#csak meg akarok halni

[senki-hercegnoje]

Hol kéne lennem?

A karjaidban,őszintén szeretve!

Nem az ágyamban tönkre téve.

Félre ne értsd,nem te, hanem én,mert nélküled semmit sem ér.

Ez az egész minden lényegtelen.

Akkor otthon az asztal mellett,de nem bírok enni,mert az asztal alatt nem fogod a kezem.

Legyek barátokkal,össze össze nevetve,de fülembe a te hangod nem hagy békén.

Ahogy suttogod a nevem,minden lényegtelen nem te hanem én.

Talán az álmaimban tőled elmenekülve,de az arcoddal álmodni nehéz.

Igaz jobb mint elfeledni mindent,mert nélküled semmit sem ér ez az egész.

[tukromtukrom]

Is it bad hogy az első dolog ami eszembe jutott amikor hallottam, hogy valaki fának csapódott és azonnal szörnyethalt, hogy I wish it was me.

[paflany]

Girlbossed too hard

Mára egy olyan melókában ülök több pénzért mint amennyiért valaha dolgoztam, ahol igazából nagyon keveset értek abból amit csinálni kéne, de tőlem várják a megváltást, mert majd én hozom az új szemléletet meg a data alapú működést a csapatba, ki is küldenek rögtön hozzájuk UK-be trainingezni (gec céges kártya meg üzleti út, ilyen se volt még)

Meg van egy olyan párkapcsolatom ahol mindketten annyira tiszteljük és szeretjük egymást, semmiféle kétség vagy bántódás vagy bizalmatlanság nem fér kettőnk közé, nagyon szerencsésnek érzem magam hogy így megtaláltuk egymást, ilyen feltétel nélküli szeretetet még soha nem éltem meg, nem is engedem ezt már el soha, hirtelen értelmet nyert egy csomó minden amit eddig csak így oldalról, kívülről szemléltem. Projektben van, hogy jövőre saját lakást vagy házat veszünk, elköteleződünk, jó lesz, csak mi meg a kisállatok.

Aztán persze van az is, hogy a pmdd-től kéthetente vannak olyan depressziós epizódjaim, hogy meg akarok halni, meg összeveszek mindenkivel a közelemben, meg úgy általában nem lehet mellettem meglenni. De szuper, hogy valójában nem major depressziós meg mittudomén bipoláris vagyok, hanem csak a méhem és a hormonaim irányítják az életem, makes sense, mindig kell valami, amin bosszankodni lehet. Erre majd valami ssri-t felírhatnak, és talán jobb lesz, talán nem, igazából csak kibírni kell, egy hónapban 2 hétig nagyon lent vagyok, 1 hétig menstruálok, és akkor 1 hétig funkcionálok normális emberként, az is valami!!

Na a legutóbbi ilyen epizód kezdetén sikeresen összevesztem az utolsó barátaimmal is, vagyishát nem is vesztem össze, csak megmondtam nekik, hogy meg vagyok bántódva, mert úgy érzem nem kezeljük jól egymást barátként, és azóta nem beszélek velük. Ami szomorú, hogy ezt kb mindenki csak így nyugtázta, és azóta ők se beszélnének velem :D I guess akkor ez éppen idejében történt, nem volt mar szükség��nk egymásra ilyen formában. Csak hát azóta rohadt egyedül vagyok, hiányzik a group chat a hülye memekkel, szerettem olvasni hogy kivel mi történik… és akkor most nagyon éles a csend a lakásban, home officeban tökegyedül otthon 10 órán át, az értesítéseim még soha nem voltak ennyire szárazak, most mit kell csinálni? 32 évesen hogyan szerez új barátokat az ember?

