#főnökhaver

[csacskamacskamocska]

Főnökhaver

Elkapott tegnap, fú, na jöjjek már egy kicsit... (bennem meg a rémület, mi a fenét akarhat, körülményeskedik, biztos valami szart akar elmondani, hogy elrontottam valamit vagy szívességet kér, vagy megint azt, hogy ne politizáljak mert kirúgnak). Ülünk, pajzsként markolom a kézirataktákat, amik nem is az enyémek csak nálam felejtették és keresem a gazdáját, ő meg elkezdi mondani, hogy randizott egy lánnyal... (uh, jó, oké, lelki életet akar élni, jólvan, nosza! Itt kicsit lazítottam, ölembe csúsztak az akták), meséli tovább, nagyon jó volt a randi, nagyon jó, de valójában neki van valaki, aki... szóval van valaki más... hú de nehéz erről beszélni... Próbálok neki segíteni. Tetszik valaki? Vagy még mindig szerelmes vagy az XY-ba? Megint együtt vagytok? Nem, már szerelmes, persze szerelmes csak nem úgy mint korábban, azzal végzett, ez más... ismeri egy ideje... szoktak beszélgetni... nem is tudja, hogy mondja... csak rájött a tegnapi randin, hogy valójában van neki ez a másik, aki érdekli... Na itt kurvára elkezdtem szorongani mert annyira szokatlanul zavarban volt, de annyira, hogy bennem megállt az ütő, hogy neneneneneeee! Ugye nem én???? Ugye NEM!!!!! Nem. :DDD Van ilyen, amikor az ember megkönnyebbül, hogy nem különösebben fontos valakinek. Mesélgetett még, beszélgettünk, aztán mentem dolgomra.

Amúgy, szerintem vonzó férfi, csak van benne valami gyerekes. A magamfajtának nem társ, nem támasz, hanem kolonc. Az ilyen pasival vannak vidám pillanatok, mert könnyed, rugalmas, tud nevetni, lelkesedni, lehet vele érzelmekről beszélgetni, de valahogy súlytalan az egész ember, és könnyen csúszok az ilyenekkel egy anyáskodó szerepbe. Kell a francnak. Örülök, hogy felnőttek a gyerekeim. ja, volt egy dolog amin nagyon összenevettünk, pedig mindkettőnknek fájó emlék. Amikor az, akit szeretsz, felsorolja, hogy milyen társra vágyik. És amire vágyik, az tulajdonképpen illik rád. De nem téged akar. Szóval olyan, olyasmi legyen mint te, csak ne te legyél. Ott állsz, hogy hahó, itt vagyok, héééé, nem látsz? Nem lát. Nem olyannak lát. És olyankor kell hozzá erő, hogy az ember azt mondja, sok szerencsét és találd meg a boldogságod! És otthagyja a másikat, keresgéljen akkor. Ez a fajta erő meg az önbecsülés kéz a kézben járnak.

[csacskamacskamocska]

Az éjszakák szarabbak

Nem a valóság, hanem az elszabadult elme okozza a problémákat meg a fájdalmakat. Ezt éjjel megélem. Nappal tudom kontrollálni meg nappal van mihez/kihez nyúlni. Tegnap megint vagy másfél órát beszélgettem főnökhaverral. Mesélt a saját terápiájáról, abból sokat tanultam. Jókat mondott nekem, jókat mondtam neki.

Amúgy is nehezen tartom pórázon a depressziómat és szinte rettegéssel tölt el a pillanat amikor óvatlanul ott állok, és egyszercsak értelmetlennek látok mindent. Mindent és bármit. A terveimet, a másokhoz kapcsolódó jó vagy rossz érzelmeimet. A befolyásolhatatlan jövőt. Értelmetlennek látom az egész életet, minek is csinálni bármit vagy küzdeni bármiért. Ezek a pillanatok félelmetesek és igyekszem elkerülni. De az elkerülés nem lehet az, hogy kompenzálok és túltolom a célokat és a terveket, hogy ne érezzem a dolgok értelmetlenségét, és emberek sem lehetnek célok. Se gyerek, se szerelem, se semmilyen rajtam kívül levő dologba nem helyezhetem ki az élet értelmét. Pedig az sokat könnyít ám.

Alkotó ember nincs olyan, aki felszínes. Soha nem is volt. Sikeres ember van, még korszakos, meghatározó is, mert a világ igénye összetett.

