#atlétika

[bdpst24]

Jótékonysági célra hasznosítják az atlétikai vb-n megmaradt ásványvizet és dekorációkat

Jótékonysági célra hasznosítják az atlétikai vb-n megmaradt ásványvizet és dekorációkat

44000 palack vizet és több kilométernyi dekorációs hálót ajánlanak fel jótékony célra az atlétikai világbajnokság szervezői. Az adományból rászorulók és állatmenhelyek részesülnek. Jótékonysági célra fordítják az ajándéktárgyakból befolyt összeg egy részét, a vb egyik szponzora pedig gyűjtést szervezett a siketek és nagyothallók számára. Jótékony célra ajánlja fel a budapesti atlétikai…

[multidezo]

Munkában a zsűri, az 1973-as orosházi úttörőolimpia atlétikai döntője után

Békés Megyei Népújság, 1973.05.26.

[stickalittle]

"Az előzetes becslések azt mutatják, hogy a budapesti atlétika vb a mintegy bruttó 70 milliárd forintos összköltsége mellett, a kiadásokat kétszeresen meghaladó, 130 milliárd forint feletti bevétellel teljesíthet."

Jótékonyan tekintsünk el attól a matematikai bravúrtól, hogy 70-nek 130 a duplája. Meg talán attól is, hogy a kormány valójában 315 milliárdot költött az atlétikai VB-re, és gyanítom, hogy a jövőben a stadion 35 ezer férőhelyének 15 ezresre visszabontása is visz majd el egy kis plusz pénzt. De ne károgjunk! Úgyhogy én csak annyit kérdeznék, megvan már, hogy ezt a hatalmas bevételt, ez a talált pénzt mire költjük?

[kgaprs-blog]

görög diszkoszvető olimpiai felkészülése...

#olimpia #atlétika #görög #szobrászat

[csillagpontradio]

Atlétika - Gönc útjain és Zemplén dombjain futhatunk

A Gönci Barack Ünnep Trail elnevezésű terepfutóversenyt július 20-án, szombaton már harmadik alkalommal rendezik meg. A 8,1 és 16,2 km-es távok mellett két gyermekfutamot is kínálnak az érdeklődőknek, akik július 17-én, szerdáig adhatják le kedvezményes előnevezésüket. A verseny rendezője a...

[magyarokpontlife]

Pars Krisztián 2012 London Olimpiai Arany #magyar #magyarorszag🇭🇺 #ParsKrisztián #olimpia #atlétika

[bdpst24]

Két érem atlétikában a csütörtöki nap mérlege az Egyetemi Világjátékokon

Két érem atlétikában a csütörtöki nap mérlege az Egyetemi Világjátékokon

Mátó Sára (PPKE) és Török Gergely (DE) jóvoltából ma sem szakadt meg a magyar éremeső az Egyetemi Világjátékokon Csengtuban. Atlétika: Ma atlétikában két magyar bronzérem született. Női 400 méter gáton Mátó Sára (PPKE) 56.58 mp-es eredménye és férfi magasugrásban Török Gergely (DE) 2.20 m-es eredménye a dobogó harmadik fokára juttatta egyetemista sportolóinkat az Egyetemi Világjátékokon.  Női…

[csillagpontradio]

Atlétika: Kántor Benedek magyar bajnokságot nyert, a csapat bronzérmes

115. Mezeifutó Magyar Bajnokságot március 18-án, szombaton rendezték meg Gödöllőn. A Miskolci Sportiskola-Nomád Terepfutó Suli Zámbori Athos Zoltán által felkészített versenyzői közül Kántor Benedek megnyerte az U14-es korosztály  bajnoki aranyérmét, míg Kántor Vincével és Boldogh Andrással...

[willcodehtmlforfood]

Kurv@ kovid

Sose volt még pozitív tesztem (és rosszul se voltam - ez az első, az asszony hozta haza egy atlétika versenyről)

Fő a pozitív gondolkodás!

