#de ki kellett ezt adnom magamból

[uveggyapot]

tegnap még megkérdezhettem, amit szerettem volna, és ma kell választ adnom. azt hittem könnyű lesz, de nem vettem számításba a szívemet. mármint konkrétan azt nem, hogy ilyenkor azért akarva-akaratlanul az embert elöntik az emlékek, meg annak is a ténye, hogy túl azon, hogy őket, de a környezetet, az ügyfeleket, a komfortot és stabilitást, amit adtak, és a lehetőséget arra, hogy előrelépjek és fejlődjek, és tanuljak, nos, azokat is nagyon szerettem. és ha elfogadom az ajánlatot, ez talán ott is meglehetne. arról nem is beszélve, hogy egy biztosra fogok ma nemet mondani a kockáztatással szemben. de mindent egybevetve, a kőkemény tényekre és valóságra alapozva úgy érzem, hogy többet hozok ki magamból most azzal, ha más vizekre evezek. és tegnap nagyon sokszor elmondta, hogy nem akarja, hogy menjek, mert szeret velem együtt dolgozni, lehet rám számítani, alapos, ráadásul terhelhető vagyok, a munkamorálom vagy a munkához való hozzáállásom páratlan, nagyon hamar felfogom a dolgokat, ha kérdezek, jók a kérdések, és ha valamit megtanított, egyszer kellett csak elmagyaráznia vagy megmutatnia, utána tudtam, és biztos volt abban, hogy végig is viszem a feladatokat, rám hagyhatja, nem kell ellenőriznie, ami neki mondjuk plusz idő és kapacitás lett volna. ezekkel én is tisztában vagyok. ráadásul én is nagyon szerettem vele dolgozni, hihetetlenül okos, rettenetesen sokat tanultam tőle, jó volt találkozni egy ilyen jellemmel, aki szerint tényleg soha nincs megoldatlan probléma, és mindenbe beleáll, és addig nyomja, amíg át nem jut a túloldalra - mindezt úgy, hogy mindenkinek jó legyen. de nem lenne-e magammal szemben igazságtalan, ha meg se adom az esélyét annak, hogy most akár egy új területen próbálom ki magam, akár csak kicsit a határaimat feszegetve próbálnék újabb dolgokat tanulni, ami mondjuk érdekel is? mert itt nem túl nagy perspektívát látok a jövőre vonatkozóan még úgy sem, hogy full delulu vagyok, meg a tipikus három méterrel föld felett járó optimista. valamiért úgy érzem, hogy az a helyes döntés, ha nem maradok, az eszem súg most nekem a szívem helyett, és ezt ma neki is el fogom mondani, de nem lesz könnyű. nagyon nem lesz most könnyű. nem elhanyagolhatóak az érzéseim sem, és legtöbbször azokra hagyatkozok akkor is, mikor munkáról van szó, ami nyilván vitatható, hogy mennyire jó, de most úgy tűnik ebben is némi változást eszközöltem, mert ezúttal tényleg higgadt, érvrendszerre alapozott döntést hozok még úgy is, hogy vállalom a rizikófaktort. tudom, hogy hosszútávon ez fog a javamra válni, és most csak ez számít.

the calmer you are the clearer you think, move with strategy not emotion

[partyanimalshu]

„Ez az egész egy terápia volt nekem, és remélem, másoknak is az lehet” – Megjelent BatBoy második albuma

Az Ezzel születni kell dalain keresztül a közönség valóban közel kerülhet Mikey-hoz. „Fél évet dolgoztunk ezen az albumon, és az elkészült dalok tükrözik is az elmúlt időszakot: mindent, amin keresztülmentem és amit megéltem, ahogy változtam és fejlődtem” – mondta Mikey. Az egyik dal különösen közel áll az előadó szívéhez: „A nagymamám tavaly nyáron ment el, ő ihlette a Nagyinak üzenem című dalt, de valahol az egész albumot is neki szeretném dedikálni. Ki kellett adnom magamból az érzéseimet: ez az egész egy terápia volt nekem, és remélem, másoknak is az lehet. Azt érzem, ma már sokan nem beszélnek nyíltan az érzéseikről, én ezen változtatni szeretnék, hiszen mind hasonló dolgokon megyünk át” – mondta. https://youtu.be/_XqhmdqJaNk?si=Yz07SaOeluSrUkB2 Az album előfutára volt a Bocsi, kösz, nem!, amelyről Mikey így fogalmazott: „A társaságomról szól, arról, hogy már nem teljesen mindegy, kik vesznek körül. Mint mindenki, én is sokat változom, ahogy megy az idő, de a zene által is: magamat is emlékeztetem a szöveggel arra, hogy figyeljek rá, kik vannak körülöttem.” Ezt nemrég a Burijencivel közös, kissé már nyárias hangulatú, ám szintén személyes Ellenem szólt követte, de több közreműködés is helyet kapott az anyagon. „Nem nagy neveket szerettem volna, hanem olyan feateket, akiket tehetségesnek tartok. Kid Diyan szinte a testvérem, együtt kezdtünk zenélni, rengeteg mindenen átsegítettük egymást, nem volt kérdés, hogy közös dalt csinálunk. Szösmoke-ot kevésbé ismerem, de nagyon nagyra tartom, és remélem, hogy dolgozunk majd még együtt a jövőben is” – mesélte. Az album címadó dala, az Ezzel születni kell pedig magáért beszél: tekinthető akár BatBoy ars poeticájának is. Read the full article

