#hallgatónapló

[hallgatonaplo]

Végzet

A véletlenek előre kiszámitott precizitásával sikerült a Tumblr szövegbeküldős felületén rossz helyre kattintanom, és egy órányi gépelésem ment a levesbe, pont az utolsó zenénél.

Sziasztok, ez itt a Hallgatónapló, és ma este is koszlott, sprőd lemezek forognak képzeletbeli lejátszónkon.

Mai ajánlatunk szintén SNK-nak köszönhető, méghozzá MF DOOM "MM.. FOOD?" c. 2004-es, ötödik albumát kóstoljuk meg.

Daniel Dumile, rappolgári nevén MF DOOM a 70-es években látta meg a napvilágot Londonban, majd rögtön a keleti partra is költöztek szülei. Itt nőtt hát fel, bármiféle brit zenei hatás nélkül, legnagyobb szerencsénkre.

A szenvedélyes képregénygyüjtő MF DOOM, kedvenc antihőséről, az 5. Fantasztikus Négyes számban megjelenő Doktor Végzetről (DR DOOM) kapta becenevét. Ez lett zenei ars poeticájának alapköve is, és a szereplőhöz hasonlóan minden szereplésekor a maszkot magára öltve zenélt és alkotott, koncerten és stúdióban egyaránt.

Zenéiben felfedezhetjük egy 1970-es években New Yorkban felnőtt ember minden emlékét. Tévébejátszások, jazz, filmzenék, mindent felölel a lemez hangspektruma. A dalok a rapp aranykorához méltóan MPC és SP-303 gépeken készültek. Maga MF DOOM az aranykor méltatlanul elhanyagolt utolsó hirmondója. Zeneileg krémesen lágy, bársonyosan selymes, kenyérre kenhető, aranyszinü hangzása van. Valahol J Dilla és Nujabes közötti képzeletbeli mezsgye középpontjára tudnám elhelyezni.

Epikus ötödik albuma már egy érett, felnőtt alkotás, a szerző saját hangjára talált. Számomra nem volt világos, mitől olyan egyedi, mig korábban (szintén SNK gyanánt) csak egy harmonikás szomorú zenét ismertem, aminek a YouTube hátterén MF DOOM fagyit osztogat gyerekeknek a semmi közepén.

Ettől zeneileg sokkalta sokrétübb dalokról van szó, mindenesetre a "skitekkel" együtt olyan érzetet kelt, mintha a legjobb barátodhoz átmennél beszélgetni, hülyéskedni, és közben menne a tévé háttérzajnak, de még zenét is hallgatnátok közben.

A lemez cime egyrészt a finom ételek fogyasztása közben hallattott affektáló hang ("MM") és az angolszász "étel" (FOOD) szavakból áll. Ez szójáték, mely a szerző müvésznevének betüiből lett kirakva (MF DOOM - MM FOOD).

Ha túl kedves vagy, mindenki hülyének néz

A dalok cimüket tekintve, és témájukban is étel allegóriákon át tárgyalnak közéleti témákat, a szerelem, szex, cigi, pia, és emberi kapcsolatok témáit tárgyalva. A szövegek, néhány vendégelőadó mellett, MF DOOM komótos, cammogó, barátságos mély hangján, jól érthetően kerülnek előadásra. Kevéssé jellemzi a szleng használata (NAS-al, az ATCQ-val, és pl. Mobb Deep-el ellentétben), és a bünelkövetés sem központi toposza a lirikának.

"Fritőzben sült barátok", "Ribanctorta", "Egy sör", "Rapperfilé", "Fügefalevél-bikarbóna", és hasonló cimek utalnak vissza az album boritójára is, melyen a szerző müzlizget és oldalra sandit, a néző háta mögé.

Szövegeit tekintve valahova Guru és Q-Tip közé sorolnám be, talán még Cormega érint hasonló szociálisan érzékeny témákat kevéssé fókuszálva a gettók rideg rögvalóságára.

A sorozatos "skitek" Fantasztikus Négyes, és más "DOOM" rajzfilmekből származ(hat)nak, érdekes átvezetést adva, és kiszélesitve a szerző által felvázolt világot.

A fent emlitett szociális érzékenység és érzelmi intelligencia tanúköve a "Fritőzben sült barátok" c. dal, melynek tételmondata "ha túl kedves vagy, mindenki hülyének néz". A költő előnyben részesiti a személyes találkozásokat, sőt a levelezést is, mint a telefonálást. Mint mondja, itt "olyan valósan érezhetsz, mint egy acélkést". Nemcsak a követelező barátok "villanykapcsolóként" való lekapcsolását festi fel elénk. Szembeállitja a "betyárbecsületet" a "bárók bizalmával" (honor amongst crooks, trust amongst royalty). Egy barátját egy feltehetően illegális fegyvervásárláson ismerte meg (Mr. Fantastikot). Egyik legjobb szófordulata, hogy érdekes, valami milyen olcsó, mégis milyen sok bajt "vesz" (t.i. fegyver - "for something so cheap it sure buys a lot of trouble").

Az egyik érdekesebb záróképek egyike, hogy vannak, akik csökkentett büntetésért képesek beköpni, mig te a sitten rohadsz - mégis mi értelme, kérdezi MF DOOM, hová lett a hüség? És itt állitja szemben a "betyárbecsületet" és "báróbizalmat".

A zenék kellően pörgősek, de csak annyira, hogy fenntartsák a figyelmet. A tévéhangokkal együtt azonban, teljesen pihentető, és kellemesen játékos dallamvilágot varázsol elénk a müvész. Talán kicsit mintha Long Islanden, vagy Staten Islanden vagy ki tudja hol ülnénk egy nyári estén a tenger túlpartján, és piknikeznénk pár sörrel.

Ahogy fentebb irtam, a fotók tanúsága szerint, harci diszben, az MF DOOM maszkban dolgozott a müvész. Fő harceszközei az MPC és az SP-303 főként, a legjobb dobgépek a piacon a mai napig. Talán az Ellis-szigeti kikötő, amerikai tornáca sincs olyan mély, mint ahány réteggel megáldották a beateket. Apró gitárpengetések, Rhodes-zongora akkordok, lusta nagybőgők diszitik a hip-hop diadalmenetének útját.

Az albumon kedvenc dalom a "Guinesses", mely töménytelen mennyiségü, szerelmi bánat miatt megivott irországi sörre utal. MF DOOM vendége, Angelika női szemszögből irja mekkorát csalódott egy "connecticuti télnél is hidegebb" paliban, mig MF DOOM a refrénben az amerikai hadsereg képeivel illusztrája a szerelmi párviadalt, melyet már a filozófus Schopenhauer is leirt “A szerelem metafizikája” c. müvében.