[bdpst24]

Csütörtökön kezdődik a Gymnasiade

Csütörtökön kezdődik a Gymnasiade

A magyar delegáció ezekben az órákban utazik Bahreinba, a középiskolások sport világjátékára, a Gymnasiadéra. A magyar csapat idén is magas létszámmal, 133 fővel, 86 sportolóval vesz részt a Manamában megrendezett versenyeken. Versenyzőink 16 sportágban, ebből 3 para sportágban képviselik majd hazánkat. A magyar fiatalok az alábbi sportágakban indulnak: atlétika, birkózás, íjászat, judo,…

[hornetskocs]

EDZŐTÁBOR/1 1. NAP

Érkezés után elhelyezkedtünk a táborban, majd hamar el is indultunk edzésre. Két 2 órás mozgáson vagyunk túl. A srácokkal nagyon elégedett voltam az edzéseken, szépen dolgoztak, Este egy filmet próbáltunk meg nézni közösen kevés sikerrel. Nagyon aktív volt (még) az éjszaka, illetve nem is az éjszaka, hanem a túl korán kelés volt a probléma. Ez abból a szempontból mondjuk nem volt baj, hogy hamar le tudtunk menni mozogni a pályára. Egy könnyed mobilizáló atlétika edzés után bőséges reggeli és most készülünk az újabb napra.

Ma éjszakára már kisebb aktivitást várok. :)

[grofjardanhazy]

Szepes Béla (1903-1986) Macska család című olajképét látva a legtöbben most talán úgy gondoljátok, hogy ez egy teljesen érdektelen életmű egy darabja.

Ennél messzebb pedig semmi sem állhatna a valóságtól, hiszen a Strauchként született Szepes a XX. századi művészet egyik legérdekesebb alakja volt. Az Iparművészeti Főiskola 1926-os elvégzése után hét évet Berlinben töltött, ott karikaturistaként, és újságíróként működött férfi Hitler hatalomra jutása után költözött vissza Budapestre, ahol fél évszázadon át jelentek meg munkái a legnagyobb lapokban – köztük a Nemzeti Sportban, az abból lett Népsportban, a Képes Sportban, a Fülesben, illetve a Lúdas Matyiban –, sőt, könyvillusztrátorként, illetve szobrászként (1965-től sport témájú kisplasztikákat készített) is ismertté vált.

Szepes nem csak a művészeteknek, de a sportnak is élt: tizenöt évesen, 1918-ban csatlakozott a Magyar Turista Egylethez, ahol sífutásban és síugrásban próbált meg a csúcsra jutni. A következő évben azonban már jobban érdekelte az atlétika, így a magyar Athletikai Clubhoz is csatlakozott. Kitűnő döntés volt, hiszen néhány év alatt kora legjobb magyar gerelyhajítójává vált. Ötször javította meg az országos csúcsot, sőt, 1925-től 1931-ig legyőzhetetlen volt a magyar bajnokságban. Három évben a britek közt (1925, 1927, 1929) is győzni tudott, legnagyobb sikere azonban nem a szigetországban, hanem Amszterdamban érte, ahol 1928-ban, az olimpián 65,26 méteres dobásával ezüstérmet szerzett.

Mindeközben a síugrást sem fejezte be: 1923-ben ő lett az első magyar bajnok – egy olyan sáncon, amit a versenyzők maguk építettek. 1924-ben a téli olimpián is elindult, de sem a tizennyolc kilométeres sífutásban, sem északi összetettben nem fejezte be a versenyt.

A Berlinből való 1933-as hazatérése után síoktatóként, 1938-1941 közt az atléták szövetségi kapitányaként, majd az ötvenes évek végéig edzőként is dolgozó művész 1965-ben az atlétikai Európa-bajnokság vándortrófeáját, hét évvel később pedig a nyugatnémet Fair Play-díjat tervezte meg, művei azonban nem csak Európában, de a világ számos pontján feltűntek.

A Szepes vezetéknevről először talán nem Béla, hanem a Pöttyös Panni-sorozatot, illetve A Vörös Oroszlánt jegyző, nem csak íróként és költőként, de forgatókönyvíróként is jelentős Mária (1908-2007) jut eszetekbe – meglepő módon nem alaptalanul, hiszen férj és feleség voltak: néhány nap híján kilencven éve, hogy 1930. december 24-én Józsefvárosban összeházasodtak.

(A kép a Mike és Portobello Aukciósház 102. aukciójának 1284. számú tételeként december 6-án gazdára találhatott volna, az ötvenezer forintos kikiáltási árat azonban senki sem adta meg érte. Mindezek fényében én azt mondom, hogy óriási kár...)

