#mert nekem ilyen barátaim vannak!

[csacskamacskamocska]

Felnőtt ember

Egy rövid időre elkapott az aggodalom, hogy valami baj történt, családi tragédia vagy valami extra, nem várt nehézség és a megszokás már vitt volna, hogy írjak egy gyors sms-t, a találkozót lemondó semmitmondó üzenetre reagálva, de aztán arra gondoltam, hogy ha tudnom kéne, hogy mi történt, akkor tudnám. Felnőtt ember. Tisztában van vele, hogy homályt teremt. Ha homályban akar élni, éljen abban. Ha egy dobozban akar élni, éljen dobozban. Ha barátok nélkül neki boldogabb az élete, miért ne lehetne ő úgy boldog? Ha fél, féljen ahogy neki jó. Úgyhogy végre, rettenetesen sok év után elérkeztem erre a a térre. A barátaim felnőtt emberek. Tisztában vannak a mondataik, cselekedeteik hatásával. Nekem többet semmit, de tényleg semmit nem kell máshogyan értelmeznem, mint ahogy le van írva, vagy ahogy történik. Nem kell mögé tennem semmilyen extra megértést, magyarázatot, dekódolás, tuningot vagy pszichologizáló bólogatást. Minden, amit mögé teszek más valaki mondatainak vagy cselekedeteinek, az én vagyok, nem ő. A többlet is meg a negatívumok is.

Egyszer régen tanultam, hogy azért vagyunk felelősek az érzéseinkért mert a dolgoknak önmagukban nincs semmilyen értéke. Minden attól válik valamivé, hogy mi gondolunk róla, pontosabban milyen érzést társítunk hozzá. Ezek az érzések aztán végtelen láncolatokat hoznak létre mert az érzéseink problémákat vetnek fel, amiket támadjuk a másik embert, amit aztán megoldunk, amik érzéseket keltenek, amikről aztán azt hisszük... és ezek befolyásolják a cselekedeteinket, és akkor is kaotikus az egész, ha azt gondoljuk, hogy mi stabil, kiegyensúlyozott emberek vagyunk, mert érzelmei mindenkinek vannak, legfeljebb nem túl bonyolultak (a hiba inkább az empátiával szokott lenni), és nem érvek, hanem érzelmek ütköznek mindig, akkor is amikor azt hisszük, hogy annyira tárgyilagosak vagyunk, mint egy szemüvegtok.

A felelősség nem azt jelenti, hogy hibásak vagyunk azért, hogy valamilyen érzelmünk van, hanem azt, hogy rá kell tudni látni, hogy az adott érzelem kizárólag a miénk, bennünk keletkezett. Attól, hogy keletkezik egy érzelem, attól még az a dolog amihez kapcsolódik, nem válik normálissá vagy nem normálissá, hogy mi annak érezzük vagy nem. Ezért lenne fontos a kommunikációban azt a vonalat követni, hogy „amit teszel, az bennem ilyen érzést/érzelmet kelt...” Mi is ez? Egy használati utasítás egymáshoz. Ha én ezt teszem, ő úgy érzi magát, akarom-e, hogy úgy érezze magát, figyelembe tudom venni vagy nem, fontos-e annyira, akadályoz-e engem valamiben, ha figyelembe veszem. Néha persze azt kell mondani, hogy sajnálom, hogy így érzed magad ettől, nem állt szándékomban, de ez a dolog ezért meg ezért sajnos ilyen. Vagy elmondani, hogy én mindent megteszek amit tehetek. A másik ember ezt nem tudja. Ha nem mondunk ki valamit, ami a fejünkben van, a másik ember nem tudja. „Mindennél jobban szerettelek, ezért minden nap elolvastam a blogodat. Te cafka mégis hozzámentél valaki máshoz! Nem tudtad értékelni amit érted tettem!”

Mindennek, ami kivált valami érzelmet csak attól lesz valami "értéke", hogy akadályozza vagy támogatja a boldogulásunkat vagy a boldogságunkat (definiáljuk a boldogságot elégedett életnek).

Ez dobol a fülemben: Felnőtt ember. Tudja mit akar. Ha akar valamit, megmondja. Felnőtt ember.

[uveggyapot]

egy része a kis csapatomnak🥹🥰

tegnap kiültetésre került végre a monstera deliciosa albo variegata, amit még a lakásavatóra kaptam. nagyon régi vágyam volt ez a növény, nagyobb formájában a levelei fehérek és zöldek, tényleg egészen földöntúli látványa szokott lenni, mindig mindenki szívét rabul ejti. nekem egyelőre csak az egyik levelén vannak fehér csíkok, pöttyök, azok is halványak, a másik kettőn még nincs, de az ültetés után várható, hogy hoz majd új leveleket is, ha minden rendben. nagyon féltem a gyökereztetésétől, mikor hozzám került, mert tényleg, még azok közül a barátaim közül is, akik értenek hozzá, és próbálkoztak vele, egyiküknek sem maradt meg… nagyon sok emberrel beszéltem és olvastam utána, de mivel jó genetikából kaptam, és tényleg mindenre odafigyeltem már akkor is, míg a gyökereztető vázában volt, így nagyon bizakodó vagyok. a virágcserép aljába agyaggolyókat tettem, azon van a műanyagcserép, amiben a föld is van, és majd azokat fogom párásítani, így maga a növény nem ér majd vízbe. a földje aroid mix. nem egyszerű eset, itt úgy tűnik a szépségéért nekem kell (majd) megszenvedni, de megéri, mert ha még nő, tényleg nagyon szép lesz, és tök jó érzés, hogy én nevelgethetem már egészen a kezdetektől.

a pöttyös begóniám magáért beszél. ő is piciként került hozzám, én ültettem el, és szerintem most van ilyen tinédzser korában: továbbra sem pirosodnak be a levél aljai, de lassan már kellene. ellenben az egyik levél már a begóniára jellemzően "behajtva" nőtt, nem felfelé vagy kifelé ágaskodik, úgyhogy szép lassan, de haladunk vele is. a földjét picit neki is feltöltöttem a hétvégén, mert kezdett elfogyni.

a vitorlavirágom virágzik. szerintem végtelenül gyönyörű, de elfogult vagyok vele (is). meg ő mondjuk nem túl extra gondozás tekintetében. nem igényel sok törődést, cserébe mindig elkápráztat a virágaival.

a madagaszkári pálmám látott már szebb napokat. valamiért nem akar “haja” nőni, ahogy kellene, se az előző lakásban, sem itt. mindent elkövetek, ami a nagykönyvben meg van írva, egyelőre még nem jöttem rá a fortélyára. de nem adom fel. az egyetlen gyenge pontom, amikor közönséges kaktusznak hívja valaki. ha lenne “haja”, akkor talán nem mernék ezt mondani, de így kopaszon, tényleg csak egy másfél méteres kaktusznak tűnik első blikkre.

az agglegénypálmám nem is fér a képbe, két oldalra ágaskodik. de gyönyörű. nyilván, ő nem túl hisztis, mint a legtöbben, és úgy érzem, hogy az új lakásban sikerült a legmegfelelőbb helyet találnom neki. még azt sem bánja, hogy picit árnyékosabb.

a calathea triostar meg... hát, ő (is) a szemem fénye. ezek a rózsaszín csíkok mindent visznek. olykor ő is tud hisztis lenni, és a levelek olyankor lentebb konyulnak, de kis víz és/vagy fény, 10 perc, és megint boldog.

[ofeofeliaofeliaia]

arra is sokat próbálok gondolni, hogy talán a férjem éretlen még egy kicsit, vagy nem tudom, legalábbis biztosan retteg az érzésekkel foglalkozni, ha nem pozitívak. és inkább elmenekült, csak hogy ne kelljen esetleg szembenézni a problémákkal és az okaikkal. én nem hiszem már, hogy a menekülés megoldás lenne, és vannak aggályaim a saját indai terveimmel kapcsolatban is, de ez még évek kérdése nálam, így igyekszem nem túlparázni. nekem az a hipotézisem, hogy ha egy probléma felmerül egy kapcsolatban, az addig fel fog merülni, amíg az ember meg nem tanul máshogy válaszolni az adott helyzetre. miközben ezt írom, hallom magam, ahogy szanáltam a hatalmas baráti társaságomat az elmúlt lassan egy évben. hogy mindig ezek a problémáim lesznek, amíg meg nem oldom őket. de egy párkapcsolat egyrészt nagyon más, másrészt a baráti dolgok átértékeléséhez is két ember kellene, és a csodálatos egykori barátaim részéről sincs igény többet élvezni a társaságomat, és én továbbra is tartom, hogy nem akarok olyan emberek társaságában időt tölteni, akik nem figyelnek rám és akik nincsenek ott mellettem, de férjem mellett sem, amikor éppen felborul a világ rendje. de például a férjem még úgy is mellettem volt, mindig, és a szétköltözés óta is, hogy néha iszonyú nehéz volt velem. azt hiszem a férjem fél azoktól a dolgoktól, amiket hozzám társít. mint pl a rossz érzésekről is beszélni. azt hiszem fél attól, hogy önmagához merjen nyúlni, höhö, lelkileg, hogy őszintén mérlegelje a saját miértjeit, és a menekülést, a könnyebbik utat választotta. nekem az a tippem, hogy vagy az új nőjét vagy a következőt felcsinálja, aztán 3 év múlva kalap kabát és kezdi majd elölről, mert nem hajlandó beleállni abba, hogy a feszültségeket fel kell oldani, akkor is, ha ez iszonyú ijesztő folyamat. én meg persze attól félek, hogy azzal a nyers modorral, ami nekem jutott, _soha_ senki nem fog igazán szeretni. és ez a bajom amúgy a tegnapi harisnyával, hogy ez egy hamis ígéret, hogy nem akarok testtel nyerni, én geci jó nő voltam 10 évvel ezelőttig. még szülés után, gyerek apja után is egyrészt bárkit megkaptam, akit gondoltam, másrészt a test meg olyan volt, hogy bárhova mentem, mindig voltak beszélgetést kezdeményező, folytatás iránt érdeklődő facér férfiak perceken belül. akik általában 3 mondat után vagy megterhelőek voltak vagy mégis hátraarccal menekültek, ha nem értettem azonnal mindenben egyet velük. és ez így kurva nehéz. férj előtt... férj előtt volt vagy 10 szám a telefonomban, ha mondjuk nagyon szerettem volna szexelni. nekem a férj volt az első olyan faszi, akinél megvolt, hogy teljes szívvel szeretem és szex együtt. nyomasztanak barátok, hogy kezdjek el csakúgy szexelgetni. nagyon nem érzem. teljesen abszurd ötletnek tűnik már az is, hogy egyáltalán egy idegen előtt levetkőzni. de ilyen szeretet nélkül meg el sem tudom már képzelni az egészet. nagyon szerettem, hogy férj mellett lehettem az, aki vagyok, és nem kellett valamilyennek lennem, hogy szeressen. és ez egy gyökérpara lehet nálam, hogy egy ennyire patriarchális társadalomban találok-e valaha olyan faszit, aki van annyira rendben önmagával, hogy ne fosson tőlem azért, mert én mondjuk viszonylag asszertív vagyok alapvetően. pláne, ha még a férjem is megtört, és az egykori lenyűgözően bátor csávóból egy mellettem önmagát unalmasnak érző roncs lett, aki ahelyett, hogy megcsinálta volna a saját belülről fakadó önbizalmát, lecserélt valami csitrire, aki majd áhitattal rajong érte és csillogó szemekkel lesi az ura kis parancsait.

