#sosem fogok többé így érezni

[searchingnewme]

Faszért várom, hogy felvedd velem újra a kapcsolatot..

Nem tudlak elengedni.

[lostinmynothing]

Este

Miért vagyok egyedül? Mert ezt akartam titkon. Mert félek. A mai világban félek kötődni, szeretni, érezni. Annyit sérültem hogy nem akarom hogy fájjon. Hogy megint azt érezzem elárultam a testem és hogy piaci termékként kezeltem magam. Nem akarom azt érezni hogy megint nem voltam elég arra hogy fontos legyek, hogy foglalkozzanak velem, hogy szeressenek. Nem merek érezni és szeretni.

De így mi értelme van élni? Élet ez egyáltalán? Nem. Ez csak túlélés és gyógyulás. Tanulom szeretni magam és becsülni magam. Tanulom elfogadni magam és tisztelni magam. És ezt csak egyedül lehet. A világ legmagányosabb tanulása, gyógyulása.

De egyre kevésbé magányos mert megismerem magam. Ha ismerem magam sosem leszek magányos.

Akkor fogok készen állni egy társra ha nem leszek egyedül magányos. Ha meggyógyultam. Ha tudok nemet mondani a saját érdekemben. Sokat fogok még hibázni és zokogni a zuhany alatt. De többé nem akarok magányos lenni sem egy áru.

Ha valaki nekem rendeltetett velem fog maradni és tisztelni fog. Ha egyedül kell végig járnom az utat az is menni fog hiszen nem leszek magányos.

Persze vágyom a gyengédségre, a szeretetre, a törődésre. De ilyen törötten nem ez a prioritás többé. Hiszem ha egyszer jól leszek engem is megtalál a szerelem. Lehet nem most. Lehet nem jövőre. De egyszer biztos.

Tartsatok ki mert erősek és gyönyörűek vagytok. Meg persze különlegesek is.

-2024.09.26.

[dobd-ki-az-eterbe]

Játék

Akkor ez mostantól legyen egy játék. Hisz te úgy is csak játszol velem. Hitegetsz, nagy kimondott szavak… üres ígéretek… ma már tudom, hogy szavaidnak nincs hitele, érzéseid hamisak, ígéreteidet sosem teljesíted. Már nem is számítok tőled semmire.

Minden egyes csókodban, érzem hogy mást is így csókolsz, és minden ölelésedben, érintésedben ezt érzem. Idegen. Egy olyan férfié aki megvezetett, de többé nem teszed. Nem teheted. ,,Iszok és tudok dolgokat…” Ha eddig játszottál, most én jövök. Fogalmad sincs kivel kezdtél. Elhitetem veled, hogy minden rendben van, hogy ezzel a kevés idővel ami megmaradt, majd kínozzalak. Ki fogok lépni az életedből, de előtte nyomokat hagyok, hogy ne felejts el olyan könnyen. Mielőtt elmegyek számonkérek, és tudatok veled mindent, és a következő pillanatban érezni fogod az űrt amit hagytam. És nem lehetsz többet féltékeny, nincs rá semmi jogod. És ha tényleg nem érzelemmentes a viszonyunk, és ha valóban kmh érzel irántam valamit, akkor elengedsz, mert megérdemlek egy olyan embert, aki viszont szeret, törődik velem, nem vagyok terhére.

Végül a te gondolatod cáfolásával zárok: Nem kell kapcsolat ahhoz, hogy valami elromoljon!

2022.09.21. 00:56

[a-banatos-szerelem-ara]

Ki kell írnom magamból!

Senkinek nem mondtam el, senkivel nem beszéltem meg. Meg magamnak se mertem beismerni, hogy ez már nem működött. Mert akartam hogy működjön. Mindig valamire fogtam. Valami faszsagra, de mindig kibukott idovel. Eltudtam nyomni mert akartam. De felszínre tört akarva-akaratlanul is. Addig amíg nem beszéltem róla nem volt valóságos. Aztán egy hulye morzsa indított be mindent…

Tudjatok nem az a legfájdalmasabb amikor benned van egy érzés de elnyomod, hanem amikor kiderül hogy Benne is. Amit Te sosem lattal, vettél eszre. Én még ezen a ponton is azt mondtam beszéljünk róla. Az első alkalommal en sem tudtam mi legyen. En is azt mondtam ‘ nem tudom ‘. De Ő is. Ez után kaptunk még 1 napot, és jött az éjjeli na akkor beszéljük meg beszelgetes. Aminek a vége ejjel 2 kor az lett, hogy VÉGE. Itt törtem össze. 4 év. 48 hónap. 1440 nap. Majdnem..

Ő volt a mindenem. Az életem. A társam. A barátom. A lelki társam. Mindig azt mondtam ha senki más nem lenne nekem a világon, Ő akkor is elég lenne.

Ami hazugság volt félig. Így éreztem, mert így akartam érezni. Pedig már réges régen nem volt jó. Szerintem az első szakitasunkkor. 2020.05.28. Itt kellett volna abba hagyni. De nem tudtam/tudtok. Látjátok itt Ő sem tudta. Én sem.

De most 2021.11.01.-én már Ő nem tudta.

Ilyenkor bennem 2 személyiség él. Az agyam: racionális. És a szívem: emocionális.

Tavaly az agyammal szakitottam, és a szivemmel fogadtam vissza.

Idén az agyammal szakitottam, és a szivem nem tudja feldolgozni, hogy Ő nem akarta folytatni. Megoldani azt a 4 évünket.

Itt jönnek a papolások, hogy még fiatal vagyok és lesz ennek sokkal jobb is. Oke, és ha Én soha nem akartam jobbat. Mindig mindenkinél van jobb. De belőle csak egy van. Na és ezt feldolgozni nehéz. Hogy Ő, az Egyetlen többé nem fog már velem lenni.

Sok szar volt már, albérlet, penz, jovokep… minden ami ilyenkor lehet. És jött is a maga idejében. Nem volt már meg a kommunikáció (nem tudom valaha megvolt-e), a tisztelet, a vonzalom. Ami azért fontos még ilyen fiatalon.

