#iszamos

[versinator]

Gúnyám iszamos

Jellemed termelő karavánt megátkozza Gyanúsnak zászlókat fordulnak rendjének Eszméktől örvényében látszatán szűköl Hangyabolyon horgonya zsoltárokat vétkem Szétosztja összekeveredett posztol fáklyalángok Halam haditanácsotkérő törvényeiben nászajándékozza Imádkozzák csiripelik fúriáit üvöltése Gyerekseregélyfiók? bajor zongorák ligeteken Lendületekinteni venyigékkel bekopogni dombjaidat Szigorúság hamujából lehetnénk idéző Harapj félelmet trombitái kérdező Szólítalak ezerszeres ostorai forrottan

Megmeríteni szerszámaink kenyérből hazahozza Búzától városunkat elfordulunk lenyeltem Zsákomban megtaláljunk szavaiból galambról Nyújtóztam nyöszörgöm ruháimat emlékük Hejhaj átváltozott patetikus sóval Fúlna hangszerszámaimhoz idéztek blúza Bénító ígéreteiddel visszaélnek átdöfte Hóhéraik kurzusát lombtalanul szempillákkal Otthonosabban korallok egyiken társainknak Hazavártak dada halászaink házőrző Vállalható készülve könyörögjenek felfedező Omlottak ket dolgoztatják erénye

[metalindex-hu]

Calexico

Calexico - https://metalindex.hu/2023/05/25/calexico/ -

Régóta tervezem, hogy írok a Bűnös élvezetek rovatba, még azt is kitaláltam, miről fog szólni a cikk, mondjuk anélkül nehéz is lenne cikket írni, az az igazság.

Az alternatív country világát szándékoztam bemutatni nektek, el is kezdtem összeszedni a legfontosabb zenekarokat, hogy senki se maradjon ki, aki fontos. Az első helyen a Calexico jutott eszembe, mint a zsáner számomra legfontosabb bandája. Aztán itt meg is álltam egy pillanatra, mert a Calexico a kedvenc nem metal zenekarom, velem van több, mint 20 éve, szóval rájöttem, hogy önmagában is megér egy cikket.

Igen ám, de ti hogy futnátok neki, ha a Slayer vagy a Metallica munkásságát kellene bemutatnotok néhány sorban olyanoknak, akik soha egyetlen számot sem hallottak a nevezett zenekarokoktól, és metalt sem hallgatnak?  Nem volna egyszerű, ugye?

Azért próbáljuk meg.

Az alternatív country hordát a ’90-es évek közepén alapította Joey Burns és John Convertino az Arizona államban található Tucsonban, a banda nevét pedig a mexikói-amerikai határon fekvő kisváros (Calexico) adta. A két középiskolai tanár külsejű mészáros magasan képzett gonosztevőket és gyilkosokat gyűjtött maga köré, hogy az arizonai sivatag vértől iszamos homokját a szemünkbe szórva hirdessék a pusztítás igéjét mélyre hangolt bendzsóikkal és a halál csókját idéző trombitáikkal felfegyverkezve.

Na jó, ez így nem fog menni.

A Calexico igazából egy komplett életművet alkotó, sokszínű, saját univerzummal rendelkező zenekar, vagy még pontosabban, kiváló zenészek kollektívája. Lehetetlen néhány sorban bemutatni őket, hiszen tucatnyi stúdióalbummal, válogatáslemezekkel és kollaborációkkal a hátuk mögött a Calexico tagjai egy változatos, izgalmas és mégis beazonosítható zenei és vizuális világot építettek fel, amelyben egyaránt fellelhetők az alt-country és rock, az indie, az americana, a mexikói mariachi, a post-rock és megannyi más stílus elemei.

Terjedelmi korlátok miatt eltekintek a biográfia és a diszkográfia ismertetésétől, nem titkolt célom ugyanakkor, hogy kedvet csináljak a zenekarral való ismerkedéshez mindenkinek, akiben megvan a kellő nyitottság a szeretetett metalunk sáncain való kitekintésre.

Nagyon amerikai zene ez, sokféle, de nagyon amerikai.

A debütáló Spoke lo-fi rockszámaitól, a Black Light album helyenként filmzeneszerű és epikus, repetitív latinos dallamokkal színezett, sivatagi kisvárosok szellemeiről mesélő dalain át, a Hot Rail és különösen a Feast of Wire (amely sokak szerint a legjobb, de bizonyosan a legismertebb és legsikeresebb alkotásuk) lemezek tökéletesre érlelt, mexikói fúvósokkal megtámogatott, már-már világzenei történeteiig, taktusról-taktusra, dalról-dalra ismerhetjük meg a mexikói határvidék jelenét és közelmúltját, szellemeit, legendáit.

A következő albumokon (Garden Ruin, Carried to Dust) kevesebb a mexikói hatás, de annál több finoman hangszerelt és tökéletesen megírt rockszám található rajtuk, míg az Algiers, az Edge of the Sun, vagy a The Thread That Keeps Us megmutatják, hogy melankolikus balladákért, lendületes rockzenéért sem kell a zenekarnak a szomszédba mennie, és az elől sem ugranak el, ha egyenesen popzenei elemeket kell a zenéjükbe vegyíteni. Utolsó lemezük 2022-ben jelent meg, és az El Mirador, címéhez híven megint egy öles lépés a zűrösen izgalmas mexikói határvidék felé, ahol repkednek a golyók, a holttesteket hetekig nem találják, és mindkét oldal nyitva tartja a szemét a feszülő szögesdrót felett, a boldog szabadság felé vezető úton pedig csak a határőrség autóinak fényszórója töri meg a mélysötét sivatagi éjszaka feketeségét.

És hogy mi fogja össze és helyezi keretbe ezt a sokféle zenei hatást, mitől egységes az életmű?

A magasfokú muzikalitás és hangszeres tudás (volt szerencsém a zenekart kis klubban, fesztiválon, egy ókori anfiteátrumban és a MÜPA színháztermében is megtekinteni, és mondhatom, tökéletesen működött minden helyszínen), a világra való érzékenységgel és empátiával kombinálva, megfejelve nagyon magas színvonalú dalszerzői képességgel, már önmagában is garantálja, hogy érdemes bekapcsolódni a Calexico utazásába, amely ezer titkot és elfojtott indulatot, borzongató és felemelő legendát tartogat mindenki számára, akinek stopposként van bátorsága beszállni az elhagyatott benzinkút mellett leintett porlepte Chevroletbe.

És hogy megkönnyítsem a döntéseteket, készítettem egy lejátszási listát is, ami segít elmerülni a Calexico világában:

[libateperto]

A Ford Company brazíliai gumiültetvényén 1932. március 7-én is tűzött a nap. A gumicsapoló munkások csoportját vezető 24 éves fiatalember legszívesebben azonnal otthagyta volna az ültetvényt, hogy elindulhasson a Tapajos folyó torkolatvidéke felé: az ott élő indián törzseket akarta tanulmányozni, de még nem gyűjtötte össze az ehhez szükséges pénzt. Molnár Gábor nem volt tudós, nem végzett egyetemet, még csak középiskolát sem. A kalandvágy hajtotta Brazíliába. Mégis ő volt az egyik legelső a világon, aki észrevette, hogy az esőerdők irtása ökológiai katasztrófához vezet. “Én aki nemrég kerültem ide, nem tudok napirendre térni az emberkéz okozta szörnyű pusztítás fölött – írta. – Itt körülöttem kivágták lángra gyújtották, hamuvá égették az őserdőt, amely ugyanolyan volt, mint a többi távolban zöldellő sok százezer négyzetkilométer. Most tátongó sebhelye üszkös roncsa a természetnek. (...) Van itt egy „de”, amely kimaradt a számításból. Csak meg kell nézni az agyonégett vörös földet a kiirtott hegyoldalakat, amelyeket megmászni is alig lehet. Mindenütt ilyen itt a táj. (…) Ez a hamu itt maradt az elpusztított ősvadonból. De ez sem sokáig marad már, mert a legközelebbi esőzés lemossa, lehordja a humuszos talaj nagy részével együtt – a Tapajosba (...) Közben egyre növekszik a ledöntött, felégetett őserdő területe. Ebbe nincs beleszólásom. Csak éppen – hogy enyhe szóval éljek – kritika lángol bennem.”

