#múlt héten se találtam már semmit...

[otthonzulles]

ajjaj akkor tényleg baj van :)

rossz kedvem biztos jele hogy még turizni sincs kedvem menni

[thecamellie]

1

  Többször volt már részem déjà vu-ben. Egy-egy pillanat vagy mozdulat ami mintha már megtörtént volna. Érdekes, hogy maga a déjà vu érzés meglehetősen pontosan körülírható, ugyanakkor az, hogy milyen valós körülmények váltották ki az érzést, ugyanolyan bizonytalan, mint maga a képzeletbeli, "már átélt" szituáció. Mindig is figyelemre méltónak tartottam az e fajta jelenségeket. Milyen közeli de mégis távoli,megfoghatatlan dolog ez. A mai felgyorsult, modernizált világban szinte semmi sem okoz ilyen borzongást mint az ilyen élmények. Mintha ebben a pöcegödörben nem csak szenny és mocsok lenne, hanem egy kis csillámos varázzsal megszórt szar darab is.

  Ha az érme másik oldalát nézzük akkor ugyan ijesztő is egyben. Pontosan azért mert mi akik a 21. században él tudja jól, hogy kivételesen kevés mennyiségű helyzet vagy esemény van amit nem tud az uralma alá voni. Az, hogy vannak ilyenek még elfogadható, hisz nem lehet mindent kézben tartani. De, még hogy egy bizonytalan megállapítás mint a déjà vu is rejlik a világban amit semmilyen mértékben nem tudunk irányítani az hátborzongató. Főleg, hogy ha bele spekulálod azt is, hogy már átélhetted ezt, de ha ez már egyszer megtörtént akkor miért történik meg újból. Valamit máshogy kellett volna csinálni, mondani? Van bármi jelentése? Ha van akkor hol a további instrukció? Magam találjam ki, vagy elsiklottam valami felett? Esetleg nincs valami ügyfélszolgálat vagy információs pult? Beérem közönségi segítséggel is.

A déjà vu számomra ezt jelenti. Se jó se rossz, csak különös.

Az ahogy most a könyvet az előttem lévő asztalra tettem, ezt éreztem. Már megtörtént ez velem. Körbe nézek a szobában hátha ezzel rátudnék jönni, hogy mi is okozhatta. Egy teljesen átlagos garzon nappalijába ülök ami igazából konyha/ebédlő/előtér is egyben. A szóba közepén lévő dohányzóasztal mellett a padlón foglaltam helyet, mivel egy kosza székünk sincs. Hátamat a fotelnek vetve olvastam, miközben a teámat iszogattam. Vártam a pillanatot mikor ébred fel és jön ki a közös hálóból  a fivérem. Ahogy itt úgy a hálóban is minden felesleges bútort mellőzve csak a legalapvetőbbek vannak. Egy hatalmas ágy, egy komód, ruhás szekrény. Visszafogottan rendezkedtünk be a lakásban, nem szoktunk sokat foglalkozni azzal, hogy otthonossá tegyük. Megszoktuk, hogy ne legyen olyan holmink amit ne tudnák rögtön egy táskába hajítani és indulni. Gyerekként rokontól rokonhoz való húrcibálások során.

Szüleink halála után nem volt aki szívesen befogadott volna bennünket, így kézről kézre adogattak minket. Sajnos úgy tűnt, hogy egy olyan rokonunk sem volt aki lelkiismerettel rendelkezett volna. Két három évente mindig másnál szálltunk meg. Addig tartott ez a helyzet még elég idősek nem lettünk, hogy dolgozni tudjunk. Az első munkahelyem egy kis élelmiszerbolt volt, míg a fivéremnek egy zöldséges. Mind a kettő közel volt a sulinkhoz, így szinte minden nap dolgozni tudtunk. Jelentkezésemkor tizennégy éves voltam, az interjúztató korosodó férfi nem tűnt úgy, hogy szívesen dolgoztatta egy tinédzsert. Megnyugtatás képen felhívtam rá a figyelmét, hogy a nap szinte bármelyik napszakában tudok dolgozni, bármit megtanulok és ha nem bízik a szavamban, hogy elmúltam 16 éves, szívesen felhívom a szüleimet, hogy biztosítsák arról nem hazudok. Össze húzott szemekkel nézet rám. Láttam rajta, hogy nem győztem meg. Levert a víz, éreztem, hogy a hideg veríték a hátamon folyik le. A kis szobában ahol voltunk a levegő fülledt és nehéz lett, még a gyér megvilágításban is láttam ahogy forognak a kerekek a fejében. Letette az asztalra az önéletrajzomat amin igazán nem volt semmi értékelhető, majd megvakarta a kopaszodó fejét és a szemembe nézet. Megszületett a döntése.

- Amíg nincs probléma veled addig nem firtatom, hogy miért akarsz ennyire dolgozni ilyen fiatalon. Nem késel, nem lopsz és nem adsz semmit ingyen még a barátaidnak sem. - azzal felállt és hozta a papírokat amin a munkába álláshoz kellettek.