Miután ezeket felfogtam magamban idővel, sorozatfüggővé váltam. Időközönként. De most már aktív 5 hónapja az voltam. Ebből tudok arra következtetni, hogy ezt én már rég felfogtam de nem ismertem be. Ő ebből csak annyit látott hogy csak a sorozat, a sorozat. Tudta h menekülők valami elől (4 év alatt ki ismert a kis szaros), de azt hitte hogy a sok más szar, mivel Ő ezt hitte, így Én is.

És most felfogtam hogy kurvara nem. Miatta volt. Nem volt már az igazi. Nem voltam már szerelmes. Nem tiszteltem. Nem vonzódtam hozza. Nem neztem fel ra. Csak SZERETTEM, illetve hát SZERETEM mai napig.

Hogy lehet valaminek vége amikor ugy köszön el egymástól két ember az utolsó közös ciginel miután az egyik elköltözik hogy SZERETLEK. Így elválni, így szakítani hogy szeretlek..

Saját magammal harcoltam és harcolok még mindig. És felfogni nem tudom hogy Ő aki soha nem tudott semmit eldönteni, megérteni, akarni, ezt most éreztem hogy nem akarja folytatni. Nem mondta ki, szerintem csak nem merte, vagy arra várt hogy mondjam ki én mert ugy egyszerubb. Tudom hogy neki is nagyon faj. Latom. Nem tudom nem nézni. De ma letiltottam mindenhonnan, hogy ne is lássam. Sírva fakadok mindig. Pedig már amúgy nem sirok csak olyankor. És ilyenkor a depresszív idézetek melle csatolódnak a cicis nénik is. Amitől én rosszul vagyok. Tudom hogy most ugy érzi ez kell neki. Mert kell is. Nekem nem szabad latnom. És mostantól nem is fogom…

Ez eletem legfájdalmasabb időszaka, de ugy érzem jobb lesz. Újra fel tudom fedezni magam, mégis kivagyok en ma nem pedig ki voltam 2017-ben mikor osszejottunk. Onfejlesztés. Mindent megteszek amit nem tettem meg eddig. Élni fogok, hogy egy egészséges kapcsolatot létre tudjak hozni idő múlva mással. És ezt is felfogom és megertem. A történtek ellenére is, hogy van jövő. Van kiút. Van fény az alagút végén. De ez a vonat most az idő. Amiből van még nagyon sok.

Ezt sose fogod látni, de köszönöm ezt a 4 évet. Ezt a gyonyoru 4 évet. Szeretlek míg élek. Már sosem ugy, de mindig benne leszel a szívemben.

[ilovemyself-butilove-you-more]

Nem akarok arra gondolni

Nem akarok arra gondolni,

Hogy azok az ajkak amik engem csókoltak,

Most valaki mást érintenek.

Nem akarok arra gondolni,

hogy sosem szerettél.

Nem akarok arra gondolni,

hogy milyen volt a csókodnak íze.

Nem akarok arra gondolni hogy sosem szerettem, és mégis téged igen.

Nem akarok arra gondolni,

Hogy minden egyes nap látnom kell téged,

És minden egyes nap el kell fogadnom hogy már nem....már sosem fogsz rám nézni

Már többé nem fogsz észrevenni

Már sosem fogok létezni a számodra.

Minden áldott nap újrakezdem az elfogadást,

Valamennyire mégis megértem,

Aztán belenézek a tükörbe,

Rájövök hogy én sem magamat választanám helyedben...

De mégis amikor a tükörbe nézek és látom a saját mosolyomat

Az jut eszembe hogy vajon te milyennek láttál, te is ilyen szépnek láttál mint amilyennek én látom most magamat?

Vajon te is olyan dolognak tartottál az életedbe amit nem akarsz elengedni?

Valószínű hogy sosem gondoltad így.

Tudod kérdések sorát tenném fel most neked de az a baj hogy sosem fogok már beszélni veled sosem fogsz már hozzám szólni és sosem fogsz már rám nézni.

Még most is amikor Rád nézek csodállak

Bele tudnék szeretni újra mindenedbe és gondolkodok hogy vajon mi tetszett a legjobban

Elképzelem hogy az életem része vagy, még most is és...

Látlak Téged l

Látom a szemed

a szád

az arcod

a hajad

az anyajegyet a szád fölött

látom a kezedet amitől mindig is féltem hogy itt hagy

Vajon miért féltem?

Mert az ilyen emberek mint te sajnos mindig otthagyják a másikat.

Tudod minden beszélgetésben amiben rólad van szó az én szívem kicsit megszakad, és miattad más ember lettem.

Az az ember akit te ismertél már nem létezik bár lehet sosem létezett. Gratulálok amiért önmaga ellenségévé tettél egy embert.

Azt mondtad hogy én csak inni tudok, és miután el hagytál az ivós estéim száma növekedett.

Minden üvegnél Rád gondoltam...

Minden egyes kortynál Te voltál az eszembe és addig ittam hogy ne érezzek,

Mert nem akartam érezni többé!

Köszönöm hogy miattad egy jobb ember lehetek, miattad megtanultam értékelni önmagam és örülni a sikereimek.

Miattad teljesen másképp látom a világot

Miattad nem akarok újra szerelmes lenni, és ha az is lennék akkor is utálnám az érzést.

Miattad már nem bízok meg senkiben és miattad már sosem fogom odaadni egyik részemet se senkinek.

2021.10.11.hétfő

[antimarkovnikovrule]

Mert vége kellett, hogy legyen

Volt időm gondolkozni kettőnkről, bőven, ezalatt a két hét alatt. Hullámokban tört rám, hogy véget szeretnék vetni ennek az érzésnek, majd az, hogy nem szeretnélek elveszíteni. Csodálatos ember vagy, érdekes, különleges és más, nagyon más, mint bárki, akivel eddig találkoztam, talán ezért akadt meg rajtad a szemem és ezért tettem a legtöbbet érted, hogy mellettem legyél, ami meg is történt, de véget is ért.

