#kalifornia kanada

[nemfutakybator]

Nem tudom, hogy ez esztétikus e, de ízre nagyon finom. Azt javaslom, alapítsuk meg a Kanada-Kalifornia határokon átívelő nemzetközi sütőklubot, és küldj el nekem minden jól sikerült receptedet kipróbálásra!

Egy kuglof, ami nem eleg esztetikus

[kaliforniakanada-blog]

CALIFORNIA x 7

As most of you probably know, I’ve been to California several times over the past four years. In fact, If we’re keeping count, this past trip has marked my 7th visit - and while every visit is eventful in its own way, this one was different... This one felt less like a trip, and more like returning home. 

I’ve wanted to move to California since the first time I visited. My love for it only intensifies every time I step off the plane. But this time... This time, having gone alone, I was able to do things that are less touristy and more local. And I think it made me feel like I was experiencing what my everyday life will eventually become. 

There are two events in particular that I’d like to cover in this piece that I associate with my feelings of homeyness. The first is the night Kailen and I spent at The Viper Room, and the second is my experience getting a tattoo at Shamrock Social Club. 

I’ve been wanting to visit The Viper Room since the day I fell upon a picture of Johnny Depp wearing a beanie that bore the name. I spend a lot of time looking up useless information, so when I saw the picture, my curiosity led me to google. The Viper Room is a bar/venue that Johnny opened and co-owned in the early 90s. His goal was to have a place where he and his friends could hang out and play music without being bothered by anybody. And while he hasn’t owned it since 2004, the place has become a huge LA landmark. After all, it is located on the sunset strip and also happened to be the location of River Phoenix’s death following a drug overdose. 

While I was already set on visiting The Viper Room simply because of its affiliation to Johnny Depp, learning about River Phoenix’s death resulted in an even stronger interest in it. I somehow came across a book titled “Last Night at The Viper Room” which doubles as both a historical timeline of the venue itself and also a biography of River Phoenix. The book is great, and if you’re looking for something to read I highly recommend it. 

My addictive and borderline obsessive personality (see: my obsession with Ed Sheeran, Hamilton/Lin-Manuel Miranda as references) led me to develop an infatuation with the place, and every time Kailen and I go to LA I force her to drive by it so that I can stare at it longingly and/or take a picture standing in front of it. I was never able to actually go inside because Kailen only just recently turned 21. 

Funnily enough, I kind of forgot about how badly I wanted to visit it because I’d become so used to telling myself that I couldn’t. So when I remembered that I could due to Kailen mentioning it, my stomach turned over in excitement. We decided to go to LA on Sunday but didn’t really put much planning into actually visiting it because we were preoccupied with whatever else we did that day. When we came to a point where we were at a loss for what to do, The Viper Room popped back into our minds. We decided just to see what it was that was going on, and it turns out that it was an open mic / jam night type thing. We were pretty upset to find out that tickets weren’t available online anymore, but we decided to drive over and try our luck at the door. 

“Go ask that guy!!!” Kailen said when this punk-rock looking dude walked out of the all-black building. 

“He’s halfway down the street now, I’m not going to chase him” I said in response. 

That exact scenario played out for like, 10 other individuals until finally one guy lingered around a motorcycle parked on the sidewalk for a while. I finally got up the nerve to jump out of the car and casually walk over to him without seeming overly enthusiastic. 

“Hey, do you work here?” I asked, to which he replied “I do tonight!”

“Band member. SCORE” I thought. 

I followed up with “I was just wondering if tickets are going to be available at the door tonight seeing as they aren’t online anymore?” 

The guy’s eyes lit up as he replied “Oh yeah, I think so. How did you hear about the event?” 

I explained that I didn't actually hear about this event in particular but that I’ve been wanting to visit the venue for years. His friend walked up and introduced himself, so we all exchanged names and I said I’d see them later when the venue opened. 

I was about to get back into the car when Rob, the guy I’d been talking to shouted “KATELYN! Come here!” I turned around and walked back towards him as he pulled two tickets out of his pocket and handed them to me. 

I thanked him profusely and reiterated that I’d see him later. I skipped back to the car and explained the entire exchange to Kailen, who was just as ecstatic as I was at the fact that I’d just somehow scored free tickets to a place we’ve both grown an interest in over the years. 

We sat in the car for about a half an hour, deciding that we didn't want to be the first ones inside because we’re awkward and wouldn’t know how to handle that kind of hypothetical pressure. Eventually, when we realized literally NO ONE had gone inside and the show was supposed to have begun, we got over ourselves and walked over to the doorman. He told us that was the back door and to swing around the side to get in. 

