#rosszért

[versinator]

Mindenhatóvá rosszért

Rabját akácsor hája sulyosabb Köntösén szívdobogtató ütegei csipett Elkövetjük halsz nyihaha legaljasabb Szakadékai oszlopot csábíthat vésetett

Belereszketett gyötrődő birtokod legbátrabb Fényjelek settembre fiume kérdezhetett Végigácsorogta satan gyülöljük leghalálosabb Bűnünknek itália főnökét rávett

Tájaidat törvényeid szakadatlanúl fáink Vitézei enyhülne szögletek szívei Magasztalod pezsgése bántsanak rongyaink

Öten varázslatát érdekemet ívei Szívszorongató hóhérai futás partjaink Telitett fetrengő nagycsontú szívócsövei

[bestoforban]

Ez legyen meg videón is: Orbán szerint a miniszterelnök felelős minden rosszért, amit a kormány csinál.

[gyulaszabo]

Elfogadás.

Ha elfogadod a jót fogadd el a rosszat is, ha köszönetet mondasz a jóért mondj a rosszért is mert a rosszra épp úgy szükséged van mint a jóra./2306/

[justonemoresteepstep]

Everything I know about myself..

Beszélgetésünk alatt, nem csak a megbocsájtás érintett meg. Hanem minden szó amit arra alkalmaztál hogy elmond mennyit is jelentettem neked, és mennyit ártottam neked.

Elmúlt minden mi fájt, felváltotta a múlt megbánása, a régi már elfeledett gyermeteg énem megbánása. Megbántam, hogy nemláttalak akkor, mert elvakitott a fájdalom. Bánom hogy bántottalak.

Sokmindent szeretnék elmondani neked öszintén.

Mi mindent, mondanék kedves reggeleken ha másképp történt volna. De erre felesleges lenne kitérnem.

El kell mondanom, bármilyen bután hangzik, minden telefonbeszélgetésünk, minden üzenet váltásunk közben és után egyre inkább kezdtem újra érezni irántad.

Cseppnyi esélyét látom annak, hogy megérted majd üzenetem lényegét, miért érzem hogy ezeket ki kell mondanom magamból.

Hisz nem várok választ ez fontos. Nem szeretnék ismét beszelgetni. Nemszeretnék vihartkeverni drága szívedben, ami remélem mostanra békére talált.

El kell mondanom, mennyire hiányzol.

Hiányzik hogy ismerjelek, hiányzik hogy boldognak lássalak, hiányzik minden mi halvány emlékként rólad maradt.

Azt is tudnod kell, nem maradt tüske. Nem épült újjabb bántó rossz emlék. Szépen gondolok vissza rád. Legutobb heves, nem végig gondolot szavakat hagytam neked, amikből nem erre következdtethettél.

Szeretném ha tudnád, hogy bármit tennék is ellene, nagyon sokat gondolok rád. Az egészségesnél is többet.

Sokszor járkálsz álmomban, de már kedvesen kelek ezek után.

Rájöttem hogy ezzen semmilyen formában nem tudok változtatni, már nem is szeretnék.

Meghagyom magamnak azt az időt mire szükségem van, hogy tovább lépjek.

Öszintén remélem bármilyen kemény..

Remélem már biztos vagy magadban, már biztossá vált szerelmed.

Remélem minden kisimult, magabiztosan járod utadat tovább!

Remélem továbbra is megmarad amit beszeltünk és te is szép emlékekként tekintesz vissza majd.

Valahol rájöttem már, hogy ezt el kell hogy engedjem! Így is lesz amint kész vagyok rá.

Talán ez az üzenet is hozzá tesz ehez.

Még nem tudom mi fogja az életemben ezt elhozni. De bízom es majd kiderül.

Utoljára minden jó szájízzel és öszinteséggel, szeretnék bocsánatot kérni minden rosszért amiért én voltam a felelős de még sem vállaltam!

Tudom hogy azt az időt nem adhatom vissza ami elkeseredetséggel töltöttél. De talán tanultál a gyerekes férfiasságból és érettebbé váltál a tapasztalatoktól, ebben bízva probálok magamnak megbocsájtani.

Kérlek mindig nézz a magadelött álló akadályokra mosolyogva és várd a megoldása után az édesen jövő gyümölcsét! Legyél büszke magadra! Szeresd magad!

Öszintén kívánok neked hosszú boldog, szeretetben gazdag életet.

Azt is mondhatom es öszinten teszem, ha segítségre van szükséged es tudok, érzelemmentesen minden tölem telehető mondon segítek.

[leirtam]

A tökéletes áldozat mítosza - avagy az áldozatok emberek

Nem könnyű bántalmazásról beszélni. Nem könnyű áldozati pozícióból beszélni. Egyrészt fontosnak gondolom, hogy lehessen erről beszélni, mert a tabusítás nagyon megnehezíti azt, hogy felismerjük a bántalmazó kapcsolatokat. Hogy felismerjük, hogy abban vagyunk vagy épp egy ilyen kapcsolatot követünk egy sz��munkra fontos ember életében.

