#dubaitous | Explore Tumblr posts and blogs

heypetraa · 2 years ago

Text

Légi-utaskísérő lettem – az első 3 hónap

II. rész

Immáron három hónapja, hogy életem legizgalmasabb útjára indultam, ugyanis kiköltöztem Dubaiba, hiszen felvettek légi-utaskísérőnek. Akit érdekel: az előző rész tartalmából.

Ahogy ígértem folytatom a sztorit, szóval április 27-én szerdán délután útnak indultam. A reptérre Anyáék vittek fel, hát azért azt nem mondom, hogy könnyű volt tőlük elköszönni. Az előtte lévő napokban is a búcsúzkodás volt a legnehezebb, de próbáltam egészen az utolsó pillanatig tartani magam. Viszont ott a reptéren meg kellett élnem mindent, ott végképp rám zúdult, hogy innentől csak én leszek itt magamnak, szóval egyedül kell ezen az úton végig mennem, őket meg itt hagyom és ki tudja mikor látom legközelebb, de tudtam hogy sürgősen össze kell hogy szedjem magam, egyrészt, mert innentől kezdve elvárások sokaságának kell majd megfelelnem, másrészt ha belekezdtem, mostmár befejezem, nincs meghátrálás.

Szóval kellett ott az a pár perc nekem, hogy fejben helyre tegyem a dolgokat, azért mégse költözik az ember egy másik kontinense minden nap csak úgy, mit tudván mikor látja újra a szüleit.

A reptéren aztán találkoztam a többi magyarral, akikkel egyszerre vettek fel minket, Bori, Cinti, Áron, akikkel hála istennek a training alatt is együtt maradtunk. A 4 és fél órás utat követően éjfél előtt kicsivel érkeztünk meg az Egyesült Arab Emírségekbe. Aki járt már itt, tudhatja, hogy már maga a reptéren leesik az ember álla. Onnan egyből a szállásunkra vittek. Egy nagyon szuper lánnyal kerültem egy lakásba (mázlim van mert mindenben tud segíteni hiszen ő már egy ideje itt van) Izabellának hívják, Moszkvában nőtt fel. Van saját szobám fürdőszobával, erkéllyel így egyedül a konyhán és a nappalin kell osztoznunk. A megérkezést követően már kora reggel mindenféle (egészségügyi) vizsgálaton kellett részt vegyünk, illetve neki láttunk annak a rengeteg papírmunkának, ami ránk várt, ugyanis 29-én pénteken minden hivatali intézet/iroda/ helység bezárt 10 napra a Ramadán végi ünnep: az Eid (al-Fitr) miatt.

