#georges rabol | Explore Tumblr posts and blogs

merzbow-derek · 6 years ago

Photo

POST-POST-SCRIPTUM 1105

BAROQUE JAZZ TRIO, BJT, Souffle Continu Records

Mélangeant baroque, jazz libertaire et musiques du monde, l'unique opus du Baroque Jazz Trio (en fait les 3/5 du Bach Modern Quintet) est un objet sonore difficilement étiquetable et pas franchement typique du psychédélisme associé à la première moitié des années 1970. Car si la fusion des musiques indiennes (entre autres) et du jazz (mais aussi de la pop) était alors en vogue, rarement ces univers ont été tous ensemble associés à la musique baroque. On aura beau citer Jacques Loussier reprenant Bach, on sera très loin du compte, tant ici tous les décloisonnements sont tentés et en tous sens, avec une audace dont témoigne au premier chef une utilisation singulière et sidérante du clavecin, instrument inattendu en pareil contexte bien que justifié par le concept "baroque" sous-jacent. Certes les spécialistes du jazz ne manqueront pas de citer Johnny Guarnieri dans le Gramercy Five d'Artie Shaw, Martial Solal reprenant "Four Brothers" en 1965, voire Lalo Schifrin dans son hommage au Marquis de Sade… Sauf que non, aucune de ces références ne fait l'affaire, fades qu'elles paraissent en comparaison des folies auxquelles se livre Georges Rabol, probablement plus proche d'un Call Cobbs chez Albert Ayler, ou, mieux, d'une Odile Bailleux dans cet autre remarquable ensemble français qu'est Armonicord, que de qui que ce soit d'autre.

À ses côtés, la rythmique n'est d'ailleurs pas en reste non plus : Jean-Charles Capon, deux ans plus tard auteur du magnifique L'Univers-solitude pour le même label, virevolte en virtuose du violoncelle, tandis que Philippe Combelle, très bon batteur peu entendu en contrées aussi novatrices, se lance aux percussions dans des métissages osés. À noter aussi, la présence du flûtiste Michel Roques sur un morceau, lui aussi signataire d'un album pour Saravah, le splendide Chorus.

En France et sur un terrain voisin aussi dépaysant, que l'on songe ou pas à Moravagine, Confluence ou Synchro Rhythmic Eclectic Language, rares ont ét�� ceux qui, comme le Baroque Jazz Trio, ont su brouiller les repères à ce point, surtout en ajoutant une exotique bouffée d'air frais héritée du Troisième Courant.

Ce disque, comme celui de Brigitte Fontaine avec l'Art Ensemble of Chicago, intronise Pierre Barouh producteur pionnier de l'atomisation des frontières stylistiques.

---

Mixing Baroque, free-jazz and world music, the unique album of the Baroque Jazz Trio (which is in fact 3/5 of the Bach Modern Quintet) is a difficult-to-label sound object which is far from being typical of the psychedelic sounds associated with the early 1970s. Because, although fusion with Indian music (amongst others) and jazz (but also pop) was popular at the time, rarely had all this been mixed together with Baroque music. Even mentioning Jacques Loussier adapting Bach does not come close, as here, all barriers are broken down, with an audacity which begins with the highly original and extraordinary use of the harpsichord, an instrument which it is unusual to hear in such a context, even though indicated by the ‘baroque’ in the title. Of course jazz specialists will mention Johnny Guarnieri in the Gramercy Five with Artie Shaw, Martial Solal playing "Four Brothers" in 1965, or Lalo Schifrin in his homage to the Marquis de Sade… But no, none of these references really makes sense, as they pale in comparison to the wild adventures of Georges Rabol, probably closer to Call Cobbs with Albert Ayler, or, better still, Odile Bailleux in another remarkable French group, Armonicord, than anyone else.

With Georges, the rhythm section is no less outstanding,: Jean-Charles Capon, who, two years later would record the magnificent L'Univers-solitude on the same label, is a flying cello virtuoso, while Philippe Combelle, a great drummer rarely heard in such experimental circumstances, plays daringly mixed percussion. Also noteworthy is the presence of flutist, Michel Roques on one track, who was also behind a Saravah album, the splendid Chorus.

In France, whether or not groups like Moravagine, Confluence or Synchro Rhythmic Eclectic Language, working in similarly unusual areas, are taken into account, it is rare to find a group which, like the Baroque Jazz Trio, have been able to so blur the boundaries, especially by adding an exotic breath of fresh air inherited from the Third Stream.