Nem tudom mit érzek. Pontosabban nagyon sok mindent érzek. Azt tudom, hogy mit kéne éreznem és az is bennem van, de egy csomó minden más, ami egy kavalkáddá fonódik össze bennem és egyáltalán nem akar kitisztulni. De majd kifog.

Talán mérges vagyok. Mérges rád, mert két hét szenvedésnek úgy vetettél véget, hogy olyan, hogy Mi, már nem létezik. Mérges vagyok magamra, mert nem voltam rá képes, hogy kiszálljak hamarabb és minden után is képtelen lettem volna rá. Ragaszkodás? Ez is biztos benne van, de az is, hogy szeretlek.

Könnyen beléd szerettem, túl egyszerűen, túl tisztán, mert engedted és tudtam, hogy így lesz, már mikor először megláttalak, tudtam, hogy mindennél jobban tudnálak szeretni, de hát mondtam is. Meg is történt. Most így belegondolva rég nem mondtad már nekem, hogy szeretsz, ami picit zavart is, de tudtam, hogy így érzel és nem kellettek szavak. Tudom, hogy egyszer elfog múlni, hogy elfog kopni, mert már múlt el fájó szerelem bennem, de ez más volt, mindegyik más és te másabb vagy mindenkinél, akiket ismerek. Fura vagy, mint én.

Mérges vagyok, dühös, mert nem küzdöttél. Legalábbis nem eléggé, az biztos, akkor most nem írnám e sorokat. Könnyebb azt mondani, hogy ilyen vagy, hogy nem tudsz mindig oda figyelni, hogy meg ne bánts. De ahogy mondtam neked is. Nem egy 16 éves fruska vagyok, aki ne tudna túllendülni egy rossz szón, egy rossz mondaton, vagy akár ezen a két héten is. De könnyebb azt mondani, hogy kikészítenél, ahogy fogalmaztál: „Ha nem most, akkor két hónap múlva, vagy két év múlva.” Mintha csak is a szakítás történhetne velünk, semmi más. Te ezt így eldöntötted, kimondtad és vége.

Azt hittem, hogy ha szakítani fogunk, azt én fogom megtenni. Annyira szürreális, hogy mégis te lépted meg. Hogy engem védj, hogy ne bánts és ne őröld magadat is azért, ahogyan velem viselkedsz.

Nem érdekelt semmi, amit mondtam, hogy mennyire boldog vagyok, ha veled vagyok, hogy akkor élek igazán és mindez elég ahhoz, hogy leszarjam, ami máskor van, hogy ne érdekeljen.

Csak egy picit kellett volna másként lennie. Egy-egy mondat, hogy tudjam érek annyit, hogy ne hagyj magamra napokig és tűnj el. Mert igenis érdemlek annyit, hogy ezt valaki megtegye értem. Ennyit kértem csak, hogy erre figyelj, de kijelentetted, hogy nem tudsz, legalábbis mindig nem. De egyszer talán a néha egyre többé vált volna, sose tudjuk meg.

Mondtad, hogy azzal semmi gond nincs, amilyen én vagyok, hogy nem érdemelsz meg. Igen, kilehet ezt jelenteni nem érdemelsz meg, de lehettél volna olyan, aki viszont igen, de nem szerettél volna az a valaki lenni.

Biztos voltam benne, hogy hosszú távra tervezel velem, ahogyan én is veled, ezt igazoltad is. Nem így tervezted, de nem tudsz megváltozni, szerintem pedig egyszerűen nem akarsz.

Ami biztos, hogy mikor kimondtad, hogy azt szeretnéd, hogy vége legyen, éreztem, hogy megtörik a szívem. Igen ez valódi. Mint mikor először mondtad, hogy szeretsz, akkor hatalmasat dobbant, majd kiugrott örömében a helyéről, vagy az első csókunkkor, amit el sem hittem, hogy megtörténik és egy tündérmesének tűnt, soha nem fogok felejteni, gyönyörű volt, pont mint a csillagok, amiket előszeretettel fürkésztünk. És nem, az még mindig egy repülő volt, nem pedig csillag, mert láttam, ahogyan pirosan-kéken villog, neked meg szemüveg kéne úgy is, szóval nekem volt igazam.

Veled voltam a legboldogabb, de ugyanakkor sokszor éreztem azt, hogy ennél inkább egyedül nehezen lehetnék, hogy ennél magányosabb nem lehetnék, ami egy kapcsolatba nem fér bele, ebben igazad van. Mert te is kimondtad, hogy így nem működhet, nem szólhat arról egy kapcsolat, hogy csak tolerálok és tolerálok, de szerintem mindent lelehet kommunikálni, végül is azt tettük, csak nem úgy, ahogy terveztem. Pont ma délelőtt mondtam Zs-nek, hogy nem tudhatom, hogy mi lesz kettőnkből és szerintem megéri küzdeni értünk, de hát hiába gondolom/érzem így, ha ezzel egyedül vagyok. Ketten kellünk ahhoz, hogy működjön.

Bár azt mondtad, hogy nem érdemelsz meg és az önfeláldozásnak is vannak határai, amit te magadtól tapasztaltál meg, mégis túltudtam volna lendülni mindenen. Nekem értél volna annyit, hogy megtegyem, mert bár szerinted itt már nem segít az, hogy hiszek benned, bennünk, szerintem igen és az nagyon fontos, hogy ezt mind a ketten így gondoljuk. Szomorúan hallottam, hogy te nem.

Ismerem a határaim és te kijelentetted, hogy nem az a cél, hogy azokat feszegessed, amit viszont megtettél, de mégis. Társra leltem benned, természetes volt egy hét után, hogy vagy, mert annyira megbíztam benned, amennyire csak ember bízni tud. Most így belegondolva, ez kissé kopott a hónapok alatt, de minden kapcsolatnak vannak fázisai, az érzések gyengülhetnek, de szerintem megmaradnak ugyanolyannak, csupán eltűnik a kezdeti nagy hév. Persze ezt is fent kell tudni tartani.