Nehéz megmondani, hogyan alakult volna az életpályája, ha azon a délelőttön egy tizennyolc éves telepi munkásfiú nem viszi hozzá a raktárban talált aprócska, rozsdás fémdobozt. Molnár azonnal felismerte, hogy a doboz robbanófejeket rejt: ilyenekkel tarolták le az esőerdőt a gumigyár emberei. Hogy a robbanóanyag ne okozzon balesetet, elhatározta, hogy biztonságos helyen elsüllyeszti. A folyó felé tartott a kiirtott erdő helyén burjánzó sásban, amikor bakancsa beleakadt egy kúszónövény indájába. A dobozka kicsúszott az ujjai közül, és nekivágódott egy kormos pálmatönknek. A következő másodpercekre így emlékezett: „Óriási, egetrázó dördülés, fülemben cseng-bong a világmindenség, súg az éj, és körbefog valami iszonyú sötét, mikor támolyogva visszanyerem egyensúlyom. Feketeség, éjszaka szakad rám, pedig az imént még minden ragyogott. Zúg fülemben az iszonyú erejű dörej, szemem táját, vértől iszamos arcomat tenyeremmel végigsimítom. Vak vagyok, vak, nincs szemem!” Egyetlen percig sem akarta a vakok számára kijelölt életet élni. Megtanult vakon gépelni, és elkezdte megírni brazíliai élményeit. Szépirodalmi ismeretterjesztő író lett belőle, az Amazonas vidékének legalaposabb ismerője. Expedíciókon vett részt, és olyan vidékekre utazott vakon, ahová a látók is csak nehezen jutottak el. Ma is példaképnek kellene lennie, de túl kevesen emlékeznek rá. Egy pincér és egy szállodai szobalány gyerekeként született 1908-ban Budapesten. Az apja tüdőbetegség miatt elveszítette a munkáját, és nem sokkal később bele is halt a TBC-be. A családra az addiginál is nagyobb szegénység szakadt. A kamasz fiúnak nem volt lehetősége a továbbtanulásra, mezőgazdasági szakiskolát végzett Pápán, majd egy dunántúli nagybirtokokon dolgozott mezőgazdászként. Ennél izgalmasabb életre vágyott, így amikor 22 éves korában kezébe akadt egy különös újsághirdetés, azonnal tudta, hogy az neki szól. Egy ifjú biológus és barátja egy Brazíliába induló őserdei bogárgyűjtő expedícióba kerestek harmadik embert. A két ötletgazdának megtetszett a kiváló fizikai adottságú fiatalember, és 1930 elején együtt ültek fel a Le Havre-ból induló óceánjáróra. Expedíciójuk gazdasági alapja az a Magyar Nemzeti Múzeummal kötött megállapodás volt, amely szerint a múzeum átveszi a Brazíliából küldött bogárküldeményeket, s a kutatók az ezért kapott pénzből folytathatják munkájukat. Az elképzelés rögtön az érkezés után csődöt mondott, Molnár két társa ugyanis maláriát kapott. Megbeszélték, hogy a városban maradnak, amíg felgyógyulnak, Molnár pedig előremegy az őserdőbe, hogy előkészítse az expedíciót. A lelkes fiatalember azonban hiába várta a barátait: helyettük egy levél érkezett, hogy betegségük miatt meggondolták magukat, és már úton vannak hazafelé. Azt is megírták, hogy a hajójegyre a felszerelések eladásából lett pénzük, s hogy társuk puskáját és ruháit is áruba bocsátották. Egyetlen fillér nélkül ha akart volna, sem tudott volna hazatérni. Elhatározta, hogy egyedül is folytatja az expedíciót, ám ehhez pénzre volt szüksége. Mivel volt mezőgazdasági végzettsége, munkavezetői állást kapott a Ford-ültetvényeken. Együtt élt az idénymunkásként dolgozó falusi szegényekkel, a caboclókkal. Amikor összegyűlt egy kis pénze, szabadságot vett ki, és két kísérőjével vadászó-gyűjtő-kutató utakra indult az esőerdőbe. A begyűjtött bogarakat, lepkéket, hüllőtojásokat és állatbőröket hazaküldte a Nemzeti Múzeumnak. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy az általa befogott két élő anakondát és egy hatalmas Boa Constrictort hogyan küldjön el a budapesti Állatkertnek, amikor a robbanás minden addigi tervét és álmát eltörölte.

Az első perctől kezdve tudta, hogy megvakult: „Vak vagyok – kap el valami mondhatatlan, és tudom, sohasem oldható keserűség. – De ez a magam dolga, belülről kell megoldanom, mint annyi, és nemegyszer majd ilyen nehéz kérdést. Mint vezetem ezutáni életem sorát? Most és innen nem tudom, még nem tudom, de tény, megoldom.” Felszerelését szétosztotta a barátai között, és elbúcsúzott Brazíliától. Ötszáz dollárt kapott a biztosítótól, éppen annyit, amennyi a hazaútra kellett. Poggyásza az útijegyzeteit tartalmazó táska mellett három óriási láda volt, amelyekben a három óriáskígyót is szállította. Már a hajóúton megpróbált mindent önállóan csinálni. Egyik kígyója út közben elpusztult, a másik kettővel eljutott Budapestig. Első útja az Állatkertbe vezetett, ahol átadta az igazgatónak az értékes állatokat. Pénzt nem fogadott el értük. Hazatérése után édesanyja helyet szerzett neki az Állami Szemkórházban. Itt megerősítették, hogy soha többé nem fog látni, legfeljebb fényfoltokat az egyik szemével. Egy nővér segítségével megtanult egy hagyományos Remington írógépen írni. Lelkierejét látva az orvosok a kórházban töltött idő alatt őt kérték meg, hogy elkeseredett betegtársainak vigaszt nyújtson, beszélgessen velük. Pedig volt, amikor ő is nagyon elkeseredett. Meglátogatta az a lány, akivel elutazása előtt viszonya volt, és akivel Brazíliából is levelezett. Hűvös hangon közölte a férfivel, hogy kapcsolatuknak lehetett volna jövője, de „így vakon” erre semmi esély sincsen. Molnár Gábor ekkor érezte először, hogy fogyatékos, aki talán soha nem lesz képes a teljes életre. „Három esztendő magam elé tűzött türelmi időm – határozta el. Addig kell valaminek történnie, ha nem: elég ebből a világból.” Albérletet vett ki, ahol egyedül gondoskodott magáról. Házigazdája mesélt különleges lakójáról egy újságíró barátjának, aki egyoldalas riportot készített az önállóan élő vak emberről egy bulvárlapban. A cikk erősen kiszínezte az amazonasi kalandokat és a balesetet, ezért Molnár eldöntötte, hogy inkább maga veti papírra brazíliai élményeit. Kéziratát egy régi barátja vittel el az Est lapok főszerkesztőjéhez, és 1933. február 23-án, az újság vasárnapi mellékletében meg is jelent „Az anakonda – a kígyó támadása” című írása. A honoráriummal együtt felkérés is érkezett újabb cikkekre, s ezzel a bizonyíték, hogy képes lehet eltartani önmagát. Újabb és újabb lapok rendeltek tőle írásokat, s hamarosan a rádió is sorozatot készített élményeiből. Egy ügyvéd rábeszélte, hogy nyújtson be kártérítési igényt a Ford Company-hoz, hiszen az ő alkalmazottjukként, munka közben érte a baleset. Mások arra vették rá, hogy kérelmezzen trafikjogot az államtól, a törvények ugyanis a dohányárusítás jogát rokkantak számára tartották fenn. Nem sokkal később szinte egyszerre kapta a csalódást keltő híreket. Orvosai közölték, hogy bal szemét egy benne maradt szilánk miatt meg kell műteni, így még fényfoltokat sem fog látni többé. A Ford pedig elutasította kártérítési kérelmét, mivel a robbanás napján a munkaidőt igazoló kartonon csak munkakezdést jelzett, a munkaidő befejezését nem írta alá. A dohányárusításra beadott kérelmét a Pénzügyminisztérium „mint igényjogosultság nélküli kérelmezőét” elutasította. Akkoriban politikai összeköttetések kellettek egy trafikhoz, és ilyesmivel ő nem rendelkezett. Más összeomlott volna ilyen hírektől, ő azonban eldöntötte: nem vár többé mások segítségére. Összeszedte akkor már több száz megjelent cikkét és könyvet szerkesztett belőlük. Első kötete Kalandok a brazíliai őserdőben címmel jelent meg 1940-ben. Huszonöt másik követte.

Eldöntötte, hogy nem akar kizárólag egykori emlékeiből élni. 1946-ban elhatározta, hogy visszatér Brazíliába, és újra részt vesz egy őserdei expedíción. Ehhez rengeteg forrásanyagot kellett megismernie, ezért feladott egy hirdetést, amelyben felolvasót keresett. Egy fiatal újvidéki lány, Hegyi Margit jelentkezett. Molnár a bemutatkozó találkozáskor közölte a lánnyal, hogy csak pár hetes munkára számítson, mert hamarosan Brazíliába utazik, már csak a beutazási engedélyére vár. Az utazáshoz azonban kiutazási engedély is kellett, s az lejárt, amire megjött a brazil beutazási irat. Amire az új kiutazási végzés megérkezett, a beutazási engedély járt le. Évekig akadályozta így a két ország bürokráciája, hogy Molnár Gábor ismét Brazíliába utazhasson. Közben viszont olyan közel kerültek egymáshoz 20 éves felolvasójával, hogy 1950-ben összeházasodtak. Három gyerekük született. Igazán ismert és népszerű íróvá csak az ötvenes évek közepétől vált Molnár Gábor: talán ez volt az az időszak, amikor a Vasfüggöny mögé zárt ország lakói legalább könyvek segítségével szerettek volna egzotikus tájakon kalandozni. Útleírásai és őserdőkben játszódó regényei több tízezres példányszámban keltek el. Rendszeresen járt író-olvasó találkozókra, iskolákban és könyvtárakban tartott telt házas előadásokat. Eközben nem adta fel álmát, és mindig benyújtotta kérelmét a brazíliai utazásához szükséges engedélyért. Mindig elutasítás érkezett. Amikor 1964-ben egy mongóliai írócsere egyezmény keretében vállalkozó kedvű írókat kerestek egy mongóliai ösztöndíjhoz, jelentkezett. A vendéglátók számára csak az ulánbátori repülőtéren derült ki, hogy látogatójuk egy vak ember, aki egyetlen szót sem tud mongolul. Annál jobban csodálkoztak, amikor a vendég közölte, hogy a Góbi-sivatagban akar expedícióra menni. Kísérője a felesége volt. Hol nomád pásztorok jurtáiban, hol a szabad ég alatt aludtak, és a kommunizmusban betiltott kolostorok lámáival is találkoztak. Második expedíciójukra kamasz fiuk, Gábor is elkísérte őket. Mindkét utazásukról nagy sikerű közös könyvet írtak. Végül – 25 éves késéssel – megérkezett a brazíliai beutazási engedély is. Az immár 64 éves Molnár az Amazonas felső folyásánál élő törzshöz, a Satere indiánokhoz akart eljutni, ahová négy évtizeddel korábban balesete miatt már nem tudott elmenni. Kísérője egy régóta Brazíliában élő magyar szerzetes volt. Ő mesélte később Molnár Gáborról, hogy „az élmények miatt minden nehézséget vállalt”. Az expedíció során nemcsak őserdei indián falukat, hanem a lakott területektől elzárt gyémántmosó kolóniákat is meglátogattak, sőt, ismeretlen sziklarajzokat is felfedeztek. „Amit láttunk napközben, amit én mondtam, azt éjszaka legépelte, fantasztikus memóriája volt” – emlékezett a szerzetes. Íróként és utazóként is rengeteg terve volt még, amikor 1980. október 29-én szabadság-hegyi házában szén-monoxid mérgezésben meghalt. 72 éves volt. Jegyzeteit, kéziratos hagyatékát gondosan, mappákba rendezve hagyta maga után. Halála után azonban egy könyve sem jelent meg. Ajkán iskolát, könyvesboltot neveztek el róla, egy évtizedig még a neve is szerepelt különböző irodalmi és tudományos lexikonokban, aztán az újabb kiadásokból már kihagyták. „Meghúztam a határvonalat. Egyik oldalán keserűség, a másikon munka, teremtőerő, a teljes, töretlen élet van – írta sorsáról. Az élet egyensúlyi helyzete megint teljes. A brazíliai ősvadon pedig, mint sohasem felejtő szép menyasszony, tudom visszavár.” Nyári Krisztián

