#nulla élet erő

[annafenesi]

Szükségem lenne rád, de mégse tudlak keresni...

Hiszen olyan távol vagy érzelmileg, mint még soha....

Fáj hogy semmit se tudok úgy meg osztani veled, mint eddig, hisz más emberek vesznek körül és most ők az elsődlegesek számodra

@almodozoangyal818

[onsieluenkeli]

Ritkán nézek rád Diana, mert azt szeretném hogy az álmaid teljesüljenek, és inkább a saját életedre fókuszálj. De azért imádok néha, lopótökézve vissza-vissza nézni még mindig. És szeretek meglepődni is, pozitívan csalódni. Fogalmam sincsen hogyan csinálod, de hibátlan vagy. Egyszerűen túl tökéletes. Tudom, hogy a net becsapós, és ha ez is az, akkor életem legjobb átverése kell hogy legyen.

Oh, és Örülök, hogy még mindig Brüsszelben a szíved, és hogy Meeentor lettél. Ez annyira, de annyira, de annyira passzol hozzád! Mindig is volt olyan képességed! Ha arra gondolok milyen lennél itthon, megszakad a szívem. Itt az önmegvalósítás esélye, áldozatok nélkül, szinte nulla. A politika miatt olyan lennél mint egy lefújt szerencsétlen kis bogár, örökké feketében. Mentorként 🇪🇺 kihoztad magadból a legjobbat! Ezt is ügyesen megcsináltad, és én tényleg örülök.

Tudod, a legtöbb ember aki el megy, idővel változnak. Logikus hogy minden újdonság hat rájuk. De nem fokozatosan lesznek másmilyenek, hanem inkább úgy kezdik el váltogatni a különböző énjeiket mint az évszakok alatt a ruháikat. Ilyenkor jövök rá mennyire instabilak, éretlenek lehettek mindig is, és döbbenetes hogy mennyire nem találják önmagukat. Nem tudják jól kezelni az új élet adta adrenalin löketeket, a stresszt, a honvágyat és a lelkiismereti furdalást, a bizonyítási kényszereket. És egyszerűen nem lehet rájuk ismerni. Ellenben te, elképesztően stabil vagy, erős, tudatos, és örökké hű önmagadhoz! Ritka és nagyon jó tulajdonság. Például ezer éve hogy elárultad melyik a 🌷kedvenc virágod, és én a mai napig tudom, és neked a mai napig az. nice.

A mentorkodásról jutott az eszembe

Éppen néhány hete láttam egy kiváló bejegyzést egy amerikai aktivistánál. Talán Trump unokahúga volt, vagy valaki arrafelé...  Most az Egyesült Államokban a legfontosabb téma az Izrael és a Hamas miatti konfliktus mellett, a demokrácia megőrzése és a mentális egészség. És az utóbbi miatt valaki elkezdte magyarázni, hogy  az emberek lent vannak náluk is lelkileg, és bizony imádnak motivációs erőt nyerni a politikusaikból. Trump pedig ehhez nagyon jól ért, hiszen ő is ebben nőtt fel. Szóval nagyon nem mindegy hogy egy példakép, mentor, edző, tanár, Coach ha fel is ráz, és segìt abban hogy sikeresebb, erősebb, ügyesebb legyél valamiben, de az is nagyon ☝🏻fontos, hogy milyen szívű emberré formáz! Képes a., humánummal jobbá tenni, vagy csinál belőled egy b., rideg, önző, és arrogáns törtető seggfejet. Mind a két opció megvalósítható, talán az utóbbi még könnyebben is.

És akkor elgondolkoztam mennyire igaza van. Tényleg vannak olyan Coachok, mentorok, tanárok, edzők... hogy észrevétlenül több kárt is tudnak okozni, mint amennyit nyernek a tanítványaik. Kinyírják a családi, a baráti kapcsolatokat, az érzékenységet, az empátiát, a toleranciát, stb... Néha isten bizony elgondolkozom egy-egy amatőrebb énközpontú insta motivációs posztoknál, hogy hol van a „mi”, a „ti”, az „ők”, a „te”. Mert ez is kell. Fontos hogy akinek segítesz, annak a halmazait is lásd, és értsd. Azért, hogy megmaradjon az életében a szeretet, és a támogató háttér is.

Amúgy biztos vagyok benne, hogy te nem Trumpokat formáznál.  Ezt most csak azért meséltem, hogy lásd meg mennyire különleges, és értékes vagy, és milyen a Mardekár Mentorálás, amiből elég sokat lehet látni sajnos.

Büszke vagyok rád. És hazanegyere 😄

Tudod mit kívánok? 2024-re újabb bakancslistákat. - Ne ragadj be, kérlek, úgy kérlek. - Például NewYork rád is vár Diana. Esküszöm már csak te hiányzol onnan. Tudom, hogy zseniális Trip-et tudnál te is összeállítani.

Szóval Boldogat 🎂, és Karácsonyt is.

.

[egyszeruenelet-blog]

A sorsfordító nap, amikor elvetéltem

Amit itt olvasni fogtok, egy baba elvesztésének a története. Abogyan szüléstörténetet szokás írni, én másnap ennek is megírtam a történetét, valószínűleg ez volt a feldolgozás első lépése. Ez a nap örökké piros betűs ünnep számunkra. Ezen a napon gyertyát gyújtunk és imádkozva megköszönjük annak a léleknek minden szeretetét, aki akkor ezt a tanítást küldte felénk. Hála Neki vagyok ma az aki. Hála Neki, 1 évvel később háborítatlanul megtudtam szülni a kislányunk és mindennél boldogabb a jelenem. Az akkori őszinte soraimat másolom most be Nektek. Viszont ha éppen szülés előtt állsz, kérlek ne olvasd el, Neked most magatokra és nem más elengedésére kell koncentrálnod. 

2017.Október 31. Fülöp-szigetek Mindanao, Makilala

2,5 hónaposan elvetéltem. Sok mindenkivel előfordul, ránk mégis nagy hatással volt, legyen ez az írás emléke annak a napnak, ahogyan mi megéltük ezt az egészet.

Mindig is erős akartam lenni, erősnek is éreztem magam, és talán az is voltam, csak sajnos nem gondoltam, hogy nem fogjuk kibírni együtt ezt az elképesztően nehéz évet, ami még most is tart. 2017 eddigi életem egyik legkeményebb éve, persze nem a legszomorúbb, hanem a legboldogabb mert az életem folyamatosan jobb és jobb irányt vesz, a szomorú gyermekkorom ellenére. De ez, ami most van iszonyatosan nehéz. Elképesztően sokat dolgoztam, nagyon sokat hajtottam, rengeteg családi viszályt és gondot cipeltem magammal, túl sokat idegeskedtem, sportoltam, és még rengeteg de rengeteg mindent kellett leküzdenem. Ezen viszont most ennek hatására fogok változtatni. Nem kell mindent magammal cipelnem, nem kell mindig cipekednem. El kell fogadnom a segítséget. Tudtam, hogy szeretnénk kisbabát, és még most is szeretnénk, csak azt nem gondoltam, hogy nem fogok tudni megpihenni még és ennyit kell még kibírnunk együtt. Ha tudtam volna, akkor vártam volna még. Az esküvőnkön történt fájdalmas veszekedés a családommal, 20 órás munkaidők, nulla alvás, a 31 órás utazás, utána pedig a cipekedés, túrázás, amiknél már éreztem: ez túl sok, meg kell pihennünk, mert fáj a hasam folyamatosan. De lehetne még sorolni mennyi mindent lehetett volna jobban csinálni.  Már otthon elkezdődött ez a folyamat. Mielőtt elutaztunk nagyon fájt a hasam, annyit idegeskedtem, annyi problémánk volt és annyira elkezdett görcsölni a hasam, hogy egyből ágynak döntött és mindent abba kellett hagynom, Lacinak kellett tevékenykednie egyedül. Az utazás közben csak rosszabb lett ez az állapot, aztán mikor megkérdeztünk és elkezdtem tankolni a finom gyümölcsökből, lecsillapodott. Aztán csináltam tovább a dolgom, kicsit jógázgattam amikor nagyon elkezdett fájni a hasam, megint ágynak mentem. Elkezdtem nagyon kicsit barnán vérezni, gondoltam ez még nem jelenthet akkora gondot, de azért egész nap feküdtem. Aztán estére már több lett, másnap pedig rendesen vérezni kezdtem és olyan fájdalmaim voltak, hogy kórházba kellett mennünk. Jusztináék végig ott voltak velünk, Tina itt sírt velem, amikor a padlón összeesve kezdtem realizálni, hogy elfog menni a baba. Nincs visszaút. Mondanom sem kell, a hegyekben vagyunk ahova csak crossmoci meg terepjáró jár fel, egy kis faluban, ahol mi vagyunk az egyetlen turisták. Levittek minket innen úgy hajtva, hogy a rázkódásba majd belepusztultam. Amikor megérkeztünk a kórházba, nagyon vérezni kezdtem. Az ajtóban vesztettem el az eszméletem, semmit sem láttam csak éreztem. Kezeket éreztem magamon, felemeltek, én pedig a hordágyon tértem magamhoz, alattam minden tiszta vér volt. Feladtam a harcot, kiszálltam. De úgy éreztem mind ezt tudatosan. Szerintem előbb akartam meghalni, mint elveszteni Őt. A kórház egy egyszintes épület, tele aranyos filippínókkal, gekkók a falon, a hordágy valaki mástól is véres nem csak tőlem, és arról informáltak minket, hogy 5 éve mi vagyunk az első turisták. Az nővérek hívták egy másik kórházból a szülésznő orvost, addig pedig szenvedtem. Nagyon szenvedtem. Fájdalom csillapítót nem adhattak, végig zokogtam és borzasztó volt az egész. Végül oxytocint kötöttek be infúzión, aztán nagyon sokkal később megjött az orvos. Iszonyatos volt az egész. Lackó nagyon megakarta menteni a babát, de én tudtam, hogy elakar menni, már nem segíthetnek. Az orvos felnyúlt és nehezen de megértettük egymást, (ugye ott nem beszéltek túl jól angolul) azt mondta, a baba sajnos a méhszájamnál van, de az nem akar kinyílni szóval műtenünk kell azonnal, mert túl sok vért vesztek, ezért ájultam el. Milyen érdekes. Nem akartam kinyílni, mert én még akkor is megakartam tartani. Istenem, iszonatosan nehéz leírni is. 

Elfogadtuk amit elkellett, elutasítottuk amit nem akartunk, de a műtétre szükség volt. Ott még rengeteget kellett várni én pedig véreztem és sírtam. Laci nagyon tartotta magát, még most sem tudom hogy csinálta, nagyon erős volt. Utána betoltak, én elmondtam egy imát, beszéltek hozzám mindenféle nyelven, elaltattak és elvégezték a műtétet. Utána pedig felébredtem. Nagyon nehezen írom le, ez volt életünk egyik legnehezebb szakasza, lelkileg ez borzasztó volt akármennyire is gyakori az ilyen. Nagyon gyorsan történt minden, egy kis 3. világbeli kórházban voltunk, ahol, nem volt választásunk, hogy most vállaljuk-e vagy nem. A nagy szerencsénk az életmódunk, hogy nagyon ellenálló az immunrendszerünk, mert ez nem egy budapesti magánklinika volt. Altatás után igazán jót lehet aludni a kimerültségtől. Én azonnal felébredtem, nem aludtam vissza, Lackóval voltam, próbáltunk este aludni, de éreztük, hogy beszélgetni akarunk. Nagyon sokat beszélgettünk, legalább 5 órán keresztül. Úgy, ahogyan ezek a dolgok szoktak lenni, először összeborulva sírunk, és próbálunk kitartani, egymásban tartani a lelket. Utána elkezdtünk beszélgetni arról, miért történt ez. Átvettük, mit rontottunk el, mit kell máshogy csinálni, mik voltak a hibalehetőségek. Utána elkezdtünk nevetni dolgokon, a nevetés gyógyított. Ott voltunk ketten, a világ végén, 13ezer kilóméterre a hazánktól, megint milyen kalamajkába keveredtünk. Utána pedig elkezdtük meglátni a dolgok pozitív oldalát, és végérvényben azt kell hogy mondjam: csak pozitív van. Nehéz volt, iszonyatosan és fáj, nagyon durván fáj, szüntelenül sírok, mert nagyon friss ez a seb. De ennek így kellett lennie, és úgy érzem ez életünk eddigi legnagyobb leckéje. Az egész esemény olyan volt, mintha a második esküvőnk lett volna. Megerősödtünk egymásban, ez az egész folyamat, annyira megerősített minket, annyit köszönhetek Lacinak. Jobb, hogy ez történt, mintsem, hogy rendellenesen kompromisszomukkal fejlődött volna. Jobb, hogy így történt, itt, ahol tudom magamat visszatáplálni és tudok kicsit befelé figyleni ezek után, mert most sokat kell. Megtanultuk azt, hogylehet túléltem volna műtét és kórház nélkül, de nem akármilyen áron, áldásos volt, hogy van orvostudomány és megmentett engem legalább. Tudom, hogy újra kezdhetjük, hogy ezután egy sokkal jobb közeget teremthetek neki. Nem tudtam, hiába mondták az élet a legjobb tanító, hogy az első trimeszter nagyon kritikus és nem csinálhatok akármit. Én azt hittem kibírjuk, mostmár tudom, hogy nem. Boldog vagyok, mert van nekem Laci és nála jobb társat ezen a földön nem találok, a mindenem és nagyon hálás vagyok Neki. Nagyon nehéz most ez az egész, de én nagyon vidám és boldog voltam ma reggel, mert az élet csodálatos és Laci kedves mosolya és az, hogy van lehetőségünk újra kezdeni, amit elrontottunk számomra hatalmas ajándék. Ajándék az egész életem.  És egyébként, ez a kórház bár nagyon kemény egy hely volt, életem legjobb kórházi élményét éltem meg, amire örökké jó lesz vissza emlékezni. Az orvosok nem szóltak bele az étrendünkbe, megkérdezték mit hozzanak enni és végül hoztak nekünk először egy nagy fürt banánt, később dinnyéket, és végérvényben, tudták mennyire szeretem a duriant és azt hoztak ebédre. 

Erős fájdalmaim voltak, de folyamatosan boldog voltam, hogy ilyen sorom lehet. Vagy 7 kicsi filippínó nővér bejött egyszerre hozzánk, mert szelfizni akartak velünk. Teljesen kivoltunk azon, mennyire jó ellátást kaptunk, mennyire kedves volt mindenki.

Nagyon nehéz elengedni, elhoztuk az embriót, a temetésig nem tudtuk megnézni, nem volt hozzá lelki erőnk, de utána erőt vettünk magunkon, ami nem volt könnyű, de Neki ennél százszor nehezebb lehetett ez a küzdelem, úgy éreztem tartozunk Neki legalább annyival, hogy megnézzük és rendesen eltemetjük. Nagyon szeretjük, és tudjuk, hogy minden eső utan kitisztul az ég és napfény ragyogja be az életünk. Nem bírtam volna ki, hogy kiveszik belőlem és kidobják a kukába, muszáj volt elhoznunk. Most pihenni fogok, testileg és lelkileg is felkell dolgoznom ezt az egészet, ahogyan Lacinak is. 2-3 hónap múlva pedig megpróbáljuk talán, attól függ, hogy mennek a repülők, mert mégegyzer az első trimeszterben nem fogok repülni. Az egészben nem az elviselhetetlen fájdalom volt a legrosszabb, hanem a lelki gyötrelem és az ájulás. Amikor feladtam a harcot. Aztán amikor felébredtem kezdtem mégszomorúbb lenni, azt éreztem, hogy összeroppan a lelkem, nincs vissza út. De Isten mindvégig bennem tartotta a szentlelket. Amikor megkérdeztem másnap a dokitól, hogy szerinte miért történt, Ő megkérdezte mit csináltam ebben az egy hétben, mert az egészségügyi állapotom kifogástalan. Azt mondtam 31 óra volt az ideút, amire bólintott, hogy nagyon kimerültem, pihenjek legközelebb, hagyjam magunkat fejlődni.