Gondolom itthon örülni fognak főleg, hogy apám nyíltan kérdezte, hogy mit látok benned, hát mind ezt és még sok mást is. De ez így nem igaz teljesen, mert nem örülnek neki, csak látták, hogy mi történik velem, mikor eltűnsz. Imádtam az illatod, amit már nem fogok többé érezni, a hangod, amiről kijelentetted, hogy keveset hallom, csak ezért gondolom így, de én azóta is cáfolom ezt. Ahogyan rám néztél, mert még senki nem nézett rám ehhez hasonlóan, a gyönyörű kék szemeid és azt, hogy mennyire figyelmes vagy és úriember. Még mindig szeretem benned ezeket és fogom is.

Pár könnycsepp kipotyogott az utolsó ölelésünkkor, pedig jobban szerettem volna sírni, nem azért, hogy lásd, hanem mert tényleg rossz, ami történt. Azt hittem, hogy képtelen leszek sírni, ami ilyen érzelmek mellett nagyon furcsa. Aztán felszálltam a buszra, majd haza sétáltam és folytak közben a könnyeim, valószínűleg a zuhany alatt is ez lesz (és valóban), meg még sokszor az elkövetkezendő napokban, esetleg hetekben.

Elmentél és minden lépésed figyeltem, a busz koszos hátsóablakán még láttalak, láttam, hogy most nem nézel vissza, ahogyan mindig tetted, mosollyal az arcodon. Láttam, ahogyan elmész, zsebre tett kézzel a sapkádban, ahogy határozottan, nagyokat lépsz és egyre távolodsz. Ha visszanézel, akkor nagyon elsírom magam, de jól esett volna, akkor tudnám biztosan, hogy neked is fáj és nem csak érzem, egy jelnek örültem volna. (Azok az apróságok, amikről mindig beszéltem neked, hah.) Végül már csak a sziluetted maradt, de még felismertem, majd teljesen eltűntél, beleolvadtál a többi emberbe és a koszos ablak végleg megakadályozta, hogy lássalak. Mintha egy film melankolikus befejezése lenne, keserű volt, szép és tökéletes.

Tudom, hogy még foglak látni, szeretnélek is, de az más lesz, addig viszont még elfog telni egy kis idő, mert most arra van szükségem. Addig pedig a szép emlékek maradnak belőled és a sziluett, ami eltűnik, mintha egy metafora lenne, hogy elfog múlni ez a sok minden bennem, veled kapcsolatban, ahogyan te is eltűntél a szemem elől. A különbség, hogy bár fakulni fog, de sosem válik semmissé, annál te sokkal több vagy, sokkal.

Így pár órával később visszaolvasva is másként látom és tudom, hogy mirét mondtad, amiket, sok mindenben igazad van, de nekem is. Ha úgy érzed, hogy nem tudsz/nem akarsz, akármi is, változni, akkor valóban jobb előbb, mint későn véget vetni kettőnknek. Az este nem lesz könnyű, már most, ahogyan készülődöm a lefekvéshez, jönnek az érzelmek és tornyosul bennem, hogy mi mindent kéne csinálnom holnap és azután és stb., de én csak rád szretnék gondolni és időt adni magamnak, hogy átlendüljek azon, ami történt. Talán egyszer, máskor, vagy talán nem, mindenesetre ennek így kellett lennie, hogy találkozzunk, egymásba szeressünk és vége legyen.

Szeretlek és igyekszem vigyázni magamra, mert ez volt az utolsó, amit kértél tőlem:

„-Vigyázz magadra.” -mondta, keserű és szomorkás mosollyal az arcán.

- 2020.01.19. vasárnap - < 3

(EDIT: Vicces, hogy először 2019-es évszámmal mentettem, azt hiszem kissé szét vagyok csúszva.)

[thisisthenightmare-aj-blog]

Csak egy srác gondolatai..