[moslekosvodor]

Boldog élet illúziója

Kezdjük a legelején, hogy ne maradjon ki semmilyen részlet se. Időszámításunk utáni 1994-ben Miskolcon kezdtem a pályafutásom. Egy mellette lévő faluban élek azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal. Óvoda előtti időkből talán egy-két emléket tudnék felidézni, de azok boldognak tűnnek, kivéve azt amire szinte pontosan emlékszem és ez nem más, mint amikor játék közben lefejeltem egy radiátort. Foszlányokban emlékszem még, hogy a bátyámmal kimaradt parkettákra ragasztottunk szigetelőszalagot és autóutakat csináltunk belőle nagyapám segítségével, illetve azokra, amikor fociztunk kertben. Óvodás koromból sincs már túl sok emlékem, két dolgot tudnék ebből az időből felidézni, az egyik, hogy volt egy legjobb barátom, egy bizonyos P. Vele együtt gyűjtöttük a pókokat a legtöbb esetben a különböző homokozói kellékekbe. A másik ilyen személy a mondhatni „óvis szerelem” H. volt, vele kapcsolatban egy kifejezetten megalázónak tűnő beszélgetést tudok összesen felidézni:

H: Jó így kettesben. (mindezt egy mászókán) Én: Ezt, hogy érted? H: Hát így kettesben. Én: Nem is a kettes csoportban vagyunk. H: Nem úgy, kettesben. Én: ??? *H. ekkor definiálta számomra a kettesben kifejezést*

A többi ovis társamat is feltudom még nagyjából idézni, sőt valakivel a mai napig köszönünk, ha találkozunk. Mondhatni ez egy vidám korszak volt, de ez a legtöbb embernek az. Írás közben még két dolog ugrott be, hogy valamelyik farsangon Ash-nek öltöztem és egy M. nevű barátommal (ő Zorróként) pózolunk egy közös képen, amit nagymamám a mai napig őriz. A másik, hogy már akkor is érdekeltek azok a dolgok, amik tilosak voltak. Ez abban nyilvánult meg, hogy az ovi udvar tilos zónáját napi rendszerességgel látogattuk.

Az általános iskolát már Miskolcon kezdtem meg távol minden addigi barátomtól és megszokott környezettől. Régen édesanyám, nem olyan régen bátyám is ebben az iskolában kezdte tanulmányait és az ember az általa sikeresnek vélt mintát ismétli, így én is itt kötöttem ki. Az első iskolai napomról van kifejezetten egy emlékem, ami valamilyen okból kifolyólag a mai napig megragadt, Á. elsírta magát, mert elfelejtett írólapot hozni. Ezenkívül itt már szintet léptek a farsangi rendezvények és közös jelmez kellett osztály szinten. Így lettünk valahogy méhecskék, ezt az asztalomon díszelgő csoportképből tudom, illetve a mapig érzem egy kicsit azt az undorító olcsó festéket, amivel a kínai citromsárga pólókat festettük. Ezenkívül egyszer eltörtem véletlenül L. szemüvegét egy focilabdával, valamint itt is megtalált mondhatni a szerelem, amit sosem mertem bevallani B.-nek. 7-9 éves kora körül nem gondolkodik ilyesmiben az ember. Majd harmadik osztály elején ért az a hideg zuhany, hogy én nem a megszokott helyen kezdem meg az új tanévet, erre az volt az indoklás, hogy nem indul német csoport. Nem volt beleszólásom, nem örültem, de elfogadtam. Még egyszer meghívtak egy osztálykirándulásra a régi osztályomból, amin a Csodák palotájába vittek minket és kaptam egy mindenki által aláírt Mi micsoda? könyvet a csillagokról. (az örömhír, hogy meg van még és tök jól esett át futni a névsort.) Szóval új tanév, új emberek, új tanárok, új osztálytársak. Viszonylag simán betudtam illeszkedni, ekkoriban, ha valaki ismerte a pokémonokat és a focit nem volt emberi kapcsolat, amit ne tudott volna kialakítani. Harmadikban egyből néhányan úgy éreztük, hogy a judozás lesz a mi sportunk. El kezdtünk járni és egy év után már csak egyedül én maradtam ott. Szerettem csinálni, jöttek az eredmények és jó barátságokat tudtam kötni. A közös szenvedések a nyári 40 fokban és a téli mínusz fokokban kiegészülve a rivalizálással megtette a hatását. Na de az iskola, sok csínyt követtünk el, mindkét ott töltött évem alatt közel jártam hozzá, hogy beteljen az ellenőrzőm. A sporton kívül itt is elért a szerelem. Ha jól emlékszem az egész negyediket E. mellett töltöttem. Egy vicces és egyben gáz esemény jut eszembe kifejezetten erről. Mögöttünk ült Cs. (nem jut már eszembe csak a gúnyneve, innen is bocsi) és jó ötletnek tartottam beszólogatni neki folyamatosan, amit ő egy parasztlengővel próbált honorálni, de – nem gondolva a következményekre – én elhajoltam előle és E.-t találta meg vele (innen is bocs, ma már tudom, hogy belekellett volna állnom.). Az osztályfőnök nevére már nem is emlékszem (és őszintén nem is akarok) nagyon utált, mivel tudta, hogy 8 osztályosba készülök, a kedvenc mondatai között szerepelt az „úgysem lesz belőled semmi”, ez eddig sajnos helytálló (szóval bazmeg). Negyedikben elérkezett a felvételi, ahol írtunk valami matek és magyar tesztet, meg beszélgetnem kellett az igazgatóval, annyi ragadt meg mindebből, hogy valami terembe bementem a rengeteg versenyen nyert érmemmel és beszélgettünk valamiről. Végül az 56 felvettbe bekerültem. Protekcióval persze, mert bátyám is oda járt még akkor.