“WHAT??? This is the BACK DOOR? How the HECK did we not know that?” We said. 

This entire time I’d been posing for pictures at ~the back door~.

To be fair, it makes no sense that the back door would be located on The Sunset Strip and that the front would be on some random street who’s name I didn’t even bother to learn, but what can you do. 

We headed over to the front and made our way inside. 

It doesn’t look like much. If you knew nothing about it, you might even dismiss it as boring. But there was some sort of electrical current of excitement surging through my body, and I couldn’t believe that I was actually standing in a place that is a staple in Hollywood’s history. I was ecstatic. The entertainment was weird as hell, but I remained ecstatic for the duration of the evening. I asked the bartender for something fruity (because I am a wimp) and he handed over some concoction that literally resulted in me coughing after the first sip. I was like NOPE, and slid it over towards Kailen. 

Having been the only females in the entire establishment, Kailen and I got some pretty intense looks from the men scattered around the room. Normally, I’d find that type of thing unsettling, but in this case it was just plain hilarious. We hoped somebody would come over and fund our evening, and as it turns out, somebody did. I don’t like alcohol so I skipped out on the drinks, but Kailen got a free flow of it all evening and I was so stoked. Secondhand excitement. It was great, and it turns out one of the guys we met happens to be a production coordinator for a film company in Beverly Hills. We exchanged instagram usernames and after chatting a bit, he even offered to get me a gig at his work if I ever wanted one. WHAT? Yeah. 

All in all, our night at The Viper Room was unbelievably memorable for the sole reason that we got to live it. I was so full of anticipation after all these years that nothing could ruin it for me. Nothing. I felt so alive in that moment, and I’m so glad that I got to experience it with my best friend. 

The second thing that I consider a bucket list item that has been crossed off during this trip is the fact that I was ((somehow)) able to get a tattoo at Shamrock Social Club. 

When we got to LA on the day that we went to The Viper Room, I asked Kailen if we could swing by SSC just to see if I could somehow make an appointment with Dr. Woo (after several failed attempts over the phone from across the continent). I figured worst case scenario I could take a picture with him and that would cushion the blow if I couldn’t make an appointment. 

The guy sitting out front who I spoke to explained that he doesn’t work there anymore, but that all of the artists are trained by Mark Mahoney and that they’re all capable of doing the half needle, detailed, tiny tats that I’d fallen in love with at first sight. He also mentioned that they accept walk-ins and said that there probably would be a few slots on Monday or Tuesday. 

Tuesday came around and Kailen and I were discussing getting little K’s tattooed on our fingers to symbolize our friendship (it is pretty remarkable, after all). We shopped around different tattoo parlours in Orange County but came to find that they were all fairly expensive and I figured that if I was going to spend that much money on the base fare alone, that I’d prefer to splurge a little more and get one at the place I’ve loved since I found Dr. Woo on instagram a few years prior. I called SSC and spoke to Jake again (the guy I’d met outside) who said we should call back later to see if they’d be free around 9-10pm. I called around 6:30, and Jake said that they were pretty backed up and that the following day might be a better option. I explained that I was flying home at 1pm the next day and a few minutes later he got back to me, on instagram, with the words “can you be here within the next 30 minutes?” My eyes lit up as I ran to explain to Kailen that they had room but only if we could get there before 9. We got into the car and the GPS said it would take an hour in a half. For that entire hour and a half, I legitimately felt like I was going to vomit out of the window. I was so unbelievably excited that I would finally be able to get a tattoo at the parlour of my dreams on such short notice. I was seriously hoping that they’d have time to fit in Kailen too and that we could get our K’s, but the place is a little intimidating and not really very fitting for that type of request.

I was tattooed by Max Hanson who’s instagram is a literal portfolio of fine art. He explained to me that he’d been tattooing for about 3 years and I was seriously shocked to find that half needles HARDLY hurt in comparison to standard ones. The whole process took about 40 minutes and my leg twitched the entire time because I was still in shock, disbelief and amazement. I couldn’t process what was going on whatsoever. I was SO stoked. I still am, to be completely honest. 

While these two events may seem like nothing out of the ordinary to an individual who has no interest in or just never heard of these places, both were life changing to me and it still feels so surreal that I got to experience them. 