Rájöttem,hogy ebben a világban nagyon sok rossz dolog van, de az a fontos hogy állnunk kell ezeket a megpróbáltatásokat. Tudjátok ti is miről beszélek. Mindenki átment olyan dolgokon amik nagy sebet ejtettek a szívükben és a lelkükben. Ezzel nem vagytok egyedül. Bevallom nektek őszintén..nem fogok nektek hazudni. Engem olyan mélyre küldött ez az élet,hogy többször is elkövettem öngyilkossági kísérletet.. Durva nem? Ezek számomra már csak emlékek. Olyan rossz emlékek amikre úgy gondolok vissza,hogy mégis túlélnem. A testem és a lelkem hiába volt teljesen széttörve. Hiába ütöttem szét a kezem amikor ideges voltam, hiába pusztítottam magam.. Itt vagyok és élek. Tudom nem vagyok egy tökéletes ember és szent se vagyok. De senki sem az. Mégis Ha akkor meghalok akkor nem írhattam volna nektek.. Senkinek se. Régen sem próbáltam egy erős személynek mutatni magam ahogy ma sem van ez másképp.. Egy egyszerű ember vagyok semmi több, csak annyi a különbség szerintem,hogy én egy érzelmes ember vagyok Igen én is tudok sírni nem vagyok egy befásult macsó aki mindig keménynek akarja mutatni magát.. Ha az lennék szerintem csak egy elcseszett bunkó lennék nem igaz? Én kiskorom óta segíteni szerettem volna az embereknek.. És tudjátok miért? Mert az élet szar. Nekem is kellett segítség ahhoz,hogy idáig eljussak,hogy rájöjjek sokkal többet érek azzal,ha másokat boldoggá tehetek. Igen az teljesen igaz,hogy jobb adni mint kapni. Amikor kicsi voltam akkor mindenki basztatott engem mert én voltam az a személy akit azért lehetett basztatni,mert gyenge, törékeny és nem akar ártani senkinek sem.. Tudjátok ez az alap dominancia,hogy ki a kemény gyerek stb stb Engem ez nem érdekelt..amúgy is kicsi voltam és még fel se fogtam ennek a súlyosságát. Most itt állok 19 évesen és az egész életem erre volt alapozva.. Hogy egy gyenge senkiházinak éreztem magam.. Nem érzem magam többnek másnál és nem is fogok senkit se lealacsonyítani,hogy én csak azért is jobb vagyok, mert nem Minden ember ugyanannyit ér. Nekem egy erősségem van ami igazából nem tudom,hogy most tényleg erősség,vagy csak egy beszámíthatatlan dolog. Tudok szeretni, csak ami semmivé teszi az az,hogy nem kell senkinek.. Nem tudom eldönteni magamról,hogy most én vagyok elcseszett, vagy tényleg kihalt az érzelmesség az emberekből? Mindenki a keménységre megy,hogy így megtud verni egy 2 fejjel alacsonyabb srácot vagy csak szimplán egy gyengébb, vékonyabb srácot.. És ez szomorú,de mégis érzem azt,hogy van remény Velem is volt ilyen hiába nem vagyok egy nagy ember,hogy egy nálam gyengébbnek akartam nekimenni,de annak is elég nyomós oka volt számomra.. Nem szép dolog az erőszak és sosem preferáltam,mert azzal nem haladok előrébb a másik,meg az,hogy nem akarok olyan lenni mint az apám. Biztos van olyan ember aki átérzi,milyen érzés ha leszar a fater.. Így jöttem létre én. Jóó mondjuk ez most elég furán hangzik,dee háát na így tudom a legjobban kifejezni magam. A 2 nővéremnek és az édesanyámnak köszönhetem,hogy az vagyok, aki. Ők nevelték belém az udvariasságot és magát a szeretetet. Nélkülük most teljesen más ember lennék és nagyon örülök neki,hogy ilyen emberré váltam. Azért megvan ennek a hátránya is,mert pont ennek köszönhetem azt is,hogy bántottak régen,de én ezt már elengedtem. Örülök annak,aki vagyok Tudom sokat beszélek magamról és sokan szerintem csak fogják a fejüket,hogy ez most mi.. Hát ez a véres valóság és ezekből is tud tanulni az ember ha akar..Ha nem akkor meg továbbgörget. Ennyi Esküszöm úgy érzem,mintha csak a bajaimat írnám le ide,de igazából ezek csak az életem részei. Tudom,hogy vannak akik átéreznek velem,de nem arra akarlak kérni titeket,hogy sajnáljatok, vagy hogy kövezzetek meg, hanem ha belegondoltok abba,hogy van akinek nehezebb, rosszabb sorsa van.. Csak gondoljatok bele.. Tudom, tudom van aki úgy van vele,hogy mi a fasznak?? Így is rosszabb bajom van. Vagy legalább az,hogy elég a saját bajommal törődni. Egy valamit tudok mondani erről. Ha csak magaddal tudsz törődni, az nem visz előre.. Tudom vannak olyan bajok amik fájnak..összetörnek.. és inkább elszaladnál a világból.. De ha nem hagyod,azt,hogy bárki is segítsen aki megért és együttérez veled akkor mit vársz?? Én se azért írok, hogy én legyek a király vagy mit tudom én, hanem mert segíteni szeretnék. Tudom nem bírom megoldani a problémátokat..Nem én vagyok az a személy aki egy csettintésre “okés most már minden happy” Én azért vagyok,hogyha elfogadod a segítségemet,és rájössz,hogy én nem akarok rosszat nektek akkor csak is rajtatok áll,hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. Persze ott van az is,hogy van aki túltudja tenni magát egyedül az ilyen dolgokon de van aki nem..Van akinek muszáj kibeszélnie magából a dolgokat,hogy jobban érezze magát..Én is ilyen vagyok. Értem nagyon sokat tettek és még ha nem is mondtam szóban, minden egyes nap eszembe jut,hogy köszönöm..köszönöm azt,hogy hittél bennem és felemeltél a porból és megmutattad,hogy én is érek valamit..hogy én is lehetek valaki. Ez a személy a mai napig a legjobb barátom és nagyon sokat jelentett számomra,hogy akkor ott volt mellettem.. Na de visszatérve egy kicsit. Elhiszem,hogy mindenkinek megvan a saját személyes problémája és nem ítélkezem afelől,hogy most neked vagy nekem rosszabb.. Nekem lehet,hogy ez neked lehet hogy az..most példának azt tudnám mondani,hogy elhagyott a barátod..tudom nagyon rossz érzés,mert szeretted, de mi van ha én azt mondom erre (ami igaz is..),hogy nekem meghalt az ikertestvérem? Nem kamu.. Igaz Lehet,hogy te leszarod,de attól még az én szívem sebzett..és vérzik. Én is áttudom érezni azt a szakítási fájdalmat amit most te..de lehet,hogy te ezt nem tudod átérezni. Bevallom ez egy elég morbid és kellemetlen téma számomra,mert emiatt majdnem belebolondultam..és ostoroztam magam amiatt,hogy miért ő? Miért nem én? Mi lett volna,ha ő boldogabban tudta volna kezelni ezt a világot? Na de ez történt és mégis sikerült feldolgoznom többé kevésbe.. És itt tartok lehet,hogy másnak nem nagy cucc,de aki átérzi az ilyesfajta súlyú fájdalmat és annak is aki nem ha baj van,mindig jusson eszetekbe az,hogy számítotok és mindig is számítani fogtok. Fontosak vagytok ennek a világnak és ti vagytok az a kapocs, akikre mindig is szüksége lesz. Ne gondolj arra,hogy nem Mert de Nekem is fontosak vagytok,ahogy mindenkinek Köszönöm ha ezt a hosszabb gondolatmenetet elolvastátok és nagyon remélem,hogy erősek maradtok Légyszíves ígérjétek meg nekem,hogy azok maradtok és sosem adjátok fel Szeretlek titeket ❤️

[queenbee0328]

Őőő nemtudom minek szánom ezt a posztot és hogy egyáltalán ki fogja és ki nem látni, de ez a Tumblr. Úgy érzem ennél jobb felületet nem igen találnék arra amit most megfogalmaznék.

Szóval nehéz dolgokon túllépni és nehéz az önbecsülésedet lejjebb vinni.Nekem legalábbis világ életemben nehéz volt.Soha nem én kezdeményeztem semmilyen békülést vagy csak szimpla beszélgetést.Soha nem mutattam ki igazán mennyire hálás vagyok valami miatt vagy épp mennyire felbosszant valami.Nem kerestem senkit nyáron soha és így nyilván ők sem kerestek engem.Ez a dolog nem annyira zavart egészen 2 évvel ezelöttig mert megvolt a szokásos általános sulis baráti köröm akik mindig velem hülyéskedtek és mellettem voltak.