Az első hét aztán egészen kellemesen telt, szinte olyan volt mintha nyaralni jöttünk volna, szerencsére akkor még a meleg is tűrhető volt. Elkezdtük felfedezni Dubait, persze csak szépen óvatosan, voltunk pár tengerparton, bevásároltunk mindent ami nélkülözhetetlennek tűnt az itteni élethez (darálós kávéfőzőm, és mikróm még mindig nincs). Persze nem azt mondom, hogy minden rózsaszín felhő, cukormáz és tökéletesség, megfogadtam, hogy őszinte leszek a saját blogomon és ehhez tartva magamat, azért nem tudom azt mondani, hogy első pillanattól kezdve minden sínen ment. Viszont nem szeretném ha bárki úgy érezné hogy panaszkodom, tudom nagyon jól mennyire szerencsés vagyok, és higgyétek el értékelem is a helyzetemet. De azt is tudtam, hogy minden kezdet nehéz, szóval azt se gondoljátok, hogy teljesen tudatlanul jöttem volna ki, egyrészt mert már egyszer költöztem külföldre, szóval pontosan tudtam ez mivel jár, másrészt Dubai nagyon más világ. Egyébként remek hely, de nem tudnám semmihez, semelyik másik városhoz/helyhez hasonlítani. Ha röviden kellene jellemeznem: elég DRÁGA, meleg, rendezett és futurisztikus. Hatalmas távolságok vannak, hiába úgy tűnik, hogy az épület csak egy utcányira van, valójában az 20 perc autóval. Járdák nincsenek, mivel senki nem sétál (nem is lehet a meleg miatt), illetve úgy képzeljétek el, hogy mondjuk otthon ahol fű van, kert, meg fák, na itt helyettük homok. Hát igen, sivatag ugye. Napközben nagyon meleg van, olyan 40-45 fok minimum, viszont az épületekben, taxikban, boltokban mindenhol megy a klíma és én szabályosan fázom bent. Mivel kint a tűző napon nem lehet megmaradni, ezért mindenki autóval jár, ennek következménye, hogy nagyon durván nagy a forgalom, sokszor van dugó, és szmog. Elég gyakoriak a homokviharok, azt már most tudom, hogy azok nem lesznek a kedvenceim, ugyanis olyankor annyira nyomott az idő, sokkal nehezebb lélegezni, a páratartalom van hogy 90% körüli, és nekem szinte kivétel nélkül mindig fejfájást okoz. Viszont miután lemegy a nap (ami itt viszonylag korán megtörténik olyan este 7 tájékán) utána mindenki az utcán van, az az egyetlen napszak amikor túléli az ember a hőséget. A belváros egyébként nagyon szép, nekem irtóra tetszik ahogy ötvözik a hagyományt a modernséggel. Egy másik posztban nagyon szívesen mesélek miket látogattam meg eddig, de azért annyira sok mindent még nem, majd talán ha kicsit hűvösebbre fordul az idő, és több szabadidőm lesz. Viszont az emberek nagyon kedvesek és tisztelettudóak egymással, Dubai szerintem jó példa arra, hogyan tudnának a különböző nemzetek békében együtt élni, mert bár ez egy elég szigorú muszlim ország, az emberek elfogadóak, és mindenki az angolt használja, mivel az a közös nyelv. Amikor legelőször ültem metróra imádtam, hogy volt ott mindenféle fajta ember, afrikai, indiai, fillipínó, arab, európai, dél-amerikai, szóval, ha Amerika a nemzetek olvasztó-tégelye, akkor Dubai valami olyan multikulturális város, ahol az emberek megmaradnak saját maguk, tehát nem válnak dubaivá, csak pl mint én egy magyar lánnyá Dubaiban, aki dolgozni jött ide. Egyébként igen, mindenki pénzt keresni jön ide, mármint a turistákon kívül persze, és nagyon sokan évekig nem látják a családjukat, csak a pénzt küldik haza egy jobb megélhetés reményében.

