#mit szeretnél

[nobody-is-only-an-alien]

Kid vagyok neked?

Én nem értem a kapcsolatunkat..

Néha te vagy a legjobb barátom Neked pedig én.

Néha több vagyok mint barátod.

Néha csak egy idegen vagyok neked.

Egy nap úgy beszélgetünk mintha egy tökéletes pár lennénk,

Úgy bánsz velem mintha kincs lennék számodra.

Következő napban már csak szeretők vagyunk egymás számára,

És élvezzük egymás élvezetét.

De vannak napok mikor idegen vagyok számodra,

Jobbik esetben úgy beszélsz velem, mintha semmit sem jelentenék neked, rosszabban pedig teljesen ignorálsz engem.

Teljesen összezavarsz! Kid vagyok neked valójában?

~csakegyidegen~

👽👽👽

[bredforloyalty]

another night at the club (sort of) another night of weird men approaching me but mostly just leering

[dioskailacs]

rookie numbers, rám 6 éves korom morális gödörként néztek ezért. na de voltam nemrég otthon és rájöttem egy s másra így, hogy egyedül én tartózkodtam a családi fészekben.

első gondolatom az volt, hogy félni fogok egyedül abban a házban. mindig is utáltam sötétedés után egyedül lenni otthon és most három éjszakát kellett eltöltenem ott, mert a szüleim elutaztak és mozgáskorlátozott nagyanyám a szomszédban nem tudja locsolni a baszomnagy kertet meg hát neki is jól esik az ápolónő Marika mellett valami családtagot is látni, meg amúgy is az utóbbi időben nagyon sokat segítettek nekem anyáék, szóval egyértelműen mentem hogy visszasegítsek.

első megfigyelésem: a házban a legrosszabb érzést sötéten az öcsém szobája, az én régi szobám adta (meg obviously a pince, de az mindig) MEG AZ UDVAR. ez az udvar baszki én nem tudom de gyerekkorom óta mindig utáltam sötétedés után lent lenni és vissza a házhoz állandóan hátrafordulgatva szedtem a lábam mert olyan érzésem volt mintha követnének. mindez persze teljesen megalapozatlan de az, hogy még 32 évesen is ugyanez az unease dolgozik bennem, csak jelent valamit (még nem tudom hogy mit).

napközben egyébként full elvoltam. kihasználva hogy kertes ház, beizzítottam anyámék hatalmas hangszóróját és üvöltve énekeltem mindent amihez kedvem támadt - ezt bp-n a társasházban még kurvafasza szigeteléssel is csak jóval kisebb hangerővel merem megtenni - de amire rájöttem, és itt a lényeg, itt kanyarodunk rá az oridzsi posztra, hogy mindig, mikor melón kívül csináltam valamit, azt vártam, hogy mikor nyitja rám az ajtót anyám vagy nagyanyám vagy bárki. folyamatos riadókészültségben voltam, hogy amint lépteket hallok a lépcsőn (nem fogok), eldobjam azt a bármit is amit csinálok és gyorsan visszaswitcheljek valami "produktív" tevékenységre, mint a munka, főzés, mosogatás, akármi.

merhogy teccik tudni felnőtt korban diagnosztizált bpd-éknél az volt a normális, hogy bárki bármikor rád törheti az ajtót kopogás meg egyéb engedélykérés nélkül. nagyanyám amíg fel tudott jönni a lépcsőn, reggel 6tól kezdve ÓRÁNKÉNT jött fel, hogy ránk nézzen, 7től már nem tudta türtőztetni magát és nekiállt mosogatni meg rendet rakni a mi házunkban, ezzel anyámban elültetve azt az érzést, hogy ő egy semmirekellő felnőtt aki nem tudja kézben tartani a háztartását, engem meg az öcsémet meg felébresztve. anyám semmivel sem volt különb persze, csak ő nem baszta ki meg be a bejárati ajtót, merhogy már eleve bent volt a házban. soha egyetlen felnőtt sem kopogott mielőtt benyitott volna a szobámba, anyám rendszeresen átnézte a füzeteimet, táskáimat, és ha nem azt csináltam, amit szerinte kellett volna csinálnom, akkor hatalmas mártírhalálok következtek. és amikor végre egyedül maradtam a házban, még mindig ott volt nagyanyám aki óránként csekkolta hogy mit csinál ez a lusta disznó és miért nem lett belőle még mindig roomba vagy teregetőgép vagy bármi hasznos dolog.