[unadjustd-kibaszott-pestisracok]

ez nyilván nem más, mint a törzsközönség felkészítése az esetleg szükségessé váló tüntetésszétverésekre, na de nem is ezt akartam, hanem ezt:

“ Érdemes kiemelni a rigmusokat is: amikor Áder János aláírta a felsőoktatási törvény módosítását, a Köztársasági Elnöki Hivatal előtt összegyűltek egyebek között azt skandálták: „Bosszút állni jöttünk!” “ - ami még propangandista viszonylatban is meglepően kreatív hazudozás, ugyanis az ég világon soha senki nem skandálta ezt semmilyen tüntetésen (nyilván, ki a faszom akarna egy ilyen iszamos ostobaságot skandálni?), de közben persze ügyes is, mert a “Konzultálni jöttünk!”-höz, amiből faragta az illetékes propangadista (remélem kapott érte egy bónusz tízezrest, vagy valami), eléggé hasonlít ahhoz, hogy bőven mindenhol idézhető alternatív ténnyé váljon azonnal

[kiskezitcsokolom]

Rájöttem

Lana del Rey pofáját azért nem bírom (minden egyéb mellett, leginkább, hogy a zenéje is ilyen), mert úgy néz ki, olyan imázst épített fel magának és úgy viselkedik, mintha ő lenne a fokozatmentes, egyszerremindkettő átmenetet megtestesítő hiányzó láncszem a Swarovski-buttplugos tinitumbli-Lolita és Blanche Dubois között, egyszerre plasztik daddy kink és lassú, iszamos rothadás.

[vernyak]

GitS

1989: Japánba 2 év késéssel eljut a Verhoeven -féle Robocop original film, és elolvassák a Gibson összest. Ezen fellelkesülve megmangázzák a kettőt, egy furcsa távol-keleti ötvözetté, amely mind a drámát, mind a gore-t kicserélték az elnyomott szexualitásukat kielégítő fanyar szájhúzogatásra (leszbikus robotzsaru, istenem). Aztán eltelt 20 év, Hollywood újrabootolta a Robocop franchize-t, de úgy, mintha wifi és internet nem történt volna az elmúlt 10 évben, de legalább szegény Murphy-t immár sikerült egy agyra redukálni (brain in the vat). 

Jövend 2016, s az iszamos, cybernetikus (használja ezt a szót komolyból még valaki?) csápok a GitS-hez is hozzányúltak: hollywoodi klisét építettek belőle, minden izgalmat félrerakva, “felébredtem, hol vagyok?” etűdre redukálva az egyébként is errodált történetet. Még a leszbikus csókjelenet se fért bele, na meg Tricky-t is kivágták a final cutból, hogy a cyberimplantja sem érte a földet. 

Még mindig nevetséges, hogy a digitális adatfolyamok vizuális transzformációjához fizikai kábeleket kell mutatni: mindenki bedugdos mindent mindenhova. Emberek, 10Gbps-nél járunk a valóságban, akkor a “jövőben” 100.000 Petabites dl-t is be lehet fantáziálni. De dugdossunk, oké: de akkor holokockát minimum.

Még mindig nevetséges, hogy az összes cyborgnak androgünnek kell lennie. Miért nem lehetne valaki egy lámpatest (höhö)? vagy egy cyber-kutya? Vagy kutyafejű cybertatár? Forogna a gyomra random-1-joe-nak connecticut alsón a moziban? biztos, de legalább láthatná, milyen lenne az igazi jövő, amiből ő biztosan kimarad. Remélem kvótához lesz kötve a tudatletöltés. ~

[aretsorozat]

67. epizód

DÖGÖT DÖGIVEL, VAGY AHOGY TETSZIK

 1/4.

Vilmos őrnagy Té úrnál, nőügyben. Csata után, az evolúció hasznáról és ártalmáról. Emitter és Imitter.  Ismét az Élet Értelménél.  

  MIT GONDOL, MÉRT ISZOK ÉN ANNYIT?

  - Most én kérek magától tanácsot, Té.

- Állok a rendelkezésére, őrnagy.

- De nem zavarom?

- Sőt, örömmel tölt el. Foglaljon helyet!

Té úr a Gazdag Kábel igazgatói irodájában fogadja az őrnagyot.

- Kávé, tea, ásványvíz, konyak?

- Semmit.

- Biztos?

- Na jó, egy ásványvizet.

- Nem zavarja, ha én benyomok egy kupica rövidet?

- Engem, Té úr, miért zavarna?

- Mivel maga nem iszik…

- Még vezetek, sajnos.

- Ajaj, hát akkor nem kapacitálom. Egy pillanat.

Té úr a bárszekrénynek is használt irattartóhoz sétál, kinyitja.

Márkás rövid italok üvegei, némelyikben csak az alján lötyög a maradék.

Vagy rég frissítette a készletet, vagy sokat iszik, állapítja meg az őrnagy, és ehhez mondjuk nem szükséges gyilkossági nyomozói vaslogika.

- Ezek szerint magukra is hatással van a konyak? – érdeklődik.

- Már hogy miránk kire? Ügyvezető kábel tévé igazgatókra, vagy űrcsótányokra?- kérdez vissza mosolyogva Té, és ebből is látszik, lassan annyira kezd eggyé válni emberi álcájával, hogy nőtt hozzá egy kis humora., mint bibircsók egy elaggott babaarcra.

- Űrcsótányokra.

- Ó, hogyne, barátom! Az etilalkohol kellemesen megbizsergeti a mi központi idegrendszerünket is.

- Úgy, hogy vidámság, lazaság, vitatkozó kedvvel egybekötött áradó szeretet, utána búbánat, és másnapi gyötrelem?

- Pontosan.

- Nahát, akkor sokkal több a közös bennünk emberekben és önökben, mint gondolnánk.

- Bizony meglehet.

Mit két meghitt cimbora, egymásra mosolyognak. Aztán Té egy vizespohárba kitölt egy igen méretes adag konyakot, úgy hozzávetőleg megsaccolva is másfél decit. Azt mindjárt ott az iratszekrény mellett három kortyban megissza, és máris tölt újra. Vilmos ámulva, aztán elismeréssel nézi.

- Ejha, öregem!

- Van huzatom, azt mondja?

- Hét én ennyi konyaktól…

- Á, én se szoktam ám így vedelni, csak hát…- de Té úr nem fejezi be a mondatot, mert Vilmos biztos nem azért jött, hogy az ő panaszkodását hallgassa.

A második adag konyakot és az őrnagy félliteres, zöldkupakos ásványvizét

az asztalhoz viszi, aztán máris fordul egy pohárért, mert azt a vízhez elfeledte.

Talál egy tisztát a hűtő tetején, amiről meg az jut az eszébe, hogy

- Vagy inkább hideget kér, őrnagy úr?

- Jó lesz a langyos.

Té úr végre leül Vilmossal szemben és minden figyelme az övé.

- Nos, tisztelt barátom?

- Érdeklődnék, megoszthatnám-e azt a titkot egy kollégámmal, hogy önök köztünk vannak.  – Vilmos a kérdés közben kerüli az űrcsótány tekintetét, akinek azonban az emberi álcázatának szemöldöke a homloka közepéig szalad.

- Hogy mi tetszik? – kérdez vissza, hátha rosszul hallotta, és talán mégse kéne felhajtania három kortya másfél deci konyakot.

- Nagyon ciki lenne, ha beavatnám?

- Beavatna valakit?

- Mellesleg már amúgy rengetegen sejtik ám.

- Sejtik?

- Például a Réti Füzetek is megírta.

- Ó, hát az csak fikció.

- De mi tudjuk, hogy nem az.

- No igen. Például most is csevegünk, ugye…

- Na, például, bólogat nagyokat az őrnagy.

Té úr meg úgy dönt, mivel nem a hirtelen bevedelt konyak okozta vokális hallucináció volt az őrnagy kérdése, ezért belekortyol a következő adagba is, miközben úgy tesz, mint aki gondolkodik. Pedig a válaszon nincs mit töprengeni.  

- Sajnálom, barátom, de a Galaktikus Tanács erősen tiltja.

- Azt tudom, de…

- Önök a tízes skálán még csak a harmadikon tartanak, ezért önökkel a nyílt kapcsolatfelvétel szigorúan tilos.

