#hosszúidőután

[elbuktunk]

Olyan régóta nem írtam már ki semmit, hogy a szavak belemfagytak.

Ezerszer probaltam belekezdeni valamibe, ami akkor, ott, nyomta a szivem, de a sok gondolat között nem fértek ki a szavaim.

Hol is kezdjem, csak elvagyok veszve.

Van amikor órákig hallgatom a lélekfagyasztó zenéket

Vagy esetleg csak csöndbe vagyok, és nézek ki a fejemből.

Nem találom önmagam, olyannyira, hogy már sokszor a társalgás sem megy.

Ezáltal persze, már az írás sem.

Rájöttem hogy az igazi börtön az mi vagyunk saját magunknak.

Bezárkózunk a sok sérelem után, és menekülünk saját magunk elől.

Ezt teszem én is.

Egyik karból a másikba

És onnan a magányba.

Egy időbe, még jól is mentek a dolgok

Talán egy-két hétig, aztán zsupsz, volt huppanás.

Visszacsuszok.

Régen közvetlen voltam, amíg nem nőtt be a fejem lágya, aztan felfogtam a miérteket.

És azt kell mondjam

Nem akartam felnőni!

Visszasírom a gyerekkort, azokat az oszinte neveteseket, amikor meg csak az számított hogy ki talál meg bújocskában.

Csak mostmár

Magammal bújócskázom.

Az élet gyötrelem, nincs örökkévalóság

Hisz egy ilyen elfakult életbe

Ki lel őszinte boldogságot

Ha nem a halál?