[uveggyapot]

lassan egy teljes hete nyomom az ágyat, és őszintén úgy gondolom, hogy talán még sose voltam ennyire beteg. tényleg nagyon gyengének éreztem és érzem magam, nem tudom hány nap után tudtam egyáltalán hajat is mosni, és azután is úgy feküdtem ki legalább 3 órára, mint akit fejbevágtak, mert annyira kimerültem benne - ami azért a rengeteg edzés mellé, nos, annyira nem jellemző rám, hogy ennyitől elfáradjak, sőt. a kedvemen az sem javított, hogy ennyire bezárva éreztem magam. amúgy is inkább extrovertált vagyok, rettenetesen hiányzott a társaság, a barátaim, főleg, hogy egyedül élek, és szó szerint a kutya sem volt, aki hozzám szóljon (írásban nyilván igen, de az ebből a szempontból most nem releváns). próbálkoztunk a telefonálással, de kivétel nélkül mondták, hogy annyira hallatszódik, hogy hangom sincs, hogy inkább ne erőltessem, suttogjak, vagy akkor inkább írkáljunk. de egy idő után azzal is felhagytam, mert túlságosan magam alatt voltam. őket sem akartam elkedvetleníteni, meg igazából kapacitásom sem volt a beszélgetést fenntartani.

ennek ellenére megint bebizonyosodott, hogy talán nekem vannak a legjobb barátaim. az egyikük levest küldetett nekem, ami nemcsak lelkileg töltött fel, de amúgy utána tényleg sokkal jobban éreztem magam, még ha nem is bírtam az egészet megenni egyszerre. a másikuk bevásárolt nekem, hozott mézet a teámba, mert elfogyott, meg édességet a filmezésekhez, mert tudja, hogy édesszájú vagyok. igaz, 2 méter távolságra volt tőlem végig, rajtam maszk volt, és a lakásba be sem jött, csak megálltunk a folyosón, de akkor is ez volt nagyjából az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, szóval rettenetesen sokat számított. még annál is sokkal többet. na meg, itt volt a péntek és a szombat, amikor olyan programjaim lettek volna, amiket nagyon vártam. főleg tegnap, a koncert. és rettenetesen bántott, hogy nem vehetek részt rajtuk. fent is voltam sokáig, még hajnal 3-kor is üzeneteket váltottunk, már amennyire bírtam, de rossz kedvem volt, nagyon rossz. aztán kicsit sikerült pihennem, pár órával később, ma, mikor felkeltem, láttam, hogy hárman is küldtek nekem videókat, és olyan üzeneteket írtak hozzá, hogy "gyógyulj meg mielőbb", meg hogy "hiányzol", meg hogy "így olyan, mintha te is ott lettél volna". és így... ittam a kávékat, néztem a videókat, ráadásul tényleg a kedvenc dalaimat vették fel, és egymástól teljesen függetlenül, mert ők nem is ismerték egymást, ezek különböző társaságok, és így... ahhh. nagyon rossz, hogy nem mehettem, nem ölelhettem meg őket és táncolhattunk együtt. de majd lesz még ilyen, és akkor 3x-osan fogom pótolni.

nagyon szeretem őket. és szeretem azt is, hogy ők így szeretnek és megbecsülnek. sok minden volt régen, sok mindenkitől el is kellett annak idején búcsúznom, vagy még arra sem volt igazán lehetőségem, de tudom, hogy akik most vannak, akik maradtak, ők tényleg azok, akiknek számítok, és ez jó érzés. nekem is ők. párkapcsolat ide vagy oda, de ezt a fajta szeretetet, csak egy ilyen választott család tudja megadni, mert ők tényleg azok.

my official statement on this and every matter is that we all must hang out and tell our friends we love them more frequently 

[emlekeimkonyvtara]

Ma már nem éreztem annyira rossz embernek magam, mint tegnap. Haladás. De ígyis sokat gondoltam rá, vele is álmodtam. Attól félek manifesztál, kínoz.. kezemen lila foltok vannak olyan helyeken ahol esélytelen hogy csak úgy beüssem valahová, attól félek büntet. Elátkozott. Pedig sosem hittem ebben, de amióta ő képben van egyre jobban hiszek ezekben. Szenvedtet, legszívesebben azt hiszem megölne. Lehet titkon, lelke belsejében ahol az emlékem van mint fekete folt, ott bent azt reméli bár nem lennék. Én is ezt gondolom magamról. Bár ne lennék, de vagyok. És ez ellen nem fogok tudni önmagamtól tenni csak akkor ha belém szúrja még párszor a kését. Tegnap kedves voltam és felköszöntöttem a névnapján mert attól hogy szakítottunk és nem beszélünk ez így illik. De nem hiszem hogy válaszolt, nem igazán néztem. Orsi elvette a figyelmem.

Orsi egy tünemény, új diák dolgozó, és az én műszakomban van általában. Mivel én most tanulok be műszakvezetőnek így sokat kell segítséget kérnem Ricsitől és mindig Orsinak adtam feladatokat ha nem volt időm valamire. Állandóan a közelemben van. Este rám írt hogy hogy vagyok mert ugye rosszul lettem szerdán a munkahelyen, és beszélgettünk. Addig míg rákérdezett meleg vagyok e, és kiderült hogy ő is. El akart hívni randizni de én azt mondtam nem lehet. Elmondtam neki hogy mi van bennem. Hogy nem tudtam túl lépni az exemen, és hogy még mindig úgy gondolom ő volt az igazim és nem tudnék bele menni semmibe, illetve mivel a főnöke vagyok esélytelen hogy legyen köztünk bármi is. Most, a műszakváltáskor mesélte Ricsi hogy teljesen kikérdezte őt rólam. Aranyos lány. Mindig mosolyog és poénkodik, vidám. De azt hiszem ez egy álca mint ahogy nekem is az. Mivel vissza utasítottam azt hittem megfog haragudni és ennyi volt a beszélgetés de nem. Ma is buzgón beszélt hozzám, igaz ma nem tudtam olyan jó kedvel válaszolni sem vevő lenni a poénokra.. de láttam hogy beszélgetne. De ez miatt is rossz embernek éreztem ma magam. Mert nem tudok bele menni egy új kapcsolatba, vagy akár csak beszélgetni vele mert vissza húz a teljes lényem. Pedig már nem vagyok vele együtt, nem kell hűségesnek lennem és várnom rá mert nem várok rá, tudom hogy soha nem fog vissza jönni mert azt hiszi hogy rossz ember vagyok. Pedig nem vagyok rossz ember, csak rossz emberek szerettek. Olyan helyen nőttem fel ahol nem fogadták el azt ami vagyok. Aki vagyok. Nem voltak igazi barátaim akik azért szerettek volna aki vagyok. Nem vagyok rossz ember. És igen is, megérdemelném azt amire vágyom. De az élet nem ilyen kegyes velem. Sosem volt az. Mindig be kellett érni a kevéssel. Hát, te pedig elhihetted velem, belém verted hogy rossz ember vagyok. De nem. Nagyobb sebeket okoztál rajtam mint én rajtad és ez vitathatatlan. De ez már nem számított. Mert én sebeket okoztam, de az hogy te okoztál sebeket, hatalmasakat, azzal sosem foglalkoztál és már megint mintha neked írnék de tudomást sem veszel ezekről. Éled a mindennapjaid az új barátnőddel, és boldog vagy. Utazol, ott vagy ahol lenni akarsz. Én majd megszokom a sebeimet. Te pedig éld a virágos szép életed, vele.

[padgany]

Tegnap esti merengések

A barátaim megkértek, hogy négy napig vigyázzak a madaraikra, amíg ők Prágában kirándulnak. Egy párról van szó, vagyis kettőről, mert a két nimfapapagáj is párkapcsolatban él.

A gazdáik fontos személyek az életemben, nem sok barátom van, de róluk tudom, hogy mindig számíthatnék rájuk. Amikor másoknak mesélek erről a barátságról, általában nagyon furcsán néznek rám, tudniillik a lánnyal még a középiskolában együtt voltunk. A kapcsolatunk nem tartott sokáig, körülbelül hét hónapig jártunk. Heves viták és veszekedések jellemezték a dolgot, viszont baromi jól is tudtuk magunkat érezni egymás társaságában. Miután vége szakadt, évekre eltűntünk egymás életéből. Sokszor gondoltam rá ezidő alatt, nem a korábbi, viharos kapcsolat hiányzott, inkább a minőségi társaság, amit tőle mindig megkaptam, míg mástól alig, vagy csak felületesen. A kritikák (akár jó, akár rossz), a jó beszélgetések, a bolondozás, az általános, azonos hullámhossz egy másik emberrel. Végül pár éve felkeresett és újrakezdtük, de ezúttal barátokként. És működik, egy pillanatra sem tudnék máshogy tekinteni rá és ő sem rám. Megismertem a párját és ha nem is nagy gyakorisággal, de így, hármasban is szoktunk találkozni. Örülök, hogy egymásra találtak, mára már jegyben járnak és nagyon jól esik, hogy rám bízzák a lakást és a madárkákat. Ilyenkor fontosnak érzem magam.

A feladatom a tollasokkal kapcsolatban, hogy minden nap el kell látogatnom hozzájuk, ki kell cserélnem a vizüket, az ételüket utántölteni, valamint kicsit szórakoztatnom kell őket. Übercukik és mindig szívesen elvállalom a felvigyázásukat, nem ez az első ilyen eset.

Viszont tegnap, ahogy ültem egyedül a lakásban a madaraknak fütyörészve, elgondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy olyan ember az életemben, akivel utazgathatnék és tervezhetném a közös jövőt. Ha rátalálnék én is valakire, vagy valaki rám, akinek szüksége lenne a társaságomra és nem csak unalmában keresne. Milyen jó lenne, ha nem érezném magam nyomoréknak, nem lennének fájdalmaim és nem ezek kötnék le a figyelmem hetvenöt százalékát. Ha nem rémisztő hangulatban élnék meg egy olyan álmot, amiben éppen egy tengerparton vagyok messze az otthonomtól, hanem egy nyugtató, pozitív élményként. Ha tudnék újra mozogni, sportolni és jókat túrázni. Valami nagyon elcsúszott és vele együtt én is. Jó lenne végre felállni, vagy legalább azt érezni, hogy képes vagyok rá.

Mindenesetre elmondhatom, hogy vannak barátaim és nem vagyok teljesen egyedül. Ezért hálás lehetek és az is vagyok. Illetve az is tény, hogy a jobb élet reménye még továbbra is él. Haloványan, de még pislákol. Végre kaptam időpontot a kórházba, nemsokára kiderül, mennyire és hogyan kezelhető a problémám. Félek, de reménykedem.

Az előző kapcsolatom története még nem készült el, továbbra is pihentetem, de be kellene fejeznem és ezzel együtt az értelmetlen ábrándozást is. Tovább kell lépnem, nincs mese, a valóságot és a jelent kell választanom a múlt helyett, és fel kell ébrednem ebből a tavalyi álomvilágból, aminek az illúzióját még mindig táplálom valamiért. Rá kell jönnöm, hogy miért csinálom ezt magammal, mert értelme nincs, és ennek tudatában vagyok. Talán én is egy vagyok azok közül, akik vagdossák magukat, vagy öncsonkítanak, azzal a különbséggel, hogy én a lelki világom sanyargatom? Elgondolkodtató.