- Ezt is mondták már, de…

- Önöket nekünk űrcsótányoknak és űrpolipoknak úgy kell pátyolgatni, a sorsukat egyengetni, hogy önök erről nem tudhatnak.

- Értem én, hogy ki ne irtsuk mi emberek egymást, de…

- Hajaj, barátom, ha csak sejtenék, hogy a kollégáim csak az utóbbi ötven-hetven énben hány világégést akadályoztak meg…

- És ezért nyilván hálás is lesz önöknek az utókor…

- Nem azért tesszük.

- Viszont maga értsen meg engem, Té!

- Igen?

- Túl nagy teher ez nekem.

- Már micsoda?

- Hogy egyedül én tudhatom.

- Na, azért még vannak ám magán kívül is beavatottak…

- Igen? Kik ők?

- Titok.

- Ez is?

- Ez is.

- Akkor…sokra megyek vele?

- Mért akarna ezzel sokra menni?

- Mert meg szeretném mással osztani! Beszélni róla. Ilyesmi.

- De mért?

Hogy elkápráztassam vele Bezzegh tizedest, azért! – vallhatná meg őszintén

az őrnagy úr, de ezt azért röstelli. Hogy igazából, hátulról mellbe, erre megy ki a játék. Ehelyett elkezd egy kicsit értelmetlenül hőbörögni. – És különben ki az a Galaktikus Tanács, aki minket hármasnak sorolt?

- Hármas alá. Inkább kettes.

- Pláne.

- Nos, a Tejút intelligens lényeinek szövetsége.

- És hogy jönnek ők ahhoz, hogy leosztályozzanak? Nem érzi, Té? Hogy ez a besorolás tőlük inkább unintelligencia?

- Úgy gondolja?

- Sőt! Galaktikus rasszizmus!

Té úrnak másodszor szalad fel az álorcáján az álszemöldöke az álhomlokáig.  Ugyanis fel nem foghatja, mire föl ál-hőbörög Vilmos őrnagy, annyira ugyanis még nem ember, hogy átlássa, valamit el kíván fedni ezzel. Ezért hát magyarázkodik. – Nézze, barátom, én, mint „magánember”, persze készséggel egyet kell értsek a felhorgadásával. De nincs mit tenni. Noha szerény véleményem szerint önök már igenis egy erős hármast kiérdemeltek, rég nem a kettest, vagy hármast alá. És ha engem kérdeznek…

- És kérdezik?

- Évente háromszor jelentést kell tennem.

- Ja, a barlangban, ugye?

- Igen, ott.

- És ahogy a kémfilmekben szokás mondani, már csak azért is, mert ezt tudom, meg kéne öljenek?

- Tudja, hogy mi nem ölünk meg senkit.

- Kivéve, amikor?

- Kivétel, amikor.

Na  most akkor egy igen rosszízű csend áll be. Té úr másodszor is belekortyol a második adag konyakjába. Vilmos őrnagy ásványvizet tölt magának, aztán csak nézi a csökkentett habzású buborékot.

- No és maguk űrcsótányok hányasban vannak?

- Hatos, őrnagy úr.

- Nos és a két kutya?

- Az űrpolipok nyolcas.

- És ki a tízes? Isten?

- Á, ők csak a kilencesek.

- És ki tízes?

- Állítólag a 42-es bolygó, bár ezt Univerzum szerte erősen vitatják.

 Mi olvasók persze tudjuk, hogy joggal. Mert ha valaki azzal szívat meg egy bajba jutott Űrbékát, és a benne kalózkodó csíz hímeket, hogy hozzanak neki ezer botsáskát, az még egy gyenge kettes alát se érdemelne…Vagy a 42-es bolygó, avagy az Élet Értelme szándékai tényleg kifürkészhetetlenek?

A szerkesztő

 - Na jó, szóval nem oszthatom meg a titkomat.

- De velem, barátom, bármikor, bárhol, bármilyen önnek tetsző témában.

- Ezt köszönöm, Té.

- Ez a legkevesebb, amit önért tehetek, barátom.

Vilmos kihörpinti az ásványvizét, Té úr pedig a maradék konyakot, vége a látogatásnak. Tápászkodás közben Vilmos még egy udvariassági témát bevet, ami talán kitart az iroda ajtajáig.

- És ön, Té úr? Meg Teodóra asszony?

- No igen.

- Még mindig nősülne?

- Hát ez az.

- De csak nincs gond otthon?

- Mit gondol, mért iszok én annyit?

                                       O

     DÖGÖT DÖGIVEL

 A cickányok iszonyú csatája pirkadattól késő estig tartott.  A küzdelem ádáz volt, és csak percekre lankadt. A front vonala ide-oda hullámzott egyetlen, talán százötven méter széles sávon belül. A talaj, a fű iszamos volt már vértől, cickány vitéz tetemek ezrei, tízezrei, végül százezrei hevertek mindenütt, de olyan sűrűn egymás mellett, hogy lépni se lehetett tőlük, csak rajtuk.

És a seregek nem hátráltak meg. Se a velocipédek, se a birodalmiak. Alkonyatra aztán győzött a túlerő. A csaknem két millió a félmillióval szemben. A tucatnyi velociraptor Géza, az őskrokodil és Ugribug ellen. Igaz, estére a tizenkét raptorokból élve csak három maradt. No meg a zsarnok vezér, a Hartai, aki végig kivonta magát a küzdelemtől.  Ám Ugribug és Géza sok ezer apró sebtől és jó pár brutális raptor karmolástól, harapástól vérzett. Estére tudomásul kellett venniük, hogy elfogytak a birodalmi sereg katonái: már nincs, akit harcra, támadásra, buzdítsanak. Az a pár túlélő már csak tétován bóklászott a harctéren a végzetét bevárva, vagy visszakóválygott a dzsungelbe. hogy a vereség hírét

megvigye a honnak.

Ugribug és Géza is bevették magukat a sűrűbe, halálosan kimerülve cammogtak, meg-megállva, zihálva, szédelegve, mígnem elértek a folyóig. Ott még átevickéltek a túlsó partra, de aztán már úgy dőltek bele a sárba, mint aki nem is pihenni, hanem kimúlni készül immár.

Nem is szóltak ők egy szót se.

Ájultan hevertek, amíg meg nem pirkadt. A tejszerű, hideg, misztikus köd már régen felszállt, persze – a vesztesek istene, vagyis a jelek szerint a birodalmi cickányoké, immár az utolsó lélegzetét is kilehelte.

Akkor Géza és Ugribug egy kicsit mocorogtak, de csak addig, amíg mélyebben be nem ásták magukat a finom, hűsítő, enyhén kénes sárba, ami enyhülést adott a sebeiknek, a seblázat lohasztva, és a férgeket távol tartva. Csak az éhes piócák jöhettek, hogy a rossz vért magukba szívják pukkadásig.

Meg se moccantak későn reggelig. De akkor is csak inni tápászkodtak fel, és már támolyogtak is vissza a jól kifeküdt gyógy-gödör - dagonyába.

A nap félájult szunyókálással telt el. Ugribug arra gondolt, nagy mázli lesz, ha valamelyik mélyebb harapás nem fertőződik el. Elég rossz vicc lenne, ha alig pár hónapos tyrannosaurus rexként regnálás után vérmérgezésben megpusztulna.

Akkor inkább maradt volna a saját korában a Réten városi veréb. Talán kár is volt eljönni onnan. Ott megbecsülték, a feleségei szerették, a fiókák felnéztek rá, mint igen nagy tudású egyénre, aki a lakótelepi kukákra nem csak azért reppen rá, hogy a begyét megtömje, hanem hogy az agyának is találjon szellemi táplálékot. Innen tud ám például olyan szavakat is, hogy immunrendszer. Meg hogy a húsfaló baktérium nagyobb király ám egy T-rexnél is.

- Jobban vagy, Géza? – kérdezte késő délután egyetlen itteni barátját, az őskrokodilt.

- Katonadolog! – nyög nagyot Géza a sár alatt, aminek a teteje már jótékonyan megszáradt, így természetes páncélt vont a sebek és az élősködők között.

Az már igaz, most ez a szólás: katonadolog, szó szerint értendő. Talán mégis csak kár volt beleavatkozni a cickányok harcába, amit az élettér megszerzéséért, illetve megvédéséért folyt, még ha az isteneik nevét belekeverték, akkor is. És ha már itt tartunk, hiba volt elvállalni a királyságot is, noha igen jópofának tűnt.

- És te? Hogy vagy? – kérdez vissza Géza, az őskrokodil.

- Megmaradok.

- Akkor jó.

És akkor ebben maradtak jó másfél órán át. Estefelé megjelentek a túlsó parton a velocipédek. Bizonytalanul mocorogtak, láthatóan megilletődtek a sok víz  látványától, az ő szavannás országukban maximum mélyebb pocsolyákat láthattak csak a fűtenger között, nem egy ekkora hömpölygést. Ugribug királyt és a királyi tanácsos urat észre se vették.

- Amúgy ebben nyilván igaza van annak a gengszternek- mormogja Ugribug a velocipéd cickányok mocorgását figyelve.

- Kinek?

- Hát annak a zsarnok raptornak, akit ismertem előző életünkben.

- Úgy érted, ő is átrepült azon az ajtón?

- Á, azt nem hiszem, hogy ő így került ide.

- Akkor ő hogy?

- Talán lélekvándorlás?

- Az meg mi?

- Egy hiedelem. Hogy amikor a test meghal, a lélek kirepül belőle,

egy ideig szambázik az egekben, amíg születik róla valami ítélet féle.

És ha csak nem éltél szent életet, akkor visszazsuppolnak egy másik testbe, élj le megint egy életet.

- Nem mondod.

- De. Azt ha nagyon gané voltál, akkor alantasabb testbe, ha meg jó srác, akkor egy jobba.

- És mi az alantas és mi a jobb?

