#előírás | Explore Tumblr Posts and Blogs

csajokamotoron · 17 days

Text

Magyar csapat is indul a FIM Endurance Világbajnokságon a HUMDA támogatásával

Szeptember 14-15. között rendezik meg a FIM Endurance Világbajnokság (EWC) idei negyedik futamát a franciaországi Paul Ricard pályán Le Castelletben. A nemrég alakult Hungarian Endurance Racing Team by Moto-Jungle Racing négy versenyzője Sebestyén Péter, Kovács Bálint, Görbe Soma és Számadó Máté a Superstock kategóriában versenyeznek majd. A FIM Endurance Világbajnokság (EWC) egy 1980-ban indult hosszútávú versenysorozat, amely a nemzetközi szövetség, a Fédération Internationale de Motocyclisme (FIM) alá tartozik. Az EWC 2024-es szezonja két 24 és két 8 órás időtartamú versenyből áll. A sorozat áprilisban kezdődött a franciaországi Le Mans-ban megrendezett 24 órás futammal, majd ezt követte a belgiumi Spa-i 8 órás verseny júniusban és a japánban lebonyolított Suzuka 8 órás futam júliusban. A szezonzárót, a legpatinásabbnak számító Bol d'Or 24 órás versenyt a franciaországi Paul Ricard pályán rendezik szeptemberben 14. és 15. között. Az Endurance világbajnokságon Formula EWC és Superstock kategóriában indulnak a csapatok, a HERT az utóbbiban. Az EWC versenyek különlegessége a látványos állórajt, amikor a versenyzők a pálya egyik oldalán sorakoznak fel, majd futva közelítik meg a másik oldalon felsorakoztatott motorokat, majd nyeregbe pattannak és elindulnak az első kanyar felé. A motoroknál fontos előírás, hogy általános megjelenése nem térhet el a széria modelltől. A Superstock motorok legalább 175 kilogramm súlyúak. Az endurance azaz hosszútávú versenyek nem kizárólag a tempóról szólnak, hanem a kitartásról, így különösen nagy kihívást jelentenek, mivel a résztvevőknek nemcsak gyorsnak, hanem tartósan megbízhatónak is kell lenniük a 8-24 órán át tartó futamokon. – Büszkék vagyunk arra, hogy a HUMDA és a MAMI együttműködésével egy magyar csapat is lehetőséget kap, hogy megmutassa tehetségét a nemzetközi porondon. Ez a verseny nem csak a versenyzők számára jelent hatalmas lehetőséget, de az egész magyar motorsport számára is, hiszen a világ legjobb csapatai között mérhetjük meg magunkat – mondta Rizmayer Gábor, a Hungarian Endurance Racing Team vezetője. A HUMDA és a MAMI közös munkája tette lehetővé, hogy a magyar csapat a legmodernebb technológiával és a legkorszerűbb felszerelésekkel vegyen részt a versenyen. A versenymotor alapja a BMW M1000RR motorkerékpár, melyet a szabályoknak megfelelően készítettek fel a viadalhoz. A felkészülés során a csapat négy különböző versenypályán a csehországi Brno-ban, a szomszédos Szlovákiaringen, a hazai Pannóniaringen, valamint a verseny helyszínéül szolgáló Paul Richardon tesztelt, hogy a lehető legjobb formában állhassanak rajthoz. A felkészülés végére sikerült megtalálni azokat a beállításokat, amivel a versenyzők megközelítették a tavalyi top időeredményeket. A jelenlegi csapat versenyzői olyan fiatal tehetségek, akik tagjai vagy tagjai voltak a HUMDA Zrt. Hungarian Motorsport Academy (HMA) utánpótlásnevelési programjának, pályafutásukat a társaság évek óta támogatja. Mindannyian fiatal koruk óta versenyeznek. Sebestyén Péter 30 éves, hazánk egyik legtapasztaltabb versenyzője. Versenyzett a Red Bull Rookies Cup-ban, a Spanyol bajnokságban 125 ccm-es kategóriában, Moto GP 125-ös kategóriában, IDM 125 European Junior Cup-ban, World SBK-ban, World SSP-ben is. A Supersport-világbajnokságon a HUMDA együttműködésével indult. Kovács Bálint 23 éves, a legtapasztaltabb hazai Endurance-versenyzőnek számít, harmadik éve indul a világbajnokság futamain, eddig 7 viadalon vett részt. Jelenleg az IDM-ben (Nyílt Német Gyorsasági Bajnokság) szerepel a gyári BMW csapatban. Görbe Soma 19 éves, Northen Talent Cup bajnok, az Alpok-Adria STK 600-ban összesített 2. helyezést ért el. Idén megnyerte az IDM Pro Stock 1000 bajnokságot. Korábban a HUMDA pilótájaként indult a FIM Moto3 Junior világbajnokságon és a Red Bull MotoGP Rookies Cup mezőnyében. Számadó Máté 19 éves, a Super Sport 300 (SSP 300) kategóriában világbajnokságon szerzett pontot, az IDM 300 bajnokságban háromszor állt a dobogón. Jelenleg az Alpok-Adria SST 1000 kategóriájában versenyez. A világbajnoki sorozaton belül a Superstock kategória talán még erősebb, mint a Formula EWC, mivel itt a szabályrendszernek köszönhetően még kisebbek a motorok közötti eltérések. Ráadásul a Superstock-specialista csapatok mellett minden gyári EWC csapatnak van ebben a kategóriában fiókcsapata, ami tovább növeli a versenyt. A hosszútávú versenyeknél 24 óra alatt rendkívül sok technikai és egyéb probléma adódhat, azonban a felkészülési időszak alatt futott tesztek eredményei óvatos optimizmusra adnak okot. A csapat elsődleges célkitűzése a célba érés tehát, hogy értékelhető helyen be tudják fejezni a futamot. – Ez az esemény mérföldkő a magyar motorsport történetében. A verseny nemcsak a kitartásról és gyorsaságról szól, hanem a csapatmunkáról és a stratégiáról is. Biztosak vagyunk benne, hogy a magyar csapat megállja a helyét a legjobbak között – emelte ki Lévay Károly technikai vezető, a Magyar Motorkerékpár Technikum és Szakképző Iskola részéről. A HUMDA és a MAMI továbbra is elkötelezettek amellett, hogy támogassák a hazai tehetségeket és hozzájáruljanak Magyarország motorsport sikereihez a nemzetközi porondon. A várakozások szerint HERT lehet a jövőben a gyorsasági motorkerékpársport utánpótlásnevelés, valamint szakemberképzés platformja. Ugyanis sikeres motorsport program elképzelhetetlen megfelelő szakemberek – versenymérnök, versenytechnikus – nélkül. Read the full article