[csacskamacskamocska]

Akik nem nőnek fel és akik megsérültek

Alain Delon halála kapcsán gondolkodtam el ezen, hogy az ő karaktere nekem mindig azt a csibészes, érzékeny, de elköteleződni nem tudó férfit hozta, aki szenvedélyesen tud szeretni, de mégsem lehet „megfogni”. Szeret, rajong, de megfordul minden szoknya után, mert ő szabadnak akarja érezni magát. A hétköznapok pedig felőrlik ezt a szabadságérzést. A kötelezettségek, a nehézségek, a korlátoktól úgy érzi, elpusztítják őt. Van ilyen ismerősöm, aki szerintem valami ilyesmivel baszta el a legutóbbi szerelmét. Nem felnőtt, csak egy kamasz, aki dacol még a saját érzéseivel is. Izzad a tenyere, hülyeségeket mond, ha olyannal beszél, aki tetszik neki, de azt hazudja, hogy rengeteg nője volt. Van persze erre rengeteg pszichológiai megállapítás, Pánpéter szindróma, kötődési zavarból párféle, de a legtöbb pszichológus csak azt mondja: infantilis. :( Valamiért azok, akik kényszeresen ragaszkodnak valamiféle szabadságeszményhez, azok infantilisek. Ami érdekes, mert nyilván mindenki ragaszkodik valamiféle szabadsághoz vagy vannak a szabadságérzésének határai, ahol nem enged tovább. Nem nézhetsz bele a telefonomba! Jó, a fenét se érdekli a telefonod, a sajátomat se nézegetem, de amúgy van valami engem érintő titkolnivalód vagy miért nem? Nem tudom mennyire érthető ennek a dolognak az ellentmondásossága. A telefonom a privát szférám része. oké, de nem csinálok semmit olyat ami a másikat bánthatná, akkor miért ne láthatná? Félek, hogy mégis van olyan? Vagy egyszerűen CSAK? Vagy ez az egy amit a magaménak érzek? Vagy lehet, hogy lesz olyan, ami nem tartozik rá és meghagynám magamnak ezt a lehetőséget? Engem a gondolat érdekel, ami mögötte van. csak egy határ, ami önmagáért van = én itt húzok egy vonalat, ehhez ragaszkodom és ez bizonyítja, hogy szuverén ember is vagyok, amúgy testem lelkem a tiéd. Vagy van-e benne más? Bizalmatlanság, hazugság, megtévesztés?

Én leszartam az ilyesmit, bármit szívesen elmondtam annak, aki fontos volt nekem. Azt is, hogy kikkel levelezek, kik érdekesek nekem és miért, kik a barátaim, kit miért szeretek vagy utálok éppen. Felvehette a telefonom is. Nem esett volna jól, ha a meszendzseremet nézegeti mert tudom, hogy rászokik. Olvasgassa a blogomat, oszt kész.

Nade nem is ez az érdekes, hanem a „rosszfiúk” mellett a jófiúk, akiket elrontottak. Hogy hány olyan férfi van, aki azért nem tud kötődni, mert alapvetően jószándékú, jóérzésű ember, aki sokat tett a kapcsolatba, igyekezett, dolgozott, de végül sok év után ráuntak és mélységesen megsebezték. És kerüli a fájdalmat. És többet nem mutatja ki a szeretetét, törődését, és ha érzi, hogy kezd kötődni, inkább eltávolodik. Keresi a jeleket, amik előre jelzik, hogy megint fájdalom lesz belőle, inkább nem kéne. Vagy, azért, hogy kerülje a fájdalmat, beleragad borzasztó megalkuvásokba. Mert az eltaszítottságnak még az emléke is rémes számára. Mert egy alkalom, amikor valaki felállt egy szar szakításból, még nem nem ad elég erőt, hogy az ember bízzon benne, hogy merni kell szeretni, mert mindig fel fog állni, akármi is lesz. Több alkalom pedig gyengíti az ember kötődését, mert lesz másik.

Nagyon nehéz dolog ez az emberek között, miközben gyönyörű szép is. Szeretni, szerelmesnek lenni, érezni, bánkódni valaki miatt, átélni a ragaszkodást, aztán a veszteséget, az szép is. Gyöngyök az életünkben. Lehet, hogy csak ezekre fogunk emlékezni. Kit szerettünk, ki nem szeretett, hol szeretkeztünk, hol ültünk sírva, kár volt, megérte.

[brgzmpff]

művészként más művészeket képviselni galériásként

Eltekintve attól, hogy páran pedzegették, hogy nem használhatom a művész szót, úgy néz ki nálunk egy eladás, hogy amikor távozik a kedves vevő, már írok is a művésznek, hogy egyrészt elment, és hogy miként lett pont az ő képe kiválasztva, minden részletre kiterjedően :) mert ők nincsenek itt, és nálam csapódik le az a sok kedvesség, amit ők kapnának, ha itt lennének, és hát 

“annyira jó, hogy nem csak a barátaim és a tanáraim szeretik a munkáimat!!!”

Az egyik leggyakrabban kapott válasz, amikor írok, hogy elment egy kép, hogy:

“Tényleg??”

És mindegyik történet annyira kedves :)

Nálam így vettek eddig képeket:

Minden nap kétszer látom a kirakatot, egy hónapja szemeztem ezzel a portréval a kirakatban, és ma felfogtam, hogy dehát ez nekem kell. Eladó?

A barátnőnk 30. szülinapjára szeretnénk közösen ajándékot venni, és végre egy igazi felnőttes ajándékot szeretnénk!

Most készült el a lakás és annyira jó, hogy  igazi, rendes képeket tudunk otthonra venni! 

Messze nem teljes, és minden képválasztás jó móka, azok nagyon cukik még, amikor a jelenleg kissé kaotikusan kihelyezett képek között valakik mindenhol kiszúrják egy alkotónak a munkáit, hogy és ezt ki festette? És csak egy művészé az összes kép, ott szerintem erős rezonanciák vannak :D

Képek itt: https://startgaleriabudapest.bigcartel.com/products

A felújításra indított közösségi gyűjtésen 10 éves futamidővel számolva egy évnyivel rövidebb törlesztési időt dobott össze a sok ismeretlen és ismerős, november 8-án kezdődik a felújítás, november 28 körülre kaptam időpontot a hitel igénylésre, a kettő között kapok áthidaló kölcsönt, és itt van a crowdfunding oldal:

https://www.buymeacoffee.com/AngelikaAnalog/start-galeria-budapest

A saját képeim pedig itt vannak:)

https://iwant.analogangelika.hu/products

És nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok kedvességet és vásárlást és támogatást, amit itt vagy innen kapok! :)

Ja és tegnap járt nálam egy kurátor, és azt mondta, hogy fontos dologba vágtam a fejszémet és nagyon örül, hogy lett ez a dolog, mert szerinte hiányzott egy ilyen hely az országból. Ezt is el kellett mondanom, hogy ne csak prüszköljek a szakmára :DDD

[csinii]

Egyébként meg... megvan mindenem... van szerelmem, van családom, vannak barátaim, vannak emlékeim, van ételem, van italom, van még otthonom is, sőt még a felesleges dolgoknak is engedhetek sokszor... papíron boldognak kellene lennem, és igazából, tényleg az is vagyok... az egyetlen dolog ami ezt az egészet be tudja mocskolni, és el tudja rontani nekem, azok a saját mentális problémáim, amiket már rég orvosolnom kellene, de mindig a kifogásokat keresem... hiszen ameddig tényleg nincs nagy baj... ameddig az alap boldogságom fennáll, addig úgy is lusta leszek tenni bármi tettlegeset is annak érdekében, hogy tényleg jól is legyek.. fejben is ne csak lelkileg... asszem ez a baj a mai emberekkel.. annyi mindenünk megvan, hogy képtelenek vagyunk tenni bármiért is igazán... akár miről is legyen szó.. az én esetemben épp a mentális egészségemről.. de mindenkinek akivel eddigi életemben beszéltem, volt legalább egy olyan dolga, ami bosszúságot okozott neki, még sem nézett szembe vele, csak mert tulajdonképp nem volt 100%-os an rászorulva... mi lenne, ha még az előtt elkezdenénk helyre rakni mindent az életünkben, mielőtt teljesen tönkre baszódnának? Kurva szomorú kijelenteni, hogy én sem vagyok kivétel... vajon végül tenni fogok, legalább ezért? Vajon bárki is tenni fog akármit is ebben a rohadt kényelmes világban, vagy egy szégyenfoltként fogunk elpusztulni mind, egy ilyen csodálatos élővilág ölében? Az a helyzet, hogy az ember mindig csak többet akar, pedig még azokról sem tud megfelelően gondoskodni, amik már megvannak neki... gondoljátok csak át. Miért is vagytok mindig szomorúak...

[florealise]

Epilogo

Utolsó utáni bejegyzés 

avagy: visszatértem Molfettába, milyen ez élet az ESC után

Azt mondtam, nem fogok ide többet írni, viszont így most, lassan három hónappal a projektem vége után megérett bennem egy iromány, egy valódi lezárásként. Ez részben azért is van, mert nemrég egy rövid időre visszamentem Molfettába egy hirtelen felindulásból hozott döntésből. De legfőképp, mert azt hiszem, végre valóban elmondhatom, hogy magamban lezártam életem ottani fejezetét teljesen - mindamellett, hogy borzasztó jó volt visszatérni és újra találkozni azokkal az emberekkel, akik fontosak voltak számomra ott.

Ezalatt a majdnem három hónap alatt azonban sok érzelmi folyamaton kellett keresztülmennem, hogy eljussak ebbe a nyugodt lelkiállapotba, amikor már nem csak tudom, hogy nem térhetek többet vissza ahhoz az életemhez, ami ott volt, hanem már nem is akarok, és ahhoz, hogy megteljek valódi, belülről jövő motivációval, hogy belekezdjek az életem új fejezetébe, ami most indul. Úgy gondolom, hogy hazatérés utáni rész ugyanúgy még ennek a tapasztalatnak a része, amin mindenki máshogyan, más sebességgel, intenzitással és más jellegű érzésekkel megy keresztül, de mindenkinek keresztül kell rajta mennie, aki valaha egy ilyen programba vág bele, és az esetek többségében (mint ahogy nálam is) ez egy nehéz időszak, éppen ezért úgy érzem, valakinek még hasznos lehet, ha erről is írok itt.

Ráadásul azt hiszem, ez talán egy valódibb, ha nem is szebb lezárás a blogomnak annál a bejegyzésnél, amit még egy héttel a hazatérésem után írtam, hiszen akkor még tele voltam érzelmekkel és akkor még két kézzel próbáltam kapaszkodni mindabba (és mind akibe), amit otthagytam. Mostanra viszont mindezt elengedtem, és ez egy olyan érzés, ami elégedettséggel tölt el, illetve izgatott vagyok, hogy mi lesz ezután. Abban az időszakban bizony örültem volna, ha tudom, hogy végül (talán annyira nem is sok idő múltán) el fogok jutni eddig a pontig, mert az az igazság, hogy július teljes egészében ezt még nem igazán hittem el.

