#bezártam

[tonhalszendvics]

Thanks for the tag, enjoy the sight of my 24/6 awkward catsona. Seventh day is off for mischief.

Heyyyy, wanna play? @sinvulkt @fishonthetree and everyone else, go wild, my brain is off

Piccrew chain!

Thanks for tagging me @thehistoryone! I'll tag @thetreetzar @70snasagay @cygninae @thewormarchives @weirdthoughtsandideas @cat-boy-tom @roach-in-the-kitchen @dicedragon03 @randosfandos if any of them want to join, but ofc no pressure :)

[pappito]

nem vagyok nagy híve a mercsendájz koncepciónak, de a Vegemite kutyapulóver azért odaver

van surfshorts is, az is jól néz ki, de (in the name of sanity) bezártam az oldalt

[soursoulsblog]

Figyelmesség

Lezártam a kasszát, pipa

Lekapcsoltam a villanyokat, elzártam a csapolót, pipa

Bezártam az ajtót de mégegyszer megnézem, zárva, pipa

Jelenléti pipa

Elindulok, ennél a háznál mindig kint van a kutyus, már nem ugat meg. Másik háznál mindig megy a tévé, bármikor megyek haza de mindig rajzfilm fénye szűrődik ki, gyermekkorát álmodja. Aztán itt a sarki háznál mindig ég a villany, szerintem így érzi magát biztonságban. A következő ház még most épül, arrébb van tolva az egyik raklap, biztos halad a munkálatokkal. Ezt az útkereszteződést nem szeretem, jobbra nem látok ki. Itt most nem ég a villany biztos elmentek a borászatukba, egyszer vettünk onnan bort, nagyon jó volt. Ezt a kanyart se szeretem, lejt és főútra vezet ki. Sarkon pékség, ég a villany, nyáron a melegebb éjszakákon a pék az ablakban ül, biccentünk egymásnak ő azért mert tudja, hogy nekem letelt a munkaidőm, én meg jelzem neki, hogy jó munkát kívánok neki. Mindjárt hazaérek, kulcsom nem tudom hol van, figyelem anyáéknál világos van e, általában nem de apu mindig kijön s kérdezi milyen volt a napod... Figyelmesség

[dalszoveg-planet]

Azt mondtam magamnak, hogy bezártam azt az ajtót, de újra itt vagyok

Miley Cyrus - Thousand Miles

[emlekeimkonyvtara]

Bezártam a lelkem, nincs több bejárat rajta.

[lexieblog32]

Halva élek

Hazaértem.

Bezártam az ajtót de a kulcsot elejtettem.

Megijedtem.

Bejöttem a szobába ahol rideg gondolatok törtek rám.

Leültem.

Fejemben zsivaj, szívemben űr és közben remegett a testem.

Lélegeztem.

Szívem egyre hevesebben vert, szinte kiszakadt a fájdalomtól ami szorító kötésként fojtogatott.

Megfulladtam.

[sullyedokapitany]

Háy János: Egy szerelmes vers története

A verset, amit akkor írtam,

amikor tíz napja, vagy inkább

két hete nem láttalak, mert mondtad,

hogy kell egy kis szünet, hogy átgondold,

mi volt és mi legyen, a verset, ami arról

a tulajdonképpen közhelyes érzésről szólt,

hogy rossz nélküled, vagy más

megfogalmazásban, csak veled jó,

s eljátszott számtalan olyan szóval,

amit kizárólag akkor képes az ember használni,

amikor mélyen beleszeret valakibe,

minden más esetben ezeket a szavakat,

kicsim, csillagom, szivem,

és sorolhatnám, mindenki messze elkerüli.

A verset, amiben szerepelt egy felhívás,

hogy óvd te is ezt az érzést, mert túl

érzékeny ilyenkor minden, s egy rossz

mozdulattal végzetes hibát követhetünk el,

s csak évekkel később, mikor már régen elveszett

derül ki, hogy mennyire nem kellett volna

elutasítani egy találkozót például, mennyire

nem kellett volna azt a rossz mondatot

megírni sms-ben, de akkor már késő.

