#nem talállak

[bye-bye-bye-someone-in-the-sky]

Asszem megint rossz fele megyek

Nem találom azt a helyet

Nem találom azt az útat ami hozzád vezet

[takemetochurch13]

Lehet, én vagyok túl szőrszálhasogató

De te meg felebaráti haszontapogató

Megszokott, nincs semmi durva ebben

Hogy ott bukkansz fel, ahol csurran-cseppen

Tudom, az ilyenek mindig újrakezdik ezt

Ezért kerüllek el, mint egy pestisest

Mindig kell egy barát, aki a bajban elkísér

De te jól tudod, ez kp-ban mennyit ér

Miért van az mindig, hogy a sarkamban talállak

Keress egy tükröt, és magad nézd madárnak

Én végeztem veled

Magad észre sem veszed

Csak egy színész, aki Oscart érdemel

Mert szépen alakít, amíg nem alszik el

Önazonos azzal, kivel szembenéz

Mindig azt mondja, amit kér

Neked vetít, egy szelíd életet

A hálószobában meg a BDSM mehet

Valahogyan mindig ugyanarra hajt

Amire te is mész, aztán keresztez majd

[david-cross89]

Hol talállak meg?

Vajon hol van az én párom, akire olyan régóta vágyom. Szeretném, ha rátalálnék, nekem ő lenne az ajándék.

Mindenhol csak őt keresem, merre járhat a szerelmem. Hallani akarom a hangját, és nézni bájos mosolyát.

Sehol se találom, azonban neki a szívemben helye van. A magány nem nekem való, átölel most a takaró.

Nagyon jól tud bújócskázni, jó lenne végre megtalálni. A biológiai órám ketyeg, lassan macskás bácsi leszek.

[aranysziv]

egyik este, mikor itthon aludtam, már feküdtem az ágyban, és ilyen félálomban voltam, amikor kopogást hallottam. nem tudtam, hogy az ajtón kopognak, vagy valahonnan máshonnan jön a hang, esetleg képzelődöm, de annyira fáradt voltam, hogy igazából nem is érdekelt, meg sem mozdultam. talán csak a szellemek - gondoltam. ezzel szórakoztattam magam, hogy az járt a fejemben, hogy biztos csak a szellemek kopognak, most is elmosolyodok ezen, néha még mindig meglepődök, hogy mennyire fura teóriáim akadnak. és ha szellem, akkor biztos ő - ez volt a következő elmélet. aztán eljátszogattam a gondolattal, hogy tulajdonképpen kopogtató szellem az inkább én lennék, nem is ő, mert én vagyok hangos inkább, zajos. ő valamilyen más fajta lenne, valami méltóságteljes. mondjuk olyan, aki üzenetet hordoz. itt rekedt lélek lehet, de olyan, aki nem bánt, csak néha felbukkan és figyel. de igazából az is lehet, hogy tényleg csak fantázmagória az egész, és senki nem kopogott, hiába hallottam úgy. halló, halló, halló hallucináció. beugrott ez a dalszöveg. egy darabig gondolkoztam, hogy mi is ennek a dalnak a címe, aztán nagy nehezen eszembe jutott: sehol se talállak. mármint ez a címe. de tényleg sehol. pedig a villamoson rendre úgy látom, mintha ott lennél. nagy ritkán, mikor leülök az útra, és aztán a Mester utcánál leszállásra készülök, az ajtóból visszapillantva mindig azt hiszem csak egy pillanatra, hogy ott ültél mögöttem, hogy most az üres ülés mögött látlak háttal. aztán mindig meg kell róla bizonyosodnom, hogy az nem te vagy. nem ő. de volt olyan is, hogy valakit, csak a megállóba éppen ellentétes útvonalon járó villamoson szúrtam ki, aki ő is lehetett volna akár, de nem. nem ő volt. és az illetővel meg csak néztük egymást az ablakokon át, látszódott rajta, hogy nem érti, miért bámulom, mikor nem illik, aztán hirtelen inkább elnézek máshova, és a két jármű abban a pillanatban elindul más-más irányba, mi meg soha nem látjuk egymást többé. mondjuk ez közös vele az idegennel neki is. na meg amikor olyan helyen járok, ahol feltehetően ő is sokszor megfordul, csak a napok más szakaszában, akkor is mindig elönt a kíváncsiság: na, vajon összefutunk? nevetséges. valakitől megkérdeztem, hogy mit gondol, miért mindig útközben jönnek ezek a képzeletek a fejembe. ő meg azt válaszolta, hogy lehet a szíved hozzá utazik - hah, kinevettem, hogy ez még szerintem is nyálas volt, ami nagy szó. neki nem mondtam, de egyébként meg lehetetlen is, nem hozzá, mert épp ez az, hogy azt képzelem, hogy együtt utazunk, hogy ott van a közelemben, csak nem látom. hogy mindig az utolsó pillanatban tűnik fel az alakja. felnézek a könyvből utazás közben, és hopp, a barna szempár ott ül előttem, vagy épp eltűnik a tömegben, vagy beszélget valakivel, és mivel háttal áll, így nem tudom eldönteni, hogy tényleg ő az-e vagy ugye a szokásos, és már megint képzelődök. mint a szellemeknél. mert ugye most is az ágyban feküdtem, és a fejem kattogott, katt-katt, ott van az a hülye dal is a quimbytől, és aludni akarok, aludni, menjetek ki a fejemből, bebújok a párna alá, hátha ott nem találnak rám. türelem, türelem - igen, tudom. de nem akarok tovább türelmes lenni, mármint magammal, most már hagyd ezt abba (én). ha még egyszer valaki azt mondja, hogy türelem, nem állok jót magamért. mert már ezen a szinten túl akarok lenni, de közben meg nehéz, mikor nem egy embert kell elfelejteni, hanem egy egész világot. elfelejteni, hogy azt hittem éppen beleillek valakinek a karjaiba, mikor nem, nagyon nem. karácsonyra karokat kérek, meg vállakat, meg szép hátat, meg hülye fejet, bár utóbbim már nekem is van végül is. meg hát igazából az előtte lévők is. ahh, meghallgatom azt a dalt, aztán felszállok megint a kurva villamosra. meg mondogatom, hogy türelem, hátha attól jobb lesz az út.