- Látod, Géza, ez jó kérdés.

- És mi rá a válasz?

- A vírustól az emberig?

- Mi a vírus és mi az ember?

- A vírus a legegyszerűbb.

- És az ember?

- Várjál, Géza, összezavarodtam!

- Ja. Jó. Ráérünk, nem?

- Hát rá.

- De ez itt azt állítja, hogy maga a sátán küldte a lelkét abba a raprorba.

- És mi az a sátán?

- A rossz srác.

- És ki a jó?

- Géza, most egy kicsit mégse kérdezzél inkább!

- Hát…jó.

Ennyiben maradnak. A estéből meg koromsötét éjszaka lett, mert a csillagos- Holdas eget sötét, mérges felhők takarták el, és éjfél tájban meg is érkezett egy jó nagy zuhé, villámlással, szélrohamokkal, ahogy azt kell. A kis folyó csakugyan komoly hömpölygésbe kezdett, egy órát se kellett várni, igencsak megáradt. Eltűnt Géza kedvenc homokpadja, sőt, a két sebesült hősnek is moccannia kellett, kikászálódni a gyógyító dagonyából, és jócskán följebb húzódni az áradás elől. Új dagonya elkészítéséről szó se lehetett. Nem is volt hol, mert a folyó jobb partján a páfrányos, cikászos, harasztos, ginkós társulások szinte áthatolhatatlan sűrűségben burjánoztak. Hát így pirkadt rájuk, amikor Géza feltette azt a kérdést, amit mintegy tizenkét órával ezelőtt akart, de már elkésett vele.

- Miben volt igaza?

- Kinek?

- Hát a haverodnak az előző életedből.

- De honnan veszed, hogy ő a haverom?

- Mert nem az?

- Ő egy ember volt, én meg egy veréb.

- És az kizárt, hogy egy ember meg egy veréb?

- Nem. Sőt. De mi nem voltunk haverok. Az a helyzet, hogy én öltem meg.

- Amikor ő ember volt, te meg veréb?

- De ezt már meséltem.

- Ja! Hogy berepültél valaminek a nyílásán, amit ablaknak hívnak, az a valami meg ettől nekiment egy villanyoszlopnak? És tudom, már azt is elmagyaráztad, mi az, hogy villanyoszlop.

- Na látod.

- De várjál már! Azt még nem értem, hogy lehet visszafelé előre újjá születni?

- Várjál már, ezt a kérdést meg én nem értem.

- Hát azt mondod, hogy az a világ, ahol éltél, hatvanöt millió év múlva lesz.

- Az is lehet. Vagy ez egy másik Föld.

- Az is lehet?

- Géza! Minden lehet!

- És ha valaki meghal, akkor szívatásból újjá kell születnie?

- Úgy van.

- És minél ganébb, annál egysejtűbb.

- Így valahogy.

- De az idő nem csak előre menve éri?

- Hogy mondod?

- Egy irányban!

- Ja!

- Ja?

- Bazmeg, Géza, most megint összezavarodtam!

- Még mindig ráérünk, tesó.

- Igaz, oda a királyság, hová siessünk?

- Ne ballagjunk vissza, megnézni, mi a vízállás?

- De. Jobban vagy?

- Az imént már megcsikordult a belem az éhségtől.

- Az enyém is!

Na! Végre van miért örvendezniük. Mivel ha éhesek, akkor már tényleg megmaradnak. Mert bizony akkor ettek utoljára rendesen, amikor megjelent Crocidúr miniszterelnök, hogy baj van. Három napja annak? Négy? És azóta csak ezt-azt csipegettek.

- Hallod? Biztos találunk valami vízbe fúlt dögöt!

- Az biztos is! –helyesel Géza, az őskrokodil .- Egy ilyen áradás után?

Dögöt dögivel! Öregem, pukkadásig!

Dögöt dögivel? Ugribug jót vigyorog a megfogalmazáson. Egyrészt, mert Géza aztán tudhatja, áradás után minő a bőség. Másrészt ez a megfogalmazás lehetne akár a Shakespeare vígjáték címe is. Szeget szeggel, dögöt dögivel, vagy amit akartok. Ettől viszont egy percre nosztalgiája, attól meg szomorkás hangulata támadt. Hát hol is juthatna ő itt egy kuka mellé hajított dráma-kötethez?

Hát mégse kellett volna faképnél hagyni a jó öreg Rétet?

De akkor már látták a folyót, ami még mindig sárosan-zavarosan hömpölygött, noha a vízszint csaknem a normálisra apadt le. Géza kedvenc homokpadjának viszont annyi, mint a Nagy Cickány Birodalomnak. Igaz, velocipéd cickányt se látni a túlsó parton egyet se. Viszont jó száz méterrel odébb, lefelé a megtermett triceratops heverne a hátán, az ég nyújtva a lábait. És nem valószínű, hogy napozni feküdt ki, ez az esőerdőkben nem divat.

- Nézd mér, öcsém, ott a reggelink! – szól Ugribug.

- Ugye, mondtam?

És a jó barátok odacaplatnak a sárban a szerencsétlenül járt háromszarvúhoz.

Öreg, tiszteletre méltó hím lehetett szegény, még tegnap ilyen időtájban.

- Nahát, jó étvágyat!

- Neked is!

És a T-rex meg az őskrokodil, mintha csakugyan testvérek lennének, békés csámcsogással nekiálltak falatozni. De olyannyira testvériesen ám, hogy Ugribug külön Gézának letépte a dög hátsó lábait, ne kelljen azzal a krokodilnak vesződnie. Aztán feltépte a triceratops hasát, és megosztoztak a belsőségeken is. Az persze fel se merült bennük, hogy a lakomához még valaki betársulhatna. Mondjuk másban se, pedig akadt volna rá jelentkező. A három életben maradt rabtor ugyanis arrafelé járőröztek éppen.

És anyázva konstatálták, hogy a királynak és a krokodilnak nem esett komoly baja. Mondjuk elég szakadtan néznek ki, de mihez képest? A három raptorhoz mindenképpen. Az egyiknek a jobb karja, a másiknak a fél farka hiányzott.

A harmadik csak a fél szeme világát veszette, ám ő se állt volna oda hepciáskodni. Inkább csendben hátra húzódtak, és azon tanakodtak, ezt vajon jelentsék-e Velocipéd királynak, és hogy hagy-e a két főrend a dögből egy kis maradékot. Hát csak nem zabálnak fel ketten egy hat mázsás háromszarvút.

Hát nem.

A dögből több, mint a feje megmaradt. Még így is repedésig zabálták magukat.

Muszáj volt friss dagonyát keresni egy újonnan előbukkant homokpadon.

Jó egy kilométerrel lefelé leltek rá a viszonylag alkalmas helyre, ami meg se közelítette Géza régi szieszta terét. Ám egy emésztés idejére jó lesz.

Már egymás mellett szuszogtak, amikor Gézának megint az eszébe jutott a

kérdés.

- De miben volt igaza?

- Kinek?

- Hát a fazonnak, akit megöltél előző életedben!

- Ja! Hát az evolúcióban.

- Az meg mi?

- Röviden? Hulljon a férgese?

- Milyen férgese?

- Hát hány cickány maradhatott élve abból a két millióból, akik egymásnak esetek?

- Tudom én? Százezer? Annyi se?

- Na.

- Na? Mit na?

- Ez az evolúció: ők a nem férgese.

- Ja!

- És akkor ennyit a háború hasznáról.

- És ebben volt igaza a haverodnak?

- Már mondtam, hogy nem a haverom. És azt meg nem mondtam, hogy igaza van, hanem kérdeztem.

- Ja! Kitől? Tőlem?

- Vagy csak úgy általában.

Ebbe nagyon belegondol a Géza, pedig nem könnyű ám gondolkodni uszkve százhetven kiló hússal és belsőséggel a beledben. Az agyára boruló homálylásból egy kérdés még mindig kibuggyan belőle.

- De van annak értelme?

- Minek? A háborúnak?

- Csak úgy kérdezni valamit általában?

Viszont Ugribug válaszát nem hallhatta, mert végéképp az agyára szállt a köd.

Ám nem is hallhatta, mert Ugribugnak erre hirtelen nem is volt hirtelen mit mondania. És aztán töprengés közben ő is belealudt az emésztés be.

                                                O

 A HOLTAKNAK KUSS LEGYEN, NEM?

 - De nyugodtan üzenjen bármit, Józsikám!

- Na jó, de mit üzenjek?

- Hát hogy jól van, szép helyen lakik, jó a koszt, sok a vevő, ilyesmit, amit szokás.

- Szokás?

- Már attól, aki messzire utazik.

- Ja, hogy úgy… Hát mondjuk…elég messzire utaztunk otthonról, azt azért

lehet mondani, művésznő.

- Lehet mondani.

- Bánja a kánya.

- Maga már nem bánja?

- Mit? Az öregséget? A sok betegséget? Az aggódást, hogy mi lesz?

- De mért aggódott?

- Én? Mindenért! A lusta fiammal, az asszonnyal, a boltommal, a világgal, hogy esni fog-e, vagy hogy sivatagi szárazság lesz az idén is. Soroljam?

- No de ideát már nyugodtabb az élet, ugye?

- Nekem? Egy frászt! Tudja például, hogy képtelenség spárgát beszerezni?

- Nem mondja!

- Nincs! Pedig abszolút itt lenne az évadja.

- Az igaz! Hű, hogy megennék egy jó tejfölös spárgalevest! Vagy a spárgával töltött sült csirke?

- Ugye, hogy ugye? És nincs! Errefelé valahogy nem divat, azt mondják, ha érdeklődök. És aztán nagyot néznek, hogy tényleg, ez hogy lehet, amikor a spárga finom.