A verset, amiben volt egy hasonlat is,

hogy olyan, mint, már nem emlékszem mi volt,

de arra utalt, hogy könnyen megnyomhat az

ember egy rossz gombot, s az egyébként

rendkívül korszerű szerkezet, talán valami gépről

volt szó, elromlik, vagy helytelen,

számunkra nem megfelelő funkcióban

kezd el működni.

A verset, amit akkor írtam, s gondoltam,

megmutatom, már nem olvastad el,

mert az utolsó, a szerelmünk szempontjából

végzetes találkozón azt mondtad, hogy

soha, még soha nem éreztél így egy férfi iránt,

és ez fantasztikus, ez volt az egyik kedvenc

szavad, én nem szerettem annyira,

de erre soha nem gondoltam, hogy nem,

mert annyira szerettem benned mindent,

még azt is, amit tulajdonképpen nem szerettem

például ezt a szót, amivel most a kapcsolatunkat

minősítetted, s amihez rögtön, hogy ne árválkodjon

magában, hozzáfűzted, hogy ugyanakkor

s megint mondtál egy olyan szót, amit gyakran

az átlagosnál gyakrabban használtál más

esetekben is, hogy ugyanakkor borzasztó,

hogy ennyire egy érzés függvényébe kerültél,

s veszélyben érzed a szabadságodat,

az életed egyéb területeit, s hogy emiatt

kérted tulajdonképpen a szünetet, hogy,

így mondtad, megéri-e ez a veszteség.

Itt gondoltam egy kérdéssel megkönnyítem,

amit mondani akarsz, hisz szerettelek.

Meg? – kérdeztem, s te akkor azt mondtad,

fájt kimondanod, láttam, hogy nem.

A verset, amit akkor írtam, később,

hisz van ez az asszimetria a megírás

és a megjelenés között, az érzés és

az érzés manifesztációja között,

becsúszik egy-két hónap, esetleg több,

a verset később egy másik lány olvasta,

és a nyakamba borult, mert nagyon szeretett,

volt benne az a mély érzés, ami bennem is,

bár most nem, hogy nem is gondolta, mert

olyan ritkán, mondhatni soha nem mutatom ki,

nem is gondolta, hogy ennyire szeretem,

el is sírta magát, mert ebben a mély érzésben

a legkülönfélébb, máskor egyáltalán

nem elfogadott cselekedetek is megengedettek,

én megfogtam a karját és távolabb toltam,

s ebbe a könnyes, szemmel láthatóan,

de a szivemben egyáltalán nem érzékelhetően

nagyon édes arcba mondtam,

hogy menj el, érted, menj el innen, és kitoltam

a lakásból a körfolyosóra, ahol nemrégen

érkezett, s úgy érezte, most élete

egyik boldog óráját közelíti meg,

s pár perccel ezelőttig, ez az érzés erősödött benne,

s most így végképp érthetetlen számára az,

ami történt.

Bezártam a bejárati ajtót, kulcsra,

s rögtön ott, az előszobakövön

csuklottam térdre, ez az a rendkívül

nevetséges pozíció, amit már a legigénytelenebb

filmek sem mernek ábrázolni, mégis,

mint az én példám mutatja: létezik.

Ebben a nevetséges pozícióban kezdtem el

zokogni, hisz összegörnyedve az előszobakövön

mi mást tehetne az ember, zokogtam bele

a padlólapokba, s még beszéltem is,

hogy gyere vissza, gyere vissza, aztán megijedtem,

talán a lány a gangon van még és félreérti,

s elkezd zörögni, hogy itt van, engedjem be,

és elhallgattam, de a könnyem tovább ömlött,

s a nevetséges pozíció is maradt, mintha

könyörületet vártam volna valakitől,

holott egyedül voltam, teljesen egyedül,

a testem, mint egy véletlen

odakeveredett bogarat, amire a lakásban

egyáltalán semmi szükség nem volt és nem lesz,

agyonnyomta az istent.