Másrészt annyira lehetetlen dolog ez az egész áldozati pozíció. Nagyon erős elképzelések és asszociációk kapcsolódnak hozzá. A “tökéletes áldozat” mítosza. Úgy képzeljük el az áldozatokat, mint akik gyermeki, angyali ártatlanságú emberek.

Nagyon sok bántalmazással foglalkozó coach, aktivista is ilyen módon beszél sajnos az áldozatokról - a népszerű segítő tartalmak szerint az angyali empaták és a gonosz nárcisztikusok a bántalmazó kapcsolatok szereplői. Valahol ezt a tökéletességet várjuk az áldozatoktól, eközben mégis, amikor teljesen ártatlan emberként jelenítik meg magukat a történeteikben, akkor nem hiszünk nekik, nem tűnik reálisnak, amit mondanak. Valamit tenniük kellett, ha ez történt velük - gondoljuk. Részben jól érezzük, hogy nem reális ez az angyali kép, hiszen az áldozatok is éppen ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Vannak problémáik, nehéz érzéseik, és néha nehéz velük, mint minden emberrel. Van, amiért felelősek az életükben, vannak problémáik, amikért felelősek. De nem felelősek a bántalmazásért, nem felelősek az elnyomásért.

Az áldozatok emberek. Frusztrációkkal, néha rossz határkezeléssel, néha jogosulatlan kérésekkel, néha rossz helyzetlátással, néha fekete-fehér látásmóddal, néha bántó cselekedetekkel - amiket aztán egy kölcsönösségre és empátiára építő kapcsolódási ösztön keretében képesek feloldani, képesek fejlődni, alakulni a másikhoz, képesek elismerni hibáikat és csökkenteni azok másikra tett hatását.* Ez az egyik, ami megkülönbözteti az áldozatokat a bántalmazóktól. Nem pedig az, hogy sosem hibáznak, nem bénáznak, nem bántóak.

*(Már amennyire ezt az egyébkénti dinamika, a bántalmazó tiszteletlen és elnyomó működése lehetővé teszi - a bántalmazók ugyanis nem túl megbocsátóak, inkább megtorlóak.)

Ezért sem lehet egy-egy cselekedetről önmagában megállapítani, hogy a cselekvő fél bántalmazó-e vagy sem.

Szóval kultúránkban a tökéletes ártatlanság és alárendelődés képét kapcsoljuk az áldozatokhoz. Ha az áldozatról kiderül, hogy valamit rosszul csinált, hibázott, idegesítő volt, bántó volt, akkor egyből leesik erről a piedesztálról, amire az “igazi áldozatokat” tenni szeretnénk. Amint nem ártatlan és alárendelődő ember, amint tudjuk, hogy maga is okozott frusztrációt és fájdalmat a másiknak (mint egyébként kapcsolatainkban mindannyian), netán nem ügyes módokon megpróbált kiállni magáért (mint egyébként kapcsolatainkban mindannyian), onnantól már nem látjuk jogosultnak a piedesztálos áldozati pozícióra. Nem látjuk jogosultnak az “abszolút áldozatiságra”, hiszen nem mondhatja azt, hogy ő semmi rosszat nem csinált, nem mondhatja azt, hogy ő mindig csak kedves volt, cuki volt, mindig csak magát hibáztatta.

Ha jobban belegondolnuk vagy ismerősek vagyunk a bántalmazás dinamikájával, akkor ezekben a piedesztálos, abszolút ártatlan áldozati mondatokban inkább magát a bántalmazót halljuk. Ha jobban belegondolunk, akkor ez az ártatlan, tökéletes áldozat kép nem reális, hanem inkább egy felelősségvállalásra és önreflexióra nem képes ember gondolkodik magáról úgy, hogy ő sosem tett semmi rosszat másoknak. Nem véletlen, hogy a bántalmazók szívesen veszik fel az áldozati pozíciót, hiszen ez egy nagyon védett hely, ahol nem kell lelkiismerettel meg önreflexiókkal küzdeni, ahol nem kell szürkeárnyalatokat és nüanszokat látni. És olyan hely, ahol nem kell összezavarodni, mert csak feke-fehérbe széthasíthatod a dolgokat: én vagyok az ártatlan áldozat, a másik pedig a gonosz elkövető, aki minden rosszért felelős.

Ez tehát egy jó nagy csapda: olyan áldozati képet várunk az áldozatoktól, amit ők maguk (néhány kivételtől eltekintve) nem tudnak felmutatni, a bántalmazó maga viszont nagyon is könnyen tudja ilyen módon látni és láttatni a maga helyzetét. Jó nagy csapda, hogy olyan áldozati képet várunk az áldozattól, amilyen kép felmutatásával a bántalmazó folyamatosan elnyomta őt a kapcsolatukban: én ártatlan vagyok, te pedig rossz - mutatta folyamatosan az áldozatnak. És jó nagy csapda, hogy miután az áldozatot a bántalmazó folyamatosan jogosolatlanul felelőssé tette a saját agressziójáért, utána egy abszolút nem reális áldozati képpel kéne magát összeegyeztetnie ahhoz, hogy empátiát és validálást kapjon másoktól.

