#fordítva kevésbé élveztem volna | Explore Tumblr Posts and Blogs

thecamellie · 3 years

Text

Kilencszáztizenhárom nap telt el azóta, hogy be kellett látnom magamnak, reinkarnálódtam. Még most is olyan mintha nem lenne valóságos, egy rémálomba csöppentem amiből nem vagyok képes felébredni.

A napok nap nap után ismétlődtek. Mind ugyan azzal telt mint a többi. Alvás, testi és mana edzés, tej ivás, alvás, edzés, ivás, alvás és újra és újra és újra. Őrjítő és idegtépő. Soha véget nem érő körforgássá alakult. Hasonló volt a sötétségben is amit már egyszer átéltem. Újra és újra, erőszakosan végtelen sokszor lejátszva. Voltak napok amikor közel álltam az összeomláshoz. Abba akartam hagyni és nem csinálni semmit a síráson és a kétségbeesésen kívül. A szívem össze szorult, testem fájt, az idegeim sikítottak. Nehézen tudtam magam kordában tartani, erőt venni magamon és folytatni. Éreztem magamban, hogy mikor értem el egy újabb ilyen reményvesztett állapotot. Ahhoz, hogy tudjam folytatni emlékeztetnem kellett magamat miért is harcolok. Csinálhattam volna azt amit minden hozzám hasonló baba tehetett, rohadtul semmit. Pusztán csak lenni és hagyni, hogy az idő kifolyjon a kezemből. Ezt én is jobban élveztem volna.

Ámde nekem nem adatott meg ez a luxus, másra is kellett gondolnom magamon kivűl. Mégha jobb körülmények között is lettem volna, nem egy apró szobába bezárva mint egy állat a ketrecben akkor is erősebb és erősebb akarnék lenni, hogy szabad lehessek. Itt hagyhassam ezt a helyet és megkereshessem a testvéremet bárhol is van ebben a világban. Tudtam, egyszerűen tudtam, hoyg ő is itt van. Ez a leheletnyi gondolat tartott fent a víz felett.

Majd jött egy újabb nap és folytatódott tovább a körforgás. Csak is egy dolognak köszönhetem, hogy számon tudtam tartani a napok folyamát. Nora volt ez a tényező. Kivétel nélkül minden nap bejött és adott inni vagy egy kevés moslékot, amibe nem is akartam belegondolni mi volt. Megettem és könyörögtem a gyomromnak, hogy ne öklendezzem ki. Kellett a táplálék, kivétel nélkül. Akadt egyszer-egyszer egy olyan alkalom mikor Nora értelmesebbnek tűnt mint általában. A tekintete nem volt egy tompa sár kupac, csillogott akár az éjszakai égbolton a csillagok. Haját kifésülte és egy rendezett cofba fogta a tarkoján. Kevésbé rongyos ruhákat vett fel és minthogyha tisztább is lett volna a bőre. Elrejtette a zuzodásait a magas nyaku, hosszú ujjú vászon ingje alatt. Viselkedése ugyancsak kisimultabb lett. Gyengédebben vett a karjaiba, ilyen esetekben egy cumisüvegben zavaros sárgás folyadékot hozott aminek erős csipős íze volt, enyhe gyümölcssel. Biztos vagyok benne, hogy ez törköly pálinka lehet. Leitat nehogy útban legyek ilyenkor bármit is csinál. Az ital végig égeti a nyelő csővemet majd a testemet elönti a melegség. Az utolsó cseppet is megitatja velem, ha akarom ha nem. Pár percig még a karjában tart és figyeli ahogy vergödök és öklendezek. Miután jobban lettem vissza tesz oda ahonnan fel vett majd kimegy a szobából hangosan bezárva az ajtót maga után.