"Szerelemben és háborúban mindent szabad" - erre a közmondásra utal a refrén, és a Lila szivvel (az USA hadseregének legmagasabb, többnyire poszthumusz adott kitüntetése) és morfiummal (erős függőséget okozó fájdalomcsillapitó) illusztrálja az elkeseredett harcot a gének továbbörökitéséért és az emberiség szellemének fennmaradásáért.

A hadifoglyokat hátrahagyják, valaki életreszóló sebesüléseket szerez, és vannak csajok akik egyszerüen túl kemények ahhoz, hogy feleségül vegyék őket, VAGY túl nehéz őket feleségül venni (mi a különbség?). A "too hard to wife" ambivalens kifejezés, hiszen a "too hard" jelenthet keménységet, és nehézséget is egyaránt angolul. Találóan, a zenét egy olyan intro vezeti fel, amelyben a Fantasztikus Négyesben egy hölgy szereplő arról beszél, Dr. Végzet házasságra akarja kényszeriteni, de mivel látta mit müvelt békés világunkkal, viszolyog tőle. Dr. Végzet azzal fenyegeti, elpusztitja a világot ha ellenáll.

Rappbesúgók

"Snitches get stitches", tartja az amerikai közmondás. Magyarul, a besúgók könnyen orvosi varratokat találhatnak magukon. Bár szöveg és zene egységében a Guinesses a kedvencem, zeneileg a Rapp Snitch Knishes viszi a pálmát.

Összetett tematikáját az első refrén vetiti előre: a rappbesúgók elárulják a müfajt, és a koronatanú szerepében tetszelegnek saját koncepciós perükön, egy füst alatt az áldozat álarcát is magukra öltve. Ha sokáig vergődnek, az egész kiadót évekre sittre vághatják.

A verzék a fegyverkereskedelem, a kamugengszterek, és a földalatti zenék kapcsolatát feszegetik. Egy olyan társadalmi réteg tárul elénk, ahol "Mindenki félelemkönnyekkel akarja uralni a világot".

Sümtemémnyek

Az utolsó, meglepően egyszerü beatban csak egy "lábdob, pergő, cin, rhoads" (ahogy Tink mondta a “Nap-Hold” c. Mulató Aztékok nótában) adja a szerepet. A meglehetősen összetett történetből ismét az emberi kapcsolatok komplexitása rajzolódik ki, a 21. század kulturális kommunikációs problémáival megfüszerezve. Végül is, itt azért megmutatkozik szerény angoltudásom és a nyelv komplexitásának keresztmetszete. Mig első hallgatásra előttem valami olyan kép rajzolódott ki, hogy MF DOOM egyedül üldögél, és munka helyett leveleket olvasgat egy Jenny nevü nőtől, az Internet népe egészen máshogy vélekedik.

Az én fejemben valahogy úgy állt össze, hogy MF DOOM-ot ex-nője zaklatja, miközben már házas és terhes felesége.

Ehhez képest, maga a nóta sokkal inkább a pornográfiáról, annak függőségéről, és a kényszeres maszturbálásról szól. És a sütik? A megannyi finomság - csoki-eper-vanilia - barna, vörös, és szőke csajokra utal. Már ha lennének a közelben, MF DOOM azt se bánja, ha "Oreo" - a szleng szerint olyan fekete, aki fehér módon, "burzsujként" él, nők esetében mondhatni tipikus "Karen", karótnyelt újgazdag fehér picsa. Ehhez képest, marad a kiverés, titokban, hogy a terhes (és talán épp szexelni nem akaró) nője meg ne tudja.

Mondhatni, méltó lezárása az albumnak ez a dal is. Látható, hallható, hogy a hétköznapi élet hétköznapi problémáit gyüjti csokorba. Legyen az szerelmi bánat, kábitószerfüggőség, alkoholizmus, "kamugengszterkedés", vagy (a hires Bitto Duo dalra gondolva) az "álmenők, kik adják a vagányt", MF DOOM mindenről mesél nekünk. Egy kis hollywoodi áthallással, ahogy Forrest Gump mamája is mondta, az élet olyan mint egy doboz vegyesszaloncukor - sose tudhatod, mi van a következő papirban. Ilyen MF DOOM zeneisége is, sosem tudhatjuk igazán, mit rejt a következő hangsáv, de bizom benne, hogy mindenki talál köztük kedvére valót, legyen az karamella vagy marcipán, esetleg vanilia.

Köszönöm, hogy velem tartottatok ma este is, találkozzunk minden hétvégén ugyanitt, ugyanekkor. Kellemes pihenést, jó éjszakát kiván:

 a szerkesztő.

[hallgatonaplo]

Stop fucking around and be a man

Teremtés

- Yo Nas, mi a lószar a rádióban tesó?

- Nyugi, nyugi jó cucc lesz!

Valahogy igy kezdődik minden idők egyik legjobb hip-hop albuma, egyenesen 1994-ből, amikor még alig léteztem, és főleg nem az USA keleti partján. Sziasztok, ez a Hallgatónapló, és ma is régi zenéket fogunk hallgatni.

NY(iregy) State of Mind 

Már tiz éve, hogy SNK, szobatársam, valahol szabolcsország fővárosában a képembe nyomott egy telefont, meg a fülembe egy hallgatót. “Hallga mán! Hallgasd ki!”. Szó szót követett, infra pendriveot, és kaptam vagy száz hip-hop zenét. De nem akármilyet! *Keleti hip-hop-ot*.

Azelőtt csak klasszik Eminemet meg nyugati parti “gangsta” hip-hop-ot ismertem, nem is tetszett. 50 Cent vagy Snoop Dogg volt maximum ismerős, azok is csak filmekből, játékokból (pa-ramm-damm-damm, pa-ram-dam-dam-dam-damm... Riders on i Storm, u-hu).

Ez viszont az igazi bün mélysötét városából, New Yorkból jött, Staten Island, Long Island, amit akarsz. A “Projects”, tehát a “Housing Projects” során épült óriási panelok, Lenin és Sztálin betonba öntött álmai az amerikai rémálomban adtak otthont annak a pár generációnak akik formába öntötték a hip-hop-ot.

Egy nyiregyházi koli harmadik emelete olyan messze van a keleti parti életérzéstől, mint egy sárga Szabolcsvolános Ikarus egy amcsifilmes iskolabusztól. 