Amikor hazaértem, bár nem sírtam mindennap, de azért összességében elmondhatom, hogy június végétől és júliusban többet sírtam, mint valaha egy hónap alatt. Nagyon sokat voltam szomorú, bár sokszor volt, hogy nem is szomorúnak, hanem inkább üresnek éreztem magam. Találkoztam sok-sok emberrel, volt, hogy mindennap mentem valahova, és nagyon jól éreztem magam mindig, de amikor hazaértem és egyedül maradtam, észrevettem magamon, hogy nem vagyok boldog, és hogy mindez nekem már nem elég, hiába volt elég több mint egy éve, minden előtt. És ez nem a barátaim vagy a családom hibája, hiszen jól éreztem magam mindenkivel, és nem éreztem, hogy a kapcsolatom megváltozott volna senkivel egyáltalán. Egyszerűen annyiról volt szó, hogy az olaszországi életemet, az ottani pezsgést és a nagyobb társaságokat egyszerűen nem tudta senki helyettesíteni. Talán senki nem változott meg jelentősen, csak az igényeim. Így aztán, részben mert nem mindig volt kedvem, részben pedig mert volt, hogy a barátaim nem voltak otthon, néhány hetet szinte végig otthon, a szobámban töltöttem. Nem volt igazán felemelő, de azt hiszem, erre is szükségem volt, hogy punnyadjak egy kicsit egyedül és eltereljem a saját figyelmemet olvasással és film- és sorozatnézéssel. Már csak azért is, hogy a hónap végére elegem legyen ebből, meg úgy általában a gyerekként otthon lakásból, és az augusztust pedig már tudatosabban az új fejezetre készülve töltsem.

Azt hiszem, a nehéz dolog ebben az időszakban az volt, hogy úgy éreztem, egy helyben álltam. Már nem voltam Molfettában, az az életszakasz már lezárult, de még az egyetem sem kezdődött el, és így a két korszak között megrekedve éreztem magam, és kábé vártam, hogy elkezdődjön már valami. Illetve mivel végig otthon laktam, éreztem, visszasüppedek a régi, egy évvel ezelőtti szokásaimba, és életformámba, így olyan érzés volt, mintha semmi nem változott volna, mintha Olaszország csak egy álom lett volna, vagy mintha máris elveszítettem volna mindazt, amiben változtam, amit megtanultam, amiben fejlődtem az év alatt. Persze ez tudom, hogy nincs így, de ha visszatérve ugyanabba a környezetbe, amiben korábban voltam, emberekkel, helyekkel, szobákkal, bármivel, és főleg, ha nincs különösebb dolgom, könnyű visszatérni a régi rutinhoz akár egy év után is, és könnyű ezt így megélni. Talán egy idő után pedig már éreztem, hogy valamennyire már elfogadtam, hogy vége a molfettai életemnek, talán el is engedtem, de így, ebben az élethelyzetben, amiben nem volt semmi új, nem tudtam továbblépni még.

Aztán jött az augusztus, amit a júliussal ellentétben szinte egyáltalán nem otthon töltöttem. A kiruccanásaim közül pedig a legfontosabb a majdnem két hetes utazásom volt, amikor Spanyolországban illetve Ausztriában voltam. Az egésznek a fő célja a volt lakótársaim meglátogatása volt: először Katalóniaban töltöttem nagyjából öt napot, az egyik spanyol barátnőmnél, ahol a helybe rögtön beleszerettem, amellett, hogy borzasztó jó volt újra a barátnőmmel időt tölteni, és az által, hogy egy új helyen, vagyis az ő lakhelyén voltunk, így talán mintha kicsit jobban is megismertem volna őt. Majd ezután Dél-Spanyolországba repültem ismét nagyjából öt napra, az andalúziai Málaga városába, ahol a másik spanyol barátnőm, a volt szobatársam lakik. Az utazás ezen részének a különlegessége az volt, hogy nem csak a barátnőmmel voltam, hanem ugyanígy vakációra eljött az olasz baráti társaságunk is, akikkel egy így egy jó nagy csoportos utazást csináltunk - ennek voltak nehézségei, szervezési szempontból, főleg mivel a társaságunk még olasz szinten is kifejezetten szervezetlen, de nagyon jól éreztem magam velük, jó érzés volt újra egy társaságba tartozni, ez volt az egyik dolog, ami nagyon hiányzott nekem otthon. Végül pedig Budapest helyett Bécsbe repültem Málagából, hogy kicsit több, mint két napot tölthessek az osztrák barátnőmmel is, mielőtt egy flixbusszal hazautaztam, őt is nagyon jó volt újralátni, sokat beszélgetni a mindenről és persze együtt főzni, ami szintén nagyon hiányzott a molfettai életünkből. Összességében ez egy elképesztően jó utazás volt, nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtehettem, és nagyon jót tett a lelki világomnak. Egyrészt újra kiszakadtam az otthoni létből, amire akkor már nagyon szükségem volt, illetve már Katalóniában észrevettem, hogy akkor éreztem magam először igazán elevennek amióta otthagytam Molfettát - és az az igazság, hogy ez az érzés azóta sem hagyott el; már itthon is tudom magam így érezni. Illetve az, hogy újra láttam mindezeket az embereket, emlékeztetett, ki is az a lány, akivé váltam Molfettában, és aki szeretnék lenni ezután is, hogy a fejlődés útján tudjak továbbmenni, emlékeztetett a céljaimra. Megértettem, hogy bár ha ugyanazon a helyen vagyok, mint előtte, kevésbé látványos, ha változtam, ha fejlődtem, de nem jelenti azt, hogy mindezt elveszítettem volna, és azok a tapasztalatok, amiket Molfettában szereztem, meghatározzák a gondolkodásomat, és ezek mindig a részeim lesznek, ezt semmi és senki nem veheti el tőlem. Viszont azt, hogy mindezt megtartsam a gyakorlatban is, tenni is kell természetesen.

Emellett pedig a barátaimmal való időtöltés azt is erősítette bennem hogy nem vagyok egyedül: a barátnőim számára a hazatérés ha nem is feltétlenül ugyanúgy, vagy ugyanannyira, de nehéz volt szintén, és jó érzés volt azt a pár nyári videóhívás után élőben is átbeszélni.

Az utolsó lépés ebben a folyamatban pedig az volt, hogy felvegyenek egyetemre és elmenjek gólyatáborba, és megismerjem azoknak az embereknek egy részét, akikkel majd az elkövetkező időszakot együtt fogom tölteni. Mindez egyrészt betekintést adott az egyetemkezdésbe, másrészt pedig reménnyel tölt el az, hogy sikerült új embereket megismernem. Erre tudtam, hogy szükségem lesz, mert kitartok a régi barátaim mellett, de kellenek az új kapcsolatok, és jó érzéssel tölt el az is, hogy akikkel most találkozom először, azok nem ismertek engem korábban, Olaszország előtt, a régi barátaimmal ellentétben, hanem csak azt látják, aki most vagyok, és azt hiszem, ez is előre fog engem vinni.

Mindemellett pedig végre sikerült valójában is beköltöznöm és berendezkednem a budapesti lakásunkba, ahol a testvéreimmel fogok együtt lakni, és bízom abban, hogy az új környezetben sikerül új, jobb szokásokat, napirendet, rutint kialakítani.

Az egyetemkezdés előtti utolsó hetébe pedig még belefért az, hogy egy két héttel korábbi hirtelen döntés alapján öt napot Molfettában töltöttem. Meg kell mondanom, hogy kicsit meggondolatlan volt ez a döntés: nem terveztem menni egyáltalán, viszont tudtam, hogy a volt lakótársaim is visszatérnek ezen a héten (csak egy kicsit más dátumokkal), és amikor rájöttem hogy nekem az egyetem csak egy héttel később kezdődik, egyszercsak gondoltam egyet és ránéztem, hogy milyen repülőjegyek vannak Budapest és Bari között, egyáltalán nem komoly szándékkal. Viszont teljesen elgyengültem, amikor találtam egy járatkombinációt hétfőtől péntekig oda-vissza 5000 forintért. Szinte át se gondoltam, és már meg is vettem a jegyeket. Később a szállás-szervezés bonyolultsága miatt kicsit megbántam, hogy ezt így csináltam, de végül minden jóra fordult, amikor sikerült megszervezni, hogy egy önkénteslakásban tudjak megszállni, nagyon olcsón, két éjszakára egyedül, kettőre pedig együtt a volt lakótársaimmal.

Így hát elmentem, főként, hogy újra lássam az ottani barátaimat, meg persze időt töltsek a kedvenc helyeimen, egyek jókat, fürödjek egy utolsót a tengerben. Meg kell mondanom, az utazás sokkal stresszesebbre sikerült, mint előre gondoltam, elég sok szerencsétlenség történt velem, de végül minden balszerencse ellenére sikerült kihasználnom az időt és jól érezni magam. Nagyon jó volt újra találkozni mindenkivel és újra azokat az utcákat róni amiken jártam egy éven keresztül minden nap. Furcsa is volt visszatérni, de egyszerre volt olyan, mintha el se mentem volna soha, továbbra is az otthonomnak érzem Molfettát. Viszont ennek ellenére mégis még inkább éreztem, hogy már nem tartozom oda, és már nem az az életem, úgy, hogy nem éreztem magam idegennek sem. Ez egy furcsa, de elégettséggel eltöltő kettősség volt. Mindenképpen örülök, hogy visszamentem, nem bántam meg egyáltalán, főleg, hogy tudom, hogy most egy darabig biztos nem fogok visszatérni, sem utazni sehova.

Ez az utazás egyébként erősítette bennem a tudatot, hogy bár otthagytam Molfettát, már nem is fogok tudni visszatérni az ottani életembe sosem, az embereket nem kell feltétlenül elengednem. Nem lehetetlen tartani a kapcsolatot azokkal, akik valóban fontosak voltak. Van akivel rendszeresen beszélek, időnként videóhívásokban is, és tudom, hogy amikor azt mondjuk egymásnak, hogy fogunk újra találkozni, nem a levegőbe beszélünk. Már sikerült sok barátommal, ha nem is mindenkivel legalább egyszer újra talákoznom, és tudom, hogy ez nem az utolsó alkalom volt a legtöbbjükkel. Amennyiben ez mind a két félnek fontos, meg fogjuk oldani hogy lássuk egymást, addig is az internet és a szociális médiák segítenek abban, hogy tudjunk egymásról. Továbbra is elmondom a lányoknak, akikkel együtt laktam, ha valami fontos történik velem, vagy valami vicces, olyan, amit tudom hogy értékelnének. Bár már olyan közel sosem lehetúnk egymáshoz, mint akkor, az a kapcsolat, amit az együtt töltött év során kialakítottunk, nem tűnik el csak úgy, ha teszünk azért hogy fennmaradjon. És már látom a nemzetközi barátok nagy előnyét is, hiszen az elkövetkezendő pár külföldi utazásom célpontjai mindenképpen egybeesnek azokkal a helyekkel, ahol a barátaim laknak (még ha tudom, hogy most egy jó darabig nem fogok menni semerre), illetve én is felkészültem arra, hogy időről időre fogadni fogok magamnál barátokat, és tervezem már, hogy mi mindent fogok megmutatni az otthonomból, és a szeretett Budapestből.

Néha kérdezik tőlem, hogy akkor úgy látom, hogy összességében megérte ez az egy év? Nem sajnálom, hogy nem kezdtem el tavaly az egyetemet és nem vagyok már másodéves?