[minttexs]

Csalódtam.  // I am disappointed.

Csalódtam.

Csalódtam az országomban.

Csalódtam a nemzetemben.

Csalódott vagyok, mert az emberek helyettem döntik el a jövőmet. Egy ösvényt kreálnak nekem, nem tudván egyáltalán mi a jó nekem.

Meglepődtem.

Meglepődtem, hogy ez az amit az emberek “akarnak”.

Meglepődtem, hogyha még el is hiszik ezt akarják, semmit se kapnak vissza cserébe.

Meglepődtem, hogy a tanárom elérte a síri csendet az osztályteremben először a 6 év alatt.

Ő boldog volt. Mi nem.

Azt gondolta ez a legjobb számunkra.

Nem érdekli, hogy nincs kréta amivel a táblára írjon.

Nem érdekli, hogy a fizetése negyedannyi, mint amennyinek lennie kéne.

Azt gondolja ez a legjobb számunkra.

Azt gondolja, hogy a jövőm stabilabb lesz 5 év múlva.

Nem értek egyet vele. Velem viszont több ezren értenek egyet.

Jól él úgy tűnik. Én nem.

Én nem, mert nem tudom hol leszek 5 év múlva.

Én nem, mert folyamatosan meg kell változtatnom a jövőmet a helyzethez igazodva.

Én nem mert 95%-os esély van arra, hogy nem lesz állásom 5 év múlva.

Nem fogok jól élni.

Mert koldusként élni nem felel meg a moráljaimnak.

Koldusként élni egy valaki miatt, nem felel meg nekem.

Egész nap csendben voltam.

Soha nem vagyok csendben.

Még ha nem is beszélek, gondolatok milliói töltik el agyamat.

Ma, üres volt.

Csalódtam magamban.

Mert soha nem hittem volna, el jutok arra pontra, amikor minden szeretnék lenni csak magyar nem.

Ezt mind nektek; neked köszönhetjük. “Soli Deo gloria,” mondod te.

Nem hiszem egyáltalán tisztában vagy ezzel a kifejezéssel.

De már nem számít, nem igaz?

Mert nem számít az emberek mit gondolnak. Nem számít az emberek mit akarnak. Nem számít az emberek miért kiáltanak.

Mert az számít, hogy nyertetek. Gratulálok!

“Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette.“

I am disappointed.

I am disappointed in my country.

I am disappointed in my nation.

I am disappointed because people decide my future instead of me. The create me a route to walk, not knowing what's good for me.

I am surprised.

I am surprised this is what people "want".

I am surprised even if they think they want this, they still not get anything back.

I am surprised that my teacher was able to make us fill the room with complete silence the 1st time in 6 years.

She was happy. We were not.

She thought this is the best for us.

She doesn't care that she has no chalk to write on the board.

She doesn't care that her salary is the quarter of what she should be paid.

She thinks this is the best for us.

She thinks that my future is stable 5 years from now on.

I disagree. Thousands agree with me.

She lives well it seems. I don't.

I don't, because I don't know where I'll be 5 years from now on.

I don't, because I have to change my plans by every second fitting to the situation.

I don't, because there is 95% chance I won't have a job 5 years from now on.

I won't live well.

Because living like a beggar, doesn’t suit my morals.

Living like a beggar because of someone, doesn’t suit me.

The entire day today I was silent.

I am never silent.

Even if I don't speak, my mind is filled with millions of thoughts.

Today, it was blank.

I am disappointed in myself. 

Because I have never thought that I would get to the point when I want to be anything else but Hungarian.

It all thanks to YOU. "Soli Deo gloria," you say.

I'm not sure you're familiar with that at all.

But it doesn't matter now, does it?