There is something magical about Los Angeles, despite the fact that its kind of dirty and big and weird and loud. I think that there’s a reason that people are drawn to it. It’s full of rock and roll / pop culture history and home to so many greats both past and present. I am completely, head over heels in love with it and also Southern California as a whole. 

Eventually, I will call it home. As a matter of fact, I already do... But eventually, I won’t have to say goodbye to it anymore. And when that time comes I’ll be drowning in happiness, in part because I will finally live where I belong, and in part because I will no longer be across the continent from my best friend (unless she decides to live in New York permanently in which case I will handcuff her to the Hollywood Sign). 

So as I said, while I’ve been to California 7 times now, this time was inherently different. This time was a firm confirmation that it is my end goal. 

Coming back to Montreal has never hurt this much.

[nonquebecoisayul]

A karibi szépség bűvöletében - tengerparti élmények Kolumbiában

Nem veletlenul vannak napi rendszeresseggel tobb legitarsasag altal is uzemeltetett utvonalak Kanada es a karibi terseg kozott egesz telen. Es ami megjegyzendo: a kozel 6 oras Montreal-Cartagena repulojegy feleannyiba kerult, mint egy hazaut, ami netto idoben szamolva legfeljebb masfelszer olyan hosszu. Rafa zumbas baratainak javaslatara ezt a januart egy kolumbiai uttal kezdtuk - egy kicsit mar keszulve az uj mindennapjainkra marciustol.

A masfel millios lelekszamu Cartagena de Indias fallal korbevett, UNESCO-vilagoroksegi ovarosa gyonyoru, es ami kulon meglepett, igen jo allapotban van, csodasan felujitva. Mindezt annak fenyeben mondom, hogy Kolumbia egeszen a kozelmultig nem tartozott a biztonsagos uticelok koze. A varost a spanyolok alapitottak a XVI. szazadban a Karib-tenger partjan, es az egyik legfontosabb csomopont volt a koloniakbol kitermelt nemesfemek Europa fele torteno eljuttatasaban. Eppen ezert szamtalan tamadasnak volt kiteve a varos: visszetero elem amerikai leirasaimban, hogy a spanyolok, franciak es az angolok “jatszotere” volt ez is. Meg persze jo nehany kaloze.

Alapvetoen hasonloak a benyomasaim, mint 3 eve az eszak-kelet-braziliai Fortalezaban: csodas videk sok hangos emberrel, dobbenetes tarsadalmi kulonbsegekkel, rengeteg szemettel es kitartoan tuzo extraeros Nappal. Amiben viszont kimagaslik Kolumbia, az az emberek szemet banto szepsege es a mennyei kave. En meg ennyi szep embert (ferfiakat es noket egyarant) nem lattam egy rakason! Neha mar ugy ereztem magam, mint Thomas Mann Velenceben, amikor nem tudtam levenni a szemem a korulottem levokrol: gyonyoru bor, szerelmes szemek, eszveszejto szempillak, husos szajak, feheren ragyogo fogak es szinte mesterien kidolgozott gombolyu formak. Nem csoda, hogy a Miss Colombia es a Miss Venezuela a leghiresebb szepsegversenyek koze tartozik! Es az sem veletlen, hogy a Medellinbol szarmazo Fernando Botero “vedjegyei” koze tartoznak azok a tulhangsulyozott noi idomok.

Apropo, hiressegek. Tudtatok-e, hogy Latin-Amerika talan leghiresebb XX. szazadi iroja is a kornyekrol szarmazik? Igen, igen, a Szaz ev magany es a Szerelem kolera idejen szerzoje, Gabriel Garcia Marquez. Ez utobbi regenybol keszult filmet is a varosban forgattak. Persze Shakira is a szomszedbol, Barranquillabol valo, de most nem volt otthon:)

Kedden jottunk, de mar ismet a repuloteren ulunk. Termeszetesen csak a mi gepunk kesik, igy azzal utom el az idot, hogy irok par sort (kepeket egyelore nem tudok feltolteni, mert meg a repteri VIP-wifi is igen gyenge). Azert ez csak harmadik vilag es latino kultura: szabalyok ugyan vannak, de senki nem tartja be, a taxisokkal alkudni kell, mindenki csak spanyolul beszel; nem is tudom, mit kezdtem volna magammal, ha a venezuelai szarmazasu Ender es Rafa nem beszelnek a nyelvet, es ami kulonosen fontos, a helyi kulturat!