A választ ezekre a kérdésekre egy éve is tudtam már, és azóta se változott egy pillanatig sem, de most már utólag összegezve jelenthetem ki: igen, megérte, és nem, egy pillanatig sem sajnálom. Azt hiszem, ezt nem érdemes túlmagyaráznom, hiszen a blogomban minden eddig leírt szó ezt támasztja alá. De most, hogy el is kezdtem az egyetemet, és úgy érzem, viszonylag rövid idő alatt félig-meddig már be is illeszkedtem itt, nem tudok eléggé hálásnak lenni azért, hogy részese lehettem ennek az élménynek. Már csak amiatt a technikai dolog miatt is, hogy az ott kapott tapasztalatok hatására váltottam irányt, és jelentkeztem a szakra, amit most tanulok, ami, bár tény, hogy most így az elején még nehéz messzemenő következtetést levonni, eddig kifejezetten tetszik és telitalálatnak érzem. De egyébként is úgy érzem most, újra, hogy jókor vagyok jó helyen, és az vagyok, akinek lennem kell - és Olaszországban váltam azzá. Ebben az új élethelyzetben már nem kérdés, hogy mennyi mindenben fejlődtem, és hogy a tapasztalataim egyértelműen a részemmé váltak, nincs kétségem afelől, hogy már nem vagyok ugyanaz, aki több mint egy éve voltam. Ezt amellett tudom, hogy nyilvánvalóan nem váltam szuperlénnyé, aki mindenben egy jobb verziója önmagamnak, ez ennél sokkal összetettebb - és biztos vagyok benne, hogy nem mentem volna el Olaszországba, nem lennék feltétlenül “rosszabb”, inkább csak más; más szempontokból fejlődtem volna és változtam volna meg ezalatt az év alatt. Viszont így, hogy így döntöttem már több mint másfél éve, csak ezt tudom értékelni, és ezt egy jó döntésnek értekelem, ahogy eddig is. Persze, ebben az új élethelyzetben, Budapesten, a Corvinus egyetem elsőéves hallgatójaként, ahogy eddig is, ugyanúgy máris szembesülök újfajta, és korábbról “örökölt”, továbbra is fennálló kihívásokkal, nehézségekkel, illetve és új és régi szempontokkal, amikben növekednem, fejlődnöm, javulnom kell. Bár még továbbra is (legalább) minden második sztorim Olaszországból van, amikor emberekkel beszélgetek - ami talán sokaknak már unalmas lehet -, és sokmindenben még mindig mérce számomra az ottani élet, most már visszafordíthatatlanul elkezdődött egy új fejezet.

Egy új fejezet, amit valamilyen szinten eufóriával tudok kezdeni, hasonlóan az olasz évemhez, és tudom, hogy ebből az állapotból szintén ki fogok lépni hamar, és befele a valóságba, annak minden szépségével, élményével, és kihívásával, nehézségével, rondaságával együtt. Egyelőre még élvezem, hogy tanulhatok, érzem, ez hiányzott a múlt év során, és optimizmussal tekintek a jövőbe. Tisztában vagyok vele, hogy ez az érzés leghamarabb a félév vége felé, a vizsgaidőszakban biztosan halványulni fog. De reménykedem abban, hogy jó utat választottam. Ha pedig rájövök, hogy mégsem, ebből is rengeteget fogok tanulni, és azt hiszem, ez a lényeg.

[ahogyelkepzeltem]

Én és én meg a nagy büdös lófasz

Ma reggel egy ismerősöm, kirakott egy instastoryt, nem mesélem el az egészet, mert a végén még rá találtok jönni, hogy ki ő, meg pláne ki vagyok én, és akkor mi lenne velem? Szóval csak a kérdést osztom meg, hogy szóval azt kérdezte az ő követőitől, kiknek száma népes, hogy mi lenne az a cél, fejlődés, változás, amit a következő hétre, hónapra, belátható időszakra kitűznének maguknak. 

Nem szoktam túl gyakran az ilyen Q&A dolgokra válaszolni, mert utálom, mikor a sok követőrajongó ilyenkor ott liheg a közhelyes válaszaival, másrészt meg  épp a héten fogalmaztam meg, hogy nekem problémáim vannak ennek az ismerősömnek a socialmedia jelenlétével és némiképp visszásnak tartottam volna, ha nekiállok válaszolgatni, mikor épp arról ugatgattam még néhány napja, hogy mennyire ciki dolgokat csinál. De hát ez a kérdés most épp nem volt ciki, főleg a maga kontextusában, amiről ugye mélyen hallgattam, ráadásul úgy is éreztem, hogy ezzel most van tennivalóm, jelesül az, hogy válaszolok rá, lehetőleg őszintén. 

A kérdésre pedig az volt a válaszom, hogy a következő időszakban szeretnék némileg eltávolodni magamtól. Ez most, az önismeret, a magunkkal való foglalkozás aranykorában elég furán hangzik, de a helyzet az, hogy az önismereti munka, meg a magammal való foglalkozás, akkor ér csak valamit, ha nem veszítem el a fókuszt és ezt az egész építkezést, figyelést, munkálkodást tudom úgy csinálni, hogy közben látom a nagy(obb) képet is. A világot magam körül, az embereket magam körül, a barátaimat, a családomat, mindenkit, aki érintett az életemben. Mert az sosem úgy megy, hogy csak bennem változnak a dolgok, ez általában hat rájuk is, ha másért nem, hát azért, mert elkezdek másképp viselkedni. De, ha a nagy önkezelésben csak magamat látom, akkor minden létező, egyébként alapvetően hasznos energia, amit ebbe beleteszek irányt fog téveszteni és ahelyett, hogy valamit építene, tulajdonképp csak az egómat fogja hízlalni. Olyan ez valahol, hogy rátaláljak a kedvenc analógiámra, mint az evés. Ha csak junkfooddal tömöm magam, attól ideig óráig meglesz a jóllakotságérzés, de igazából nincsen haszna, sőt a végén csak bajom lesz tőle. Nem mindegy, mit és mennyit eszik az ember, mert nem ugyanúgy hasznosul, ha hasznosul egyáltalán és nem szerettem volna, pontosabban nem szeretném, ha az a meló, amit magamba tettem és, ami sokszor fájdalmas felismerésekhez vezetett, egy ilyen érzelmi műkajává változna, és nem használna semmit, csak a személyiségem egy olyan részét hízlalná kövérre, aminek épp a visszaszorításán dolgozom. 

Tényleg sokat foglalkoztam magammal az elmúlt időszakban, a szó hasznos értelmében, aminek kezdtem is látni az eredményét. Nyugodtabb voltam, higgadtabban viselkedtem helyzetekben, amikor egyébként kiborultam, vagy befeszültem és kezdtem örülni, hogy lám megtérül a befektetett munka. Sőt, ha igazán őszinte akarok lenni, kicsit el is teltem, ahogy eltelik a sikerrel szerintem mindenki, hogy hú, de kurva jó vagyok, de nagyon megy ez nekem. Tessék, meg lehet nézni, itt áll a nő, aki legyőzte önmagát, és milyen kurva jófej lett és odanézzél, lehet a csodámra járni. Na, de akinek hirtelen ekkora lesz az arca, és még közben úgy is csinál, mintha szerény lenne, azt pofánveri a jóIsten, engem egyszer konkértan hasravágott, de az egy másik sztori és akkor tényleg, szószerint elvágódtam egy macskakőben. Vicces egyébként, el is mesélem, hogy annyira csodálatosnak, csinosnak, és sikkesnek láttam egy ízben magam, elsétálván a bazilika előtt a bágyadt februári napsütésben, hogy BAMMMMM megbotlottam egy kiálló macskakőben, és ahogy voltam elterültem a fotózkodó, pre-covid ázsiai túristagyülekezet nem kis csodálkozására. Nem állítom, hogy mindig ennyire explicit és fizikai értelemben véve fájdalmas a jelezés, de jelzés mindig van. 

Aztán az történt, hogy az egyik legközelebbi barátomat rossz passzban találtam, amit később tovább fokozott egy súlyos veszteség és minden nagy okosságom, amiben egyébként térdig szoktam járni, hát ugye...szóval minden végtelen bölcsességem, megfontoltságom egyetlen perc alatt szertefoszlott. Vagyis pont annyi maradt belőle, hogy ott álljak egy nagy magammal vívott harcban, amiben a fejlődésnek indult felem csitítja az egómat, és amiből csak akkor tudtam volna sikerrel, de legalábbis döntetlenre mentve a meccset kijönni, ha ennél sokkal okosabb vagyok, illetve ha az egóm az elmúlt időszakban többet veszít az erejéből, mint amennyit veszített. Nem az a baj, hogy nem veszített, ezek a dolgok lassan, legalábbis nálam lassan működnek, az a baj, hogy az első könnyed pillanatban elhittem, hogy győztem. A józaneszem nyilván azt mantrázta, hogy szádat fogd be, ráfigyelj, arra amire neki igazán szüksége van, bármi legyen is az, az egóm meg óbégatott, mint a fábaszorult féreg, hogy hogyazistennyilábalehetvelemígyviselkedni? Minden, de minden összezavarodott, teljes volt a káosz a fejemben és csak akkor tudtam megnyugodni, amikor aludtam jóformán, akkor viszont legalább jöttek a gyógyító, de legalábbis enyhítő álmok, amik legalább a maguk módján tudtak segíteni. 

Segíteni a kárenyhítésben, mert a baj úgy egyébként már megvolt, és kicsit úgy zajlott az egész, mint azokon az éles focimeccseken, amikor az egyik csapat már az első félpercben vezetést szerez, és onnantól kezdve minden jól sül el nekik, kapunak háttal, csukott szemmel, egylábbal is gecinagy gólokat tudnak lőni, a másik csapat meg kapaszkodik az eredmény után, próbálja menteni a menthetőt, de minden megoldás csődöt mond, és ötcentiről, az üres kaput sem tudják eltalálni. Amitől persze hízik a frusztráció, nő a feszültség, és rossz döntés, rossz döntést követ, mert ilyen helyzetben mindenki eléri azt a pontot, amikor egyrészt nem tud már jót kitalálni, másrészt még, ha ki is talál, akkor sem tudja jól kivitelezni. Semmi nem sikerül, semmi nem úgy sikerül, ahogy sikerülnie kéne és a végén tényleg úgy éreztem, hogy ülünk kifulladva a törmelékeken, hogy jézusom, tényleg ezt sikerült összehozni? 

Ezt követően a hétvégém valami egészen fura, hibridállapotban telt, olyan volt, mintha folyamatosan víz alatt lennék, és érezném, ahogy nő a nyomás körülöttem, aztán néha kijövök levegőért, akkor jó, kicsit szemlélődök, majd kezdődik az egész bugyborékolás elölről. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit lehetne, hogy mi a megoldás, ha van, de ha már víznél tartunk, akkor eszembe jutott, amit egyszer egy parapszichológus lány mondott nekem, hogy örvényben sem kapálózik az ember, mert megfullad. Vannak helyzetek, amikor nyugodtan kell maradni, elengedni a szorongató vágyat, hogy ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉN irányítsak és hagyni a dolgokat a helyükre zötyögni és akkor a hullámzás is elül idővel. 

Hétfőn hajnalban, ahogy az M3-ason bámultam a napfelkeltét, még mindig zakatolt az agyam, aztán arra jutottam, hogy az fog a legtöbbet segíteni a konkrét helyzeten is, meg rajtam is, ha most kicsit háttérbe szorítom magam. Mert mindenben a saját szerepemet látni, legyen az konfliktus helyzet, vagy bármi, azzal magyarázni, hogy a másik feszült, hogy az tuti miattam van, az egyik oldalról mártíromság, másik oldalról teljes félreértelmezés, és végül valami olyan túlpörgött egónak a megnyilvánulása, ami elhiteti velem, hogy tényleg minden rólam szól. Pedig dehogy is. Hiszem, hogy mindenki a maga életének legfontosabb tényezője, de azt gondolni, hogy minden mögött én állok vagy kell, hogy álljak az jelzés arra, hogy valami rossz irányba megy, hogy rossz helyen kanyarodtam le az autópályán, és a térkép app azon az idegesítő hangján pittyog, hogy forduljak vissza, m ez az út, rohadtul nem odavisz, ahova menni szeretnék. Vagy, ha oda is visz, túl sok zötykölődés árán, amire igazából senkinek nincs szüksége. 