és ahogy pár napig üvöltettem a zenét és táncoltam és nem pakoltam el az ágyneműmet a kanapéról napközben😱 és régi ruhákat túrtam elő zsákokból felpróbálni és a kanapén fekve dolgoztam és egymás után követtem el az őseim által lefektetett helyes életmód elleni bűntetteket jöttem rá, hogy így tanultam én meg elsunnyogni mindent ami könnyelmű léhaságnak minősülhet a számonkérő tekintélyszemélyek szemében. így ültettem el magamban a szégyent olyan dolgokkal kapcsolatban, amik nem szolgálják a legfőbb istent: a haszont.

minden ötödik percben összeugrott a gyomrom és hirtelen rám tört, hogy össze kéne pakolni mert mi lesz ha valaki mindjárt hazaér/feljön/rám nyit és aztán emlékeztettem magam, hogy ezek nem fognak most megtörténni. nagyanyámhoz akkor mentem le, amikor nekem volt időm, on my own terms, és sokkal jobb volt. és érdekes módon így is elvégeztem a munkámat, főztem és el is pakoltam egy idő után. nem azért, mert féltem hogy mi lesz ha nem, hanem azért mert én akartam.

kedvenc interakcióm nagyanyámmal kb tíz éve történt egy nyáron, mikor otthon voltam és a szüleim elutaztak és az enyém volt az egész ház. akkor gecire élveztem, emlékszem. hajnalig ébren voltam, a konyhában sarkig tárt ablak mellett írtam és dohányoztam és csak úgy in general kurva jól éreztem magam. aztán úgy 4 körül elmentem aludni azért hogy 7 körül arra keljek, hogy nagyanyám bontja le a bejárati ajtót aztán 8kor átrendezi a konyhánkat, majd 9kor suttogva beüvölt a szobámba hogy CSILLAGOM ALSZOL MÉG????? utána volt egy kis nyugi mert ezek után délig ebédet főzött, és akkor délben egy kávét szürcsölve lementem hozzájuk köszönni és a következő beszélgetés zajlott le, mondatról mondatra ugyanígy, minden egyes nap.

nagyanyám: felkeltél csillagom? voltam fent párszor rád nézni, már dél van, hát hogy tudsz te eddig aludni?

én: úgy, hogy hajnal négyig ébren vagyok.

nagyanyám: igeeeeen? hát mit tudsz te csinálni addig?

én: írok meg az interneten vagyok.

nagyanyám: ja, jól van. mi már fél 7kor felkeltünk, voltam fent nálatok meg két zsák dudvát kiszedtem a kertben, úgy hasgat a lábam, de hát mit tudunk csinálni.

én: aha. jó, akkor majd jövök még.

nagyanyám: mindjárt ebédezünk, te nem kérsz?

én: nem, Nani, én most keltem, még nem vagyok éhes.

nagyanyám: aha. jól van, csillagom, akkor majd viszek fel neked belőle.

én: ne hozzál kérlek, majd lejövök később.

nagyanyám: jó, jó.

nyilván felhozta az ételt, amiből akárcsak anyám, én is annyit vettem le, hogy egy haszontalan lusta dög vagyok, aki még azért az ételért se tud lemenni, amit a hetvenéves nagyanyjától kap. nagyanyámban meg nyilván az munkálkodott, hogy bebizonyítsa mindenkinek, hogy ő ugyan nem haszontalan, hiába öregszik, ő mindenre képes, ő mindent meg tud csinálni, ő aztán kurva ügyes. és az is, kétségtelenül. mondjuk ebbe bukott bele 84 évesen, mikor tavaly karácsonykor annyira elhitte, hogy a kor az csak másokat korlátoz, őt meg nem, hogy felmászott a létrán a karácsonyfadíszekért, amiről leesett és az egyik csigolyája összeroppant. utána gerincműtét, két hónap kórház, azóta meg fekvőbeteg.