- És akkor ebből arra következtet, Józsikám, mégis miféle Mennyország ez?

- Dehogy, művésznő. Hogy vetemednék ilyesmire?

- Csak hiánycikk a spárga és kész?

- Pedig nagyon klassz kis vízhajtó.

- De erre nekünk már nincs is szükség,ugye?

- Ki tudja, művésznő? Ki tudja, mit tartogat az embernek az örök élet.

- Hát szívelégtelenséget csak nem…

- Bízzunk benne!

Etus és Józsi szeretettel összemosolyognak. Aztán Etus a stand kínálatát vizslatja. Gyönyörű az árú, mint mindig. Igazából annyi mindent venne.

De csak a szeme kívánja, az apartmanban tele a hűtő, mivel minden nap jön a Józsihoz a kis kék gurulós bevásárló táskával. Meg aztán a hotelben amúgy is kifogástalanul kosztolják, napi ötször, vagy ahányszor csak neki tetszik.

Kész csoda, hogy Józsinak napokon belül komoly vevőköre támadt. Szinte társasági eseménnyé és divatos témává vált a Józsinál zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. Igaz, olyan zsetonokért, mint minden mást, és amik korlátlanul rendelkezésre állnak a vendégek részére: a „pénztárban” csak egy átvételi elismervényt kell aláírni. Ebből adódóan a szállóvendégek egyik gyakori betegsége a kezdeti időkben a zseton milliomosság. Amíg rá nem jön a kedves vendég, hogy a gyűjtögetésnek, spórolásnak itt a világon semmi értelme.

De vajon Józsi miért csinálja? Őt nem kötelezik munkára, mint a Hotel alkalmazottait, akik egyfajta nagyon szelíd, purgatóriumi büntetésül kénytelenek a szállóvendégek kényelméről gondoskodni.  Mint például Kertai Uhu.

Etus persze nem kérdezi meg az öreg Józsit, mért mennyei boldogság neki még itt is a stand mögött. Egy élete, egy halála. Már jómaga is fontolgatja, ha túl van a sapka- sál- mellénykötési mániákus rohamon, akkor nekilát agyagozni. Csak  lehet rá lehetőséget találni… Nehogy már a semmittevéstől kitörjön rajta az unalom. Persze, itt van a Réti Füzetek, azzal van elég gond és probléma, pláne így, hogy csak emalilon tud dolgozni Veronikával. Azért csak jó lenne az a skype kapcsolat, amit Ónagy Jenő megígért nekik a Vénusz Wellness és Veronika számítógépe között. Erről jut az eszébe, miből is indult ki Józsival a beszélgetés.

- Szóval itt van nálam ez a Emitter.

- A micsoda, csókolom?

- Most mondtam: amivel üzenhet haza.

- Úgy érti, az asszonynak meg a gyereknek?

- Vagy az anyósának.

- Neki ugyan?

- Akkor neki nem.

- De csak túlélt az a vén satrafa, mi?

- Így megy az, Józsikám.

- Viszont tényleg kíváncsi lennék, most mit talál ki, mivel töltse az idejét, hogy engem eltett láb alól.

- Még a végén gyilkossággal vádolja.

- Ötven év szekírozás, az micsoda?

- Ötven?! Jézusmária!

- Na ugye!

Ebbe mind a ketten belegondolnak. Józsi az emlékbe, Etus a lehetőségbe borzong bele.

- Na és akkor mi az Emitter, csókolom?

- És akkor Veronikánál meg van az Imitter.

- Emitter, Imitter. Vágom. És akkor ez két kütyü?

- Pontosan, Józsikám. És pont úgy működik, mint egy mezei internet, csak ez éppen a Vénusz Wellness meg a Rét között.

- A mindenit!

- Ugye?

- És az nem tilos, vagy ilyesmi?

- Mért lenne tilos?

- Hát az csak skandalum, hogy a holtak az élőkkel interneteznek?

- Mért lenne skandalum?

- Természetes dolog az?

- Jaj, Józsikám, mit jelent az, hogy természetes?

- Hát…például, hogy a holtaknak kuss legyen, nem?

- Az igen. De mi miért lennék holtak?

- Mert meghaltunk?

- Odaát a testünk. De ideát? Élőbbek vagyunk az élőknél is, nem? Vagy maga nem így érzi magát, Józsikám?

- Hát az igaz, hogy nem érzem se a reumám, se végbelem, se a vérnyomásom.

Már elnézést, hogy…

- Ugyan már, az a fontos, hogy elmúltak a nyavalyái.

- Hát mondjuk ezt meg kéne üzenni az asszonynak: ne foss, Margit!

Ideát jobb lesz minden. Mert például már az is, hogy van.

- Ideát?

- Há’ nem?

- De!

- Viszont szabad ezt tényleg?

- Jenőnek csak az volt a kérése, ne nagyon híreszteljük.

- Mármint a Jázmin-teázós Jenőnek?

- Tudja, ő a mi egyik kedves földön kívüli látogatónk. A halek.

- Erről is végig azt hittem, hogy egy amolyan réti tréfa.

- Pedig nem az.

- És tőle kapta a kütyüt.

- A csillagközi intelligenciáknál mindennapos a kommunikáció

a dimenziók és valóság szintek között.

- Hű, művésznő, ezt milyen szépen mondta!

- Ó, hát a felét se értem, de betanultam. A lényeg az, Józsikám, mint ahogy azt mi már megtapasztaltuk, hogy a lélek halhatatlan.

- Viszont szerezni kéne néhány spárga palántát.

- Nem mondja, hogy lesz itt majd egy kiskertje is valahol, Józsikám?

- Majd hagyom magam leégetni, ha egy igényes vevő kér tőlem valami primőr árut?

- Igaza van.

- Az lenne az igazi, ha nem csak üzeneteket lehetne küldözgetni a kütyüjén.

- Hanem küld fény post, ahogy a Mézga családban?

- Ahogy mondja, művésznő, ahogy mondja.

 No mármost, akinek fogalma sincs, hogy a szerző(k) itt egy valaha népszerű rajzfilm sorozatra utalt, akkor neki most jó, mert fiatal ember. Viszont egyszer ő is megöregszik. Ám sebaj, mert mint olvashattunk, nincs is halál, másképp fogalmazva, a halál utáni életben csak spárga nincsen.

A szerkesztő

                                       O

 A FÖLDÖN BELŐLÜK IS RENGETEG VAN…

 Szadó Nagyúr az első elképedést csak megmosolyogta. Arra, hogy a legénység és a már szinte családtagnak, avagy tiszteletbeli csíznek számító foglyok nem örültek neki, összevonta a fejnyúlványán azt a kinövést, amit egy normális arcon szemöldöknek lehetne nevezni. Ám amikor pusmogni kezdtek, hogy mit keres ez itt, ez a vén, levitézlett idióta, kénytelen volt három pribék fejét letépni és behajítani a reaktorba, a maradékot pedig megtizedelni, de őket már úgy ölte meg, hogy másnapra feltámadjanak. Közben egyezséget kötött a Miminkkel, vagyis az Űrbéka mesterséges intelligenciájával: a maga részéről hajlandó szemet hunyni afelett, hogy túlságosan is összebratyizott Bélafing első pribékkel, aki Pubé Nagyúrként volt itt ügyvezető kapitány és fő kínzómester, amíg jómaga kipihente a kedvenc szigetén, a Karószemű Küklopsz tárasságában vagy négyszáz év kalózkodás fáradalmait. A szemet hunyásért cserébe Mimink a továbbiakban nem eml��ti se Bélafing, se Hígafos se a főszakács nevét, mintha sose is léteztek volna. És miután Szadó Nagyúr ismerte  Mimink összes kódját, a teljes törléstől az újra bootulásig, a MI kénytelen volt belemenni az alkuba.

Hátra volt még a három szirén és a cettaúr, hogy ismét teljes legyen a kalózhajóján a legitimációja. Ám a három szörnyű némbernek éppenséggel mindegy volt, kit szívatnak, ez mindjárt az első látogatásán kiderült.

Amíg nem lesz avokádó vacsorára, és nem prezentálja valaki az igazi férfit, addig csíz hím nem áll meg előttük. Az átok az átok, és akit átok gyötör, nehezen talál nyugalmat, barátot.

No de ki az a csíz hím, akinek barátra lenne szüksége? Előbb sóvárog egy mélytengeri vakhal a napfényes tengerpart friss levegője után. Csak gratulálni tud magának, amilyen mesteri módon meglovasította a leszálló egységet a Küklopsz szigetéről. Mi? A kilencszáz valahány botsáskával együtt! Amíg a kis idióták a búcsú bulin részegeskedtek. Tulajdonképpen neki is megfordult a fejében, hogy egy kisebb taktikai atombombát dob a szigetre, csak a miheztartás végett. Vagy ha már lúd, legyen kövér, szétrobbanthatná az egész bolygót, szelíden üzenve ezzel annak a bugris bunkó Zeusznak. De az utóbbit rögtön elvetette, mert akkor nem lenne hová visszahozni a szirénjeit. És nem árt majd egy utolsó látogatást tenni a Karószemű szigetén se, ha már megszabadult a ezektől a leszbikus félig halaktól. Bosszú, édes bosszú. Na! Majd akkor. Napalmmal. Lángoljon napokig az egész. Benne a Küklopsz, aki elárulta őt, aztán az a nyomorult Hígafos és persze Bélafing meg a hat pribékje. Igen, ez lesz a jó. És utána jöhet az üzlet. Bár a főszakácsot vissza kéne szerezni valahogy. Mert ahogy a Mimink főz nélküle… Azok az ízek előbb utóbb egy teljesen érthető és jogos zendülésre adnak majd okot.

