#porcsin pesto

[angelofghetto]

gyomás utána

Bocs a hülye szóviccért. Ha már gyomok, terjeszteném azt a kevéskét, amit a kertemtől tanultam, mert tanulságos.

A gyomok dolga az, hogy betakarják a földet, ezzel védjék a széltől, a felforrósodástól, megtartsák, őrizzék a nedvességet. Ezzel védik a talajlakó lényeket is, akik segítenek nekik a bomló szerves anyagból kinyerni, és felszívhatóvá tenni a hasznos molekulákat. Ezért sajnálom nagyon a kertet, ami így fedetlen marad, kitéve a romboló erőknek. Tizenhétszer gyorsabban pusztítjuk a termőföldet, mint ahogy megképződni tud.

Ma megint tarrá téptem jó pár négyzetméter parlagfüvet. Annyi pollent nyeltem, hogy még mindig érzem a kesernyés ízt hátul garatban. Most vagy nagyon beteg leszek ettől, vagy nagyon meggyógyulok.

A méhek kicsit mérgesen morogtak körülöttem, mert mint egy hozzáértő cikkből megtudtam, egyik kedvencük (és csakugyan), és beviszik a gyógyító mézbe. Igazából nem a parlagfű hibás, hanem a civilizációnk a mérgeivel, de mivel a fejlődésnek nevezett ész nélküli túlpörgést nem lehet betiltani, marad az irtás, ami épp annyira szélmalomharc, mint ha a napfelkeltét próbálnánk megakadályozni.

Jó kupacot szedtem össze, és ha már arra jártam, a libatopot sem hagytam ott, ami legalább olyan allergizáló, csak nincs olyan negatív marketingje.

Egyébként ez is gyógyhatású, mint egy egész csomó másik gyomféle, csak tudni kell használni. (A képen ott huncutkodnak mellette a cirádás levelű parlagfű sarjak.)

Amit nagyon utálok, az a disznóparéj. Kitépek egyet, száz nő a helyébe, és jó magasra, és van az a szúrós izévirágzat a tetején.

Aztán ott a ragadós galaj, aminek borsószemnél kisebb bogáncskái vannak, és ha elszalad mellette a kutyám, annyi tapad a szőrébe, mintha sörétes puskával lőtték volna meg.

De amit a legeslegjobban utálok, az a muhar. Olyan kalászkái vannak, hogy nem csak a szőrös állatokba, nadrágszárba, zokniba, kertészkesztyűbe csimpaszkodik, de még a pucér bőrbe is. Mikor zöld, még viszonylag kitépkedhető (kutyából kimondottan csak ollóval, mert annyira bele tud gubancolódni secperc alatt), de ha már száraz, akkor a kalász szétesik, és minden egyes kis szeme a saját kampócskájával kapaszkodik, és még egy év múlva is lehet találni a zokniban csillió mosás után.

És ott egy szintén nagyon szapora faj, a betyárkóró, ami ugyan rendkívül könnyen kihúzható felfelé (és még csak le sem kell hajolni érte, mert ha hagyjuk, magasabbra nő mint egy ember), de mikor virágzik, annyi pöszmösszel hinti tele a környezetét ha csak hozzáérünk, hogy az benne a bosszantó. Ja, és elég büdös. Viszont mindenhol megtalálható pl. a vasúti sínek mentén, mert ez is borzasztóan invazív.

De hogy mégis valami reménytelivel zárjam ezt a kis szösszenetet, újra hajt nálunk a porcsin a húsos kis duci levélkéivel. Régen a népek főzeléknek ették, savanyúságot készítettek belőle, de nyers saláta tetején is jó. Ha elrágcsálok egy levelet, kicsit a sóskára emlékeztető savanykás zöld íze van. A porcsin volt az első, mikor ideköltöztünk, ami az agyonszántott és pucéron hagyott földet takarni próbálta, és a szárában, leveleiben megtartani, visszaadni a vizet. Földközelben szétterülő növényke, nem árt senkinek. Még az ágyásból sem szedem ki, mert véd a többi gyomtól, és árnyékosan, nedvesen tartja a talajt a többi növény hasznára.

Hajrá kis porcsin! Hajrá kert!