[setesuta]

gec még a zenémet is bezártam véletlen

á

[uveggyapot]

összekaptunk péntek délután. vagyis még annak sem lehet mondani, mert nem reagáltam. de ja, valahogy így. tudta. tudta, hogy bánt. egész héten a péntek estét vártam és az egész pár pillanat alatt hiúsult meg. írta, hogy sajnálja, de nem írtam vissza. sokat készültem, és ehhez kevésnek éreztem egy sajnálomot. nem voltam dühös, inkább szomorú. aztán nem akartam otthon ülni, és elmentem este inkább a moziba, mert reméltem, hogy addig majd azért ír valami mást is, vagy hogy történik valami. de semmi. hajnal 1-kor feküdtem le, és előtte még írtam neki vagy 2 sort, hogy azért reméltem, hogy attól még jönni fog, meg hogy holnap beszéljük majd meg ezt, és nem vitázni akarok, csak nem akarom, hogy megint az legyen, mint legutóbb, hogy mindketten napokig szorongtunk, meg bántott minket valami, amit hogyha megbeszéltünk volna, akkor amúgy kiderült volna, hogy félreértés volt. nem írt vissza, azt hittem, hogy már alszik, és én is megpróbáltam. nagyjából épp sikerült, mikor fél 3 környékén megcsörrent a kaputelefon. erre keltem, hogy csörög. először az időt néztem meg a telefonomon, nem voltam benne biztos, hogy nemcsak álmodok-e. de vagy 10 nem fogadott hívás volt ott is. felálltam és beleszóltam a kaputelefonba, hogy ki az, de hát nyilván ő. felengedtem, bejött a lakásba, bezártam utána az ajtót, és szó nélkül csak néztünk egymásra. egymással szemben álltunk, én nekidőltem a falnak, vártam, hogy mondjon valamit. odahúzott magához, megölelt, és ott az ölelés közben kért igazán bocsánatot. vagy százszor. akkor kezdtem igazán magamhoz térni, a szavaitól, de valahogy mégis egy pillanat alatt el is vesztem az ölelésében. alig tudtam megszólalni. azt mondta, hogy egy idióta barom volt, ne haragudjak, meg azért sem, hogy felébresztett. mondtam neki, hogy nem haragszok, és jó, hogy jött, sokat jelent nekem. megcsókolt, kb. olyanok voltunk, mint valami könyvben, de rémesen ittas volt, akkor éreztem meg. és tényleg idióta volt amúgy, fogtam is a fejem a nevetéstől: elkezdte magyarázni, hogy a taxisnak azt mondta, hogy hozzám hozza, akinek persze fogalma sem volt róla, hogy én ki vagyok, vagy hol lakom, úgyhogy nagyon nehezen ért ide, de most már itt van. hát, így indultunk neki az estének. reggel 7 előtt aludtunk el, és még délelőtt fel is keltünk. és aztán az egész napot együtt töltöttük. ugyan nem ott, ahol terveztük, de úgy, ahogy megbeszéltük. szent volt a béke, meg azóta is. alig akartam elengedni. de holnap már úgyis együtt nézzük a Sárkányok háza évadzáróját, szóval az is szuper lesz. ♥️ azt mondta, hogy semmivel ne készüljek, mert ő már mindent eltervezett. nagyon kíváncsi vagyok 😄

[worldlessworld]

Bezártam a szívem és félek,soha többé nem tudja majd senki kinyitni..

[feluton]

Szárító

Ezt a posztot rettenetesen nehéz megírni, nagyon régóta halogatom. Most is egyszer már bezártam, hogy inkább hagyjuk... Megpróbálom, még ha nagyon fragmentált is lesz.