Amikor elájultam és magamhoz tértem, azon gondolkoztam: Biztos, hogy szeretnék én gyereket? Biztos, hogy ez az én utam? Ami épp történik velem nem okoz majd nekem akkora traumát, hogy majd félek egy következő várandósságban? Aztán annyit mondtam magamnak: nem ez alapján fogom megítélni, hogy akarok-e gyermeket, ezzel majd később foglalkozunk, most pedig felmérem a terepet mi folyik körülöttem. Ma pedig egész nap azon gondolkozom, mennyire hiányzik, mennyire jó volt vele lenni, mennyire szeretem és ha az egészségem engedné, meg a repülés nem lenne már most belevágnék, annyira szeretném Őt. És tudom, hogy Ő is minket, csak megakart minket óvni azzal ami történt egy esetleges nagyobb bajtól.  Ha jobban leszek, ha a méhem megtisztult, ha már menstruáltam legalább egyet, ha már balin leszünk, és már nem lesz ez a stresszelés a munkán sem, szerintem újra megpróbáljuk, 2-3 hónap múlva. Itt van ebben a közösségben ahol élünk egy elképesztően tudatos nő, kb. ilyen sámán szinteken, Ő azt mondta, 13 éves korig ugyan az a lélek költözik vissza a gyermekbe. Szóval újra fogunk találkozni, újra együtt leszünk. Nehéz ez az egész, de boldogak vagyunk. Szeretjük egymást tiszta szívből, én jól vagyok, felfogok épülni, minden rendben van. Most rendesen méregtelenítek, mert bár nem fogadtam el az antibiotikumokat, vitaminokat, fájdalomcsillapítókat, de az oxytocinos infúziókat igen, meg hát az altatás, de a legjobb helyen vagyunk a felépülésre az egyszer biztos. Nagyon jó itt! Szeretem az életem, szeretem, hogy Isten lehetőséget ad arra, hogy tanuljak és minden tiszteletem és figyelmem átadom a tanulásnak. Én azt mondtam Lacinak, hogy boldogan emlékszem vissza erre az egészre, mert ez óriási lehetőség, jó élményekkel távoztam, és azok az erős érzések, amik akkor bennünk megfordultak, kedvesek lesznek örökre számomra, mindig arra fognak emlékeztetni, mennyire jó embernek lenni, mennyire jó érezni. Egy életre szóló leckét kaptunk, amiért mindketten hálásak vagyunk.

2017.November 2. - ugyan itt

Hiányzik. Hiányzik ez az egység, olyan csodálatos érzés volt, de már nincs itt. Eltemettük a kicsit itt a kertben, tegnap reggel vittem Neki friss pasztel kék virágot, énekeltem, imádkoztam érte. Minden nap menni fogok amíg itt vagyunk. Nézem a tükörben magamat, nem láttam már azt a tüzet a szememben, a lelkesedést, a motivációt. Mintha elvesztettem volna önmagamat. De most eldöntöttem, hogy úgy fogom fel, hogy itt van a lelke folyamatosan velünk csak várja mikor költözhet újra belém, én pedig megfogom ragadni a napokban újra a tüzet, érezni fogom a szenvedélyt az életem iránt, mert most is itt van velem és segít nekünk. És úgy gondolom ez segít. Eddig nem is akartam jólérezni magamat, úgy éreztem nem érdemlem meg. A telefonomat teletettem még otthon a legolyanabb Kaleido Star részekkel, amik a kitartásról, szeretetről és a küzdelemről szólnak. Mielőtt betoltak a műtőbe azt mondtam Lacinak, hogy olyan akarok lenni, mint Sora. Legyőzhetetlen.

2017.November 21. - ugyan itt

Mindezek után az történt, hogy iszonyatosan motivált lettem, erőre kaptam és mint a Phoenix madár újjá születtem poraimból. És ahogyan ez a madár is, minél többször hal meg, annál erösebben tér vissza hamvaiból.  Újra érzem a tüzet. Boldogabb vagyok, mint valaha az életemben, mert rengeteget tanultam. Ezért hálás vagyok örökre.

2017.November 23. - az utazás napja

Majdnem 1 hónapot töltöttünk itt, ahol eltemettük Őt, a búcsú nagyon nehéz volt.

2019 - napjaimban Most pedig a jelenben, 2019-ben itt van velünk Luna. Néha elgondolkodom azon, hogy ami történt velünk mennyire traumatizált, a Lunával való állapotosság 10. hetében szabályosan megkattantam annyira féltem az újbóli veszteségtől.   5 hónapos terhesen mentem először kismamajógára, ahol egyszerűen kitört belőlem a zokogás. Nem is fogtam újra hozzá, még nem álltam készen. Ha felépültem a szülésből rendesen akkor fogok újra hozzá.  Nem értem. Én hogy nem féltem az otthonszüléstől? Hogyan sikerült? Talán Ő adott erőt. És ad nekem ma is. Felvolt adva a lecke, mi pedig előnyünkre fordítottuk a fájdalmat. Nem tudtuk a nemét se Neki se Lunának. Ő nem Luna, Ő valaki más volt. Egy bölcs tanító. Most is könnyezve írok. Laci és én Lunával a pocakomban pedig október 31-én megemlékeztünk. Kiadtam magamból akkor újra, zokogtam Lunával a pocakomban. Akkor azt kellett hallanom, hogy 13 éves koráig ugyan az a lélek költözik le a gyermekbe. Mamár tudom, hogy csak azt kellett hallanom, Ő valaki más volt. Érzem. Nem bántam meg, hogy megnéztük az embriót. Már rá pár nappal sem emlékeztem rá. Talán így sikerült igazán elengednem. Őt aki ott volt a pocakomban, amikor összeházasodtunk.

Na de mi van most? Miután ez velünk megtörtént és nem sokkal később újra áldott állapotba kerültem és megrohamoztam azokat az oldalakat, ahol hasonlókat olvasva rájöttem, hogy igen vannak más anyák is rajtam kívül akik ugyan így elgyászolták majd félelemben töltötték az új várandósság egy részét. Nekem nagyon sokat segített olvasni. A mienk pedig egy feldolgozás, remélem egyszer a mi történetünk is segít, ugyanis ezután 3 hónappal fogant meg Luna, majd 2018 decemberében otthon született a szülinapom után 1 nappal.❤️

Luna és Laci itt van velem, a boldog jelenben. Megtanultam a leckét. Rendbetettem az életem. Minden tökéletes helyben és időben. Luna, Te pedig köszönöm, hogy minket választottál, ígérem, hogy a legjobb leszek Neked.

[szaller]

ázsiai filmjeim (346-355) - 2019. március [Mikio Naruse retrospektív]

Ami tetszett, az vastagon szedve.

346. Summer in Closed Eyes (Cao Thuy Nhi) Vietnám Mondjuk ez még februári termés volt, csak lemaradt a listáról. Talán azért, mert elég feledhető alkotás egy Japánba szakadt apukáról, akit vietnámi lánya igyekszik megtalálni, de csak egy mufurc srácot talál helyette. Idegesítő, lényegtelen, drámainak szánt csavar a végén, ami semmit nem dob a történeten.

347. Repast (Mikio Naruse) 1951 Japán A terv az volt, hogy időrendben végigmegyek Naruse filmjein (amiket még nem láttam), hogy felfedezek-e valami ívet, vagy fejlődést, változást a stílusában. Mondjuk már az 1935-ös Three Sisters with Maiden Hearts (#121) is remekmű, de végülis az eddig látott összes filmje nagyon különböző volt, és mindenféle közeget és kapcsolatot ábrázolt bennük. A közös szál az, hogy a nők és a női sorsok állnak a középpontban, amit férfiként talán azért látott ilyen jól a rendező, mert nők között nőtt fel, elég nyomorúságos körülmények között. Ebben a filmben Michiyo történetét ismerhetjük meg, aki tanult nő létére szinte szolgaként tengeti életét vidéken, sokat dolgozó, de keveset kereső, és rá kevés figyelmet fordító férje mellett. A film vége ha nem is happy end, de egyfajta beletörődés, hogy neki ez az élet jutott, és a felismerés, hogy alapjában véve férje egy jó ember. De addig azért sok vívódáson kell keresztüljutnia, amiket Naruse mesterien tár elénk, a maga ítélkezéstől mentes, lassan szemlélődő, részletekre is figyelmet fordító stílusában.

348. Sound of the Mountains (Mikio Naruse) 1954 Japán Az senkit ne tévesszen meg, hogy a férj-feleség szerepében ugyanazok a színészek láthatóak, mint eggyel feljebb, mert itt teljesen más karaktereket alakítanak. A fő vonal itt inkább Kikuko, a fiatal feleség (aki férje mellett az ő szüleit is gondozza) és a vele egyedül kedvesen bánó após közötti viszony. Az após atyai gyengédsége a nő számára egyfajta kompenzáció, vagy kapaszkodó, hogy az élet által rá mért gondok ellenére is elviselje a nehéz mindennapokat. Kikuko háta mögött ugyanis nyílt titok, hogy férje szeretőt tart, amit bár senki nem helyesel, de nem is nagyon lép fel ellene (na jó, az após a maga bátortalan módján igyekszik, de nem jut semmire). A látszólag éretlen Kikuko persze nagyon is tudja, mi zajlik körülötte és egy váratlan döntéssel ő lesz az, aki - mondjuk úgy - ítéletet hoz mindenki felett. Egy modern nő keserédes győzelme a tradicionális japán családmodell felett.

349. Lightning (Mikio Naruse) 1952 Japán Továbbra is nagyjából időrendben haladva a Naruse-életművön, ebben a filmben halmozottan kapjuk a női karaktereket, ők pedig a kisebb-nagyobb sorscsapásokat. Három huszonéves lánytestvér, munkanélküli öccsük (ők négyen egyébként négy apától), idősödő anyjuk, aki egyedül nevelte fel őket, két haszontalan férj (az egyik meg is hal, de ezzel csak ront a helyzeten), egy csapodár férj-jelölt, egy kitartott szerető, és ebből már látszik, hogy ez nem egy ideális közeg egyikőjük számára sem. Ebből a családból Kiyoko az egyetlen, aki megtalálja a kiutat ebből a posványból. Hideko Takamine egyik első erős női karaktere is egyben, amely később szinte a színésznő védjegyévé is vált.

350. My Sassy Girl (Jae-young Kwak) Korea Féltem, hogy ez lesz, hogy ezt az agyonhájpolt, Koreában és talán egész Ázsiában nézőrekordokat döntő filmet nem fogom díjazni. Bár értem, miért lett nagy siker, ez az alkotás megtestesíti mindazt, amit a mai buta tömegfilmekben (és ezen túlmenően a szegényes fogyasztói és társas normákban) utálok. Csupa idióta, egydimenziós karakter, alpári humor, értelmetlen és felesleges fordulatok, irreális elvárások a másik iránt, nulla kapcsolódási pont az életemhez, vágyaimhoz (míg a sikere alapján nagyon sok néző magáénak érezte ezt a filmet). És még mindig ott tartunk ebben a modern, XXI. századi Koreában, hogy anyuka egyetlen jellemzője, hogy mivel veri a fiát, ha az későn jön haza: porszívócsővel, partfissal, sodrófával, vagy ha szerencséje van, akkor uborkával, padlizsánnal. Nem, a filmben nem volt még ennyire sem viccesen előadva. A film legelején kiírták, hogy “első rész“, amit teljesen el is felejtettem, majd amikor egyetlen dramaturgiai fordulat által sem indokolva kiírták, hogy “második rész”, akkor felszisszentem, hogy de messze még a vége! Aztán a két rész után jött egy nem várt, epilógus-szerű harmadik rész is, és onnantól végre igazi mozi-élményem volt, de sajnos ettől az első két óra méginkább unalmas tölteléknek tűnt. Az már mondjuk korábban kiderült, hogy igazából nem arról a románcról szól a film, ami a címbeli pimasz lány és bárgyú barátja között kezd kibontakozni a szemünk előtt, hanem egy elmúlt kapcsolatról, ami erre is kihat, illetve a továbblépés nehézségéről. A végére tartogatott fordulatot sajnos láttam jönni, de attól még ott a pont.

351. Late Chrysanthemums (Mikio Naruse) 1954 Japán Naruse műveiben mindig nagyon sok szó esik a pénzről (mert az nincs), de ami itt várt, az kicsit nekem is sok volt, mert gyakorlatilag a film első kétharmada kölcsönökről, zaciról, kamatokról, fizetési haladékról és hasonlókról szólt. Gondolom, ami nekem hatvan percnyi szenvedés volt, az éppen csak bepillantás volt a három központi alak, három ex-gésa mindennapjaiba. A hármójuk háttérsztoriját is megismerhetjük abból, ahogy a pénzügyeket kitárgyalják. Például, összeáll, hogy a két szegényebb nő az, aki teljesebb életet tudhat maga mögött, és kevésbbé magányosabbak, mert együtt laknak és gyerekük is van (akik viszont éppen a film közepe körül kb. egyszerre jelentik be, hogy elköltöznek, a fiú vidéki munka, a lány házasság miatt). A harmadik gésának van valamennyi megtakarítása és abból él, hogy kölcsönöket ad, amit aztán mindenki nehezen törleszt. Szóval neki sem egyszerű. Ő egy süketnéma szolgálólánnyal lakik és ennyiben ki is merül az emberekkel való kapcsolata - mindenki más szinte uzsoraként, de legalábbis egy rideg üzletasszonyként tekint rá. A csoda a film hatvanadik perce körül jön el, amikor más-más okból kifolyólag ugyan, de mindhárom nő egy ferde estét csap, a két szegényebb szomorúságában, a harmadik pedig egy régi udvarlója felbukkanása miatt. És ahogy párhuzamosan, a két helyszín között váltogatva halad a történet a végkifejlet felé, mindenki szájából csupa mámorító bölcsességek hangzanak el, mintha csak a szakétól mi magunk, a nézők is megrészegülnénk. Másnapra aztán az élet visszazökken a régi kerékvágásba, de már semmi nem lesz ugyanolyan. A fiú vonatra száll, a lány összepakolja kevés holmiját, a harmadik gésa pedig elégeti az udvarló fényképét.

352. Floating Clouds (Mikio Naruse) 1955 Japán Megalázó. Durva. Szerelem. Ez a viszony mindennek mondható volt, csak harmonikusnak nem, de Yukiko végig kitartott emellett a megbízhatatlan és semmirekellő, bántó humorú férfi mellett (mármint a partvonalról). Csak ő maga tudja, miért. A női főszerepben Hideko Takamine, aki talán a valaha volt legjobb japán színésznő, de férfi partnere, Masayuki Mori is a legnagyobbak egyike. Ehhez jön még a remek forgatókönyv, és Naruse egyre érettebbé váló rendezése. A filmet egy roppant találó kis idézet zárta: The life of the flower is very short. That is why it should be appreciated immediately.

Fun fact: Jam és én pont Dalatban találkoztunk először, mint a filmbeli pár.

353. A Wife’s Heart (Mikio Naruse) 1956 Japán Mestermű! Látszólag itt is a pénz körüli bonyodalmakról van szó, ám ahogy a film címe utal is rá, valójában a szívügyeket boncolgatja benne Naruse. Bár alapjában véve mindegyikük jó ember, és hiába a viszonylagos jólét, egy ekkora családban elkerülhetetlenek a súrlódások. Pedig elvileg csak egy kisebb befektetési döntést kellene meghozni, hogy a két fiútestvér közül melyiküké legyen a megtakarított pénz: az idősebbiké, aki évekkel ezelőtt lelépett és csak most somfordált haza, hogy csődbe ment a cég, ahol dolgozik, vagy a fiatalabbé, aki azóta a családfő szerepét tölti be, és aki belevaló feleségével egy kis kávézó megnyitását tervezi. Ahogy nem tudnak dűlőre jutni a családtagok, a nagy ház szinte börtönné válik, és felszínre kerülnek az addig csak lappangó gondok. Elképesztő volt látni, ahogy kerülgették egymást, sőt, néha bújkáltak egymás elől az egy fedél alatt élők, vagy amikor az utcára kellett kimenniük, hogy “kettesben” megvitathassák a lelki ügyeiket! A drámát tovább fokozza, hogy se a férj, se a feleség nem a legszerencsésebb módját választja a dolgok elsimításának, aztán mire észbekapnak, már nem is igazán a kavézó lesz a tét. Minden karakter elképesztő részletességgel van megírva, baromi jók a párbeszédek, és nem csak Hideko Takamine, de mindenki más is brillírozik a szerepében. Nem túlzok, közben néha szájtátva tapsoltam, vagy ilyeneket mondtam, hogy “úristen“! Az egyik jelenetnél meg konkrétan libabőrös lettem.