ez a családfánk éltetője, hogy mindenki elhiszi magáról, hogy ő az atyaúristen és kurva erős és mindent ki és elbír és ha nem, akkor egy utolsó, haszontalan, semmirekellő szar, de ha valaki odafigyel, akkor meg lehet nézni, hogy ez hova vezet. most nagyanyám két lépést nem tud menni járókeret nélkül, nemhogy rám törni az ajtót, és ha magától nem ült le egész életében, mert pihenni szégyen, akkor addig bizonygatta ezt, amíg az isten le nem ültette a seggére. ennyi kontrollmániás embert mint ami ebben a családban van, engem is bőven beleértve, hát szép csokor mit mondjak. az a vicc, hogy még anyámékhoz is csak két éve nem járt fel, mert akkor lett anyáméknak macskája és nagyanyám félt, hogy kiszalad a ceca, merthogy már nem olyan fürge és ezért inkább nem ment fel. let that sink in, anyám 58 éves korára érte el EGY MACSKÁVAL no less, hogy az anyja ne törje rá az ajtót BÁRMELYIK kósza pillanatban. small fucking wonder hogy én úgy nőttem fel, ahogy.

ja, még csak annyit, hogy miért nem érzem jól magam otthon. fun fact, kb 8 éve anyámék úgy döntöttek, hogy az én régi szobámat álalakítják és az lesz a hálószobájuk apámmal, ami, to be fair, nem fasság mert az addigi hálószobájuk egy kicsi szoba volt a nappali mellett. na azt a falat lebontották, beraktak oda egy étkezőasztalt, az én szobám meg megszűnt és lett belőle szülői hálószoba mert hát úgyse lakom már otthon. jogos, abszolút. így viszont amikor hazamegyek, nekem kvázi nincs helyem (az öcsémnek megmaradt a szobája) és a nappaliban a kanapén alszom, ami persze mint azt jól tudjuk a legprivátabb helyiség bármelyik lakásban és ott aztán tényleg csak addig van alvás, amíg valaki (anyám) fel nem kel (7kor). mindeközben anyám elvárja, hogy a cuccaim (hátizsákom, ruháim, egyéb tartozékaim) ne legyenek nemhogy szétszórva csak úgy alapból a nappaliban, mert az rontja az esztétikáját a térnek. tehát amikor úgy megyek haza, hogy ott a család, akkor essentially úgy kéne ott lennem, mintha nem is lennék ott. minden tárgy, ami arról árulkodna, hogy valaki ott van még, az legyen elrakva szem elől és isten mentsen ha nem rendezem vissza a kanapét az eredeti mintha mi sem történt volna állapotába az ébredés utáni harmadik pillanatban. amikor az öcsém nincs otthon, aludhatnék az ő szobájában, de ott geciszar az internet meg amúgy is utálom azt a szobát.

szóval ja. és akkor állunk pikachu az új kapura arccal a bpd diagnózis előtt (amiért persze küzdenem kellett, hogy elismerjék anyámék, de hát mikor már három szakember ad róla papírt, akkor már muszáj volt elhinniük, hogy nem csak én reagálok túl mindent mert olyan érzékeny vagyok, de ez már egy másik fonál)

remember when you were 16 and if you slept past 10 am adults would act like you had murdered someone or were dying

[borharisnya]

El akartam mesélni, hogy meghalt a szomszédasszonyom, az, akivel a kerítés fölött olyan komoly dolgokról beszélgettünk mindig, hosszan, mélyről, a magány barlangjából ki-kibeszélve, mikor épp csak kidugod a fejed, és tudod,  hogy a varázs csak addig tart, míg ez a beszélgetés, és utána sötét és síkos lesz minden újra, és volt, hogy csak egy-egy szempillantás volt, de szó szerint.

El akarom azt is, hogy a pap sírt a temetésén, szeretők voltak. Szerelmesek. Nem tudta senki, csak az asszony fia és a lánya, a másik szonszédasszony, meg én.