Úgy gondolom nem kell mondanom, hogy nem adózott utánam. Olyan feketén dolgoztam ott az érettségim napjáig mint az éjszaka. Igazából egy szavam sem lehet, egyetlen egy problémám sem volt a munkával. Időben kezdtem és végeztem, gyorsan tanultam így csak párszor mondták el mi hogy megy. Nem kellett szólni, hogy dolgozzak és ne henyéljek mint jó néhány más munkatársamnak, és ezt Bob a munkáltatom is tudta. Egy alkalmat tudnék mondani amikor azt hittem mindennek vége. A munkámnak, a tisztaságomnak és a szememnek. Aznap nem nekem kellett volna zárnom hanem Flóriának egy idősebb hölgy munkatársamnak de becsípődött a dereka, így haza kórházba kellett mennie. Este hatkor felhívott vacsorázás közben, betudnék e menni segíteni a zárásban. Még a falat is megáll a számban, persze, miért ne, pont kedvem volt hozzá. Természetesen igent mondtam, ne kelljen ott maradnia becsípődött derékkal. Kilenckor szokott zárni a bolt, olyan háromnegyed kilencre mehettem oda. A főbejáratón szándékoztam be menni, mikor fura hangokat hallottam a bolt melleti sikátorból. Ott szoktuk kivinni és tartani a szemetet, áruszállításkor is könnyebb onnan bevinni a raktárba az érkező árut mint a bejáraton. Elgondolkodva megálltam, rémlett valami, mintha Flórina mondott volna olyat, hogy a múlt héten a cigi idejében látott ott egy patkányt. Nem csoda ha ott tarjuk a szemetet. Úgy voltam vele, megnézem tényleg egy állat e. Szerintem sejthető, hogy nem azt találtam ott amit kerestem. Elsőre nem láttam jól mi is történik így besétáltam a sikátorba. Pár lépés után realizáltam, hogy Josh a mai napi záró munkatársam épp a falon lévő ablakon keresztül adta ki a termékeket. Jó pár doboz állt már ott a másik két srác mögött. Az egyikük épp a kezét tartotta a dobozért amit Josh nyújtott neki. míg a másik felém fordult a dobozok rendezgetése közben mikor meghallotta a lépteim. Levegőt sem tudtam venni, még a gondolat sem futott végig az a agyamban, hogy menekülnöm kellene mikor a dobozoktól felpattanva megragadta a kezem és magához rántott.

- Nézzétek csak ki jött hozzánk! - Olyan szorosan ölelt magához, hogy megtudjon fordulni a másik kettőhöz, hogy a bordáim szinte ropogtak. - Segíteni jöttél, cica?

Felénk fordultak, Josh az ablakon is kihajolt ahhoz hogy jól lássa mi történik a haverjával. Mikor meglátta kit szorít magához láthatóan elfehéredett.

- Basszus! Ő a munkatársam, mégis mi  a fenét keres itt?!

- Nem to'm öcsi de tetszik a kis csaj! - szorongatott magához még jobban.

- Előbb pakoljunk el, mielőtt még valaki jönne. - mondta a harmadik és letette a kezében tartott dobozt a többihez. Kutakodni kezdett a farzsebében és előhúzott egy kocsi kulcsot.

Akkor láttam meg, hogy a a sikátor másik oldalán az utcán parkol egy kis teher autó. A gondolatok futkároztak a fejemben, nem akartam úgy végezni, hogy a kocsiba tegyenek. Nem mondta még nekem senki, hogy ilyen esetben mit kell tenni. Nem voltam önvédelmi edzése vagy bármi ami felkészített volna erre. Össze vissza kapkodtam a szemem hátha találok valamit ami segítene. Tudtam jól ha sikítok senki sem fogja meghallani és a segítségemre jönni, ilyen későn már csak elvétve járnak erre a környékre.

- Basszus,basszus,basszus! - hajtogatta egyfolytában Josh a fejét fogva.

A srác aki szorongatva a fülembe sutyorgott az undorító pofájával felemelte a fejét.

- Nyugi öcskös, csak megmutatjuk a cicának, hogy nem szabad eljárnia a szájának. - majd tovább magyarázott Joshnak próbált még beljebb tuszkolni a sötétbe.

Mindenemet megfeszítve próbáltam ellen tartani neki, és lázasan gondolkodni. Ránéztem a harmadik csávóra hátha látok rajta bármit ami azt jelentené, hogy segít nekem, de rám sem nézve felkapott egy dobozt és indult a kocsihoz. Ekkor döbbentem rá, senki sem fog segíteni nekem, még az a halvány remény amit az emberiség iránt éreztem is elmúlt akkor.

A fogva tartom kezei gyengültek körülöttem, hogy más fogást találjon rajtam. Tudtam itt az esélyem. Fogamat össze szorítva a lábfejére tapostam a sarkammal és mikor felkiáltva meggörnyedt a fejemet hátra dobva az arcába csaptam egyet. Szezám tárulj elengedett. Ahogy elengedett elhúzódtam tőle, majd ellépve mellette meglöktem, hogy elessen. Ez az, sikerült! gondoltam magamban, nem tudva milyen gyors a dobozos srác. Azonnal eldobta amit tartott, mikor meghallotta a társa kiáltását és elkezdett irányunkba futni. Ezt látva még több adrenalin öntötte el a testem. Futásnak eredtem. Szívem a fülemben visszhangzott, a levegő a tüdőmet égette és olyan éhes érzés öntött el hogy az utcára, a biztonságos terepre érjek mintha már évek óta raboskodtam volna a sötétben elzárva. Ha ki érnék az utcára akkor könnyebben tudnék szem elöl tűnni. szinte már éreztem a számban a megkönnyebbülés zamatát mikor valami a hátamnak csapódott ami miatt elvesztettem az egyensúlyomat. Hasra érkeztem így az a kevés oxigén is ami volt a tüdőmben kiszorult. Hátra nézve a vállam felett láttam, hogy a harmadik srác nekem dobott egy kisebb dobozt ami okozta az esésemet. Próbáltam talpra vergődni a fájdalom ellenére is, de esélyem sem volt. A srác pillanatok alatt oda ért hozzám és a a bokánál fogva rántott rajtam egy hatalmasat. Vergődtem, kapálóztam, sikítottam és kapartam a betont a kezem alatt hátha egy nagyobb repedésben megtudok kapaszkodni. Mind hiába. A fogva tartom erősebb volt nálam.

- Hozd ide azt a kurvát! - kiabáltam fojtottan a társa. Jobb kezét az orrához szorítva talpra kecmergett és felénk tartott. Ujjai között vér szivárgott. Lehet eltörtem az orrát. Megérdemelte.