Ket napot toltottunk kint a tengeren, pontosabban tengerparton. Mindkettothoz lelekveszto, 40 fos motorcsonakokkal vittek ki bennunket. Latnotok kellett volna a kiallo vezetekeket, a hianyzo kapcsolokat es lekopott feliratokat! Az evnek ebben az idoszakaban a tenger igen haragos, es ezt volt szerencsenk megtapasztalni: aki szereti a vidamparkot, annak ez egy autentikus paratlan elmeny lehet. Nekem viszont retteges volt, de a vegen ez atfordult hiszterikus nevetesbe, amikor mar nem kaptam levegot a folyamatosan az arcomba csapodo tengerviztol. Es azok a hullamok, uramisten! Le-fol dobalt bennunket, minden iranybol omlott be a viz rank: teljesen elaztunk. Nem biztam a rank adott kezdetleges mentomellenyszerusegekben sem... Masodik nap delutan mar egy csatonan keresztul hoztak vissza bennunket, mert nem vallaltak a nyilt tengeri utat. Persze ezt nem jelentik be, minden spontan modon alakul. Minden! Valoszinuleg az istenek azert kuldtek nekem egy latinot, hogy kiverjek a fejembol a rendszeretetemet:)

Maguk a beachek viszont csodasak voltak, gyonyoru kek szinekkel. Elso nap egy tulzsufolt partszakaszon voltunk, ahol percenkent akarnak eladni neked valamit, legalabb 15-en szerettek volna megmaszirozni 3 ora leforgasa alatt, es a hullamok koze vetodve a legszomorubb az volt, amikor muanyag palackba utkoztem... A masodik nap viszont egy Bora Bora nevezetu privat strandon voltunk a Rosario-szigetek vedett teruleten es az idilli volt baldachinos napagyakkal, zenevel, rozsaszin koktelokkal, cervezaval, hajjajaj! Az egyeduli hatranya az ilyen szigetes kiruccanasoknak, hogy reggel koran kell indulni (6 orakor kellett kelnunk) es delutan 3-kor muszaj visszaindulni a nagy hullamok miatt.

Endernek, a zumbainstruktornak volt a szulinapja a heten, ez volt az utazas fo indoka amugy. Ennek oromere tegnap este felszalltunk egy partybuszra, ugynevezett chivara, ami a hagyomanyos kiszuperalt videki buszfajtabol lett kialakitva. 3 ora (elo)zene zeneszekkel, animatorral meg gepi zenevel (volt Maluma is termeszetesen:). Az itt toltott 4 napunk olyan volt, mint egy gigantikus, egy szussznyi zumba session! Nem veletlen, hogy a ket latino teljes elemeben volt. Mi, a ket white people azert csak megsinylettuk a dolgot: isteni volt a kaja, de egyik ejszaka visszakoszont a vacsora egyben es azota csak rizst es banant eszem. A fejem voros, pedig kentem ezerrel mindenemet, az orakig tarto szeduletes hajokazasok ota meg mindig hullamzok, amikor becsukom a szemem stb. Hallanotok kellett volna, mennyit kaptunk mi ketten, a kanadai meg a magyar, hogy nem birjuk a tropusokat! Az a vicc is elhangzott, hogy a feher ember nem a Foldrol valo, mert megoli a Nap:)

Jovok meg tovabbi reszletekkel, ugyanis itt nem er veget az utunk. Az eredeti terv ugyanis Mexiko es (vegre) Kalifornia volt, csak a baratsagunkra tekintettel tettuk ezt a par napos karibi kiterot (Ender es Alex meg mennek San Andres szigetere, ami szinten Kolumbiahoz tartozik, de sokkal kozelebb van Nicaraguahoz a tenger kozepen). Szoval epp a mexikovarosi jaratunkra varunk, ami valamilyen oknal fogva vissza kellett, hogy terjen felszallas utan idefele jovet. Remeljuk, nem technikai a problema... Addig is kitartas az otthoni hidegparnahoz (gonosz vagyok, ugye?). Hasta luego!

[angelofghetto]

Görögország, Portugália, Spanyolország, Horvátország, Svédország, Németország, Nagy-Britannia, Kalifornia, Kanada...

Küldöm ezt a dalt azoknak a tűzoltóknak és önkéntes segítőknek, akik ebben a pillanatban is az erdőtüzek megfékezéséért harcolnak, bárhol a világon.

Büszkék vagyunk rátok!