A papnak gyönyörű baritonja van, konzit végzett, zenész volt, operaénekes lett volna, ha nem pap, és ahogy ott énekelt, abban a szélfútta, virág és télikabát illatú kápolnában, megállt az idő. Olyan fájdalom volt a hangjában és olyan üresség, átlászó, elbújhatatlan üvegvilág, hogy az embernek kicsi lett a bőre, szűk, elmosódtak körben az emberek, és csak az a forró, sárga fájdalom a szíve helyén.

És ott volt az a kicsi, márványfehér urna a kápolna aranymetszésében, egészen kicsi, ennyi csak, ennyi az ember, ez az asszony, akinek a pajzán viccein, a ferde pillantásán annyit nevettem. Mindig kócos volt és ha tehette, mezítláb járt.

Láttam elfogyni. Keményen ittak, a pap meg ő.

Szex nem volt köztük,  csak zene. Orgona, vagy pianino, mikor mi. A szomszédasszonyom játszott, a pap énekelt. És volt, hogy fordítva. Volt, hogy a pap sarkig tárta a kis templom ajtaját és játszott,  játszott, mert tudta, hogy a szomszédasszonyom most fordul be épp a sarkon és jön végig az utcán.

- Nekem zenélt! - mondta nekem ilyenkor utána.

Hallottam őket sokszor közelről,  a szomszédból is. Az első melegebb estéktől, mikor már odaát minden tárva-nyitva volt.

És tudtam, beszélgetnek,  telefonálnak éjszakákon át, egy-két üveg pálinkával tartva magukban az erőt. Egy ilyen alkalom után a szomszédasszonyom elesett a nappali kövén és összetörte magát. Összepisilve, kihűlve találták meg reggel.

Sose lett már egészséges ezután.

Láttam elszürkülni az évek alatt, láttam eltörni, gyérülni a haját, láttam a foltokat és a vakarás nyomokat az arcán, a nyakán, mindig viszketett, és láttam a kezeit, lábait elsorvadni. Láttam, ahogy tűnik belőle a huncutság, a humor, az erő.

Aztán meghalt kiszolgáltatva és méltatlanul.

És nem értettem, miért. Nem értettem,  hogy egy szerelem, amit annyira irigyeltem egészen sokáig!, hogyan tör az ember életére, hogy szívja azt lassan és módszeresen el, amikor mindig, mindig azt hisszük, hogy éltet.

És aztán arra gondoltam, csak hogy megmagyarázzam magamnak valahogy, hogy nem lehetett élni így. Nem lehet élni egy soha egészen be nem teljesülhető szerelemben. Nem lehet élni egy szerelemben, ami nem csupán ábrándozás, hanem vágy, mindig csak vágy, ami nem csitul, mert nem váltható életté.

Azon gondolkodtam még, hogy vállalta volna-e, ha előre tudja, hogy ez a vége.

Hogy megérte-e.

Érték-e az élet , csak azért, mert van, érték-e az élet abban az értelemben, hogy telik, hogy évekké, évtizedek láncává nyúlik el, vagy csak az érték, amit szenvedéllyel, vagy legalábbis odaadással, odafordulással töltünk el belőle.

Nem tudom.

De nagyon hiányzik, és hogy más kapcsolja fel a villanyt benn az ő a házában, az hihetetlen, az elfogadhatatlan, nagyon hiányzol, mintha egy ízzel kevesebb lenne a számban, nem tudom, aki meghal hová lesz, hol van, de olyan jó lenne, ha tudnád, hogy még emlékszem az ízre,  emlékszem a kerítésen átkönyöklő beszélgetésekre, a reményre és a megindultságra, amit adott, okozott, emlékszem, ahogy a lépcsőmön ülve egyre halkultál, emlékszem, hogy ítélkeztem feletted, hogy messzebb légy, hogy nekem könnyebb legyen, és jó lenne, ha, nem tudom, mi lenne jó, mit szeretnél, mit szerettél volna, de jó lenne, ha tudnád, hogy geci szar ez így, nekem, és tudd, ez a te házad lesz, a te fenyőd, a te diófád és a te kerítésed, amíg én még így emlékszem, és tudd, hogy még szeretlek.

[nyuszimotor]

Mit szeretnél karácsonyra?