[gondolat-cafatok]

Ha felébredek, még mindig itt lesz a tervezett közös jövő?

A gyerekek?

A közös háziállatok?

A közös otthon, tele szeretettel?

Vagy minden összetörik, mint a bögre amit lelöktem a pultról?

Ha kinyitom a szemem és kilépek az álomvilágból...

Mondd, itt lesznek még a nevetések, a mosoly amit hallok a hangodban?

Nem merem kinyitni a szemem, ha megteszem, lehet elveszel és sosem talállak.

Mondd. Ha felébredek.

Itt leszel még?

[soulborder]

Elveszett lélek

Tovaszállt lelkem

Mert nem vagy itt velem

Megmondtad nem kellek

Mert nem hiszel bennem.

Csak azt kérem, jussak néha eszedbe

Mint régen

Hisz tudom, én járok a fejedben.

Szívemnek dobbanása

Lelkem minden boldogsága

Te lennél

Te lennél

Csak gyere ide kérlek

Csak maradj még egy percet

Szívdobbanás

Lélekboldogság

Mind Te vagy énnekem

Hozzád száll eme énekem.

A mosolyod életre kelt

Melletted úgy érzem létezem

Csak fogd két kezem mert

Nélküled csak elvesztem

Elvesztem

Az eszem is, ha nem vagy velem

Csak bújj ide hozzám kedvesem

Hagy érezzelek megint

Az illatod, az érintésed felpezsdít.

Ha még egyszer rám nevetnél

Szerethetnélek még?

Lehet még rá esély?

Hisz még meg sem ismertél.

Tudod minden titkomat, és én is a tiédet

Nem futunk el gyáván, ha kísért a képzelet

Miért látok szemeidbe félelmet?

Amit itt hagysz az csak egy kis szelet

Magadból

Mert félsz kimutatni igazi valódat

Félsz megmutatni igazi arcodat

Nem hibáztatlak, én is ilyen vagyok

De bizalmad nélkül elpárolgok.