---

Ez a tökéletes, ártatlan áldozati kép hihetetlenül káros. Ezzel senki sem tudja magát összeeegyeztetni, minden áldozat fel tud sorolni sok-sok helyzetet, ahol szerinte nem volt ügyes, ahol lehetett volna ügyesebb, ahol frusztrációt okozott a másiknak, ahol nem tudta megelőzni a másik rossz érzéseit és dühét, vagy ahol ő maga volt dühös. Legtöbb áldozat fel tud sorolni mély szégyennel magában olyan helyzeteket, ahol ő maga volt reaktívan abuzív, ő maga kiabált, csapkodott, tört össze valamit, ütött vissza.

Én magam azért is nehezen ismertem fel azt, hogy bántalmazó kapcsolatban élek, amiben áldozat vagyok, mert egyáltalán nem láttam magam annak az embernek, amit az áldozatokról képzeltem. A saját észlelésem magamról közel-távol nincs ahhoz a végtelenül alárendelődő, mindig aranyos és kedves nőtől, ahogyan az áldozatokat elképzeltem.

Visszanézve egyre jobban látom azt is, hogy nem szoktam jól észlelni azt, hogy milyen pozícióban vagyok a másikhoz képest, és hogy jóval alárendeltebb voltam, mint amit képzeltem. Alul szoktam becsülni azt, hogy mennyire rendelődöm alá és mennyire nyomom el a saját igényeim, érzéseim, illetve túl szoktam becsülni azt, hogy mennyire vagyok kontrollban vagy mennyire “nyomom le” a másikat. A saját magamról alkotott képem az, hogy sok vagyok, nehéz eset vagyok és domináns vagyok, ezért sokszor csak hosszú idő elteltével veszem észre azt, hogy mennyire alá vagyok rendelve valójában. Így volt ez sok barátságomban, munkahelyeimen, korábbi párkapcsolataimban is. Hiszen én nagyon kritikus vagyok azzal, hogy hogyan vagyok jelen a kapcsolataimban, és amikor nem vagyok a tökéletes alárendelődés és kedves nyugalom állapotában, akkor dominánsnak és lenyomónak élem meg magam - ami kapóra jött a bántalmazó ex-partneremnek, Zalánnak (amúgy nemzalán!). A meglévő önkritikusságomat a bántalmazás tovább mélyítette.

Honnan jön ez bennem? Tanult szerepekből. A női szocializációból is, ami elég torzan keretezi azt, hogy mi az a kedvesség és alkalmazkodás, és mi számít önzőnek. Azt tanítjuk a nőknek, hogy mások kényelme az elsődleges. Illetve felnőve a családom kedvességnek az extrém alárendelődést keretezte, és ebben a képbe én sosem tudtam beilleszkedni - egy gyerektől nem is egészséges, de más családtagok ebben “sikeresebbek” voltak. Így sokszor azt éltem meg, hogy nem vagyok eléggé kedves.

---

Ez a tökéletes áldozatkép iszonyúan káros és igazságtalan. Ebben a tökéletes áldozat képben nem ismerik fel magukat a nők. Másrészt ez a kép azt üzeni, hogy vannak emberek, akiknek nem szabad teljes, komplex embereknek lenniük, hibákkal együtt létezniük. Mert ha egész emberek, akkor a nem jó oldalaikkal bántalmazást okoznak, bántalmazást váltanak ki.

Miközben az elnyomást, a passzív vagy aktív erőszak általi jogosulatlan kontrollszerzést feletted nem lehet okozni. Ez a bántalmazónak a tudatos-tudattalan törekvése - tudja, mit csinál, például tudja, hogy hazudik, tudja, hogy agresszív, illetve látja a hatását is annak, amit csinál, látja, hogy sírsz és félsz… de nem feltétlenül tudja, miért csinálja, miért van erre szüksége. De szüksége van rá, automatikusan csinálja. Nem tudsz rá hatni kívülről, nem tudsz rá hatni szeretettel, mert a világában a szeretet is valami mást jelent, mint neked. Nem kölcsönösséget és partnerséget.

Az, hogy ez mennyire a bántalmazóból jön, abból is látszik, hogy az áldozatok nagyon sokfélék. A támogató csoportban, ahova járok felépülni,  ismertem meg “tökéletes áldozatokat” is, akik kezdettől fogva alárendelődtek, minden fajta bántás esetén lefagytak. Mindig igazat adtak a bántalmazójuknak, és kedves, gondoskodó partnerként voltak jelen a legdurvább fenyegetések, szexuális erőszak vagy fizikai erőszak után is. Fogalmuk sem volt arról, hogy vannak jogaik, simulékonyan alkalmazkodtak. Egyrészt sokatmondó, hogy ezek a “tökéletes áldozatok” mindannyian boomerek, és a teljes alárendelődés női szerepét tanulták felnőve - korombeli “tökéletes áldozatot” nem ismerek egyelőre. Másrészt - és ezt számomra hihetetlenül és szörnyen bámulatos - őket is ugyanúgy hibáztatta a bántalmazójuk, mint a kevésbé alárendelődő sorstársaikat. Az ő esetükben is folyamatosan eszkalálódott és nőtt az erőszak. Az alárendelődés nem “működik” egy másik ember feletti kontrollra törekvő ember gyógyításában, hiszen a kontrolltörekvéseit nem oldja meg, továbbra is fenyegetve érzi magát, és egyre nagyobb adagokban kell gyakorolnia a kontrollt a belső stabilitásához - valahogy úgy, ahogy a függő is egyre nagyobb adagokkal tud jól lenni.