Because it doesn't matter what the people think. It doesn't matter what the people want. It doesn't matter what the people cry for.

Because all it matters that you won. Congratulations!

“This is how liberty dies. With thunderous applause.“

[nemasegelykialtas]

Újonnan nem tudom kifejezni, elmondani senkinek az érzéseim, szóval gondoltam kiírom ide, úgyse látja senki, de ki kell adnom magamból. Vagyok. Csak vagyok. Nem beszélek túl sokat, nem nevetek túl sokat, nem szólok senkinek semmi miatt sokszor, csak bámulok magam elé és vagyok. Nem érzek semmit és egyszerre érzek mindent. Hiányzik, írni akarok neki, fel akarom hívni, beszélni akarok vele, keresni akarom, de tudom, hogy ő ezek közül egyikre sem vágyik, szóval várok, hátha ő fog majd egyszer és addig emészt a sok hibám. Tovább akar lépni, ahogy hallom jó úton halad, igyekszem segíteni még ebben is, pedig rohadtul fáj. Megváltoztatott, óriási hatással volt rám. Soha nem lehetek neki elég hálás azok miatt, amiket értem tett. Ha rá gondolok, ami elég sűrűn előfordul egy órában vagy egy percben is akár, akkor sok mindent érzek. Örömöt, bánatot, dühöt, boldogságot, szomorúságot, csalódottságot, szeretetet, reményt, kötődést, mindent egyszerre. A legtöbbet saját magam irányába, mert én rontottam el, ezt soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak. Őszintén örülök neki, hogy ő végre boldog, mégha én már nem is vagyok az élete részese. Én nem vagyok boldog. Talán nem is leszek, legalábbis nem mostanában. Tovább akarok lépni? Igen. Tovább akarok lépni? Nem. Tovább tudok? Abszolút nem. Akkor most mi is van? Nem tudom. De az biztos, hogy várok rá. Lehet feleslegesen, lehet már nincs is mibe kapaszkodnom, csak egy vak remény, de hiszem, hogy ő az én ikerlángom. Végül haza fog találni. Nem sejtettem, hogy ilyet fog belőlem kiváltani, hogy ennyire szerelmes leszek belé. Az elején semmit nem akartam tőle, aztán ez lett a vége, megtaláltam benne a másik felem, akiért számomra érdemes küzdeni, várni. Előbb kellett volna realizálnom magamban az összes problémát, amik ide vezettek végül, hónapokkal előbb észre kellett volna vennem magam, hogy mennyi minden miatt panaszkodott állandóan, hogy milyen vagyok, miket csinálok, ő miket akar, mit szeretne. Emésztem magam minden nap minden órájának minden percében. Hülye voltam. Minden éjjel, szó szerint, nem volt még olyan éjjel, amikor nyugodtan tudtam volna aludni. Legalább 2-3 alkalommal mindig felriadok, de többször is néha. Állandóan vele álmodok, minden álmomban ott van. Nem klisé, tényleg minden egyes álmom róla szól és egyszerűen képtelen vagyok aludni is már. A teljes kimerültség szélén vagyok, mégsem érzem magam fáradtnak, a lelki gondjaim elnyomják a testi fájdalmaim, úgy érzem. Túltettem magam a múltamon, sikerült feldolgoznom mindent, hála neki. Nem kísértenek azok a traumák, legalábbis nagyon minimálisan már csak, mint eddig. Igyekszem mindent megtenni, amiket eddig elszalasztottam az életemben, mindenre időt szakítani, magamra is odafigyelni. Mindig egy vége van mindennek, neki akarom elsőként elmesélni, ami történt velem vagy amit tettem, mindenben megtalálom őt. Akármennyire fáj is, mindent érte csinálok még mindig és azt akarom, hogy neki jó legyen, hogy boldog legyen, mégha én szépen lassan mindebbe bele is halok. Számomra felfoghatatlan, hogy mennyire szeretem ezt a lányt, a kék szemét, a szőke haját, a kis törpe termetét, a mókus pofiját, mindenét. Türelmes leszek és várni fogok, tudom, hogy még nincs vége a közös utunknak, lesz még folytatása a kettőnk történetének egyszer. Ez más, ezt talán ő is érzi már most is és érezni is fogja.

[8912312apr125]

Szóval már április van... Nagyon rohan az idő. Eddig mindig olyanokról írtam, amiket talán nem értesz, de úgy gondolom, hogy fontos, hogy tudd... Most sem lesz másképpen, de mégiscsak egy kicsit más lesz ez a poszt... Most csak egy dolgot fogok neked elmagyarázni... De lehet, több lesz belőle, nálam sosem tudni...... 