0 notes

heypetraa · 6 months

Text

Mérföldkőhöz érkeztem

Üdv ismét itt!

Sok izgalmas dologról kell beszámolnom Nektek, úgyhogy kezdjük is. Lassan két éve, hogy Dubaiba költöztem és légiutas-kísérőnek álltam, és ha olvastátok a régebbi bejegyzéseim akkor nagyjából már lehet róla fogalmatok, hogy ez mivel jár. Rengeteg utazással, igen, többek között, és sok-sok alvásmentes éjszakával. Ezek nem változtak, de több minden más igen.

Az első és talán legfontosabb fejlemény, amit szeretnék megosztani Veletek, hogy márciustól már Business osztályon dolgozom. Bizony, képzeljétek előléptettek, így ezentúl egy magasabb beosztásba, a felsőbb kategóriájú kabinba kerültem. Őszintén nekem ez egy nagyon nagy elismerés, egyrészt borzasztó hálás vagyok, hogy eddig is eljutottam. Ugyan sok minden befolyásolja ki mikor kerülhet feljebb és az egyik ilyen tényező nyilván az, hogy makulátlan legyen a „profilom” vagy „aktám” ha úgy tetszik. Februárban volt az egy hetes tréningem, és nem fogok hazudni nem csak fizikailag, de mentálisan is megterhelő volt. Sőt, nem is maga a tréning, hanem megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét én leszek az új, aki semmit nem tud, lassú a többiekhez képest stb. Ez nem egy kellemes érzés, pláne úgy, hogy én viszonylag hamar rangidős lettem turistaosztályon, mert szinte a c0vid utáni első felvételi hullámban csatlakoztam. Azt gondolom, hogy ott jól végeztem a munkám, legalábbis igyekeztem mindent megtenni ezügyben, viszont az átállás annyira nehéznek tűnt, hogy még azt is megkérdőjeleztem van-e itt keresni valóm egyáltalán. Nem azért, mert annyira nehéz lenne a munka, csak más, mások az elvárások, más a kabin, más a felszolgálás, mondhatni fine diningot kínálunk és ezeket mind meg kell tanulnom & szoknom és ez nem, nem egyik napról a másikra történik. Kicsit talán türelmetlen is vagyok magammal szemben és már a legelejétől azt vártam, hogy ezen az első pár héten túl legyek, szinte bosszantott, amikor valamit elrontottam, szóval a fő probléma az volt, hogy túl magasak voltak az elvárásaim…saját magam felé. Ha erre van valakinek valami jó tippje, szívesen meghallgatnám! Most már azért alakul a helyzet, nyilván még bőven van mit tanulnom, sőt… de talán mostanra sikerült azt a felfogást igazából érvényesíteni is, hogy tulajdonképpen lehetőséget kaptam fejlődni, látták bennem a potenciált, hogy képes vagyok ezzel a feladattal megbirkózni, és ha nem is azonnal, de végülis akkor fejlődik igazán az ember ha a komfortzónáján kívül kerül. Néha elfeledkezem erről. Egy-két évvel ezelőtt mondjuk lehet, hogy egy új feladatnál azt mondtam volna, hogy bocsi de ezt én nem tudom megcsinálni, kérlek ne bízzátok rám, most, inkább úgy állok hozzá, hogy oké, rendben, állok elébe, a legjobb tudásom szerint fogom megcsinálni, viszont lehetséges, hogy szükségem lesz mások segítségére is hozzá. Ha pedig valamit elrontok, akkor abból csak tanulni tudok.