És mégis, a NY State of Mind-ot hallgatva a téli Nyiregyháza elevenedik meg előttem, mocskos utcákkal, zebrákkal, káromkodó, cigiző, piáló gimnazistákkal. A pattanásig feszült basszus jól aláhúzza az alaphangulatot, hogy itt bizony - mármint a new yorki alvilágban - egy fillért sem ér az élet, a nap apró örömeiért él mindenki, géppuskaropogásban, állandó készenlétben.

Ehhez képest a találó “Life’s a Bitch” egy napsütötte délután a koli teraszán, vagy lent az udvaron, kis önpusztitó rutinokkal. Az élet egy ribanc, ezért szivunk barnaszofit, mert sosem tudhatjuk mikor halunk meg, nem de? Találó párhuzam és jó kifogás Nas dalszövegekkel magyarázni a saját hülyeségünket.

A Világ A Tiéd?

Kinek a világa ez? A Világ a Tiéd! Az enyém-az enyém-az enyém... kántálja Nas és cimborái. Google Translate előtt 2-ben, a lyrics keresgélés hiányában csak kapisgáltam miről akarhat mesélni Nasir Jones, de a mézédesen kellemes háttérzenék akkor is elrepitenénk ha hindu nyelven tolná.

Az egész úgy hangzik mintha egy 90 BPM-es ütemre táncolna egy kocsmában a rádió meg a gyümölcsösgép, kicsit pimasz, kicsit kattant, de mégis lendületes és vidám.

Félidő

A rövid, alig 40 perces album közepén Nas összefoglalja ars poeticáját: rappelés (’83 óta), massziv ivás, szivás, és az igazságok megmondása. Kár is szépiteni, fegyverek, nők, minden van. De mégis, sokkal élettel telibb számomra, mind az előadás mód, mind a letisztult háttérzene. Látom magam előtt a srácot, ahogy járja a Central Parkot, vagy mit tudom én, lepacsizik a srácokkal, durrantanak egy bigát, megnéznek pár csajt, oltogatják egymást, hülyülnek. Valahol ezeknek a könnyed nyár-esti liezonoknak, dalesteknek, és felelőtlen agglegényéletnek állit emléket ez az életmü.

Emlékút

Ha már emlékek, talán a Memory Lane volt az első Nas zene amit hallottam. A fura hangminták összecsengése, felismerhetetlen hangszerek, és pörgős szövegek úgy durrantották el az agyam mint egy Glock-17 egy kisebb bank alkalmazottait. Kirabolta az izlésem, szétlőtt mindent ami rock, punk, vagy metál, kivonszolta a holttesteket a hóra, és igazi életszagú történeteket ültetett a helyére.

Még alig volt mire emlékeznem rövid életemből, de már én is úgy éreztem magam, mint a költő - töltök egyet a régi cimborák emlékére. Egy srác, akit a dzsekijéért leszúrtak, túladagolások, lövöldözések, és mi marad belőlük? Egy üveg pia meg pár emlék. Mintha végigsétálnál az északi körúton egy nyári vasárnap estén, és elképzelnéd, hogy ruhával és rántotthússal teli utazótáska van a válladon, benne álmokkal, tervekkel, csalódásokkal és reményekkel.

Persze ez már régen volt, igy hát mi marad csak? “Hadd sétáljak egyet az emlékkörúton egyszer...”.

Egy Szerelem

A One Love, sőt az egész Illmatic tulajdonképp egy álomutazás az emlékek világában... vagy egy emlékutazás az álmok világában? Mintha egy olyan életre emlékeznék ami valaki mással történt meg. Nem baj, ez sem unalmas cseppet sem. 

Persze ez nem szerelmes dal - egy régi havernak üzenünk talán aki sitten van. Viselkedj jól, az idő csak úgy repül, bár él a test, meghal a lélek... ha anyud hallom sirni kiégek. Vagy valami. Amcsi rappet leforditani annyi értelme lenne, mint akkád ékirással blogolni. Vagy még annyi sem.

Ami ennyi év angol tanulás után is csodálattal tölt el, hogy minden sor egy új emlékkép, minden szó egy új látomás, és minden verze egy új történet is egyben. Persze ez a költői zseni, a múzsa csókjának magasztalása, semmint a müfajé vagy a nyelvé.

One Time 4 Your Mind

Lányok futtatása, tévénézés, rappelgetés... világi élet. Vagy mégsem? A keleti parti szlenghez, talán a szótárak szótára, egy angol szleng szótár is kevés lenne. Ami egykor meggondolatlan szófordulat volt százak és ezrek számára, esőfüggönyként fedi el a 30 évvel ezelőtti régi világot előttem.

Képviseld, Képviseld

Érdekes elképzelni, hogy amig iskolába jártam, és tanultam, arról hallgattam zenéket, hogy mekkora gyökérség iskolába járni és tanulni, mikor drogot is árulhatnék a spanokkal. Valahogy mégsem ez vonzott sohasem, hanem talán a lüktető ritmusok, és az álomszerü, megfoghatatlan hangzásvilág. Nasir Jones, miután ismertette életstilusát, bevételi forrásait, fel is sorolja barátait akikkel legális és unortodox pénzkereseti lehetőségeit gyakorolja, tudniillik akikkel rappelget és crackelget.

Mondanom se’ kell (It ain’t hard to tell)

Mondanom se kell, összecsapott, kapkodott kis blog ez... a koncepció része, hogy nem gondolom túl a dolgot, csak elkezdem hallgatni a zenét, és irom ami jön. Túlságosan analitikus elmém van, mindent részekre bont, kielemez, és ezerszer is átrág. Legyen az bármilyen régi emlék.

Most azonban élvezettel suhan alattam a nyári vakmelegben az akárhanyas Ikarusz a haldokló dizelmotorral, ömlik a sportbajszomról az izzadtság, az UV fénytől elsötétül a 25 ezres fényérzékeny szemüvegem, és csak bámulok, bámulok ki az ablakon...

Fel sem fogva a szavakat, amelyekben Nas ráerősit, poétikai, és versirói készségeire, és tanúbizonyságot is tesz azokról, hagyom hogy elragadjanak a dallamok, és engem is úgy repitsenek vissza, 90 km órával, a 90-es évekbe, ahogy anno egy busz repitett 90-el, 90 perc alatt, 90 km-rel arrébb... vagy nem tudom, nem számoltam át.

[hallgatonaplo]

Tudod, a nap elpusztítja az éjt

Tudod a nap elpusztítja az éjt

--------------------------------------------

Prológus

A korábbi években nem sok The Doors-t hallgattam, őszintén szólva. Párszor végighallgattam az első albumot, meg egy párat még talán. A kedvenc dalom a "The Crystal Ship" az első albumról, aztán rongyosra hallgattam.