Ha akarunk, sem tudunk elsiklani afelett, hogy az elmúlt hónap elég nehéz volt mindkettőnk számára és tudom jól azt is, hogy nem könnyítettem a helyzeten, sőt, sokszor csak nehezítettem. Nagyon unom ezt már és nagyon elegem van abból, hogy sok a feszültség köztünk, utálom azt is, hogy veszekedésig is fajultak dolgok. (De valahol úgy vagyok vele, hogy ha veszekedtünk is, de sikerül kibékülnünk, attól csak mégjobbak leszünk, ennek ellenére még mindig áll, hogy soha többet nem akarok veled veszekedni...) Mindegy is, úgyis tudod, hogy miről beszélek, inkább rátérek a lényegre.

Az elmúlt hónapban több hasonló dolgot is kérdeztél, de az maradt meg a legjobban bennem, hogy nem értetted, miért tartalak mindennek ellenére ugyanúgy egy kis csodának. Nagyon röviden és lényegretörően azért, mert nagy nehezen megtanítottál türelmesnek lenni... Nem csak magunkkal kapcsolatban, hanem úgy összességében. Sok dologban igazad volt az elmúlt hónap során, többek között abban is, hogy hisztis vagyok. Amikor először beszéltünk róla, akkor azt hittem, értettem, hogy mire gondolsz, de mostanra értettem meg igazán, és őszintén szólva jobban fogom a fejem, mint valaha... Ha nem azon pattogtam volna, hogy éppen mit “nem kapok” tőled, észrevettem volna, hogy mit kapok igazán... És hogy mi a fontos igazán. Lehetséges, hogy nem is szándékosan, de egy rettenetesen fontos dologra tanítottál meg ebben az időszakban... Mondhatnám, hogy a helyzet tanított, de hazudnék, mert te voltál az. 

Tehát így, ilyen helyzetben is egy ilyen dolgot megtanítani valakinek, akinek eredetileg már tudnia is kellett volna... Ennyi türelmet és toleranciát tanúsítani... Szerinted ki más volna rá képes, ha nem egy csodálatos nő? Nagyon hálás vagyok ezért neked, és tényleg köszönöm. Visszagondolva nagyon sok dolognak az okozója a türelmetlenségem volt, ami olykor tud erény lenni, de sok esetben egyáltalán nem az. 

Lényeg a lényeg, hogy sajnálom azt, hogy el kellett jutnunk egy veszekedésig is nagy részben emiatt. Tudom, nem változtat semmin, hogy sajnálom, nem is várok semmit. Nem azért írtam le ezt, hogy pattogjunk rajta, vagy túlbeszéljük, egyszerűen szerettem volna, hogy tudd, hogy mi volt az, ami igazán megváltozott mostanra velem kapcsolatban és azt, hogy mi volt, az ami sok gondot is okozott nekünk... Mert rájöttem, hogy ez az igazi válasz.

“Sokat gondolkoztam” ezen a napokban, úgymond magamnak is kellett időt adnom és végre teljesen nyugodtan kijelenthetem, hogy részemről úgymond szent a béke. Nem elhamarkodott “legyenmárjó”, nem alaptalan és nem türelmetlen ez a kijelentés. Egyszerűen úgy érzem, hogy elengedtem, amit kellett és most várlak téged. Türelmesen. És azt hiszem, mondhatom, hogy egy nagyon kicsikét más emberként, (ha annak vehetjük azt, hogy kikeltem magamból, aztán visszabújtam - de hülyén hangzik ez...) de a lényeg nem változott. 

Remélem, sikerült pontot tenni a dolgok végére és értesz már mindent... De ha mégsem, akkor megpróbálom újra:

dolgok.

:(((((

Ui: Tudom, hogy jó gáz, hogy eddig tartott, de hát olykor >>>IDŐ<<< kell az embernek, hogy tényleg beismerje, amit hibázott és a >>>TÜRELMETLENSÉG<<< nem jó megoldás... (Jöhet a “megmondtam”......)

[lefutomafelmaratont]

Viki tegnap vett maganak egy uj Nike sportmelltartot

Mar csak az hiányzik, hogy en is olyan szep testu legyek, hogy nem buggyan ki a hasi hajam a mellti es a naci kozott. Olyan jo lenne végre egyszer azt erezni, hogy nem gyurkolodik a hájam sehol, nem azon aggodni, hogy ki szerint vagyok dagadt (ezt mondjuk legfokepp kurvara le kene szarnom). Olyan jo lenne, ha a testem is a kivetulese lenne annak, hogy mennyit sportolok, mert jelenleg maximum a heti ket ducitornat neznem ki magamból.