[hiveswap]

anyám nézi az orbán beszédet csak úgy katasztrófa turzimusként am kicsit meg akarok halni

[muzligrafia]

másfél héttel ezelőtt A Férfi felhívott, hogy nem tudunk többé találkozni, majd még rá pár napra átjött, hogy ezt azért rendesen átbeszéljük, ami rengeteg zokogással de megtörtént.

másfél hétig nem tértem magamhoz, fogalmam sincs, hogy operáltam, hogy dolgoztam, alkottam egyetemre, egyszerűen kikapcsolt az agyam és csak autopilótán futottam, edzettem, beszéltem, nevettem, autopilótán gyászoltam.

az elmúlt két napban érkezett meg a tényleges veszteség, és attól eltekintve, hogy kétóránként üvöltve bőgök, meg meg akarok halni, egész jól viselem a dolgot.

[enchanted-22]

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi az oka annak, hogy öngyilkos szeretnék lenni. A családomra nem számíthatok, barátaim igazából nincsenek. Tulajdonképpen egyedül a párom van nekem. A "meg-akarok-halni" érzés akkor szokott jelentkezni, amikor párom megbánt. Akkor úgy érzem, hogy nem kellek senkinek, iszonyúan magányos vagyok, egyedül vagyok a világ ellen, nincs értelme élnem; csak a fájdalom létezik. Olyankor arra vágyom, hogy valaki átöleljen és elmondja, hogy mennyire szeret és hogy fontos vagyok neki.

Úgy gondolom a szeretethiány miatt akarok öngyilkos lenni.

[melankolia72]

Nem tudják min megyek keresztül. Ha pedig elmondom csak megbántanak. Mert senki nem akar, arról hallani, hogy meg akarok halni.

Nem erre nem kíváncsi senki. Ki is mondták párszor. "Hagyd abba ezt hallgatni se bírom!" Teher. Teher vagyok. Senkit nem érdekel, hogy a mentális beteg agyamban milyen faszságok vannak. Tartsam meg magamnak, beszéljem meg magammal. A traumát, a verseimet, a gondolataimat.

Így is teszek, megbeszélem magammal. Megmutatom magamnak a verseim és megvigasztalom magam. Mert ha nem így teszek, csak egy teher vagyok. Van elég baja mindenkinek.

[kinlodok]

5 napja iszom egyfolytában, azt sem tudom már, hogy ki a fasz vagyok. Nem vagyok jól, nagyon nem. Sajnos egy zárt osztály csak rontana a helyzeten. Néha úgy érzem, hogy bármelyik percben hívhatnám a mentőt, vagy más hívhatná rám a mentőt, de nem-nem, ilyen nem lesz. Meg akarok halni, nem akarok élni. Bárcsak megszűnne a szenvedés.

[senki-hercegnoje]

Nem tudok már várni.

Nincs időm.

Gyere ide tegnapra,hozzám, s maradj örök holnaputánig.

Nincs már pazarolható órám, se percem.

Légy te,légy te a jelen S a megszépítő végtelen múlás.

[viking84chef]

MIÉRT SZEXELJÜNK?

Hogy összejöjjünk.

Mert szakítottunk.

Bosszúból.

Unatkozom.

Részeg vagyok.

Kanos vagyok.

Dögös vagy.

Okos vagy.

Vicces vagy.

Jó napom volt.

Rossz napom volt.

Jó az illatod.

Új pózt tanultam.

Ki kell engednem a gőzt.

Fogynom kell.

Nincs itthon a család.

Nincs itthon a lakótársam.

A pasim nem dug meg jól.

A csajom prűd.

Mert azt mondtam.

Esik az eső.

Félidő van.

Szerda van.

Most zuhanyoztam.

Még nem zuhanyoztam.

Hogy növeljük az önbizalmam.

Hogy ne szakíts velem.

Mert nem dugtam még liftben.

Mert nem dugtam még a városban.

Mert nem dugtam még.

Rég volt az utolsó.

Gyereket akarok.

Most borotváltam.

Most gyantáztam.

Hogy előléptess.

Mert kell a pénz.

Hogy ne veszekedjünk.

Hogy befogd végre.

Szilveszter van.

Karácsony van.

Szalagavató van.

Szülinapom van.

Szülinapod van.

Valakinek szülinapja van.

A pszichológusom is ezt ajánlotta.