354. As a Wife, As a Woman (Mikio Naruse) 1961 Japán Nocsak, egy színes film! Ami miatt kicsit nehezen indult számomra, hogy egy általam alig ismert japán “intézmény”, a hivatalos szeretői státusz adta a történet hátterét, azon belül is egy asszony 18 éven át tartó, viszontagságos (bár néha-néha örömteli) kapcsolata egy házasemberrel. Naná, hogy Hideko Takamine alakította őt (és akit roppant stílusosan csak jóval a film kezdete után, hátulról láthatjuk először a vásznon)! Úgy tűnik, az ilyen kapcsolatokra különféle íratlan törvények vonatkoznak, például milyen jogai vannak a férfi hűséges szeretőjének (míg a kötelességeit általában a férfi kénye-kedve diktálja). Ez a történet jóval bonyolultabb volt egy egyszerű, éveken át elhúzódó afférnál, de az életutak kibogozhatatlan összefonódására csak apránként derült fény, ahogy egyik látszólag banális jelenetről a másikra haladt a film. Aztán egyszer csak ott találtam magamat hogy nem annak a nőnek kell szégyellnie magát, akiről eleinte gondoltam, de ekkor már mint egy fékezhetetlen vonat haladt előre a történet a maga kijelölt pályáján. A filmet egy bámulatos jelenet koronázza meg, amiben mindenki mindenkivel konfrontálódik, kiadva magából a majd húsz éven át felgyülemlett feszültséget.

355. Yearning (Mikio Naruse) 1964 Japán Egy remek film Reiko és Koji éveken át érlelődő és bevallatlan (bevallhatatlan) szerelméről. Ahogy a kor halad előre, a japán mindennapok sem a nélkülözésről szólnak már, bár azért a történetben főszerepet kapó család kis boltját kikezdi a környéken nyílt szupermarket, ahol beszerzési áron alul árulják a tojást, meg minden mást. Reiko viszont nagyon talpraesett asszony, szó szerint a semmiből, egy bombatámadás után építette fel az üzletet, és holmi tőkeerős cégtől nem fog megrettenni. Az ő gondolatait valami nagyon más foglalja le. Az elhunyt férjének fiatal öccse - ő Koji - látszólag a nő ellentéte, mert naphosszat csak otthon téblábol, vagy néha elmegy berúgni és verekedni egy jót. Persze azt már az első jelenetnél vágják a nézők, hogy Koji miért sündörög az asszony körül és miért nem érdekli a menő tokiói állásajánlat, majd azt is láthatjuk, hogy Reiko sem igazán vevő az anyós által beajánlott új férjjelöltre. Mivel egy melodrámáról van szó, egészen a film végéig kérdéses maradt kettejük boldogsága, de érdemes végigülni. A filmben van egy hosszú vonatút, és már az önmagában nagyobb filmtörténeti esemény, mint sok Oscar-díjas rendező egész munkássága.

Hogy mennyire alulreprezentált (és méltatlanul alulértékelt) rendezőről van szó, az abból is látszik, hogy amit ebben a hónapban Naruse-fronton véghezvittem, az a nyugati világban gyakorlatilag a harmadik(!) legalaposabb áttekintése a rendező pályájának. 1984-85-ben Chicagóban bemutatták 25 filmjét, majd 2005-ben Kanadában 35-öt, és ennyi. DVD-k is csak elvétve kerültek kiadásra.

Akit esetleg behatóbban is érdekel Naruse munkássága, az lapozzon ide: https://mikionaruse.wordpress.com/

folyt. köv.

[andyvajnakommunistai-blog]

Andy Vajna titkos kommunistái

Andy Vajna bulvárszerepléseivel elvonja a figyelmet arról a két beépített emberéről, akik valójában döntenek a magyar filmekről. Bemutatjuk azt a horrort, ami a rendszerváltás után harminc évvel még napi rutin: a Magyar Nemzeti Filmalap rejtett oldala. A Horn és Gyurcsány kormányokban pozícióban levő Kovács András Bálint és a kommunista diktatúrában különleges Szovjet megbízással dolgozó Havas Ágnes a magyar történelmi bemutató limonádéfilmekkel, vagy az életet kizárólag liberális nézőpontból bemutató történetekkel szívja el a levegőt sokak elől, gúnyt űz a magyar emberek ízléséből, tudatosan felszínen tart bizonyos történelmi kérdéseket, míg másokat elhallgat, vagyis: posztkommunista kultúrpolitikát folytat. A filmet nem edukációra, hanem sajátos kultúrharcukra használják, amivel hazug képet festenek Magyarországról a világban és megakadályozzák a magyar kultúra megújulását. Kultúrális rombolásukat a külföldi fesztiválszereplések felpumpálásával és a hazai nézőszám valamicske növekedésével teszik „érinthetetlenné”. Az alábbiakban két olyan veterán kommunista portréja bontakozik ki, akik sikeresen mentették át hatalmukat és manipulálják a közgondolkodást, harminc évvel a rendszerváltás után is. Vajon kinek az érdekeit szolgálják a filmekkel, amik készülnek?

A Szovjetúnió moszkvai televíziójának budapesti embere

Havas Ágnes ügyesen öltötte magára a film nyájas mosolyú nagymamájának szerepét. Amikor nemzetközi filmes siker születik, Áginéni már ott is áll, mintha ő „mindvégig” támogatta volna a tehetséget. Presztízsinterjúkra költ, melyek bizonyítják: ő bizony jól végzi a munkáját, „dübörög a magyar film”, s ha nem figyelünk, még elhisszük, miatta van mindez. Valljuk be, nehéz élet az övé: egyrészről elhazudja a kormányzat felé, hogy lojális, NER-kompatibilis szakember (sic.), másrészt a liberális szakma felé azt suttogja, hogy ő valójában csak átveri a buta Fideszeseket, hiszen azok csak suttyó parasztok, a fősuttyó Orbán Viktort meg úgysem érdekli a film, ő csak a közbeszerzések elmészároslőrincezésével van elfoglalva. Jókat röhög a markában, hogy Orbán Viktor, Áder János, Lázár János, Rogán Antal, Semjén Zsolt, Gulyás Gergely, Kásler Miklós és olykor még Andy Vajna sem veszi észre ahogy átveri őket, hiszen ezek egyikének sincs fogalma arról, micsoda erő a film (utoljára Aczél Györgynek volt, de róla még később), ha emlékezetpolitikáról, identitásról, kulturális reprezentációról van szó. Áginéni szerint (idézem) „a buta paraszt a Fideszesek” nem értik, az öreg Andy meg (idézem) „csak a hülye showfilmekhez ért”. Minden főnök hülye? Tiszta a terep Ágikám, lehet kavarni a szart. Ezért Áginéni kacsint: ő ám, Vajna trójai falovában ki-be jár a pénzeszsákhoz, falon belülről hordja ki a zsetont azoknak a filmeknek és alkotóknak, ahonnan vagy visszakap, vagy haver, s akikkel jókat röhögnek a suttyóparaszt Fideszeseken. Másodikvilágháborúsos, emancipációs, meleges, cigányos, fekete bevándorlós filmek a társadalom rossz lelkiismeretének fenttartáshoz, az emberek kollektív bűnösségérzetének revolverezéséhez, valamint néhány fingós-hányós poénos az idióta magyar proliknak. Pestiesen: ennyike. Igazán szép nemzeti filmtermés. Nem véletlen, hogy sok tehetséges rendező, aki filmet szeretne csinálni, egy fillért sem kap, maximum passzív agressziót, gúnyt, esetleg magánpénzből készült filmje külföldi sikere esetén Áginéni melléjük simul. Guszta. Nem könnyű szerep a kettős ügynöki, komoly felkészülést igényel. De hol tanulta ezeket a vezérigazgatóasszony? Múltjában megtaláljuk a választ.

Havas Ágnes családjában nagy hagyománya van a 3/3-asoknak, hiszen nagybátyja egy fővárosi gimnázium igazgatójaként már titkosszolgálati informátori pozíciót viselt a hatvanas-hetvenes években, így Ágnes mi mást, hát persze hogy az orosz szakot választotta az egyetemen, ahol Népköztársaság-ösztöndíjat is kapott. 1979-ben már a Szovjet televíziónak dolgozik. Jól olvasod, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója per ma, egy olyan nő, aki a Szovjet hírszerzéssel dolgozott. De mi is lehetett ez a furcsa munka? Abban a korban, a tudósítókat a KGB szervezte be, (Aczél Endre például, aki a katonai hírszerzésnek dolgozott Pekingben, majd Londonban fedőmunkája: újságíró https://pestisracok.hu/aczel-endre-fohadnagy-vietnamban-1971-ben-szemelte-ki-hirszerzes/ ), a tudósítók valójában hírszerzési feladatokkal érkeztek egy-egy idegen országba: Havas Ágnes egy ilyen tudósító jobbkeze volt. A sok szép interjú Moszkvában arra kellett, hogy különböző embereket megfigyelhessenek, Ágnes ebben segédkezett. 83-ban már Érdi Sándor és Szegvári Katalin mellett dolgozik a Stúdió szerkesztőségében, ott, ahol tiltottak, tűrtek, támogattak. A szerkesztőség maga volt a kulturális hírszerzés: mindenkit ismertek, mindenről tudtak és jelentettek is, cserébe a hatalom életben hagyta a műsort. A szerkesztőség csurig volt állambiztonságiakkal és jelenteni kellett mindenkiről az ott dolgozóknak: https://index.hu/belfold/lista0227/ Havas Ágnes és a szerkesztőség üldözte azokat, akik nem a diktatúrát szolgálták, míg Aczél György kánonja szerintieket felsőbb utasításra, televíziós megjelenésekkel támogatták. Újra egy szép állomás Ágnes életében, aki úgy definiálja magát, hogy ő csak „végrehajtó”, vagyis fentebb született ötleteket gondolkodás nélkül teljesíti. Durvább történelmi időkben az ilyenek zárták a marhavagon ajtaját, azzal, hogy „ők csak végrehajtók”. 1987-ben meg is jön a bónusz a jó végrehajtónak: kiváló munkáért ajándék jár: mehet a Moszkvai Filmfesztiválra tudósítani. Fényesen csillogó, vörös évek, móka és kacagás! De sajnos vége lett, jöttek a zavarosabb, privatizációs-hatalomátmentős évek, és a pénzre volt érdemes koncentrálni. Hipp-hopp, már nem is ÁVH hanem VHS. Áginéni videokat értékesít az Intervideonál. Minthogy csak a karrier, a minőség sohasem érdekelte, könnyen koncentrált a készpénzre. Azokban a fellazult viszonyokban mindenki megpróbálta lenyúlni azt a területet, amit korábban még, mint kommunista hatalomgyakorló felügyelt, így jött Ágnesnek a filmforgalmazás, a multik világa, hiszen az is olyan rendszer, ahol fentről adnak utasítást, amit annyira kedvel. Jött is néhány multi, ahol a zsírosabb állásokat sikerült megcsípni, hála a kommunista káderek szoros érdekszövetségének, amivel mind a mai napig támogatják egymást. A szocialista kormányok alatt a Magyar Televízió háza táján túlárazott tanulmányokat irogat, majd összenő, ami összetartozik: Tolvaly Ferenc hívja a TV2-höz Havas Ágnest. Igen, az a tolvaj (sic.), akit a svéd SBS televízió, a TV2 akkori többségi tulajdonosa, a sikkasztás-gyanús ügy után leváltott, s így Tolvaly „tanácsadó lett”. https://index.hu/belfold/tv20515/ Amikor Tolvalyt menesztették, Havas Ágnes is az utcára került. Jellemző Havasra, hogy ezeket az epizódokat elkeni, hazudozik róluk.

A kellemetlen életút további epizódjai is nyúlósak mint a takony, így csak címszavakban: Áginéni imdb-je igazán rövid, értékelhető darab nincs rajta: olyan „minőségi” kulturális termékek kerültek ki kis kacsója alól, mint a Valami Amerika, a Magyar Vándor, míg végül önálló produceri vállalkozást próbált indítani, a Havas Filmet, amivel a tehetségtelen néni eltaknyolt. Nem véletlen: a piachoz nem ért, csak a nyaláshoz (bocsánat: végrehajtáshoz). Sohasem sikerült sikeres céget alapítania. Megváltás volt hát Vajna felkérése, hogy biztonságos havi fixért legyen már ugyan vezérigazgató asszony, és mondja már meg, hogyan kell jó és igaz, őszinte filmeket csinálni, ami egy országot érzelmileg segít át a nehézségeken. Így pávázik tehetséges alkotók mellett Áginéni már 8 éve, úgy tesz, osztja a lapokat a haveroknak, miközben torka szakadtából üvölti, hogy „sikerült megvalósítani, hogy tiszta átlátható a magyar filmfinanszírozás”. Szomorú alakja a posztkommunista magyar valóságnak a mindent túlélő káder figurája, és ezek után már fel sem tesszük a kérdést, hogy vajon miért az ágyasa, Hutlassa Tamás gyártja a többmilliárd értékű produkciók legnagyobb részét, amit ő csak „szerencsés együttállás”-nak nevez. Végül is együttállnak, tény, sőt együtt is fekszenek. https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/hutlassa-tamas-ez-szerencses-egyuttallas.html Hogy miért az ágyban születnek az üzletek? Tudjuk, minden nagy dolog ott dől el, de idézzük talán magát Áginénit: „tiszta, átlátható rendszerben működik a filmtámogatás”. Biztos reflektorfényben szeretik csinálni.

Aczél György térdéről Gyurcsány ölébe

Kovács András Bálint (KAB), unalmas kutató. Sótlan, átlagos intellektusú, egyszerű céllal: befolyás. Bármilyen. KAB hókuszpókuszát, amellyel a filmekhez közelít sokan itthon és külföldön is megmosolyogják: diagrammok, képletek, agykutatás, mintázatok. Igazi középszerű technokrata, nulla szívvel, érzékkel. Elég volna az intuíció, de ennek a kontraszelektált szocialista pártkatonának (erről pontosabban később) olyan nincs. Van viszont nagyképűség, sértődöttség, arrogancia, amely a középszerű emberek fegyvere. Wikipédiáján 60 év alatt alig gyűlt össze valami, ami valóban a sajátja és nem Tarr Béla levetett kabátjának szövetvizsgálata. A helyzet az, hogy valójában fogalma sincs szakmájáról, viszint Kovács András Bálint viszont nagyon is ért a politikához, hiszen abban nevelkedett. Hogyan is volt az?