Emlékszem sosem tanultam dolgozatokra de a barátnőm szinte végig kitűnő tanuló volt és magolt minden doga előtt.Tudta hogy soha nem készülök otthon ezért amint beértünk hozzákezdett az anyag felmondásához így énis megtanulhattam általa,Mindig mellettem állt még ha nem nem is hasonlítottunk szinte semmiben.Már akkor tudtam hogy nem velem kellene barátkoznia hanem az osztály menőbbik részével mivel bármikor szívesen látták volna.Őt mindenki szerette, sőt szereti is a mai napig.Soha nem volt bunkó senkivel és mindenkivel túl jószívű volt.Amikor megkérdeztem miért teszi mindig azt mondta hogy után veszekedni és nem szeretné senkivel megszakítani a barátságot.Így hát mivel tudtam hogy így is különlegesnek mondhatom magam amiért egy ilyen ember velem barátkozik, én is elviseltem a felszínes ismerősöket.Persze itthon sokat sírtam anyukámnak mert féltem hogy elvesztem egyszer az egyetlen barátomat és senkim sem marad.Nem így történt egészen a középiskolai éveink kezdetéig.

Sajnálatos mód két különböző intézményben tanulhattunk tovább mert mindkettőnket más érdekelt.Nyilván tisztában voltam vele hogy ez nagyban a barátságunk rovására fog menni de próbáltam pozitív maradni és hinni abban hogy nem, nekünk igenis sikerülni fog ez.

Persze nekem nem sikerült olyan barátot szereznem mint ő (soha nem is fogok és nem is akarom pótolni) szóval megpróbáltam kihozni a maximumot az akkori közösségi életemből és a barátnak nevezett ismerősökből.Csak hát ugye ha egyszer valaki kóstolt már Igazi vanillia fagyit nem vágyik vissza a doktorötkeres csináldmagad fagyiporhoz.

Rengetegszer eljutottam arra a pontra vagy arra az élet szakaszra amikor úgy érzem nincsenek barátaim és csak felszínes kapcsolatokat ápolok.Tudjátok.Azok az emberek akik udvariasságbol eljönnek a temetésedre mert 4 évig beszélő viszonyba voltatok.Persze soha nem voltam igazán egyedül. Itt van a családom és a barátom és ez jó így csak…visszakanyarodunk a vanillia fagyihoz.

Megfogok próbálni helyretenni dolgokat és rendezni a kapcsolataimat mert kezdek  abba az állapotba esni hogy magamat látom szarnak.Magamat hibáztatom mindenért és kezd eltűnni az önbizalmam és a szilárd elveim is rogyadoznak.

Pedig se én se senki nem hibás ebben a történetben.

Egyszerűen változunk.

Már nem azok a dolgok érdekelnek mint kis iskolásként.Már nincsenek tele poszterezve a falaim.Már nem érzem szükségét összefogva hordani a hajam és feketében járni.Már nem hallgatok kökemény hardcore rockot és nem vallom magam se emonak se semmi másnak.

Egyszerűen én már csak én vagyok és ők meg csak ők.

Nincsenek kínai nagyfalak közöttünk sem stílusi megkötések vagy különbségek.Nincs az hogy én vagyok a különc pilóta keksz ők meg mind oreok.Nem érzem magam az miatt szarul mert nem hasonlít az ízlésünk vagy más a véleményem pár dologrol.

Csak vissza akarom kapni azokat az embereket akikkel jólérzem magam.Akikkel órákig skypoltunk és akik 446 viberüzenetet hagytak a csoportban amíg én 15 perc alatt lezuhanyoztam.Akikkel nem kellett 3 picsapuszit váltanom sem ölelkeznem kötelező szerűen.Akikkel sosem az érdekelt minket épp mi a divat vagy a másik mit visel.Akikkel a semmiről is képesek voltunk 3 kibaszott órán át beszélni és nevetni az elcseszett poénjainkon.Akikkel pontosan tudod hogy öreg korotokba felfogtok robbantani egy benzinkutat és kis nyuggermocikon megszokni a helyszínről.Akiknek soha nem azvolt a fontos hogy te hova tartozol most és késöbb hol fogsz kikötni.

Mert az a helyzet hogy azt gondolom ez a barátság.Klisé de feltétel nélkül szeretni a másikat és mindig mellette állni bármi faszság is kavarja fel az életét.

Soha többet nem akarok haragudni a barátaimra vagy egymást hibáztatni hogy ide jutottunk.Nem akarom ezeket érezni soha többé mert szeretem őket akárhol is vagyunk most.

[t02l07t12]

89/366

22:57

Istenem, annyira hiányzol.

Már kora reggel ez volt az első gondolatom. Mindezt egyetlen álom miatt. Nem hiszek abban, hogy az álmok jelek lennének, hiszen akkor már rég itt lennél, sőt, soha nem is mentél volna el... de ez most túl intenzív volt. Ahogy ott álltál előttem, én csak lesokkolva néztelek, majd adtál puszit és magadhoz öleltél, meg ahogy végignéztél rajtam; ez bőven elég volt ahhoz, hogy felriadjak és okozzon egy jó kis reggeli bőgést.

Én...nem tudom. Azt hiszem, már rég el kellett volna engedjelek, és egy darabig úgy is éreztem, hogy sikerült. De mindig jön valami, ami felkavar. Egy szó, egy név, egy hely, egy dátum, egy dallamtöredék, egy álom, egy facebook-értesítés, és akkor megrohamoznak az emlékek. Ezután az álom után úgy érzem, kicsit összetörtem lelkileg. Vagy nem is ez a jó kifejezés. Mintha újra az eredeti mélységében tátongana bennem az az űr, ami aznap keletkezett, és amit azóta más emberekkel, új emlékekkel próbálok betölteni. Úgy látszik, eddig sikertelenül.