Még hangosabban sikítottam és erőteljesebben rugdalóztam. Egyszer kétszer el is találtam a srácot mert fel fel nyögött, de még így is ráncigált magával vissza. Éreztem ahogy a pólóm a hasamon felcsúszik és a száraz beton a bőrömet karistolja. Megkíséreltem át fordulni a hátamra, hogy a kezeimmel rátudjak vetődni a srác szemeire.

- Talán hagynunk kellene elmenni. - vetette fel Josh az ablakból, miközben idegesen járt a szemei a társai között. - Biztos megígéri, hogy nem szól senkinek sem.

A felénk tartó szemét láda megállt és felé fordult.

- Mégis mit gondolsz? Hülye vagy, vagy mi a fasz? - másik kezével benyúlt a nadrág zsebébe, kitágult szemmel láttam ahogy elő húzott egy kis flicket. A sikítást is abba hagytam, hogy tudjak egyet nyelni mivel a számban a nyál megsavanyodott az események alakulása miatt. Megnyomta a gombot rajta így a kés pengéje kipattant. - Megígéri? Na persze! Biztos nem a rendőrségre menne, hogy beköpjön minket. Ne számíts semmi ilyesmire, hogy elengedjük csak úgy! Ráadásul rohadtul majdnem eltörte az orromat! Megmutatom én neki, hogy kell viselkedni az olyan kis kurváknak mint neki! Majd meglátjuk kivágott nyelv nélkül tud e beszélni a rendőrökkel.

A kést felém legyezve ott hagyta a falfehéré vált Josht. Látva ezt, még sürgetőbbnek éreztem a szabadulást. Vissza nézve a ráncigáló srácra most már pontosabban a kézfejére rugdosódtam. Mit sem érve ezzel, mintha követ rugdostam volna. Abba hagyva a hiábavaló rúgásokat, szorítottam a állkapcsomat ökölbe fogtam a jobb kezem majd megcéloztam a az arcát. Lendítettem egyet a kezemmel és épp arccsonton találtam mire elengedte a lábamat, hogy a kezét a fájó ponthoz szorítsa. Elnyílt szájjal döbbenten nézett rám. Én is megdöbbentem, hogy sikerült megütnöm. Majd egy villanást láttam és ő is meglendítette a jobb kezét. Csillagokat látva jobb oldalra dőltem az ütés erejéről. Arcomhoz kapva nedvesség kenődött a kezemhez. Alig tudtam fókuszálni a szemeimmel, hogy meg tudjam nézni az ujjaimon vér volt. A több tucat gyűrű amit viselt felsebezte az arcom.

- Ezt nem kellett volna csinálnod. - csak ennyit mondott majd felállt tőlem, hogy helyet hagyjon a barátjának.

Az röhögve egy zsebkendővel törölgette az orra alól a vért miközben fölém állva óvatosan letérdelt a derekam két oldalán. Csengő fülem miatt nem halva mit mond nekem fogtam a bal kezemmel az arcom míg a jobbal a mellkasomat próbáltam meg minél jobban eltakarni még oldalra fordulva is. Túl kell élnem! Túl kell élnem ezt az egészet! Nem adhatom fel! Mondogattam magamnak, nem sok esélyt arra látva, hogy épen és egészen ki jutok innen. Maga felé fordítva hogy a hátam a betonon legyen míg arccal egymás felé legyünk. A kést az arcomhoz közelítve beszéltem hozzám de nem tudtam rá koncentrálni, csak a kést láttam. Végig húzta a homlokomon jobbról balra haladva, le a halántékomon a kezemhez, nem sebzett meg mivel nem nyomta erősen a bőrömhöz. Pusztán ezért, hogy megmutathassa kinél is van a gyeplő. Megkocogtatta az ujjaimat jelezve vegyem el a kezem az arcomtól. Lassan engedelmeskedve a szemébe néztem. Nem láttam mást ott élvezettet és sötétséget. Ez a rohadék élvezte a helyzetet, ahogy kiszolgáltatottan feküdtem alatta. Már már nyáladzani is kezdett. Rosszul lettem, ahogy a kést arcomon az ajkaimhoz vezette. Gyomrom össze ugrott, szám kiszáradt, izzadni kezdtem ami az egész testemet nyálkás permetként fedte be. Bal kezemet is mellkasomhoz húztam. Nyeltem egy hatalmasat mikor a számtól vissza fele vette az utat a bal szemem sarkáig.

- Nem vagy most olyan harcias, mi? - közelebb hajolt hozzám mintha valami kis titkot osztana meg velem. Így érezhettem az orrából folyt vér szagát. Nyál tolult a számba, hogy bármelyik pillanatban elhányhassam magam.

- Srácok, ízé ezt nem kellene. Mi lenne... - de nem tudta befejezni a mondani valóját mert a társa aki vissza ment dobozokat pakolni olyan fenyegetően nézett rá, hogy rögtön abba hagyta a beszédet.

- Kussolj hülye gyerek! Ne hidd azt, hogy ha hagynánk elmenni csak úgy akkor téged nem dobna fel ugyanúgy mint minket! - mondta a felettem térdelő köcsög. - Segítek neki befogni a száját.

Vigyorogva másik kezével megfogta a nyakamat. Megragadva az alkarját a kezeimmel, körmeimet bőrébe nyomva dühösen néztem farkas szemet vele. Ez a nap már reggel elromlott mikor a kezemben lévő bögre füle megadva magát a gravitáció erejének a bögre többi részét elengedve a kezemben maradt míg az szanaszét tört a földön. Szinte biztos voltam benne, hogy történni fog még valami. Rémálmaimban sem gondoltam, hogy ez. Elkeseredett könnyek csípték a szemeimet. Nem lehet így vége ennek! Gondolkozz! Gondolkozz! Mondtam magamnak de nem tudtam semmi másra gondolni csak arra, hogy miért nem vagyok erősebb. H az lennék akkor nem lett volna olyan könnyű dolguk velem. Picsába! Sosem hittem Istenben de ha létezik akkor most nagyon jól jönne a segítség! Mintha meghallva kesergésemet megszólalt egy hang:

- Mégis mi a fene folyik itt?