Ebből a négyévből a szüleimből arra emlékszem, hogy már külön szobában aludtam, ekkor még elhittem, hogy csak a horkolás miatt. Ezenkívül dereng még, hogy apám már akkor is a helyi kocsmában vette az ott főzött sört és a füles poharából iszogatta. Párszor meg beállt focizni velünk.

Szóval ötödikes lettem és megint új környezetbe kerültem. Itt már nehezebben ment a beilleszkedés, de megoldottam. Kiderült, hogy néhányan ugyanabból az általánosból jöttek, ahonnan én, így valamennyi közös hang azért akadt. Az igazán összekovácsoló tény azonban a tengózás volt a gumiudvaron, azt mindenki szerette, az összes szünetünket ezzel töltöttük. A problémáim sora ott kezdődött, hogy ez egy katolikus gimnázium volt. Sose neveltek ilyesmire és igazán még csak nem is érdekelt. A faluban néhányan jártunk ilyen gyerek istentiszteletre és nyári táborba, ami inkább csak jó szórakozásnak tűnt, mintsem a hitélet kiteljesedésének. Szóval hittan órák, minden hétfő reggel mise, minden hónap első szombatján közösségi hétvége és utána vasárnap megint mise. Gyűlöltem. Adventi időszakban még nulladik órában is mise. Egy igazán jó barátra tettem szert L. személyében, aki szintén abból az általánosból jött és elég hasonlóan gondolkodtunk. Mindketten megszerettük a szer és talajtornát, amiben bőszen rivalizáltunk. Máskor meg együtt petárdáztunk az iskola sétányán, történt olyan is, hogy a karácsonyi műsor alatt beborultunk a fenyőbe a sörpaddal együtt. Ekkor még a helyi iskolai „bulikat”, ami főleg retró zenékből és sorversenyekből álltak (amit már akkor is kellemetlennek tartottunk) is szívesebben hagytuk ki régi iskolánk hasonló rendezvényei miatt, ahol akkoriban menő tektonik zene meg hasonlók szóltak. Ekkoriban még találkoztam egyszer E.-vel, kettesben (már tudtam mit jelent), akitől megkaptam, hogy ha még mindig oda járnék sokan szeretnének tutira járni velem (jól esett na), arra nem kérdeztem rá, hogy ő is így van-e vele (khömm balfasz). Az egyik ilyen ellógott rendezvény alatt észrevettem, hogy E. és K. (ő még mindig oda járt és a többiek osztálytársa volt, ugyanabban a faluban laktunk, párszor még edzettünk is együtt) smárolnak. Gondolom E. nem volt azok között a lányok között. Ők boldogok voltak néhány évig együtt utána. Mondjuk én is a magam módján, a nagy előnye az elitebb gimnáziumoknak (vagy legalábbis, ha annak tartják magukat), hogy a lányok is szebbek. Volt egy A5-ös papír, ami körbe ment, hogy kinek ki tetszik és a két toronymagasan vezető P. és Zs. mögött szerénykedett J. is, akit én is írtam (meg ha jól emlékszem L. is). Ebben az iskolában többször kaptam meg a matek tanáromtól, hogy a zseniknek is kell házit írni. A jegyeimmel bőven az alsó harmadban voltam, már akkor is utáltam verseket meg hasonlókat tanulni. Így a szorgalmam erősen megkérdőjelezhető volt. Nem segített az se, hogy néha összeverekedtünk L.