Persze, rettentesen szar utólag visszanézni, hogy akkor is az énénénésén lemez pörgött a fejemben, mikor a leginkább az ellenkezőjének kellett volna történni, de jó tudni, hogy néha meg tudtam akasztani a tűt, ha csak rövid időre is. Ez talán jelzi, hogy a befektetett munka nem vész kárba, csak nem lehet egyszerre mindent akarni. Hajlamos vagyok rá, hogy türelmetlen legyek, hogy kapkodjak és azonnal akarjam a megoldást, pedig a dolgoknak kell az ülepedési idő, kell az, ameddig a folyamatos mondogatás előbb automatizmussá, majd a részemmé válik, mikor már nem kell figyelmeztessem magam, hogy helyzet van, amit épp készülök eszkalálni és jó volna kiszállni belőle, hanem már bele sem megyek. Túl lett hajtva ez a gép, és az események egy adott pontjánt teljesen kontraproduktívvá vált, de olyannyira, hogy ártottam vele magamnak, és ártottam vele egy nagyon fontos személynek is, akinek végképp nem akartam. Sőt, leginkább az ellenkezőjét akartam. 

Hogy kell magamtól hátra lépni? Őszintén fogalmam sincs, hát én itt vagyok magammal általában, nehéz belőni azt a távolságot, ahol még nem hagytam el magam, de eléggé arrébb húzódtam ahhoz, hogy az egómat ne tupírozzam folyton a büdös picsába. Úgyhogy mondanám nagy boldogan, hogy ERRE IS! tudom a megoldást, nem tudom. Azt tudtam tenni, ebben a helyzetben, amit egyébként ritkán szoktam és gyakrabban kellene, hogy végiggondoltam, kik azok a barátaim, akik ezt jól csinálják. Kik azok körülöttem, akikkel megtapasztaltam, hogy hasonló helyzetben, hogy működnek, és én azt a működést követendőnek, vagy követhetőnek találtam és megkérdeztem, hogy csinálják. Megkérdeztem nekik mitől megy, hogy zajlik, mi segít. Most pedig gyűjtöm a tapasztalataikat és megpróbálom őket a mindennapi működésem részévé tenni. És közben nem csapkodni úgy,hogy magamat is megsértem és a másikban is kárt teszek. 

Meglátjuk.

Marla

[geoparduc]

rinya poszt, lehet továbbhaladni

Na hogy az van, hogy kezdek borzasztó magányos lenni. Nem csak a covid miatt, már előtte is úgy éreztem, hogy túl sok ideje vagyok egyedül. Viszont ahogy már a csigás társasjátékos posztban is megírtam, nem szoktam csak azért lenni valakivel, hogy ne legyek egyedül, de kezdem azt hinni, hogy olyan emberek nem nagyon vannak, akikkel tényleg lenni szeretnék, vagy nem érdemlem meg őket. Nem pozitív és nem is negatív értelemben, csak úgy tény szerűen kilógok a sorból. Van aki erre azt mondja, hogy különleges vagyok, van aki azt, hogy furcsa. Talán mindkettő egyszerre igaz. Nyilván emiatt én magam is furcsa embereket keresek, vagy velük érzem jól magam. De egyszerűen olyan, mintha kiürült volna a város, ritka lenne a levegő. Néha néha belecsöppenek olyan körökbe, ahol jól érzem magam, ahol érdekesnek találom az embereket és én is érdekesnek látszom, de aztán valami mégsem sikerül. Már elképzelni sem tudom, hol kellene keresgélnem. Egyszerűen vagy túl flúgos emberekbe futok bele, vagy túl messze élő emberekbe, vagy túl normálisokba. Vagy látom, hogy tart az életük valami felé, amiben én nem tudok, nem akarok részt venni, s akkor már nem is rabolnám senki idejét. És látom, hogy milyen kapcsolatokban élnek az ismerőseim, a barátaim és egy pár percre megnyugszom, hogy nekem nem kell ilyenben, mert egy napig sem bírnám. Aztán belémhasít a felismerés, hogyha mindenki ilyen kapcsolatban van és nem látok kapálózva menekülő embereket, akkor ez a normális, akkor velem is csak így akarna lenni majd, akkor tényleg kitör rajtam a pánik. Mert akkor nekem tényleg nem lesz senkim, hiszen én ezt egy napig sem bírnám; azt a mértékű kontrollt, amit párok tesznek egymásra. Igazából kicsit mindig reménykedem, hogy mikor kirakok ide egy jófej novellát, vagy egy mókás sztorit az életemből, akkor majd a semmiből ír valaki pár sort, hogy hahó, hát nekünk ismernünk kellene egymást igazából, és valahogy ezzel csoda történik. Persze volt is már néhány ilyen, és imádok is mindenkit, akit innen ismerek, csak most egy picit nagyobb csodára lenne szükségem azt hiszem. De talán erre a csodára nagyobb sansz van, minthogy egyszerre nyúljak valakivel a nesquickért/kiwis-epres joghurtért/kóser borért/vörös pestoért/akármiért, na értitek. Persze megvan az én kis sajátosan szar személyiségem, amivel nehéz megbékélni, így hát ha találnék is olyat, aki nekem megfelelne, valószínűleg neki az idegeire mennék. De talán mégiscsak van valahol egy a millióból. Na jó, egy már volt, szóval még egy. Addig meg marad a plüsskrokodil és a halott vibrátor, jobb híján...

[stegal]

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=10159387185924874&id=51452649873

“Kicsi vagyok,

Székre állok,

Onnan egy nagyot kiáltok;

Fideszesek, a kurva anyátok!”

2020-ban történt Magyarországon.

Maffia kormányunk kihasználva a világjárványt, kiteljesítette tolvajlását és cserbenhagyta állampolgárait.

Márciustól kilőtte a rendezvényipart, és felismerte a lehetőséget, hogy újabb címszó alatt lehet lopni, és rátenni kezét vagy befolyását az élet különböző területeire, így a kultúrára is.

A könnyűzene állítólagos megsegítésére előrukkoltak a Raktárkoncertek elnevezésű, elhibázott koncepciójú mutyival.

De hiba csúszott a rendszerbe, mivel rábízták pár fesztiválszervezőre 100 banda bejuttatását. Ez a lista úgy állt össze, hogy a felkért fesztiválszervezők leadtak 100 nevet, hogy náluk kik lettek volna a programban. Pár tökösebb beírta a HétköznaPI CSAlódások, 30 éves punk banda nevét is. Persze nem mindenki merte, de mi ezt is megértjük. Ami viszont tény, hogy itt az elmaradt rendezvények fellépőinek nevei kerültek a listára, nem a haveroké. Így ezt lehet támadni, de ez “az igazság fáj” dolog tipikus esete, úgy gondolom. A fesztiválprogramoknak nem véletlenül része 3 évtizede már a társaság...

Na, ezt nem kellett volna, jönnek rá rövidesen a döntéshozók, de már késő.

Az örök lázadó, és mindig a széllel szemben hugyozó társaság, számolva azzal, hogy ebből megint "baj lesz", bevállalja. Mert a rock and roll nem csak egy tánc... a punk meg nem csak pogó.

Minden ment is a maga útján, ahogyan azt előre megjósoltuk, a média felkapta a dolgot, hogy ott szerepel pár meglepetésnév is a listán, így a Hétköznapié is. Az állandó rendszerkritikus, és valljuk be orbán- és fideszutáló társaság nem kicsit bökte az arra érdemesek szemét.

Mindenki tette a dolgát. Kommentelők egymásnak estek, a színtér butábbik fele értetlenül kapkodta a fejét, vagy egyenesen árulást kiáltott. Akik eddig gyűlölték a társaságot, azok most is belemagyarázták a dologba, amit szerettek volna. Akik hangulatot szeretnek kelteni, azok azt tették, és várták a hatást. Akik értették, azok értették. Mi is ismerünk bandákat, akik nem vállalták, mert jaj, mit mondanak az emberek, meg “nekem vannak mindenféle barátaim”... Ők látva a felhajtást, meg a pár negatív kommentelőt, egyből igazolva érezték magukat, hogy tessék, de jó, hogy nem vállaltuk. Szerintünk meg ebben a stílusban nem baj, ha tökösebb vagy az átlagnál.

Kormányoldalról is megindult a gépezet, sose érdekelte őket az igazság, a korrektség, vagy egyszerűen csak a tények, miért pont most lett volna ez másképpen. Sértődött zenészek, propaganda televíziósok, politikusok, volt minden.

Közben röhögtünk az egészen. Tudjuk, hogy lehet, sírni kéne inkább ezen, de nevetni azért mégiscsak jobb. Amikor azt veszed észre, puszta létezéseddel milyen zavart tudsz okozni a rendszerben. Pedig mi meg sem mozdultunk, csak csináltuk a dolgunkat, jött az értesítés, majd elvállaltuk, mire az az oldal ráébredt, hogy jaj, ők nem kellettek volna. És igazából nekünk semmit nem kellett tennünk, csak tettük a dolgunkat, és léteztünk, ahogy a zenekar ezt teszi 30 éve.

Egyszerű ez amúgy, ez a banda 3 évtizede a hazai rockélet szerves része, akkor is, ha ez valakinek tetszik, és akkor is, ha nem. Koncertjeivel, kiadványaival, termékeivel, és hanganyagával bevételt termel. Része a klub- és fesztiváléletnek. Minden járulékos költség, adó, Artisjus díj, stb. megfizetése rájuk is vonatkozik. Úgy zenekarként, mint magánemberként. A rendezvénytilalom ezt a társaságot is keményen érinti. Elmaradt turnék, koncertek, fesztiválfellépések, jogdíjak, shopbevétel. És elmaradt a 30 éves jubileumi koncert is például. Ebben a környezetben készített a zenekar egy új albumot is (Csókol Attila...).

Az állam nem a fidesz, az állami megsegítés nem a fidesz pénze. Ezeknek a döntéseknek egy normális világban nem szabadna, hogy közük legyen a politikához. Ennél több magyarázat úgy gondolom, nem kell, egy értelmes gondolkodó embernek pont elég.

Nagyon szomorú látni, hogy ők maguk ezt másképpen gondolják, de sok esetben az “átlagemberek” és még szakmabeliek is. Mondjuk az tény, hogy pl. nyúlják az Artisjus pénzeket, hogy azt saját körükben osszák szét, hogy egymást jutalmazzák pályázati pénzekkel, támogatásokkal, meghívásokkal, kitüntetésekkel. Az meg jó nagy hülye, aki akkor gondolja magát csak állampolgárnak, amikor elvesznek tőle, akkor meg (ál)szerénykedik, amikor van egy ilyen lehetőség, amiért mozdulni sem kellett, csak nem kellett olyan butának lenni, hogy nemet mondjál rá. Mert ha azt teszed, ezt is elrakják. Asszisztálsz a lopáshoz? Akkor a puszta létezéseddel is azt teszed, kösd fel magad!

Szóval kezdődjék a tánc.

Egészen elképesztő, hogy kiderül, konkrétan politikusok figyelik a háttérből a dolgot, hogy belső viszály alakult ki abból, hogy bekerültünk, és egy szerény szeletet elviszünk a tortából. Főnök kezd el hívogatni, közvetíteni, hogy csillapítsa azt, amit alapvetően nem is kéne irányítani. Majd elkezdenek szerződéssel kiszorítgatni. Persze nem abból a fából faragtak minket... Csodás, amikor telefonon hívogatnak alkalmazottak, és nekik kellemetlen, hogy ki kéne hagyni számokat, amikor azzal keresnek meg, hogy retteg a vezetőség a balhétól (kérem?), stb. Mindig akkor hívnak telefonon, amikor nem akarják, hogy írásban nyoma maradjon... Aztán nagy nehezen megállapodunk, kitűzzük a felvétel időpontját.