Az ikonikus fedélzeti Lounge az Airbus A380 Business osztályán

Egy másik jelentős változás az életemben, hogy végre sikerül elköltöznöm Dubaiban. Mint korábban meséltem én nem a belvárosban lakom, sőt sokszor mondtam, hogy már szinte egy másik Emirátusban; Sharjahban élek, és úgy néz ki, (bár még nem akarom elkiabálni) hogy végre két év után egy nagyon klassz helyre sikerül átkerülnöm. Egyébként ez is egy érzékeny pont volt nálam az utóbbi időben, mert az összes barátom, ismerősöm máshol lakik (messze innen), csak én ragadtam ebben az épületben, és ez borzasztóan elkeserített, már csak azért is mert csupán a szerencsén múlt kinek és hova sikerült átfoglalnia. Sajnálom, ha sokat panaszkodtam, és elviselhetetlen voltam emiatt az elmúlt két hónapban, ígérem most már sokkal jobb lesz a helyzet. Azt nem akarom leírni, hogy pontosan hova költözöm (biztonsági előírás), viszont annyit elárulok, hogy a kedvenc városrészem; a The Greens szomszédságában leszek, ez, ahogy a neve is elárulja az egyik legzöldebb rész a városban, itt található egyébként a kedvenc vegán kávézóm/éttermem is (Planet Terra), illetve a számomra legszimpatikusabb bevásárlóközpont; a Dubai Hills Mall is itt van a közelben. Nem mellesleg a szállástól kb 10 percnyire található a Marina, és a tengerpart is, szóval csupa klassz, menő helyek. Most már csak ahhoz kívánjatok szerencsét, hogy a lakás is jó legyen és az új lakótársammal is kijöjjünk egymással.

Bár tényleg kimondottan pozitív dolgok történtek velem az elmúlt időszakban, azért elég sok stresszhatás is ért, ezekre pedig mindig gyógyír, ha láthatom a családom és a barátaim. Januárban és márciusban is tudtam egy kis időt otthon tölteni, reméljük májusban a "kis"tesóm, Gergő szülinapjára is haza jutok, sőt úgy néz ki a ballagásán is otthon leszek júniusban. Viszont hamarosan látogatóim is lesznek, Dezsi és a másik öcsém Kristóf néhány napot itt fognak tölteni velem Dubaiban április közepén, ezt pedig már nagyon várom. Hónapok óta készülök már rá, szervezem-tervezem hova fogom őket vinni, remélem, hogy minden össze is fog jönni és emlékezetes lesz számukra is. Egy kis sneak peak: mennek a Burj Khalifa tetejére, a Jövő Múzeumába, egy napot el fogunk tölteni az Atlantis aquaparkjában, le fognak csúszni a drótkötélpályán a Marina fölött, meglátogatjuk az Óvárost, és attól függően, hogy mennyire fogják bírni (a meleget leginkább), lehet, hogy a sivatagba is kiviszem őket, vagy majd valami menő jetski vagy flyboardozást is beiktatunk. Legalábbis ez a terv, aztán majd meglátjuk ténylegesen mi fér bele a pár napba.

De hogy a layoverekről is meséljek, térjünk rá merre is jártam az utóbbi időben. (Mondjuk már nem emlékszem, hogy pontosan melyik volt az utolsó amiről írtam… az biztos, hogy a novemberi olaszországi útjaimról tartozom még a beszámolóval, úgyhogy akkor azt most átugorjuk, és legyen úgy, hogy tavaly novembertől kezdve mostanáig hol jártam). A sok olasz út között volt egy járatom Szingapúrba, ami szerintem az egyik, ha csak nem a legmodernebb metropolisz Ázsiában, illetve városállam, hogy pontos legyek. Tudni kell róla, hogy igen multikulturális, erről mi sem árulkodik jobban, mint hogy 4 hivatalos nyelv van: az angol, a mandarin, a maláj, és a tamil. Másik fontos ismertetője a tisztaság és a biztonság, nem véletlen, hiszen nagyon szigorú törvényeik vannak, például nem egy városi legenda, hogy tilos a rágógumizás, hiszen, még az országba sem lehet bevinni. Én csak egy napot voltam, így abból próbáltam a legtöbbet kihozni, a hajnali landolás után már egyből indultam az a Gardens by the Bay-be (magyarul Öböl menti Kertek). Tulajdonképpen ez egy ökoturisztikai park, ahol a fő attrakció az a 18 mesterséges „szuperfa” amik a napelemek által összegyűjtött energiát használják fel különböző ökológiai feladatok ellátására, mint például gyűjtik az esővizet, ezzel pedig öntöznek és a szökőkutakat működtetnek, üvegházak páratartalmát szabályozzák, illetve keringetik, és a létesítmény alatt működő biomassza-erőmű részei is. Briliáns, nem? Én jártam az egyik üvegházban, méghozzá a Flowers Dome-ban „Virágkupola” ahol a világ különböző tájairól származó virágok és növények élnek, nagyjából 250.000 faj. Elképesztő volt, nem beszélve a virágok illatáról!