(a kormányváltáson kívül)

[anyadisszeretne]

- Hozzá fogok menni.. mondtam ki miután nem szóltunk egymáshoz percekig.

- Már ideje, hány éve is, hogy megkérte a kezed? Tette fel szarkasztikusan a kérdést..

- Hat, hat éve már... De nem mondasz erre semmi mást?

- Őszintén mit szeretnél hallani El? Vigyek ajándékot? Netán utaljak pénzt a ruhádra?

- Cinikus vagy, inkább megyek.

- Menj. Már az ajtó felé indultam amikor hirtelen felindulásból megfordultam és a következőket vágtam a fejéhez.

- Tudod ha azt mondanád, hogy ne menjek hozzá szó nélkül engedelmes lennék. Ha azt mondanád ne csináljam mert szeretsz, mert az a pár év neked is jelentett valamit vagyis több voltam számodra mint barát akkor nem mennék hozzá. De tudod Rob kedves, ő virágot vesz és megölel ha sírok. Kinyitja előttem az ajtót és mindig azokat a filmeket nézzük amelyeket én szeretnék...

-Rob tudja a kedvenc színed? Tisztában van a legnagyobb félelmeiddel? Tudja mi a legnagyobb traumád?

- Mintha te tudnád... Feleltem most már sírva. Hosszú hallgatás, újra az ajtó felé vettem az irányt majd egyszer csak megszólalt.

- A legnagyobb traumád az anyád halála volt miután apád alkoholista lett és elhagyott. A félelmed pedig az, hogy egyedül maradsz na és a galambok. A szín, pedig a szürke.

[erosnekszulettem]

Attól hogy úgy érzed bele szakad a szíved és belehalsz a bánatba az elveszettség érzésébe a bizonytalanságba... a folytonos szorongásba a félelembe ami kísér nélküle...

Hiába sírsz hiába bánod meg minden bűnöd hiába élnéd át újra az összes fájdalmat előtte hiába sír ordít a szíved ugyan nem látszik de úgy sírsz olyan keservesen zokogsz belül nélküle hogy még a holtak is megsajnálnák ezt a vég nélküli bánatot és azt a millió millió könnyet amit érte ejtesz...

De ne légy gyenge és fogd fel azt hogy sose kapod őt vissza sosem lesz a tiéd soha többé nem fogod azt hallani tőle hogy "szeretlek" SOHA...

Elment és megtalálta élete szerelmét vagy meg fogja találni de az nem te leszel... szét szed a bánat belül felemészt felfal mint valami kurva demon aki pont az ilyen elesettek lelkét zabálja azokét akik eladják neki...

Ne is akarj kamuzni tudom hogy te is eladnád mindened hogy vissza kaphasd őt.. vagy már lehet el is adtad...

Tudod ebben hasonlítunk... de hiába adod a lelked érte... ő már sosem lehet a tiéd többé...

Ő úgy fogalmazott "elkezdesz élni de úgy igazán" a mi nyelvünkön ez annyit tesz nélküle minden csak eszköz üres és hideg és egyszerűen nem fontos pont ezért nem félsz semmitől és nem is számít semmi egyedül vagy most is a könnyeiddel és talán így is leszel mindig mikor szorít majd a szükség... tök mind1 hova mész mit csinálsz egyedül vagy a szíved mélyen tudod mit szeretnél egyértelmű őt akarnád de őt nem kaphatod meg... így vagy maradsz egyedül vagy mész tovább...

Nélküle felemésztenek a démonaim... nekem már minden szó csak időhúzás.. tudom hogy nem érhet véget boldogan a történetem aki ennyire közel áll a pokolhoz az idővel... meg is fogja érdemelni azt hogy belépjen...