Nem tudtam oda nézni de felismertem a hangot. Bob. Bob volt az, egyszerűen megjelent a semmiből mint valami angyal.

Ez után nem igazán emlékszem, hogy pontosan mi is történt. Lerángatták rólam a srácot és felrántott valaki magához. Dulakodás hangja hallatszott majd kiabálás. Távolról hallottam mintha egy űveg fal választott volna el tőlük. Melegség vett körbe, sokk hatása alatt állva annyit érzékeltem még magamról, hogy szép lassan elájultam.

Legközelebb mikor kinyitottam a szemem a kórházban feküdtem egy halvány zöld szobában. Jobb kezemet a testvérem fogva észrevette, hogy magamhoz tértem. Szólt a nővérnek aki meg is nézett és elmondta hogy olyan erős sokk érte a szervezetem, hogy nem tudott máshogy védekezni csak az ájulással. Pihenhetek még itt egy két órát még mielőtt haza mennék, mivel semmi komolyabb bajom nem esett, Az arcomon a sebet beragasztották és a lelkemre kötötte a nővér, hogy pár napig még tisztítgassam nehogy nyoma maradjon. Újra kettesben maradva a testvérem elmondta, hogy Bob és a barátai találtak ránk, mivel Flórina felhívta őt is a becsípődött dereka miatt, hogy így nem tud zárni. Bob ezért azt gondolta előbb eljön a közös iszogatásról, nehogy egyedül zárjon be Josh. Valószínűleg nem szólt neki Flórina, hogy engem már megkért a zárásra. Ez menthetett meg. Áldottam Flórina levegős emlékezetét. Bob és barátai a bolt felé haladva hallották meg a sikításomat, így oda siettek. Öten Kettő ellen jó arány volt. Mielőtt kihívták volna a hatóságokat még jól megverték őket. Engem kórházba vittek, Bob értesítette a testvéremet aki rohant hozzám, és biztosította róla, hogy ez még egyszer nem fog megtörténni. Josh kirúgták és feljelentették. Engem pedig kevesebb esti zárásra osztottak be.

Ez az eset óta mindig van nálam paprika spré, táskámban vagy a zsebemben. Nem szerettem volna ha még egyszer előfordul ez és nem tudom megvédeni magam. Fivérem még komolyabban vette a védekezést. Beíratott minket önvédelmi kurzusra, majd aikidora. Azóta minden héten kétszer elmegyünk edzeni a dojóba, sosem hagyjuk ki. 22 évesek voltunk mikor egy nyári tábor alkalmával letettük a 6. szintű dan fokozatot, amivel megkaptuk a fekete övet és yudanshat. Élveztük csinálni. Tovább is akartunk haladni a legmagasabb fokozatig.

Halkan nyílt az ajtó. Testvérem felöltözve készen állt az egyetemre menni.

- Jó reggelt. - köszönt. - Jobbat, ahol nem kell korán kelni. - válaszoltam.

Mosolyogva kezdte felvenni  cipőjét. Felálltam és csatlakoztam hozzá miután a bögrémet a mosogatóba tettem. Fogtuk a táskánkat indulásra készen, mivel nekem már a kezemben volt a lakás kulcs így én zártam. Mielőtt még becsuktam volna az ajtót még vissza néztem a vállam felett a könyvre. Nem tudtam volna megmondani miért de zavart, hogy piros volt a borítója. Pár pillanatig néztem majd bezártam az ajtót.

- Jössz már? - kérdezte a testvérem.

Morogtam neki valamit válaszkép, amin csak mosolygott. Nem kell félre érteni a viszonyunkat, nem vonzódunk egymáshoz szexuálisan. Nem azért alszunk egy ágyban. Egyszerűen megrögződött bennünk, hogy mi mindig ott vagyunk egymásnak, és mikor külön aludtunk nem bírtunk egy huzamban pár óránál többet végig aludni. Feljöttek a gyerekkori emlékek mikor vagy a szekrénybe zárták egyikünket vagy a pincébe órákig, míg a másikunk a másik oldalon várta, hogy kiengedjék az épp büntetésben lévőt. Ezzel mindig megtudtam minket fogni. Mind a ketten nyugodtabbak vagyunk ha elérhető közelségben vagyunk egymásnak.

Sétálva indultunk el az egyetemre. Annak közelében választottunk lakást, még ha kicsit drágább is volt mint kellett volna. Mind a ketten találtunk munkát mikor felvettek bennünket. Én egy bárban vagyok pultos, míg a testvérem egy étteremben felszolgáló. Egy évre vagyunk a diplomától nem sokára kénytelenek leszünk kevesebbet dolgozni, hogy a gyakorlati órákat teljesítsük. Én pénzügy és marketing szakon vagyok mivel úgy gondoltam ez hasznos lehet, második szakot is választottam magamnak mellékesen amiből szeretnék majd doktorálni is. Mindig is szerettem a történelmet, boldoggá tesz az, hogy tanulhatom azt is. Fivérem a  gazdaság- és pénzügy-matematikai elemzést választotta. Nem mintha tudnám pontosan ez mit is jelent. Valami olyasmi, hogy gazdasági és pénzügyi elemzőként elméleti szinten tudjon széles körű, mélyreható matematikai, statisztikai, közgazdaságtani és pénzügyi ismereteket. De ezt, hogy  hogyan alkalmazza azt elképzelni sem tudom.