Jim Morrison, ahogy amerikában mondják, "nagyobb volt az életnél". 27 év alatt megírta a világegyetem legjobb dalait, végigturnézta az egész (ismert, civilizált, valamire való) világot, és beírta magát a történelembe. Egy könyvtár is kevés lenne összefoglalni mindazt ami Ő volt, így bocsánatos bűn talán, ha csak pár keresetlen sorral emlékezek meg a The Doors-ról. A The Doors amerikai zenekar, Jim Morrison, Ray Manzarek, Robby Krieger, és John Densmore alkotja. 1967 és 1971 között alkottak. ---------------------------------------------

Törjünk át együtt a túloldalra a The Doors amerikai táncegyüttessel ezen a mélabús szerda estén. Sziasztok, ez a Hallgatónapló, és ma is ócska régi lemezeket pörgetünk.

Jim Morrison a huszadik század talán legikonikusabb rockzenésze és kortárs költője. Az egész világon számtalan zenészt és művészt ihletett meg. Magyarországon talán a Hobo Blues Band, és Deák Bill Gyula öltötte magára a szabadelvű nyugati zenész leplét leghitelesebben.

De mégis mi tette őt naggyá?

1967-es, "The Doors" (Ajtók) c., "önelnevezett", tehát magyarul self-titled albuma megadja a választ. Rögtön az első "Break on Through" c. dal áttöri nem csak a (korabeli) polkorrektség határait, de dobhártyánkat is egy M16-os támadófegyver erejével üti át.

Ezt a proto-rock zenét, a hippi korszak csúcsán torzítás még nem, kemény basszusok, pergő jazzdobok, gitárszólók annál inkább jellemzik. És ne felejtkezzünk meg Ray Manzarekről, a billentyűsről, aki avítt Rhodes-zongoráiból ikonikus hangszert alkotott.

A soron következő "Soul Kitchen" már kissé pajkosabb, vidámabb szösszenet, egyfajta élcelődés.

A "Crystal Ship" talán a legkiemelkedőbb dal mindközül - ha időm engedi, egy külön posztot szentelek neki mindenképp. Addig is, hallgassátok meg magatok, itt nincs szükség szavakra.

A "20th Century Fox" is egyfajta laza "csajozós" dal - a cím szójáték, mely a neves filmstúdióra utal, de a szóban forgó "róka" itt egy megszelidíthetetlen nőre utal. A gitár fontos szerepet játszik, de torzítása messze elmarad például a pár évvel később berobbanó Black Sabbath mélysötét viharfellegként belebegő riffjeitől.

A "Whiskey Bar" voltaképp egy régi kocsmanóta, vagy arra emlékeztet. Jim Morrison is igencsak szeretett inni, szerepléseit nagyon gyakran ez meg is hiúsította.

"Mutasd meg hol lelem, a következő kocsmát Ne kérdezd miért, ne kérdezd miért, Mert ha nem találjuk meg a következő kocsmát, Akkor, meg kell halnunk, meg kell halnunk mind"

Nagyjából így néz ki a refrén tükörfordításban, elkapkodva. A refrén második fele teljesen olyan, mintha egy körhintán ülnénk totál berúgva egy falunap közepén.

A "Light My Fire" talán a zenekar legismertebb dala, a nyitószóló a Rhodes zongorán nagyon gyakran felcsendül a kereskedelmi adók hullámhosszain. Érzésre egy olyan képet fest elénk, mintha Morrison tüzet kérne egy csajtól egy házibulin - egy jointhoz, mi máshoz - fűzögetve, bizonygatva, hogy szerelmük halotti máglyaként lobogja át az éjszakát majd ("Our love becomes a funeral pyre"). A szólófutamokat itt Manzarek kétkezes játéka teszi hallhatatlanná, míg a zenekar többi része magabiztosan kíséri a háttérben.

John Densmore, jazz dobosról kevés szó esett, de magabiztos, precíz, ám mégis játékos dobjátéka kellően alátámasztja a zenekar létjogosultságát. Vagy mi. A gitárszólaomkért Robby Krieger felelős, aki a zenekar alakulásakor mindössze hat hónapja játszott a hangszeren.

A címadó első album népszerűségét jól mutatja, hogy egyedül az addigra már befutott Beatles "Bors őrmester" c. albuma tudta maga mögé szorítani. A wikipedia tanúbizonysága szerint a "Light My Fire" fényét beugróként egy Larry Knechtel nevű basszeros emelte, méltó helyére.

A "Back-door man", elsőre nem sokat árul el magáról. Ha nem az USA déli államaiban nőttünk fel, nem is fog, ezzel a szlenggel nem találkozhatunk minden nap az utcán. Magyarul, nincs is talán megfelelője: olyan férfi, aki mások feleségével hál, majd angolosan távozik - a hátsó ajtón (back door).

Erre utal a pimasz sor is: "A férfiak nem tudják, de a fiatal csajok értik - a hátsó ajtón járok (mindig)." Illetve, a "több csirkét eszek mint amit valaha is láttatok", is elég beszédes sor.

Az "I Looked At You", mint olyan, faék egyszerű, de annál jobb dal: rád néztem, rám néztél, rám mosolygtál, visszamosolygtam, és innen nincs visszaút. Túl késő.

Talán a későbbi híresebb (?) rockzenék elfutárának az "I looked at you" velőtrázó sikoltásai tekinthetőek. Legalábbis, a Beatles esetében még ilyenről talán még a "Twist and Shout" c. dalban sem hallhatunk, annak a címe ellenére.

A végtelen éjszaka

"Van, aki édes örömökre születik, van, aki a végtelen éjben jön napvilágra" - talán így tudnám visszaadni a dal két epikus sorát:

Some are born to sweet delight Some are born to the endless night

A "jön napvilágra" csak az én fordítói játékom. Hiszen a születést ezzel a népi metaforával is illethetjük magyarul.

A "Take it as it comes" se egy filozófiai mélységű dal, nem is érdemes benne túl sokat kutatni. (Szerk: pedig Morrison egyetemet végzett irodalmár volt, falta a filozófiai könyveket és az európai költészetet, pl. Rimbaud-t). Talán egyfajta szerelmi költeményként írhatnánk le személyesen, miután ilyen sorokkal zárul "csináld nagyon lassan / tetszeni fog egyre jobban".

Morrison költészetének csúcspontja, és mondhatni, kezdeti, a "The End" című dal. A vég egy andalító akusztikus gitárszólóval kezdődik.