[the-fool-who-loves]

Szeretnék megint az lenni, aki akartam mikor veled voltam, boldog , sikeres és egy jó társ

Szeretnék az első gondolatod és az utolsó is lenni mindennap, mint ezelőtt

Szeretném tudni a napjaid mint hetekkel ezelőtt

Szeretném megint hallgatni a dolgaid legyen az bármennyire kicsi, vagy gyerekes vagy bármilyen csak akarom mert rólad van szó

Akarom hogy megint képeket küldj magadról, az állataidról, arról mit főztél, milyen ruhákat szeretnél

Akarom minden napod és estéd mint régen, azt mikor együtt aludtunk el a hívásokban

Akarom azt, hogy megint szeressük egymást, még jobban, én akarom hogy működjön

akarom megint a téli összebújásokat, az együtt zuhanyzást, az együtt alvást, a mese nézéseket, a szexet, minden apró dolgot, amik még is, olyan hatalmasok, hogy nincs hozzájuk fogható

akarom, hogy megint mi legyen

akarlak még mindig

[ariadnababyy]

Csak annyit szeretnék, hogy végre őszintén elmondd hogy mit szeretnél tőlem, mert nekem így nagyon nehéz

[sztivan]

én most nagyon bizonytalan vagyok a tippemben, nehéz bemondani most, hogy elég sok eddig Vitézy-szimpatizánst elriaszt-e az összefideszezés

[csacskamacskamocska]

Ne keress magyarázatot. Csak lásd meg, hogy azért történt így, mert nem működött.

Az, hogy vannak szép közös emlékek, nem azt jelenti, hogy működött a dolog. Bármiféle JÓ kapcsolatban Nem szorongsz mert mitől szoronganál? Miért éreznéd, hogy nem vagy elég jó vagy, hogy ki fognak nevetni vagy megaláznak vagy bármi miatt rosszul fogod érezni magad? Önmagad vagy Nem mondják folyamatosan azt, hogy nem az vagy akinek magadat látod. Azért szeretnek mert annak látnak akinek te is szereted magad. A jobbik énedben bíznak, aki legbelül vagy. Szabadnak érzed magad Nem kell azon agyalnod, hogy ki vagy te és kicsoda ő, nem kell magyarázatod keresned, csak éled azt, ami van. Szívesen vagy a másikkal Örülsz a közösen töltött időnek és igényed is van rá. Szívesen segítesz neki Szeretnéd, ha elboldogulna, ha kevesebb nehézsége lenne, hiszen, ha ő nincs jól, az valahogy neked is rossz. Érdekel az élete Szeretnél része lenni az életének, érdekel, hogy mi foglalkoztatja, hogyan boldogul, hol és mivel tudsz kapcsolódni. Örülsz a sikereinek, értékeled az erőfeszítéseit, enyhíted a kudarcait. Fejlődsz Egyszerűen kivirágzol mert érzed, hogy szeretnek és bár rengeteget adsz a másiknak, de rengeteget kapsz is. Pont azt, és ott ahol szükséged van rá. Mintha az energiatöbleteid őt töltenék, az övé meg a te hiányaidat.

Az emberi psziché nem egy lineáris dolog. A térbelisége nehezen megfogható. Az elme megnehezíti az életünket azzal, hogy mindent érteni akar, de a magyarázataink más jelenségekre nem feltétlenül lesznek igazak, amiket újabb magyarázatokkal lát el. Az emberek jelentős része nem foglalkozik azzal, hogy ő mit miért gondol úgy, ahogy gondol. Egy másik része azt hiszi, hogy attól, hogy ő gondolta, és van egy ütős magyarázata rá, attól az a dolog megkérdőjelezhetetlen igazság. Attól, hogy van valakinek rálátása a magyarázatok sokféleségére, még nem jelenti azt, hogy a saját életében jó döntéseket hoz, mindig jól reagál és sosem követ el hibákat vagy akár bűnöket. Nagy csapda amikor valami nem jó és az ember azt gondolja, hgy JÓ LEHETNE, csak... Én még mindig azt gondolom, hogy jó lehetne, csak iszonyatosan sokat kéne beszélgetni, ami feltételezi azt is, hogy nagyon szeretjük egymást.

Ha nagyon szeretnénk egymást, akkor a dolog működne.

De a dolog nem működik.

Nem működik és kész. Nem kell magyarázatot gyártani mert attól nem lesz jobb. Csak el kell fogadni végre, hogy valójában nem működött sosem.

Meg azt, hogy kurvára nem fontos, hogy milyen jót vagy rosszat tettem. Vagy a másik mit csinált. Senki sem hibás és senki sem győztes. Nem volt jó, nem működött.

