#gondolatörvények

[angelofghetto]

homeward bound

Ipari övezet, kicsit arrébb egy lakótelep kezdődik. Megyek hazafelé a buszhoz. Jó hosszan belátni az utat, látom, épp jön a busz, kicsit megszaporázom, hogy időben a megállóba érjek, mert ritka a járat. A buszvezető az előző megállóból kifordulva begyorsít, az út közepén halad, mintha nem akarna lehúzódni az én megállómhoz, de végül mégis megteszi. Így is két lépéssel a busz előtt vagyok a megállóban, vállal kicsit el is találom az oszlopra szerelt menetrend táblát. Nyílik az első ajtó, fellépek a peronra, a vezető azonnal odaszól nekem:

- Ugye tudja, milyen szerencsés?! - Szerencsés?- mosolygok, csak nem látszik a maszktól. - Hát hogy megálltam magának. - Ööö... köszönöm. - közben leülök a sofőrülés mögötti részen. -Tudja, ha valaki jót tesz velünk, azt megköszönjük. - Megköszöntem. - már nem mosolygok, de a hangom nyugodt. - Nem volt a megállóban. Nem vagyok köteles felvenni. - A megállóban voltam. - NEM VOLT A MEGÁLLÓBAN ! - ezt szerintem már a hátsó peronon is hallják. - Azt hittem, az a feladata, hogy elszállítsa az utasokat, nem az, hogy üresen végigszáguldozzon az útvonalon. Itt kicsit szusszanok, jön föl az adrenalin, de nem akarok vitázni, végülis mondhatjuk hogy határeset. Közben olyan kifejezések jutnak eszembe, mint defenzív vezetés, meg hogy ráutaló magatartás. A buszvezetők ugyanúgy messziről belátják a környéket, nem szokott ebből probléma lenni, sőt inkább megvárják az embert, hogy odaérjen, mint mondtam, ritka járat. Basszus, itt nem én vagyok az ellenség! Az vagyok, aki reggel, még kávé előtt is tud mosolyogni, aki a végállomáson nagy jóreggelttel köszön a sofőrnek, aki segít feladni a babakocsit, és lesegíteni a nyuggereket a lépcsőn.

Közben emberünk csak mondja és mondja, csúnya szavakat nem használ, de egyre jobban belelovalja magát a saját monológjába.

- Uram, nyugodjon meg. Végülis nem halt meg senki.

Magamban hozzágondolom, hogy inkább a vezetésre figyeljen, mert hallom, hogy a kormánykereket csapkodja. Hagyom, hogy csak mondja és mondja. Régebben fontos lett volna, hogy megvédjem a vélt vagy valós igazamat, de ez már nem érdekel. Hadd legyen övé az utolsó szó. Az univerzum végtelenjében két parányi porszem vitája olyan semmiség.

Bármitől is volt ez a pali ilyen paprikás, tuti hogy nem én okoztam neki. Talán egy előző utas, talán egy mazsola, aki előtte tötyögött, vagy egy troll, aki bevágott elé. Milyen rendes tőlem, hogy felvállalom a boxzsák szerepét, és levezetheti a feszkóját rajtam.

Kinézek az ablakon. A lemenő nap lazac színűre festi az ég alját, fölötte széles szürkéskék felhősávok. Milyen szép. Ez a pandémia mindenkit kikészít.

[angelofghetto]

mint fent, úgy lent

Különös párhuzamot vettem észre. A mai magyar politikai helyzet kísértetiesen hasonlít a házasságomra. Arra számítottam, hogy a férjem majd együttműködik velem, vállt vállhoz vetve együtt teremtjük meg a család biztonságát és jólétét. Bevállaltam a magam áldozatait, megszültem a gyerekeket, plusz feladatokat vállaltam, hogy ne nagyon vegyük észre a kieső jövedelmemet. Jó darabig nem is vettem észre, hogy baj van.

Aztán egyszer csak azt tapasztaltam, hogy a pénzes dobozból túl gyorsan fogyogat a közös pénz, és nem én költöm. Hogy hétvégente magamra maradok, mert apu hétvégi céges bulikba jár, sporttáborokba, kirándulgatni, miközben fizikailag és anyagilag is egyre inkább rám terhelődik a család minden feladata.

Aztán jöttek a hazugságok, és a “kinek hiszel, nekem vagy a saját szemednek” szituációk. Jöttek a teljesen indokolatlan és felesleges pénzköltések, miközben már azt számoltam, hogy jut-e a gyerekeknek tej, vagy megint üres teát adok nekik.

Még több feladatot vállaltam. Már éjjel is dolgoztam, olyasmit, ami nem jár zajjal, hogy a többiek aludni tudjanak. Közben elvesztettem a főállásomat, és logikusnak tartottam, hogy akkor addig a párom vállal többet, míg rendeződöm, de ez elmaradt. Hovatovább észrevettem, hogy gyakorlatilag már én tartottam el a famíliát, mert a nagy dérrel-durral hazahozott fizetését sutyiban magára költötte, hogy dugipénzei vannak, hogy más költséges dugi ügyei is vannak, mert egyre több rejtélyes fertőzést tapasztalok magamon.

Sokáig tűrtem. Azt mondtam, vállaltam, hogy jóban-rosszban. Hát most van a szegénység, betegség, micsoda dolog lenne kilépni a bajban. Minél többször emeltem kifogást, annál többször kaptam meg, hogy én vagyok a hibás, hogy alkalmatlan vagyok, hogy az ő nyakán élek, és különben is, nézzem már meg, milyen szerencsétlen lúzer vagyok, aki nélküle belefulladna a saját nyálába.

Az érvei nem ültek. Egyre jobban kilátszott a hazugságai csontváza a kapcsolatunk összeszáradó múmiájának aszott húsa alól, miközben a “közös” pénzünk elvesztette közös jellegét, és úgy olvadt el, mint hó a napsütésben. Mikor kifogást emeltem, jött a családon belüli erőszak. Brutális évek voltak, de akkor még nem tudtam kilépni. Egyrészt hittem, hogy sok odafigyeléssel javulhat, másrészt nem volt hova, miből.

Nem mondom végig. Hosszú, ronda válás lett belőle. Na nem én akartam ezt, szerettem volna egy tárgyalással letudni, hogy a gyerekek legkevésbé sérüljenek.. és nem vagyont kellett osztani, hanem tengernyi adósságot, amit végül mind én fizettem. Évekig húzta, nem lehetett tőle megszabadulni, mindig kitalált valamit, hogy fenntartsa ezt a képtelen helyzetet.

Végül ő nyerte meg nekem a pert az erőszakosságával, a látleletekkel és a nyomdafestéket nem tűrő üzenő céduláival, amiket rendre bevittem a bíró elé. A saját brutalitása vezetett oda, ahol most tartunk.

Az utolsó mondata az volt, miközben tudta, hogy éhezünk, “élj meg, ahogy tudsz”. És kilépett az ajtón. Ez piszok sok erőt adott nekem később, mert azt gondoltam, oké. Meglátjuk.