Nem tudja senki, hogy mit érzek

De te szavak nélkül is észreveszed

Hogy milyen terhet cipelek

Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön át

Kerestelek mindenhol cipőmet koptatva

De csak a hiányod kaptam

A rég elmúló dallamokkal már

Nem talállak sehol

Félek, elvesztettelek

Érzem, a lelked itt van valahol

Csak legyél itt mellettem.

[nemmondhatomkihangosan]

Még mindig te.

Mindenkiben téged

kereslek.

Senkiben nem talállak.

[may-we-meet-again05]

"Szeretlek de már nem talállak vonzónak"

-ha ezek után is veled vagyok, miért kérdőjelezed meg a szeretetem irántad.

[i-can-see-it-clear-as-day]

Ez az év megtanított arra,hogy szerethetünk valakit az életünknél is jobban,de ha elbaszod elveszted örökre és egy borzasztó nagy űrt hagy maga mögött amit nem tudsz pótolni semmivel se és ez borzasztóan feltudja emészteni az embert…remélem egyszer még találkozunk újra és tudd bármi is történt én mai napig ugyanúgy szeretlek hiába ismerkedem vagy beszélek mással téged próbállak mindenkibe keresni és fáj,hogy senkibe se talállak meg és téged soha senki nem fog tudni pótolni…Szeretlek picim…❤️‍🩹

És bármennyire nem hiszed el,de igen is érdekelsz és érdekel mi van veled nem csak infókat gyűjtők rólad,hogy ott rúgjak beléd ahol tudok…kurvára megbántam mindent amit tettem és sajnálom,de ezzel úgy hiszem elkéstem nagyon is…

Remélem találsz egy olyan személyt aki megmutatja milyen feltételek nélkül szeretni és elfogad minden dolgoddal együtt és megadd mindent neked amit én nem tudtam…

[bdpst24]

„Cigány mesterségek”? Tárlatvezetés Szuhay Péterrel

„Cigány mesterségek”? Tárlatvezetés Szuhay Péterrel

2023. november 9-én, Szuhay Péter kurátor rendhagyó tárlatvezetésével indul az Istennel talállak, testvérem. Cigány történetek című kiállítás tematikus sorozata. Bár az Erdős Kamill által 1956 és 1961 között készített fotók döntően nem a kovács, rézműves, csengőöntő, kosárfonó, jós, zenész, teknővájó, köszörűs, vályogvető, mutatványos mesterségek dokumentálását célozták, a tárlatvezetésen…

[mehetnenktovabb]

Drága Ámor, kergess ki az éjszakába,

öledbe bújva, sírva, vágyva,

könyörgöm hozzàd, drága Ámor.

Űzz, kergess, taposs, rúgj,

hiába minden, ha lángunk,

más szemébe hazudjuk.

Testem tépik már, eme eleven vágyak,

átok a legszebb jelen is,

s nem bírom már, úgy kívánlak.

De mit tegyek, ha fogyó életem lázában,

bárhová megyek sehol sem talállak,

s születnek eztán hamisnál hamisabb vágyak.

Drága Ámor, kergess ki az éjszakába,

hadd legyek újra délibábja,

először, s utolszor, úgy kívánlak.

[pitypangosgitar]

Fogalmam sincs hol áll a fejem. Teljesen a végletek amit érzek. Fejlesztenem kell az érzelmi intelligenciámat hogy meg tudjam neked adni amire vágysz az biztos. Nálam a szerelem inkább mániákus rajongás ami egy nagyon vékony peremen táncol az őrület határán. Kicsit mint ahogy Harley Quinn szereti Jokert. És hogy pont ezt a példát hoztam fel a hab a tortán… Az elmúlt két nap bizonyította számomra hogy valóban magamat is meglepő őrültségekre is képes vagyok érted. Akkor ott abban a pillanatban bármeddig kergetőzhettünk volna a városban, nem állok meg ameddig meg nem talállak. Tegnap rengeteg olyan dologra világítottál rá amit borzasztóan szégyenlek. Mindeddig világ életemben saját magamat helyeztem mindenki elé és fölé. Most először egy pillanatra elengedtem az egot és nem a saját boldogságomra gondoltam elsőnek. Furcsa volt. Abban az érzésben lennem kicsit olyan volt mintha lebegnék a semmiben és elveszne a lényegem, a fizikai testem és tudatom és csak az az egy érzés maradt. Kell egy kis idő hogy lássam mennyire erős az akaratom és hogy temiattad, teérted el tudom e engedni az egot. Labilis vagyok. Egyik pillanatban azt érzem hogy érted, a te személyedért képes vagyok rá. Aztán pedig teljesen összeomlik minden hitem és azt érzem sosem lennék képes elengedni a saját egom hisz ez éltet. De mi van ha sosem leszek boldog, pont emiatt. Vagy mi van ha sosem leszek boldog ha elengedem. Igazából úgy látom jelenleg hogy semmi egyébből nem áll a személyiségem mint egobol és az egyedülléttől való rettegésből. És ez csak mégjobban elszomorít és mégtöbb félelmet szül.