[petrany]

Te mit szeretnél a Budapesthez és minden máshoz is elég közeli Pakson? Oroszok által kivitelezett orosz technológiát az EU-ban teljesen értelmetlen módon, vagy ugyanezt a kínaiakkal kivitelezve, akik talán még az oroszoknál is jobban szarnak bármilyen előírásra?

Megcsinálhatnák a franciák és a Siemensen át a németek, de nekünk az ukrán atomerőművet is aktívan lövő, amúgy a világ legnagyobb nukleáris balesetét is jegyző posztszovjetek megoldása kell.

[oldmacykerenew]

Sziasztok,

Penny és Theodore vagyunk, a mini mackó páros 🐻❤️🐻 🧶

Hamarosan jön a Valentin-nap, így szeretnénk egy szerető otthont találni Mindkettőnknek, mivel elválaszthatatlanok vagyunk. Penny nincs Theodore nélkül, Theodore nincs Penny nélkül. 🤭🐻🧡

Azt mondta a készítőnk, hogy kérhettek minket páros kulcstartók��nt is… mi nem tudjuk, hogy ez mit jelent, mindegy is, csak együtt mehessünk. Ha szeretnél minket, Melinél érdeklődjetek ☺️☺️

Ne aggódjon senki, hiába szerelmesek napja… mi szívesen viszünk szeretetet bárkinek! Barátoknak, pároknak, vagy csak egyetlen embernek is, hogy ne legyen társaság nélkül ezen a híres napon 🫣🫣❤️

Ha ránk lecsaptok, akkor tudtok utánpótlást kérni, hiszen a #szeretet mindig kell, nem fogyhat el! ☺️

Ölelünk Mindenkit,

Penny és Theo, a mini mackó páros 🐻❤️🐻🧶

[csaklegyazenyeem]

A nyugtató csodákra képes, amikor hirtelen minden üres és szorítanak össze a falak. Inkább mennél ki a szabadba csak, hogy ne érezd azt a fojtogató érzést.. de szerencsére a gyógyszer megtette a hatását. Ilyenkor csak azt érzem, hogy folyton feleslegesen alázkodom meg neked, lehetetlen, hogy ennyi ideig gondolkozz azon, hogy mit szeretnél… Annyira vártad te is a kicsit .. most meg mintha nem is léteznénk.. alig 5 hónap .. 🥹 és érkezik… de apukája nem lesz, pedig te meg ígérted. Porig aláztál. El hagytad a gyermekünket és ezt soha nem fogok megbocsátani. Ő lesz az én kis mindenségem.

[takemetochurch13]

Mit vársz? Mit mondjak? Mit szeretnél hallani?

Felejts el! Ne hívjál! Ne írjál! A karmaid húzd vissza, engedj! Ne rángass! Nem érdekelsz, ne fojtogass tovább

Csak egyszer légy ebben az életben jó gyerek! Ne használd ki azt, hogy én tényleg szerettelek

[strangersworlds-blog]

Milyen érdekes is ez a barátság. Megígéritek egymásnak, hogy jóban rosszban, de valahogy mégse jön össze. És nem azért mert te nem vagy ott a másiknak, hanem visszafele nem kapod ezt meg. És egy ideig tűrsz és lenyeled azt ami neked fáj. De van egy pont amikor nem tudod tovább ezt tenni. Van egy pont amikor valami megtörik benned és többre értékeled ennél magad. És a másik fél mit érez ebből? Azt, hogy elárultad, mert nem vagy ott neki. Közben te szeretnél ott lenni és támogatni, de nem bírod. Képtelen vagy rá.

Mi ennél is szomorúbb? Az, hogy ő rohadtul nem érzi át a helyzeted és mindig is téged fog hibáztatni. Nem fog szembe nézni saját magával. Pedig a mondás igaz:

-Mindenki a saját háza táján sepregessen-

És igen, vannak pillanatok amikor nehéz kiszakadni a mindennapi körforgásból és kicsit magadba nézni, de muszáj. Nem teheted más vállára a saját terhedet. Azt neked kell cipelni.