos legelőket kötné össze a dimbes-dombos legelőkkel a poszt- vagy pre-apokaliptikus Budapesten.

Ez a kép - nekem legalábbis - vicces, játékos és alkalmat ad elgondolni, hogy mit ad a világnak az emberek Budapestje a lágyszárúak elképzelt Budapestjéhez képest.

Budapest eltüntetése eleve hatalmas trükk, mert sokkal elevenebbé teszi a létező várost, mintha a művész minden egyes lakóját mozgás közben próbálta volna belefesteni.

Ez a kék a másik kedvenc ábrándozós képem. Miközben néztem, kezdetben egyszerűen azon szórakoztam, hogy milyen lenne Budapest, ha a klímaváltozás szeszélye folytán nem sivatagi oázissá válna, hanem szigetcsoporttá a Kárpát-medencét újra elöntő Pannon-beltengerben. Ebben az univerzumban azon mulattam, hogy mi lenne, ha varázsütésre teljesülne az ősmagyarkodók álma, csak a vicces kedvű tündér nem a tarsolylemezesek és a lovaik korába vinne minket vissza, hanem hétmillió évvel korábbra, a miocénba, a sokkal ősibb háziállatokkal benépesített Budapestre, ahol a nagykörúton mopsz helyett megalodont sétáltatnak a Terézváros víz alatti barlangjaiban élő nénik.

De mivel sajnos nemcsak infantilis felnőtt vagyok, hanem független újságnál dolgozó újságíró is, ugyanez a kép olyan alternatív sci-fiként is működik, amelyikben Budapestet hirtelen áttolják Skandinávia határára, a Koppenhágát és Malmőt elválasztó jóléti tengerszoroshoz, így Pest Dániába kerül, Buda meg Svédországba, ennek minden evilági következményével együtt.

Én azért is szerettem meg annyira ezt a sorozatot, mert egyszerre hat a képzeletre és az érzelmekre és utóbbit ráadásul a színek segítségével teszi. Őrülten intenzív színeket használó festőnő fiaként és egy született kolorista lány apjaként egyszerűen boldoggá tett, hogy a színek itt nem fednek vagy illusztrálnak, hanem a lényeget jelentik.

Kiemeltem pár képet, de az összes itt látható festmény és grafika kiválóan alkalmas arra, hogy megálljunk előttük, aztán Angelika tapintatos gájdolását elfogadva pillanatokon belül tetszés szerinti univerzumok Budapestjeibe ugráljunk át, anélkül, hogy egészségtelen drogokat vagy még egészségtelenebb hosszúságú regényeket kellett volna fogyasztanunk.

A kiállítás ezennel megnyílt, jó ábrándozást mindenkinek!”

[dedibelyegei]

Újra átnyergelünk a Tengerentúlra, vagy hát inkább átrepülünk, mert egy légiposta bélyeg kerül terítékre. Ezt a négytagú airmail sorozatot két évig nyomták, 1959-60-ban, a képen látható darab pedig a legkisebb tagja. Érdekes, hogy a sorozat neve hivatalosan New Daily Stamps, de amúgy meg a szabadsággal kapcsolatos jelentős amerikai jelképek láthatók rajtuk, úgymint ezen a 10 centesen a híres Liberty Bell, a sárga 15 centes két változatán (csak a fogazat különbözik) a Szabadság szobor, illetve a piros 25 centesen maga Lincoln a hármas jelmondattal. A bélyegekből több tízmilliót nyomtak, ebből a 10 centesből, konkrétan 40 milliót, így bár régi, de nem érnek nagyon sokat, egy ilyen használt kb. 100 forintot, egy posztatiszta pedig 3-400 forintot.

Írnék azért pár szót erről a harangról is, hiszen ez nem egy akármilyen harang! Az amerikai függetlenség egyik legjelentősebb jelképe, melyet Londonból rendeltek meg 1752-ben. Már egy évvel előtte megépítették a tornyát Pennsylvania State House területén - ma a Szabadság Csarnokaként ismert az épület - ahol a 945 kilós harang 1753-ban foglalja el helyét. Egy idézet van belevésve a Leviták könyvéből angolul: 'Proclaim LIBERTY throughout all the land unto all the inhabitants thereof.' (25:10). A harang első megszólaltatásakor megrepedt, aztán ez a repedés terjedt még, további két megszólaltatáskor. Eredetileg akkor szólaltatták meg, amikor a törvényhozókat összehívták határozathozatalra, illetve nagyobb városi események kezdésekor. A Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésekor, 1776 július 8-án az akkori Egyesült Államok összes harangját megszólaltatták egyszerre, így ezt is, de a jellegzetes nagy repedés ami látható rajta nem ekkor keletkezett, hanem valamikor a XIX.század elején, erről különböző mendemondák szólnak, hogy kinek a hatására.