Súlyos a múlt, hiszen Kovács András Bálint apja Kovács András, kommunista filmrendező, aki a legvéresebb Rákosi korszakban (51-56) a MAFILM dramaturgiai osztályát vezette, hogy máshogy, mint cenzor (minden vezető az volt), s ezt sikerült fiára is tovább örökítenie, aki hatvan évvel később ugyanezt a munkát végzi a Fidesz számára. Talán épp ő terjeszti a hasonlatot, hogy ma olyan, mint az átkosban? Úgy hallottuk... Hogy miért jó ez a Fidesznek, nem tudjuk. Az apa 1966-ban a nácik vérengzéséről szóló filmmel díjat kap Karlovy Varyban, ami Csehszlovákiában a kommunista filmvilág fontos filmfesztiválja, tehát ez egy kommunista fesztiváldíj volt, miközben Jancsó Miklós eljut Cannesig. Ez az el nem ismertség állandó komplexusokat okoz a paraszti gyökerekkel rendelkező, a társadalmi létrán felfele mászó, bármit bevető Kovácséknál, amit Aczél György jó érzékkel politikai karrierrel kárpótol: 1981-86 között a Filmművészeti Szövetség elnöke lehet, amit nyilván megfelelő mennyiségű jelentéssel meg is hálált - Aczél szeretett olvasni, hallani mindenkiről: ki milyen filmmel foglalkozik, mit gondol a kommunista harcról, ki veszélyes stb. Kovács ezt élete végéig tartó hálával fogadta, hiszen egy kis faluból indulva végül Aczél tette azzá, aki lett. Nem volt alkalom, hogy ne magasztalja Aczélt így vagy úgy. ( http://epa.oszk.hu/00000/00015/00007/kovacs.htm ) A kis Kovács András Bálint sokszor találkozott így Aczéllal, aki Kovács Andráson keresztül felügyelte a filmeseket és Bálint megértette az öregektől a cenzúra fontosságát, a gondolatok veszélyes természetét, a gyanús rendszeridegenek zsigeri gyűlöletét, a hiperbolák és a filmnyelv politikai erejét. Már gyerekkorban kommunista kultúrpolitikus-képzőbe járt, no meg, magáévá tette az ántivilágtól való állandó rettegést. A sors fintora, hogy ez a Kovács András Bálint épp Orbán Viktornak dolgozik, átverve a miniszterelnököt (hiszen egyáltalán nem akar ő nemzeti filmeket) de a balliberális haverjait is (hiszen Fidesz pénzen él, miközben hazudja, hogy független), s ez végtelenül kellemetlen az egész Fidesz számára is. Miért csinálja? Hatalomért, pozícióért és pénzért. És talán azért, hogy közel lehessen a filmkészítőkhöz: apja emlékéért. Rögtön megérthetjük a sértődött, arrogáns embert.

De lássuk, miből főz a fiú, a mi Bálintunk. Volt ő például a Balázs Béla Stúdió művészeti konzulense (1984-86), bármit is „jelentsen” (sic.). Mert miért is kell autonóm alkotóknak a friss diplomás, aki megbeszélgeti velük a filmterveket? Hát persze: jelenteni kell róluk is valakinek(„csak beszélgetni kellett, tanácsokat adni”), mert jó-jó a szabados Balázs Béla Stúdió, de terelgetni azért csak kell őket, elég csak Bódy Gáborra és a furcsa öngyilkosságára gondolni, ami egyébként éppen akkor tötént (1985), amikor KAB is ott dolgozott. Bódyt szépen terelgették a jól bekötött emberek, pusztán azzal, hogy súgtak róla. De persze csak végrehajtottak, ismerjük... https://bodygabor.hu/read/?id=115 Jó, hát nem lehet mindenki olyan simulékony és tehetséges is egyszerre, mint Kovács András filmrendező, aki fiára már csak simulékonyságát hagyta, s a tehetségtelen, lábszagú kutató, jó káderként Horn Gyula kormánya alatt hipp-hopp már a Párizsi Magyar Intézetet vezette. Kik is kapnak ilyen semmittevő luxustisztséget? A jó elvtársak, akik egyszer valamiben segítettek. Hogy miben, talán soha nem fogjuk megtudni, de valamiben nagyon. Párizsban egyébként az embernek semmi dolga, szürcsölgetheti a konyakot a fogadásokon és elmehet előadást tartani ide-oda, amit utána úgy mutathat be az önéletrajzában, hogy a párizsi Sorbonne-on vendégoktató. De akkor jön Gyurcsány Ferenc, és kinevezi a Nemzeti Audiovizuális Archívum szakmai igazgatójává. https://nava.hu/id/98556/ Ez az amúgy végtelenül unalmas meló semmi más ismét, mint zsíros állás az elvtársnak: annak az elvtársnak, aki szakmailag sikertelen, ötlettelen. Viszont így dől a lé és gurul a szolgálati autó. Közpénzen ide-oda siklik, ízlés és vízió nélkül, kutatgat ezt azt, Tarr Béla ürülékéből él. Biztonságos: KAB maga a posztkommunizmus. Teljesítmény, az meg minek... Beleszületett status-quoval és kéz kezet mos-sal, zseb zsebet tölt-tel. De miért kell ez a Fidesznek? Srácok, már 2018-at írunk!!! Még mindig a posztkommunizmus figurái mondják meg, hogy milyen a magyar film? De miért? Legutóbbi pénzes kalandja örök káderünknek Kenyeres Bálint Locarnoi bemutatóján történt, ahol KAB állami pénzen üldögélt, a saját maga által megszavazott állami utazási költségből, a saját maga által megszavazott film bemutatóján, amiben még script-editori tanácsadói díjat is felvett: a mi pénzünket mindig szívesen megszavazza magának. Nem hiába, nagy mesterektől tanult. Viszont minden nincs: ilyen életúthoz csak arrogáns, sértődött, gyenge jellemnek járó arc jár.

Kovács András Bálint és Havas Ágnes, pörögnek, úgy tesznek, mintha fontosak volnának. Értjük, kell a pénz, meg kell élni valamiből, sőt életük alkonyán jó, ha fontosnak érezhetik magukat: ők maguk a posztkommunizmus. Nem fontosak, ellenben kártékonyak. Egyet azonban kérünk tőlük: a nagy nehezen elkészülő filmek sikeréről vegyék le enyves kezeiket, mert amikor fiatal szűzhöz nyúl egy pedofil annál kevesebb gusztustalan dolog létezik, talán az, amikor kézcsókra tartják májfoltos kezüket. Hatalmasok. De nem nekik szól a taps, hanem a tehetségeknek, akikhez semmi közük. Nélkülük is sikeresek lesznek a tehetségesek, nyugi.üv

Sajnos ezen a két posztkommunista kultúrszarkeverőn mindenki veszít. Veszít a NER és a Fidesz, hiszen hiteltelen emberekkel, a korábbi állampártot és diktatúrát kiszolgálókkal, Gyurcsány és Horn jóbarátjával dolgozik, akikről mindenki tudja, hogy csendben, harminc évvel a rendszerváltás után még mindig befolyásolják az ország nemzetközi megítélését, csendben, de hathatós kultúrpolitikát folytatnak, anélkül, hogy lenne rá mandátumuk. Pénzt viszont tudtak mellé szerezni. Nem értjük, hogy Magyarország miért nem akar megszabadulni a múltba visszahúzó kulturális erőktől? Veszít a szakma, hiszen ugyanazok az emberek döntenek már nyolc éve, kiszorítva sokakat, miközben a magyar történelemből gúnyt űző giccs-showfilmeket, (amelyen a fülem hallatára „parasztoknak jó lesz ez” kommentárokkal röhögnek) és a haverok, süllyesztőben eltűnő filmjeit támogatják. Kultúrharc plusz pénz. Nem értjük, kinek jó ez a posztkommunista tempó... És most tekintsünk el a néhány, magas minőségű, nemzetközi díjat besöprő filmtől, amelyeket nem nekik, hanem kizárólag a tehetséges alkotóknak és kitartásuknak köszönhetünk. Ez a két kommunista félelemkeltéssel marad hatalmon, ( https://24.hu/kultura/2015/09/09/mindenki-be-van-szarva-hogy-ha-a-vajnaval-barmi-tortenik-akkor-meg-rosszabb-lesz/ ) hogy jaj mi lesz ha mi nem leszünk... Semmi. Sokkal jobb lesz, mert a tehetségeket nem lehet leváltani.

[hicapacity]

Tudnál keresni havi 2500 eurót! Úgy értem itt, Magyarországon!

Semmivel sem ér kevesebbet a munkád, mint egy osztrák, vagy belga melós munkája. Minden további nélkül kaphatnál európai nyugdíjat egy ledolgozott élet után, mert semmivel sem vagy rosszabb, egy francia nyugdíjasnál... Tanulhatnál olyan egyetemen, mint az MIT, vagy a Cornel, mert nem vagy rosszabb képességű fiatal, mint az oda járó amerikai diákok. A lényeg az, hogy bár életviteled, életkörülményeid, lehetőségeid, kilátásaid és mindennapjaid azt sugallják, hogy kevesebb vagy, mint a világ soknyi nemzetének embere, a világos és egyértelmű értékvetés az, hogy ez hazugság. Nem benned van a hiba, nem a gazdaságban, nem az országban... Nem az a baj, hogy magyar vagy, sem pedig az, hogy a Kárpát-medence az otthonod. Nem a tanár és nem az iskola a probléma. Se az intézmények, az ellátórendszer nem olyan, hogy emiatt neked sokad rangúnak kellene érezned magad.

A probléma a látszatban van! Abban, amit a világ, a gazdaság, a nemzetközi politika, a világban uralkodó szakmai, gazdasági, társadalmi, szociális trendek gondolnak rólad. Az a közkeletű kép, ami alapján az országot, és ezzel a benne élő népet, és értékeket a világ - kritikusan - szemléli és mérlegre téve értékeli, és az, amit te erről képzelsz.

Minden a jelenben értéknek tekintett dolgunk - pénz, föld, víz, vagyontárgyak, emberek és életük - egy gigászi és sajátos értékmérő táblázat tételmezejébe van feltüntetve, ahol még az is árcédulát kap, hogy naponta mennyi időt töltesz és milyen weboldalak tanulmányozásával. A világ, minden életérzésedhez, elképzelésedhez, meglátásodhoz, és CSELEKEDETEDHEZ - hozzácsatol egy plusz, illetve mínusz számot, amelyek összessége határozza meg azt az értéket, amit TE az egyén jelentesz a mai, trendekkel és elvárásokkal terhelt, a pénz és információ hatalmától kábult világnak. Ez a mérőszám az a mennyiségi egység, amennyit te képes vagy hozzátenni az emberiség - vásárlási katalógussá silányított - értéktartományának egészéhez. Ma, amikor a magyar gazdaság mérőszámait nézik, akkor reális és valós kereskedelmi számok adnak az életednek egy nagyon durva, és borzasztóan racionális számot. Ez az az összeg, amiből úgy tudod magad fenntartani, hogy közben kiszolgálod a világ rád eső termelésének egy részét. Ha ezt eléred, akkor az értéked: 1. Azaz fizetőképes vagy. Képes vagy annyit termelni, hogy a termelésedért kapott pénzből fenntarts egy civilizáltnak tekinthető és a civilizációs normák szintjén értékelhető életet, azaz jut ételre, italra, és fedélre, valamint képes vagy az állam nyújtotta szociális rendszerekből kiegészítő szolgáltatásokat vásárolni az adód révén. Aki ez alatt van, az a: 0 A nulla kiesik a rendszerből, mert nincs birtokában annak a képességnek, ami a létezéshez rendelt minimum számokat elő tudja állítani - bármilyen pénzügyi normarendszerben. Ide tartoznak a hajléktalanok, csövik, a rendszeren kívüliek. Számukra szinte minden zárva van, mert nem termelnek, nem kapnak pénzt és nem vásárolhatnak maguknak - az adójuk révén - szociális szolgáltatásokat. Ha képes vagy az önfenntartáson túl létrehozni pénzt, akkor átlépsz a következő csoportba: Ez a 2.   Az a termelői “egység”, aki önmaga fenntartásánál többet tud termelni, és ebből akár a 0. csoport tagjai részére a szociális szolgáltatást - az állam helyett - biztosítani. A 2. csoport nem csak alapvető az életvitel szempontjából fontos dolgokra ad pénzt, hanem olyan munkát végez, ami extra és nem az adó révén megvehető szolgáltatások megvásárlását is lehetővé teszi. Például tud nyaralni, esetenként szórakozik, vagy - és ez az egyik legfontosabb - képes tartalékot képezni öregkorára. De innen is van továbblépés. A 3. csoport tagjai képesek a megtakarításokat nem csak egy távoli életpillanatra, hanem egy közeli életérzésre, akár napi rendszerességgel eltenni. Szivar, konyak, relatíve drága kocsi, a polgári életérzés netovábbja, a megtestesült amerikai álom, ami arról szól, hogy ha van egy rendes állásod, akkor van mindened. A csoport tagjai a kényelmi zóna azon részében élnek, amikor jelentősebb és komolyabb felelősség nélkül, olyan termelési szintet tudnak produkálni, ami biztosít számukra egy olyan életet, amit irigyelhet az 1. és a 2. csoport, amit sokan életcélnak, életminőségnek, elfogadható életnek tekintenek. a 4. csoport azoké, akik már nem csak önmaguk, de mások - elsősorban az 1. kategória - megélhetési sarokszámait is képesek előteremteni, stabil, folyamatos, és értékteremtő módon, úgy, hogy közben saját életvitelük a hármas csoport nyugalmi értékeit biztosítja, kilátással az 5. csoportra. Az 5. csoport már határvonal, átmeneti terület, ahol a pénz átértékelődik, mert képessé válik az egyén sorozatosan előállítani 2-3 sőt 4 csoportba tartozókat, és ezzel együtt megszűnik egy csomó társadalmi és jóléti felelőssége, mert már nem önmaga és nem mások, szimplán a pénz, a piac, a számok értékvetése alapján ítéli meg azokat, akik felett áll ebben a fura és öntörvényű társadalmi rangsorban. A 6. csoport életvitele a mesék kategóriája. Csak a körülmények és a látszat mentén alkothat róla bárki képet, aki nincs benne. A 7-8-9-10 ezen kategória durva fokozása, ahol már nincsenek emberek, csak képességek, számok, módszerek, statisztikák...

Ma a magyar társadalom többsége épp csak részese az 1. csoportnak. Ezért ér kevesebbet a munkánk, ezért ér kevesebbet a gazdaságunk, ezért érünk - látszat szerint - kevesebbet, mint a világ teljesen azonos képességekkel megáldott bármelyik embere.

Munkám során olyan értékrendet igyekeztem követni, ahol mankót adtam azoknak, akik épp csak részesei az 1. csoportnak, de álmaik a 6-ost veszik célba. Minden percem és energiám arra fordítom, hogy világossá tegyem a csoportok közötti átmenet nem csak oktatási, állami, szociális feladatok, hanem az egyén alkalmasság��nak is függvénye. Azzal, hogy megálmodjuk helyünket a világban, de ezért nem teszünk semmit, voltaképp azt stabilizáljuk, aminek a világ tekint minket. Egy nagy 1-esnek. Olyan embernek aki annyit tesz, annyit gondol, annyit produkál, hogy önmagát a vásárlási képességek mérőszámainak felszínén tartsa, de csak úgy, mint a fuldoklót, aki kapaszkodik a következő légvételbe. Ahhoz, hogy a világ elhiggye rólunk, hogy többet érünk, nem csak álmodni kell a produktivitást, hanem létre kell hozni hitelesen és ennek eredményeit mutatni kell, kivagyi és rátarti módon, mert a világ olyan, mint egy nagy és puccos sétatér, ahol mindenki felmutatja önmaga (látszat) értékeit és a többiek ennek alapján besorolják - önmaguk - lássuk be elég ocsmány értékvetésébe, hogy ezzel megkössenek, és önmaguk számára azonosíthatónak láthassanak.

Ma a magyar társadalom csak szóban törekszik egy jobb és élhetőbb világ megteremtésére. Mindenki álmodik, mindenki tervez. Mindenki ül önmaga kis tévéje előtt és nézi önmaga álmodott életének szappanoperáját, és várja, hogy a dolgok egyik napról a másikra, egy politikai, gazdasági platform, egy párt értékvetése, ígéretei, tettei alapján majd pozitívan megváltoznak.

Gyötrelmes a munkám, mert minden nap megélem önmagam álmainak halálát. Látom, átélem, és néha könnyek között vehetem csak tudomásul, hogy az álmokat csak kevesen akarják munkával, akarattal, könnyekkel és kínokkal megfizetni, hogy továbbléphessenek egy olyan csoportba, ami igazság szerint semmire sem értékeli őket, semmire sem tartja az életüket, és olyan társadalmi értékazonosítások mentéén ad nekik számozott kasztot, ami egyszerűen vállalhatatlan. Minden héten látom, amint anyák váltják aprópénzre gyermekeik jövőjét, apák vesznek fel hitel a gyerekeik holnapjára, nagyszülők adnak egy sonkáért cserébe egy életre való felelősséget. Látom, és megélem, ahogy az adott tanítás, a szó, a gondolat, a cselekvés, az erő, az építés, a munka minden csodája lángolva ég el a belenyugvás, az álmodozás tompa közönyének lángjai közepette, mert a társadalom ül az 1. székben, irigyli a 2-est, vágyja a 3-ast, de még ezekért a hamis és talmi értékhalmazokért, és az azokban fellelhető pénzen szerezhető értékvetésért sem akar senki, semmit megtenni, mert azt hiszi, azt képzeli, hogy ez valaki más, egy politikai, gazdasági platform, egy párt feladata, nem az övé.