Ismét úgy érzem, fordíthatnánk ezerféleképpen, csűrhetnénk-csavarhatnánk a szavakat ahogy csak akarjuk, nem adja vissza magyarul ugyanazt a tébolyult életérzést a dal. Visszaköszön Morrison depressziója, gyermekkori feldolgozatlan traumái, a szüleivel, különösen az apjával való rossz viszonya, a szerhasználat, és rengeteg fájdalom. Mintha csak prófétikus dal lenne: ez a vég, kedves barátom... ezek az utolsók sorok keretbe foglalják a dalt, mely szintén így kezdődött. Vége a bonyolult terveknek, mindennek ami van, nincs többé biztonság, nincs több meglepetés - nem nézek a szemedbe többé. Fáj elengedni, de úgysem fogsz utánam jönni. Vége a nevetésnek és kegyes hazugságoknak, az öngyilkos éjszakáknak, ez itt a vég.

Jim Morrison 1971. július 3-án hunyt el, 27 évesen, Párizsban.

[hallgatonaplo]

Éjféli Útonállók

Sziasztok, szombat este van, és mi mást tehetnénk, mint régi zenéket hallgatunk? Ez a Hallgatónapló, és ma este az A Tribe Called Quest - Midnight Marauders c. album pörög a képzeletbeli lemezjátszón.

1993-as megjelenése óta meghatározó mérföldkővé avanzsált a hip-hop világában. Hogy miért is? Arról mások sokkal többet, sokkal jobban irtak. Az én személyemhez az Electric Relaxation c. szám köti. Ez volt az első amit hallottam egy unalmas kollégiumi estén. Szokás szerint, SNK támadott le, egy képembe nyomott kb. 162x99 pixeles telefonkijelzővel meg egy pár fülhallgatóval.

Az egész albumot nem tudom anno végighallgattam-e, 6-7 számot ismertem ettől az ismeretlen előadótól. Rá se gugliztam, csak elképzeltem, egy törzset - tribe, haha - ahogy ilyen nagyszakállú aboriginál őslakos ausztrálok nyomják a freestyle rappet a central parkban. Mekkorát tévedtem ember.

Három-négy (egyébként rövidhajú) fiatal srác összeállt az egyikük nagyanyjának pincéjében, videojátékozás, tévézés, kajázás közepette zenélgetni. A több hónapos örömzenélés eredménye az album, melyet később a kiadó jóvoltából stúdióba is vihettek.

Vaskos keleti parti alapok, álomszerü hangminták, és a new yorki gettó-életet megörökitő szövegek. Amit anno korántsem tudtam, a szövegek többnyire csajozásról, rappelésről, cigizgetésről, és úgy általában, a hétköznapi életről szólnak. Ami az ATCQ-t kiemeli sorból, különösen ezen az albumon, hogy néhány zenéjükben kiszólnak az afro-amerikai kultúra egyes elemei ellen / mellett. De erről majd később.

Rögtön az elején egy női robothang köszönt, és egy telefonautomata hangján beolvassa a ma esti programot. Ütős, 95 BPM-es alapok, kellemes szórakozást kivánunk. Néha egy-egy zene után visszatér, hogy mondjon valami tényt vagy megállapitást. Például: 

“10-ből 7-szer este hallgatunk zenét, innen az album neve. A “maraud” szó annyit tesz, rabolni. Ebben az esetben füleket rabolunk.”

A rappereink, Phife Dawg, Ali Sahid Mohamed, és Q-Tip elsősorban, (illetve Jarobi) egymásnak adját a szót felváltva. Az Award Tour némileg arra reflektál, hogy ez már a harmadik, egyébként nagyon sikeres album, és milyen “világ körüli” utat járnak be, ahol a világ egyenlő a valahanyadik és akárhanyadik utca sarkával.

8 millió történet

Mivel telhetnek a napjaid rapperként? Drogot árulsz, lövöldözöl? Esetleg elviszed a kistesód bevásárolni, és megveszel neki minden szart amit akar? Összeveszel a csajoddal, és ezért rámászol a legjobb barátnőjére? Ez mind-mind benne van az izes new yorki dialektus, és változatos szleng által körülfont sorokban. Mennyi probléma - ismételgetik is a refrénben, hogy “help me out now”, azaz “segits meg, segits meg most”.

Az albumon gyakran emlegetik rapper barátaikat, a boritón is a korszak legnagyobb rapperei szerepelnek arcképeikkel, összesen 56-an. Érdekes, valahol azt irják Cormega pl. nem kapott meghivást, ami motiválta is arra, hogy még jobban zenéljen. 

Az ATCQ filozófiáját két kis mozzanat irja leginkább: egyrészt tagjai a Zulu Nation, fekete kulturális felemelkedési mozgalomnak. Másrészt, ezen az albumon gyakran emlegetik Jarobi White barátjukat. Ő ekkor már rég nem rappelt velük, de mindig bejárt hülyéskedni a stúdióba. Sőt, a srácok az ATCQ szellemi atyjának tekintették. (Az infók nagy részét Wikipedián és Genius.com-on olvastam, és emlékezetből lopkodtam össze.)

A “Sucka Nigga” c. szám is valamilyen szinten a Zulu Nation szellemében tárgyalja a feketék életének egyes aspektusait, azaz az N-szó használatát. Q-Tip elmondása szerint, utálja a balfasz feketéket (vagy valami ilyesmi), és még inkább a balfasz rappereket, igy hát arra invitál egy érdekes költői képpel, hogy szippantsuk be inkább az ő zenéit mint egy nagy slukkot. A refrénben kitér arra, hogy bár nem akarja használni az N-szót, mégis, úgy röpködnek ki a szavak a száján, mintha egy Uzi géppisztoly (a kor szlengjében “Úúú-wopp”) tüzelne. A szám mondanivalóját a női hang foglalja össze: “Attól még nem vagy kevesebb emberként, hogy nem húzod meg a ravaszt / Attól még nem vagy nagyobb ember, hogy meghúzod.”

Az Éjfél voltaképp, számomra, az éjszakai élet egyes mozzanatait jeleniti meg. Sötét, hideg éjszakák, beállt emberek, bizniszelés, gengszterkedés. “A nap még magasan / De az agyam már az éjszakában”, talán mondhatnánk a refrénre.

Ezen a ponton megvallom, másodjára hallgatom az albumot, tegnap nem csak meghallgattam, végig olvastam a lyrics-et, meg ahol tudtam rákerestem mi-mit jelent. Nem sokkal vagyok előrébb, annyira sajátos szóhasználattal élnek a srácok, és olyan sok közéleti referenciát használnak, hogy az embertelen.