Tartásdíjat több mint egy évig nem fizetett, még gyakran visszajárt törni-zúzni, telefonon zaklatott a munkahelyemen, de már nem tehetett semmit. Most meg lehet nézni kettőnket. Ő úgy néz ki, mint egy hajléktalan, és az utolsó szeretőjénél lakik. Mi meg hát.. a sors visszafizetett nekünk a sok szenvedésért, mert nagy szerencse ért, amit megbecsülünk, és igyekszünk méltók maradni rá.

Szóval mindennek vége szakad egyszer. A rossz dolgoknak is.

[angelofghetto]

leoltva vagy beoltva

Emlékszem a sorállásra az iskolaorvos rendelője előtt, ahol a kötelező védőoltásokat kaptuk. Emlékszem a fájdalmas szurira, hogy többen elájultak az izgalomtól és kiszolgáltatott félelemtől.. és emlékszem, milyen hevesen próbáltam meggyőzni a fehér köpenyes nénit, hogy nekem ezt nem szabad, mert én már egyszer megkaptam. Kinevetett. Senki nem volt mellettem, hogy megnyugtasson, de volt egy csomó hatalomgyakorló személy. És emlékszem az idétlen, nyerítő fiú osztálytársaimra, akik azzal szórakoztak, hogy lendületből beleöklöztek a reakciónak indult, gyulladt oltáshelyekbe.

Értem, hogy olyan végzetes betegségek ellen oltanak, mint a torokgyík, vagy tetanuszt adnak annak a korosztálynak, aki naponta horzsolja le a térdét a salakon vagy az aszfalton.. de azt nem értem, miért kell bárányhimlő, mumpsz és kanyaró ellen oltani. Nekem mindhárom volt, a gyerekeimnek is. Egy szűk hét lázas állapot, némi kiütés, és egy életre szóló védettség. Sok folyadék, vitaminok, ennyi. Régen a kicsiket direkt összefektették, hogy egyszerre essenek át ezeken a gyermekbetegségeken.

Mikor gyerek voltam, mi még keresztes oltást is kaptunk fekete himlő ellen, amit már nem adnak, mert állítólag vagy 50 éve nem fordult elő ilyen megbetegedés a Föld nevű bolygón.

Aztán itt vannak a gyümölcsfáim. Sokat tanulok tőlük. Semmi ellen nem tudnak védekezni, mert eddig vegyszerfürdőben és műtrágyaágyon élték az életüket. Pedig nagyon ügyesek. A meggyre és az almára kimondottan büszke vagyok, mert ahogy megkapták a mászórovar-ragacsgallért a törzsükre, és némi esőt, kivirultak. Látszik, hogy az előző gazda a szilváival törődött leginkább, mert igen szerette a páleszt. A szilvafái nagyon rossz bőrben vannak a kemikáliák nélkül.

Eszembe jut a kis cigánygyerek a vasútsoron, aki pocsolyából iszik, mégsincs semmi baja, és az agyonfertőtlenített luxusgyerekek, akiknek mindent a segge alá tolnak, és képtelenek lennének megélni a szülői háttér nélkül, mert nem tanulnak meg túlélni.

Aztán azon is elgondolkodom, miért kell dolgoknak kötelezőnek lenni. Miért kell a “jóra” rászorítani embereket? Vajon ha tényleg jó, miért kell hozzá parancsuralmi erőszak?

[angelofghetto]

a zászló

- széljegyzet augusztus huszadika előestéjén -

Reggel munkába. Külső peronra irányítanak, már jó ideje szórakoznak a menetrenddel, hogy mi honnan indul, hová érkezik, nem lehet rutinból utazni. Egyszer retro szerelvényre ülünk, aminek zakatolása régi táborozásokat és osztálykirándulásokat idéz, máskor légkondicionált, plüssborítású kagylófoteles, halkan surranós kék-ezüst acélkígyóba.

Szóval külső peron. Battyogunk befelé álmosan, fejet lógatva a csarnokba. A fedett rész előtt a vaskos, hengeres pillérek között a földön hever A ZÁSZLÓ. Jókora patyolat fehér vászon, fa rúdon. Szélein piros és zöld háromszögek füzére fut körbe, középen a Szent Koronát hozza két angyal a színes nyomaton.

Nem rég heverhet ott. Tiszta. Oldalra dőlve, kicsit ferdén keresztezi a közlekedési utat, mintha elesett volna. És talán, mint a focisták, a szabadrúgásig pihenkélne egy keveset, fekve marad. Megsajnálom. Dicstelen így látni szegényt, nem a csatamezőn, ahol bátorság és dicsőség felemelni, vinni az élen, tudva, hogy a zászlóvivő az elsődleges célpont.

Az aszfalton hever, egy rég odadermedt fehér festékfröccsenés mellett, az emberek kikerülik. “Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem! “

Felhorgad bennem az indulat, hogy emeljem, mentsem, keressem hová tűzhetem, helyezhetem vissza, de közel, s távol sehol egy tartó, vagy legalább valami szögletes oszlop, aminek nekitámasztható.

Kicsit arrébb egy láthatósági mellényes mávos álldogál a vonuló tömeget nézve, mintha őrizné. Mintha valami bűnjel lenne. Képzeletben krétajellel rajzolom körbe a textilt és rudat fura, amorf kerettel, amiről utólag már senki nem tudja majd megmondani, miféle rajzolat lehet.

Metafora ez. Szegény kis hazánk, életünk metaforája, egy eldobott, megfáradt, magára hagyott nemzeté. Kicsit most nem jó magyarnak lenni, hiába a nagy állami csinnadratta, a leszervezett spontán tapsviharok, a sikerpropaganda. Vagy talán épp azért. Szeretném hinni, hogy van értelme, hogy ez a zászló itt pihen, hogy az az ember figyelni és vigyáz rá. Szeretném hinni, hogy a két angyal bennünket is tart, megtart, hogy pihenhessünk kicsit mielőtt összekapjuk magunkat, és felfrissülhetnénk az új szabadságban.

És ott a piros-fehér-zöld, amit a főbohócok kara a hazug pofáján visel maszkként, amivel takargatják az összevigyorgásaikat, amibe nyáladzanak, tüsszögnek, köpködnek. A három, szívemnek kedves szín, amit már szinte képesek megutáltatni, amiért alantas módon használják, ahogy aprópénzre váltják, (pedig hány hős született és halt hősi halált alatta), amit talán lelopnak még a szivárványról is, ha már semmi más nem marad, amit lopni lehet.

Fáj ez nekem. Nem érdemlik meg hogy viselhessék.

Hogy is fogalmazta Bródy?

“Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, Mindenféle szélnek haragosa volnék, Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, S nem lennék játéka mindenféle szélnek.”