[aranysziv]

(én soha nem felejteném el a tiédet. mert azzal a késsel nem a tortát vágták fel, hanem a mellkasomat.)

mindenben téged kereslek, és pechemre, meg is talállak. nem túl fair. mármint egyik este nagyon sírtam. hosszú, mozgalmas és egyben igazán produktív napokat tudhattam a hátam mögött, és lekapcsoltam a lámpát, hogy most már alszok, nagyon kimerült voltam, és abban a nagy csöndben rám tört. mindig ez van. nem tudom, hogy ebbe az apró testbe hogy fér meg ennyi szorongás. néha úgy elnyomom, hogy szinte meg is feledkezek róla, hogy van. de néha meg annyira leterít, és a semmiből, váratlanul, és nem tudok vele mit kezdeni. van olyan is, amikor dolgozok vele, és akkor ilyen keserédes. de aznap vigasztalhatatlan voltam, azt a tényleg keserves sírást képzeld el, amikor az emberek nagyon csúnyák közben. a plafont néztem - már amennyire láttam a sötétben és a könnyeimtől -, és akkor elkezdtem vitatkozni az Istennel. mindig ezt csinálom. nyilván, bolond vagyok, ez nem is vitás. de tényleg harcba szálltam vele. hát kivel mással? nem nevezném imádságnak, de beszéltem hozzá, oda fel, és folyton csak azt ismételgettem, hogy ez nem igazság. de azt, hogy mi nem az, azt magam sem tudtam megmondani.

ma kedvem lett volna felhívni, lógni veled, csak úgy, sétálni a régi helyeken, beszélgetni, meginni egy kávét, erre vágytam és úgy tenni, mintha nem számítana a holnap. elképzeltem. de valójában nagyon is számít. mert én számítok. a szívem számít. a jövőm számít. és már nem ott vagyok, én nem abban vagyok. nem veled vagyok. csak néha belül úgy érzem, hogy mégis. egy részem ott maradt veled, és nem is tudom igazán, hogy te hiányzol, vagy az a darab belőlem. mert őt sem kaphatom vissza, azt az időt nem kaphatom vissza, és ez mostanában sokszor jobban fáj, mint te. annyi mindent éreztem. sokat. mélyen. és ott most olyan üres. semmi sincs ott, bennem, ahol te voltál, csak levegő, és mégis meg lehet benne fulladni. csupa kátrány, és fekete és vérzik. és muszáj írnom róla, mert olyankor mindig egy kicsit könnyebb. pedig sokszor nem akarok emlékezni. nem akarom, hogy fájjon, és nem akarok vitába szállni az Istennel sem.

én már tudom, amit tudok. és láttam, amit láttam. és azt is megtanultam, amit meg kellett tanulnom. alkalmazom is, ha hiszed, ha nem, de nap mint nap. csak tudod, néha, még ha az ember esze tud is mindent, a szívének kell idő, hogy megértse, hogy elfogadja. ezt nem lehet siettetni. én sokat dolgozok ezen folyamatosan, és kapok hozzá segítséget is, kompetens embertől is, de támogatást is mástól, akitől szükségem van rá. és még ha vannak is ilyenek, ilyen napok, vagy akár csak pillanatok, attól még erős vagyok. és bátor is. feltettem az i-re a pontot annak idején, és nem gondoltam meg magam, nem futamodtam meg, még akkor sem, amikor tényleg nehéz volt. annyi minden megváltozott azóta, én is megváltoztam azóta, és ilyenkor nem az a nehéz, hogy már nem vagy, hanem az, hogy azt hittem, hogy leszel.