A koncertre vihettünk vendégeket, amit meghirdettünk az új lemez támogatói programjában résztvevők között, többen élnek is a lehetőséggel. Ennek örültünk, mert legalább vannak tanúk.

Cuki, ahogyan jelezgetik felénk, hogy külön meg vagyunk figyelve, külön figyelem összpontosul ránk, más elbírálásban vagyunk, mint a többi banda, hogy a koncertre jönnek a főnökök, mert kíváncsiak...

Ferinek van évek óta egy fellépőruhája, egy sima fekete póló, amelynek nagy kövér fehér betűkkel ennyi van írva a mellkasára: SOROS.

Feri ebben a pólójában jelent meg a Raktárkoncerten. Mindenki tök kedves és rendes volt velünk, a technikusok röhögtek, többen, azt mondták velünk vannak, meg ilyenek... Én meg nem is értettem, hova kerültünk, mi folyik itt? Nem egy kibaszott koncert ez, és kész? Furcsa volt ezt megélni.

Felvétel elején kamerapróba, stúdióhang beszól, kis türelmet kér. Vezető technikus, mint küldönc megjelenik, az a kérés, hogy le kéne venni a pólót. Feri: NEM. Akkor nem vagy hajlandó levenni, lecserélni? Feri: NEM. Emberünk kis türelmet kér és távozik. Várunk, stúdióhang: Oké, részünkről rendben, kezdhetjük.

Később raktam össze a képet, hogy a stúdióból voltunk megfigyelve...

Vittünk magunkkal egy bohócot, beöltözve, sminkesek által kifestve, parádés volt. Rohadt jó dumákat nyomott, semmi direkt politika, de odafirkálás gazdagon, leginkább a fidesz szlogeneket visszamondva. Egyébként egy hivatásos színészről beszélünk. Gondoltuk, színesíti az előadást, és a felkonfokat ő mondja többnyire, így bohócjelmezben, sminkben, parókában, elváltoztatott hangon, még inkább csak színészi játéknak minősül szereplése.

Ezt a bohócot elverték a szombati fellépés után, hétfőn, fényes nappal a lépcsőház bejáratában olyan, a köznyelv fogalmazása szerint “kubatov emberei” típusú (hova gondolsz) szekrényhátúak, öten. Pont akkor, micsoda véletlenek vannak. Szombaton a vírushelyzetre hivatkozva mindenkinek le kellett írnia a nevét és adatait egy papírra a helyszínen, majd hétfőn, mikor ment haza, ott álltak a kapualjban, és annyit kérdeztek tőle, mint a produkció egyetlen fővárosi tagjától, hogy te vagy az a színész gyerek? Igen, színész vagyok, és se szó, se beszéd, le a földre és ütötték, rúgták. Majd minden félelem nélkül, nem sietve távoztak. Amúgy azt már a helyszínen is mondta egy hölgyemény, hogy a bohóc vállalhatatlanabb volt, mint a zenekar. És az utolsó dalt biztos nem vágják bele (Viktor), mert az durva. Hát jó.

Később mikor érdeklődtünk az anyag iránt, “csináljuk” válasznál többet nem kaptunk. Semmi egyeztetés, mint ahogy elvileg lennie kellett volna. Meg azért ehhez szakmabelinek sem kell lenni, hogy normális esetben hogy történik ez.

Pénz felét közben megkaptuk. Majd egyszer csak, jó sokára, decemberben megérkezett egy készre vágott anyag az októberi felvételből. Nulla egyeztetéssel, hogy ez van, ezt kéne gyorsan leokézni.

Tudod csak mi maradt ki belőle? A bohócunk teljesen, és a kormány szempontjából cikinek tartott számok, Viktor, Abszurdisztán, Geciország, stb. De amin beszartam, hogy láthatóan úgy vágták az anyagot, hogy Feri pólóján a SOROS felirat ne nagyon látsszon, és persze, vagy ezt kapjátok vagy semmit, szólt lényegében az ukáz, ismét csak telefonon, szóval jobb lenne, ha jóváhagynánk.

Annyira paráztak, hogy megint kerülték az írásos kommunikációt, és a főnök hívogatott többször is, és ismét rá kellett döbbenni, hogy ezek hogy be vannak szarva, egy súlytalan, underground, punk produkciótól, hogy külön vagyunk kezelve, meg minden. Szánalomhegyek.

Egy dolgot nagyon-nagyon szeretnénk leszögezni, a velünk konkrétan kapcsolatban álló személyek, technikusok, szervezők, dolgozók, mind-mind nagyon jól és rendesen bántak velünk, korrektül és profin végezték munkájukat, nekik ezúton is nagyon szépen köszönjük! És én úgy gondolom, a projektért felelős személy is korrektül szeretett volna eljárni, a jóindulat vezérelte, csak elővették miattunk, amit sajnálunk. Ez tipikusan az az eset, amikor a szakmaiságot felülírják emberi hiányosságok, a rosszindulat, a politika és a párt. Persze azt sem tudhatjuk, mennyire jó zsaru / rossz zsaru játék volt ez.

Azt hozzáteszem, hogy velünk nem forgattak beköszönő-, vagy reklámvideót, és semmi ilyesmit sem, de ezt annyira nem is bántuk. Nem volt élőbejelentkezés, vagy reklám, de még a Facebook poszt sem, vagy előre meghirdetve a felvétel időpontja, vagy annak megjelenése, ahogyan azt más produkciók esetében láttuk. Amikor írom e sorokat, leellenőriztem a hivatalos felületeket, és a weboldalon is csak mi vagyunk így... le is mentettem. Sokáig semmi nem volt, egy kurta leíráson kívül, most már oda feltettek igénytelenül, egy igénytelen, a koncerten készült fotót, mert fotós is volt, de soha nem láttuk a képeket. A videót azt feltöltötték a tudomásom szerint.

A felvételt végül leokéztuk, minőségében jó lett, ahogyan ennyi pénzből, és komoly szakemberektől ez el is volt várható. Annyit még elmondanék, hogy a bohóc jól van, szerencsésen megúszta. Feljelentést nem tettünk, mert minek? Törés vagy maradandó egészségkárosodás nélkül megúszta szerencsére, valószínűleg nem az volt a cél... Hogy miért is nem kötekedtünk a kész felvétel láttán? Mert mi értelme lett volna? Nem erőből akartuk mi ezt megoldani, az a másik fél stílusa. Nem akartunk bíróságra járni. Inkább saját költségen felvettük a koncertet újból, a bohóccal együtt, sőt már a színpadkép részeként, hogy ki se lehessen vágni, mint egy vízjelet. Persze a felkért stáb nem is élne ezzel az eszközzel.

A koncerten konkrétan ugyanazok a dalok és átkötő szövegek hangzottak el, mint ott és akkor.

Nem sírunk, nem panaszkodunk, a történetet elmeséltem, elmeséltük, mindenki szája íze szerint fogyasztja úgyis a sztorit. Mi csak megfőztük.

HétköznaPI CSAlódások – NERaktárkoncert 2021.01.31. vasárnap 18:00 óra

Jó szórakozást!

“Kicsi vagyok,

Székre állok...”

A szervező

Fotó: Kósz Jenő

Smink: Kósz-Derváli Dalma

[jovagyokmagamhoz]

Megélni az örömöt

Az oly sok kűzdelem árán kiérdemelt siker után nem mindig könnyű átérezni az ezzel elvileg együtt járó örömöt. Pedig, ha végre elértük a célunkat, muszáj egy pillanatra megállni, visszapillantani az odáig vezető útra, és őszintén, tiszta szívből örülni, büszkének lenni.

Miért nem tudunk örülni a legvégén olyan dolgoknak, amikért napokig, hetekig, hónapokig, akár hosszú évekig küzdöttünk? 

Sokszor belefáradunk, és csak pihenni akarunk, esetleg elengedni a gondolatot, hogy az adott feladattal valaha dolgunk volt. Az is lehet, hogy nincs elég önbizalmunk, így hiába értünk el valamit, egyszerűen nem vagyunk képesek elhinni, ez jár nekünk, megérdemeljük, helyette azt gondoljuk, biztosan csak egy véletlen miatt alakult jól a sorsunk, és bármikor kiderülhet, igazából nem is vagyunk méltók, ezért “nincs miért örülni”. 

Én hosszú évek után végre megszereztem a diplomámat, ami nekem rendkívül hatalmas dolgonak számít, ezért a fentebb leírt gondolatokkal megharcolva megtettem minden tőlem telhetőt, hogy igen is, örüljek a sikeremnek. Hogyan sikerült?

Fotó: Bruce Mars https://unsplash.com/

- Rengeteget beszéltem róla: Úgy gondoltam, azzal lehet a leginkább valóságos a siker, ha minél többet beszélek róla. Akár naponta többször is, ha eszembe jutott, hangosan kimondtam: - Sikerül, tényleg megszerzem a diplomám, el sem hiszem! Majd egy idő után realizáltam, hogy a mondatom utolsó részét, azt a bizonyos “el sem hiszem!” kijelentést jobban teszem, ha lecserélem valami olyan állításra, amivel a szavaim is az öröm átélését fejezik ki. Így lett az “El sem hiszem!” helyett “Ez olyan csodálatos!” az új szavam járása az elmúlt időszakban.

- Megálltam egy-egy pillanatra: A rossz dolgokkal kapcsolatban természetesnek vesszük, de a sikert is ugyanúgy fel kell dolgoznunk, hiszen tudatos gyakorlással kell átállítani az agyunkat a cél elérése után a bizakodásról a tény elfogadására. Ha volt egy kis időm, vagy amikor a nap végén megpihentem egy pohár finom bor társaságában, csak bámultam magam elé, és átadtam magam a pillanatnak. Annak a pillanatnak, amikor azon morfondíroztam, hogy bakker, nekem most komolyan, úgy igazából sikerülni fog... tényleg megcsinálom. Egy-egy ilyen pillanatban a gondolat eljutott egészen a szívemig, lelkemig, és önfeledten tudtam örülni a sikernek. A mai napig magukkal ragadnak az ilyen ráébredések. 

- Nosztalgiáztam: Ha a célig vezető út tartalmaz vidám élményeket is, érdemes visszatekinteni rájuk. Én is így tettem, sőt, már kissé kényszernosztalgiának is éreztem azt, amit csinálok, mert néha újra és újra visszanéztem az egyetemi képeimet, felidéztem a hozzájuk kapcsolódó boldog, vicces emlékeket. Mindez abban tud segíteni, hogy realizáljuk, egy hatalmas utat jártunk be, aminek elérkeztünk a végére. 

- Hálát adtam: Bármilyen egyéni sikert is érjünk el, soha nem vagyunk egyedül. Mindig lesznek mentorok, tanárok, barátok, családtagok, fizikai szemmel nem minidg látható lelki segítők, akiknek hálásak lehetünk a segítségért. Ugyanúgy lehetünk hálásak saját magunknak is, amiért kitartottunk, nem adtuk fel, bármilyen nehéz is volt a feladat. Én végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki az egyetemi éveim alatt bármilyen formában is hozzájárult ahhoz, hogy én ma diplomás ember legyek. Köszönöm nekik, köszönöm Nektek!