Gardens by the Bay (sajnos nem az én fotóm, a kép forrása: shutterstock.com)

Ha valakit mélyebben érdekel a park működése szívesen belinkelem a hivatalos weboldalt, ott nyilván nálam sokkal jobban elmagyarázzák. Apropó mindenképp vegyetek előre jegyet, ha erre járnátok, én sajnos ennek hiánya miatt pont lemaradtam az időszakos kiállításról (Avatar: The Experience), illetve, ha tehetitek az esti zenés fényshow-ra menjetek (Garden Rhapsody).

Szörnyű ez a kép rólam, de épp az egyik szuperfa tetején lévő kilátóban állok, mögöttem pedig a híres luxushotel a Marina Bay Sands (ennek van a 200 méter magasan található feszített víztükrű SkyPark nevű nyitott medencéje).

December hónap zseniális volt hiszen kétszer is megkaptam a Barcelona-Mexikóváros járatot, amire bő másfél éve vártam. Az első alkalommal egy nagyon kedves barátnőmmel Tinával dolgozhattam együtt, sőt az egész csapattal a mai napig tartom a kapcsolatot, iszonyú jófej volt a purserünk – vezető légiutas-kísérő az adott járaton (a szerk.) - és ezáltal a hangulat is. Barcelonában nem hiszitek el, de találkoztam Domival, aki az egyik legközelebbi barátnőm még Szegedről az egyetemről, ő most ott él, így körbe vitt a kedvenc helyeire, megszállt velem a hotelben, és másnap elkísértem a munkahelyére is. Mivel Barcelonában 48 óránk volt a mexikói járatig, volt időnk Tinával megnézni a La Pedrera - Casa Milát, ez Barcelona egyik legemblematikusabb Gaudí épülete, múzeumként funkcionál, és eredetileg lakóháznak épült.

Domival pizsipartizunk pont mint a régi szép időkben, na jó talán egy kicsit szolidabban mint a Jate klubbos bulik előtt/után.

Tinával kivételesen nem egyenruhában, itt épp a Casa Milá „padlásán”

Na de az igazán izgalmas rész az Mexikóban következett, habár szakadó esőnk volt, minket ez nem állíthatott meg, ugyanis megnéztük Teotihuacán romvárosát. Számomra ez azért is volt nagyon különleges, mert szerintem ugyan kevesen tudjátok, de az egyetem alatt a főszakom (az Amerikanisztika) mellett Spanyol-Amerikai Tanulmányok volt specializációm, és az egyik kedvenc kurzusom pont az Ősi Amerika és a gyarmati korszak volt, szóval elképesztő volt élőben látni azt, amiről évekkel ezelőtt tanultam. Teotihuacán ("ahol az istenek teremnek") virágkorát i.sz. 250-650 között élte és ez volt akkoriban a legnagyobb város (akár egy időben 250.000-en is élhettek itt). Feltételezik, hogy I.sz. 750 táján leéghetett, talán ekkor hagyták el tömegesen a várost. Hidegrázós volt ott állni a Halottak Útján (Calzada de los Muertos) miközben a mennydörgés visszaverődött a piramisokról. Volt egy idegenvezetőnk, aki készségesen válaszolt minden kérdésünkre, bevitt a az akkori nemesek és papok palotáiba, ami nem mellesleg csatornázva volt! Láttuk a Quetzalcoatl vagy magyarul a Tollas Kígyó templomát, megnéztük a teotihuacáni legnagyobb épületet a Nap Piramisát (70 m), sőt bemutatta nekünk, hogy a tér megfelelő pontján állva a taps visszhangja pont olyan, mint a quetzal madár hangja. Sajnos az időjárás miatt nem tudtunk hőlégballonozni, sőt a változatosság kedvéért amikor két héttel később megint ott jártam, akkor is szakadt! Ilyen az én szerencsém…tehát mi következik ebből? Hogy még muszáj visszatérnem!

Így néz ki a hely (amikor nem esik az eső)

Jellegzetes piros fali festmény egy palotában egy jaguárról (vagy pumáról) aki egy kagylót fúj. Feltehetőleg ebben az épületben tartottak különböző rituálékat az elit harcosok és papok.