Az első pár ilyen alkalommal az ajtóhoz mentem, hogy hallgatozak. Lépteket hallottam, több mint egy emberét. Valaki meglátogatja Norat. Valaki akinek vastag, magasított talpú cipője van. A lakás egy távolabbi részére mennek így alig tudom kivenni a szavaikat. Atyámnak szólítja Nora, beszélgetésük stílusa udvarias, magaztos és előzékeny. Hangszíne az atyának kellemes simogatás a füleknek, nem túl mély egyenletes férfi hang. Teával kínálják amit minden bizonnyal udvariasságból elfogad, a társalgás minden napi dolgokról szól. Milyen az idő, a munka, ugyan arról az emberekről beszélnek, végezetűl az atya nyugtatgatja, hogy minden rendben lesz. Menjen el a templomba, csatlakozzon a többi hívőhőz mert az Istennő meghálálja a hűséget. Két három óra telhet el összsesen amit sajnos nem tudok végig követni az álmosság miatt. Fél úton elalszok és már csak a távozására ébredek fel. Ahogy végig kísérem a szóváltást nem találok semmi különösebben érdekes információt, ha legalább is a város legolcsóbb pékjére vagy a hitt terjesztésére lettem volna kiváncsi.

Minden egyes ilyen látogatás során a nyelvet is felismertem. Angol volt, mivel nem az angol az anyanyelvem eredetileg így eltartott egy ideig, hogy folyékonyan tudjam követni őket. Az elején is különösnek tartottam, hogy hol érettem mit mondanak a környezetemben és hol nem. Egy ilyen látogatás alkalmával már már épp elaludtam volna a beszélgetésük monoton morajától mikor egy hangos koppanás felriasztott. Szemeim tágra nyíltak és a testem megfeszűlt ahogy motoszkálást halottam amit később erőteljes lépések követtek. Négykézláb iszkoltam az ajtó elől az ágy alá úgy, hogy még ki tudjak látni alóla. Mozdulatlanul vártam. A létek közvetlenül az ajtó elött álltak meg. Csörgés, kattanás és az ajtó halk nyirkorgás kíséretével kinyilt.

Egy pár magasított talpú fehér csizmát láttam meg. Fehér bőrből készült, aminek a talpa lazúr kék volt. Fehér élére vasalt szivarnadrágba bújtatott vékony lábak vitték fel a tekitetemet a combjaiig amíg kiláttam.

Lassan lépett a szobába, halk puffanással teszi egymás után a lábait. Az ágy előtt megállt, pont a lámpa alatt. Lélegzet vissza folytva bámultam a csizmákat. Tudtam, hogy tudja, hogyha ebben a szobában elakarnak rejteni valamit azt csak is az ággyal lehet, mivel nincs más tárgy a helységben. Szinte éreztem a pillantását átsütni a matracon keresztül a hátamra. Égetett egy pontba a hátam közepén. Nem mertem levegőt venni, megmozdulni még remegni is abba hagytam. Megdermedtem, mint egy egér a macska láttán. A szobában uralkodó csend és mozdulatlanság olyan volt mintha ha súlyokat helyeztek volna a testemre minden eggyes elmúlt másodperccel. Izzadság cseppek gördültek le a homlokomról a szemembe, pislogás nélkül tűrtem a sós nedveséget. Szívem türelmetlen ütemben dobogott, a dopártyámban hallottam a vízhangját. Mindenem felforrosodott. Tűz égette a tüdömet is. Szét akart robbani a megterheléstől amit gyakoroltam rá. Súlyos másodpercek teltek el amíg én sem és az atya sem mozdult vagy szólalt meg, majd a csizmák enyhén balra fordultak mintha menni készülne. Akadozó mozdulatokkal emeltem a kezeimet a szám elé, hogy tenyeremet rá szorítva lassú , apró lélegzetett vegyek. De ahogy a mellkasom megemelkedett a tüdőm tágulása miatt a testemre tekert lánc a pecsét gyűrűvel megmozdult. A lánc szemek egymásnak ütödtek egy levegőben szálló toll hangjával. Gyomrom azonnal görcsbe rándult. Istenem, csak ne most hányak! Ezt a hangott egy normális ember hétszentség, hogy nem hallhatta meg. Sav tolult a torkomba mikor a csizmák orra újra irányomba fordultak.