A friss levegő nagyon hiányzik, hogy mondjuk reggel amikor felébredek és kinyitnám az ablakot, hogy kiszellőztessek, na hát az itt soha nem fog megtörténni, mert egyrészt már 35+ fok van, és néha még büdös is, illetve csukott ablak mellett is tele van homokkal a lakás. Én viszonylag külvárosi részen lakom, itt főként autószerelő műhelyek, kisebb éttermek, raktárépületek vannak, de legalább nincs messze a munkahelyem. A belváros tömegközlekedéssel egy óra, taxival olyan 40-45 perc. Ezt még egyelőre nem sikerült megszoknom, otthon ez idő alatt Szegedről hazamentem Félegyházára. Nekem borzasztóan erősek a parfümök, a moziban még a popcornnak is pacsuli illata van. Persze még mindig jobb mintha erős izzadság szaga lenne mindenkinek, szóval akkor inkább a tömjén, szantál és kardamon. A húsoknak elég fura állaga és íze van, még nem döntöttem el meg tudok-e barátkozni velük. Viszont a gyümölcsök finom édesek. Bár egyáltalán nem öltözködöm kihívóan (sőt!), azért már többször előfordult, hogy megbámultak, ami eleinte eléggé zavart, ilyenkor mindig emlékeztettem magam, hogy ezek más kultúrák, és itt én vagyok az “idegen”, és tényleg van olyan itt aki még életében nem látott fedetlen térdet pl. Volt, aki fényképezkedni is akart velem/velünk (lol). Az itteni vezetési stílus kriminális, általában izzad a tenyerem ha az anyósülésen ülök, mert itt nem úgy váltanak sávokat, hogy áh indexelek és megvárom amíg valaki beenged, majd besorolok, hanem előbb elkezdenek átmenni a másik sávba, ezt követően van hogy azért berakják az indexet, viszont a mögöttük lévő autóknak kötelességük beengedni, vagyis befékezni. Ezt egy sor dudálással elintézik. Úgyhogy fűnyírás és madárcsicsergés helyett általában dudaszóra kelek, és adhánra alszom el. (Az adhánt, a müezzin énekli a mecsetekben, napi 5x, amikor imára hívja a hívőket, amúgy nagyon szép, tényleg, itt van pár száz méterre tőlem pont egy imahely). Ezenkívül, én abszolút biztonságosnak találtam Dubait eddig, emlékszem az első héten az Ikeából hazafelé jövet az ellentétes irányba menő buszra szálltam fel (ja igen most nem azért, hogy megmagyarázzam, hogy nem vagyok béna, de 5 sávos utak meg körforgalmak tömkelege, egy csomó buszmegálló, nyilván, és akkor találjam ki merre, plusz persze hogy nem percre pontosan akkor jön a busz amikor kellene neki) szóval 1,5 órányira a szállástól, a város szélén kötöttem ki, így első ránézésre kevésbé jó környéken, ahol férfiak a padkán ültek mezítláb, a tevék, csirkék csak úgy sétálgattak, de még itt se bántott/ szólított le senki, sőt a buszon még egy bácsi külön hátra küldte a srácokat, hogy adják át a helyüket nekem. Olyat semmiképp se látni erre, hogy valaki részegen dorbézol az utcán, vagy lepisili a falakat, netán belekötne a másikba és verekedést generálna (..vagy lehet csak én nem járok ilyen helyekre). Van úgy mond ilyen “beépített rendőrség” civilnek álcázva magukat az a dolguk, ha bármi szabálytalanságot észlelnek akkor közbe lépjenek. A maszkhordást is kötelező, olyannyira, hogy kb 300.000 ft-nyi összegre büntetik azt, aki az orra alatt viseli. Ismét nem panaszkodás végett, de köztudott, hogy Dubai az egyike azoknak a városoknak, ahol a legdrágább az élet, és bár a cég már a kiutazástól kezdve ad támogatást, azért egy magyarországi átlagfizetés, az itt nem sok mindenre elég (lehet egy hét nyaralásra igen, de mindennapi életre biztos nem). Viszont tudom, otthon most pláne nem igazán rózsás a helyzet, mindenkinek kitartást kívánok odahaza!

Visszatérve, június végével hivatalosan is végetért a trainingem, borzasztó intenzív volt, szóval szívesen hívnám kiképzésnek inkább, rengeteget kellett tanulni, de ennek ellenére örömmel gondolok vissza rá! (És most nem azért, hogy az idő megszépíti az emlékeket, hanem tényleg így van!) Szerintem a 15 fős batchünk irtó szerencsés volt, mert egytől egyig remek trainereket kaptunk, az egy dolog hogy türelmesek voltak velünk, de hála nekik végig jó volt a hangulat is. Nagyon tetszik ahogy mindenki beleteszi az egyéniségét a munkájába, és ettől lesz igazán személyes. Kicsit úgy éreztem magam mintha ismét egyetemen lennék, csak amit egy év alatt tanulunk, az itt két hónapba összesűrítették, illetve szerencsémre legalább 1-2 fogalmam már volt hogy éppen miről is van szó, és nem kellett nulláról szakzsargon szavakat szótáraznom. Ez a két hónap különböző elemekből épült fel, nyilván tanultam különböző procedúrákról, amik nélkülözhetetlenek a biztonságos repüléshez, egyáltalán mi található egy repülőn, mit hogy kell csinálni, elsősegély és biztonsági kiképzést is kaptam, és legutoljára a szervíz/felszolgálással kapcsolatos dolgokat sajátítottam el. A két hónap alatt valahogy annyi mindenen keresztül megyünk, főként stresszes szituációkon, illetve annyit kell bemutatót tartani, mások előtt beszélni, felszólalni, prezentálni, hogy aki kicsit is visszahúzódó lenne, a végére tuti elveszíti ezt a tulajdonságát. Mint említettem elég húzós időszak volt, vizsgáim voltak szinte minden nap, de csodálatos emberekkel találkoztam és bármennyire is sok volt a nyomás rajtunk a kezdetőktől fogva, igenis élvezem (jó kivétel a korán kelést). Bár megoszthatnék részletesebb dolgokat is, de sajnos nem lehet, de itt egy videó az utolsó napunkról a legcukibb csajokkal: Ola Lengyelországból, Cinti, aki szintén magyar, és a legkedvesebb itteni barátnőm, illetve tőlem jobbra Barbora Csehországból. Nagyon hálás vagyok hogy megismerhettem őket és köszönöm az elmúlt időszakot nekik. <3