[angelofghetto]

vad-ász

Soha nem bírtam ezeket a státusszimbólum vadászokat. Hányok tőlük. A vigyorgó pofájuktól, ahogy megdicsőülten kihúzzák magukat a tetem fölött.

Azt hittem, úgy általában a vadászokat nem bírom, amíg egyszer nem lett egy főnököm, aki történetesen vadászik.

Elég hamar kiderült, hogy én a zsákmányállatok pártján vagyok, amikor megkérdezett tőlem valamit: mit tennék, ha mondjuk egy falu főutcáján , ahol a gyerekeim szoktak iskolába járni, szembetalálkoznék egy 400 kilós, hatalmas agancsú szarvasbikával, párzási időszakban, akit hajtanak a hormonok, és mindenkit megtámad, aki szembejön?

Nagyon kedvesen meggyőzött arról, hogy az igazi vadász pótolja a csúcsragadozók szerepét, akiket voltunk szívesek kiirtani Európában az idők során. A vadász dolga például, hogy a növényevő túlszaporulatot gyérítse az erdő növényvilága érdekében, méghozzá a silány példányok kilövésével, hogy az állományt genetikailag rendben tartsa, ahogy azt a ragadozó tenné. Ellenkező esetben ellepnének minket a nyulak, a vaddisznók és őzek letarolnák a gabonaföldeket, veteményeseket, az összes makkot felennék az erdőben, így akadályozva annak fiatalodását. Mondjuk a vaddisznó szemtől szemben sem épp alázatos, főleg ha malacai vannak.

Szóval a tisztes vadász felelősséggel tartozik a természetért az erdőért-mezőért, az élővizekért, az evolúcióért. Köteles megadni a vadnak az esélyt, hogy elmenekülhessen, ezzel megtisztelve egy másik élőlényt. Védenie kell az állományt amikor kicsinyeket nevelnek, hogy meglehessen az újabb nemzedék.

A vadak ura, a vadak ásza kell legyen, nem diktátor, nem mészáros, hanem gondos szemű jó gazda.

A vadász dolga az is, hogy azokat a ragadozókat likvidálja, akik menthetetlenül rákaptak a kukákra és tyúkólakra, mert őket már nemigen lehet visszaszoktatni a hagyományos zsákmányszerzésre. A szomorú ebben az, hogy igazából mi vagyunk a betolakodók, akik elvettük és/vagy tönkretettük az élőhelyeiket.

[angelofghetto]

az őrület napszámosai

Reggel munkába. Szokás szerint átvágok a plázán a vonattól a buszhoz, közben a placc közepén a szendvicsező-kávézó pultnál megállok. A barista messziről észrevesz, mire odaérek, már el is készül a presszó üresen, bele a hideg víz, hogy a hatóanyag is meglegyen, de ne forrázzam szét a pofámat, mikor felhajtom.

Szokás szerint lépek kettőt, ahol egy drága órabolt kirakata van. Itt szoktam a három korty alatt gyors memóriatesztet végezni, melyik órát adták el, vagy rakták máshova. Ma nem látom a gyöngyház lapút a fekete szíjjal.

Ember közel-távolt sehol, kortyolok. Egy fekete ruhás töpszli biztonsági őr igyekszik felém elég provokatív arckifejezéssel: - Az épületben nem kávézhat! - dörög rám. - Nem viszem ki a plázából azért, hogy megigyam. - így én. - Márpedig itt közterületen van, és nem ihatja meg. - Nem mondja komolyan, hogy megvehetem, de nem ihatom meg. - Nem ihatja meg! Egyáltalán van védettségi kártyája? - Van. - Akkor miért nem ül le? - Mert nem akarok leülni.

Mondjuk nincs is hova. Kicsit távolabb néhány asztal és szék egymásra tornyozva. Nem fogom kávéval a k��zben átrendezni a plázát, csak mert ez az ürge itt pattog.

- Tudja mit? - kérdem, és felhajtom a harmadik kortyot. - Nincs itt semmiféle kávé. Egy üres pohár van, amit ki fogok dobni a szemetesbe. Szeretné megakadályozni?

A papírpoharat teátrálisan a szemetesbe ejtem. Azt nézem, vajon tartja tőlem a másfél méteres védőtávolságot.

- Egyébként miért engem froclizik, miért nem azokkal foglalkozik, akik biztonsági kockázatot jelentenek? - Maga biztonsági kockázatot jelent! - csillan fel a szeme. - Ugyan kire? - Önmagára!

Ebben maradunk. Még mindig nincs egy teremtett lélek sem az emeleten rajtunk kívül... már ha nem számítom a legalább 50 méternyi távolságban tevékenykedő takarítónőt.

Míg az uzsonnámat szedem össze a szupermarketben, és lassan elszáll belőlem az adrenalinlöket, a funkció mögött egy pillanatra meglátom az embert. Egy szerencsétlen lúzer szar munkával, szar pénzért. A Gyurcsány kormány óta nem kapott puncit. Otthon az asszony egy hárpia, vele nem vitázhat... a szőnyegre nem morzsázhat, az abroszra sem, és csak a gangon bagózhat (vagy ha panel, akkor kint a szemétledobónál), mert a függöny beveszi a szagot. Valahol, valakin törleszteni kell, valahol levezetni, valaki fölé kerekedni, hogy tényezőnek érezhesse magát. Egy boldogtalan ürge, aki csak próbál életben maradni, túlélni. Csak a munkáját végzi. Csak egy tégla a falban, csak porszemnyi kiszolgálója egy elmebeteg, logikátlan hatalomnak. Megsajnálom. Lehettem volna legalább én kedvesebb, elvégre mi öröme lehet az életben? És amúgy is... rendnek lenni kell kéremszépen.

[angelofghetto]

Pap Gábor érdekes gondolatai idő és ember kapcsolatáról. (Néha ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a güzüke műsorvezetőt cirokseprűvel kergessem meg az udvaron.)

Hallgatom Tanárurat, és az jut eszembe, hogy az életünk egyetlen hatalmas piramisjáték, és akik a felhők fölött láthatatlanul egyre magasabbra jutnak általunk, jókat röhögnek rajtunk,hogyan igyekszünk őrülten megszerezni teljesen fölösleges dolgokat, mert elhisszük a propagandát a nagy amerikai álomról. Közben nem vesszük észre, hogy morzsákat kapunk, miközben ők dagadtra híznak belőlünk. A disznó is ezt érezheti az ólban, a csirke a ketrecben, hogy milyen jól járt, mert annyit ehet, ami belé fér, közben nem veszi észre, hogy az élettere hogyan szűkül papírlapnyira.

Ha egy pillanatra hátralépek, és kívülről próbálom nézni ezt a kavargást, amit civilizációnak csúfolunk, az elidegenedést látom, az önzésbe fordulást. Ahogy Pap Gábor mondani szokta, a rovarlétet (zabálni, kiszarni, szaporodni ész nélkül, furakodni, másokat letaposva). Az idő csak azt szorítja, aki beszáll a játékba. Az egyetlen kérdés, tudunk-e, akarunk-e kiszállni. Mert lehet.