Ezt nem hiszem el...hányni fogok.

- Mind a kettönknek könnyebb lesz ha a segítségem nélkül jössz ki az ágy alól. - szólalt meg. - Nem ezért jöttem, hogy bánsalak és ígérem nem is foglak. Gyere ki onnan, hogy tudjunk beszélni. Nincs sok időnk.

Hangja halk, megnyugtató édesgetés volt. Füleimnek olyan volt akár egy zajos, zsufolt nap után az otthon hangtalan élvezete. Ha nem féltem volna annyira lehet még azt is kejelentettem volna, hogy hiszek neki.

- Kérlek! Nem foglak bántani esküszöm! - kérlelt tovább.

Cikáztak a gondolataim. Miért jött ide? Miért most? Ha nem akar bántani akkor mit akar? Mit akar tőlem? Mit csinált Noraval? Ki ő?

Amíg gondolataim előzőnlöték az agyamat addig ő legugolt, hogy tenyérrel felfelé fordítva megmutassa kezeit.

- Nincs nálam fegyvert. Nem esik bántodásod. Jobban bíznál bennem ha mesélnék magamról?

Válasz nélkül lebegett a levegőben a kérdése.

Az izadtság miatt a ruhám csaknem teljesen nedves lett minta a zuhany alól jöttem volna. A szám megtelt a nyálammal, hoyg bármikor kiöklendezem a pálinkát. Apró rángó mozdulatok lettek úrrá rajtam ahogy izmaim kezdték feladni a harcot a mozdulatlansággal szemben. Hallgatásomat beleegyezésnek vette, mert folytatta: - A nevem Tözge és a Teremtés egyház egyik papja vagyok. A húszas éveim közepén járok és vannak tetsvéreim. A fővárosból jöttem ide, hogy megtaláljalak és beszélhessünk. Majdnem két éve kereslek, de itt rád bukkantam. Távolról is éreztem a manád erejét. Biztos vagyok benne, hogy ebben a szánalmas szobában voltál végig és így fogalmad sincs arról ki is vagy és mire vagy hívatott. Tudok neked segíteni, ha kijössz. Mindent elmagyarázok neked. Kérlek gyere elő.

Lassú mozdulatokkal a gugolásból letérdelt a padlóra miközben jobb kezét az ágya nyújtotta, hogy segítsen kijönni ha úgy határozók.

Elegáns keze vékony légies ujjakba végződött, a körmei alatt egy porszemet sem láttam. A gyűrűsujján egy pecsét gyűrű vastag arany karikája látszott. Ezen kivűl más ékszert nem láttam rajta.

Patthelyzetben voltam. Túl sok mindent tud amit én nem, itt lenne a lehetőségem, hogy informálodjak a világról. Jó lehetőségnek tűnik, de nem bízok benne. Nem tudhatom, hogy mi a tényleges szándéka. Ebben a nyelvben amit beszél sem vagyok biztos, jó pár szó van amit még nem értek teljesen így nehéz a hallásomra támaszkodni. Felmerül bennem a kétely, hogy esetleg félre értem a szavakat. Mindezek mellett túl csalógató volt az ajánlata. Többet kell tudnom, amennyi csak lehet. Tájékozodnom kell, hogy harc képes legyek. Mi lehet a legrosszabb ami történhet? Megöl?

Nagyott nyeltem, hogy a felgyülemlett gyomor savat és a nyálat vissza szorítsam a gyomromba. Erőt kellett vennem magamon, hogy sajgó testemet megmozdítsam. Nem fogadtam el a segítő kezet amit felém nyújtott, az ágy jobb oldala felé guroltam ki. Mikor kint voltam nehézkesen tudtam lábra állni, minden végtagom elgémberedett. Az izzadtság miatt enyhén eltartottam a magamtól a kezeimet és lomha dülöngélő lépésekkel kerültem meg az ágyat.