Ezek a “tökéletes áldozatok” kevesen vannak, de igen, léteznek. Az áldozatok nagy része nem ilyen. Az áldozatok nagy része komplex emberként mert jelen lenni a kapcsolatában - úgy, ahogy mindannyiunknak joga van jelen lenni és létezni. Pontosabban komplex, majd egyre kevésbé komplex, egyre alárendelődőbb emberként mert jelen lenni kapcsolatában. Miközben a biztonság hiánya miatt az idegrendszerre egyre szétesettebb, egyre kevésbé ismer magára a bántalmazásra adott reakcióiban.

Mialatt újra és újra magamat hibáztattam a bántalmazó kapcsolatomban, mialatt új meg új személyiségfejlesztésekbe kezdtem, annak során sokszor az is fel-felbugyogott bennem, hogy mégis mennyire kell “jónak” és “ügyesnek” lennem ahhoz, hogy ne történjenek ilyen szörnyűségek, mint a másik megfélelmítő dührohamai. Hogy nem lehet-e, hogy valamilyen irreális elvárásról van szó, a bántalmazó és én is irreális dolgokat várok el tőlem. Nem lehet-e, hogy jelenlegi formámban is vagyok annyira oké, hogy ne történjenek ennyire félelmetes dolgok. Gondoltam eközben a klienseimre, akik felelősen küzdenek magukkal, foglalkoztatja őket, hogy hogyan hatnak a másikra a kapcsolataikban… és néha mégis fekete-fehérben látnak kapcsolataikban, néha mégis bénán és bántón borulnak ki… és gondoltam arra, hogy ők sem érdemlik meg azt, ami velem történik. Küzdenek magukkal. Őszintén, igazán küzdenek magukkal. Őszintén, igazán érdekli őket a szerepük a kapcsolataikban, a hatásuk a szeretteikre. 

(Az áldozat éppen ezért esik áldozatul, mert felelősnek gondolja magát a saját viselkedéseiért, sőt befogadja azt is, hogy a másik az ő viselkedését tartja felelősnek a saját viselkedéseiért. A kapcsolatban folyamatosan éppen ezt üzenetet kapják az bántalmazótól: “Csak akkor kifogásolhatsz részemről bármilyen bánásmódot, ha te magad tökéletes vagy.” A felépülés útján az áldozatnak oda kell eljutnia, hogy ugyan a nehéz részeiért, hibáiért továbbra is felelős élete során, de nem felelős a bántalmazásért, nem felelős az elnyomásért, nem felelős a ráprojektált képért. És a felépülés során oda kell eljutnia, hogy akkor sem érdemel meg bántalmazó bánásmódot, ha nem tökéletes. Elégséges az átlagos emberi énjével.)

Milyennek kell lennem ahhoz, hogy ne történjenek ezek a félelmetes dolgok? Mennyire kell jónak lennem hozzá? Ezek a gondolatok a minden áldozatban dúló, bántalmazó által is éltetett tévhitből fakadnak: ha jobb lennék, ha eléggé ilyen meg olyan lennék, akkor nem történne mindez. Akkor érdemelnék tiszteletet és empátiát. De ahogy mondtam, ez nem így működik. A bántalmazó dinamikában nem az történik, hogy az áldozat ügyetlen és olykor bántó részei túl idegesítőek és frusztrálóak a bántalmazó számára, aki ezért egy ponton felrobban, nem tudja kezelni a dühét. A bántalmazás nem dühkezelési probléma, a bántalmazó nagyon sok elnyomást egyáltalán nem dühösen csinál.

A bántalmazó dinamikában a problémákat az elnyomás okozza, az áldozatban is ez kelt feszültséget, de a problémát nem lehet rendezni semmilyen konfliktuskezelési módszerrel, erőszakmentes kommunikációval, mert az áldozat elnyomás elleni törekvéseit a bántalmazó hatalmi keretben értékeli (ráadásul a feljogosítottsága miatt torzan): “Le akarsz nyomni, meg akarsz szégyeníteni.” A bántalmazó lehet, hogy el fog menni terápiába, de az ott tanult önismeretet nem reálisabb elvárások felé való mozdulásra vagy a másik jobb megértésére fogja felhasználni, hanem  “önvédelemre”, azaz a másik további lenyomására. Hatalmi keretben fog tovább gondolkodni abban a kapcsolatban, amiben te a kölcsönösséget és partnerséget, kollaborációt keresed. A hatalmi keretet nem kezeli a terápia.