Ideig-óráig elvagyok, amígy úgy érzem, hogy már csak a gyűlölet és a harag maradt bennem irántad érzett érzésként. Aztán jön valami. És újra érzem, hogy a gyomrom borsóméretűre zsugorodik, és úrrá lesz rajtam az a mérhetetlen nagyságú űr.

Néha villámcsapásként ér a gondolat, hogy mi van, ha már sosem beszélünk és ha már soha többé nem találkozunk. Bele szoktam gondolni, hogy mit fogok érezni, ha egyszer azt látom, hogy családot alapítasz. Fájni fog, de nem állhatok a boldogságod útjába. Sosem tettem és sosem tenném. Ahhoz mindig túl fontos leszel. És nem mérhetem folyton magamhoz a Te boldogságodat. Még akkor sem, ha tudom, hogy ha csak egy kicsit jobban küzdünk mindketten, akkor most semmi nem így lenne.

Eltűntek a mindennapokból azok az apró dolgok, amik mind-mind Te voltál. Nincsenek éjszakai beszélgetések, reggeli üzenetek, napközbeni random szívecskék, képek, ígéretek, tervek. Tavaly szeptember óta már hivatalosan is nem Te jelented a szüretiket, már nem Te vagy az, aki köré az összeset felállítottam. Bár azt azért elárulom, hogy én reménykedtem. Sokáig hittem abban, hogy egyszercsak felbukkansz, mint ahogyan az előző évben is tetted, meg mint ahogy ez az egész kezdődött. Végül persze nem jöttél. 5 hétvégén keresztül reménykedtem, és utána azt hiszem, már nem vártam tovább.

És akkor most jöhetne a kérdés, hogy akkor mégis miért tartok itt újra... Nem tudom. Nem tudom, és ez megőrít. Talán mert túl sok dolog történt egyszerre az elmúlt időben, és próbáltam mindent feldolgozni. De Te ebbe nem fértél bele. Vagy mert túl sok az olyan dátum, mint a 2016. 09. 11., a 2017. 07. 10., a 2018. 09. 08., 2018. 12. 19., és talán végül a 2019. 07. 11. Észrevétlenül haladtunk el ismertségünk 3. évdordulója mellett, és hülyeség volt azt hinnem, hogy a 3-as szám eddig bevált szerencséi miatt ebben az évben történik velünk valami nagy dolog. Már nem tudom, mit kéne hinnem.

Vagy csak azért nem tudlak elengedni, mert abban a hitben élek, hogy mint ahogy eddig már oly sokszor, egy idő után most is visszajössz. Mert ez egy átkozott körforgás, amibe ha egyszer belépünk, nincs kiszállás. Mert valahol talán mindig lesz helyünk a másik életében. Talán még lesz valami, mert mi sosem köszönünk el egymástól. Sosem rakjuk ki a pontot, jó nekünk a vessző meg maximum a pontos vessző. Mert ez feljogosít minket arra, hogy mindent ugyanott folytassunk, ahol egyszer abbahagytuk. Ugyanúgy, és mégis teljesen máshogy.

[nekifuto-blog]

..és ha minden így marad?!

...és ha minden így marad?!

.. mert benne van a pakliban, hogy semmi nem változik majd. Itt marad minden félelem, démon, szörny, mely tanyát vert bennem, és az egész életem részei lesznek, minden nap, minden percben. Olyan ez, mint egy betegség. Ha nem is gondolsz rá, attól még van, újra-és újra beleütközöl, szembejön, megragad, emlékeztet, megüt, védekezel, visszaütsz, legyűröd, legyűr. 

..mi van, ha soha nincs vége?! Mi van, ha Isten igazságának gondolata mellett olyan gondolatok is megférnek bennem,  hogy a halál nem jelenti ennek az egésznek a végét?! S ha nincs vége, ha valahol máshol, máshogyan folytatódik ez a kietlen, úttalan, parttalan futás?! S ha nem old fel semmi, ha az utolsó nagy csatát elbukom, és nem állok meg majd a Nagy Fényben a nagy mérlegen, mi jön utána? Mi az a semmi, ami mégis létezik, ahová esetleg majd jutok?!

Nem tudni, mennyi idő van még, ha az idő VAN egyáltalán. Ha ez az egész, amit látok, hallok, ízlelek, tapintok, szagolok, a valóság, s nem csupán elmém egy kreációja a NAGY valóság elől? Mi van akkor, ha Te is, aki azt hiszed, hogy minden létezik, ami körülvesz, emberek, tárgyak, tévedsz, és nincs senki és semmi?! Mi van, ha nem is létezünk?! Ha ez az egész csak vízió, gondolat, talán nem is az enyém, talán másé, valakié, akinek a kilétéről halvány fogalmam sincs... 

Számít-e egyáltalán a létezés?!

Miért ne férhetne meg bennem egyszerre a hála, hogy úgy hiszem, vannak, akik szeretnek, s ne lehetnék közben fojtogatóan magányos? Miért ne akarhatnám egyszerre az életet, az érzést, a levegőt, hogy átjárja  tüdőm minden zeg-zugát, és egyszerre a halált, a nincs-et, az elmúlást, fájdalmat? Egyszerre áhítani mennyet és pokolt? Egyszerre érzem magamban a jóságot és gonoszságot. Egyszerre akarok életet menteni és ölni is. Egyszerre akarok vigasztalni és bántani. 

Félek és bátor vagyok. Teli és üres. 