Bakancslistás Teotihuacán Nap Piramisa, Mexikóban

Tinával és Teresával a Hold piramis előtt ázunk épp

Viszont képzeljétek volt szerencsém azt is látni, hogy az agávé növényből hogyan lehet tűt és cérnát kinyerni, és kaptam egy obszidián követ is emlékbe. A második alkalommal sajnos semmi izgit nem csináltunk, mert mindenki borzasztó fáradt volt, ugye esett, és hát Mexikóváros, mondjuk nem feltétlen az a hely, ahol egymagam olyan nagyon szívesen nekiindulnék. Egyébként a második járatom pont karácsony alatt volt, így Barcelonában voltam szenteste, ez egy elég nehéz időszak nekünk, akik a légiközlekedésben dolgoznak (meg mindenki másnak aki ilyenkor szolgálatban van természetesen!) de másodjára sem volt könnyebb, egy fikarcnyit sem, távol tölteni ezeket a napokat a családomtól, viszont ha már nem lehettem velük, örülök, hogy legalább Barcelonában voltam és nem Dubaiban. Domival ezalkalommal ellátogattunk a MOCO (modern & kortárs művészeti) múzeumba, ami kimondottan érdekes programnak bizonyult.

Tű és cérna az agave növényből

Ugorjunk egy kicsit január végére, amikor is szintén egy általam már nagyon várt helyre utaztam, méghozzá Naritába, Japánba! Narita kb 60 km-re keletre található Tokiótól, viszonylag messze ahhoz hogyha igazán megnézze az ember, így amit általában a crew csinál az az, hogy landolás után még este bemennek a központba és bérelnek egy kapszulahotelt, így több idejük marad szétnézni Tokió belvárosában. Én így első alkalommal úgy döntöttem maradok Narita városkájában, itt béreltünk kimonót és abban sétálgattunk a főutcán, megnéztük a templomot és a kertet (parkot). Korábban nem értettem a hype-ot Japánnal kapcsolatban, de amióta ott jártam teljesen más lett a véleményem. Talán úgy tudnám a legjobban leírni, hogy egy borzasztóan fejlett és modern ország, ahol mégis képesek voltak megőrizni a hagyományaikat és kultúrájukat. Ez a harmónia a kettősség között nagyon érződött Naritában (lehet Tokióban már kevésbé ezt nem tudom). Engem lenyűgözött mennyire rendezett és tiszta az ország, mennyire tisztelettudóak, udvariasak az emberek és ezt úgy kell értelmezni, hogy nemcsak embertársaikkal, hanem minden iránt, amit készítenek, hordanak, amit dolgoznak, vagy egy másik remek példája ennek a kapcsolatuk a természettel és a művészetekkel.

Japán Pagoda Naritában

A napunk végén beültünk egy ici-pici étterembe, amiről kívülről biztos nem tudtuk volna megmondani, hogy az, mert sehol egy tábla vagy egy felirat nem jelezte ezt. Ez egy tradicionális hely volt, egyetlen nénike dolgozott itt, és mivel nem voltak asztalok és székek, ezért a padlón ülve foglaltunk helyet. A hölgy az előttünk lévő „asztalkát” (a vaslap lehet jobb szó) alulról begyújtotta és ott előttünk készítette el a jellegzetes japán pizzát az okonomiyakit. Mondjuk inkább ilyen káposztás-majonézes palacsintaként/tócsniként tudnám leírni, a fordítása nem más, mint megsütött akármi, tehát lényegében bármilyen zöldséget, különböző húsokat, tengergyümölcseit sütnek benne össze, majd ezt megszórják szárított algapehellyel. Elmentettem google mapsen a helyet: お好み焼き富婦㐂, ha valakit érdekelne. (nem spam/vírus, becsszó, rákattinthattok)

Susanával és Amandával kipróbáltuk hogy étkeznek a Felkelő Nap országában (mondjuk nekem kérnem kellett egy villát, mert nem tudok pálcikával enni...)

Egy kicsit még visszatérek a kimonóra, ez ugye Japán tradicionális viselete, és nem meglepő, hogy komoly szimbólumrendszerrel rendelkezik. Mondanom sem kell, amit én választottam szerelem volt első látásra, és nemcsak szerintem, de az ott dolgozó hölgy szerint is igazán illett hozzám. Egyébként egy ilyen öltözet 7-10 ruhadarabból, természetesen több rétegből áll, és azért nem tudom azt mondani, hogy a világ legkényelmesebb viselete pláne a lábujj közös papucs a zori, a zoknival, na az nem az. Egyébként 1-1 ilyen kimonó elkészítése 2–3 évig tart, a festéstől és hímzéstől függően, és természetesen kézzel készül.

A gyönyörű kimonómban a tóparton, teljesen úgy érezhettem magam mint Mulán ha emlékeztek még erre a dalra a meséből. Mushu? Cirip?

Alig várom hogy visszatérjek, remélhetőleg legközelebb a cseresznyefa-virágzás a Sakura idején. Ha nem haragszotok meg az európai desztinációktól most megkíméllek Titeket, nem azért, mert kevésbé érdekesek, bár európaiként talán szokványosabbak, mint mondjuk Óceánia, csak így is mindjárt elérem a maximális karakterszámot, és ha még neki állok Párizsról, Varsóról, Frankfurtról, stb mesélni, ahova egyébként szinte havonta megyek, akkor holnapig itt ültök mire elolvassátok.