Mert erről fantáziálok.

Mert legutóbb nem sikerült.

Hogy tartozz.

Mert tartozol.

Mert tartozok.

Új ágy.

Új ágynemű.

Búcsúzás.

Bocsánatkérés.

Köszönet.

Figyelemelterelés.

Mert fizetted a vacsit.

Jöjjünk össze újra.

Menstruálok.

Már nem nem menstruálok.

Hogy elfelejtsd az exed.

Hogy elfelejtsem az exem.

Mert nem vettem ajándékot.

Elfáradt a kezem.

Unom a pornót.

A guminőm kilyukadt.

Véletlenül lenyeltem egy viagrát.

Lejár a koton szavatossága.

Szép a bőröd.

Szép a hajad.

Mert hazahoztál.

Ha neked nem kell, nekem jó lesz.

Nem kellek neki, de jó lesz ő is.

Nyert a csapatom.

Hová tűnt mindenki?

Stresszes vagyok.

Őrült vagyok.

Majdnem meghaltunk, de élünk.

Van egy órám.

Van tíz percem.

Nem beszélek angolul.

Nem beszélsz angolul.

Az országodból még nem csináltam senkivel.

A kontinensedről még nem volt meg senki.

Színesbőrű vagy.

Ázsiai vagy.

Félázsiai vagy.

Jól táncolsz.

Izmos vagy.

Könnyen kapható vagy.

Könnyen kapható vagyok.

Szükségem van rá.

Simon mondja.

Jók a géneim.

Meg fogok halni.

Elköltözöm az országból.

Kiolvastam a Kama Sutrát.

Elmosogattam.

Hamarosan híres leszek.

Híres vagyok.

Híres voltam.

Kíváncsi vagyok milyen veled.

Fázom.

Nem tudok mit mondani.

Unalmas csak zuhanyozni.

Unom az orált.

Jól áll a farmer.

Jó a csukád.

Hasonlítasz valakire.

Terhes vagyok.

Nem vagyok terhes.

Hogy felbosszantsuk anyámat.

Hogy felbosszantsuk a szomszédokat.

A “csak barátok” nem működik.

A testeink összepasszolnak.

Miért ne?

Emberek vagyunk.

Mert szeretlek.

Mert jó vagy.

Mert jó vagyok.

[eltiron2]

Még két hét (nagyon személyes poszt)

Múlt vasárnap, 3 hónap kórházi szenvedés után elment a bátyám, 64 éves korában. 

Írtam 2-3 alkalommal arról, hogy kórházban van és, nos, meg fog halni. Borzasztó nehéz leírni, amit érzek, ezért tartom a tumblit, ide álnéven, a családtagok nélkül le lehet írni minden kutyafülét, maximum vadidegen arcok lehülyéznek, na bumm. 

Azt hiszem, még mindig picit sokkos vagyok, nem érkezett meg a fájdalom, csak a megkönnyebbülés, hogy vége az idegőrlő kórházi látogatásoknak, és a félelemnek. Borzalmasan féltem, hogy (Magyarországon vagyunk, ugye) valami látszatjavulás után hazaengedik, hogy otthon haldokoljon lassan, égve egy borzalmas néma belső pokolban. Jó kezekben volt (csak dícsérni tudom mind a két kórházat ahol volt, elképesztően kedves és profi személyzetettel találkoztam mind a két dél-pesti kórházban, bár a Jahn olyan volt, mintha egy világháborús filmforgatás helyszíne lenne), kezelték a fájdalmait, türelmesen. 

Aztán persze beindult a halálmalom, ami gyerekkorom óta elborzaszt. Késői gyerekként nagyon korán át kellett élnem az összes nagyszülőm elvesztését és mivel nagy a család, természetesen sok halált láttam. Köztük apámét, 14 éves koromban. Miután ő meghalt, anyám mellé éppen Gyula bátyámat nevezték ki másodlagos gyámomnak, szóval mondhatom, hogy másodszor is megárvultam. 