A harang 1847-ben lett országszerte híres és vált jelképpé, amikor is elkezdett terjedni egy történet, hogy egy idő harangozó megszólaltatta 1776 július 4-én, amikor megtudta, hogy kongresszus megszavazta a függetlenséget. Azóta persze kiderült, és kutatók megerősítették, hogy a harang (legalább is ezügyben) nem szólalhatott meg aznap, mivel semmilyen bejelentés nem történt a Nyilatkozat elfogadásáról aznap semmilyen városban, az információ a falak között maradt. Ennek ellenére a nép a mai napig akkor és azóta is elfogadja ezt a történetet, és persze kétkedők is vannak a mai napig, a lényeg, hogy a harang tulajdonképpen egy légből kapott sztori mentén lett az ország egyik fontos jelképe. Ez olyannyira így volt, hogy 1885-től Philadelphia városa elkezdte különböző alkalmakra, különböző városoknak kölcsönadni: utazóharang lett belőle! Ahogy az lenni szokott ebből persze probléma lett, egyrészt a repedés a sok ide-oda pakolástól elkezdett aggasztóan nőni, másrészt a gátlástalanabb lakosok elkezdtek törni belőle apró darabokat szuvenírnek. Ezért aztán 1915 óta, a harang nem hagyta már el helyét, és nem adják oda senkinek (nagyon helyes)!

[kaoszkutato]

citadella: kereszt vagy szabadság?

Legyen keresztre feszítve a szabadság-szobor, annak lenne igazán értelme.

Meg ha már ilyen baromságokkal lopják a közpénzt, akkor a Citadella nevet is simán le lehetne rövidíteni arra, hogy "Della".

[telaviv-delhi]

Az isten, de még a Szimulált Valóság Főjátékmestere sem akarta, hogy eljussunk a vegasi szállásunkra. Mesélem a tegnapi akadályversenyünk:

1. Reggel beintett az előző nap megrendelt Lyft taxis az érkezése előtt. Yellow Cab telefongépe dettó sux, végül az ágyából kiugrasztott házigazdánk vitt ki az Union buszmegállóba, cserébe patkányszart fogunk lapátolni.

2. A Flixbus/Greyhound sofőrje a Barstow nevű porfészekben mindenkit lekergetett a buszról, magyarázkodás nélkül. Travolta is tanácstalan. Egy busz visszavitt volna LA-ba, de nem adtuk fel. Hosszas totyorgás után (többen Uberrel folytatták az utat) felhívtam a Greyhoundot és röpke fél óra alatt áttették du.5re a buszjegyünket.

3. A szállásra vivő 119-es busz nyomtalanul eltűnt a téridő vortexben, bár az app szerint az orrunk előtt haladt el. Rejtélyek és rikoltozó, drogos csövik mindenfelé. Aztán hirtelen a buszmegálló világítása is kikapcsolt. Véletlen ez? Aligha.

4. Útvonal újratervezés, átszálltunk a Deuce (!!!!) nevű járatra. Deuce =Balszerencse :))) Halló, van ott fent valaki?!!!! A busz a rejtélyes okok miatt a Las Vegas Strip ötsávról egy sávra szűkített útján 2 órát araszolt a dugóban. Közben vacogtunk (Ügyvédem: Tudtam! Tudtam, hogy nem kellett volna idejönnünk! Ez a Sin City! Megérdemeljük a fagyhalált)

5. A szállodában jött a kegyelemdöfés: a recepción nem működött a dolláros kártya, a többi kártyánk meg LA-ban hagytuk. Az Ügyvédem ekkor a közeli parkok komfortfokozatán elmélkedett, Sin City, errefelé rádióaktív minden, anyusegíccs stb). A második ATM megszánt minket és kegyeskedett pénzt adni, uccsó akadály leküzdve, mission accomplished, Ügyvédem megtörli a szemecskéit. A szobánkból többek között a Szabadság-szobor és a Szfinx látható, tusolás, majd ablakban való szexelés helyett arccal az ágyba.

[a0xblog]

Budapest, a Gellért-hegyen álló Szabadság-szobor látképe a felrobbantott Erzsébet híd megmaradt pesti pilonjának boltívében, 1959.