Megálltunk az egyetem előtti zebránál. Épp akkor lett piros mikor oda értünk. Egyszer csak elkezdtem viszketni. Körbe néztem hátha megtudom mitől is lehet. Nem kellett sokan keresnem, a zebra másik végén egy anyuka telefonálva turkált a táskájában miközben a kislánya egy piros lufit tartott a kezecskéjében.

- Piros. - mondtam. - Hm? - kérdezte a testvérem.

Megráztam a fejem. Biztos semmiség, agyamra mehetett a romantikus könyvek.

De nem tudtam levenni a szemem a piros lufiról. Zavart az a lufi. Elmondhatatlanul. A kislány biztos elfogja engedni azt a lufit, és meg is tette. Apró keze elengedte a lufi zsinórját, ahogy belefelejtkezve nézte az anyukáját. Mi a ?! Nem, ez véletlen lehet, ennek ellenére éreztem, hogy a szél most fog feltámadni és meglibbenti a lufit. Hajszálaimat az arcomba fújó szellő a vállam mögé lökte, a piros lufi pedig a zebra közepe felé kezdett haladni. Fel sem kellett néznem ahhoz, hogy lássam a kocsik közelednek a lufihoz, kizárólag a kislányt néztem aki mintha akkor döbbent volna rá, hogy új barátja tova szállt tőle. Megrebbent a bal térdem. Az anyuka egy pillantást sem adva a lányának tovább kutakodott a méretes táskájában. Ne! mondtam magamban. Ne,ne,ne! Hezitáltam, nem akartam hinni abban, hogy tudom a kislány lefog lépni az úttestre a piros lufi után, és elütik. Fehér fodros ruhácskája többé nem lesz olyan fehér mint előtte. A földön feküdve vér áztatja majd, szinte csengett a fülem az anya sikításától. Pedig meginghatatlanul érzem, hogy ez fog történni.  Mikor látom, hogy a kislány kezét kinyújtva tesz egy lépést a lufi irányában megrándulok. Pár másodperc lehetett az egész de nem mérlegeltem a szituációt. A kislány felé vetettem magam aki lépdelt tovább az úttesten.

- Vigyázz! - kiáltottam fel.

Emberek úgy rebbentek szét előttem, mint a lepkék a virágokról. Senki sem tudta kinek címeztem a felkiáltásomat így utat engedtek nekem az úttestre. Kiáltásokat hallottam mialatt futottam a kislányhoz. Lassítva történt minden. Ahogy mellé értem a kislánynak és megragadtam a kezét. Vissza felé löktem a biztonságos távolba a közeledő kocsi útjából. Több órának tűnt ahogy a piros lufi irányába emeltem a fejem. Minden egyes dolgot észleltem magam körül. A rám tapadt tekinteteket, a megállt embereket akik megilletődötten álltak meg, a levegő fújását, a nap melegét. A fivérem eltorzult arcát, szélesre nyitott száját ahogy kiállt utánam. A közeledő autót, de mégis csak a lufit néztem. Ott központosult minden. Semmi más nem volt a fejemben csak az, hogy a lufi piros. PIROS. Akkor abban a pillanatban mielőtt az autó nekem ütközött volna rájöttem mennyire is utálom a pirosat.

Nem emlékeztem, hogy ez után mi is fog történni. Remélem semmi piros nem lesz benne.

[girlintheforest]

Ez bizony szerelem

Újra itt. Az én kis elvarázsolt erdőmben, kertemben. És mivel pont 11:11 volt amikor ránéztem a telefonomra miközben a kávémat szürcsöltem a teraszon, úgy döntöttem írok.

Majd 4 hónap telt e mióta hazaköltöztünk. Azóta annyi minden történt velünk, annyi dolgom volt, hogy egy sort se írtam. Illetve fejben megírtam két nagyregényt és számos novellát, és több kisebb szösszenetet, dehát nincs nyoma sajna.

Két billió aha pillanatom volt, amit rögtön, ott helyben kellett volna megörökítenem, de inkább tovább cipeltem a lépcsőkön fel a könyveket, ültettem az árvalányhajakat, folytattam a vásárlást, és a tojás után betettem pár liter laktózmentes tejet is a kosárba, vagy éppen inkább gyönyörködtem a naplementében, ahogy a hajónk Ko Olina felé vette az irányt, hogy elkölthessük utolsó vacsoránkat és megihassuk utolsó igazi, hawaii Mai Tai-unkat, mielőtt a gép felszállt volna velünk másnap Los Angeles felé.

Kifogások, lehet. De inkább a pillanatot akartam megélni, átélni, és nem mindig a fotózással, írással emlékezetessé tenni. Ami lássuk be hasznos, főleg ha romlik az ember lányának a memóriája.

Rendszeresen poénkodom, hogy majd öreg koromban ülök a hintaszékemben a ropogó tűz mellett és nézegetem a fotóalbumokat, olvasgatom az útinaplóimat és milyen jó is lesz újra átélni mindent.

Lehet, hogy hamarabb jön el mint gondoltam?

Mármint nem a hintaszékben ücsörgés, hanem az emlékek efajta felidézése. Rövidtávú memóriám jelentem gáz. Ha nem fókuszálok tudatosan valamire, akkor nincs helye az agyamban, seperc alatt elfelejtem pl. hogy mit is akartam venni a boltban, hová tettem le a kulcsot, vagy azt a bizonyos névjegykártyát amire A. kifejezetten megkért, hogy tartsam meg mert szükség lesz rá.