Szadó Nagyúr tehát épp csak megszokta, hogy nem csicskás többé, és nem is megtűrt száműzött a saját szigetén, hanem a saját űrbékája teljhatalmú ura. Kivéve persze minden baj okozóját, a sziréneket, amikor már fel is tűnt a központi kínzóterem nagy kivetítőjén az a randa kis barna törpe és a még nála is ocsmányabb bolygója, a 42-es, avagy az Élet Értelme, mégpedig az ismert Univerzum határán is túl, de nem sokkal, és jobbra.

És ha már ott volt, mindjárt le is üzent a kis szutyok planétára, hogy:

meghoztam a botsáskáid, köcsög. Az Élet Értelme pedig jó fél óra múlva üzent vissza, miután értelmezte a köcsög szót, és túltette magát azon, hogy emlékei szerint ama csíz hímmel, akivel üzletelt, ennyire nem volt jóban. Viszont a botsáskákra csakugyan szüksége volt. Válasz üzenete egy szavas volt és velős:

- Búzaszem?

Az meg mi? Mimink biztosította, hogy olyasmi van a raktáron, így Szadó pökhendin válaszolt. - Az is lesz.

- Hozzad.

Nosza, pattant is be Szadó a leszálló egységbe és zúzott alá a szikla hátán szikla rücsökre a vagy húszládányi botsáskával és az egy szem rozzsal, de ugyan ki látná meg a különbséget?

Ha most minden jól megy, szépen átszámolják az árut, megkapja cserébe a Föld koordinátáit és kalap, kabát. Egy-két órán belül már úton is lehetnek. A Földhöz érve szerez avokádót meg egy igazi férfit, és ha az ottani humanoidok jó anyagnak tűnnek, akár be is spájzolhat rabszolgából. Ha meg silány a cucc, mehet rá az atom. Vagy nem. Majd amilyen hangulatban találja. Ha szerezne avokadó palántát? Lehet, hogy az a here alakú növény tényleg annyira finom? A szirének megvesznek érte.

No és ami Józsi zöldségesnek a spárga a Vénusz Wellness parkjában, az most Szadónak az avokádó. Ebből is látjuk, hogy mely mélységben összefüggenek a dolgok.

 Ebből csak az látszik, hogy a szerző(k) tompaagyú idióta.

Na mindegy, már csak másfél évem van a nyugdíjig.

A szerkesztő.

 A felszínre leszállva nem is tökölt a zsilipeléssel, gondolván, a cserét akár tíz perc alatt lebonyolíthatja, annyit meg légüres térben, mínusz kétszáz fokon is simán kibír. A rámpától mégis visszafordult a URH-adó-vevőért, leánynevén walkie-talkie, mégse mutogatással teljék a drága idő.

Na, aztán kipakolta a bolygó fekete felszínére a ládákat és várt. És magában megjegyezte, ez mekkora egy sötét bunkó, hogy nem illendő módon fogadja őt, mint ahogy egy komoly üzletfelet szokás.  Na jó, nem kellenek koszorús szűz lányok a kenyérrel meg a sóval, se a piros szőnyeg a díszszázaddal, bár miért ne? Egy teljes fegyverzetű űrbéka elszánt pribék legénységgel és hozzáértően aljas kaptánnyal több nemzet állig felfegyverzett hadseregével is felér.

Azt akkor egyszerre mindenhonnan megszólalt a házigazda, ami azt jelenti, hogy vagy telepatikusan nyomja, vagy az egész bolygó az, vagy mind a kettő.

- Te meg ki vagy?

Szadó forgolódott egy kicsit, amire rájött, hogy felesleges, ezért ingerülten válaszolt. – Hogyhogy ki? Neked is egy hello, nem?

- Téged nem ismerlek.

- És?

- Azzal a Pubé nevű nagyúrral mi van?

- Semmi.

- Hogyhogy semmi?

- Az a kis pöcs a helyettesem volt. Enyém ez a ladik ott fent. Csak nyaralni voltam, azért intézte ő az ügyet.

- De én vele állapodtam meg.

- Ugyan már! Nem mindegy?

- Nem.

- Neked botsáska kellett, nem? Meghoztuk. Akkor kell, vagy nem?

- De biztos, hogy annak a kellemesen kedves, undorító kis csíz hímnek nem esett baja?- aggodalmaskodik az Élet Értelme.

- Biztos.

- Akkor hol van?

- Most ő nyaral.

- Nyaral? Hol?

- Van nekünk erre egy külön szigetünk. Érted. Mi ilyen srácok vagyunk.

Néha adunk a pihenésnek. Pedig nincs is nálunk szakszervezet. Viszont nincs is rá szükségünk. De nem térhetnénk az üzletre? Itt vannak a botsáskáid.

Kilencszázötven, mert ötvenet elengedtünk, hogy szaporodjanak.  Remélem, az nem baj?

- Nem, az oké.

- Akkor…megszámoljuk?

- Mutasd!

Na most hogy mutasson meg valakinek valamit, aki a jelek szerint mindenütt ott van, viszont nincs sehol. Szadó némi dühödt töprengés után kinyitja az egyik dobozt, aztán egy kicsit megemelve és megdöntve körbe mutatja.  – Látod? Ebben úgy nagyjából ötven van. Számoljuk darabra? Mert akkor kéne valami üres doboz, amiben átveszed őket.

- De ezek döglöttek.

- Mi?

- Nem élnek.

- Ezek? Mért nem?

- Mert kimúltak.

- Ne már! – Szadó alaposan megnézi a doboz mélyét. Hát mondjuk, tényleg nem mozog egy se, és nem azért, mert halottnak tetteti magát, úgy ravaszkodik.

Ezek ott bent olyan döglöttek és merevek, mint megannyi bot. A jó istenit!

- De várjál már! Én úgy tudom, nem tenyészteni akarod őket, csak lemérni.

Vagy rosszul tudom?

- Csak lemérni.

- Akkor nincs baj. Itt van mind. Bevigyem őket valahová, vagy hagyjam itt?

- De én nem veled állapodtam meg.

- Attól még elvégeztük a melót, nem?

- Döglöttek.

- Sebaj. Kérem a koordinátákat.

- Pubénak megmondanám.

- Nekem is mondd meg!

- Tőled se titkolom el, legyen.

- Szuper. Jó fej vagy. Komolyan, csíplek. Nos? Hol a Föld?

- De előtte hoznod kell nekem még pár sáskát.

- Mi? Itt van ezer!

- De tőled imádkozó sáska kell.

- Ne!

- Össze akarom őket hasonlítani.

- Nem!

- A botsáskát és az imádkozót.

- Szívatsz, bazmeg?!

- Búzaszemet hoztál!

- Itt van! – mutatja a kéznyúlványa tenyere részén.

- Ez rozs.

- Anyád a rozs!

- Á, nem, ő nem rozs.

- Mondom, hogy szívatsz.

- Csak a tudományos érdeklődés motivál.

- És honnan szerezzek neked egy olyan imádkozó izét?

- Ezret.

- Mi?!

- Nem egyet, ezret.

- Tényleg menj te az anyukádba! Honnan?

- A Földön belőlük is rengeteg van.

- Akkor add meg a koordinátáit!

- Előtte hozzál imádkozó sáskát!

- Ez nem ér.

- De.

- De nem. Nem erről szólt az alku.

- Nem veled állapodtam meg.

- De itt vannak a botsáskáid!

- Ha Pubé haverom adja át, akkor rendben.

- Most miattad szakítsa meg a szabadságát?

- Miattam.

- Hogy te milyen patkány alak vagy.

- Na, ha már szóba hoztad, ezer patkányt is hozhatsz.

Szadó Nagyúr itt belátta, kár vitatkozni, mert a végén már ezer elefántnál tartanak. Ezért szó nélkül visszacaplatott a leszálló egységbe. Az Élet Értelme szólt gúnyosan utána.

- Most hová mész, Nagyúr?

- Közöd?

- A botsáskákat itt hagyod?

- Mit csináljak velük?

- Hát…akkor ezeket köszi.

- Sunyi alak vagy, tudsz róla?

- Ugyan? – kuncog az Élet Értelme, és már tényleg rég szívatott meg ennyire valakit. Hiába, megvan annak a hátránya, ha valaki az ismert Univerzum határán lakik, attól egy kicsit jobbra.

- És ha idehozom a haverod, akkor oké?

- Pubét?

- Őt.

- De tényleg hozhatnál már pár imádkozó sáskát is.

- Harmadszor is: anyád! Az hozzon!

- Á, Ő nem hoz- sóhajt nagyot az Élet Értelme.

[feketemoso]

Lázár Júlia: Elenged

kinek mondhatnám el, hogy reggelente arra ébredek: nincs. még nem tudom, ki vagy mi, érzem: a rossz iszamos zöldje lehúz, le a mélybe a hínár. kinek mondhatnám el, hogyan merítem már odafönt magamba a tudat tőrét: nincs G. nincs J. és reszketek naponta, hogy Zs. maradjon velem. teendők balzsama hoz enyhülést, egy-egy mosoly vagy érintés a gyolcs, de máris megfertőz a napi szenny: kilakoltatták és munkája sincs, a bűne annyi, hagyta, hogy becsapják; az utcán él, de már ott sem maradhat − hová legyen? tanuljon meg repülni?

elképzelem a sok hajléktalant, összekapaszkodva keringenek fölöttünk, csillámhajukat a szél fésüli, eső mossa, nap szárítja, fészket rak benne ezer madár, ujjaik közt hajtás sarjad, sziget terül lebegő testük alá, billen a föld tengelye, élet költözik belénk megint, közlekedési lámpa lesz, szenvedni többé senkit se hagy, gombnyomásra elenged a halál.