[nonquebecoisayul]

Luzofón láz

Ezeket a sorokat már ugyanabból az időzónából irom, ahol többségében ti is éltek, megérkeztünk a szomszédba, beindult az új életünk Bratislavában, leánykori nevén Pozsony-Pressburgban. De mielőtt belevetném magam a szlovák mindennapokba, jöjjön egy részletes összefoglaló a portugál utunkról (és még van pár gyűjteményre való fotó is valahol a felhőben).

Úgy vélem, hogy az utóbbi két hétben posztolt fotók visszaadták azt a hangulatot, amiben léteztünk a luzofón őshazában. A hat, tengerentúlon töltött évünk alatt többször is jártunk Portugáliában: fekvése miatt mind Brazília, mind Kanada és Magyarország között kiváló megállóhelynek bizonyul. Szerencsére mindketten szeretjük az országot mindenesetül.

2016 októberében Portóból indult az a montréali gép, amivel kiköltöztünk Kanadába: előttem van, ahogy sorba állunk a beszállásra várakozva és a Citibank call centerét próbálom az utolsó pillanatokban hívni, mert valami bődületes technikai hiba folytán az előző napi összes tranzakciónkat duplán terhelték be (többek között volt benne szállásdíj is!). De arról az útról hoztam ennek a blognak a profilképeit is: a Sagres mellett található, a kontinens délnyugati csücskében lévő utolsó buszmegállót és azt a lisszaboni csempét, amelyen egy anya tartja egyik kezében a gyermekét, a másikban pedig egy hajót.

Ezúttal Portóban kezdtük az utunkat (ugyan Lisszabonban reggeliztünk, mert a brazíliavárosi gép ott tett le bennünket július 29-én hajnalban). Rengeteg turista mindenütt, jó volt ismét látni a nagybetűs Életet. Jó volt látni, hogy ismét él és lélegzik a város, az ország: rengeteg új elemmel bővült a paletta, és még a rurális részeken is elégedetten konstatáltam, hogy jó helyre költötték az EU-s támogatásokat. Bérelt kocsival 1500 km-t kocsikáztunk jobbnál-jobb autópályákon (meg hajmeresztő szakadékok környékén is:). Ugyan a legtöbb autópálya fizetős, a bérelt kocsiba beszerelt kis kütyüvel nem kellett minden kapunál megállnunk - persze a végszámla majd csak most érkezik.

A Spanyolországban eredő Douro-folyó és környéke irdatlan nagy bortermelő vidék. Első portói utam előtt én sem tudtam, hogy a híres portói bor nem onnan származik, hanem a Douro mentén jóval feljebbről, csak a már felturbózott (fortified) borok érlelése történik Portónál. És azért írom, hogy Portónál, mert igazából a folyótorkolat másik oldalán, Vila Nova de Gaia városában vannak a pincék. Egészen az 1970-es évekig kézierővel és vitorlákkal hajtott lélekvesztőkön (rabelo) hozták le a hordókat a hol zabolátlan, hol meg izommunkát igénylően nyugodt folyón. A portói városi múzeum Extensão do Douro nevezetű kiállítótermében végignéztünk egy fekete-fehér dokumentumfilmet, ami az utolsó rabelo hajókon dolgozók egy tipikus útját követte végig a hordók felvételétől azok leadásáig. Nagyon kemény meló volt ez! Csak egy érdekes tény: a hordókat soha nem töltötték meg teljesen a szőlősgazdák, hogy a gyakori hajótörések vagy csak simán kipottyanásuk után ne merülhessenek el a vízben, könnyebb legyen őket kihalászni! A Dourón kialakított számtalan gát, a vasút, közút és a a folyó teljes hajózhatóságának kialakitása után a rabelo-k kora leáldozott.

Az utunk során meglátogatott múzeumok szinte mindegyike a szőlőtermeléssel, annak történetével (is) foglalkozott. Jártunk mi már elég bortermelő vidéken (a nagyok közül megvolt már Olaszország, Kalifornia, Argentína is), de ilyen mennyiségű szőlőt ilyen drámai tájképben még nem láttunk. És egészen elképesztő, hogy az amúgy kietlen, száraz, forró vidéken, ahol minden észveszejtően meredek hegyoldal csak kövekből áll, a homo sapiens hozott földet és kifejlesztette a teraszos művelést évszázadok, sőt évezredek során!