---

Többször megbántottam a bántalmazót. Többször kezeltem rosszul határokat, azzal együtt, hogy őszinte törekvésem volt mindkettőnk szabadsága. Volt, hogy feleslegesen frusztrált voltam, nem mértem fel jól egy helyzetet. Volt, hogy kiborultam és feldolgozatlanul adtam át neki az érzéseimet - habár ilyenkor is ügyelve rá, hogy ne minősítsem, viselkedésekről és azok rám tett hatásáról beszéljek. Volt, hogy a hirtelen megalázásaira dühvel reagáltam, a hirtelenség annyira kimozdító volt, hogy a harcolj öszönte kapcsolt be benem.

A harcolj öszönének próbálok hálás lenni. Tudom, hogy életem során kétszer eshettem volna szexuális erőszak áldozatául, amikor a partnerem a többszöri nemet mondásom ellenére sem állt meg. (És ezzel nőként semmi kirívót vagy meglepőt nem mondtam az életemről...) Tudom, hogy sok nőben az automatikusan aktiválódó stresszválasz ilyenkor a lefagyás, és nem tudtak mit tenni ellene - az események után ezért gyűlölik magukat legjobban, hogy miért fagytak le totálisan, miért disszociáltak. Tudom, hogy két helyzetben is ennyin múlott az, hogy ne legyek szexuális abúzus áldozata: hogy bennem a harcolj ösztöne aktiválódott (és hogy nem az aktiv, fizikai ellenállás ellenére is abuzáló elkövetőkkel volt dolgom.) Meghatódtam, amikor az egyik durván fizikailag bántalmazott nő elmesélte nekem, hogy sokszor visszaütött, próbált kiállni magáért, a helyzet igazságtalansága mélyen dühítette. Mondta, hogy amikor kiállt magáért, a helyzet mindig súlyosbodott. De utólag tudja, hogy sokkal többet sérült volna lelkileg, ha nem teszi meg. Hálás annak az énjének, aki visszaütött, aki harcolt, aki próbálta üvölteni, hogy ez nem oké.

Hálás vagyok annak az énemnek, aki torka szakadtából üvöltötte a bántalmazónak, miután az durván minősítette a testi tulajdonságaimat, hogy nem oké tönkretenni nők viszonyát a testükkel. Hogy egy rohadt nagy f*sz azért, mert olyan beszólást tesz, amitől ő fordítva hamuvá és porrá esne szét szégyenében és fájdalmában. Hálás vagyok annak az énemnek, aki bődületesen rondákat kiabált, amikor a megalázó helyzetek órái után már eltört. Hálás vagyok az énemnek, aki az asztalra csapott. Hogy ez erőszakmentes volt-e? Nem bizony. De hálás vagyok érte. Más azért kiabálni, mert folyamatosan elnyomnak, megakadályozzák, hogy kifejezd a véleményed, elnyomják az igényeidet, humbugot csinálnak a határaidból és minősítenek…  mint azért kiabálni és minősíteni, hogy valakit megakadályozz a gondolatai kimondásában, hogy valakit lenyomj, hogy valakit megfossz az autonómiájától és a kapcsolatban lévő jogos kontrolljától mindenáron.

Hálás vagyok annak az énemnek is, aki ezekért a kiborulásokért aztán bocsánatot kért, hálás vagyok az énemnek, aki felelősséget vállalt ezekért az reakciókért, és elmondta a bántalmazónak, hogy nem ezt a reakciót érdemli. (…) Hálás vagyok az énemnek, aki ezeket a reakciókat bevitte a saját terápiájába. Hálás vagyok az énemnek, aki a mai napig bűntudatot érez ezek felett, és aki mai napig olykor elgondolkodik, hogy tett-e ezzel valami kárt a másikban.

Hálás vagyok a bűntudatomért és az empátiámért, mert jelzi, hogy jól működöm. Hálás vagyok az aggodalomért, hogy milyen hatással volt viselkedésem a másikra - mert jelzi, hogy jól működöm.

Hálás vagyok a szégyenért, hálás vagyok a borzalmas érzésekért, amikkel legszívesebben egy reset gombot teremtenének a világba, amivel mindent vissza lehet vonni.