Peti szupersokat segített abban, hogy miket hozzak magammal ide, hogy pakoljak, stb. Szinte mindenben igaza is volt. Ő mondta, hogy egy zsinórdarabot hozzak a ruháknak, meg az ágyra is tök jól fel lehet applikálni tárolónak/térelválasztónak. Szinte mindent szentírásszerűen követtem, amit mondott, de ezzel kapcsolatban zsigeri ellenállásom volt, pedig teljesen egyértelműen objektíve jó ötletnek tűnt. Mégsem fogok magamnál tartani valamit, amit kötél-nek hívnak...

Amikor felíratta a listára ezt Peti, tudtam, hogy az még hagyján nem akarom, de nem is lesz időm beszerezni. Felhívtam anyát, hogy a háztartási boltban vegyen már egy darab szárító... és amikor ki kellett volna mondanom a szót, szinte pánikba estem, hogy hagyjuk inkább a francba... nem is kell. Csak hogy ne kelljen kimondanom. Végül pár mosodperc össze-vissza beszélés után találtam egy másik szót, amit tudtam használni, és ez a zsinór. Ezzel a névvel el tudtam hozni nagy nehezen. De még így is, minden nap, amikor felteszem az ágyra, eszembe jut... Amikor láttam a szót leírva a boncolási vagy halotti vagy mittomén milyen jegyzőkönyvön nagy, nyomtatott betűkkel írva, jézusom, sose felejtem el azokat a betűket, beleégtek az agyam legmélyébe, hogy "halál oka: K Ö T É L".

[az-arnyak-angyala]

Rólad

Rólad, mert annyiszor léptem veled vékony jégre.

Az összes rigolyámba beleláttál. Valójában a szívem apró része voltál.

Szorongásom leküzdve:

koncertre mentem veled

étterembe és kávézókba jártunk

éjjelente együtt sokat fent voltunk

meséltem neked apámról és az életemben megélt igen sok bajról

ha zenét hallgatam a fülesem fele mindig a tiéd volt

ahogyan az ebédem is párszor nálad landolt

szépen lassan felolvadtam érted

Érted. Mert már megtanultam szeretni. Lassan es biztonságosan. De érted beleugrottam a jövőbe a múltbéli sérelmeim félretéve. Mert te voltál az első ember akinek tíz éve hagytam hogy a lelkembe lásson és nem tettem semmilyen biztonsági intézkedést. Nem akartam megvédeni magamat tőled. Elkényelmesedtem, azt hittem, egy esés még nem a zuhanás. De te löktél le a szikláról. Sosem voltak szárnyaim. Most sem nőttek. Az én csontjaim inkább csak törnek. A jég a szívemre mondhatom visszanőtt. A hőmérsékletesés megkezdődött.

Nem hagyom el amit eddig megszereztem. Amiért megdolgoztam. De az ajtómat jó időre bezártam. Karanténra kényszerítesz e?

Nem.

Akarok e még olyat, mint te?

Nem.

Érted. Érted?

[ohianyzik]

hiányzik,

hogy - túlzás nélkül - mindenhonnan elkésett, szerinte nem tehetett róla, pedig simán megcsinálta, hogy amikor már ott kellett volna lennie valahol belekezdett egy mosásba, varrásba, semmikor máskor nem lehetett megcsinálni, csak akkor; ha a messenger üzenetek között rákeresnék a kések szóra, végtelen találat lenne, ami már haladás volt, mert ugye azt is ki kellett kényszerítenem, hogy legalább szóljon. Hiányzik az őrjöngése is, amikor én a 4 év alatt egyszer késtem (bezártam a kocsiba a mobilt a kulccsal együtt).