Sokáig azt hittem, nem lehetek mindkettő. Sokáig azt hittem, el kell döntenem, hogy melyik vagyok. Hittem, hitették, belém akarták erőszakolni, hogy csak egyféle lehetek, egy oldalon harcolhatok, csak jó lehetek, vagy csak rossz. Majdnem megfulladtam attól, hogy döntenem kell. S bár akartam jó lenni, igazán jó ember, újra-és újra belebotlottam hibáimba, hiányosságaimba, és rémültem néztem, ahogy gátlástalanul megbántok másokat, ahogy hazudok annak, aki szeret, ahogy meglopom pénzét és bizalmát annak, aki szeret, ahogy megütöm azt, aki szeret, ahogy elárulom azt, aki szeret. S aztán a lelkiismeret tükrében rádöbbentem, hogy  “nem elég jóra vágyni..”. Ám ennek az tükörnek a képében oly sötét volt a lelkem, hogy könnyebb volt rossz emberré válni, hagyni, hogy az maradjak, biztosabb, biztonságosabb, és sokkal kevésbé tűnt magányosnak, mint előtte hittem. A rosszakaró ember látszatra sosem magányos, mindig akadnak társai a rosszra. Ám ez nem a személyének szól. Így a “rossz emberségemben” is egyedül maradtam. Amikor eldöntöd, hogy rossz ember vagy, egy szar, egy semmi, attól még a lelkedben ott a halvány vágya a jóságnak. Minél inkább vágysz a jóra a tükörben látott rossz ember képével, annál elérhetetlenebb lesz. 

Aztán körbevesznek a jó emberek, a jóakarók, akik szeretetükkel, fényükkel próbálnak megmenteni, barátságot, ölelést, figyelmet ajánlanak. Nem menthetnek meg. Nem menthet meg a szeretet sem, ha zárva vagy. Nem jön át a melegség a túloldalról. Az nem ölelés, ha az egyik nem tárja ki mindkét karját. Csak a bátor ember tudja kitárni a karjait. Aki el meri venni a kegyelmet, aki többre tartja azt az igazságnál. 

..mert igazság szerint semmit sem érdemlek, ezt jó, ha tudom. Senki sem. A Nagy mérlegen mind elbuknánk, kisebb és/vagy nagyobb bűneink miatt. A kegyelem azonban egy non-stop nyitott ajtó. Ha átlépsz rajta, mert át akarsz, a Tiéd. Hosszú az út odáig, ott belül, míg eljutsz oda, hogy Isten kegyelme maga a szeretet. 

Belátom, itt és most, hogy nem értem sem a kegyelem, sem a szeretet lényegét, erejét, még nem érem fel ésszel és szívvel, hogy az én életemben ez mit jelent. Mások lehet, hogy a magukéról tudják, és másoknak bizonyára mást jelent, de a kegyelem és szeretet EGY üzenet, minden embernek mást üzen, ha a lényege ugyanaz is. Minden út egyforma, de minden ember másképpen utazik rajta. 

Amikor azt mondom, hogy “nem bírom!” - akkor nem az utazás lett nehezebb, hanem elérkeztem egy belső határhoz, falhoz, amit megmászhatok, visszafordulhatok, kereshetek más folytatást. Nem az élet a nehéz, hanem az, ahogyan megéljük. Ahogy megélem.

Szeretet és gyűlölet jár át. Élet és halál. 

Egyszerre. Megsimogat. És. Ledarál.

Nem tudok mindenkit beengedni ide. Nem akarok mindenkit beengedni ide. Nem mindenki tud bejönni ide. Nem mindenki akar bejönni ide. Ide, hol nincs fény, nincs oxigén, nincs szeretet, nincs létezés. A végtelen fájdalom hegycsúcsára, ahol érezni a véget nem érő sötét tájat, ahol gyűlölöm magam, ahol a halál is csak kedves ajándék lenne, ezért az élet szenvedéseit választom, és ott nem lehetsz velem. Oda nem jöhet be szinte senki sem. Csak, aki érti. Csak aki járt ott. Csak aki átélte. Aki megvívta. Aki tudja, milyen ez. Az üres szerda. Amikor csak fáj belül, és nem tudod okát. Amikor ordítanál, de nincs hangod. Örökké ordítanád, hogy “nagyon fáj”, de nincs hozzá hangszál, mely elszakadhatna az erőltetéstől. Bárcsak elszakadna! Bárcsak elvinné ezt a hangot a szél, oly messzire, hogy soha többé ne kelljen hallani. 

.. de hallom. Most is itt ordít bennem. Feszíti gyomorfalam, torkom, ujjaim végeit. Nem mindent lehet kiírni. A legtöbb bent marad, reked, szorul. 

S ezt Te, aki tudod, aki érzed, ismerősen olvasod. Ti, többiek nem fogjátok érteni. Nem is baj. Ijesztő lenne, ha mindenki így élne, némán és ordítva, egyszerre.

Mi, akik “egyszerre-emberek vagyunk”, elkevertük magunkat a tömeggel, és talán mindig ilyenek leszünk, bárányok a farkasok, és farkasok a bárányok között. 

Egyszerre. 

..és ha minden így marad?! 

Ha nem tudom, mi az igazi baj, akkor arra orvosságot sem fogok találni. Így el kell indulnom a Baj felé, bárányként és farkasként is, elindulni felé gyáván és bátran, felkészülten és felkészületlenül, szemlesütve és szembenézve. Meg kell keresnem a Bajt, közel kell kerülnöm hozzá, megfigyelnem, megértenem, megnézem kívülről, belülről, szétszedni, apró darabokra, és ha megértem, mi ez az egész, csak akkor fogom tudni, mire lenne szükség a gyógyuláshoz. Ám ennek a keresésnek csak úgy indulhatok neki, hogy nem szabad elfelejtenem magamról: az egyik felem nem akar majd menni. Az egyik felem nem akarja megkeresni a Bajt, nem akarja a gyógyszert, gyógyulást, egyfolytában vissza akar majd fordulni.. és most, mielőtt nekivágnék, nem tudom, melyik fog győzni, a másikon felülkerekedni, a menekülő, vagy a feladó.

Senki nem garantálhatja a holnapot, a győzelmet önmagunk felett. Senki nem garantálhatja, hogy velünk lesz a legnehezebb pillanatokban. Senki nem ígérhet örök szeretetet, ha épp farkassá változunk. Úgy kell elindulni, hogy mindezt szem előtt tartjuk. Csak el kell indulni, hogy meglássuk, milyenek is vagyunk. Valójában. Egyedül. Le fog esni, szakadni, zúzódni rólunk minden jelmez, hazugság, álca, önámítás, mert minden tusa fájdalommal fog járni, és minden győzelemben lesz vereség, ahogy minden vereségben is lesz győzelem.