Szoval 2019...milyen is volt a testem szempontjabol?

Januar közepén 10 napot toltottem Floridaban, es nem feszengtem egy percet sem a testem miatt. Jol ereztem magam ugy, ahogy voltam. Nem mondom, hogy tokeletes, mert nyilvan a kurva derekam es a hasi zsir itt is tokeletesen latszik, meg nyilvan a parductesu amcsi amazonok mellett elbujhattam volna, de nem erdekelt. Jol ereztem magam es pont.

Aztan januar vegen hiányzott a kihivas, mar nem ereztem annyira jol magam a koredzesen, ahova masfel eve jartam, így hosszu hetek utan bejelentkeztem crossfitre. Es az elso lar alkalommal majdnem bogtem, mert iszonyu bena voltam. De nem erdekelt, fejlodni akartam. Mentem, jartam, csinaltam.

Március vegen elmentem az elso Spartan Superemre. Rettegtem elotte, hogy en erre nem vagyok elegge felkeszulve, megiscsak 14km+,ez nyilvan lehet 14,1 meg 20 is. Plusz az akadalyok meg a burpeek meg az en eronletem. Aztan amikor a csapatbol a masik lanyt volt az, aki bele akart halni, aki lecsalta a burpeeket, aki hisztizett, hogy ezt nem birja, es aki miatt kb vegigsetaltuk az egeszet en meg szinte hogy mosolyogva ertem be a celba, hogy hat ez lofasz volt, akkor jottem ra, hogy nem en vagyok az, aki nem keszult fel, hiaba a +10 kg tulsulyom. Talan ilyenkor dolt el, hogy nekiindulok 2019-ben a Trifectanak, azaz mindharom tavnak a Spartan keretein belul.

Juniusban lett volna a Spartan Sprint Eplenyben, amire megvolt a nevezesem, de el kellett adnom, mert azon a hetvegen fix programra mentem Franciaországba. Itt egy ideig el is bucsuztam attol, hogy iden megszerezzem a Trifectat. A masik ket csapattarsam elment, es ot ora alatt ertek vegig a sprint (5-9km) tavon. Oke, nehez terep volt mindenki szerint, de itt kezdtem erezni, hogy ez a csapat nem biztos, hogy az en szintemen van, es motival, inkabb csak hatraltat.

Augusztus vegen pedig reszt vettem eletem elso sima futoversenyen a varosomban, es lefutottuk az edzostarsammal a 11km-es tavot. Rettegtem tole, de tetszett az egesz, es megcsinaltuk, csak ez szamit.

Aztan szeptemberben elmentem a Fatraba egy Sprintre, hogy megiscsak meglegyen az a hulye Trifecta es ne a sprinten muljon. 1:49 alatt futottam le, es bar eleinte rettegtem hogy ezt megis hogyan fogom egyedul, csapattarsak nelkul megcsinalni, imadtam, hogy mindent a sajat tempomban csinaltam. A falaknal megvartam, amig valaki atemelt, szoval nem volt semmi gaz, es sokkal sokkal gyorsabb voltam, mint csapatban barmikor.

Oktoberben megcsináltam a Beastet. Gyuloltem. Életem egyik legrosszabb sportelmenye volt. Kurva hideg (5-6 fok esovel), kurva hosszu (erre a tavra meg tenyleg nem voltam felkeszulve), es kurva faraszto, mivel a csapattarsam folyamatos labikragorcsei miatt alig haladtunk (magnezium- es kalciumtoltes elkezdese egy héttel a verseny elott ugye...). A saros palank alatt atbujas utan majdnem bogtem, szerencse, hogy onnan mar lattam a celt. Az uszasnal szinten. A vegen pedig ujra lattam, hogy sokan mennyire nem sportszeruek, es engem is buzditottak ra, es ez iszonyatosan felbaszott. En nem csak azert jottem, hogy utana instan vaganykodjak az eremmel. Sajat magamat jottem legyozni. Es ez sikerult is. Persze instara is kitettem, de az mas :D

Novemberben meg egy futoversenyt kiprobaltam Szentendren, 5 km-t. Igaz, hogy megfutottam eletem legjobb idejet ezen a tavon (5:33/km),apukam meg gyorsabb volt, es hiaba a retek ido, imadtam. Ugyhogy elgondolkodtam azon, hogy ugyanezen ceg szervezeseben márciusban nekiugrok a felmaratonnak...

Ugyhogy 2020 here I come!