youtube

Júliussal aztán egy újabb szakasz kezdődött az életemben, ugyanis elkezdtem dolgozni. Nap mint nap új emberekkel repülök a világ olyan tájaira ahova magamtól nem hiszem, hogy valaha is eljutottam volna. Kívánjatok szerencsét, de leginkább problémamentes utakat, és nem utolsó sorban csodás élményeket. Eddig panaszra semmi okom, persze vannak nehézségek nem azt mondom, minden járat más és más miatt okoz kihívást. Nagyon sokat számít milyen az utasok profilja, mennyire hosszú az adott út, milyen a crew, miből épül fel a service. Nálunk turnaroundok (oda repülünk és egyből jövünk is vissza), illetve layoverek (általában hosszabb utak, messzebbi desztinációk, ahol biztonsági okokból x órát pihennünk kell legtöbbször irtó menő luxusszálodákban mielőtt újra legálisan dolgozhatunk, jól van na) szóval ezek teszik ki a havi beosztásunkat (amit rosternek hívnak). A következő havit mindig egy pár héttel előre megkapuk, majd pár órával az indulás előtt egyéb információk is megjelennek az adott járatról. Csak úgy megjegyzésként nekünk sokkal korábban kezdődik a műszak, minthogy a repülő ténylegesen felszáll (órákkal!), megvan szabva hogy pontosan mikor kell a munkahelyünkre beérni (ami valójában nem is a reptér) ahol mindig egy “briefing” veszi kezdetét. Ezalatt minden fontos információt megkapunk, van egy úgy nevezett “safe talk”unk is, amikor mindenkinek feltesznek egy kérdést a repülőgép típusához, egészségügyi vagy biztonsági procedúrához kapcsolódóan, amire tudnunk kell a választ ahhoz, hogy ténylegesen operálhassunk az adott járaton. Azt is nézik megfelelő-e a kinézetünk, a hajunk, a sminkünk, a körmünk, az egyenruhánk, összességében a megjelenésünk elfogadható-e. Mi már ilyenkorra minden biztonsági kapun átmentünk, és innen egyenesen a repülőhöz visznek minket. Egy járat rengeteg mindenből épül fel, mindenki be van osztva egy pozícióra, illetve egy ajtó is ránk van bízva, és természetesen mindenkinek megvannak a saját feladatai is az adott járaton. Komolyabb turbulenciát még nem kellett átélnem szerencsére, olyan már volt viszont, hogy a pilóták bemondták, hogy nekünk is le kell ülni. Egyébként legtöbbször úgy veszem észre, hogy kiömlik az üdítő a kezembe tartott pohárból, vagy az utasok felsikkantanak, amúgy különösképp nincs időnk foglalkozni vele. (Mármint persze turbulencia esetén ellenőrizni kell, hogy mindenki be van-e kötve, a helyükön ülnek-e, biztonságban vannak-e, és aztán le kell jelentkezni a feletteseinknek, stb). Akkor kérdezték már tőlem, hogy nem macerás-e a kendőt viselni, igazából nem, én nagyon szeretem, mert olyan szépen ránk csodálkoznak olyankor az utasok, szóval büszkén viselem. De például vannak a munka során különböző mozzanatok, amikor viszont nagyon útban lenne, így olyankor nincs rajtunk, illetve amikor mondjuk 45 fokban kell vonulni a két bőröndöt húzva, magassarkúban tipegve, nos bevallom őszintén én akkor viszont azért szívesen levenném, de hát, ha egyszer úgy teljes az egyenruha, nincs mit tenni.