Lehet ezt örökölni is, vagy csak hozzászokik a másik és ő is átveszi? Gyerkőc dettó ugyanez, egy reggeli elindulásnál kb. 10x megyünk vissza a garázsból: a kulacsért, a mappáért, azért a bizonyos fránya trombitáért ( hú de utálom) … és akkor még otthon lehet hagyni a teniszütőt, az ebédpénzt, a pénzt a tenisz kapucnis pulcsira, az általam aláírt papírt amivel hozzájárulok, hogy orvosi kezelésben részesítsék M.-t a kirándulás alatt amennyiben a szükség úgy hozza.

És persze volt már, hogy elindultunk kutya nélkül amikor vinni kellett volna őt is a napközibe, és olyan is volt amikor besunnyogta magát Mattie és csak útközben vettük észre, hogy hárman vagyunk a kocsiban.

Na Igen, újabban magától megy a kocsiba. Nem a gyerek, az már pár éve megvalósult, hanem a kutyánk. Madeira előtt küszködés volt, úgy kellett beemelni a sejhaját minden egyes alkalommal…Na de most, ha véletlenül nyitva felejtem a kocsiajtót, akkor ő már be is huppan és türelmesen várakozik, hátha elindul a kocsi valahová. Biztos ami biztos, ő nem szeretne lemaradni semmi jóról, inkább kivár.

Múlt héten egészen estig a kocsiban ücsörgött. Igaz, hogy délután már átült a vezetőülésre, azt gondolván -majd én megoldom egyedül, ha a gazdi nem visz el sehová. Még szerencse, hogy a kulcs jó messze volt és nem látta még eleget, hogy melyik gombot is kell megnyomnia ahhoz, hogy elinduljon az autó.

Most is itt van, valahol a kertben kolbászol. Túl egy haverkodós erdei sétán a Zsivány sziklákig és vissza.

Csodaszép az erdő. És nem dicsekvés képpen, de a kertem is. Amióta nincs aki gondozza, azóta különösen. Érzi a törődést, a szeretetet, és megbocsátja, hogy nem tudok annyit foglalkozni vele. Cserében hagyom hogy nőjenek a dolgok, nem vágok ki semmit, nem is metszek, még a szúrós szedret is megtűröm a kerítés mellett a somoknál. Nem küzdök, nem harcolok, csendben figyelek.

Legyen úgy ahogy lennie kell. Elengedem az irányításvágyamat, cselekvőből szemlélődőbe megyek át.

Hallgatom a lombok susogását, csodálom a levelek aranysárga, vörös színét. Újra beleszeretek a kecskerágó rózsaszínes bordójába, az őszirózsa ciklámenébe, a sisakvirág tömény kékeslilájába. A lonc még ontja mézillatú virágait, a pasztelózsaszín szinte égig érő lángvirág illatát ide érzem a teraszra, és amikor a mohás kőlépcsőkön lemegyek a tüzifáért a kis kopott, lassan széteső kosarammal ( Úgy szeretnék egy új fáskosarat!) akkor mindig odahajolok az óriásivá nőtt babérmeggyemhez, hogy fehér virágait megszagoljam. Nem is megfelelő ez a szó, megillatolni talán jobb.

Hihetetlenek ezek az illatok. Kései nyár illatai keverednek az avar száraz, ropogós és a gombák nedves, földi illatával.

Október, szívemnek oly kedves…

Ezek azok a bizonyos lopott pillanatok, pontosabban lopott órák, mivel durván egy óra az ideút és egy óra a hazaút, de akkor is megéri.

Ez az ami feltölt, gyógyít, nyugtat, boldoggá tesz.

EZ BIZONY SZERELEM!

U.I.: Meséltem már arról, hogy hogyan is keveredtem ide, hogyan találtam rá erre a helyre?

[bakogyula]

Tbiliszi თბილისი - 2018.12.09.

Most, hogy már két hete itt vagyok, talán illene mesélnem is valamit. Nem mintha olyan eget rengető dolgokról tudnék beszámolni, mert látástól, mikulásig (talán inkább év végéig) meló van.

Folytatom ott, ahol abbahagytam.

Az első napi megrázkódtatások után viszonylagos nyugalom következett, már csak azért is, mert errefelé november 23-a Szent György napja, amit errefelé olyan mértékben tisztelnek, hogy még munkaszüneti napot is rendelnek hozzá. Egyébként a leghíresebb szobra a helyi Szabadság téren van. Megnéztem. Ilyen. Nekem azért az első magyar szoborban (Kolozsvári Márton és György - 1373) jobban tetszik, még akkor is ha Prágában van.

(Sajnos csak a Szt. Vitus mellett álló másolatról találtam képet)

Próbáltam utána nézni, hogy mi köze van Szent Györgynek Grúziához, de nem jutottam messzire. Azon kívül, hogy a földművesek és a katonák védőszentje és fehér alapon piros kereszttel ábrázolják, ami Grúzia zászlaja is.

Valami spekulatív eszmefuttatást próbáltak elmagyarázni, hogy Grúzia mezőgazdasági ország és ezért. Lehet.

Viszont az egész épületben csak mi voltunk, így meglehetősen nyugodtan telt a nap. Én meg úgy voltam vele, hogy Si fueris Romae, Romano vivito more! (Ha Rómában vagy, élj úgy, mint a rómaiak.), igencsak megcsappant lelkesedéssel dolgozgattam. Egyébként is, mennél jobban beleástam magam a meglévő anyagokba, annál nagyobbnak tűnt a káosz.