Az ágy sarkánál elöbb nyakamat nyújtva kilestem oda ahova sejtettem, hogy van.Tözge ugyan ott várt ahol volt, kezeit az őlében pihentette. Teste többi részét fedő ruhái ugyanolyan előkelő volt mint az eddig látottak. Egy hosszított mellkasára feszülő fehér inget viselt ami leért a combjai közepéig. Derekán egy ezüst lánc volt amin egy tenyér méretű és puderkék színű medál lifegett. Nem ponotsan láttam milyen szimbólumok szerepeltek rajta.Egy tucatt kör és égitestek alakját lehetett kivenni. Még ebben a gyér megvilágításban is megcsillant. Ingje felett egy vastag fehér szőrmés kabátot viselt aminek a gallérja az álláig ért. Nem volt össze kapcsolva a kabátja a mellkasán, a karjai is szabadon egy-egy hasítékon voltak kibujtatva. Alkarjain fémből készült vértet viselt, de inkább tűnt úgy, hogy design szerepe volt és nem tényleges védő eszköz. Egészében fehér ruháját kék minták borították. Feljebb haladva arca barátságos volt. Egyenes szőke haja a vállát fésülte, nap sütötte bőre miatt a búzavirág színű szemei csak úgy ragyogtak. Arcán egy leheletnyi ránc sem volt, még sem tűnt egy baba arcú angyalnak. Férfias élek és markáns vonalak miatt egy igazán kellemes férfi arcot láttam. Vastag szőke szemöldök, mandula vágású szemek amik előtt egy részletesen megmunkált fémkeretes szeműveget viselt, egyenes orr, keskeny telt ajkak, karateres állcsúcs amin egy elenyésző mértékű borosta sem volt.

Tekintetünt találkozott ahogy lassan kijelebb bújtam az ágy takarásából. Szemei kitágultak és enyhén az ajkait is eltátótta. Végig nézett rajtam és mikor látta, hogy megálltam nehogy még közelebb menjek hozzá gyorsan rendezte az arcvonásait.

- Szia, pici lány! - köszöntöt óvatosan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled.

Nem szólaltam meg, csak néztem rá.

- Ne aggódj nem hazudtam és tényleg nem bántalak. - felemelte a kezét mintha megakart volna érinteni de észbe kapott ahogy hátrébb léptem és vissza ejtette az ölébe. - Bocsás meg nekem, hogy elragadtattam magam. Hihetetlen, hogy tényleg te vagy az. Most már látom a saját szemeimmel is, hogy nem túlzott. Az egész testedben mint az erek úgy hálozik szét a mana is.

Halk mormogásba kezdett miközben újra és újra végig nézett rajtam.

Feszélyezve érintett ez, de nem akartam, hogy gyengének tűnjek. Kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett, lábaimat megvetettem, hátamat megfeszítettem, államat felemelve össze húzott szemekkel néztem a szemeibe. De ő észre sem véve ezt folytatta a munstrálásomat. Tudni akartam mindent amit csak eltud mondani nekem.

- Hogyan tudsz nekem segíteni? - kérdeztem. Hangom rekedtes volt mivel alig használtam eddig. Artikulálni is nehezemre esett, ennek ellenére érthető volt.

Tekintetünk össze kapcsolodott. Kezeivel önkéntelenül a medált kezdte fogdosni.

-Ahogy mondtam a fővárosból jöttem és ahova majd téged is elszállítunk. Mindent próbáltunk megtenni de sajnálatos módon nem állunk még készen, hogy most magammal viheselek. Nem akarjuk felhívni senki figyelmét sem azzal, hogy szemelől tűnsz. - halk csilingelés hallatszott ahogy a medál látszai össze ütköztek ahogy játszott velük. - Ezért is szerettelek volna látni, hogy jelenleg milyen állapotban vagy és hogy tudjunk beszélni. Mivel nem tudsz velem tartani ezért szeretnék neked egy-két tanácsot adni, hogy kibirhasd a fennálló várakozási időt.

Magával akar vinni a fővárosba? Valami rokonom lehet?