Mára ott tartok, hogy érted az emberért már lehet nem tudok és talán nem is akarok dolgozni, mert nem látod, nem érted, nem értékeled, hogy minden életperc, amikor harsogva igyekszem egyik téglát a másikra tenni a mindennapok építményeibe, azt nem magamnak és nem magamért teszem, hanem azért a nagy és csodálni való egészért, amit ma Magyarország - számomra - jelent.

Ma már a gyerekeinkért dolgozom.

Azokért, akiket te - a közönyös és álmodozó szülő - egy olyan álmodozó életre kényszerítesz, ahol a munkának, a tudásnak, az értéklátásnak, és az értékteremtésnek nincs kézzel fogható haszna, mert ezt hiszed, azt érzed, azt gondolod, azt tanultad - és most már a gyerekednek is azt tanítod - hogy életed jobbá tételéért nem te, a tetteid, a munkád, a tudásod, hanem egy politikai, gazdasági érdekszövetség, egy párt a felelős, aki majd egyszer - csak miattad és csak érted - létrehoz egy csodát, a te álmaidból épített életteret.

Elfogadtam, hogy nem lehet a tömegeket megszólítani, és elfogadtam, hogy ez egyént, téged is nehéz, mert a szavakat nem úgy érted és a tetteket sem úgy értékeled, ahogy én teszem... Ez nem baj. Ez nem hiba. Ez nem kritika, és nem hibáztatás. Ez szimpla és gyakorlatias észrevétel, ami engem arra predesztinál, hogy minden nap változtassak egy kicsit a saját álmaimon, hogy megvalósíthassam a gyermeked álmát.

Így ma csak annyit tudok mondani neked, hogy akkor is dolgozni fogok érted, és a gyermekedért, ha előtte épp a szemedbe mondtam, hogy elégedetlen vagyok veled, a hozzáállásoddal, a munkáddal, a tetteiddel, a gondolkodásoddal. És akkor is, ha emiatt mocskos, arrogáns, pökhendi és beképzelt alaknak tekintve le is köpsz! Ma már nincsenek elvárásaim veled szemben, mert eljutottam oda, hogy elég ha abban bízok, hogy megérted, nem a világnak kel megfelelned. Nem kell 1-2-3-8 csoportba kerülnöd, nem kell versenyezned más országok dolgozóival, nyugdíjasaival, moráljával, és nemzeti felfogásával. Elég ha a gyerekednek megfelelsz, és képességeid szerint építesz - egyedül, vagy akár velem és mellettem - egy olyan világot neki, amiben egy másik nemzet, másik embere, egy másik értékrend, másik értékelése, nem egy statisztikai mérőszámnak, hanem egy új embernek, egy új ikonnak, egy új eszmének, egy új értékvetés alapjáénak tekinti majd ŐT! Így ha te, vagy én örökre itt is ragadunk az 1-es csoportban, a gyerekünk már egy másik világ, másik dimenziójában értékelheti azokat, akik ma téged, engem, és Magyarországot annyira értékelik, amennyire ma az lemérhető és látható a világban. Rajtad és rajtam múlik minden. Én készen állok. És te?     .. /    via Shphrd

[lam-pa]

21.

Sok volt. A viselkedésem meg az egész mindenség, amit lerendeztem az elmúlt pár hétben. Valóságos ámokfutóként seggfejkedtem felválta azokkal, akik iránt törődtem.

Ja, ezt mind képes voltam beismerni, túlléptem azon a szinten, hogy elvakultan acsarkodjak másokkal, hogy őket hibáztassam az összes szarságért. De azért még sem tudtam fültől fülig érő mosollyal nyugtázni, hogy a szombat estémet apámmal és az újdonsült nőjével kell töltenem. Valahogy nem üdített a tudat.

Elegáns étterembe mentünk, szóval egy proccos kék ingbe bújtam meg fekete farmerba, csapkodtam egy sort, mert a fater kijelentette, hogy márpedig nem vehetem fel a szarrá rúgott bakancsomat. Azért ami sok, az sok, ignoráltam a kérést.

- Vedd ki azt a borzalmat a szemöldöködből, légy szíves.

- Esélytelen.

- Ugyan már, csak pár órára.

- Nope.

- Azt hiszik majd, hogy összeszedtem valami hajléktalan punkot és szánalomból elvittem megetetni.

Ritukának derogált kocsiba ülni és hozzánk vezetni. Nekünk kellett elpöfögni a világ végére, hogy vöröske megtiszteljen a jelenlétével. Konokul elfoglaltam az anyósülést, richtig olyan zenét kellett hallgatni, amit én akartam, de nem parasztkodtam. Nehéz volt ellenállni, hogy ne köszörüljem nyelvem a túlzott sminkjén meg az életképtelen járásmódján: bezártam hát a szarkasztikus, kötözködő, igazi Benjámint az agyam egyik hátsó zugába, örüljetek, dik.

A kajálda túl fenszi volt az én ízlésemnek. Speckó asztalfoglalás, seggnyaló pincérek és egy korsó sörért közel egy papírpénz. Nem tudom, apám mikor kezdett el lóvét hamisítani, de baszta a csőröm, hogy nekem még csak nem is szólt róla. Rita áradozott, hogy milyen pöpec kis hely ez.

- Egészen fantasztikus. Ez a rusztikus design annyira ötletes és hangulatos. Úristen, vajon adnak itt homárt? Tudjátok, először ódzkodtam, de aztán láttam ezt a…

Jézusom, pofád lapos, ember.

- Kérhetek rövidet?

Apám szúrós szemmel szólt rám, hogy ne kotyogjak bele egy folyó beszélgetésbe. Ráadásul csak egy kólát utaltak ki nekem, buborékjait egykedvűen szopogattam el. A kis kiruccanás eredeti célja az ismerkedés és barátkozás címkével lett ellátva pár órával ezelőtt, de társaságunk egyetlen női tagja fesztelenül csicseregve vette el lehetőségemet akár egy szótól is. Kritizált, kommentált, okádta az anekdotákat, míg én már kishíján a földre csúsztam székemen az unalomtól. A kaja, ami egyébként egész tűrhető volt, elvonta a figyelmem egy darabig, Rita hangja azonban mérges viperaként kúszott be gondolatfonalaim rendezettségébe, felborzolva a vékony cérnaszálakat.

- Benjámin, hová mész?

- Cigizek egyet.

- Ne maradj sokáig.

- Te csak így rábólintasz…

Na, jó, nyolcat szívok.

Elhagytam a gyújtómat, és puszta tekintetemmel egyelőre nem sikerült lángba borítanom semmit. Halált kívánva dőltem neki a koszpacás házfalnak. Egészen messzire kutyagoltam, tömbházak lábujjánál vertem tábort.

Budapest. Graffitik, tízemeletesek és többsávos autóutak, meg tahó tömegarcok. Kiskoromban még maga volt a csoda, ha a főváros porszagú levegőjébe márthattam orrom hegyét, valóságos ámulattal tekintettem a villamosra. Úgy kapkodhattam a fejem, akár egy tipikus kisvárosi, kinek épphogy nem lóg ki a szalmaszál szája sarkából, harsogva, hogy „köll egy kis dohány, komám”.

Fojtottan szitkozódva meredtem az égre, várva egy apró lyuk megjelenésére, amin keresztül ledobnak egy kis szikrát, egyenest a tömött testecske végére. De a felhőtlen feketeség fakó mosollyal öltötte rám nyelvét, a csillagok gúnyos kacagásával tetézve kínomat. Kapjátok be.

Békés melankóliámat egy eltévelyedett utat követő fazon csapta szét, mikor beborult a lakótelep csendéletszerű káosszal összelökdösött kukái közé. A pasas elvágódott, akár egy darab deszka. Kikandikáló lábain márkás surranók villogtak, tehát nem hajléktalan volt a csóka, egyszerűen csak részeg. Dühödt mormogása katyvaszosan ért el füleimbe, a sokadik pohár valós, hogy lecsökkentette meglévő IQ-szintjét legalább a felére. Bugyborogva a káromkodásokat próbálkozott a felállás művészetével, de minduntalan dobálta a seggeseket a kopott betonra. Megszántam a szerencsétlent.

- Hé, uram, jól van?

Felpillogott rám, megzavartam a félig már szétrohadt banán vállról való lesöprésében. Összevonta busás szemöldökeit, majd kinyújtotta karját, jelezvén, hogy ugyan, kaparjam már fel őt a szeméttengerből. Élére vasalt ingének elején ocsmány piros folt éktelenkedett, öltönynadrágja pedig elszakadt a térdénél, ott ahol a kavicsok éles foga belekapott zuhanáskor az anyagba. Hajszálvékony szarkalábak mélyültek el, ahogy végigmért, jót mulatott valamin. Eltámolygott a lámpaoszlopig, bőszen integetve, hogy tartsak vele.

- Na, bazdmeg, legjobbakkal spanolok.

- Köszönöm a segítséget, fiacskám.

- Öm, oké. Nincs mit.

- Tudod, a feleségem elment…

- Részvétem.

- …A boltba. De ja, elég szar, végülis, ha belegondolok. Mert ugye, bort akartam, azt nem volt otthon semmi. Kocsmába kényszerültem.

Kínos bólogatások közepette hallgattam a mesét. Homlokom ráncba szaladt, ahogy figyeltem ezt a szánalomért kiáltó ürgét. Nem, nem ismertem az előéletét, de még is megrettentett az állapota. Nagyjából negyveneseinek elejére tippeltem, elegánsnak titulálható külseje szöges ellentétet alkotott a szagokkal, mik terjengtek irányából, beszéde pedig közel sem hintegette az intellektus rejtett létét - Radócz még albánszamár-bebaszva is olyan kifejezésekkel dobálódzott, mint az „adjusztáció”, „eufónia” meg „dogmatizál”, ami nem feltelenül feküdt egy átlagnak, ami mondjuk egy Ricsek Ádám, vagy akár Révész Tamás.

- Te… te szerecc inni?

- Ja, olyasmi. Két cével.

- Mi? Mindegy. Ha szerencséd van, olyan leszel, mint ez itt.

Magára bökdösött, én meg elfordultam.

- Hallod, kísérjél el a Hajós utcába.

- Nem idevalósi vagyok.

Azonban a nyilvánvaló tények ellenére sem rázhattam le. Hiába tűnt egy leszakadt alkesznak, nulla önértékeléssel és láthatóan mindféle érzelmi stabilitást mellőzve, továbbra sem akartam, hogy az én lelkemen száradjon, ha kivasalja egy autó. Faszért kell Szűzmarist játszanom valami random jöttmenttel. Nyakbacsimpaszkodás és fél kézzel megírt SMS a faternak, hogy nem lopták ki a szerveim, csak… egy idegent igyekszem hazajuttatni, aki lehányni készül a tízezres ingemet. Semmi para, right?

- Na és hogy állsz a nőkkel?

- Elnézést, de ez magánügy.

- Jaj… - öklendezés, egy sor bazdmegolás beszúrva. - Hát, a nők már csak ilyenek. Mindenkivel kibasznak. Asziszik náluk van a csöcs és övék a világ. Azzal érvényesülnek, kicsalják a pénzedet. Minden nő kurva. A férfiak okkal állnak fölöttük, azok meg takarodjanak a konyhába.

Kommentár nélkül hagytam a szövegelést, betudva szimpla intoxikált bugyborékolásnak, üres locsogásnak a dumáját. Viszont lehetetlen volt megállnom, hogy egy kicsit erőteljesebben rángassam fel a járdára. Állkapcsom heves rángatódzása feltűnt neki a piaköd másik oldaláról, rekedtes nevetéssel gúnyolt ki, nem zavartatva magát azzal, hogy nélkülem valószínűleg egy már telepiszkított árok alján éjszakázhatna.

- Te is egy olyan kis naiv pöcs vagy, mi? Csak a kis buzik védik ezeket a mai lotyókat.

Lendülettel engedtem beborulni az egyik kapun. Először csak hátrált a hirtelen támaszvesztés meglepetésétől, majd egy meglehetősen dobre bukfenccel touchdownolt a szabályosra vágott pázsiton. Nyögdécselve próbált feltápászkodni, a tuják vékony ágai után kapkodva, melyek nyiklettek-nyaklottak a kilencven kilós faszfej markának szorításától. Az anyámat szidva küldött el a picsába.

Erős késztetést éreztem, hogy egy búcsú-veserúgást kiosszak neki, de egyszerűen nagy levegőt vettem és elsétáltam.

Az úton találtam egy öngyújtót, és pontot téve az értelmetlen kalandom végére, elszívtam egy staubot.

Ossza már meg velem az a mennyei, hogy mi a fasz az élet.

- Galcsik, bazdmeg, csak te kerülsz ilyen elbaszott helyzetekbe.

- Lehet.

- Életbiztosítás vagy.

- Oké, oké, felfogtam.

- Bocs. Bedobunk valami üzemanyagot?

- Szívesebben mennék haza.

- Jézus, mi van veled?

- Fáradtság.

- Tollas a hátam?

Néha rohadtul tudtam gyűlölni, hogy Radócznak nem lehetett hazudni. Mesteri ügyességgel szkennelte be az ember ábrázatát, észrevette a legkisebb rezzenést, ami elárulta, hogy beszélgetőpartnere át akarja verni. És azt nagyon nem csípte.

- Együnk.

A Duna-part csobogásának zenéjével körítve csöveltünk a padokon. A megfakult november sáros cipőnyomokkal ballagott útjára, komótosan szorítva ülőhelyet a decembernek. Az elszaladó félév egészségére rágtam a daráltmarhát, leküzdve a tompa hányingert. Nem volt kedvem enni. Mustráltam a színes csizmák garmadáját, tulajdonosaik önfeledségétől giccses cukormázbevonat nehezedett az utca porára. A talpak azonban a rózsaszínt apránként megszaggatták és az élénk árnyalatot a homokszemcsék ferdítették el. Koszba ragadt rágógumiként gurultak, mint rossz karikatúrái az ördögszekérnek.

- Elfogadom a felkérést.

Nem kellett magyarázat.

- Ó…

A visszajelzés ezúttal sem érkezett rögtön, azonban mellkasom mélyén zizegő kesernyés szúrás arról árulkodott, hogy ez egyáltalán nem meglepő. Mivel ez volt a helyes döntés. Féloldas mosollyal nyújtottam kezet Zolinak, aki döbbent képpel csapott tenyerembe.

- Gratula, tesó.

- Ezt nem… gondoltam volna.

- Én meg azt, hogy összekecsapozod a kabátom.

Némán lapátoltuk be a burgereket, ami szinte totemoszlop lett a komoly témák megvitatásakor.

Gyomrom aljában megtelepedő csomó feszítette ketté gondolatmenetem. Radócz takarékba tette a témát, a kémiadogát elemezte, holmi tömegzajként olvadva a háttérbe. Nem kezdtem és nem is akartam bőgni, eszemben sem volt. Összepréselt ajkakkal nyugtáztam, hogy igen, Radócz jövőre elmegy, és többé nem fordul hátra, figyelmesen hallgatva, ahogy kurvaanyázok valakit. Nem súgja le majd Tominak a matekválaszokat és a bántóan intellektuális beszólásai elvetélt magzatokként pislákolnak el a semmibe. A szarukeretes szemüveg villanása majd egy amerikai nap alatt vakítja el az osztálytársakat, akiket olyan neveken hívnak, hogy Jon meg Ashley.

 - Haragszol rám?

- Lol, miért tenném?