This record, alongside the album by Brigitte Fontaine with the Art Ensemble of Chicago made Pierre Barouh stand out as a pioneering producer and destroyer of stylistic frontiers.

12 notes · View notes

habkeinb0ck · 4 years ago

Text

Megérkezett, amit mindenki várt

VÁLASZ GEORGE CLOONEYNAK

Mr. Clooney!

Nyilván egyetért azzal, hogy kihagyom a kötelező tiszteletköröket.

Annyit jegyzek csak meg, hogy bár ön kiváló színész és ügyeletes hollywoodi szépfiú, de valahogy hiányzik önből az a kicsike plusz, ami az igazi halhatatlansághoz feltétlenül szükséges. Ne értsen félre, remekül szórakozom az Ocean’s összes folytatásán, szívesen megnézem az ikonikus – bár ma már kissé nevetséges– Alkonyattól pirkadatig című filmjét, nyilván nem fogom elfelejteni Ross doktort a Vészhelyzetből, ráadásul számomra az is kölcsönöz némi személyességet önnel szemben, hogy egykori gimnáziumi osztálytársam és egykorvolt barátom az ön magyar hangja – szóval, alapvetően kedvelem önt mint színészt.

Ön kiválóan tud alulról felfelé nézni, olyan hamiskás mosollyal. De lássuk be: ahogy a másik hollywoodi szépfiú, Brad Pitt mégis csak letett az asztalra egy Blöfföt, egy Harcosok klubját, egy Hetediket, egy Becstelen brigantikat, egy Szenvedélyek viharábant vagy éppen a Folyó szeli ketté vagy a Volt egyszer egy Hollywood című remekeket, addig ez a szintű színészi teljesítmény önnél hiányzik. Még a toronymagasan legjobb film, amiben ön játszik, a Coen fivérek klasszisa, az Égető bizonyíték is éppen Brad Pitt, John Malkovich vagy éppen J. K. Simmons miatt annyira jó, mintsem ön miatt.

Ennyit erről. Lássuk a lényeget!

Ön a minap készülő filmje kapcsán a világot elöntő gyűlöletről elmélkedett, és e gyűlölet kapcsán Bolsonarót és Orbán Viktort emlegette példaként.

„Elég, ha Bolsonaróra gondolsz Brazíliában vagy Orbánra Magyarországon” – mondja ön az ominózus interjúban a gyűlölet kapcsán.

Sajnálatomra válaszként idehaza többnyire Sorost kezdték emlegetni, pedig nem ezzel kellett volna kezdeni. Sorosra majd még visszatérek, de most nem ez a lényeg. Sokkal inkább az a rémisztő, hogy önnek ez a két példa jutott eszébe a gyűlölet kapcsán – már ha magától jutott eszébe, persze. Mert ahogy mifelénk mondják, nem mindegy, hogy valaki magától ennyire hülye, vagy nekifutásból, s a nekifutás alatt valamely külső „segítség” értendő. De ez már az ügy Sorost érintő része, mondom, erről később.

Először abból indulunk ki, hogy ön tényleg a saját véleményét tette közkinccsé.

Ebben az esetben azt kell feltételeznünk, hogy az elmúlt egy évben önt ott felejtették a Gravitáció című film díszletei között, és ön egyre nagyobb gyorsulással elhagyta a létező világot, a normális észt és gondolkodást. Másképpen nehéz lenne megmagyarázni ezt a példát.

Vagy mondja, Clooney úr, nem nézett körül az elmúlt nagyjából egy évben odahaza? Már úgy értem, a gyűlölet kapcsán? Tényleg nem vette észre, mi folyik az Amerikai Egyesült Államokban, még nem tűnt fel önnek, hogy a hazája a polgárháború szélén tántorog?

Ha nem, akkor összefoglalom önnek: az ön hazájában – már ha nem sérti érzékenységét és politikai korrektségét a haza szó, ha sérti, elnézését kérem, bár le is sz…rom –, szóval az ön hazájában valamikor tavasszal rendőri intézkedés közben meghalt egy súlyos testalkatú fekete bűnöző, egy rabló, egy terhes nőket pisztollyal kifosztó brutális, ámbár gyáva patkány. Tele volt droggal, ellenállt, rátérdeltek a nyakára (bevett protokoll, a minap Németországban egy AfD-s parlamenti képviselő nyakára térdeltek rá a német rendőrök, de hát az kit érdekel), ennyi a történet. Ám ebből a nehézsúlyú fekete bűnözőből nagy hirtelen nemzeti hőst fabrikált a média és a „PC” politika (vagyis a legsötétebb gazemberek), és mindenféle emberi söpredék, roncs és csőcselék kitódult az utcára, hogy „forradalmat” csináljon. Ennek „PC” neve: BLM meg Antifa. A „forradalom” pedig valójában: szobordöntögetés, szabad rablás, fosztogatás, felfordulás, lincselés.