Valószínűleg magunktól nem választottuk volna Portugáliát úticélnak júliusban, főleg nem a globális klímakatasztrófa idején. Helyiekkel gyakorlatilag nem találkoztunk, csak magunkfajta bolond turistákkal, akik a perzselő napsütésben és bőven 40 fok feletti hőguta-érzetben is csúsztak-másztak-vonaglottak a templomok, várak és éttermek között. Egész biztosan nem ajánlom a nyári utat Portugáliába (de Itáliába és Spanyolországba sem, az tuti). Még jó, hogy van errefelé vinho verde (azaz zöld bor), ami jól behűtve fogyasztandó és életmentő volt egy-egy ebédnél.

Az utolsó heteink Brazíliában nagyon intenzívre és sűrűre sikeredtek. Július 1-jén jött ki a közlönyben, hogy megadta az igazságügy miniszter az állampolgárságot nekem is. Nincs menekvés, most már brazilként (is) tengetem életem. Emiatt kötelességemnek tartom még jobban megismerni a luzofón kultúrát, igy például portugál utunk során irodalmi értékeket is kerestünk, eljutottunk az egyik legnagyobb XX. századi portugál költő-író, Miguel Torga (meg a híres felfedező Magellán) szülőfalujába is. Az egyik katedrális múzeumában megtekintettük azt a keresztet, amely Brazília 1500-as “felfedezése” után az első misén szerepelt, s amelyet Brazíliaváros 1960-as felavatásakor is átvittek az óceánon. És még sorolhatnám. A brazil történelem, kultúra, mentalitás, gondolkodásmód, logika nem érthető meg a portugálok ismerete nélkül!

Rengeteg élménnyel és ismerettel gazdagodtunk, ez kétségtelen. Persze ehhez kellett nem kevés tervezés, olvasás, kutatás. Vila Nova de Gaiában egy egész múzeumkomplexumot húzott fel valamelyik hipergazdag angol befektető: megvette a fél pincés hegyoldalt, és tematikus, XXI. századi, bravúrosan interaktiv múzeumokat hozott létre EU-s támogatással. A belépő borsos, de egy egész napot a WOW névre keresztelt helyen töltöttünk cserében: a The Wine Experience beszívott teljesen, a parafáról szóló kiállításon gyakorlatilag gyerekké váltam: ugráltam, nyomogattam, ráültem, elértem, arrébb raktam - ez annyira bejött, hogy külön képposztot szentelek neki, ígérem.

S hát a kulináris élmények - mindent felülmúlóak! Sokadik portugál utam után úgy vélem, hogy csak az olasz konyha jobb a portugálnál. Ugyan az elmúlt 2,5 évben drasztikusan emelkedtek ott is az árak (mint bárhol máshol a világon), még mindig jó áron és finomakat, könnyedeket lehet enni és inni. Tőkehalat minden egyes nap ettem és persze pastel de natát, a portugál krémesszerűséget. És a borok...! Van minden a fehértől a zöldön át a vörösig, és egyik jobb, mint a másik. Talán most volt először, hogy az egyik nem ízlett és kértem a pincért egy másik hozatalára. Profi módon először csak kóstoltatnak és utána töltik meg a poharadat.

Portugália nem Transzóceánia, de a távolság Magyarországtól azért jelentős: 3000 km nem a szomszéd. A kultúra és a mentalitás is igen távoli, már-már Óperencián túli, de mégis Európa, a mi Európánk. Magyar szót sehol nem hallottam, csak Lisszabonban egy-két helyen. Idén tényleg betesz a háború meg a 400 forint feletti euró-árfolyam. De ha egyszer úgy adódik, javaslom megismerni ezt a közel-távoli országot. És akkor még nem voltunk Madeirán és az Azori-szigeteken, ami a mai napig Portugália részét képezi. Majd egy másik brazíliai hazalátogatás után. Most már ott is helyinek minősülök ugyebár - ahogy viccesen mondogattam az elmúlt hetekben: gyerekkori álmom vált valóra a brazil állampolgársággal. Ezzel lett kerek ez a 6 év amerikai körút, biza’!

[kaliforniakanada-blog]

Kailen Locke + Katelyn Thomas One of us is from Kalifornia. One of us is from Kanada. We met on Tumblr 5 years ago. We instantly clicked. We met in real life a year later. We knew we would be good friends, but neither of us anticipated that we would share almost all of the same interests. Some of those interests include writing, reading, blogging, gossiping, eating, and the desire to some day move to New York City. Both of us study journalism. Both of us love photography. Both of us want to write for a living. Both of us have strong opinions and strong online presences. So we thought: why not combine our minds to create a brand that covers all things food, music, celebrities, general gossip and world issues? So this is it. This is us. This is Kalifornia. This is Kanada. This is Kalifornia Kanada.