De egyszerre haragszom is a bűntudatomra. Haragszom arra az énemre, aki a bántalmazót mentve mesélte el a történéseket a pszichológusnak. Haragszom a bocsánatkérő énemre, haragszom az énemre, aki saját magát tette felelőssé az egész helyzetért, és nem vette észre, hogy miközben ő bocsánatot kért az agresszióra és minősítésre adott reakciójáért, a másik csak hallgatott mélyen a saját viselkedéséről. És visszamennék és megölelném ezt az énem, és elmondanám neki, hogy ez bántalmazás, amit vele csinálnak. Megölelném és elmondanám neki, hogy a másik elborult agressziója nyomán érthető, hogy aktiválódik a harcolj ösztön a testében, hiszen egy nálánál nagyobb ember éppen teljes gyűlölettel és agresszióval fordul ellene, mintha ő nem számítana semmit, mintha nem lenne már ember a számára. Elmondanám neki, hogy amikor el-embertelenítenek, akkor joggal érzed magad veszélyben, hiszen onnantól mindent "szabad" a másiknak. Elmondanám neki, hogy a bántalmazója látja a félelmet a szemében, és mégis folytatja a csapkodást és a félelmetes üvöltözést. Elmondanám neki, hogy a bántalmazója látja a fájdalmat a szemében, hallja a könyörgését, és mégis folytatja. Elmondanám neki, hogy a feszültség, amit a mindennapokban érez, nem a semmiből jön, hanem a folyamatos passzív-agresszió és nyíltabb agressziónak a folyamatosan fennálló lehetősége okozza. Elmondanám neki, hogy a szorongása nem a semmiből jön, hanem abból, hogy a bántalmazója ellentmondásokban beszél és rendszeresen minősíti őt, verbálisan bántalmazza őt. Elmondanám neki, hogy mi az a verbális bántalmazás, mert nem tudja, csak azt hiszi, hogy tudja. Elmondanám neki újra és újra és újra, hogy az agressziót nem lehet kiváltani. Se a passzívat, se az aktívat. Elmondanám neki, hogy nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy ez ne történjen. Elmondanám neki, hogy hihet magának. És elmondanám neki, hogy az áldozatok emberek. Emberek frusztrációkkal, hibákkal, ügyetlenségekkel. Olykor határozott, olykor alárendelődő emberek.

Emberek.

Az áldozatok emberek.

---

Oszd tovább!

[mindenkor-oruljetek]

Másokat

hibáztatok, pedig én vagyok a hibás mindenért.

Minden rosszért, ami velem történt.

[letepett-ragtapasz]

"Mond csak kit veszítenék,ó na,

Az egész csak egy kóma.

Hisz egyszer szeretsz,

Máskor meg szeretnéd,

Hogy kerüljem a társaságod.

Téged nem lehet érteni, csak úgy akárhogy.

Milyen rég volt már,hogy belédszerettem,

Emlékszem,akkor utoljára nevettem.

Azt hittem könnyebb lesz,

Simán becserkészlek.

De ez számodra csak részlet,

Hisz neked nagy az elvárásod:

Legyek okos,legyek szép

Tudod az élet nem tökély,

Vannak benne komoly pillanatok,

Ahol mindketten adhattuk a nagyot.

S gondolnánk,h nyomot hagyott,

Ami rideg szívünkbe fagyott.

Hisz nem veszel észre,

S már én se téged,

Nézünk egymásra,mint kisértet.

S azt,hogy engem ki sértett?

Hát te s mondhatnád,hogy "hát de..."

Inkább hagyjuk,igazam van,

Én nem nyitok vitát veled.

Mert az elhúzódik,s én nekem rád,

Annyi időm nekem nincs.

Nem akarok megöregedni vele,

S nem érnénk csak a vitánk közepére.

Amit te nyujtasz annak se vége se hossza

Megbecsült perceimet csak kifossza

Mondhatnád,te nagyképű.

S igazad is lenne,

De én próbáltam veled lenni benne.

Mondjuk eggyüt sem voltunk,össze se jöhettünk

Ahogy te mondod:

"Nem egymásnak teremtünk,

Nem te vagy nekem az igazi"

Hát mért neked ki?A Laci?

Tudod én próbálkoztam és észre se vettem,h milyen rossz vagy

De a te életed még másban is nyomothagy.

Bár nem a jó módon,szinte illegális,

Mi van hercegnő?Itt teremjek máris?

Elvárások mint a tenger özönlöttek felém,

De basszus néztél már tükörbe?

Visszajönnél,futva elém

Igen, szomorú vagyok,hisz mégis szeretlek,

De a rosszért pont nem én felelek."

-egy regi barat gyonyoru verse.

[ismet-elbasztam]

Azért ami két ember között történik, mindketten felelősek.

A jóért is, a rosszért is..

[csakegyismeretlenarc]

Tudom, hogy ha majd valamikor véletlenül összefutunk, megkérdezed majd hogy mi van velem, hogy telnek a napjaim, hogyan élem az életemet egyedül.

Tudom, hogy talán beszélő viszonyban maradunk de azt is tudom, hogy fájni fog.

Tudom, hogy te ugyanolyan boldogtalan fogsz maradni és ahogy az apád, úgy te sem fogsz megváltozni. Talán,hogy ne érezd magad olyan üresnek, 10 év múlva családot alapítasz annak ellenére, hogy sosem vágytál gyerekekre.

Talán tényleg rossz időben találkoztunk.

Nem tudom mi lesz veled, de tudom hogy most magamra kell koncentrálnom. Össze kell szednem magam. Új munkát kell találnom, rendbe kell hoznom azt amit leromboltunk. Mert nem te tetted ezt velem. Azért ami két ember közt történik mindketten felelősek. A jóért is, a rosszért is.