[angelofghetto]

Charlie

Volt egy Max nevű kutyám. Tizennégy évet töltöttünk együtt. Az anyját az anyósom találta törött lábbal az út szélén, és befogadta. Túl sok kölyke lett, és Maxot nem akarta szoptatni, őt találta a legkevésbé életrevalónak.

Hat hetesen került hozzám, és olyan gyulladt volt a szeme, hogy a rászáradt csipától alig látott. Tele volt bolhákkal és gilisztákkal, első lépésként ezektől kellett megszabadítani. Alig szokta meg nálunk, kapott egy szopornyicát, amibe egyébként a fajtiszta kutyák többsége belepusztul.. neki három lázas nap, és egy hét étvágytalanság volt túlélni. Mikor először várandós lettem, azt mondták, szabaduljak meg tőle. Mégis hogy tehettem volna? Ő volt az “első gyerekem”, a saját nevelésem, bizonyos fokig a lelki társam is. Imádta a gyerekeimet, nekik mindent megengedett. Élete végén már kicsit süket volt, szürkületi vakságban szenvedett, és az első két foga is kihullott. A kezeim között hagyta el ezt az árnyékvilágot, és belőlem is elvitt egy darabot. Akkor azt mondtam, soha többé nem akarok állathoz érzelmileg kötődni.

Tizenöt év, és a gyerekeim szakadatlan könyörgése vett rá, hogy újra elviseljek egy kutyát a közelemben. Két másodperc kellett hozzá, hogy megszeressem. Aztán a fiú mellé jött egy lány kutya is, és egy újabb adag elérzékenyülés. Most itt a két elválaszthatatlan, cuki mopsz, de ők valójában a gyerekeimé.

Minden mozifilm kifigurázza az öreglányokat, akik egy halom macskával vagy kutyával élnek egy nagy házban, és már szinte kerülik az embereket. Aztán ahogy haladunk az időben, a legtöbb emberben csalódni kell.. de az állat őszinte. Odajön, hogy szeretgessük, a hátára fekszik, és felkínálja a pocakját egy simogatásra, hatalmas bizalom ez. Olvasás vagy filmnézés közben hozzánk bújik, és a szemünkből, a mozdulatainkból, a levegővételeinkből mindent megtud rólunk, ami fontos.

Szeretnék megint egy teljesen saját kutyát, egy Charlie-t. Az okos border collie tetszik, meg a minden idegszálával figyelő ausztrál kelpie (ami tisztára Max), és még talán a hebrencs Jack Russell terrier. Kinéztem egy kis, szabálytalan lelencet, egy keverék kölyköt egy menhely oldalán. A szépsége pont ez a szabálytalanság, és nagyon okos a tekintete. Nem biztos hogy megkapom, mert a kölykökre nagyobb a kereslet, de meg fogom próbálni.

Az élet érték, ajándék, és védeni kell. Néha azzal, hogy esélyt adunk azoknak, akik rossz lapokkal indulnak, akik nehezítve kezdik. Itt nagy a kert, sok az izgalmas illat, Charlie-nak lenne két kutyatesója, és várja egy egész embercsalád. (Néha azon gondolkodom, vajon a két mopszunk tisztában van-e azzal, hogy valójában nem emberek, hanem kutyák.) :)

Minél közelebb kerülök a Természethez, annál jobban látom, hogy ez valami nagyon igazi, és hogy a legkisebb törődést is meghálálja.. hogy hatással lehetek valamire, hogy egy kicsit megváltoztathatom a világot. Rakhatok egy icipici jót az univerzum mérlegének pozitív oldalára.

[angelofghetto]

játék

Az életen gondolkoztam. És a munkán. A családon, és hogy mi értelme bárminek is.

Ha a munka kerül szóba, sokan morognak. Kevés a fizetés, hülye a főnök, a kollégák féltékenyek és áskálódnak, az egész egy taposómalom.

Láttam egy amcsi filmet, amit igazában csak háttérzajnak szántam az itthoni molyolgatáshoz, de megszólított. A mai tempóhoz lassú és unalmas, de volt benne egy kissrác, akinek balesetben meghalt a mamája, és a munkamániás nagybácsihoz került, akinek innentől arról szólt az élete, hogyan tudja lepasszolni, ha határidő van, vagy fontos míting, miközben a gyerek próbálta élni a maga egyszerű, ösztönös és tiszta világát, amiben a felnőttek igazat mondanak és biztonságot nyújtanak, és nem hagyják el újra.

A sárgacsekkek köteleznek. Egyszer én is megkaptam a kicsilányomtól: “Anya, tudod, mit utálok benned? Hogy ha itthon vagy, akkor sem vagy itthon”. És igaza volt, mert neki én voltam az anyja és az apja, és az eltartója, és játszótársa.. de ebből mindig a játszótárs maradt utoljára.

Emlékszem, ahogy mellettem ült a földön, és kicsomagolta a társast, és tudta, hogy nem kuporodhatok mellé, mert határidő van. És mondta: “Nézd, anya, most helyetted dobok.. most helyetted lépek..” - és nekem közben majdnem megszakadt a szívem. És csak megöleltem nagyon szorosan, és belepusziltam a gyerekillatú hajába, és azt mondtam, amit nekem soha nem mondtak ki szóval: “szeretlek, biztonságban vagy”.. aztán visszaültem, és nyomtam a gépet tovább. És ő dobott, és lépett, és nekem arra az egy-egy pillanatra oda kellett néznem, mert legalább ennyi járt neki azért, hogy engem így is szeret.

Mi is a játék? Valami, amibe már egészen kiskortól annyira bele lehet feledkezni, hogy megszűnik a külvilág. A szőnyeg a tenger, ne lépj bele! A fotel egy repülő, és én vezetem a felhők fölött, és nagyokat iszunk az üres minipohárból, és sütivel etetjük a másikat a semmiből, csak úgy a levegőben, és nagyon finom.

Aztán felnövünk, és itt jön egy döntés..hogy játszunk-e tovább, vagy elmegyünk rabszolgának. Persze a határok nem ilyen világosak és élesek. Van, aki munka alatt pénzkeresetet ért.. egy tevékenységet, amit fogcsikorgatva kibír, mert ebből jön a zsé. És van aki játszik. Aki addig keresgél, kitart és hisz, amíg oda kerül, és azt csinálhatja, amit szeret, és ezért még fizetnek is.

A dolog végtelenül egyszerű, de ez nem jelenti azt hogy könnyű. Vannak emberek, akik életük végéig nem találják meg ezt. Nem tudják, hogy mit keresnek.. nem mernek élni a lehetőségeikkel.. vagy senki nem hisz bennük, főleg maguk nem.

Ez szomorú, és nem is akarom itt most előadni a bölcs gurut, akinél a jó válaszok vannak mindenre. Dehogy. Épp elég hülyeséget csináltam én is, és vergődtem, és féltem, és sodródtam, és hittem hogy alkalmatlan vagyok.