-el, hogy kieresszük a gőzt és néha ezekbe belekeveredtek ártatlanok is. Az ellenőrzőnk pedig évről évre telt. A rivalizálásunk új területre is kiterjedt ez pedig az evés volt. Én ekkor már olimpikon edző alatt pallérozódtam heti 5 edzéssel, meg mellé beütött a pubertás. Egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor végig jártuk az összes napközis csoportot, hogy hol maradt még bármilyen uzsonna, a sikertelen portya végén pedig fél óra könyörgés után kiengedtek minket a közeli boltba. A szerelem is új arcot talált nálam ő volt L., nem voltunk sokat együtt, másfél hónap lehetett. Amolyan bébi petting volt nem csináltunk semmi komoly dolgot. Emlékszem én szakítottam vele, valami faszságom miatt. Ezt a döntésemet már kis milliószor gondoltam végig – azóta se értem- és valahogy mindig az lett a vége, hogy mekkora egy gyökér vagyok (szóval innen is bocsi).  Nyolcadik környékére sajnos szétment a térdem, így a sport is visszaesett. Megmaradt az iskolai atlétika. Valahova erre a télre tenném azt is, amikor valami fura szemölcs szerű dolgok kezdtek el megjelenni a tenyereimen. Fogalmam sincs mi volt az, vagy hogy honnan jöhettek, egyáltalán miért. Amikor már kézfogásoknál elkezdett másoknak is feltűnni, akkor fordultam vele segítségért. Az eredménye az lett, hogy egy kanálszerű éles eszközzel és némi fagyasztással kivágták az összeset, mert az ecsetelő szarok nem hatottak. Másfél hónapig folyamatosan bekötött kézzel mászkáltam a nyáron. (40 fok és víz nem érhette). Ezen a nyáron volt az utolsó családi nyaralásunk is, amennyire emlékszem. Valamikor kilencedikes koromban, amikor megint csak nem a tanulás, hanem a lányok kezdtek komolyan érdekelni elkezdtünk napi szinten kocsmába járni, itt kezdtem el dohányozni, emiatt ruháztam be vízipipára is. Ezen a télen voltunk együtt E.-vel (nem ő), akivel elvoltunk, de kitudja már miért lett vége, az egyetlen pozitív oldala az volt, hogy utána összebarátkoztunk a bátyjával P.-vel és R.-el, mindketten ebben a csodás faluban laktak akkor még. Akkoriban az egyévvel fölöttem járó évfolyammal sikerült még össze spannolni és velük jártam mindenfele. A rákövetkező télen futott be az első igazán komoly kapcsolatom is A. képében. (Ciki – nem ciki vertem ki myvipes képeire, sose gondoltam volna, hogy még össze is jöhetünk, de ezt nem mertem bevallani neki, talán jobb is így). Közben P.-vel és R.-el, valamint kiegészülve még L.-el jártunk bulizni a város két szórakozó helyére (mondhatni a két legjobb). Szép emlékek, de már bírnék nem annyit. Voltak házibulik is szép számmal, egyszer sikerült tök sötétben egy faluval odébb lévő nyaraló területre is odatalálnunk (itt még nem voltak okos telefonok) nem kevés abszint után. Ezen a bulin futottam össze újra B.-vel, akit még egyszer E. (az általános iskolás) hozott le magával, pár éve, amikor még K.-val voltak együtt. Még azután egyszer elhívtam találkozni, de meglepő módon semmi se lett belőle. Szóval a buli után se, mert összejött R.-el. Még az A.-val való kapcsolatomból egy dolgot tudnék kiragadni, amikor kb. háromnapja mondhattuk ki, hogy akkor jó belekezdünk és próbáljuk meg. Egy borházba mentünk el a srácokkal, míg a lányok egy Quimby koncertre mentek, olyan este 10 körül jöhetett el az a pillanat, amikor a két csapat találkozik, én éppen egy asztrális kivetülés közben feküdtem az útpadkán. Szerencsére ez a magánakció nem tántorította el és még volt a kapcsolatban utána másfél év. A középiskola tizedik osztálya hozott egy elég kellemes fordulópontot az életemben, leromlottak a jegyeim, félévkor