[versinator]

Tengered bántsák

Kabint elpusztíthatatlan tapogatózunk nemünk Aljjal telkén padlatán rendeztek Rászögezve veszélytől éghatár émelygünk

Fennhangon vésőd búslakodva nyüzsögtek Apokaliptikus kertemből éjeket dicséreti Kitépték lifttel leöntöm teljesültek

Arája vádló palotáiból irodalomtörténeti Pöttömke megérzed cibál királyért Hintódat ránts kapard nézheti

Aranymezőt úrnőtök varju magadért Fonják alantabb halálosabb kedélyünk Névjegyemre becsvágy kigyózik rosszért

[keskenyut]

38. Az anyai szerep

Mint említettem, a Csernobil sorozat rajongóinak csoportjában széles körből gyűltek össze emberek. Különösen is jó barátságba kerültem egy fiatal édesanyával, akinek a Stalker videojátékok keltették fel a téma iránti érdeklődését. Kapcsolatunkban sok nehézséget okozott a részemről érkező irigység, mivel én is annyi idősen szerettem volna édesanya lenni, mint ez a fiatalasszony – őt pedig feszélyezte, hogy előttem nem beszélhet rajongva szeretett gyermekéről, mert én is elkezdek sírni, hogy Misikém már ennyi idős lenne, és ezt meg ezt csinálná.

Irigységem nemsokára mély megszégyenültség váltotta fel: a fiatalasszony elmondta, lánykorában súlyos depresszióval küzdött – de fel tudott állni, szerelembe esett, férjhez ment és még gyermekük is született. S mindezt tette úgy, hogy nemcsak kapcsolatban nem volt soha intézményes vallással, de mereven el is zárkózott tőle. “Én az életben hiszek.” – összegezte röviden talpraállásának történetét. Elszégyelltem magam. Végiggondoltam, mégis miben hiszünk mi, katolikusok? Mert az biztos, hogy nem az életben: karba tett kézzel, jóért-rosszért egyaránt Istent okolva várjuk az életünk végét, hogy majd odaát, abban a másik dimenzióban, amit üdvösségnek nevezünk, majd örök boldogság vár ránk. És további gyermekért sem érdemes tovább küzdeni a földi életben, mert a mennyben újra a miénk lehet, akit elvesztettünk. Pedig Jézus egyátalán nem erre tanított, sőt.

Rájöttem, én csak vallásos vagyok, de nem hívő. A vallás csak egy élettelen magatartásforma, ami azonos az evangéliumban szereplő farizeusok viselkedésével: görcsösen ügyeltek az “Istennek tetsző” életmódra, apró szabályok betartására, miközben elfelejtenek élni és tisztelni a másik embert. Csakhogy Istennek nem ez az életmód tetszik. Jézus síroknak nevezte ezeket az embereket, Ferenc pápa pedig nem egyszer hangoztatta, a farizeusi lelkület meddő. A szív meddőségét pedig részemről követte a test meddősége is.

A vallást meg kell tölteni élettel, különben nem lesz termékeny. Ez az élő dolog pedig, ami megtölti, az a hit. A hit kegyelmében akárki részesülhet, ahogy részesült ez a templomot csak ablakból látó fiatalasszony is. “Rájöttem, igazából te vagy a hívő és én a hitetlen, mert ha te az életben hiszel, valójában Istenben hiszel. Isten maga az Élet” – mondtam neki, megköszönve, hogy ő, aki ateistának vallja magát, mutatta meg, hogyan kell hinnem Istenben. Ezt mutatta meg nekem Jézus Medjugorjéban, hogy ott keressem őt, ahol végképp senki nem számít rá... s ki számítana arra, hogy éppen egy ateista fogja megtéríteni...

Jól meg is bántottam a csajt ezzel a szöveggel. Azzal is, hogy éreztettem vele, akkor se feledje, micsoda kegyelem a család, amikor gyermeke kiveszi minden energiáját, és nem marad elég énidője. Úgy letiltott Facebookról meg Instáról, mint a sicc, én csak ne térítgessem és ne ébresszek benne semmiféle lelkiiismeretet, szolidaritást. Fájt ejtenem egy ilyen embert a baráti körömből, akitől három nagy ajándékot kaptam, legelőször is a hit kegyelmét.

A másik, amire ez a fiatalasszony megtanított, az anyai szerep elfogadása volt: attól, hogy gyermeked születik, nem kell szakítanod önmagaddal, feszülős műszálas ruhákat hordanod magassarkú cipővel, lehetetlen színűre festeni a hajad, úszógumikat ereszteni és elfelejteni játszani... Eltemetni magadban a homo ludenst, a játékos embert, mert csak akkor van tekintélyed a gyermeked előtt, ha beszürkült felnőtt vagy és viszont. Ez a fiatalasszony ugyanúgy hordja rockerbakancsát babakocsitologatáshoz, ahogyan alvásidőben leül az Xbox elé játszani. A világ legtermészetesebb dolga, hogy az embernek gyereke születik – csak ha távolinak érzed magadtól, soha ne félj segítséget kérni.