Helyettük folytatom Új-Zélanddal a sort, ahol március végén jártam, ezt most egészen jól dokumentáltam az instagram sztorikban is szóval, ha ott követtek, akkor bizonyára láthattátok hogy milyen csodaszép helyeken kirándultunk. Ott is említettem, hogy egyébként az Auckland-Dubai a leghosszabb járatunk, 17 óra 5 perc, amiről most már megtapasztalva tudom mondani, hogy #IszonyúúúúúúHosszúúúúúSohaVégeeeeetNemÉrőőőőőőMiértNemTelikAzIdőLandoljunkMááár volt, de valahogy csak túléltem (meg az utasok is nem utolsó sorban), és na ide aztán valószínű, hogy tényleg soha nem jutottam volna el magamtól. Négyen lányok béreltünk egy autót és elkocsikáztunk a nyugati partra, elsőként az egyik leghíresebb szörfös strandra, Pihaba. Itt fekete színű a homok, és hatalmas nagyok a hullámok, nem véletlenül nevezik a háborgó tengerek öblének. Innen felsétáltunk az öböl mentén található hegyre a túraútvonalon, amikor is ránk szakadt az ég (látjátok mondom hogy nincs szerencsém, akárhova megyek mindenhol esik!) de az egyik lány mindenképp végig akarta sétálni, én meg nem hagyhattam, hogy egyedül menjen, úgyhogy ketten belevágtunk. Egy félóra után ki is sütött a nap és a leglélegzetelállítóbb látvány tárult elénk. Ez egyébként a Mercer-öböl a Tasman-tengeren (mert hogy így hívják a Csendes-óceán Ausztrália és Új-Zéland közötti részét).

A reggeli kávé után az első megállónk az Auckland belvárosában (!) lévő kis Oakley Creek vízesés volt (Dariával, Dianával és Valeriával itt még szárazon, mielőtt a sósvizes szél szétfújta a hajunk)

Talán ebből a szögből látszódik a legjobban, hogy a kőszikla formája valóban olyan mint egy oroszláné. Lion Rock, Piha Beach

Mindjárt lefújja a szél a sapim, de ilyen fekete a homok itt

Eső utáni kilátás a hegytetőről a Mercer-öbölre

Ezután meg akartuk nézni a Kitekite vízesést, de már az odavezető kocsiút is le volt zárva, szóval tovább indultunk a Karekare vízesés irányába, de sajnos ez is „le/be” volt zárva, így a strandfelé vettük az irányt, itt volt egy patakocska, ami elzárta az utat a tenger felé, én meg mindenképp ki akartam addig sétálni, úgyhogy cipők le, a farmerom szárát feltekertem és nagy lelkesen neki is indultam, de amennyire sekélynek tűnt kívülről a patak, még átellenben a felénél se jártam már térdig ért a víz, és itt már nem is láttam le a fenekére, úgyhogy hallgatva a többiekre inkább visszafordultam, és milyen szerencse hogy semmilyen állat nem harapta le a lábujjaim. Innen visszamentünk egy nagyon menő étterembe Pihába, képzeljétek el egy ilyen klasszikus szörfös vízimentő házikót a tengerparton, ahol hamburgereket árulnak, tele van napbarnított szőkehajú fiatalokkal, kagylós nyakláncokkal és tetkókkal, a parkolóban meg a kocsik platóján várakozó szörfdeszkákkal. Volt vegán hamburgerük! Innen még egy megállónk volt, méghozzá a Waitakere Ranges nemzeti park egyik túraútvonala, ami alatt láttunk két vízesést, és bár a gátig nem sétáltunk le, de a kilátás a völgyre így is elképesztő volt.

Valahol itt fordultunk vissza, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk a kocsihoz az erdőből. Upper Huia Reservoir túraútvonal

Egyébként meg kell említenem, hogy bár ez már lassan egy hete történt, szinte még mindig „lábadozok” a márciusi beosztásomból (elég húzós volt ez a hónap, többet is repültem mint szoktam), és leginkább az új-zélandi kiruccanásból, hiszen az ott töltött két nap pont arra volt elég, hogy a szervezetem hozzá szokjon az ottani időzónához (9 órával van előrébb mint Dubai), tehát pont hogy Dubaihoz képest ott éjszaka van nappal, erre rátett még a hosszú járat visszafelé, na az ezt követő két szabadnapomon a Fülöp-szigeteki járatom előtt hiába próbáltam bepótolni a kimaradt alvást, sajnos ahhoz már kevés volt hogy ne betegedjek le. Semmi komoly hála, de köszönöm a jó kívánságokat, csak tuti megfáztam az esőben a hegyekben Új-Zélandon, plusz le- és ki is merült a szervezetem a sok alváshiánytól, sajnos néha még mindig feszegetem a határaimat, de büszkék lehettek rám, mert nem mentem kajakozni, meg vízeséséről ugrálni, sem cápákkal úszkálni Cebuban, bár így most ezekről nem tudok nektek beszámolni. Talán majd legközelebb!