- Hát, mert itt hagylak titeket. Szemét húzás, nem? Hogy még annyira sem csengett le az a dolog, és ez valamiféle hátbatámadásként is vehető.

Elejét akartam venni egy önsajnálat-monológnak.

- Hé, elég a manipulációból! Ne legyél geci, jó? Attól leszek pipa, ha ilyen baromságokat dumálsz. Ha az bánt, hogy most nem verem a földet elkeseredésemben, akkor tudd, hogy igenis egy kalap fos ez a döntés, de ha maradsz, az még nagyobb baklövés. Hiányolni fogjuk a fejed, értsd meg. De már hisztiztünk eleget az elmúlt időben, hogy ezt értelmesen fogjuk fel.

- Mégis…

- KUSS! Nehogy leírd itt az eddigi barátságunkat. Neked kéne leginkább tisztában lenned azzal, hogy szerves része vagy a társaságnak, te vagy közöttünk a racionális ész. Mostantól gyökér barmok leszünk, tele rossz feleletekkel és szürreális balfaszkodásokkal. Megsínyli majd a társaság, hogy gudbáj, de ha visszalátogatsz… mindig akad majd neked egy plusz üveg bor.

Zoli felnevetett.

Sétáltunk. Olyan zajtalanság volt közöttünk, mint amikor véletlen rákönyökölsz a space-gombra és oldalnyi üresség tölti be a lapot.

- Azért még is para.

- Költözni szar lehet.

- Nem attól félek.

- Akkor?

- Volt egy haverom, Ákos. Elköltözött németbe, még én is halálig ígérgettem, hogy tartjuk a kapcsolatot, mert jó arc volt. És az első hónap még úgy el is telt, csak aztán… jött a gimi, meg ment az élet és Ákos valahogy kiszorult a látótérből. Már senki sem beszél vele és azt sem tudom, hogy van. Mi van, ha ez történik velem is? Ha a szándék megvan, de vizsgák, meg barátnők és bankettek meg továbbtanulás.

- Messze van.

- De eljön. És akkor… én már nem leszek Radócz, azon a pacsizós módon. Csak Zoli leszek, aki egyszer volt, hol nem volt. Egy ex-barát, aki összehányta egyszer a Sirályt és lekapta a pultosnőt. Aki erre felszakította a száját.

Kínomban csak az ég felé tartott tenyerekkel röhögtem ki Radóczot.

- Te kajak egy barom vagy. Ha a szinte romantikus filmbe illő vallomással adom elő, mennyire számítasz nekünk, az a minimum, hogy eljut az agyadig.

Aztán elértünk a kereszteződésig. A Babitsnál nekem előre, neki pedig balra kellett fordulnia. Jött az elköszönés, meg egy hátbaveregetés, amitől Zoli átesett a virágágyáson, majd pápaszemét igazgatva görbefogú mosollyal indult haza. A vállam fölött még hátrapillantottam távolodó képére, majd a dohány sercegésének matatásával sűrítve az atmoszférát, én is az otthonom irányába startoltam.

 Elmentem Ricsekkel kocsmázni kedd este. Ádám ünnepelt, mert szakított a nőjével, én meg „lelkes” szárnysegédként igyekeztem segíteni neki, hogy valami új csaj után kajtathasson. Nem pártoltam maratonját a Szívtörő titulus eléréséhez, ezért igyekeztem azokat az egyedeket beajánlani neki, akiken látszott, hogy már úgy is mindegy. Ricsek csöppet sem ábrándozott komoly szerelmi lávidávi iránt, pár potya este után ácsingózott. Azokra mutogattam, akik feltűnően flörtöltek és vonaglottak a bundakabát árnyékában, és a tundrabugyi sejtelmes kirajzolódása ellenére is igyekeztek Miley Cyrus-féle seggtelen twerk-partit lenyomni. Isten látja szívem, nem ítélkeztem, de azoknak a nőknek kifestett csitrik homlokán ott virított, hogy ők sem vágynak romantikus vacsorákra jelenleg.

- Ő ott?

- Az? Ne csesszé’ fel.

- Mert? Elég csinos.

- Már megvolt.

- És?

- Kidobott, vazzeg.

- Mi? Dik, miért?

- Visszament a faszijához.

- Hazudsz, szerintem csak nem állt fel neked a sok koksztól.

- Nyasgem.

- És ő?

- Ha ilyen pofával születtem volna, beperelem anyámat.

- Szóval nem.

- Ragozzam?

A vadászat folytatódott, a vadász pedig a mi kontónkra fogyott tetemes mennyiségben. A pia egyáltalán nem ütött meg, Ádám viszont már összeszavakat keverte a harmadik pohár lehúzása után. Valószínűleg inkább a füvet nyomta inkább, az alkohol pedig polcra került.

- Te, Ricsek, én pattanok, holnap suli.

- Csak tízre kell bemenni, ne pattogj, ülj a picsádra!

- Nemár…

- Pöcs vagy.

- Utállak, baszdmeg.

- Tudom, na, taka. Lövik a pizsit.

- Te nem jössz?

- Még próbálkozom.

- Csá.

- Cső, köcsög.

Felpakoltam a hátizsákom, majd a tömegen át nyomakodva küzdöttem a kijárat felé, mikor egy államnál végződő lény csusszant be elém. Ismerős, ismerős, de halál tudja, hogy hívták. A boroskóla agysejtpusztító tánca megzsongatta érzékszerveimet.

- Szia, hogy vagy?

- Ööö…

- Nóra. Médiás. Egyszer Liával voltam, te meg Ágostonékkal és…

- Ja. Izé, éppen menni készültem.

Léptem egyet jobbra, ő is. Nem szabadulhattam.

- Figyu, bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért. Elég gáz korszakon mentem keresztül, de attól még nem hülyeség, hogy érdekelsz. Változtam azóta, felnőttem!

Lol, ez szép és jó, csak kár, hogy a kutya nem hiszi el.

- Fasza, örülök neked.

- Király, akkor találkozunk?

- Ezt meg honnét szedte…

- Hát perrrrrsze, hogy találkoztok.

- Ricsek, mit keresel itt?

- Segítek, te szefós. Te, kivagymár…

- Nóra.

- Szal, igen, találkoztok. Péntek megfelel?

- Asszem.

- Oké, ötkor koccantok a Korzónál. Csók, Nórika.

Hápogva dolgoztam fel az eseményeket. Randim lesz pénteken egy alulfejlett tizenhat évessel.

Ádám kilökdösött az utcára, megfeledkezve korábbi tervéről. Rágyújtott a békecigijére, a tér kellős közepén, addig szívta, míg mellkasa közel állt pólójának széthasításához. Fogaskerekeim melóztak ezerrel a mérlegelésen: megéri-e, vagy sem. Képtelen voltam meghatározni, miképp lenne jobb.

- Nóri síkhülye, vágod? Nem az én kasztom.

- És? Max megdugod.

- Ricsek…

- Most jöhet az „én nem olyan vagyok”-szöveg. Szerintem a gyártásodkor kimaradt a tesztoszteron, kurvára távol állsz egy egészséges kamaszsráctól. Mégis át kell esned a tűzkeresztségen. Talán normalizálódsz.

- Kösz.

- Nehogymár besértődj. Galcsik. HÉ!

- Ne basztass!

- JÓ.

- És kussolj.

- Akkor menj ki vele. Ha csírájában fojtod el a dolgokat, még távolabb kerülsz a céltól.

- Ami az, hogy lefekszem valakivel?

- Akár. Nem, nem, bocs, nem. Na, vágom, neked a boldogság a mániád. Nem az én fajta boldogságom, de oké, a te életed. Szóval… Ha nem is próbálkozol a lányokkal, hogy várhatsz bármiféle kapcsolatot? Vagy tudom is én, mi után áhítozol.

- Ha szívsz, sokkal értelmesebb vagy.

- Fura, mások is mondták már.

Ádám hazakullogott, én is.

A szobámban állva lehámoztam a ruhadarabokat, lehajigálva őket a fotelemre. Tükörbeli énem tekintete rám esett, végigsiklottak csapott vállamon, piercingemen, az izmokon a bőröm alatt. Nem, viszonylag kinéztem. Tényleg.

- Elmegyek a randira. Elmegyek.

Telefon, messenger. Nóra Kátai.

Benjámin Galcsik üzenete: várom a pénteket

Három ugráló pont.

Nóra Kátai: Igen, én is ♥

Jóra fordulna?

[korkep-blog]

Megtalálták a legmélyebben élő halfajt

A marianai csigahal nyolcezer méter mélyen is vígan elboldogul, pedig külseje első pillantásra törékenynek tűnik.

Megtalálták a világ legmélyebben élő halfaját: a marianai csigahal nyolcezer méter mélyen is vígan elboldogul, pedig külseje első pillantásra törékenynek tűnik.

  Nyolcezer méteres mélységben az élet nem egyszerű. Meg kell birkózni a felszíninél 800-szor nagyobb nyomással, a nulla fokot alig meghaladó hőmérséklettel és a teljes sötétséggel. Az újonnan felfedezett marianai csigahal (Pseudoliparis swirei) azonban remekül elboldogul ebben a barátságtalan környezetben.

    Pedig testfelépítésüket nézve semmi rendkívüli nincs bennük, sőt, egyenesen törékeny kis teremtményeknek tűnnek.Azt hihetnénk, egyáltalán nincsen robosztus, erős testalkatuk ahhoz, hogy ilyen extrém környezetben éljenek, mégis remekül elboldogulnak”– írta Mackenzie Gerringer, a Washingtoni Egyetem kutatója, a Zootaxa című szakfolyóiratban megjelent tanulmány első szerzője.

  Hatalmas mélységekben nem nagyon lehet külső vázat építeni, ráadásul a nagy nyomás még a fehérjék előállítására is hatással van, ami erősen limitálja azt, hogy az egyes halfajok milyen mélységeket képesek meghódítani.

  Origo.hu fotók: Adam Summers/University of Washington

[talanvalami-blog]

Egyediek vagyunk e

Néha elkap az ihlet, hogy elméleti matematikai kérdést csináljak az élet nagy kérdéseiből, ne kérdezd a miértjét, valószínűleg én sem tudom a választ, de igazából nem is érdekel. Ez történt most is, kíváncsi vagyok, hogy vajon létezik e még egy ember, aki pont ugyanolyan személyiséggel rendelkezik, mint én. Felhívnám olvasóim figyelmét, hogy erősen meta ízű elméleti számítások következnek.

Axiómaként Jung személyiséggel kapcsolatos tanulmányait használtam fel, röviden a Jungi személyiségtípusok 8 darab párban álló személyiségformáló érték, ami minden emberben megtalálható, egymáshoz viszonyított arányukban változnak csak egyénenként – végtelen variációs lehetőségükből fakadóan biztosítva az egyén abszolút egyediségét. A végtelen persze csak erős túlzás, de elég nagy szám a hétmilliárdos populációhoz viszonyítva.

A játékos kíváncsiság kedvéért azért ezt az “elég nagy számot” megközelíteném pontosabban -> 4 pár, amelyek egyesével 100 variációban viszonyulhatnak egymáshoz – az extrovertált (E) -introvertált (I) párok esetében lehetsz 100%E, 0%I; illetve lehetsz akár 75%E, 25% I, de 33%E, 66%I is, és így tovább a százalékok minden variációjában. Ez azt jelenti, hogy páronként 100 lehetőség áll fenn. Ezt persze lehetne akár két tizedesjegynyi pontossággal is mérni, így már 10,000 variáció lenne páronként, de szerintem a kerek számokkal való számítás is már egészen szofisztikált eredményt adhat. Tehát a képlet páronként 100 variációs lehetőséggel számolva 100 a negyedik hatványon, számokban kifejezve 100,000,000-val lesz egyenlő (hisz négy darab ilyen pár létezik: E-I, N-S, F-T és P-J, ha pontosabb infókat is szeretnél erről, olvass utána). Ez azt jelenti, hogy statisztikailag minden 100milliomodik ember rendelkezik teljesen azonos személyiségtípussal mint te – mindez 7,5 milliárd ember arányában nagyjából 75 embert jelent, akinek a tiedhez igencsak hasonló a személyisége “vákuumban számolva”.

Ja igen, mert a helyzetet azért valamelyest bonyolítja, hogy a benned található személyiségtípusok aránya változhat különféle élethelyzetekben néhány százalékkal, ezek a tulajdonságok nem kőbe vésett értékek, a személyiségünk bizonyos szinten rugalmas és változhat eltérő helyzetekben, de akár csak különféle emberekkel való kapcsolatainkban is (bizonyos közegben egy extrovertált ember nehezebben nyílik meg az átlagosnál, valamilyen helyzetben intuitívebbek vagyunk, vagy jobban igényeljük a rendszerezettséget, stb). Szóval a teljes személyiségegyezés további függésben áll a külső hatások számától is, amely azért egy elég nehezen meghatározható szám, ám a játék kedvéért határozzunk meg tíz ilyet – mivel ennyi egészen biztosan létezik, de egyénenként eltérően nyilván inkább jóval nagyobb számról van szó. Így továbbszámolva viszont megkapjuk, hogy 100,000,000 a tizediken lesz az az embermennyiség, akik között statisztikailag lesz még egy ember, aki mind a tíz általunk meghatározott helyzetben pontosan ugyanúgy gondolkodik/viselkedik majd, mint mi (ami már egy picit nagyobb szám, egy egyes és utána 80 darab nulla következik).

Na ez már egy lépéssel a vákuumban való számítástól realisztikusabb eredmény, ám egész biztos vagyok, hogy léteznek még együtthatók, amelyekre most nem gondoltam és tovább növelhetik ezt az összeget. Ez az óriási szám azonban már felveti azt a kérdést is, hogy nemcsak hogy most, de létezett-e egyáltalán már valaha a földön egy ember, aki ebben a tíz alap élethelyzetben pont ugyanolyan volt mint bármelyik más, a válaszhoz forrásul a prb.org számításait használva (amely a mostani kíváncsiságalapú elméleti számításhoz elég megbízható forrásnak tűnik), mely szerint a földön eddig kb. 107,602,707,790 és 1 (!) ember élt a földön, amely mennyiség szempontjából messze nem közelíti meg korábbi számításaink eredményét. Most persze le kell hogy szögezzem, hogy a tíz alapvető élethelyzet eleve egészen más volt akár néhány évtizeddel ezelőtt is, nem még hogy teszemazt az ókori Egyiptom idején, de elméleti számítás lévén az összehasonlíthatóság kedvéért ezt a tényt most csak margón jegyzem meg.

A végkövetkeztetés tehát valami olyan, hogy ugyan helyenként hasraütve és játékosan számoltunk kerekített és alásaccolt értékeket használva, így is oda lyukadtunk ki, hogy semmiképp sem létezhet olyan ember, aki pontosan olyan lenne mint bármelyik az emberiség történetében véletlenszerűen kiválasztott másik ember.

Bármit is teszünk, rohadt egyediek vagyunk, ez van.

[aretsorozat]

A Rét XXVII. epizód, 3. buborék

Vágási Druida Ferenc két egyperces szélütése, avagy a Pántlikás Lada hazatért. Két kutya beszélget. Az úgy is kell, hogy szenvedjen az ember. Purlitz ’R szolgálatra jelentkezik.Erőss Jonatán dolgozni kezd, Főmérnök Béla meg telefonálni. Benjamin és Boglárka egyeztetnek, most tényleg hogyan legyen. Veronika interjúja az első Réti Virslit Evő Bajnokkal.

NA DE KI, ÉS HOGY, ÉS MIKOR?!

 Vágási Druida Ferenc január elsején már reggel hétkor felébredt, pedig csak három után kerültek Jutkával az ágyba. Végül nem is sikerült annyira rosszul a szilveszter Almával, Jánossal négyesben ahhoz képest, amilyen gyászos hangulatban indult.

De most bezzeg visszatér az összes gondja. A jövő egy merő fenyegetés, aggodalom. Forgolódik erre, hánykolódik arra, a végén még az asszonyt is felébreszti. Bár amilyen édesdeden hortyogja ki magából az enyhe szalonspiccet…

Egy kóbor petárda robban a ház előtt. Ez Vágási Druida Ferencet arról győzi meg, hogy sötét büdös bunkó, aki eldobta, és hogy kár erőlködni, jobban jár, ha felkel. Majd este korábban megy aludni, ha nagyon elzsibbadna.