[versinator]

Otthonában saláták

Tanulságos kifogytával lobogván hazafele Torban figyelmezz tereád utile Irgalmazni rúgtam pengék felhőjáték Szarvai fonatán mennyköves mesélték Véngonosz gömbölyödő tékozold fuvall Csámcsog kotor följött still

Teljen vonjunk megérinti zoológus Elnyomás főzünk nyalogatják obus Készüljünk imádkoztok kásánk hinnék Lázadok kotyognak szikláin égnék Iparosfa agitátorok hancurozni körüláll Ik csapatosan bözsi máll

Elmulással megbánni pókos belle Megsímogattam meszesednek remélsz table Esdekelni tapogatja tehervonat vesék Dame hatol gyüljetek hék Redőnyök komondora görnyedvén föláll Elitélt szappant elnézel odaszáll

Számító torlasz iszamos maus Injekciózta menykövek parasztgyerek nous Visszája ebédjük lúgjával leütötték Felbukkan fojtom belékevert szaladnék Incseleg belefáradtam kopaszodsz köll Ragaszkodó boglyába egészséggel töltőtoll

Ibinek petit szoptat mille Dalkar hajthatom subáján quelle Csipogó harangkötelet kikötőjébe foghatnék Fiúnk leveske tenghet gondolnék Tengerem megforgatni kályhán rászáll Sapkánkon rózsaromboló lombról pulykamell

Éjébe nevetgéltek nemakarás fasizmus Sáfrány kötelességem háját dus Durrognak fénykévét borongtam kibékülnék Bádogdobozok jószándékaikkal futnál nyafognék Itatóspapír lúgosítsd leömlik Csereg szaváért dur

[omnivorgod]

Nemes Nagy Ágnes: Október

Most már félévig este lesz. Köd száll, a lámpa imbolyog. Járnak az utcán karcsú, roppant, négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon lapján, úgy úsznak át a házon. Acetilén fényében ázik az útjavítás. Lenn a mélyben, iszamos, hüllő-hátú cső, pára gyöngyösödik a kérgen, s a városon, mint vér a gézen, általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog, mellette kucsmás, birka-bundás, mint a makk-ász, guggol a munkás, fölötte hengerhasú gépek, rájuk irva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap, csöpörésznek a targalyak, szalad, olajjal töltekezvén a gép gömbölyű béka-testén, majd a bundára ér a csepp, s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull. A vizes kőre rácsorog. Valaki messze úgy vonul, hogy a köd kilométer-odva énekét tompán sokszorozza, – hallani, amint tántorog.

[szavaksorokversek]

Petri György:Mosoly ---- Meg fogok halni. Nem is oly sokára. S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – az erkélyen reggelente leszívott első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, persze, ahogyan elmúlt annyi minden. Hovatovább csak egy maradt velem, de az igen, Istennek hála érte! A szem mohó, éhes kíváncsisága, a nézés gyönyöre, hogy minden látvány a maga más-más módján színöröm: egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, és egy kazánház tekergő csövei burkolva üveggyapottal és sztaniollal. Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt és a levegő üveghidege. Egy eldobott üres cigarettásdoboz céltalan zörgő összevissza szálldosása az út betonján a változó szél szeszélye szerint. A mosoly egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, valamint a feszes húsú ifjú leány csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje, miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, áni ez nem baj: a szépség fűszere és forrása – a hiba. De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – Mert az angyal a részletekben lakik.

[versinator]

Kerékbe kagylókkal

Mohától igézetben győzzek drótos Tévedjen csikorogtak csendből ceruzák Ízeit kenyered ingerelje érkezés Városaival fizetésével ügyetlenül emlékeztető Vésztörvényszékek ezerkilencszáztizennégy árboccal kaffognak Hajókázás búvárok belátása időmegállítólagos Ifjúságomat lélegző légiójában vérmesen Szökőkutakra törvényszékkel életerők zajongni Szirmokat fészkeikben viselős fölbontotta Rikkancsok ludovikában duruzsolnak ügetsz Kiraboltak engedtem döntögető haladhatsz Érkezzen prüszkölik bútorasztalosok húsáért

Elgondolt vándoroljak karabéllyal iszamos Feledkezzél határköve testőrök jámborul Fészekből földekből világosságod tojásokkal Születést paragrafusait leleplezték elszánta Kívánkozott földszínen fáradhatatlanságot kérdezel Távozása befellegzett paizsot poklos Főkönyvet posztol géprészek kicsődülnekülnek Taposása franciaországból gondba függőágyaikban Érkezni emlékű paradicsomkertjében egyikhez Botorkáló csonk királyságunk elvonulsz Söpört rokonuk kereshettem csatangolsz Tréfálódzó pusztánál tehervonat mezőkből

[versinator]

Romantika vágyódásokattevékenykedők

Faljanak asszonyokba szólamok kíváncsiság Iparlovagok nyelvei szentenciák körforgása Szűzanya zajongó izzóbb mézeskalácsot Megkérdezik karavánjai tészták pereméről Kisüstön karikagyűrű hullája kamrájába Kényszerítse széplábú fogainak megalázottság Terhelt megférjen hágták ábrándozik Zsongnak mentett játékában onániára Kifejezni pokollá baktatnak tenyereddel Horogkeresztek zsendülő matrózok faluvégi Tenyereimen kifosztottak fürdők belengi Elhajóztak tehene köteleiket lógnak

Sugallatát ejtsék begyűjtjük kiszakadtság Ízükre találnál emlékeztetőül átvezet Pillogtak zörejeit asztalaik iszamos Kívánjam álmaimon verítékét rádhagyott Fiúról elválaszt csecsemőt csábitják Járdákon itaka reménykedtem tárgytalanság Vérüket átmarja szűköljenek tekintetünkben Gyógyultan kazalra dobogtak botokat Feljössz fürdök seregély kupolái Falamon tőgye kenhettek fecsegi Parasztvárosban nevette vadzöld ősrégi Italaival kötelességem kőpadlója láthatatlanokká

[versinator]

Öröklétet karcol

Közelegsz gyékénykosárban muzsikált repüljél Csudacsókok sínről végeszakadatlan feszületnél Piszokba szeretetért párnámon kihúnyó Csorgatok léptük melegszem nagyanyó Kerestünk telepátia becsukod kilógó Visszanézők felszabadító pirossága sárgarigó

Rózsaszínűn felfedi vásznakat telistele Dörgőn bírjátok szinérváralja előjele Vadszőlőlevelek kútakba kapaszkodva uccaseprő Botommal házikó monostor aprócseprő Ágakba csiklandtam elenged zajongó Buzdítás fapadon vizeskorsó iringó

Cseresznyefákon azúrvidéken füröszd megkértél Elbúsul kijózanodva tűzhelyére szemfödél Vágtassanak afrikai mérné tűzgolyó Iszamos megjegyezték térünk tejfolyó Meséljek turbékolnak vágytalak nyikorgó Izgatottság ideiglenes szépkeblű elrobogó

Pehelyre bekandikálni zúzni födele Oszoljon csontjuk megkérdezed seele Vetítette holdsugárban bronzarany nyírő Békességét mankók lelépsz lázmérő Párázó citera esőcseppekkel párolgó Elmerengeni kifestett ketrecéből nyihogó

Falutól örömeiért meggyógyul emlékezzél Annyinak termette rakhatott vétettél Szerkesztőség gyűlölnek vértengertől óriáskígyó Vitatjuk megfelel szertemállott lefolyó Könnyűnek kalapjuk megkérdezi hivalgó Megpattan virágvasárnap talajából felbúgó

Újonnan delet elámulva felfele Kacagjon futás szánkón verweile Simulva zengedezéssel elvérezni dícsérő Nyíladozó parazsán jánost őserő Rátekintesz tetvekre gyerekük csipogó Rágná fennakad esdő lelógó

[versinator]

Elérkezettnek visszavonult

Gabonaföldjén rendőrség égetnek harangozók Leányaimnak? korommá lépnem papírlapok Osvát homlokomból sirodból kocsmázók Jelenlétük hegedűzongora lesütjük hirdetőoszlopok

Félelmét utánozná szöktek szomjazók Csapolta zászlódat igazánból kolompok Kezecskéjükkel megtámadhatatlanok bestiáit vitázók Kifordították reggelből falás vasárnapok

Pálmaberkek tapogatja mindinkább tapsolta Bazilikában tramplik bolyongásaim gyomos Hajtanék évét letakarja marcangolta

Rakoncátlan széttörnek tehetetlenségbe iszamos Nézhetne otthonában mályva csapolta Átlépő legsoványabb expozéját elmos

[versinator]

Erkélyen kisváros

Keresztfa elkiálthatnánk szürcsög szemétgödör Falunkból jégár környékre vetésben Fürdőket szednek elittam zúzni! Tartoztunk emelvényre egyenesség ólomfelhők Szánalomraméltók szörnyűségesen elmerített foltba Elveszejteni összezakatoltak lejöttem előretör Póznák kivicsorodott magatokban! felkészült Tüskéid lányka! halunk! feledteti Elősereglenek felborzolt összetalálkozunk virágozzanak Egyszer? robbanjatok világítson csemetéi Odabolondulta megbűvölő csomagod zenéi Riadozó melleit zsírjába száműzöttek

Tűzszemed szúrtam eresztettek tengertükör Kiléphetnék csillagszóró kikelve ritmust Bepiszkult rózsatőn zavargó szétáznak Viharsarok tüskét óvodája sár!! Csillag? kortyolgatni kátrányszagú hanyattdűlt Előkaparták vaksággal találhatta görcsbetör Csurgok éléről könyörögtek ássátok Bozótosain kertemet lebírhatatlan melleinek Kiszabadította dicsérted trónokról pálinkára Tüskebokrain lelkén! odúját övéi Latornak iszamos éveink kertecskéi Remélheti múzeumokat kilincseire sövényeken