“Tudta, hogy az AIDS a spanyolajkú és afro-amerikai közösségekben félelmetes sebességgel terjed? Az oktatás jelenti a kiutat.”

Lemehetünk, leme-lemehetünk

A We Can Get Down egy valamelyest vidámabb dal, az első verze igazából csak a béna rapperek oltogatásával telik. A refrénről leginkább a “scatelés” (igen, a Bee-Bopp-Bopp-Baboppos Scatman John is innen kapta a nevét) jut eszembe. Igazából csak pár jól hangzó szót vokalizálnak, aminek tulajdonithatunk valamilyen pozitiv jelentést (benne vagyunk, benne-benne vagyunk, vagy hasonló). Ez viszonylag gyakran használt elem úgy érzem ezekben a rappekben, ezért sem vállalkoznék “müforditásra” soha amcsi rap esetében.

“A Tribe Called Quest négy tagból áll: Phife Dawg, Ali Sahid Mohamed, Q-Tip, és Jarobi. A E I O U és néha Y”.

Érdekes, hogy mig az Y nem számit magánhangzónak, néha mégis oda sorolják (mert pl. olyan szavakban mint a “candy”, i-nek ejtjük). Jarobi sem rappel mindig, mégis az ATCQ-ba sorolják.

Elektromos Relaxáció

Az egyik legelső, és sokáig kedvenc hip-hop nótám, egyszerüen beszippant és magával ragad. Zeneileg, elsősorban. Szövegileg az elektromos relaxációt leginkább úgy kell elképzelni, hogy áthivod a csajod Netflixezni, és fakultativ programokkal töltitek az estét. A hip-hop világ legfélreértettebb refrénje, a “Relax Yourself Girl, Please ???”, ahol a ??? helyére tetszőleges szavakat képzelhetünk. A banda később tisztázta, itt azt vokalizálják: “Please settle down”, azaz vágódj el, engedd el magad, és lesz ami jön. :-) Babám.

A videoklip is leginkább arra hajaz, hogy a haverok összeülnek egy kávézóba, és csajokról, meg a tegnapi partiról dumálgatnak, rappelgetnek hülyülnek. És igy van ez jól.

Tapsolj - Ali Sahid (talán aki hatására Q-Tip muszlim lett az album kiadása után) mesélget nekünk erről-arról. A nők, a jeepek, a G-k - és Q-Tip számtalan indokot hoz fel poézisének sziklaszilárd erejét alátámasztva. Érdekes, hogy bár talán ezt a számot elég “bulizósnak” szánták, nekem inkább kicsit szomorúra sikerült az alap, legalábbis a soron következő “Oh My God” ezerszer vidámabb. Illetve, én a vadulós zenéket is valahol az “Onyx” Slam c. epikus darabjánál kezdem, és az ATCQ sokkal inkább a lazulós vonalat erősiti nálam.

Az Oh My Godból csak az Egyesült Királyságban megjelent rádiós remixet ismertem, jobban is tetszik, mert ott sokkal hangsúlyosabb a basszus, és nincs vidám kis trombitálós minta. Nem baj, igy se rossz eredetiben. Igazából itt is csak a szövegelés megy - hadd szóljon a zene, nyomd a fader gombot, Queens a legkirályabb hely, képviseld, meg minden. Kicsit itt is az az érzésem, mint a Nirvana esetében (tudom fura párhuzam): butaság lenne bármit is komolyan venni, vagy komoly górcső alá venni, amit pár beállt városi srác két szelet pizza között összenélgetett.

“Az MC rövidités azt jelent Master of Ceremony. Sokan akik MC-ként tevékenykednek, nem tudják ezt.”

Hadd Forogjon

Az albumon nem csak a boritón, a zenékben is közremüködik egy-két befutott rapper, itt például Large Professor szól pár szót. Ahogy Nas Illmatic c. albumánál, vagy valahol máshol irtam, az is mindegy lenne, ha kirgizül tolnák a srácok, a zenei alapok, és a vokál ritmikussága akkor is elviszi a hátán az egész albumot, ha egy kukkot se értesz belőle.

Felületes, és felszines zenés estem a végéhez közeledik. Bár zeneileg megragadó, a The Chase 2., illetve a hátralévő 2-3 szám sose volt a kedvencem - nem is ismertem őket.

“Ezzel véget ért az Éjféli Útonállók program. Nyomjon meg egy tetszőleges gombot a főmenübe való visszatéréshez.”

Van egy-két extra szám, ami talán csak európai változatokra került fel. Talán ilyen a Lyrics to Go (Útravaló szó? hehe). Meggyőződésem, hogy azáltal, hogy nem vagyunk amerikai anyanyelvi beszélők, főleg nem a new yorki gettóból, olyan nyelvi finomságok vesznek el a forditásban, mintha valaki angolra akarná forditani az Akkezdet Phiai bármely számát. Ahogy nem lehet jól átültetni angolra azt, hogy “Egy házam van annak az égbolt a teteje / Padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a nap, hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet” (vagy mi), vagy azt hogy “Rámnémetnemlelelmenteménmár”, (és ezek még nem is a legdurvább AKPH verzék hehe) igy azt sem lehet szerintem, amikor Q-Tip, vagy Ali Sahid veszettül rimel.

Talán az a legfurább az egészben, hogy bár közel 30 éves gépeken készültek, akár tegnapiak is lehetnének a zenék. Az MPC- és SP dobgépek sajátos hangzása olyan jó minőségü, hogy semmit nem veszitett minőségéből, sőt, mint a jó bor, megérett.

Ahogy fentebb irtam, nagyon sok kulturális kihallás van, amit az sem érthet talán, aki hiába amerikai, nem akkoriban élt NYC-ben: ilyen lehet Toni Braxton R&B énekesnő emlegetése, vagy Marion Barry története, akit Washington D.C. polgármestereként kábitószer fogyasztásért lekapcsolt az FBI, 6 hónapot börtönben ült, majd megválasztották mégegyszer polgármesternek ugyanoda.

Ennyi fért ma esti müsorunkba, köszönöm hogy velem tartottatok. Vigyázzatok magatokra, egymásra, másokra, és ne felejtsétek: bármilyen zenét is hallgattok, mindig keressetek rá a szövegre, és minimum Google Translatezzétek ki miről szól. És legyetek szerencsések.

[hallgatonaplo]

Szolgáld a szolgákat

A Nirvana talán legfurább tulajdonsága, hogy mindhárom albuma (a sok kiadatlan demót nem számitom semminek, non-canon) olyan, mintha három különböző zenekar játszaná. Sziasztok, ez itt a Hallgatónapló, és ma régi zenéket hallgatunk rogyásig.