Ami soha nem szűnt meg bennem, az a játék, a játszás iránti szenvedély.. ösztönösen, ártatlanul, határtalanul és huncutul, és nagyon őszintén. Talán áldás, talán átok, de még mindig képes vagyok hinni benne, hogy a szőnyeg a tenger, mert enélkül a munkám sem érne semmit. Kell hozzá. A melóban is játszom, és bár időről időre jönnek problémák, akkor is csinálnám, ha megnyerném a világ valaha volt legnagyobb lottó főnyereményét.. csak szabadabban. Nem mások elképzeléseire reagálva, hanem a magam kedvére és játékosságára. És ez csak egy szegmense az életnek. Mert ha lehet, mindenhol játszom. Az a jó, ha ebbe mások is beszállnak, de mintha túl hamar felnőnének az emberek, és kiszáradnának, és kővé válnának belül. Mintha megpróbálnának megfelelni egy teljesen emberidegen és életidegen feltételrendszernek, amiben a játék deviáns és szánnivaló.

A minap beszélgettem a lányommal. Elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudtam neki jobb gyerekkort biztosítani. Ő csak rám nézett azzal a korholó szeretettel: “Anya, hülyéskedsz? A legjobb útravalót adtad. Megmutattad, hogyan lehet a jég hátán, a semmiből is megélni. Nem műanyag vackokat vettél, amik úgyis hamar tönkremennek, hanem élményeket adtál nekünk. Együtt fedeztük fel a világot, mert valódi válaszaid voltak, és voltak kívánságnapjaink, és gyúrtunk együtt tésztát, és voltak pizsamás, kakaós, mesélős estéink, és néha csak úgy felültünk egy trolibuszra, hogy megnézzük, hova megy. Te vagy a kályha.”

Ez persze nem nyugtat meg, mert így sem érzem magam elég jó szülőnek.. de ha most eszembe jut a kisasszony, aki épp a nagyvilágban kóborol, mert látni akarja, és bátrabb nálam ahhoz, hogy egyedül, pénz nélkül is nekivágjon az ismeretlennek, elönt a büszkeség. Múlt héten írt, hogy lázas volt, és hiányzott a mamája, aki priznicet rak rá, és megölelgeti, mert az anyai szeretet gyógyít.. de már jól van, és pörög tovább, mert pontosan tudta, hogy mikor mit mondanék, tennék, és ez olyan volt, mintha ott lennék vele.

Ez is egy játék. Néha játékosok vagyunk, máskor játékmesterek, de legjobb az, ha közös élmény. Pont ezért nem kell győztes, mert nem számít. Lehet úgy győzni, hogy valójában a másik a győztes. Megmutatni neki valamit, amitől jobb lesz, amit magán átszűrve tovább emel.. amiben egy kicsit mi is benne vagyunk, ezért féltékenynek lenni értelmezhetetlen dolog. Ahogy az a buddhista mondás tartja: a tanítvány úgy hálálhatja meg leginkább a mestere törődését, ha túlszárnyalja.

[angelofghetto]

Valami lett a tumblival. De az is lehet, hogy csak az én ingerküszöböm változott. Valamikor, amikor követtem ide egy cimbikémet, emlékszem, egyik első bejegyzésem volt, hogy ha most a nyelvtől eltekintünk, vagy akár csak a képeket nézegetjük, mennyire élesen látszik, kik a magyar hozzászólók, mert a külföldiek nem sajnálják a lájkokat meg a pozitív hozzászólásokat, a magyarok meg csak osztják az észt, és savazgatják egymást, meg úgy egyáltalán mindent és mindenkit. Már akkor sem értettem, mire jó ez.

Ezt persze némileg felülírta, hogy pár igazán értékes emberkével is összefutottam, de az arányok még mindig lehúzzák a negatív oldalt. Sajnos.

A gyűlölet mértéke keserít el nagyon, és az a csordaszellem, amivel legutoljára általánosban találkoztam, mikor lehetett A és B véleményvezérhez csapódni, és kibékülni vagy köpködni egymást aszerint, hogy ők épp jóban voltak-e egymással vagy sem. Aki sehova sem tartozott, az ellenség volt, egyúttal szabad préda. Emellett mindig kellett egy omega, mondjuk egy dagi, egy beszédhibás, vagy egy csóró, akibe a csapat rendre a lábát törölhette, hogy magasabb rendűnek érezhessék magukat. Ezek a hordák úgy látszik még léteznek, csak öregebbek lettek.

Talán a város az oka. Az összezártság. Azt hiszem, egerekkel végeztek olyan kísérletet, hogy túl sokat zsúfoltak egy ketrecbe, és egy kritikus létszám felett kiirtották egymást, mind egy szálig. Csimpánzoknál ugyanez lett a végkifejlet. Vajon miért lenne kivétel az ember?

Nem az a baj hogy sokan vagyunk, hanem az hogy összezsúfoltan, és túl felpörgött a tempó. Hogy arra nevelnek, hogy csak egymás rovására boldogulhatunk, a másikra kell taposni annak, aki elég magasan akarja érezni magát.. pedig ez nem igaz. Meg talán, hogy aki nem tud építeni, annak rombolnia kell, hogy mégis hatással legyen a világra.

Most nagyon más életet élek, mint eddig, és ez sokkal emberléptékűbb, odafigyelőbb, kedvesebb, és lassabb. Emberek vesznek körül, nem idegroncsok, balhéfüggők, vagy minidiktátorok. Persze saját egykori önmagamat is nagyító alá veszem, mert nekem is voltak, vannak  irritáló szokásaim, mondataim. Érdekes, hogy a valóban értékes emberek, akikkel összetalálkozom, kiegyensúlyozottak, nekik nincs szükségük gyűlölködésre, véleményterrorra, még arra sem, hogy meggyőzzenek bárkit a saját igazukról, mert elfogadják, hogy a világ sokszínű, mindenki másképp hülye, és ez így van jól.

Mondjuk lájkokra soha nem vadásztam. Nem is nagyon tudtam megérteni annak a teljesen idegen fickónak a fenyegetőzését, aki egy szintén ismeretlen által megosztott, és teljesen kiforgatott bejegyzésemre véres szájjal fröcsögve osztott ki “mielőtt végleg blokkol”.. de hol is érdekel engem, hogy egy ilyen figura továbbra sem lesz része a napjaimnak?

És igazából ez miért is érdekeljen, amikor épp eleredt az eső, és kimehetek a felforrósodott, még épp csak növögető aljnövényzettel rendelkező kertembe, ahol végigcsoroghatnak rajtam a hatalmas esőcseppek, szinte felgőzölögve a bőrömön, és nevethetünk a családdal és a barátokkal, akik még mindig itt vannak (elvégre hétvége van), és a kutyák ugathatnak, és kitárt karokkal pöröghetek, pöröghetek, amíg el nem szédülök. És ezt nem azért írom le, hogy ott a beton közt irigyeljetek, hanem azért, mert bárcsak adhatnék ebből egy kicsit, hogy nektek is jusson. Hogy megnyugodjatok.