 Munka után elmentem megkeresni a metrómegállót. Hát, nincs közel. Mivel a szálloda egy hegyen van, lefelé még csak-csak eldöcögtem. Úgy kb. negyedórányira van. Közben minden második házban van valami zöldséges, pontosabban gyümölcsárus és van vagy 6 pékség, négy élelmiszer bolt, három bor bolt a többi fodrász és játékbolt. Az utca végén van egy Wendy’s, egy étterem és egy salátabár jellegű kajálda. Az utca egy hatalmas térbe torkollik. Elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem egy helybéli, hogy hogy jutok a metrómegállóba. Megmutatta az utat. Mindössze három vasbocskort kellett elkoptatnom, mert elvitt egy aluljáróig ami baromi messze volt, onnan már csak vissza kellett gyalogolnom és már ott is volt a megálló. Ezek után már nem volt kedvem további városnézésre. Vettem metrójegyet, hogy másnap már ne kelljen, és hazabaktattam. Hazafelé vettem ezt-azt. Többek között kenyeret (nem tudom minek, amikor általában nemigen eszem), sajtot meg valami felvágottat és adzsikát. Az adzsikával még az átkos pártállami időkben estem szerelembe, amikor még doszt lehetett kapni otthon. Egy üveg évekig elég volt. Aztán a rendszerváltással ez is eltűnt, mint a grúz tea. Néhány éve találtam az orosz boltban, de nem volt az igazi. Egyrészt elég jó ára volt, másrészt Németországban gyártották (valószínűleg, csak ott csomagolták). Szóval, nem volt az igazi. Örültem. Vettem. Grúz tea nem volt, csak filteres, az meg nem kell. Csak szálas azeri teájuk volt, azt meg még nem vettem, hátha találok valahol helyit is. Ennyit erről.

 Szombaton frissen, fürgén, fiatalosan elgyalogoltam a metromegállóhoz és bementem a városba. Esett. Eleinte alig-alig, aztán rendesen.

Nosztalgiáztam a metrón, mert itt még mindig ugyan olyan zajos, mint a miénk volt néhány éve. Úgy egészében látszott, hogy a ’70-es évek óta nem sokat nyúltak hozzá. Nem igazán sikerült jó képeket csinálnom, a telefonom nem igazán alkalmas az ilyesmire.

Először a főutca elején akartam kiszállni, de aztán meggyőztem magam, hogy nekem egy rövidebb séta is elég lesz, így az óvárosnál, a Szabadság téren szálltam ki. Annak a közepén van a Szent György szobor. A Lonely Planet letöltött útikönyve szerint elindultam a tér felső vége felé, hogy megtaláljam az Örmény Katedrálist. A tér alatt valami iszonyú bonyolult és meglehetősen kevéssé bizalomgerjesztő aluljáró rendszer van, de a felszínen egyszerűen lehetetlen egyik oldalról a másikra átkelni.

Azért sikerült átvergődnöm néhány felesleges lépcsőmászás után. Onnan már egyszerű volt, mert ki volt táblázva, hogy merre kell menni. Én meg mentem.

Aztán jött az Örmény Katedrális. Szűk utcában, elég semmitmondó bejárattal.

Gondoltam, majdcsak lesz róla valami képeslap, a XIII. századi épületekben azért itt sem bővelkednek. Nem volt. Bent meg nem lehetett fényképezni (egyébként is tök’ sötét volt). Néhány jól táplált pópán és egy gyertyákat áruló öregasszonyon kívül teljesen üres volt, de a maga robosztusságában gyönyörű. Amúgy is kedvelem a román stílust. Leültem és néztem a 700 egynéhány éves falakat. Az egész egyébként – katedrális létére – nem valami nagy épület.

Az egyik pópa gyorsan meg is áldott. Gondolom, jól jöhet még.

 Közben egyre jobban esett. Azért elindultam a másik, hasonló korú templomhoz, a Sioni Katedrálishoz. Erről legalább találtam képet, nem kell csak az én szerencsétlenkedésemet élveznetek, meg a belső is sokkal jobban mutat, mint amikor én láttam.

Ez meg háta, ahogy én láttam:

Ez a belseje, ahogy nem láttam:

Éppen valami esküvő után értem oda, mert a menyasszony még ott szerencsétlenkedett, hogy hogyan tudja a ruháját úgy felemelni, hogy a kinti esőben is közlekedni tudjon. Ezen a templomon azért erősen látszott az átépítések nyoma. Dacára az Örmény templommal hasonló kurúságának, annak ódonsága itt már nincs meg. Lehet, hogy a freskók és az ikonosztáz újszerűsége miatt.

 A templomtól közvetlenül le lehetett jutni a folyóhoz, így arra menetem tovább. Néhány lépéssel feljebb ott volt Tbiliszi legújabb hídja, a Szaakasvili modernség kedveléséből született Szabadság híd. Impozáns.

Azok a fehér hurkára emlékeztető épületek szintén hasonló korúak, elvileg színház és kiállító terem van bennük, de be van zárva.

Egyre jobban esett, nekem meg elegem lett belőle. Úgy gondoltam ennyi ázás elég egy napra és elindultam „hazafelé”, azaz vissza a szállodába. De hát mit ér a városnézés ebéd nélkül? Aztán az egyik sarkon megláttam a Prosmani feliratot. Hallatlan kulturális ismereteimen hirtelenjében végigtekintve, meg kellett állapítanom, hogy Sota Rusztávelin kívül csak Pirosmanit ismerem, azt is leginkább nővérem jóvoltából, aki minden létező kiállításra elcipelt, anno kora gyermekségemben és minden létező festőről volt neki albuma. Biztos volt még más grúz festő is köztük, de ez maradt meg. Nosza bementem és ettem.

Ilyen a bejárat, ahogy nem láttam.

És a belső:

Az étlap és az étkek:

Ezzel gyakorlatilag vége is lett a napnak. Másnap, vasárnap lévén, úgy gondolta, hogy itt az idő, hogy befejezzem, azt amit otthon már nem tudtam. El is ment vele az egész nap.

Közben megjött a finn kolléga, aki az enyveskezű indiait váltja. Gondoltam, hogy majd valami nagy, szőke, félisten lesz, mert a sztereotípiák azért bennem is megvannak. Mivel pont fölöttem lakik a szállodában, felszaladtam hozzá némi hazaival. Életem félpárja gondosan csomagolt nekem némi laposüveg pálinkát, még Katarba menet is.