Szóval el fogjuk temetni, de csak február 20-ra tudták megoldani a sógornőmék, szóval még 16 napig fog feküdni valahol a teteme annak az embernek, aki az egyik legfontosabb ember volt számomra. 

Azt hiszem most, ahogy írom ezt a hülye posztot, kezdem érezni a dolgot. Nem igazán beszélgettem erről senkivel, nem is akarok, nálunk nem szokás kimutatni a fájdalmat, leginkább a “megvagyok, csak hagyjatok békén” mentalitás az uralkodó. 

Szóval megvagyok, üzenem ezt annak a pár barátomnak, akik olvasnak itt engem a tumblin, és meg is leszek, ha ez a bő két hét letellik és túlesek a fájdalom és gyász dzsemboriján. 

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám és azoknak, akik elolvasták ezt a hosszú, személyes szart. 

[perfectsadpain]

Kötelességtudatból élni, és élni hagyni. Nehezebb a döntés, ha egyedül kell meghoznod. Nem csak rám van hatással, életem klímakatasztrófája. Olyan ritka állatfaj vagyok, ami a nézésedtől is kihalni látszik. Az élet halni tanít. Minden mély levegővel, sejthalált okozok. Jobb lenne nem lélegezni. Megmondani nekem, mi lenne a helyes. Oly természetesen ömlik belőletek a szar. Eljátszani, tudok köztetek élni. Vajon én vagyok e, ha nem szenvedek. Én maradok e, akit kívánni lehet, mert olyan búskomor. "Egy mosoly megengedett" Engedje meg a halál, a fájdalom állandó sminkes elemem, nem számít..én mit akarok. Kínhalált halhat, lelkem állatkertje. Kilakoltatnám-e a magányomat? Értetek biztosan nem.

[siccagecibemostmar]

Meg akarok halni, kérlek csak hagyj elaludni és többet ne keljek már fel. Kérlek.

[falfirka]

Csak meg akarok halni.. mindenki leszar, senkinek sem vagyok prioritás... senki sem szeret, vagy foglalkozik velem. Annak is csak második vagyok (legjobb esetben) akinek elsőnek kellene lennem...  Senki sem tart már vissza, senki sem tart már a karjai között úgy mintha érnék valamit, hisz tudom nem érek semmit... Csak meg akarok menekülni ebből a szenvedésből

[zoeeozzoeeoz]

Elmúlás

Van, az ismeretségi körömben Valaki, akinek közeli rokonai, most eléggé tanácstalanok.

Történet kb 15-20 évvel ezelőtt kezdődik. Házaspár, feleségnél először depressziót diagnosztizálnak, később agysorvadást, alzheimert. Ekkor kb 45 éves volt. Az évek során, szép lassan leépült. Férje, és gyerekei, annak családjai ápolják. Mostanra már 24 órás felügyelet kell neki, megoldották, mert a férje közben nyugdíjas lett, ő volt vele többnyire. Karban vitte ki a fürdőbe, vagy levegőzni az udvarra, akár az éjszaka közepén is többször. A gyerekei is a közelben élnek, napi szinten segítettek. Az évek alatt,a férj is össze szedett elég nagy betegségeket. Én csak a szív betegségéről tudok, pészmékere is lett, de ezen kívűl is , még az elmondások alapján, volt vagy 3-4 , egyenként is súlyos betegsége. Kb fél éve, neki is elkezdett rosszabbodni az állapota. Végül kórházba került, és a napokban sajnos meg is halt. A felesége 24 órás ápolását/felügyeletét otthon, a család, elég nehezen tudja megoldani. Pénz nincs sem kijáró ápolóra, sem bentlakásos otthonra. Felváltva vannak vele, de így sem tudják lefedni a 24 órát. Megoldják. Miközben intézni kezdték a férj/apa temetését, előkerült egy végrendelet, amiben azt kérte a férj/apa, hogy ha ő halna meg előbb, akkor hamvasszák el , de csak a feleségével együtt, egy szertartáson, egyszerre temessék el. Ha a felesége megy el előbb, akkor is egyszerre temessék el őket. A család egyik fele, jogosan tette fel a kérdést, hogy addig hova teszik a hamvakat, de a másik fele azonnal rábólintott, és megoldják.