Terápia hozadék: Meséli főnökhaver, hogy a pszichodrámán olyan kérdéssel kell menni, aminek az az eleje: HOGYAN.... És meséli, hogy még nem tudott kérdést megfogalmazni az őt leginkább foglalkoztató dologról, a nőről akivel nincs együtt, de kitölti minden gondolatát. Mindenféle szirszar dologgal foglalkoznak, ami jó meg hasznos, de vége lesz a terápiának úgy, hogy nem tudja egy kérdésben megfogni a problémáját. Ezen gondolkodtam, hogy mit kérdeznék. Mármint milyen kérdést tennék fel, amire a pszichodrámán "választ" kapok. Ezek nem válaszok, nyilván, talán paradigmaváltás. Érdekes amikor szerepcserében válaszolgatnak. Felteszed a kérdést valakinek, akit megszemélyesít egy résztvevő, aztán helyet cseréltek és válaszolsz magadnak, aztán ugyanazt megkérdezed magadtól.

Arról is beszéltünk, hogy aki a problémáit alkohollal vagy narkóval gyógyítja, annak milyen mélységesen értelmetlen hülyeségnek tűnhet ez a meló, amit beleteszünk abba, hogy ne csak túléljük a traumáinkat, hanem megértsük magunkat és megoldjuk, hogy többet lehetőleg ne kerüljük hasonló szarba, hanem még idejében lássuk a saját és más szar működését. Még az előtt, hogy belekerülnénk az örvénybe. Tanulni jó kommunikációs megoldásokat, az már hab a tortán. De ez most nem annak az ideje. Ki kell heverni valamit, amit mi magunk csináltunk. Melós, és az ember szánalmasnak érzi magát. Hiszen úgy tűnik, másoknak ez csípőből megy. Az ember egója még a saját gyógyítását is szabotálja annak érdekében, hogy ne látszódjon szánalmas hülyének.

Megyek, felrakom az új függönyöket. Csipesz, csipesz, csipesz, az ilyen monoton dolgok tök jók.

[wannabebiker1]

főnökhaver...

én köztudottan nem hiszek a f/n barátságban, ezért gondolom azt, hogy a csávó menet közben alakította a mondandóját a belső mentális állapotának és a te reakciódnak megfelelően, és a végén mégse merte elmondani, hogy szeretne veled valamit.

Főnökhaver

Elkapott tegnap, fú, na jöjjek már egy kicsit... (bennem meg a rémület, mi a fenét akarhat, körülményeskedik, biztos valami szart akar elmondani, hogy elrontottam valamit vagy szívességet kér, vagy megint azt, hogy ne politizáljak mert kirúgnak). Ülünk, pajzsként markolom a kézirataktákat, amik nem is az enyémek csak nálam felejtették és keresem a gazdáját, ő meg elkezdi mondani, hogy randizott egy lánnyal... (uh, jó, oké, lelki életet akar élni, jólvan, nosza! Itt kicsit lazítottam, ölembe csúsztak az akták), meséli tovább, nagyon jó volt a randi, nagyon jó, de valójában neki van valaki, aki... szóval van valaki más... hú de nehéz erről beszélni... Próbálok neki segíteni. Tetszik valaki? Vagy még mindig szerelmes vagy az XY-ba? Megint együtt vagytok? Nem, már szerelmes, persze szerelmes csak nem úgy mint korábban, azzal végzett, ez más... ismeri egy ideje... szoktak beszélgetni... nem is tudja, hogy mondja... csak rájött a tegnapi randin, hogy valójában van neki ez a másik, aki érdekli... Na itt kurvára elkezdtem szorongani mert annyira szokatlanul zavarban volt, de annyira, hogy bennem megállt az ütő, hogy neneneneneeee! Ugye nem én???? Ugye NEM!!!!! Nem. :DDD Van ilyen, amikor az ember megkönnyebbül, hogy nem különösebben fontos valakinek. Mesélgetett még, beszélgettünk, aztán mentem dolgomra.

Amúgy, szerintem vonzó férfi, csak van benne valami gyerekes. A magamfajtának nem társ, nem támasz, hanem kolonc. Az ilyen pasival vannak vidám pillanatok, mert könnyed, rugalmas, tud nevetni, lelkesedni, lehet vele érzelmekről beszélgetni, de valahogy súlytalan az egész ember, és könnyen csúszok az ilyenekkel egy anyáskodó szerepbe. Kell a francnak. Örülök, hogy felnőttek a gyerekeim. ja, volt egy dolog amin nagyon összenevettünk, pedig mindkettőnknek fájó emlék. Amikor az, akit szeretsz, felsorolja, hogy milyen társra vágyik. És amire vágyik, az tulajdonképpen illik rád. De nem téged akar. Szóval olyan, olyasmi legyen mint te, csak ne te legyél. Ott állsz, hogy hahó, itt vagyok, héééé, nem látsz? Nem lát. Nem olyannak lát. És olyankor kell hozzá erő, hogy az ember azt mondja, sok szerencsét és találd meg a boldogságod! És otthagyja a másikat, keresgéljen akkor. Ez a fajta erő meg az önbecsülés kéz a kézben járnak.