Nos, a finn kolléga (Kari) egy kicsi, töpörödött, leginkább a Mikulásra hasonlító, egyébként meglehetősen agilis és erőszakos kis ember. Mindössze 75 éves. Meg kellett állapítanom, hogy a tűzoltó csapatban én csak egy „öcsi” vagyok a 61 évemmel.

A hétfő (11.26.) elmúlt minden különösebb esemény nélkül. Meló reggeltől estig, utána agonizálás, mert eléggé kifáraszt.

Kedden végre bejártuk a tervezett vonalat.

Itt most tennék egy rövid kitérőt, mert hátha nem tudja mindenki, hogy mit is csinálok én itt, télvíz idején, amikor minden normális ember tavasszal vagy ősszel jön Grúziába.

Tehát, egy holland cég (ANTEA) elnyert egy tendert egy helybéli céggel, hogy 17 hónap alatt elkészít egy megvalósíthatósági hatástanulmányt és tender tervet, összességében 65 km autópályára. Et az autópálya egy Rusztavi nevű városból indul, majd kettéválik és az egyik fele az azeri, a másik fele az örmény határhoz megy. A szerződés 17 hónapra szólt és tavaly februárban írták al��. Így rövid fejszámolás után kiderül, hogy a szerződés idén szeptemberben már lejárt. A Minisztérium (a kiíró) egy darabig türelmes volt, aztán azt mondta, hogy mindenki feláll és hozzon ide neki az ANTEA egy olyan társaságot, aki be tudja fejezni és beadni a terveket. Na, erre szerveződött ez a tűzoltó csapat, amibe én is beletartozom, hogy november utolsó hetétől az év végéig befejezze, beadja, lezárja ezt a munkát.

Kedden, ahogy már írtam felkerekedett a gerontológiai csapat (Paul (71) úttervező, Kari (75) tervezői csoportvezető és én) a helybéli cég embereivel, hogy megnézze, miről is van szó, tulajdonképpen.

A csapat:

A táj:

A grúz-örmény határ:

És a zöldséges, ahol hazafelé a mirtuszdiót és a gránátalmát vettem:

A mirtuszdió ( Acca sellowiana):

Ilyet se ettem még, de nagyon finom.

A hét többi része, beleértve a szombatot is eseménytelenül telt el, hacsak azt nem vesszük eseménynek, hogy rájöttem, képtelen vagyok a munkát befejezni az év végéig. Egyszerűen fizikai képtelenség. Ráadásul az adatokat olyan szervezetlenül, valami teljesen kiismerhetetlen szisztéma szerint mentették el, ami áttekinthetetlen. Én ugyan az első pillanattól mondtam, hogy rendkívül tehetséges vagyok, de csodákra és a vízen járásra nem vagyok képes. Egyszerűen besokaltam. Hiába dolgozunk szombatonként is (ingyen, mert túlórát nem fizetnek), teljesen nyilvánvaló, hogy ezt nem lehet befejezni.

Aztán jött a következő vasárnap, amit sikerült úgy eltöltenem, hogy semmit nem csináltam, azon kívül, hogy a szállodai szobám meglehetősen szűkös lehetőségei között megpróbáltam valamennyire elfogadható állapotba hoznom a cuccomat (magyarul: mostam, kézzel). Az ingeimet meg leadtam a szállodában, hogy mossák és vasalják ki. Nem valami izgalmas történés.

A múlt héten megjött a holland projekt menedzser és elkezdték volna a CPT szondázást (jókor). A holland projekt menedzserrel már találkoztam és igen kedveltem a humorát Azt most is kedveltem, csak én nem voltam a humoromnál.

A CPT szondázást a török FUGRO csinálja, mert Grúziában ez teljesen ismeretlen. Onnan jött át a gép, ami aztán egész héten ott állt Batumiban, mert mindenféle vámügyeket kellett intézni evvel kapcsolatban. A szondázók azért eljöttek Tbiliszibe, hogy bejárják a területet és az általam (térképen) kijelölt pontokat. Az első nap én is elmentem velük, de mivel a helyismeretem meglehetősen csökevényes, a további helykijelöléseket átengedtem a helybélieknek.

A tájat már mutattam, most csak ezt a csodálatos homlokzatot mutatom, mert annyira borzasztó, hogy muszáj.

És mindez bádogból. Felhívnám a figyelmet az ornamentikát hangsúlyozó sárkányokra. A képen sajnos nem látszik, de nyelvük is van.

Csütörtökön volt a finn függetlenség napja. Szeretett csoportvezetőnk már szerdán behozott egy literes Finlandia vodkát, hogy majd megünnepeljük. Aztán este, munka után kesergett, hogy hogyan fogja ünnepelni a függetlenséget, amikor bent hagyta a vodkáját. Megszántam, felmentem hozzá egy kis hazaival.

Csütörtökön a helybéli társcéggel volt némi értekezlet, hogy hogyan tovább. A csop. vez. a végén behozta a vodkáját. Úgy látszik a helybéli főnök (86) valamit félreértett, mert azonnal elszaladt vele és hozott helyette valami helybéli (nem túl jó minőségű) grúz konyakot. Azt ittuk.

Este elmenetünk megünnepelni a függetlenség napját. Derék finn főnökömnek igencsak sikerült.

Ettől még másnap be kellett menni, dolgozni. Neki is. Aztán szombaton megint. A sofőrünk rábeszélt minket, hogy vasárnap (ma, 12.09.) körbevisz a városon, had lássunk már valamit. Erre tegnap végre rászántam magam és vettem egy fényképezőgépet az ellopott helyett.

Itt tartok most. Reggel esett, most csak be van borulva, randa szürke minden. Jó kis városnézés lesz.