Lényeg a lényeg, nem mindig minden annyira tökéletes, mint amilyenek látszik, sokszor kell áldozatot hoznom(nunk) (kihagyott Karácsony a családdal a munka miatt, vagy épp alvás a hotelben egy tök jó program helyett, az előléptetés kihívásai). Tudom, hogy sokak számára tényleg álom ez az életstílus, még nekem is, pláne most visszaolvasva mennyi különleges helyen jártam az elmúlt hónapokban, szinte el sem hiszem, hogy ezek velem történtek, de ezek mellett próbálok transzparens maradni és a sok jó dolog mellett egy kicsit azt is bemutatni, hogy van azért kevésbé jó része is. Köszönöm, hogy velem tartottatok ezúttal is, vigyázzatok Magatokra, és az egészségetekre!

Ölellek Titeket,

Petra

#új-zéland #piha beach #waitakere rangers #new zealand #auckland #narita #japan #barcelona #teotihuacan #mexico #travel #cabin crew #layover #flight attendant #légiutaskísérő #singapore #gardens by the bay #flowers dome #utazás

0 notes

partyanimalshu · 7 months

Text

Őrült járgányok mérkőznek meg egymással idén nyáron

16 év után újra megrendezik a Red Bull Ládaderbi versenyt A sebesség, a kreativitás és a teljes őrület együtteséből született annak idején a Red Bull Ládaderbi, amely rendezvény legutóbb 2008-ban járt Magyarországon – idén nyáron azonban visszatér. Június 30-án az esemény helyszíne a Tabán lesz, ahol a versenyzők megmutathatják, kézzel készített autócsodákkal mekkora sebességre képesek beépített motor nélkül. 16 éve vehettünk részt utoljára Ládaderbin Budapesten. Aki akkor ellátogatott a Citadellára, még biztosan emlékszik a mezőny gördülő koporsójára, vagy az egyik csapat performanszában megidézett esküvőre, ahol két szarvasmarhát adtak össze. A csapatok között rajthoz állt többek között az Ősküllő, az Air-Zsike Team és az Előre az AranyÉr! névre hallgató formáció is. Az egyik tudósításban úgy hivatkoztak az eseményre, hogy a rendezvény, ahol „a tömegben bármikor szembejöhetett egy szakállas csecsemő, maga Spongyabob vagy egy önkéntes vasutaslány” is. Most ennyi időt követően visszatér az egyik legőrültebb Red Bull esemény, amelyen saját meghajtású, házi készítésű kocsik mérkőznek meg egymással. Június 30-án a Tabán lejtői szolgáltatnak helyszínt a kreatív mérnökzsenik autókülönlegességeinek. A rendezvényre csak 18 életévet betöltött versenyzők jelentkezését várják. Az emberi erővel hajtott, sufnituning járművek legfeljebb 2 méter szélesek, 6 méter hosszúak és 2,5 méter magasak lehetnek, legfeljebb pedig 80 kilogrammos súlyt nyomhatnak a sofőr nélkül. Az előírás alapján pedig kötelező a beépített fék és kormány, hogy biztosan megtehessék a 400 méteres távot. Hogy ki ér leggyorsabban a célba, csupán egyetlen szempont, amik alapján pontot kapnak a csapatok. A zsűri ugyancsak értékelni fogja a járműtervezés kreativitását, valamint a versenyzők futam előtt bemutatott performanszát, amelynek része lehet tánc, jelmez vagy bármilyen showelem. A lényeg, hogy nagyot szóljon és minél szórakoztatóbb legyen. További információ a Red Bull Ládaderbi hivatalos oldalán. Read the full article

0 notes

redemptionfornothing · 10 months

Text

Van valami előírás hány fokon kell tartani a lakást?

0 notes

dolomitidoppio · 1 year

Text

DAY FOUR

2023.09.02.

Annak ellenére, hogy mindannyian rottyon voltunk, mégis időben keltem, majd az ágyból csodáltam a Sass de Pütiát, ahogy az első napsugarak megvilágították a csúcsát. Már tegnap este közöltem a csapattal, hogy én nem vagyok hajlandó semerre sem menni. Kinézünk egy Hüttét a Passo delle Erbe mentén, oda elballagunk, majd elfogyasztunk némi ezt azt. Azért ránéztem a biztonság kedvéért, hogy a Seceda, az egyik kiszemelt úticélunk biztos hazafele úton van-e? Hát még jól is tettem, hogy ezúttal előre gondolkodtam, mert mint kiderült 1,5 óra autóútra esik jelenlegi cellánktól, mégpedig délkeleti irányba. Hát akkor ezt mégsem hagyjuk holnapra és erőt véve magunkon nekiveselkedünk. Reggek 6 óra volt még csak ekkortájt, így felkaptam a futócuccomat és kiballagtam a fogadó elé.