Ez folyik ma az ön hazájában.

Nem vette észre az elmúlt közel egy évben a mindent elborító gyűlöletet?

Nem látta az utcán felvonuló emberpépet, emberinek alig-alig nevezhető mocskot, amint fosztogat, rabol, gyújtogat, és bárkit megtámad, akiről csak azt feltételezi, hogy nem ért vele egyet?

Ha van hely ma a földön, ahol mindent elborít a gyűlölet, az a maga hazája, az Egyesült Államok. Ahol fekete bandák támadnak meg fehér embereket az utcán, vernek agyba-főbe bárkit, akit például Trump-szavazónak vélnek, öregasszonyokat, öregembereket és gyerekeket lőnek agyon minden emberi érzésből és mértékből kivetkőzött afroamerikaiak, és teszik mindezt a mainstream média és a „demokrata” politika félrenézése vagy éppen bátorítása és megértése mellett.

Nem tűnt fel önnek az az agyrém, amikor Seattle belvárosában egy rakás előember kikiáltotta az „Egyesült Államok területén kívüli területet”, és heteken át ott játszottak katonásdit?

Tényleg nem vette még észre a boltjaikat, házaikat, családjukat fegyverrel védő embereket, akiknek látszik a szemében, hogy nem lesznek restek lőni, ha ez az állati, ocsmány csőcselék rájuk támad?

És akkor ebből a közegből kikacsintva, ön a világot elborító gyűlölet kapcsán a magyar miniszterelnököt emlegeti példaként.

Ön tényleg magától ennyire hülye, Clooney úr? Mert ha igen, az a legrémesebb forgatókönyv.

És akkor itt érünk el Sorosig.

Feltételezhető – és joggal feltételezhető –, hogy ennyire senki sem lehet ostoba. Mármint magától. Vagy ha mégis, akkor nem lehet hollywoodi sztár, legfeljebb dékás vagy momentumos „politikus” Magyarországon, esetleg az Egyesült Államok következő elnöke. Éppen ezért gondoljuk az ön iránti jóindulattól vezérelve, hogy ezt az égbekiáltó hülyeséget a maga szájába adták. S persze ez semmit sem von le az ön felelősségéből. Miképpen abból sem, hogy a maguk világában mindez valamiféle jóemberség, és nyilván ön is így gondolja. Éppen, mint az a vénember, aki embermilliók tönkretételével, ocsmány tőzsdei spekulációkkal, nemzeti valuták shortolásával, politikusok korrumpálásával töltötte egész felesleges és undorító életét, azután, mikor megérezte a döghalál leheletét, vásárolt magának „jóemberséget”, és ma már „filantrópnak” szólíttatja magát az aljas, becstelen gazember.

És ön, Clooney úr, nyilvánvalóan ennek a vén gazembernek az uszályába kerülve beszél hülyeségeket. Nem kell ehhez külön megkérni magát, magukat, nem kell lefizetni, ne ilyesmire gondoljon, ugyan! Nincsen rá szükség. Egyszerűen arról van szó, hogy a hollywoodi elit (tisztelet a ritka kivételnek, éljen Clint Eastwood és James Woods!), miképpen a „demokrata” politikai elit és az egész ocsmány „médiaelit” már pontosan tudja magától, mit helyes, mit kell, mit illik mondani. S leginkább azt tudják maguk a legpontosabban, hogy mit tilos mondani. Mint a birka, akit már megrázott néhányszor a köré telepített villanypásztor, vagy a kiskutya, akinek beleverték az orrát a saját piszkába.

Önök, Mr. Clooney, megtanulták a leckét.

Tudják, hogy tilos a valóságról és az igazságról bármit is mondani. CNN és The New York Times, „néééégy láb jóóóó, két láb rossz!” – ezek maguk, ez a maguk világa.

S ebben a világban magától értetődő és természetes, hogy a seattlei Capitol Hill hevenyészett barikádján, a géppisztolyos fekete drogkereskedő háta mögül kipillantva, magának a gyűlöletről Orbán Viktor jut az eszébe.

Hát tényleg: What else, Mr. Clooney?

9 notes · View notes