- Ünnepeltem: Végül, de nem utolsó sorban a sikert azzal koronáztam meg, hogy ünnepeltem. Csodálatos családom és barátaim vannak, akik mindennek a valódiságát erősítve, velem együtt osztoztak a már egyre sokasodó örömben. Egy sikeres szakasz igazán méltó lezárásához hozzátartozik annak megünneplése, történjék bármilyen sajátos formában is, a lényeg, hogy képesek legyünk megengedni magunknak a győzelem boldogságát, mert ez az egyik kulcsa az öröm mélyről jövő, igazi átélésének.

Fotó: Joshua Coleman https://unsplash.com/

Az örömöt annyiféleképpen élhetjük meg, ahányan csak vagyunk az Univerzuban, így az erre megfelelő “módszerek” megtalálása nem feltétlenül mehet egyik napról a másikra. Az önismeret gyakorlásával felfedezhetjük azokat a trükköket, amik segíthetnek bennünket az öröm megélésének teljességében. Bármilyen sikert is értél el, legyen az hatalmas vagy apró, megérdemled, hogy örülj neki. Egy biztos: én veled örülök és szívből gratulálok!

Légy jó magadhoz,

Albi

[csacskamacskamocska]

Muszáj megint

a negatív dolgokat lepakolnom ide, mert káros, mérgez, blokkol, bedugít és elmagányosít. Nem akarok mesét köré, úgyhogy szárazon. Barátnő 1. Jön szívesen, visz szívesen, amúgy kibaszottul ráér, tényleg semmi dolga. Ezért a szivességért cserébe tolerálok mindent. Minden nap hajnalban kel, kivéve azt a napot amikorra megbeszéltük az ingatlanossal a találkozót. Akkor kicentizi. Mondom neki, hogy induljunk mert ki tudja mi lehet útközben. Á, bőven van időnk. Végül 10 percünk volt a 20 perces útra. Passzív-agresszív viselkedés lvl rettentősok. Az ajtó olyan spéci módon működött, hogy volt egy telefonos app amivel nyitni zárni lehetett. Nekem nem volt netem, a két kisöregnek meg még telefonja sem. Bosszankodtunk, hogy ez mekkora faszság, ha legalább egy számzár lenne... Tényleg minden más kifogástalan volt a szálláson csak ez volt ilyen szar, hogy csak vele tudtunk jönni-menni. Mikor jöttünk el, mondtam, hogy meg is írtam az értékelésnél, hogy ez nagyon modern megoldás, de azért nem tökéletes. Erre kiderül, hogy küldött a faszi számkódot is a barátnőmnek, csak ő nem mondta el nekünk. Passzív-agresszív lvl elmondhatatlanul sok. Lett volna nyelvóránk, de csak ő tud bejelentkezni rá külföldről. Megbeszéltük, hogy közösen "ülünk be" az órára. Egyszercsak jön, hogy levélben lemondta az órát, mert ő lázasnak érzi magát. Passzív-agresszív lvl doktori. Küldöm neki a részletes elszámolást. A benzint, autópályadíjat én fizettem, úgy, hogy teletankkal engedtem el, és az ő szállásának azt a részét ami nem a nyaralás rész, azt kifizetem, a két nap városnézés szállásást meg a vendége szállását azt lécci utalja át. OK. így jó. Nem utalja, most újra kérnem kell. Passzív-agresszív lvl ezt már Buddha gyomra sem venné be.

Mi az isten ez? Arról nem is beszélve, hogy próbál lejáratni a barátaim előtt. Van egy pasija, aki eltartja, beutazzák a fél világot, rendszeresen szexelnek, miért dühös rám, akinek mindez nincs? (költői kérdés, a nyomoromra nincs empátiája, csak a szabadságomat látja)

Barátnő 2. Mikor lesz neki pasija, ő így nem tud élni, neki szeretni kell és szeretve lenni. Ezt a beszélgetést átlagban két-három hetente megejtjük. De ha csak ez lenne, ezt még tudnám kezelni. De nem csak ez van, hanem a teljes, de totális túlgondolása és kiszínezése és átírása a valóságnak. Ha egy férfi megnézi, abból hétről hétre egyre színesebb és vadabb történet lesz én meg csak pislogok. Amiket mond, azok a dolgok nem történtek meg! Az álmodozással nincs bajom, én is jó vagyok benne. Elmerengek, bárcsak ez lenne meg az lenne. Aztán lejövök a fölédre, nincs ez meg az, baszod. A valóságban nincs. Meg tudom különböztetni. Ő meg úgy tűnik nem. Mit csináljak ezzel? Nagyon zavaró. Vannak barátaim, akik üdítően hatnak rám. Akik beszaladnak és megölelgetnek és szaladnak tovább. Akik megkérdezik, hogy mi van velem. Akik nyiltan kommunikálnak bármiről. Nyilván, az emberben van önzés és akarja, hogy szeressék, hogy fontos legyen másoknak, hogy érdekeljen másokat, hogy elismerjék, hogy lubickoljon kicsit a figyelemben. Ez nem baj, nem kell elhazudni, hogy ez fontos. De hogy is mondta az egyik kedves barátnőm... hogy ő annyira toleráns, annyira igyekszik belátónak lenni és elfogadónak, hogy ezzel feladja a határait. És ebben fejlődnie kell. Én rettenetesen taszítónak tartom azokat az embereket, akik folyton rendreutasítanak másokat, felhívják a figyelmet mások hibáira, tévedéseire, szabályoznak, rendőrködnek, és valami ki tudja milyen magaslatról lenéznek másokat, mintha ők sosem hibáznának, sosem tévednének és valami zsinórmértéket képviselnének. Pedig lófaszt. Viszont, hogy ne váljak ilyenné, talán túlzásba esem. Még azt is kellemetlennek érzem, hogy leírok egy ilyen posztot. De kinek mondjam el? Egy barátomnak meséljek arról, hogy egy másik barátom milyen dolgokat művelt? Beszéljük ki a barátaimmal a barátaimat? Milyen dolog az már? De közben nem boldogulok az emésztéssel. Össze vagyok zavarodva.

Lehet, hogy azok a barátságaim működnek jól, amiket nem "kell" kibeszélnem másokkal? Mert van néhány ember, akiről csak elismerően tudok nyilatkozni. Elismerően nyilatkozni jóérzés. :)

[tacelttil]

“... Egy átlagos nap volt mások számára, viszont nekem életem legnagyobb döntésének a napja volt. Felvettem a legrégebbi, legrongyosabb ruhámat. A táskámba csak egy füzetet, egy tollat, egy üveg bort és egy doboz cigarettát pakoltam. A telefonomat otthon hagytam, nem volt szükségem rá. Ma nem. Elsétáltam a közeli parkba, majd leültem egy árnyékos padra. A füzetet és a tollat vettem ki először, és elkezdtem írni a saját történetemet. Azt, hogy honnan kezdődött az egész és mi vezetett idáig. Leírtam azt, hogy mikor törtem össze először, bár nem igazán emlékeztem arra, hogy az volt-e az első. Akkor történt, amikor nyolcadik osztályban összejöttem egy sráccal, aki megcsókolt, másnap pedig azt terjesztette az iskolában, hogy mindenáron le akartam feküdni vele és, hogy egy kurva vagyok. Engem senki sem kérdezett meg, senki sem volt kíváncsi az igazságra. Mindenki egyből megbélyegzett és kiközösített. Sosem voltak barátaim, de ezek után főleg nem. Minden nap egyedül voltam és hallgattam a suttogásokat rólam és éreztem, hogy az összes létező szempár engem figyel. A következő fejezet az volt, amikor...  Igazából, lényegtelen, nem? Senki sem kíváncsi rám. Nem az a fontos, hogy miket írtam a füzetembe, mert már eldöntöttem, hogy mit fogok tenni utána. Nagyjából néhány oldalnyit sikerült írnom, aznap nem igazán volt ihletem, csak leírtam a történéseket.  Eltettem a füzetet, a borítójára ráírtam, hogy “Ha megtalálod ezt mellettem, olvasd el és megtudsz mindent”. Ez után kinyitottam az üveget és csak egy keveset tudtam belőle inni. Nem volt rá szükségem, csak reméltem, hogy megkönnyíti a dolgomat, de nem tette, szóval otthagytam a padon. Vajon valaki megtalálja?  Ahogy meggyújtottam a cigarettát és beleszívtam, eszembe jutott a “A dohányzás halált okoz” felirat. Mit sem törődve vele egy még nagyobbat szívtam bele gondolván, hogy más is halált okozhat, nemde? Néztem magam elé, néztem az embereket a parkban. Láttam a barátnőket selfie-zgetni és a monogramokat vésni a padokba. Istenem, bárcsak nekem is lettek volna ilyen élményeim. Olyan jó lett volna, ha lett volna egy legjobb barátom, akivel ilyeneket csinálhatunk. Egy személy, akivel megoszthatom azt, ami bánt, mert tudom, hogy nem fog kinevetni. Akinek tudom az összes titkát és ő is az enyémeket. Aki atombiztosan áll mellette, aki mellett nincs semmi rejtegetnivalóm...  Láttam egy szerelmespárt ülni egy padon. A lány a fiúnak volt dőlve és csak néztek maguk elé. Nagyon aranyosak voltak. A szerelem a legcsodásabb dolog, de csak akkor, ha tényleg megtalálod azt, akit neked szánt a sors. Fura, nem? Több millió, milliárd emberből egyet találni, akit te szeretsz és ő is téged, azért ez nem semmi. Egy olyan személy, aki megvéd, meghallgat. Aki mellé odabújhatsz éjjel, akinek a mellkasán el tudsz aludni. Aki úgy bánik veled, mint egy királynővel. Tisztel, becsül, mint nőt, mint társat, mint személyt, akivel meg szeretné osztani a bánatát, haragját, boldogságát. Aki mellett el tudná képzelni az életét.  Láttam családokat kijönni a parkba, míg a gyerekek a játszótéren voltak, a többiek beszélgettek és nevetgéltek. Család. Mindenkinek van családja, mindenkinek vannak szerettei, akiket mindennél jobban szeret és akik támogatják őt. Csodálatos dolog körülvéve lenni olyanokkal, akiknek te vagy a mindene. Egy szerető nagyszülő, ki bár nem ért a telefonokhoz és a számítógépekhez, nem is ismeri a modern világot és a mai gyerekek lelki világát, mégis tiszta szívből szereti a gyermekeit, az unokáit, szebb időkben a dédunokáit is. Az egyik legjobb érzés az, amikor benyitsz a nagymamádhoz és megérzed az frissen sült sütemény illatát, adsz a nagyinak egy puszit és együtt esztek a süteményből. Anyák, apák, kik feláldozzák akár a saját életüket is a gyermekeikért, nem felbecsülhetetlen? Abban a pillanatban, hogy szülővé válik az ember meg kell tanulnia azt a kis életet kitűzni és mindent megtenni azért, hogy neki jó legyen.  Lassan már el is szívtam a cigarettát. Felkeltem, csak az üveget hagytam a padon és elindultam a nem messze lévő vasútállomás felé. Csak néhány percnyire volt, én mégis úgy éreztem, mintha órákat gyalogolnék. Útközben milliónyi gondolat suhant át az agyamon, próbáltam őket elhessegetni, de nem tűntek el. Ahogy mentem és mentem, egyre gyengébbnek, egyre törékenyebbnek éreztem magamat. Mintha hirtelen az összes erőm, az összes kitartásom a semmivé vált volna. Amikor odaértem a vasútállomáshoz, nem is ültem le gondolkozni, még a végén meggondolom magam, azt pedig nem akartam, mert így is nehezen határoztam el magam. Jött az első vonat...”

Részlet egy öngyilkos lány naplójából