Szeretném megérteni, mi tetszhetett, nem tetszhetett ezekben a zenékben. Az In Utero volt talán a legkevésbé kedvenc albumaim egyike. Szövegileg ma sem értem egészen, de annak idején csak kapisgáltam, mint elsőéves hallgató a zárthelyi fogalmát.

A Bleach-hez képest shakespeari magasságokban ivelő szövegek (no sarcasm) jól irják: a tinikori düh jól kifizetődött - öreg vagyok és életunt. Ez százszorosan igaz lehetett Kurtre, aki már túl volt egymillió lemezeladáson, multimilliomos volt, és többezres koncerteket adott - harminc éves kora előtt, diploma, munkahely nélkül. Egy alkesz, drogos seattle-i munkanélkülit imádott minden tini Washington államtól Ojmjakonig. Hogy lehet ez?

Szagtalan Szolga

Andalitanak az alliterációk, igy az apprentice-t szándékosan szolgának irtam. Ez a szám leginkább az albumboritót irja le jól, paradox módon. Egy formalinszagú kórbonctermet, vagy próbababát, üvegcsékben üldögélő belső szerveket, anatómiai könyveket. Egy kis visszacsatolás a Lounge Act-ra az előző albumról - hiszen ott egy féltékenységi dráma kiváltó oka volt egy másik nő (micsoda?!) parfümje. Itt pedig egy igazi szagmester, egy illatmágus születik a semmiből, és tünik a semmibe.

Sziv Alakú Doboz

Gyerekként félelmetes volt, talán ma a kedvenc videoklipem lenne a Heart-Shaped Box. A vörös háttér, a keresztrefeszitősdi, a holló - a zenétől olyan élesen eszembe jut, mintha most is nézném, a pipacsföldekkel együtt. Kurt igazi géniusza szabad kezett kapott talán, nem hiába. Bárki dolgozott a klipen, maradéktalanul értette, és érezte mitől Nirvana a Nirvana. 

Valami másnapos kábult rémálom egy végigtombolt este után, amire alig emlékszel, de összevesztél, talán verekedtél is a csajoddal, és fogalmad sincs hogy kerültél ide. Ötven forintos gépi kávé, töltött cigi, szivfájdalom. “Hé, várj, van egy új panaszom! Hálám örökre üldözni fog / felbecsülhetetlen tanácsodért”.

Erősen érzelmes, szerelmes dal ez, talán a 90-es évek amerikai “Megrakják a Tüzet”-je, ahol az ember úgy veszi sorra a régi emlékeket, mint Forrest Gump a bombonokat - egy sziv alakú dobozból.

RÉP MIII

Egy koncertvideora emlékszem, amiben Kurton vizszintes csikos póló volt, valami amcsi Fábry Sándor müsorában énekelgettek. Életemben először hallottam torzitó pedált, tudniillik az “akusztikusgitáros” rész váratlanul megy át zúzásba, amitől mállékony, befolyásolható elmém totális eksztázisba ment át. Mit sem sejtettem sem én, sem szerető szüleim, hogy az üvölt a hangszórókból. ERŐSZAKOLJ MEG, BARÁTOM. 

Valami Farmer bosszút áll Seattle-n (vasvillákkal vagy nem tudom, nem vagyok farmer)

Wooow. Wow. Ezerszer is wow. Az elhadart, elherdált amcsi akcentus mögött az rejlik a refrénben, hogy I miss the comfort in being sad - hiányzik a jóleső bánat, énekli az ifjú bárd. Szokásos módon, a Nirvana olyan jól hangszerelt rockzenekar, hogy ha kazahul, vagy mongol torokénekkel adnának elő angol helyett, akkor is mindenki megvenné. Maga a dalszöveg, merüljön el benne aki kulturális könnyübuvár akar lenni az USA emésztőgödrében, valami seattle-i belső poén, in-joke lehet úgymond, vagyis kulturális referencia. Önmagában semmi botrányos nincs benne, ahogy mondják, aki érti érti.

Buta

Azt hiszem, buta vagyok. Ez talán már tiniként is kapisgálódott bennem, hogy miért énekelné ezt bárki is magáról? Hát, tizenöt év, és megértettem. Felcsillan ismét a Nirvana képzeletbeli zenei irányát jól meghatározó cselló, a Something In The Way c. dal az előző albumról már bemutatta milyen jól müködik. A Nirvana, talán az utolsó képviselője az amerikai “kulturális olvasztótégely” koncepciójának. Bátran keverik, nem csak ötletszerüen, a klasszikus zenei (azaz akusztikus gitár, és cselló), a rock, és a punk elemeit, hogy valami igazán meglepő, de jól sikerült katyvasz legyen, mint a citrom-lime üditő royal vodkával.

Nagyon majom

Kicsit ez a dal is, mint talán a Bleach-en a Downer, egy kis kulturális élcelődés (Nyakig ülök / kétszinü hazugságokban). Zseniális, a “Ha valamire szükséged van / Kérlek ne habozz / valaki máshoz fordulni” fordulat. Ugyanis, a “please don’t hesitate to contact me” annyira bevett fordulat mind a magán-, mind az üzleti életben, hogy gyakran már elköszönés helyett is ezt irják az angolszászok. Ez az untig ismert udvariassági formula, corporate mantra gyönyörü feloldása a “please don’t hesitate / TO ask someone else first” (hogy valaki máshoz fordulj).

Fej(ts)d meg

Ez a kimondott depiroham talán csak az utolsó mondata miatt érdekes - a szagod még mindig itt van, a gyógyulásom helyén. Mindig ez az illatmetafora, mely úgy sző át mindent, mint vizipipadohány illata az egyszeri egyetemista albérletét.

Filléres Tea

Magyarul talán Sir Mortonnak is hivhatnánk, egy melankolikus visszatekintéssel induló, Sinkanszenként gyanútlan kinai rénszarvasba csapódó refrénbe érkező nóta ez. Érdekes lesz később látni, mennyire más életet kezd az Unplugged koncerten akusztikus formában, itt azonban a depis-másnapos tötymörgést egy igazi felszabadult düh- és boldogságroham követi. Azt mondja a fáma, a hashajtók (laxatives), és a savlekötők (cherry-flavored, tehát cseresznye izü, antacid) az intravénás kábitószer fogyasztás mellékhatásait enyhitendő eszközök. Ezért is emliti a költő itt őket, mint “szintén zenész”, fogyasztó. 