Bár tudom, az ilyen fajta élet nem való mindenkinek.

[angelofghetto]

Imádom ezt. Az ember nem is gondolná, mennyi támpontot tartalmazhat a legártatlanabbnak szánt kép is.

Mikor új lakhelyet kerestem, sportot űztem abból, hogy a hirdetésben (jogosan) eltitkolt pontos helyszínt megtaláljam, már csak hogy csekkoljam, milyen a környék, kik lesznek a szomszédok, milyen messze a bolt, a piac, stb. Érthető, hogy a hirdető védi az ingatlanát a kamu és nemkamu vásárlók rohamától, de nagyon óvatlanok, mikor fotókat mellékelnek. A kerület (vagy a kistelepülés neve) általában ismert, és mivel a gugli a barátunk, egy ablak kilátásába bevillanó víztorony, templomrészlet, egy fura tetőszerkezet vagy díszítés, egy különleges kialakítású padlásablak, a kerítés, egy jellegzetes melléképület vagy kertrészlet, a ház és/vagy a tető színe nyomra vezethet. Ha még azt is tudjuk, hogy hány szintes az épület, és az alaprajz megmutatja, hány (a fotók pedig hogy milyen kialakítású) ablak néz az utcai front felé, már elég könnyű a dolgunk. Pl. lehet hogy abban az utcában ez az egyetlen emeletes ház, vagy szürke tető.

Szóval egy szó mint száz.. bizonyos generációk hozzászoktak ahhoz, hogy igaznak tekintsenek mindent, amit bemondanak a tévében, rádióban, vagy amit megír az újság egy szabadnak mondott világban.. másrészről mindenki tudja, hogy pl. a PRAVDA (Igazság) című lap mennyi hazugságot írt meg a szocialista embertípus tudatformálása céljából. Persze ha tudjuk, mi az ábra, lehet tudni, mit ne vegyünk készpénznek, és mi a kötelező klisé amit csak át kell ugrani.

Valójában akkor a legnehezebb hazudni, ha számítanak rá.. és a legjobb hazugság az, amelynek valami valós tartalom a kiindulópontja. Szóval csak okosan. A mottó: gondolkozz a saját fejeddel.

[angelofghetto]

emberré válni

Van egy keleti mondás, miszerint “nem vagy kész ember, amíg nincs saját gyereked”.

Nekem is van hasonló tapasztalatom. A szülők kívülről nevelnek, aminek egy része lepereg, vagy lerázzuk magunkról. A kortársak csiszolgatnak, mint a kavicsok a patakmederben. De a gyerek belülről nevel. Rendszerességre, felelősségre tanít, és az összefüggések újraértelmezésére. Van valaki, akinek a puszta léte a te kezedben van, aki elvárások nélkül szeret, csak azért, mert vagy. Tőled függ, tőled várja a válaszokat, néha kicsit megpillantod benne magadat.. a jót és rosszat egyaránt.

Talán ezért van, hogy azt mondják, minden  gyerekkel újjászületik a világ. A gyerekeimnek kiskorában hihetetlenül penge mondataik voltak, ahogy próbálták értelmezni és összerakni a világot.

Van még valami. Nem gondoltam, hogy az ember ennyire meg tudja szeretni a gyerekét, bár logikus, mert ez segíti a fennmaradásunkat.. de azt vettem észre, hogy egy gyerek élete első három évében annyi feltétel nélküli szeretetet ad, hogy az halálig kitart. Ezért tudják rablógyilkosok szülei is szeretnivalónak látni az ő kicsikéjüket. Eléggé izgultam a másodiknál, hogy mivel az elsőt annyira szeretem, neki majd nem jut.. mintha a szeretet egy torta lenne, amit fel kell osztani közöttük.

Aztán elég hamar rájöttem, hogy minden gyerekkel születik egy egész torta.

[angelofghetto]

Dafke

Szegény kis hazánkon annyi diktatúra dübörgött át. Valahogy mégis itt vagyunk. Birodalmak, diktátorok jöttek-mentek, és persze mindegyik öröklétre rendezkedett. Tévedtek. Győzködnek minket hogy birkák vagyunk, hogy velünk bármit és mindent meg lehet tenni.

Csak azt felejtették el, hogy mi a dafke népe vagyunk. Jó, jó, van a hivatalos verzió, de amúgy magunk közt megoldjuk okosba, mert Buda vára és a király messze van. Mi nem annyira a parlamentben politizálunk, mint inkább a kocsmában. Ha robban a szar, akkor viszont nagyot robban.

(Közbevetőleg: már hallottam olyat, hogy a hajnalhatos-feketeautós projekt fordítva sült el, és még több lett a megosztás. Dafke.)

Ugyanakkor nem vonhatjuk ki magunkat a világ összefüggéseiből. Mondják, hogy nagy forradalmainkat a nemzetközi forgószél generálta, csak belekapaszkodtunk a szélbe.. hogy végül mindet leverték. Bocsánatot kérek, a legtöbbet kintről verték le, nem bentről.. legalább is külső segítséggel.

Az ember ebben a nagy bezártságban, és szatirikus irodalmakat idéző, abszurd, intézményesített káoszban elgondolkodik. Például arról, mi lesz ezután. Mikor kinyílnak a karanténok. “Az én városom többször túlélte már hogy ott hevertek tornyai a házak lábainál” - írja Dusán az egyik gyönyörű szövegében Budapestről, de ez tágabb értelemben is igaz. Volt itt három részre szakadás, meg jó sok részre szakadás, földosztás és téeszesítés, államosítás és privatizáció, háborúk, újjáépítések, és túléltük, és megint túléltük, és újrakezdtük mindannyiszor. A nép. A közösség.

Szóval én is spekulálok, mi lesz azután, hogy félig vagy egészben vége a bezártságnak. Lesz-e bizalom újra kezet fogni, puszit adni, vagy marad a könyöklés, és a két méter.

És akkor belefutok egy videóba, ami valójában egy (sajnos nem túl jó minőségű) rádiós hanganyag:

“... Megjelenik egy új generáció, akiket az irodalomban KARANTINIK-nek neveznek. A karantinik azok a tinédzserek, akik Budapesttől és Párizstól New Yorkig ugyanazokat az ígérményeket (így-élményeket?) élik át, tehát hogy a szülők otthon homeoffice-ban dolgoznak, ők otthon digitálisan tanulnak, a nagyszülők karanténban vannak, tehát kialakulhat egy olyan közös generációs tudat, ami a boomerek óta nem alakult ki. Most ezek a karantinik száz éven belül meg fogják változtatni a világot a megítélésem szerint, és szemben a boomerekkel, akiknek a szabadság volt az alapértékük, az ő alapértékeik vagy a rend lesz, ami megvéd minket a vírustól, vagy pedig a szolidaritás. De azt látom, hogy ebben a válságban rengeteg jele van a szolidaritás erősödésének.” (Szalai Erzsébet szociológus)

Erre csak azt tudom mondani, a közös generációs tudat valami eszméletlen jó dolog. Tudom, mert átéltem, és nagyon hiányzik. Mert mi fél mondatokból is.