A szüleim, de főleg Anyu halála óta, folyamatosan megtalálnak az ilyen történetek. Családon belül, baráti társaságban, ismerősöktől, minden honnan. Néha már eléggé olyan érzésem van, hogy feltűnően sokan halnak meg a környezetemben. Lehet , hogy régebben is, csak nem tűnt fel, nem foglalkoztam vele, de az is lehet, hogy abba a korba léptem, amikor ez már "természetes". Minden esetre, ha lehetne választani, én úgy szeretnék meghalni majd, hogy vagy hirtelen, vagy simán csak aludjak el, minden féle fájdalom, hónapokon/éveken át tartó ápolás, nyűglődés, fizikai, és szellemi leépülés nélkül. Nem tudom mi rosszabb. Ha agyilag rendben vagy, de végig tudatában vagy annak, hogy fizikailag épülsz le, és meg fogsz halni, vagy ha szellemileg épülsz le, semmit nem értesz a külvilágból, és ehhez jön még a fizikai lépülés is. Mind a kettő megterhelő a hozzátartozóknak is. Én , sajnos, mind a kettő változatot végig kisértem a szüleimnél. Épp ezért szeretnék vagy elaludni, vagy hirtelen elmenni.

DE! Nem most! Nem akarok bevonzani semmit!!! Még élni akarok!

[feketenfeherenosztinten]

A család egy meghatározó pont minden ember életében. Az én meghatározó pontom nem nevezhető stabilnak, sem egy kerek egész pontnak tűnő képződménynek. Csak egy kusza valami.

Anyám megint kezdi az érzelmi leterhelésemet, mint amit anno tizenévesen kellett elviselnem akkor még muszájból. Most pedig ugyanott tartunk. Meg akar halni. Tőlem var megoldást.

Apám tönkretette. De nem mer kilépni egy mérgező házasságból.

Engem kiborít az egész helyzet. Anyam, apám, a mérgező légkör, de mindketten mérgezők végső soron.

Félek megint átélni a helyzetet, hogy anyam megint megtette. De nem akarok tobb onfelaldozast az életemből nekik adni. Annyit elvettek belőlem. Es azota is csak probalom magamat helyrehozni. Felnőtt ember vagyok de darabjaimban állok és próbálok egészségesnek hatni.

Önző vagyok? Lekezelő? Rossz ember? Az lenne a dolgom, hogy megoldjam a kettejük gondját? Anyám démonjait nekem kellene leküzdeni?

12 évesen átmentem már mindenen. Pedig akkor még nem kellene olyan dolgokkal foglalkoznia egy fejlődő lénynek, hogy anyád megakar halni, apad egy idegbeteg, nárcisztikus hegytömb, aki sose fejezte ki az érzéseit irantad csak tudod, hogy ő az apád, mert azt mondtak ő az apad. És van egy testvéred, aki téged okol minden rosszert, aki elzárkózik előled, pedig neki kellene megvédenie és segítenie. Ehelyett egyedul maradsz 12 évesen minden lelki megterheléssel, lecsupszítva egymagadban. Ráadásul éppen előtte szakítottak ki a megszokott környezetedből és új iskolába kellett járnod, ahol még nincsenek barátaid sem akik támaszt nyújthatnának.

Istenemdeszaridoszakvoltezazeletemben.

Nem is tudom, hogy vergődtem át ezen épp ésszel. Bár tény,hogy 14 évesen mar a piros marbit szívtam mint egy gyár kémény, es vegig buliztam, ittam a tini éveimet, hogy tompuljanak az érzéseim. Azota viszont leszoktam minden karos szenvedélyemről. Probalok egyenesben maradni. De ha jonnek ezek a markos helyzetek felvillan minden regi emlék bennem es elotornek a reg elnyomott érzések….