MTI

[fouldchildtiger]

1956 – Emlékszilánkok

Gyerekkoromban kiszáradt kút árválkodott a lejtő alján, a kert végében. Mély volt, nem látszott a feneke, de víz mintha soha nem lett volna benne. Öreg szüle magyarázta: valaha jó vizű kút volt, de néhány méterrel lentebb, már a szomszéd szőlőben mély kutat ástak, akkor aztán a mi forrásunk örökre elapadt.

Öreg szülének két hektár szőleje volt, az alsó szomszédnak negyvenöt. És a szomszédnak az elöljáróságon is voltak barátai.

Kiszáradt a kutunk. Tönkrement a gyümölcsös, a szőlő.

Valamikor a hatvanas évek végén – a város széle már a domboldalra kapaszkodott – eladták a negyvenöt hektáros birtokot. Parcelláztak, nemsokára kertünk aljáig ért a villany-, a víz-, a gázvezeték, feleslegessé lett a régi szomszéd régi kútja. Telehordták építkezési törmelékkel.

Néhány év múlva a felső szomszédok is öreg szüle kútjából hordták a friss vizet.

Egymás mellé rakosgatom az elmúlt évben megjelent újságcikkeket.

Ludwig Emil: A Körtér színeváltozásai (Magyar Nemzet, 2003. október 22.): dióhéjban a Móricz Zsigmond körtér története.

Gyerekkorom színtere: a Szent Imre-szobor, a Lordok házának becézett népbüfé, a Fadrusz utca sarkán Dertil bácsi és a Schwaller úr boltja, a Villányi úton Bliha úr és Tüske úr, a két cipész, a Simplon-házban a Szabadság mozi…

��A rettegett káderek és a »deklasszált elemek« különös társbérlete alakult ki a környéken.”

Nagyanyámmal a Fadrusz utca 6-ban laktunk, az első emeleten. 1955-ben költöztünk a félemeletre, az alattunk lévő kisebb lakásba. Az emeleti lakásban szomszédunk, Steiner úr – a régi háziúr – lánya, Piroska néni lakott a nagyfiával. A fiú elköltözött, Piroska néni társbérlőt kapott: egy államvédelmi tisztet. Rangjára már nem emlékszem, szép szál ember volt, a Parlamentnél vezényelte fehér kesztyűben a díszszázadot. Ha otthon volt, tanult, próbálta elvégezni a nyolc általánost. 1956 júniusában a kisérettségire készült. Én is. Ültünk kint az erkélyen, és magoltunk: a kamasz fiú és a tiszt elvtárs. Piroska néni virágmintás selyempongyolában locsolgatta ablakában a muskátlikat, és szeme sarkában parányi kajánsággal érdeklődött: Mondja, kedvesem, ön most mivel foglalkozik?

(Piroska nénit a történelem rendíthetetlen nyugalomra nevelte. November 5-én – remegtek a ház falai az irtózatos ágyúdörgésben – ült az óvóhely egyik sarkában, és elmerülten valami francia regényt olvasott.)

Félemeleti szomszédunk: Nagy Sándor rendőr főhadnagy. Iskolázatlan, de értelmes ember. Intellektuális bűnözőkkel foglalkozom – magyarázta nagyanyámnak, s ha csak tehette, közös erkélyünkön üldögélt nagyanyám mellett, és leste minden szavát. Mindent meg akart tanulni, mindent meg akart érteni. Október 27-én vagy 28-án jött haza a kerületi kapitányságról. Szétverték a pártot, a fegyvereket odaadtuk a felkelőknek – mondta. Valami végleg eltörött benne.

Régi lakásunkban, az emeleten Konrád úr, a hajdani repülőtiszt és családja lakott 1956-ban, Steiner Piroska és államvédelmis társbérlője szomszédságában. Nagy Sándornak köszöntek, Piroska néninek szidták a kommunistákat, nagyanyámnak kezet csókoltak.

Négy lakásban dióhéjban a Körtér társadalmi keresztmetszete.

„A véderő három zsákmányolt, piros-fehér-zöld zászlóval megjelölt tankból, egy-két ágyúból, néhány nehézgéppuskából és kézifegyverekből állt.” (Magyar Nemzet, 2003. október 22.)

Egy mozgásképtelen tankra, egy légvédelmi ágyúra emlékszem, és rengeteg kézifegyverre, kézigránátra. November 4-én délután merészkedtem ki néhány percre a térre, gondolom, arra emlékszem, amit akkor láttam. Lehet, hogy 5-én már három tank volt a téren.