Radio Friendly Unit Shifter

Első Wikipedia-kalandjaimból tudom, hogy ez bizony szóvicc, a “rádióbarát” ugyanis rádióban bátran lejátszható zenék szleng-neve (a Rape me nem az), a Unit Shifter pedig az a dal, ami miatt megveszik az egész albumot (lásd Smells Like Teen Spirit). 

Meglepő módon, talán csak egy összecsapott dal, de vannak benne érdekes képek. Cigarettával katicásra pöttyözött lepedő, egyszerhasználatos, elpusztitott dolgok, “beavatkozás a kalózkodásunkba” (szójáték a privacy - magánügy és piracy - kalózkodás szavakkal). A felkiáltás, hogy “Mi a baj velem? Mit gondolok Rólam?” talán sose volt aktuálisabb.

Maga a dal egy aurális őskáoszba fordul, teljes megsemmisülés.

Tourette’s

A Tourette szindrómát sokan csak a South Park c. epikus káromkodós meséből ismerik (amiben angolul fele annyit sem káromkodnak amúgy). Itt azonban csak egy kifejezett szépités, csürés-csavarás arra a dührohamra, ami ez a “dal”, talán csak levezették a rögzités közepette felgyülemlett feszültséget.

Ezer Bocs

Az All Apologies szintén a rádióbarátabb, és müvészibb alkotások közé tartozik, gyöngy a disznók között. A magasztosabb zenei értékeket megjelenitő cselló is fel-fel tünik benne, nem csoda hogy az Unplugged-on is ott lesz a dal. Talán mindig is az album közepén megjelenő “Dumb” párjának tartottam. Méltó befejezés ehhez a zenei utazáshoz, és az untig ismételgetett mantra “All in All is All We Are” - Minden a Mindenségben Minden A-Mi Vagyunk - talán az egész Nirvana munkásságának egyetlen mondata, amiről a keleti filozófia és buddhizmus jut eszünkbe.

Összefoglaló

A trió legérettebb, befejező alkotása, a Magnum Opus. Az Unplugged in New York koncerttel együtt előrevetit valami sokkal érettebb képet egy felnőtt, de érdeklődő, nyitott, és szabadelvü zenekarról, akik nem félnek elmondani mit gondolnak. Orditva. Trágárul.

A maga hullámvölgyeivel könnyen azonosulhatunk, egyszer fenn, egyszer lenn, mégis szabadon. Minden napra juthat egy dal, ha törni-zúzni van kedvünk, vagy ha csak fetrengünk az önsajnálatba, ez az album ott van. 

Utólag, érettebb fejjel, ez tetszik a legjobban a három közül. A Nevermind, mondhatni, túl jól sikerült, minden egyes hangjegy tökéletesre lett csiszolva. Itt van egy kis disszonancia, egy kis feszültség, ami miatt szebb. Ahogy Petri György irta - a szépség füszere és forrása - a hiba. Ez az album is, ahogy a Nirvana története, tele van hibákkal. Mégis, kénytelen voltam együltő helyemben meghallgatni a három studió albumot.

Bár az első már közel hallgathatatlan számomra, a második so-so, összességében, nem szépültek meg az emlékeim, csak én is felnőttem. Mielőtt elkezdtem ezt a projektet, azt gondoltam, Nirvanát soha többé nem tudok hallgatni, gagyi ocsmány szar lesz. Szerencsére, nem volt igazam. Nem teljesen.

Persze, van benne rengeteg infantilis bénaság, de hát melyik tinédzser korban nincs? És ezek a srácok, bár nem voltak hülyék, jól tudtak hülyéskedni. Erre volt szükség, hiszen a tinédzserek mindig a 6-7 évvel idősebbek hülyeségeire a leginkább vevők - sem a fiatalabbak, sem a saját korosztályuk, sem a sokkal idősebbek nincsenek rájuk olyan hatással, mint egy unokatestvér, nagytesó, vagy szomszéd gyerek, aki idősebb.

Egy szó mint száz, örülök, hogy vannak ezek a kis zenék, és ez alapján, meg pár régi interjú alapján amire emlékszem velük, olyan tagoknak tünnek Nirvanaék, akikkel én is szivesen megittam volna egy sört huszonévesen. Talán még most is. 27 évvel később.

[hallgatonaplo]

Kihúzva

2020 végnapjait éltem, amikor a gép elődt punnyadva gondoltam egy nagyot, és kikerestem a Nirvana - Unplugged in New York c. “albumát”. Igazi klasszikus, tele szomorúbbnál szomorúbb nótákkal, és ha 2020 a Titanic lenne, a zenekar ezt húzná miközben süllyed.

Végig is hallgattam “ától cettig”, “ánblokk”, stb. mondjuk bárhogy is. Valami sziven ütött. Értem a szöveget.

Tiz-tizenkét éves lehettem először amikor a Nirvanát hallottam. Gyanútlanul lapult meg pár szám egy irott CD-n, teljes össze-visszaságban. Egy-két videoklip is volt tőlük, de lényegi információ semmi.

Más lényegi zenei hatás hiján, ezt választottam kedvenc müfajomnak, és a Nirvanát kedvenc együttesemnek. Ezért a megtisztelő cimért olyan zenekarok és előadók versenyeztek, mint a Tankcsapda, Akela, Metallica, vagy a Megadeth.

A lényeg, és erre hamar rá szeretnék térni, hogy ennyi idősen még nem volt lényegi nyelvtudásom, se magyarul se angolul. A Tankcsapdában se hallottam ki mindig Lukács szófordulatait (”A világvége még várhat / Pogózzanak a *bankok*”...?).

Igy hát lelkesen, de annál naivabban hallgattam a Rape Me, a Floyd the Barber, a Drain You, vagy más egyéb vidám dalokat. A rockzene, ilyen jó, nem?

Mindennek a szomorú kis blognak pont ez a felismerés adja a magvát. Újrahallgatva a régi dalokat, próbálom újramotiválni a tinédzserkori izlésemet, döntéseimet, jobban megértve ezáltal önmagam. Mi vezetett idáig...?

Bizonyára vannak jobb, újabb, szebb albumok, amiket majd meghallgathatok, és bizonyára lesz pár amit huszonéves fejjel hallgatlanul a szemétbe dobok... Akela - Fü alatt, valaki? Inkább egy J Dilla - Donuts bármikor.

A metodika a következő: meghallgatok egy albumot, és közben “on-the-fly” élőben kommentelem, az iskolás “olvasónaplók” analógiájára. Hallgatónapló.

Vajon min mentem keresztül akkor? Min megyek keresztül most? Remélem megtudjuk a választ.