[angelofghetto]

az elefánt és a kötél

Egyszer volt egy furcsa álmom. A felébredés határán nagyon is valóságosnak tűnt, és egy pillanatra el is gondolkoztam, hogy vajon a “valóság” az igazi élet, vagy az, amit alvás állapotában élünk át. A válasz nem is olyan egyszerű, mert az egyikben testi valónk erősebben érzékelhető, a másikban határtalan képességeink, és egy szürreális érzékelés, amelyben tér és idő kitágul.

Szóval az álmom arról szólt, hogy kívülről láttam a Föld nevű bolygót, és egy hangot hallottam, afféle mester hangját a fejemben, aki a telepátiáról beszélt nekem, és a szellemi energiák anyagiasulásának lehetőségeiről. Konkrétan azt mondta nekem, a Föld valójában börtön, de az ajtó nyitva áll, ha észrevesszük. A deviánsokat, az összeférhetetleneket, a kegyetleneket, az önzőket, az erőszakosokat száműzték ide még az ősi időkben, és szándékosan lekorlátozták a gondolati képességüket, hogy ne hagyhassák el ezt a bolygót. Valójában a gondolat határtalan, de a földlakók ezt már sejt szinten nem tudják. Egyetlen módon hagyhatnák el a planétát, ha egy időben mind, egyszerre ugyanarra gondolnának, hogy visszatérjenek az anyabolygójukra. A büntetés pont ez, mert amíg két földlakó lesz, az egyik mindig különbnek fogja magát érezni a másiknál, és nem ereszkedik le addig, hogy közösen gondoljanak. Viszont ugyanez a gyógyulás, és a büntetés feloldásának útja is, mert ha ráébrednek erre az igazságra, a fogságnak vége.

Ez az álom azért jutott eszembe, mert épp most hallottam a Maharishi-hatásról. Több kísérletet végeztek tömeges békemeditációkkal, és tudományosan bizonyították, hogy ha kritikus tömeg pozitív szellemi energiát bocsát a világra, a dolgok mérhetően jobbra fordulnak.

Érdekes. Mint az álmomban.

A baj valahol egészen kicsi korban kezdődik. Talán még az oviban, mikor ovinéni elmondja, vagy az egyik gyereknél van a játék, vagy a másiknál, és békén kéne őt hagyni. Még csak véletlenül sem lehet együtt játszani vele. Az iskolában versenyeztetni kell a teljesítményt, méghozzá központilag lefektetett szabályok szerint. Mindenkinek matekzseninek kell lenni, és történelemtudósnak, kiváló kémikusnak, és földrajzosnak. Aki CSAK tornából, rajzból vagy énekből jó, az nem való semmire. Nem is értem, hogyan lehet mégis nálunk annyi aranyérmes sportoló, kreatív képzőművész és zenész. Sok tudományos hírességünk is elhasalt ebből-abból a kötelező közoktatásban, mielőtt zseni lett belőle.. vagy mielőtt kigyógyult a “hülye vagy fiam, ülj le” betegségből. Szerencsére a kontraszelekciónak is van selejtje, és a masszív tehetség felül tudja írni a mátrixot.

A Maharishis videóban szó volt a tanult korlátokról. Arról, amivel én is naponta találkozom. A kisgyerek oviból haza, önfeledten énekli a Hullapelyhest, vagy mély meggyőződéssel állítja a krikszkrakszról amit rajzolt, hogy az egy zsiráf, és mi megtanítjuk neki, hogy azt nem úgy KELL, hogy neked kicsim ez nem megy. Hogy van a kötelező mód, és vannak okosak és hülyék. Ezt látom a neten is. Csupa felmagasztosult zseni, aki retteg attól, hogy kiderülhet, nem nála van az Univerzum megoldó képlete, ezért kényszert érez, hogy mindenkit leoltson, mert ha elég hangos és agresszív, akkor talán senki nem veszi észre, hogy ő sem tökéletes. Pedig az okostojásokat mindenki utálja, aki meg néha kicsit csetlik-botlik, az igazán szerethető.

Mennyi elvesztegetett élet, mennyi hamvába holt tehetség! Széttaposott ártatlanság, a csodavárás erőszakkal kitörölt képessége.

Valamennyire mind elefántok vagyunk kötélen (ki inkább, ki kevésbé). Mikor nagyon kicsi az elefánt, odakötik egy jó erős kötéllel egy vastag fához, ahonnan nem szabadulhat. Aztán mikor felnő, és nem hogy a kötelet eltéphetné, de a fát is tövestől, már nem próbálkozik. Mert megtanulta, hogy lehetetlen.

[angelofghetto]

ki szelet vet...

Egészen megújult a házunk. A fal, a lambéria is hófehér, olyan stílusa lesz, mint valami floridai parti nyaralónak, sok kékkel, türkizzel, pirossal, és fagylaltszínekkel. Új lett a tető is. Sose hittem volna a nagy csóróság évtizedeiben, hogy egyszer eljut ide a kis családom.

Ebből a stresszmentes,  kreatív energiákkal teli életből visszanézve a múltkori, oltáshiszti körüli trolltámadás szinte úgy hat, mintha egy másik dimenzióban történt volna, vagy valahol egy messzi-messzi galaxisban, ahonnan jó volt hazatérni.

Eszembe jut az a szegény lány, aki ezerrel mentegetőzött, hogy biztosan menet közben alattomosan megváltoztattam a nevemet-profilomat, mert ő ugyan nem követett volna be magától. Aki ismer, tudja, hogy a kezdetektől (ami nem mostanában volt) még az avatárom is ugyanaz, egy hatodik kerületben lőtt graffiti, mikor még “városvadászatokra” jártam (úgy kóboroltam, olyan nyitott szemmel és lélekkel, mintha külföldi turista lennék a saját városomban). Ha jól tévedek, ez a lány akkor csatlakozott hozzám, mikor a karantén elején a csórókaják receptjeit osztogattam, de az is lehet, hogy valamivel régebben. Követésen kívül nem volt köztünk semmiféle személyes kontakt.

Megsajnáltam azt a fickót is, aki indítványozta, hogy offenzív oltogatást kéne ellenem szervezni, durva behatolással a személyes zónámba. Az a szerencsétlen kölyök jutott eszembe róla, aki a Hullám című német film végén.. (SZPOJLER: inkább villámgyors impulzusdöntés hatására főbe lőtte magát, csak hogy ne legyen újra az a szánalmas lúzer, aki volt, mikor még nem létezett a banda, ami bevédte őt.)