Emlékszilánkokból rakosgatjuk össze a történelmet.

„Telibe találták a szemközti házsor közepén lévő, híres körtéri büfét, a »Lordok házát«.” (Magyar Nemzet, 2003. október 22.) Csobaji Csaba is úgy emlékszik, hogy „a lövegtorony lőszerkészletét a szemben lévő épületekre – elsősorban a Lordok házára (Népbüfé) – »kitárazták«”. (Az ’56-os körtéri csata. Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

Nevezetes hely volt a Lordok háza. A Móricz Zsigmond körtér 3. számú ház U alakú benyílójának földszinti részét építették be, talán 1951-ben. A körtéri csatában több lövés érte, de telibe a szomszéd házat találták, annak fele szakadt le földszintig. Később helyreállították, de építészetileg ma is otrombán féloldalas a Móricz Zsigmond körtér 2. számú ház.

Ludwig Emil áthatoló seregről ír. Szerintem november 5-én a szovjet tankok nem hatoltak át a Körtéren. Bejöttek, lőttek mindenfelé, mint az eszeveszett, fáklyaként égtek a tankjaik, a páncélautóik, és az úttesten szénné égett, darabokra szaggatott orosz katonák holttetemeit hátrahagyva visszavonultak a Hamzsabégi út irányába, a vasúti töltés mögé.

Csobaji Csaba úgy emlékszik, hogy november 4-én délelőtt már nem tudott hazamenni Óbudára, mert a Gellért teret megszállták a szovjet tankok. Ha így lett volna, miért nem támadták hátba a felkelőket a szovjetek november 5-én este? S ha szovjet erők voltak a Gellért téren, miképpen lehetett november 5-én folyamatosan lőszert hordani a Zenta utcai laktanyából a Körtérre? A szovjet csapatok november 4-én reggel Kelenföld felől a vasúti töltésig hatoltak előre. A Bartók Béla úton átívelő vasúti híd alatt egymás mellett sorakoztak a szovjet tankok, a Fadrusz utcából, a negyedik emeleti erkélyről távcsővel bámultuk őket hétfőn, 5-én délután, amikor Csobaji Csaba és társai a Körtéren elszántan készültek a harcra.

Az idősíkok egymásba csúsznak az emlékezetben.

Valószínűleg volt olyan pillanat november 4-én, amikor szovjet tankok terpeszkedtek a Gellért téren, és nem volt tanácsos civil magyarnak közöttük közlekedni. De november 5-én este aligha állomásozott jelentős szovjet erő a Gellért téren.

„Már besötétedett – hogy hány óra lehetett, arra nem emlékszem –, amikor a Bartók Béla úton, a Feneketlen-tó felől megkezdődött a lövöldözés” – írja Csobaji Csaba. Pontosan emlékszem: este tíz óra volt. Markó Elek is így emlékszik: „Este tíz órakor az erkély redőnyrésein át néztük a Bocskai út északi oldalán haladó tankokat és csapatszállító kocsikat. Ismét nagy volt a lövöldözés.” (Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

Szilánkok az emlékezetben: felvillanó képek.

Aki kezében csőre töltött géppisztollyal hasal egy homokzsáktorlasz mögött, és órák óta kémleli a néma és üres Bartók Béla utat, valószínűleg nem néz az órájára, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen dörögni kezdenek a lövegek, és tüzet okádva dübörögnek a barikádok felé a lánctalpasok. Nagyanyám viszont egy házbeli baráti házaspárral és barátnőjével ült szobájában az asztal mellett, és bridzsezett. Amikor remegni kezdtek a falak, az órájára nézett. Mögötte ültem, kibiceltem. Én is az órára néztem. Aztán gyorsan pakoltunk, és rohantunk lefelé az óvóhelyre. Tíz óra volt.

Csobaji Csaba úgy emlékszik: „A körtéri csatának magyar áldozata egy tizenéves fiú volt.” Váli Dezsőné kiigazítja: „Szomorú tévedés, hogy csak egy magyar kisfiú áldozata volt a csatának.” (Magyar Nemzet, 2003. november 14.) A körtéri lakásának ablakából a csata után elszorult szívvel körbetekintő hölgy hat-nyolc magyar halottat látott a Szent Imre-szobor előtt kiterítve a földön. Őt ez a látvány rázta meg. Csobaji Csabát – gondolom – annak a tizenéves fiúnak a holtteste, aki a lábai előtt hevert az utcakövön. (Endrei vagy Endresz – talán így hívták azt a feltűnően alacsony növésű iskolatársamat, akiről annyit tudok: novemberben, tűzharcban meghalt. Talán a Körtéren.)