Az első két járatomon a fel- és leszállást a pilótafülkéből nézhettem végig, ami életem egyik legnagyobb élménye volt. Isztambul gyönyörű volt felülről, annyira szép kék a víz, ha tudnék festeni, biztos a Boszporuszt festeném meg a rajta lévő hajókkal. Sajnos felvételem nincs róla, (meg nem is oszthatnám meg), de belinkelek egy videót ide:

youtube

Júliusban jártam Szöulban, Dél-Koreában, akkor Kolkatában, Indiában, illetve legutoljára Accrában, Ghánában, meg persze egy csomó másik reptéren ahol ki se tettem a lábam a repülőből, szóval azokat így nem igazán nevezhetem meglátogatott országoknak. Ha azt kérdezitek-e bejöttek-e a számításaim a munkával kapcsolatban, azt hiszem igen. Mármint nyilván nem tudhattam pontosan milyen lesz előre, vagy ha tudtam is egy adott dolgot, azt nem, hogy én rám hogyan fog hatni, hogyan fogom tudni kezelni, abban biztos voltam, hogy valahogy megoldom, és ez beigazolódni is látszik. Egyelőre nagyon tetszik, de nyilván még szokom, tanulok folyamatosan, állandó idő hiányban küzködök, remélem ez majd javul később. Persze lemondások, kompromisszumok, “mellékhatások”, “valamit valamiért”-ek mindig vannak. Az utasok egyébként nagyszerűek, pedig tőlük féltem majdnem a legjobban, hogy de hát össze vagyunk zárva oda akár 10 órán keresztül mi lesz velem azalatt, de egyébként nagyon hálásak és sokszor egy kis figyelmesség, apró kedvesség is elég hogy jól érezzék magukat. Nekem a legnehezebb az egészben az amúgy, hogy borzasztóan hiányzik mindenki otthonról, a családom, a barátaim, legjobban a két öcsém, tényleg nem is tudom, mit gondoltam, hogy fogom én ezt bírni. Amúgy hullámzó persze, vannak jobb és rosszabb napok, de nem mondom, hogy nem sírtam még miatta. Mármint légi-utaskísérőnek lenni az egyik legizgalmasabb, legcsodálatosabb dolog a világon, de ugyanakkor elég magányos is, főleg így az elején. Bár több tízezren vagyunk a cégnél, és minden járaton újabb ismeretlen emberekkel kell együtt dolgozni, alkalmazkodni, ráadásul ugye mindenki más országból, más kultúrából jön. Szerintem már említettem, hogy én viszonylag nehezen nyílok meg, és csak kevés embert engedek közel magamhoz, ez valami amin éppen dolgozom, rengeteg extrovertált ember vesz most körül és ők sokszor nagyon könnyen megtalálják a közös hangot, szinte legjobb barátok lesznek pár óra leforgása alatt, ami nálam nem igazán működik. De muszáj nyitnom nekem is, és ebből a szempontból nagyon örülök hogy itt vagyok, és olyan dolgokra tanít meg ez a munka amitől tényleg csak jobb emberré válhatok.

Ghánai nők tényleg a fejükön cipelik a dolgokat, még a repülőn be- és kiszálláskor is a cabin bőröndjeiket is. Illetve a babákat a hátukra kötik nem a mellkasukra. Elképesztő. Amúgy nagyon jó anyukáknak tűnnek, legalábbis az eddigi mind a 4 ghánai járatomon az anyuák végig foglalkoztak a picikkel ölelgették, puszilgatták őket, beszéltek hozzájuk, olyan mintha olyankor kizárnák a külvilágot teljesen. Na ez csak az én meglátásom. Ghánában a gyümölcsök isteni finomak. Viszont az országban elég magas a malária veszélyezettség, így én kicsit bátortalan vagyok még az esti kijárással. A kép forrása: Flickr - Giuseppe Salvia