mindig azt mondtam rólad, hogy te más vagy. nem definiáltam ezt különösebben, és nem is igazán tudtam volna valószínűleg, csak azt tudtam, hogy más. nem olyan, mint a többi, mert az az ember, aki a lelkem ilyen mély zegzugaiba nemcsak betekintést, de dedikált helyet kapott, az igazán különleges, bárki megmondja. én nem ismertelek téged, és most sem ismerlek, de abban biztos vagyok, hogy nagyon szerettelek. bárki is voltál, bárki is lehettél, volt egy ember, aki nagyon szeretett, és borzasztóan nehezen engedett el téged. te voltál a mindene túlzás nélkül, az az egy, aki mellett nem számított az összes többi együttvéve. és úgy alakult aztán, ahogy, és most itt vagyunk, és már mások vagyunk, és azok az idők elmúltak. neked nem is számít, tudom. de én néha eljátszok a gondolattal, hogy milyen lenne visszamenni, akkor, oda, a Múzeum sarkához, és újra rád mosolyogni először. újra megérinteni először. újra átélni mindent először. vagy talán bele sem kezdeni az egészbe. gondolkozok rajta, de sose jutok dűlőre. mert akárhogy is nézem, lassan egy éve lesz a hatból, és már bennem is minden megkopott.

halvány az alakod a fejemben, az arcod homályos. ahogy hozzám érsz az álmaimban, én is csak elmosódok, mint amikor a grafitot elkenjük a kezünkkel és maszatos lesz a papír. nem emlékszem úgy a hangodra, csak az anyajegyeidre, az álladon a szakállad alatt volt a kedvencem, amiről csak én tudtam a gyerekkori fotó miatt. de a hátadon a világűrbe kapaszkodni is jó volt, sosem féltem, hogy elejtesz. nagyobb biztonságban éreztem magam a karjaidban, mint bárhol máshol otthon. és mára mi maradt ebből? sokszor az emléked vesz el belőlem a legtöbbet. sokszor meg csak az tartja bennem a lelket. és annyi mindent írnék, írhatnék, és tudom, hogy még fogok is, mert kell, mert szükségem van rá. de igazából nem is a szavakról van szó. írhatok bármennyi sort, akármennyit, amennyit csak akarok. de úgysem az számít, nem igaz? nem a betűk rejtik a vallomást, hanem éppen az, amit nem tudok elmondani, amit hiába próbálok, nem tudok megfogalmazni. de bár tudnám.

talán ez a küszködés. ez maga az ars poeticám.

[modernfarytale-nohappyendings]

2023.04.02. 13 nap

Ma Vígben voltam, a Nagy Gatsby-t játszották

A rengeteg szín, fény és konfetti csillogás között elhangzott egy mondat ami után számomra elhalkult minden

“Nem a szerelemben hisz, hanem Benne”

Akarva akaratlanul is könny szökött a szemembe

Hiszen magamra találtam ebben a sorban

Talán ez így, a legveszélyesebb

Hiszen szerelmet találhat az ember bárhol, bárkivel

Sok az esély, sok a lehetőség

Pláne ha még hisznek is benne

De mi van velem?

Velem, aki nem a szerelemben hisz, hanem Benned

Én hol talállak majd meg téged? Nekem mennyi az esélyem?

Talán csak porszem, a homokviharban

De én mégis jobban hiszek Benned, mint mások a szerelemben

[h-o-r-n-b-l-a-s]

Tudom, hogy mindenéjjel a kispárnádnak adod azt az érzelmet, amit nekem adnál... tudom szívem.. és sajnálom, de nem talállak.

[siriturnmyfeelingsoff]

vonzalom

gondolkodtam mitől talállak ennyire vonzónak. a munkád miatt? nem, mert vannak mások is ezzel a szakmával. kinézeted? valóban csodálatos vagy, de csak külső még sosem fogott meg igazán. a viselkedésed? igen, igazi férfinak gondollak, úriembernek. néha. néha meg nem értem a tetteidet. és akkor itt jön az igazán mérgező, nem nagyszavakkal teli válasz.

rajtad nem válnak be a kis trükkjeim, mint másoknál. mert Te más vagy. tiszta és igaz. aki nem játszmákban gondolkodik.