Az emlékezet sűrít. Csobaji Csaba szerint november 6-án délelőtt visszajöttek a szovjet tankok, körbelőtték a Körteret, ők pedig aznap délután a Villányi úti, kitört ablakú autóbuszmegálló várójába hordták a maradék fegyvereket, „viszonylagos rendet” hagytak maguk után, és szétszéledtek. „Utána nekünk is mihamarább el kellett tűnnünk. Ekkor ugyanis már terjedt a hír, hogy karhatalmisták járnak házról házra, aki nem odavaló, azt összeszedik.” (Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

A pufajkások, Horn Gyula és a hozzá hasonlók, akkor – kedden, november 6-án – még dekkoltak valahol. A szomszéd államvédelmi tiszt elvtárs sem bújt még elő lakásuk vécéjéből, kedden este szovjet katona sem tanyázott még a Körtéren. Másnap, november 7-én délelőtt a redőny rései mögül figyeltük azt a néhány szovjet kiskatonát, aki roppant óvatosan a Feneketlen-tó felől, a teniszpálya öltözőépületét megkerülve, le-lehasalva a földre, a salakos pályákon keresztül közeledett a Fadrusz utca felé. Aztán amikor rádöbbentek, hogy a pálya kerítésén átmászni roppant veszélyes lenne, inkább a kerítés alatt húzódó lejtő fedezékében osontak a Bartók Béla út, a teniszpálya kijárata felé. Ellenállás már nem volt, a sarki italbolt előtt szétlőtt homokzsákok és egy üres lőszeresláda árválkodott.

Néma csendben szállták meg a szovjetek a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján, 1956. november 7-én délelőtt a Móricz Zsigmond körteret. Nagyanyám kiment a konyhába. Nem szólt egy szót sem. Talán főzött valami ebédet. Nem emlékszem.

Arra pedig nem is emlékezhetem, ami november 5-én este, alig néhány méterrel a Fadrusz utcától, a Bartók Béla úton, a Simplon-házban történt. Held Frici barátom ott lakott, ő sem mondta soha, hogy akkor este – lángokban állt a mozi előcsarnoka – a szovjetek az óvóhelyről „tüzet oltani” felcipeltek három-négy férfit az utcára, és ott tarkón lőtték őket. Záhonyi Lóránt nyugalmazott gépészmérnök emlékszik erre (Magyar Nemzet, 2003. november 14.), mert édesapja temette el az áldozatokat a ház udvarán.

Azt is negyven év múltán tudtam meg, hogy iskolatársamat, Váli Dezsőt – a tarkón lőtt férfiak példájától megriadva – édesanyja lányruhába bújtatta. Váli Dezső – kortársunk, kiváló festő – soha nem mesélt diákkorunkban e kalandról. De ha legközelebb Pannonhalmán járok, ez a történet is eszembe jut majd a diákkápolnában Váli Dezső megrendítő stációit szemlélve, amelyeknek reprodukciója hosszú-hosszú évek óta függ szobám falán. Ezek a képek most már nemcsak Krisztus szenvedéstörténetére, de amíg élek, a körtéri csata áldozataira is emlékeztetni fognak.

Szilánkokból épül a múlt.

Mansfeld Péter neve fogalom: a kommunista szadizmus örök jelképe. Bármit tett Mansfeld Péter, kiskorú volt, amikor elkövette. És a kommunista vérbíróság kivárta, amíg tizennyolc éves lett, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. És a hóhér – utasították rá, vagy csak elvetemült szadista volt? – tizenhárom percig hagyta szenvedni a bitófán a halálraítéltet. Stefka István idézi az elborzasztó mondatot, amelyet Domokos József legfelsőbb bírósági elnök mondott 1957. március 28-án az országos bírói értekezleten: „Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.” (Magyar Nemzet, 2003. március 21.) Proletárdiktatúrában a hatalmat birtoklók jogszerűnek tartják a nekik nem tetsző emberek kíméletlen megsemmisítését, kiirtását. Jogállamban megsérteném Domokos József legfelsőbb bírósági elnök személyiségi jogait, ha azt állítanám róla, hogy az emberiség söpredéke, embernek nem nevezhető gyilkos szörnyeteg.

Kíváncsi vagyok, vajon amikor a kivégzés napját kijelölték, tudatosan választották-e március 21-ét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napját. Gyilkossággal akartak emlékezni a gyilkosságokra? Akasztással ünnepelték a proletárdiktatúra újraszületését?