És szánom a “véleményvezért” is.. (hogy én hogy utálom ezt a szót!).. aki belemerevedett a mindent és mindenkit köpködő megmondóember szerepébe, aki másokra csak lefelé irányba tud nézni, és nem nézi, kiken tapos a lába, mert ez neki “jár”, őt erre felkente egy ismeretlen, láthatatlan, és valójában csak a saját fejében elképzelt hatalom.. akire ránőtt a csúf álarc, amivel még csúfabb, egérrágta személyiségét próbálja elfedni. Talán ha elég határozottnak és kegyetlennek mutatja magát, nem sír ki a jelmez alól az a végtelenül elhanyagolt és szeretetéhes kicsilány, aki ő legbelül, és most is halálosan fél. Hiába, aki képtelen építeni, annak rombolnia kell.

Persze lehet, hogy ezt az egészet a nagyváros teszi. Az állandó rohanás, a kényszerek és elvárások. Ők mind áldozatai a szisztémának.

Az az első, mentegetőzős lány írta rólam valakinek (ez is a tumbli egyik csodája, hogy olyasmit is feldob, amiről mások azt hiszik, nem jut el hozzám, és amit még arctalanul sem mernek nekem elmondani, de ebben a hamis biztonságérzetben igazán bátrak lehetnek).. szóval elmondta, úgy tudja, nemrég vidékre költöztem, és azóta “a természet lányának képzelem magam”.

Nem ezzel van a baj, hanem hogy mind azok vagyunk, lennénk, a természet lányai és fiai, csak a büdös, koszos, szűk falakkal ölelt városokban, a kitakart égbolt alatt, a plázák mesterséges klímájú művilágában erről mind elfeledkezünk, mert nincs visszajelzésünk a kívül hagyott valóság felől.

És a gyerekeink csodaváró, tiszta lelkű, csillogó szemű generációit is ebben a húsdarálóban neveljük fel, és ezt életnek nevezzük.

[angelofghetto]

delfinek és elefántok

Újranéztem egy videót, ami azt a kérdést teszi fel, miért fogadjuk el a diktátorokat.. hogy ez vajon egy Stokholm-szindróma, vagy az a fajta megtörtség, ami a koncentrációs táborok rabjaiban fejlődött ki, akik a kitárt kapukon sem mentek ki, mert jobb hozzászokni a biztos rosszhoz, mint minduntalan felőrlődni az újabb remény és újabb csalatkozás örvényében. Azt is mondogatják, hogy keleten imádják a cárokat, kánokat, szultánokat, császárokat és maharadzsákat, mert azok hangyanépek.

Egy nyugati, aki szabad önrendelkezésben és nemzeti öntudatban születik, el sem tudja képzelni, mi ennek a gyökere. Ránk magyarokra is gyakran sütik, hogy birkák vagyunk, mert nem balhézunk, nem emelünk barikádokat, nem robbantgatunk és lövöldözünk, ha valami nem tetszik. Sokat gondolkoztam ezen.

Szerintem valójában a mi lelkületünk a példaképekre épül. Ahogy Árpit is pajzsra emelte a hét vezér, mert őt találták legalkalmasabbnak a vezetésre az erényei alapján, és őt akarták követni. Akkor értettem meg ennek a működését, mikor elolvastam Lecső Zsolt: A légió a mi hazánk című könyvét. Abban le van írva a folyamat, hogyan vívja ki a parancsnok a tiszteletet azzal, hogy messze túlmutat a teljesítménye, tűrőképessége és felelősségérzete a katonáién. Ezért természetes az alárendelteknek, hogy szemrebbenés nélkül beugranak a parancsnok és a golyó közé, ha kell, sőt megtiszteltetésnek érzik ezt. Az igazi vezető nem leigáz, hanem megbecsülést ébreszt.. nem előre küldi a katonáit, hanem maga halad elől bátorságban, bölcsességben, erényben.

Azt hiszem, a mi tragédiánk az, hogy nem találjuk a helyünket sem a nyugati típusú tömeg-demokráciában, sem a keleti típusú elnyomó hatalmi rendszerben. Valójában mindkettő esélyt ad a gátlástalan emberek feltörekvésére, a korrupcióra. Ahogy egyszer egy szoknyás paraszt néni mondta nekem a tápiószecsői vonaton: „aranyoskám, a politika olyan mint a húsleves, előbb-utóbb minden szemét felkerül a tetejére”.

Sokat járok kamaszok között, és rajtuk érzem legerősebben, mennyire vágynak példaképekre, értelmes célokra, valahová tartozásra és egyben önmaguk kiteljesedésére. És egyre kevésbé vannak példaképek. Talán az akcióhősök lennének azok? Vagy a meggazdagodottak? A felkapaszkodott celebek? Hol van ebből az értelem, a kreativitás? Az amiben mi legjobbak vagyunk? Vagy voltunk? Olyan tanulókkal dolgozom, akik már egy egyenes vonalat sem tudnak meghúzni vonalzó mellett, balról jobbra két pont között önállóan, hála a csodás közoktatásnak. Leszoktatták őket a gondolkodásról, vagy ami még rosszabb, a kérdezésről is.

Mélyen hiszem, hinni akarom, hogy csak átmenetileg gyengültünk el, hogy csak azért vagyunk bizonytalanok ebben az összevissza globalizációban, mert elveszett a fix pontunk, amiből kimozdíthatnánk a világot .. hogy a példakép hiányának fájó ürességébe ezért tudnak önjelölt megváltók furakodni. Egyre inkább tapasztalom, hogy az emberek végre valamiRE akarnak szavazni, ami előre visz, nem valami ELLEN. Most még olyanok vagyunk, mint az idomított elefántok, mert leszoktunk az erőnkről, elfelejtettük azt.

Hogyan büntetik az elefántot? Mikor még nagyon kicsi, egy jó erős kötéllel odakötik egy jó erős fához. Megpróbál szabadulni újra és újra, de nem tud, és lassan megtanulja, hogy nem érdemes harcolnia. Aztán amikor már nagy és erős lett, és nem hogy a kötelet el tudná tépni, de a fát is kicsavarhatná tövestől, már nem képes, mert bevésődött az agyába, hogy nem lehet. Szép csöndben álldogál, és elfogadja.

Ez az idomítás fura dolog. Sok állatnál alkalmazzák a jutalom és büntetés szisztémát, hogy a megfelelő viselkedést elérjék. Egyetlen élőlénynél nem megy ez, a delfinnél. Imád játszani, együttműködni, kitalálni a többiek szándékait és elvárásait, imádja az inspirációt, de nem lehet büntetni, mert depresszióba esik és elpusztul.

Azt hiszem, bennünket magyarokat, ha nem kényszerpályák és erővonalak mentén akarnának működtetni, hanem tehetségünk és vitorlába fogott szenvedélyünk mentén, sokszorosára juthatnánk, és juttathatnánk másokat is jó szívvel (a van ott még, ahol ez volt elv alapján), mert mi igazából delfin típusú emberek vagyunk.