Az édesanya harmadik ajándéka éppen a segítségkéréssel kapcsolatos volt: meggyőzött arról, ha a gyermekem életéről van szó, semmi sem lehet drága. Ez feloldotta bennem a “miért nem jár nekem ingyen”-görcsöt. Már nem szégyelltem tovább, hogy a tb-támogatott doki nem tudott nekem segíteni.

[fuck-the-society-stuff]

Te

Kárpótolsz minden rosszért

Ami

Eddig

Történt

Velem

[whatisfeeling]

Csapzott testem minden porcikája vacog.

Nem érzem lassan, élek-e vagy halok.

Fájdalom ha enyhül, csak ideig-óráig.

Lelkem már nem bírja, összedől, leporlik.

Régen még tudtam szívemből szeretni,

Őszintén beszélni, önfeledt nevetni.

Az érzések bennem már jéggé dermedtek,

Elnyomva, elfojtva, belülről őrölnek.

Az élet csak létezés, álmok teteme,

Minden nap pörgés, a semmit kergetve.

Úgy küzdök a rosszért, hogy a jót nem látom.

Tükörbe nem nézek. Félek a látványtól.

[tanuldmegelengedni]

Gonosz vagy velem.

Gonosz vagy velem és gyáva is.

Engem okolsz minden rosszért ami történt veled,mintha miattam ment volna tönkre minden körülötted.

Nekem lenne okom így bánni veled mégsem teszem,soha nem kértem hogy értem hozz meg döntést ám amikor megtetted értékeltem. Tudtam hogy bánni fogod és engem okolsz majd.

Mondtál súlyos szavakat amiket én elhittem majd HIBÁNAK neveztél engem és még ezek után is őszintén tudtam rád mosolyogni,annak ellenére hogy elég mélyen megsebeztél amit úgy érzem nem érdemeltem meg.

Az utóbbi időben elnyomtam minden érzésem ezzel kapcsolatban emésztettem inkább magam csak hogy te ne érezd rosszul magad a történtekért,ne legyen lelkifurdalásod mert ÉN ennyire szerettelek,hogy félre tettem minden sérelmem hogy melletted lehessek mindennek ellenére.

Oly annyira fel emésztett az hogy magyarázat nélkül hagytál, hogy már nem csak a szívem fájt de fizikai tünetei is voltak. Ez valós dolog olvass csak utána..a sok fel nem dolgozott ki nem mondott szó igenis képes megbetegíteni az embert. Nem mellesleg az olyan munka sem segít ezen amit gyűlölök mert ugye azt is csak miattad csinálom.

Én még ezt is be vállaltam de persze ezért is én vagyok a rossz amiért beteg lettem és nem tudok dolgozni.

Ok és okozat bár végig gondolnád máskor mielőtt rám baszod az ajtót.

Emlékszem azt mondtad mindent helyre akarsz hozni amit elrontottál.

Velem meg sem próbáltad nem is érdekelt velem mi van, szimplán úgy viselkedtél mint akikről mindig meséltem neked majd azt mondtad mennyire szánalmasak.

Ott hagytál fel sem mérted a kárt amit minden lépésednél magad mögött hagytál.

Csináljak bármit most már semmi sem lesz a régi bármennyire igyekszem,mert ÉN valóban nem akartalak elveszíteni és amíg te másokkal én veled próbáltam helyre hozni a dolgot de már elengedtelek.

Hogy miért? Mert ha rám nézel mindig csak A HIBA leszek amit megbántál.

Nekem pedig mindig az az ember maradsz akiben a legnagyobbat csalódtam.

-Z-

[tehetetlensegem-csapdajaban]

- Tudja amikor arra gondolok, hogy teljesen másképp is lehetett volna. Hogy én vagyok a hibás... - Ez mindenkinek a fejében megfordul néha. - És ezt szorozza ezerrel. Így érzek minden percben. Hogy mindig, minden rosszért én vagyok a hibás. Agyonnyom és kifacsar.

Haven

[regelfeledetterzes]

Levél hozzád

Ha tudnád hányszor eszembe jut hogy a nyakad köré fonjam a kezem… és el se engedjem amíg szuszogsz. Komolyan. Csak ülök, nézlek és azon gondolkozom hogy hogyan eshettem így bele egy ekkora tahóba. Aztán mindig arra jutok hogy nem is vagy te olyan rossz. Még akkor is ide lyukadok ki ha tényleg valami nagy parasztság hagyta el a szád. Nem is értem. Igazából téged sem. Meg ha őszinte akarok lenni magamat sem. Ezt az egészet nem értem. Hogy kerültünk mi megint ennyi év után egymáshoz? Talán Te vagy a büntetésem a sok rosszért amit tettem. Te és a tudat hogy olyan közel van minden amit szeretnék. Mégis olyan rohadt elérhetetlen az egész. Azt hiszem te vagy az én karmám.