Kiszáll tehát az ágyból, kiballag a konyhába. A rend kedvéért benéz Boglárka szobájába. Nocsak, a kisasszony még haza se fáradt. Bár nincs messze. Ha igaz, lent szunyálnak egymás hegyén-hátán az alagsorban, ahol a BB-system „próbaterme” van. Jó nekik. Fiatalok. Bár őt is feldobná még az a lehetőség, hogy egy keményen végigpiált buli után a betonpadlón, vagy egy raklapon összegömbölyödve aludjon. Amikor már a pihe-puha párnák között se megy…

A konyhában feltesz egy négyszemélyes kávét a kotyogósba.

Amíg kifő, benéz a hűtőbe. Az egyik tepsiben az egybesült fasírt. Megtetszik neki. Leszel magának egy öt centis szeletkét, hozzá turkál a befőttes üvegből egy jól megtermett vizes uborkát. Hol ebből, hol abból harapva eszeget.

Lehet, hogy mégis csak szép az élet?

Na, ezt a Sámán központot elbukták. Azért ettől még nincsen a világnak vége.

Majd csak lesz valahogy. Sőt! Ahogy a két asszonyt meg Vérfarkas János ismeri…

Kikotyogja magát a kávé négy adagra. Ferenc némi tűnődés után úgy dönt, nem tököl vele. Kiönti mind a négy adagot egy öblös bögrébe, kevés tejet csorgat rá, és két evőkanál cukrot. Már az illata is isteni, az íze meg egyenesen a hosszú élet titka…

Vágási Druida Ferenc kicaplat a konyhából, átoson a nagyszobán, és úgy ahogy van, csíkos pizsamában, papucsban, a bögre forró kávéval a kezében kilép az erkélyre. Na, itt is rendet kéne végre csinálni, állapítja meg rögtön. Még a nyári. őszi kosz is a téli alatt virít. De ha az embernek semmire nincsen ideje, ugye…

Az a rend meg várhat. Olyan újévi fogadalom, hogy még ma kidzsuvázom az erkélyt, nem hangzott el, de még csak futó gondolatként se merült fel senkiben.

Tehát jobb lesz kinézni a tág világba.

Szép környék ez és jó csípős a hideg.

Vágási Druida Ferenc váratlanul egészen kipihentnek érzi magát.

Vágyik ki a lakásból. Egy séta a parkban? Ugyan már. Ruccanjon ki a szurdokba?

Jaj, ne! A puszta ötlettől is elkomorul.

A telekre!

Ez az!

Még úgyis nála van a fia szinte vadonat újra dukkózott, metálkék, immár tizenöt éves Honda Civicének a kulcsa. Az előszobában, a kisszekrényen látta a forgalmin. Na, ha még mindig ott van, akkor Matyi ma délelőtt aligha készül valamerre. Hogy ez a gyerek is. Hogy ez meg fent kuksolt a garzonjában tök egyedül? Hát mi lesz így a legendás híréből, mint a Rét Don Juanja. Ez a Töreki Ági, ez a Sütemény, ez jól megszívatta… De hát úgy kell a Matyinak.  Mint első osztályú nőcsábász, tudhatná, ha egy nő kiszeret egy férfiból, akkor annak a kapcsolatnak annyi. Mesélhetsz, amit akarsz. Mint az elefántok: nem felejtenek. És nem bocsátanak.

Na! Ha ott van a slusszkulcs, akkor kimegy a telekre.

Ahhoz tényleg lenne kedve. Körülnéz, kicsit tesz-vesz.

Vágási Druida Ferenc tehát ír egy kis cetlit Jutkának, és azt a hűtőre ragasztja egy rajzfilm figura pingvin mágnessel. Közben egy pillanatra elkapja a nosztalgia: régi szép, mobil telefonok nélküli idők, amikor ezek a hűtőmágnesek voltak az „üzik” médiumai… Hát nem volt sokkal jobb akkor az élet?

De! Például azért is, mert akkor ők voltak annyi idősek, mint lassan most Matyi.

Különben is! Mennyivel több idő jutotta akkor mindenre! Fele, vagy harmad annyi információ, dupla annyi idő! Egy tévécsatorna! Video magnó? Elérhetetlen luxus. Öt forint egy mozijegy, három a kenyér.

Vágási Druida Ferenc nagyot sóhajt.

Akkor már ballag le a lépcsőn és nyomja meg a Honda központi zárjának a gombját, és arra bezzeg nem gondol, hogy az se volt. Se zár, se Honda. Trabant. Se. BKV bérlet. Az volt a fasza.

Beült a Hondába, a verda pöcre indult. Erre mindig is kényes volt a gyerek.

Forgalom nulla. Csak taxik és néhány úrvezető.

Húsz percbe se telt, és már parkolt is le a telek mellett, nyitotta a kerítés kaput.

A fészer megvan, a kocsi megvan, minden megvan.

Azért csak kár volt Bendőnek a víkendházat felgyújtani. Bár Vágási Druida Ferenc ezt nagyon is megérti. És cserébe micsoda jó barátra tett szert a Lápi Lidérc személyében. Tényleg, hol kószálhat az öreg rém? Hetek óta eltűnt a Sámán Központ környékéről.

Hoppá!

Lehet, hogy átlátta, mit sumákol össze az a mocsok Béla?

Nyilván. De akkor barátságból súghatott volna neki.

Mintha csak erre várt volna, felcseng a mobil telefonja.

Mi a franc? Ez még a kabátzsebében van? Azt hitte, tegnap délután kirakta.

Ki lehet az reggel nyolckor? Csak nem a Lidérc?  Bár ő mért mobilozna?

Megnézi a hívót.

Ismeretlen a szám.

Na jó, bunkóság vagy nem, de ezt a hívást most passzolja.

Mégse viszi rá a lélek, hogy elutasítsa a hívót. Felveszi.

Egy ismeretlen hang. Udvariasan köszön a nem túl barátságos „halló!”-ra, aztán:

- Itt járunk a szurdokban.

- Igen? Ez nagyszerű.

- És itt látjuk a Lada szentéj bejáratánál ezt a telefonszámot, hogy azt hívjuk.

Vágási Ferenc. Tűz esetére meg ilyesmi.

- Csak nem ég valami?!

- Jaj, dehogy! Ne tessék megijedni.

- Akkor…boldog újévet?

- Magának is, Vágási úr.

- És ezért hívott, vagy van valami probléma?

- Nem tudjuk.

- Mit, kérem?

- Hogy van-e valami probléma.

- Ezt meg…hogy tetszik érteni?

- Hát mert a csoda Ladát azt nem látjuk.

- A…mit nem?

- Hát a Ladát.

Vágási Ferinek kell vagy tíz másodperc, amire igazán felfogja, amit hallott.

Akkor aztán erős vértolulást kap.

- Hogyhogy nem?!

- Hát…nem.

- Drága uram, ez valami szilveszteri tréfa akar lenni?

- Isten őrizz, dehogy! Én már ültem benne, és azért hoztam el a mennyasszonyomat…

- Nincs ott?

- Mondom.

- A szentéjben?

- Ott.

- De…azt a… Biztos?

- Persze.

- És a környéken?

Hosszabb csend után- Hol nézzem?

-A környéken!

Megint hosszabb csend, aztán- Nincsen.

Vágási Druida Ferenc csak mered maga elé, és érzi, hogy az elképedéstől, és az egyre növekvő elszédül. Belekapaszkodik az asztal szélébe. Komoly önfegyelmet tanúsítva összeszedi magát, csaknem nyugodtan szól a telefonba.

- Jól van. Köszönöm, hogy szólt. Mindjárt odamegyek.

- Megvárjuk?

- Nem…vagy ahogy gondolja, de nem szükséges.

- Azt hittem, csak javítani vitték el, vagy ilyesmi.

- Hát nem.

- Bocs a rossz hírért.

- Köszönöm, még egyszer.

Vágási Druida Ferenc bontja a vonalat, aztán lerogy az asztal mellett álló székre.

Hát ez meg hogy? Ki? Mikor?

Csakis ma éjszaka!

A Bendő? Megint visszavág?

Nem, az nem lehet. Hiszen annyira megbánta a gyújtogatást. Vagy annyira mégse?

A Béla! Bosszúból, mert nem adtak semmiről kamu számlát neki? Tőle nyilván kitelik.

Vagy a Kelen úr!

Az istenit, csakis ő lesz az! Nem véletlenül szegődött fel napszámba zsindelyezni.

Oké. Hívni kell a rendőrséget, majd ők.

A lényeg az, hogy nyugalom. Az imént ennyi hiányzott hozzá, hogy megüsse a guta. Vágási úr még elücsörög egy-két percig.

Aztán a terv.

Lassan átkocsizik. Hátha mégis csak egy ordenáré tréfa áldozata.

Bár a telefonáló úr hangja nem volt olyan. Aztán ha tényleg nincs ott a Lada, akkor Jánost hívja. Utána a rendőrséget, és rohadtul nem nyúl semmihez.

Ez talán nem csak a krimikben követendő elvárás.

Végre elég nyugodtnak érzi magát ahhoz, hogy nekikezdjen. Feltápászkodik, elindul kifelé. A fészer ajtajában az eszébe jut a mobil, amit az asztalra dobott.

Visszamegy érte. Aztán ki a fészerből, át a kerten, ki a kapun. Prüttyögteti Matyi fia alig használt metál Hondáját, aztán rájön, hogy be se zárta. Hát ez az!

Így ez nem megy. Mindig mindent zárni kell, mert ebben a világban mindig mindent ellopnak!

Csakis a Kelen Béla lesz az, a gömbalakú zsoké és…

Vágási Druida nyitja a fia Hondáját, amikor a pillantása a fészer mellé téved, onnan tovább suhan, aztán visszatér.

És Vágási Druida Ferencnek megint kell vagy tíz másodperc, amire felfogja, most azt, amit lát. És aztán rövid időn belül másodszor környékezi meg a guta.

A Pántlikás Lada áll ott!

És már akkor is ott volt, amikor megérkezett a telekre.

Tuti. Már akkor is látta, csak nem vette észre. Hiszen jó tíz hónapig, ha nem tovább ott volt a lakhelye, a fészer mellett, amíg az „okosban” iderendelt katonai szállító helikopter a szurdokba át nem repítette.

Na most ez hogy?

Meg ki?

És mikor?!

                                       O

 KÉT KUTYA BESZÉLGET

 - Azt mondja, hogy a Hegyi beszéd?

- Igenis, uram.

- Máté Evangéliuma?

- Szó szerint, uram.

- Honnan tudja?

- Olvastam.

- Mikor?

- Még mielőtt ledobtak volna a Földre, uram.

- Nocsak.

- Nem dicsekvésből, de évfolyam elsőként végeztem az Akadémián.

- Akkor ne is dicsekedjen!

- Értettem.

- És a gazdája unokája lenne a célszemély.

- Hátborzongató.

- És nem álmodta, és be se volt rúgva.

- Előtte negyed órával konzultáltunk, uram.

- Az igaz.

- És sörnél erősebbet ritkán lefetyelek. Bár a Juli nevű gazda tojáslikőrje…

Amit Etus legtitkosabb receptúrájával kevernek, uram, no azért az…

- Maga most tényleg nekiáll csácsogni?!

- Bocsánat, uram.

- Tehát elképzelhető, hogy abban a kisdedben reinkarnálódott az a figura, akit ezek itt az Istenük fiának, Jézusnak neveznek?

- És emiatt horgad a Sátánjuk, uram.

- Megáll az eszem. Argameddon?

- Ahogy meg vagyon írva.

- Várjon! Akkor a Megváltójuk majd nem lóháton érkezik, hogy egybegyűjtse a hadakat?

- De.

- Az a kissrác hogy ülné már meg a lovat?

- Felnő.

- Az istenit, tényleg.

- Mindenre ön se gondolhat, uram.

- De látom, maga gondolkodik újabban helyettem is.

- Elnézést.

- Bár ez is csak egy lehetőség a sok közül.

- Hogy gondolkodik helyettem is?

- Hogy a sötét erő a gazdám unokája miatt nyomul. Ám az is lehet, hogy teljesen más okból. Nem hamarkodnám el, amíg ki nem kérdeztük Kertait vagy azt a kövér zsokét.

- És mi van velük?

- Kertai még pestisben fetreng, Kelen úr meg elhagyta a Rétet.

- Hová tűnt?

- Bizonyos vagyok benne, hogy előkerül.

- És az a hulla ki a trafóházban?

- Ez is egy rejtély.

- Még egy.

- Na jó, Hirig, munkára!

- Szabadna érdeklődnöm, talált magának valami jó meleg vackot, uram?

- A kukák közt kóborlok és a farkasok dalát fújom.

- Auuuóóó?

- Süvölt a zivatar/ A felhős ég alatt/ A tél iker fia/Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság/ Ez, amelyben lakunk/ Nincs egy bokor se…

- Ez…igen, uram! Csak nem Petőfit idézte?

- A magam évfolyamában én is első voltam, Hirig.

- Gratulálok!

- Nem vágyom rá.

- Igenis.

- Vauu.

- Nyüsz.

                                       O

  A PIACON

 Etus húzza maga után elnyűhetetlen, kékszínű, gurulós bevásárló táskáját.

A minap próbált utána számolni, mikor kapta Julitól. Talán tíz éve. Vagy régebben? De Józsi is elnyűhetetlen, ahogy már messziről, harsányan ráköszön.

- Művésznő! Minden napom zajos magányban, amikor nem látom!

- Hű, ezt szépen mondta, Józsikám.

- Kedden hallottam egy vevőtől. Fel is írtam egy staniclira gyorsan, nézze!

Muszáj volt. Még nem értem a végére, máris elfeledtem az elejét.

 Józsi csakugyan kiveszi a kasszafiókból a zacskót, mutatja az iromba betűkkel lejegyzett mondatot.

- De hallom, azért megtanulta.

- Naponta ismétlem vagy tucatszor. Türelmetlenül vártam magát.

- Maga egy angyal, Józsi.

- Jól is nézne ki a Mennyország, ha így néznének ki az angyalok…

- Oda csak a lelkünk jut.

- Biztos?

- Azt mondják.

- Az jó. Mert egyre jobban kínoz a köszvényem.

- Ne egyen annyi húst.

- Á, azt kell.

- Akkor ne igyon annyi pálinkát!

- Télen azt is muszáj.

- Akkor marad a szenvedés, barátom.

- Úgy is kell. Szenvedjen az ember.

- Mért?

- Mert akkor érzi igazán, hogy él.

- Nézzünk oda! Ezt is vevőtől hallotta, aztán felírta egy staniclira?

- Ez keserű saját tapasztalat. Na de meséljen drága, mi újság?

- Ó, hát megint leteltek az ünnepek végre.

- A töltött káposzta jól sikerült?

- Látja, ha nem kérdi, el is felejtem, és képes vagyok hazahúzni!

Hoztam magának!

- Nahát! Ha ezt tudom, nem veszek főtt császárt ebédre.

- Megígértem, nem?

Etus kiveszi a befőttes üveget, benne a töltött káposztával. Átadja Józsinak, aztán mindjárt a gurulós táskát és a listát is.

- Ejnye, de jól néz ki!

- Finom is lett, azt mondjál.

- Az biztos is, hogy úgy van.

Józsi biztos helyre rakja az üveget, aztán belenéz a listába.

- Egy csokor fehér répát tessék vinni, a vágott petrezselymem már eléggé fonnyadt.

- Jó, a répát majd elteszem levesbe.

- Úgy is kell. Az almából meg ezt az Idaredet ajánlom inkább. Drágább, de magának olcsón adom.

- Adja csak az áráért!

- Mert én kifizetem a káposztát?

- Az kóstoló.

- Ez meg alma.

Józsi nekiáll rakni, mérni, pakolni a mindenféléket. Etus közben szóvak tartja.