Mansfeld Péter a Széna téren harcolt. Lehet, hogy rövid életében soha nem járt a Móricz Zsigmond körtéren. Nekem alakja mégis örökre a körtéri csatát fogja emlékezetembe idézni. A Magyar Nemzetben megjelent (2003. március 21.), erősen retusált fényképen bal kezével maga előtt tart egy feliratot. Jobbágyi Gábor jogászprofeszszor kutatásai alapján ismert, hogy Mansfeld Péter a börtönből szökni próbált, közben két helyen eltört a karja. Ezért retusálták a fényképet, így nem látszik a képen a begipszelt kar, csak egy szürke pacni alól kikandikáló hüvelykujj, amelylyel Mansfeld Péter a feliratot tartja. Amelyen személyes adatai olvashatók: Follinus Péter Villányi út 10.

Follinus Péter a barátom volt, kiskamasz korunkban minden zsiványságban elválaszthatatlan társam. A Bartók Béla úton lakó Unghy Katinak és Vadász Marinak együtt loptunk kölnit a drogériából, görögdinnyét a piacról, együtt lógtunk be fürdőnadrágban a kerítésen át a Gellért fürdőbe, együtt tujáztunk, azaz utaztunk a villamosok ütközőjén.

Este, otthon jól nevelt értelmiségi gyerek voltam, délután – amikor ellógtam a napköziből – csibész utcagyerek.

Ha jól emlékszem, Péter 1955-ben került javítóintézetbe.

Egyedül már csak jól nevelt értelmiségi kamasz voltam.

Nem tudom, hol volt Follinus Péter 1956. október 23-án és az azt követő napokban. Valamikor 1957 tavaszán találkoztunk a Körtéren, éppen felugrott az induló villamosra. Köszöntünk egymásnak. Nem sokkal később hallottam, hogy valami balhét csinált, valaki azt mondta: kirámolt egy trafikot… Biztosat semmit nem tudtam, akkoriban már nagyon más utakon jártunk. De arra egészen biztosan emlékszem, hogy még érettségi előtt, tehát valamikor 1959-ben vagy 1960-ban találkoztunk – megint a Körtéren. Most szabadultam – mondta –, na, szevasz! Gondolom, nem akartunk beszélgetni.

És most, több mint negyven év után bámulom az újságban a képet. Az 1959. március 21-én kivégzett Mansfeld Péter fényképét, aki begipszelt kezével tartja maga előtt a börtönbeli azonosító cédulát, amelyen Follinus Péter neve olvasható.

Lehet, hogy ez a kíméletlen megsemmisítés leggyalázatosabb módja?

Úgy emlékszem, nagyon mély volt a kert végében, a lejtő alján a kút. Nagyon nehezen fakadt belőle újra tiszta víz.

Szigethy Gábor

[bdpst24]

Szabadság-szobor: Figyeld az eget október 11-én!

Szabadság-szobor: Figyeld az eget október 11-én!

Valami történik a Szabadság-szoborral   Október második péntekén olyat láthatunk Budapesten, amire még nem volt példa: a város egyik, ha nem a legikonikusabb jelképe, a Szabadság-szobor életre kel a technológia segítségével. Számos emblematikus épület és szobor alkotja Budapest látképét, mint az Országház, a Vajdahunyad vára vagy éppen a Budai Vár együttese. Az egyik ilyen jelentős…

[kgaprs-blog]

jó a kép, baljós, hogy elrepül a lényeg

#szabadság #szobor #keresztezés

[eleteskonyvtar]

Sok látszatja nem lesz, de azért hátha

[furlantravelfashionblogger]

Budapest's famous Liberty Statue (Szabadság Szobor) 🗽🌄🌊🏰🇭🇺

Near the Citadella, the Liberty Statue in Budapest stands for Hungary's strength and freedom, giving amazing views of the city and the Danube River. It honors those who fought for the country's independence and remains a strong and inspiring symbol.

📸 https://www.instagram.com/rodonyibalazs?igsh=MXR1ZXdkZW15bDZ0dg==

[fovarosiblog]

Éppen a napokban olvastam utána a szobor történetének, és soha, semmilyen módon nem kapcsolódott ez a szobor semmilyen valláshoz. Ennek a keresztnek semmi keresnivalója nincs ott - ahogy például az Országházon vagy egy bíróságon sincs kereszt. Ez egy blődség, egy marhaság.