Elindultam a jelzett útvonalon, majd a Pütia előtt balra fordultam és egy rendkívül technikás pályán egészen az ütia de Göma fogadóig haladtam. Rövid pihenő után indultam is vissza, hiszen csapattársaim már biztosan ébredeznek és a kantinban meg már kipakolták a finomságokat. Jól esett ez a kis 6 km-es hajnali futás és újabb országot véstem fel az „Ahol már futottam” térképére. Rövid reggeli után időben indultunk, ezúttal a Strada de Börz-ön a másik irányba, mint amerre megszokhattuk. Az út erre sem volt barátibb, jó párszor meg kellett állnunk, visszatolatnunk, hogy elengedjük a szembe forgalmat. Egy gyors tankolást követően a következő megállónk már Ortisei városka volt, amely egészen nyüzsgő, de kellemes benyomást keltett. Kerestünk egy szimpatikus fizető parkolót, majd felszerelkeztünk az eszközeinkkel. Miután a jegyeket megvettük, már a felvonóra álltunk sorba, mely a hegy tetejéig repít majd bennünket. Az első szakasz kisméretű gondola, majd féltávtól át kell szállni amolyan közösségi kabinba és azzal haladni. Mellon szájkosárban kínlódta végig az utat, le sem vette sértődött szemét a padlóról a lábak alatt. Nem mintha szükséges lenne a kosárra, de előírás lévén nem akartam kockáztatni. Végre felértünk, ahol konstatáltuk, hogy muszáj lesz a hűtőmellény az ebnek, mert 2500 m ellenére kifejezetten meleg van. Első utunk a kilátóponthoz vezetett, mely a jellegzetes sziklaformációt a legjobb szögben mutatja meg.

Itt egy idős úr rendesen megadta a módját, hogy elkészítse élete szelfijét. Kriszti meg is jegyezte, hogy meg is kérhetett volna. Még jó, hogy nem folytattuk a bácsi kivesézését, mert az úr odalépett hozzánk és megszólalt magyarul. Hát vaze, mi vonzzuk ezeket a hazánkfiait. Miután elmondta, hogy ő több órányi videóanyagot nézett végül a Youtube-on a helyről, teljesen kiművelt minket. Az összes almnak tudta az olasz nevét, de még azt is, hogy hol a legjobb a kaja. Imádom az ilyen energiavámpír típusokat. Megköszöntük az ingyenes tájékoztatást, majd nekivágtunk a körünknek. Hatalmas sziklák lábánál vezetett utunk, helyenként technikás pályán, helyenként mezők mellett osontunk.

Mellon kicsit lihegett a kitett szakaszokon, de kifejezetten jól bírta a mellényben. Több helyen tudtuk vizezni, így nem volt gondja neki sem. A táj lenyűgöző volt, a két egymással szemben álló, háromszög alakú sziklákat minden oldalról megcsodáltuk. Mennyire érdekes, hogy a pozíciójuk a megtekintés iránya szerint változik és mindenhonnan mást ad vissza. Emberünk természetesen elmondta a nevüket, hiszen személyesen ismeri őket, de mi tudatlanok elfelejtettük. Kicsit kétkedve fogadtuk, hogy fel is lehet menni az egyikre, de a tövében állva láttuk, hogy valóban vezet egy meredek ösvény felelé.

Na jó, ehhez még nem ittunk eleget. Nagyjából félúton értünk a Rifugio Firenzéhez. Pont jó volt végre megpihenni, hiszen a völgy legalacsonyabb pontján vagyunk, innen felfele fogunk menni. Skiwassert és hidegtálat fogyasztottunk, kávéval lekísérve. Pont elegendő energiát adott, hogy a második szakaszt teljesíteni tudjuk. Először a völgyben, a hütték között kanyarogtunk, majd megkezdtük a csúcstámadást. Nem mondom, hogy nem éreztük, de mindenki szuperül vette az akadályokat.

Kriszti a bottal való közlekedésben teljesen kikupálta magát és rendkívül rutinosan haladt. Az utolsó km már nagyon nehezen ment, de csak abszolváltuk helyenként levágva az utat és keresztbe caplatva a hegyoldalon. 9,6 km és 540 m szint került a lábunkba. Természtesen sikerült a bottal kiszakítanom egy kutyagittel teli zacsit, amikor a táska oldalába pakoltam el, ami rendkívül szaftos illattal borította be a tájat. Na, legalább lesz helyünk a felvonón. A következő kabinba be is pattintottuk magunkat és elindultunk lefele a parkolóba. A táj továbbra is lenyűgöző volt, a takaros kis birtokokkal elszórva, mint egy Legotábla. A hazautat bevállaltam és leszenvedtem a szerpentint. Annyira végül is nem volt gáz, csak azon lepődtem, hogy itt jár busz is bammeg. Kellemes fáradsággal parkoltunk le a Börz mellett, ahol éppen a vacsorához készültek a vendégek.

Összekészültünk, Mellont megetettünk, majd ledzsanáztunk az étterembe. Levest kértünk, majd Kriszti szarvassal töltött raviolit én pedig osso buccot rendeltem.

Természetesen a grappa és a Dolomiti Doppio is befigyelt és az utolsó estét egy kellemes flamóval koronáztuk meg, melynek ékköve ismét egy jó adag smarni volt. Holnap megyünk haza, de még kineveztünk egy túrát, ahol meg kell mérettetni.

0 notes