 - Lesz ám nekünk is főző műsorunk.

- Nocsak.

- A Kábel tévénkben.

- Szuper.

- A mi Marilyn Monroe-nk lesz a műsorvezető. Vagy a séf?

- Azt a szöszit én is láttam, tényleg nem semmi nő.

- Az anyósának is tetszett?

- Neki már mindegy, szid ő mindent, ami él és mozog, meg ami nem él, de mozog, aztán már csak azt, ami nem él és nem is mozog.

- Hogyhogy?

- Öregszik?

- Hány éves?

- Kétszázötven első kinézetre is megvan. De az is lehet ám, hogy már ott ácsorgott Jeruzsálemben a domb alatt a Megváltó megfeszítését nézve.

- Á, annyira még az anyósa se lehet koros.

- Majd ha egyszer elég bátor leszek, rákérdezek.

- Hanem, Józsikám, most, hogy szóba hozta, nálunk otthon megszületett ám újra a kis Jézus.

- Karácsonykor, úgy is kell.

- Meg szilveszterkor a Dokinál.

- Na, pótkarácsony?

- De ez titok. De magának el merem mesélni. A doki meg a lányom megesküsznek, hogy az unokájuk egyévesen megszólalt, és a Hegyi beszédből szónokolt.

Józsi kezében megáll a cékla.

- Nem mondja! Hány éves is?

- Egy.

- És már tud olvasni?

- Azt így nem hinném. Bár titokban ki tudja, mit művel, ha senki nem figyel rá.

- Há’ mondom én, hogy ez nem így nem lesz jó, művésznő! Otthon is mondom!

Pláne otthon! Hogy túl korán érnek a gyerekek. Csak a fiam, az nem érik meg.

Ha rajta múlna, még mindig a homokozóban ülne, és a kis pöcsével játszadozna, nehogy már komolyan kezdjen az életével valamit.

                                       O

 VILMOS ŐRNAGY, A JÓKEDVŰ

  Gombos Veronika hívja a Gazdag Kábel telefonján Vilmos őrnagyot. Már vagy negyed órája próbálkozik.

- Maga az, őrnagy úr?

- Mért, nem engem keres?

- Össze-vissza kapcsolgatnak! Veronika vagyok.

- Megismerem a hangját.

- Ez kedves magától.

- Talán csak szakmai ártalom. Miben segítsek?

- Mint Purlitz ’Rnő zaklatom.

- Ajaj.

- Az a hulla érdekelne.

- Momentán tele van a proszektúra: pontosítson.

- Haha.

- Még mindig nem elég pontos.

- Az az arc a trafóházból.

- Mért érdekli?

- A Réten történt, nem?

- Mi?

- Hogyhogy mi?

- Mi történt a Réten, Veronika?

- Maga szívat.

- Csak jó kedvem van.

- Jézusom, az magánál ilyen?

- Aha.

- Irigylem a barátnőjét.

- Nincs barátnőm.

- Jó magának.

- Mert nincs barátnőm?

- Mert nincs valami szuszogó lény maga mellett, akivel csakis gond van.

- Hoppá. Szegény Ákos. Csak nem dobta ki?

- Dehogy. Még két hét, és nejül vesz.

- Gratulálok.

- Kösz.

Csend a vonalban. Vilmos őrnagy az irodájában, Purlitz R’ Julcsi szobájában néz maga elé, és várja, hogy a másik megszólaljon. A riporterek gyöngye veszti el a türelmét.

- Na!

- Mit na?

- Mondjon már valamit, maga jókedvű ember!

- Szépen sütne a Nap, ha nem lenne borult az idő.

- Kéne valami a mai híradóban a hulláról.

- De mért kéne?

- Mert bulvár a fíling, azért. Mert gondoljon bele, milyen aranyos lesz hallani Hanga Marilyn Edinától, hogy egy ismeretlen hullát találtak a trafóházban.

- Ennyi nem elég?

- Ki találta meg?

- Egy tacskó kan.

- Ki?

- Levizelte a trafó ajtaját. Ezt nézte a gazda, és látta, hogy nincs rendesen bezárva. Na, gondolta, ha egy hajléktalan mászott oda be, akkor nem kedves neki az élete. És erre képes volt, és beljebb lökte az ajtót.

- Mért?

- Ezt kérdeztük mi is.

- És?

- Megérzés, azt válaszolta.

- Mert mit érzett?

- Hogy baj van?

- És volt.

- Volt. Meglátta a pasast nagyon meghalva.

- Honnan tudta, hogy meghalt?

- Megrágták az arcát a patkányok.

- Azt a…! És maga ezt a hírt akarta tőlem eltitkolni?

- Veronika!

- Igen?

- Ezt ne merje felhasználni!

- Mért?

- Még kérdi?

- Na jó. Ha elárulja a tanú nevét, elfelejtem a rágcsát.

- Mit akar a tanúval?

- Maga szerint? Úgyis velem lesz az operatőr és a kamera.

                                       O

 A PÁLINKÁD IS SZAR VOLT!

 Mivel a térerőnek mindegy, ha már feltalálták, tehát létezik, ezzel azonos időben egy másik beszélgetés is zajlott ám, ami a Rét krónikájából aligha maradhatna ki. Főmérnök Béla csörgött rá nem csekély indulattal Vérfarkas Jánosra.

- Szóval tik ilyenek vagytok, Jani?

- Milyenek vagyunk, Béla?

- Elviszitek a hátam mögött a Ladát?

- Nem mi tettük.

- Ne hülyíts már, ember!

- Az eszemben sincs.

- Akkor hogy került vissza a haverod dácsájára?

- Fogalmunk sincs, hidd el!

Rövid csend áll be itt is. Vérfarkas János dühös magára, mért érzi úgy, hogy mentegetőznie, magyarázkodnia illik, amikor csakugyan fogalmuk sincs, ki vitte vissza Vágási Ferihez a kasznit, hogyan, és csak nagyjából arról, hogy mikor.

És különben is… ugyan mért tartozna magyarázattal Bélának.

A főmérnök úr szólal meg, valamivel higgadtabban, ám annál keserűbben.

- Itt járt ám a NAV-os arc.

- Az…gáz, mi?

- Szöszmötölt az irodámban egész nap. Holnap is jön.

- Vigyázz vele, Erőss úr kemény srác, azt mondják.

- De ezzel is hátba szúrtatok, azt tudod.

- Mi van?!

- Ha sejtettem volna, hogy ilyenek vagytok…

- Milyenek, Béla?!

- Azt hittem, mi barátok vagyunk, Jani.

- Én is.

- Figyelj! Én megmagyaráztam, mégse fogtátok fel. Ha én bukok,

buktok ám ti is.

- Az ügyvédünk szerint meg nem.

- Hát már ügyvédetek is van?

- Szerinted?

- Ilyenek vagytok?

- Nézd, Béla, rácsesztél az „okosságra”.

- Azt mondod?

- Mi csak meg akartuk venni a Parkerdő ZRT-től a szurdokot.

- De a pálinkám. Az ízlett, mi?

- Nem, bazmeg, a pálinkád is szar volt!

- Mi? Mi van? Micsoda?!

- Szar!

- Nem vagy a barátom többé.

- Rendben.

- És a Sámán központnak annyi.

- Nyilván.

- És dugjátok fel a Ladátokat!

- Azért ezt még megfontoljuk. – És ezzel Vérfarkas János bontja a vonalat.

Rá két percre újra csörög a telefon. Béla hívja újra. János úgy dönt, egy beszélgetés egyelőre bőven elég.

                                       O

 KONDOM NÉLKÜL MÉG BUNKÓBB VAGY

 Már vagy három hét telt el Boglárka gyönyörűséges karácsonyi ajándéka óta, miszerint egy hétköznapi borítékba ragasztott kockásfüzet papír fecnin megígérte Benjaminnak, hogy neki áldozza fel az ártatlanságát. Nem vár többé a szép, ifjú vámpír fiúra, mert az nem jön. Na most az ígéret nagyságához képest a boríték igazán lehetett volna rózsaszín és illatos, a cetli pedig merített papír, de hát attól ilyen a világ, amilyen: már semminek nincs meg a hozzáillő stílusa.

Ám ettől az ígéret még megtétetett, és aztán szóban meg is erősítetett. Vagyis akkor:  mi van már, he?!

Na, ezt szeretné kitudni végre Benjamin. Mert ő bezzeg az aktushoz a gyertyát, a kondomot már szilveszterkor megvette, aztán nem is győzött a bevásárló kocsi mélyébe kandikáló Kisbabosnak magyarázni úgy, hogy diszkrét, noha sejtelmes legyen. És miután, állítólag az álmoskönyv szerint az ilyesmit csinálni kell, nem vég nélkül tervezgetni, amitől a téma valahogy egyre kínosabb, a két fiatal is igénybe veszi a Szent Térerőt, ami egyszerre a teljes nyilvánosság és a szemérmes rejtőzködés védőszentje is.

Íme, az SMS:

 BENJAMIN         Figyejjé má csajszi! Mi van?

BOGI                            Nem értem a kérdést, Csipszar.

BENJAMIN                  Gyertya, koton, kéró van. Mi kell még?

BOGI                            Milyen kéró?

BENJAMIN                  Próbaterem.

BOGI                            Na ne.

BENJAMIN                  Mért?

BOGI                            Gondolkodjál.

BENJAMIN                  Mért?

BOGI                            Gumival különben se.

BENJAMIN                  Mért?

BOGI                            Bunkó vagy.

BENJAMIN                  És gumi nélkül?

BOGI                            Még bunkóbb. Csá’.

                                        O

 INTERJÚ A BAJNOKKAL

 Gombos Veronika, ha a trafós hulla nem lehet pálya,  másik színest tervez a Réti híradóba. Úgy gondolja, remek ötlet meginterjúvolni Özv. Huszárnét, vagyis Editkét, Dittát, ki hogy szereti őt megszólítani, aki, nyilván emlékszünk még a diadalára, az asztal alá ette Pista Zombit és Dézsa bácsit, így ő lett az első Nagy Réti Virslit Evő bajnok, és ezzel a nem hivatalos csúcstartója a negyven percre limitált falásnak, több mint hét kilóval.

Gombos kisasszony úgy gondolja, hogy először felvesz némi vágó anyagot, ahogy Ditta szórólapozik. Kis kemping biciklijén teker a latyakos januári reggelben. Pontosabban most a délelőttben, mert Ditta asszony a szórást Veronika és Operatőr János kedvéért későre halasztotta. Délelőtt tízkor rendesen már a harmadikat fordulja, és rég nem a környéken teker.

Szóval a képen majd Ditta teker, parkol, bemegy a lépcsőházba, dobálja a szóróanyagot a levélládákba, esetleg bájosan elcseveg egy-két bennszülöttel, ilyesmi. És akkor ezek lennének a beszélgetés egy-egy etapja között.

Ez úgy művészileg, mint szerkesztőileg kiváló elgondolás, nemde?

Na, azért…

Azt akkor most, hogy kilép az egyik lépcsőházból, Veronika elkezdi az interjút magát. „Forgatókönyv” szerint ők ketten tök véletlenül találkoznak. Most.

  - Á, jó napot, Ditta!

- Hogyan? Ja! Hello!

- Csak nem szórólapozik?

- Hát…muszáj, nem?

- És? Mit hirdet?

- Több dolgot is. Megnézzem?

- Á, úgy is ki kéne vágni.

- Akkor nem nézem.

- Oké, ez ennyi, és most…menjünk be oda a parkba!

Operatőr János leállítja a felvételt. Huszárné a mutatott irányba néz.

- Oda be sose megyek. Mert még végig kell szórnom arra az összes lépcsőházat, aztán fordulok rá az Örsi útra, tehát nekem erre kerülő lenne.

- De ott az a pad, mögötte az örökzölddel jó lesz dumálni.

- Ja! Úgy…jó.

- Ha másra nem…

  A stáb és Ditta odatolják a biciklit a padhoz. Aztán a hölgyek mégse ülnek le rá, mert nyirkos hideg van. A szituáció tehát a „forgatókönyv szerint” az, hogy Huszárné fogja a bicikli kormányát, Veronika meg vele szemben áll.

Művészileg és szerkesztőileg ez is remek beállítás. Nemde?

- Látom, sokan megismerik a környéken, Ditta.

- Ó, hát ismernek engem itt régóta.

- És gratuláltak a bajnoki címhez?

- Megmosolyognak, hogy fért belém annyi virsli.

- Az mondjuk tényleg szenzációs teljesítmény volt.

- Igen? Hát…köszönöm…

- Hét kiló!

- Bizony annyi…

- És mit érzett?

- Mikor?

- Mondjuk úgy öt kilónál.

- Már eléggé jól voltam lakva. És meg is ijedtem egy kicsit, amikor az öreg úr, a…

- Dézsa bácsi.

- Rosszul lett. De aztán láttam, hogy az a nagydarab, sötétarcú ember hogy tömi magába párosával a virslit.

- És nem hagyta magát?

- Ha beledöglök, akkor se győzhet le.

- No és honnan magában ez a versenyszellem?

- Nem is tudom. Kislány koromban kézilabdáztam.

- Az szép sport.

- Á, ott is mindig csak pofán vágtak.

- Ez is egy marha jó végszó. Jani, leállunk.

  Operatőr János ismét súlyba helyezi a kamerát. Veronika meleg szeretettel mosolyog Huszárnéra.

  - Maga szuper riportalany, Ditke.

- Igen?

- Még egy rövidkét kéne vartyognunk, és meg is lennénk.

- Rendben.

- De hol is. Jani?

- Nekem nyolc.

- Kreatívabb hozzáállást, kolléga.

- Akkor kilenc.

- Nézzük meg a raktárt?-  javasolja a pöttöm alkatú bajnok.

- Milyen raktárt?

- Hát ahová a szóróanyagot hozzák.

- Nincs messze?

- Á, dehogy.

  Huszárné a biciklijét tolva az egyik panelsor lépcsőházához vezeti a stábot.

A szóróanyagok raktára egy alagsori, ablaktalan helyiség, még Benjamin, avagy a BB-system próbahelyiségénél is nyomasztóbb, telerakva a szóróanyagok csomagjaival. A fény is kevés, ezért úgy döntenek, hogy a harmadik részt a postaládák előtt állva forgatják le.

  - No és mik a további tervei, kedves Ditta?

- Már mivel kapcsolatban?

- Ez a szórólapozás kielégíti?

- Lehetne sokkal rosszabb. Magam osztom be a napomat, nem cseszeget senki.

- Ez tényleg jól hangzik…

- Jövök, megyek, beszélgetek. Persze ilyenkor télen nem tesz jót a térdemnek a biciklizés. Mondja már, tizenöt évem sincs nyugdíjig.

- Fiatalon lett özvegy.

- De erről nem beszélünk.

- Bocs.

- Semmi, csak ne.

- Vettem. Na és…várunk kicsit, hogy vágni tudjam. És most…Indul jövőre a bajnokságon?

- Hát újra megrendezik?

- Elég jó visszhangja volt, úgy hogy…megvédheti akár a címét.

- Hát…az még soká lesz, de most úgy érzem, egy életre megutáltam a virslit.

 Ez is nagyon jó végszó. Veronika elveszi Huszárné elől a mikrofont.

Kitolják a lépcsőházból a biciklit, az utcán búcsúzkodnak. A bajnok még ma este, de legkésőbb holnap ismét helyi celeb lesz a Gazdag Kábelben.

Egy taxi húz el lassan mellettük, nem messze tőlük, a Csiki utca elején megáll.

Egy ismerős alak száll ki a kocsiból, a fizetés után.

Jobban megnézve Kertai úr az. Csak alaposan lefogyott és eléggé hullasápadt.

Na ja, aki a dögvésszel kacérkodik…

[annafenesi]

Mindig azt mondom, hogy jól vagyok

Pedig ez minden áldott alkalommal egy kibaszott nagy hazugság

És csak te ismersz úgy, hogy ezt tudnád,

De te kibaszottul eltaszítottál magadtól

[annafenesi]

Hogy eshetek szét ennyire azért mert csak egy kicsit szükségem lenne rád és arra, hogy törődj velem is?!