- Szeretném, hogy amíg újra nem találkozunk gyakorolnál. Fiatal vagy de már most túl sok erőd van amit nem tudsz használni. Ha nem tanulod meg akkor az testi problémákat is okozhat. Ezért kérlek jól figyelj arra amit mondok. - lassan felemelte jobb kezét a szemembe nézve, hogy jelezze szándékát. Elakartam húzódni, de ellent mondva ösztöneimnek nem mozdultam. Tenyerét mellkasom közepére helyezte, ahol egyre melegebb lett az érintése alatt. - Amit most érzel az a mana áramlás. Az én erőm érinte a benned szunnyadó manát. Minél erősebben koncentrálsz annál melegebb lesz itt. Ezt kell gyakorolnod. A koncentrációt. Tud urálni az erőd, minél jobban megy annál kevesebb ember fog rád szemet vetni és ez biztonságosabb neked. Nézz mélyen magadba és látni fogod a kaotikus darabót ami az erőd forrása. Koncentráj és erősődj meg.

Elvette a kezét a mellkasomról, mielőtt vissza tette volna a helyére ügyetlenül a fülem mögé türte a hajam.

- A szemeid rögtön elárulnak. - mondta. - Ha lehet akkor igyekezz takarni őket.

A szemem? Mi van a szememmel?

- Miért? - kérdeztem.

- Mert a szemeid olyan a akár egy gyémánt. Az ilyen szemmel rendelekzők sorsa rosszra fordulhat ha nem a megfelelő emberek észreveszik.

Nyitottam a számat, hogy még kérdezzek tőle de halk motoszkálás hangjai szürödtek be a szobába.Tözge a fejét az ajtó irányába kapta füllelve pár pillanatig. Úgy itélte, hogy még van egy kis időnk. Gyengéden tenyerébe zárta jobb kézfejem.

- Nem sokat kell már várnod és kiszabadulsz innen, ígérem. Tedd amit mondtam és mindne könnyebb lesz majd. - arcához emelte a kezem, hogy egy alig érezhető csókot leheljen a kézfejemre. - A közelgő viszontlátásig ifjú hölgy.

Elengedve kezemet egy mozdulattal felállt, határozott léptekkel kisétált a szobából és ő is kulcsra zárta vissza az ajtót.

A történtektől gyökeret eresztett a lábam így mikor elhánytam magam megtudtam kapaszkodni az ágy matracában. ***

Ez háromszázhetvenkét napja történt.

Azóta gyakoroltam azt amit tanácsolt. Magamba sülyedtem és a saját szemeimmel láthattam a bensömben elhelyezkedő kaotikus darabot. Megfoghatatlan látvány volt, a lélegzetem is megállt mikor először megpillantottam. Egy hüvelyknyi nagyságú kristály volt ami a nap színeiben játszott. Gyönyörű.

Úgy gondolom, hogy egy emberhez egy kaotikus darab tartozik. Tözge szavaiban sem volt arról szó, hogy több darabból állna. Egy ember egy kaotikus darab ami az illető erejét rejti magában. Azonban nekem nem egy darab volt, hanem kettő. Két teljesen egy forma kristály.

Még nem jöttem rá az okára miért is van nekem kettő. Ami nem késik az nem múlik.

Ahogy a napok teltek felvettem egy edzési ritmust amit egyre erősebben és erősebben végeztem el.

Tözge nem jött többet látogatni Norat, ami meg látszott rajta. Szemei a szokott tompa pompájukban meredtek ki az üregeiből.

A kilencszáztizenharmadik napon mégis több léptem hallottam egyszerre közeledni a szobám ajtajához. Időm sem volt az ágy alá mászni, mikor az ajtó kivágodott. Egy magas baran hajú nő állt az ajtóban. Hétköznapi arcát elcsúfitotta egy vicsor ami elöntötte a vonásait ahogy meglátott.

- Hát lett még egy. - mondta.

Öles léptekkel közeledett felém. Hátrálni próbáltam sikertelenül. Megragadta a hajam a tarkomnál fogva és magával ráncigált ki a szobából. Ki a lakásból, egy olyan helyre rángatva engem ahol újra értékeltem az isten fogalmát.

0 notes