[versinator]

Tarkón megnéz

Előzetes léc koponyának példánya Szinészem következtében erejében focipálya Átváltozás felügyelőség zárunk felhúzza Miskával környékükön madarunkat színháza Irodalmat tyúkhúrt tennivaló bokád Centiket vse hatvanhármas pupillád

Kihúzok aprópénzt környéket mérné Értékeli önetetőt következmény érdekelné Egyhelybe cikkeké kizökkent sosincs Pipi szoronganék hidakat cs Szellősség felvágta pólust feladnád Hűvösödik izgatják táplálkoznak adnád

Vadgesztenyelevél négyes feleslegesen hártya Tolmácsolta elfogadjuk kereszteződésnyi karácsonya Emlékév bezártam lelkiismeretesen válasza Hetessel lefel egyhangúsága székháza Ráleltem közönyük beszédként kád Játssz megoldást utánoz elfogadnád

Kertmozi visszatartom lankasztja nevezhetné Elenium burizzsal mérkőzések szőné Egyről szidná oknál gyógykenőcs Átlép alakuló azonosulni martinovics Végtére hatból beborították istenhozzád Felhívtam kavarom négyzet olvashatnád

Lehetőséget befejezhetetlen kimelegedtem hagyománya Kijelentéseinket dagasztunk magánzó burgonya Átírás hatvanfilléres medvén beharangozza Bonyolultak sorainak foglalkozom határozza Tujafa feltűnnek redőnyt nagysád Felejthetem járhatnék cikkből

Mondhatná útjáról elviselhető ismerné Elzárkózónak dzseki majakovszkij megnézné Eltökélten nyaralt virsli úgysincs Zongorára kopaszra észrevételezi sohasincs Háromnegyedét sántít képzavar Házsorhoz délelőttről magányosok

[valahogy-igykonnyebb]

Azt érzem, hogy megint sokat változtam.

Eddig biztos voltam abban hogy amit elképzeltem jövő azzal a személlyel akibe halálosan beleszerettem csak az lehetséges számomra és csak az a járható utam.

Ugyan még mindig nem merem kijelenteni 100% ra hogy van más lehetőség de most úgy érzem hogy tudom mit szeretnék, illetve tudom hogy mit nem. És azt határozottan nem ami eddig volt, hogy nem voltam megbecsülve, elfogadva, megértve, hogy nem hallották meg amikor arról beszélek mit érzek.

Fáj, hogy a szerelmemmel együtt a legjobb barátom is elveszett, és hogy a legrosszabbkor hagyott egyedül.

De most mikor ezt írom már nem úgy fáj mint eddig. Lehet, hogy csak annyira elnyomtam mindent ami miatt most nem érzek semmit, mint anno nagyon régen. Egy részem bezárkózott,tény. De közben azt is érzem nyitott vagyok.

Nehéz ezt elmagyarázni. Azt szeretném hogy elfogadjanak, ne játszanak az érzéseimmel, ne csaljanak meg vagy hagyjanak faképnél újra és újra csak mert tudják úgysem megyek el. Megérdemlem hogy boldog legyek, hogy önmagam lehessek, és hogy szeressenek.

Néha még kétségbeesek hogy ha nem jön senki még jó ideig tudom e tartani magamban a lelket, vagy a reményt, mert eddig akárhányszor reménykedni kezdtem pofára estem. Szeretném azt hinni hogy nem bennem van a hiba, hogy ki tudok gyógyulni a traumákból amiket okozott, hogy szerethető vagyok, és hogy megérdemlem a boldogságot. Bár néha egy hajszál választ el attól hogy azt gondoljam újra és újra hogy nincs más utam csak ő vagy senki, igyekszem nem gondolni erre, ahogy arra sem hogy ő milyen könnyedén túllépett és milyen boldog így. Nem segít a helyzetemen hogy folyamatosan vele álmodom, és hogy nem gyászoltam, sem őt sem pedig azt akit magasabb tényezők vettek el tőlem. Bezártam, és nem tudom hogy át tudom e adni magam ezeknek vagy már túl vagyok a nehezén.

Sok kérdésem van még saját magammal kapcsolatban, de úgy érzem szintet léptem, vagy szintlépés előtt állok. Minden bizonnyal bízom abban hogy sikerülni fog, és hogy előbb vagy utóbb de rájövök mégis miért szenvedtem ennyit és mégis miért csináltuk ezt végig, vagy hagytuk idáig fajulni. Bármi is legyen egyenlőre büszke vagyok magamra, kibaszottul büszke, és ez elég .