Másik dolog ami miatt különleges ez az élet, hogy az eddigi tudásom a világról, főként másoktól eredt, szóval hadd fejtsem ezt ki jobban; bármit amit eddig olvastam, láttam egy adott népről/országról/helyről, más emberek saját személyes érzékelései voltak, és valamilyen mértékig mindegyik szubjektív, kezdve pl egy újságcikkel, filmmel, híradóval, riporttal, hiszen ezekről tudjuk hajlamosak elhajlani egy adott politikai-közéleti irányba. Vagy adok egy másik példát, itt egy kolléga aki szerint, jaj ez meg az a nép mennyire kulturálatlan, az a járat mennyire nehéz, vagy az a hely mennyire unalmas, és persze biztosan van ezeknek valami valóság alapja, de, nem szabad előítéletesnek lenni, amíg saját magad nem tapasztalod meg. (Mind a két járatom amitől óva intettek szuper volt, egy rossz szót nem tudok mondani, az utasok is remekül viselkedtek, lehet, hogy csak mázlim volt, ki tudja) de a lényeg, hogy szeretném ha innentől kezdve a tudásom kiegészülne azzal, amit én tapasztalok és nem mástól hallok, vagy valahol látok. Annyi csodás hely van a világon, érdekes szokások, különleges kultúrák, és ezeket nem lehet könyvekből megtanulni, át kell élni. Szívesen megosztom a gondolataimat, aztán, ti is, a legjobb belátásotok szerint döntsetek mit kezdtek ezekkel az információkkal. Szóval szerintem jól megleszek, ki tudja meddig ugyan, mert azért nyilván ez az életstílus nem kivitelezhető örökké, főleg család mellett (szerintem legalábbis, de ismerek olyat aki megoldja), viszont nem szabad megfeledkezni az egészségügyi részével sem, szóval technikailag ez a rendszertelen alvás-evés, jetlag, kimerültség, az állandó légnyomásváltozás, akkor arról nem is beszélve, hogy mennyire nehezek a repülőn a felszolgáló kocsik, a konténerek, a bőröndök, állandó hajolgatás, emelgetés, fel-le szaladgálás, ez így összességében a legrosszabb amit tehetek a szervezetemmel/testemmel, de meglátjuk, remélem elég erős vagyok, és sokáig fogom bírni csinálni. Emelett nyilván ez nem egy 8tól 4ig tartó munka, de elképesztően nehéz letenni, már csak azért is mert Dubaiba mindenki tudja már rám nézve hogy hol dolgozok, így minden lélegzetvételemmel a céget képviselem, ami néha nekem tud egy kicsit túl sok lenni. Ez azért igen erős váltás a két év homeoffice után, na.

Én konkrét célokkal jöttem ide, és tényleg azt érzem, hogy jó helyen vagyok most itt, mert olyan emberek vesznek körül, akik hasonlóan gondolkoznak, és tudják milyen az ha az embernek csillog a szeme ha meglát egy repülőt. Hihetetlen, hogy néhány hónapja még az égen elhúzó repcsiket néztem a Tisza felett, most meg készen állok arra, hogy a repülés a hivatásommá váljon. Az nagyon tetszik még, hogy itt minden pikk-pakk meg van szervezve, olyan nincs, hogy az emberek nem végzik a munkájukat, és lehetőség szerint igyekeznek mindent úgy kivitelezni, hogy az gördülékenyen menjen. (Ehhez nem vagyok hozzászokva, mondjuk mert Magyarországon nem igazán így működnek a dolgok, egyébként sok mindent kellene tanulnia mind két országnak a másiktól). Hála az égnek rengeteg lehetőségem is adódik tanulni, gyakorolni, fejlődni, de kell is, mert a mércét igen magasra tették. Komolyan minden nap hálát adok, hogy itt lehetek, hogy azt csinálhatom ami izgalommal tölt el, mindig van valami új, kihívással teli, de tényleg próbálom ebből a szemszögből megközelíteni a nehézségeket, még akkoris ha épp rossz a kedvem, vagy fáradt vagyok.

Így a végén szeretném mindenkinek megköszönni a gratulációkat, a támogatást, KIMONDOTTAN A SZÜLEIMNEK, CSALÁDOMNAK ÉS A BARÁTAIMNAK, tudom nekik a legnehezebb, és persze hazudnék, ha azt mondanám hogy nekem nem az, de próbálok a jóra koncentrálni, és arra, hogy legalább nekik nem kell aggódniuk miattam. Úgy érzem innentől kezdve nekem az lesz a nyaralás ha velük tölthetek időt, nem pedig egy hotelben a medence partján ücsöröghetek.

Szeretettel ölellek Titeket, Petra

Disclaimer: Alkalmazottként hivatalosan engedély nélkül nem posztolhatok semmit a cégről, így a továbbiakban nem is fogom azt név szerint említeni, illetve semmilyen belsős információt nem oszthatok meg. Ha valakinek, valami konkrét kérdése adódna, írjon, aztán meglátom mit mondhatok. Köszönöm a megértésetek!

#légi-utaskisérő #légiutaskisérő #CabinCrew #cabincrewtraining #aviationcollege #stewardess #Dubai #utazás #travel

1 note · View note