pedig megbuktam földrajzból és kémiából is kettest kaptam. Lévén, hogy nem tudtuk ezt persely pénzzel kompenzálni az iskola felé, egy eltanácsolás lett a végeredmény. Ez előtt is gyakori céltáblája voltam a tanároknak, hol azért, mert volt rajtam sapka, hol azért, mert nem (a felebaráti szeretet, meg a faszom). Az első félév utolsó előtti napján csütörtökön otthon várt engem két évkönyv egy másik gimnáziumból és a levél, hogy átvettek. Még utolsó pénteken volt egy dolgozatom Afrika országai és fővárosaiból, amiből már kb. 10 darab elégtelent gyűjtöttem be. Felemelő érzés volt üresen visszaadni, hogy én már hétfőtől nem vagyok itt. Eljött a nap, hogy végre nem misével kezdek egy hétfőt. Ebben a környezetben már nehezebb volt a beilleszkedés, itt már a foci és a pokémon nem oldott meg bármit. Nem vallottam szégyent, mert megtudtam oldani, mégse olyan nehéz egy gyakorlatilag fiú osztályba ezt megtenni. Általánosságban véve lényegesen jobban éreztem magam itt, ezt azt hiszem az példázza a legjobban, hogy egy év leforgása alatt sikerült tíz kilót felszednem. Ez a két és fél év gyakorlatilag elrepült. Mindennap csináltuk, amihez kedvünk volt, ami főleg az egymás dobálása alufólia galacsinnal vagy a felfújt óvszerek reptetésében merült ki. Amit nem tudtak se a tanárok, se az osztálytársaim, hogy apám és az iskolaigazgató együtt szoktak horgászni meg kártyázni, ezzel gyakorlatilag nekem egy sérthetetlenséget biztosítva. Sőt a tanulmányaim is jobban mentek, a félévi kettesemet kémiából egyből – tantestületi engedéllyel – négyesig tornásztam. A magánéletem kevésbé volt sikeres ekkor, mert A.-val a váltást követően néhány hónapra rá szét is mentünk, igazából én szakítottam, már a tököm tudja miért. Időközben több sportban is kipróbáltam magam, jártam barantázni, kosarazni, sőt még break táncra is, de egyik se fogott meg annyira, mint az amerikai foci. Egyik osztálytársam is játszott és gondoltam miért ne, ebből lett egy pár éves foci karrier is (még a helyi újság sport rovatának is voltam a címlapján). Ami még említésre fontos, hogy B. (még általánosból) is szintén ide járt és hát mit is mondhatnék, talán azt, hogy az anyatermészet valóban lenyűgöző. Erre a felfedezésemre nem sokkal jött a következő, amikor is összejöttek K.-val (igen megint ő) és azóta is boldogok együtt (áh faszom). Itt kezdődött el valahogy az otthoni kálváriám is, én is változtam, mindenki változott. Rövid időn belül, azon kaptam magam, hogy egész egyszerűen se a bátyámmal, se apámmal nem tudok két mondatnál többet váltani, nem volt miről. Anyám még próbált lépést tartani azzal, hogy mit is csinálok (ő már a jó pár év judo alatt is végig ülte az össze versenyemet) és megérteni, de kevés sikerrel. Tehát elkezdtem magamat, a saját otthonomban egyedül érezni, amivel semmi baj nem volt. Ott volt nekem P. és R., akikkel bármikor tudtam beszélni vagy kimozdulni, vagy a csapattársaim vagy edzés, hétvégéken a bulik és a meccsek. Egyedül az ünnepek teltek nehezen. Valamikor a tizenegyedik évben egy elég görbe éjszakán az egyik frekventált buli helyen sikerült összejönnöm a saját osztálytársammal, R. -el, (ő egy lány és nem az előzőekben említett). Ő egy aranyos, céltudatos néha kissé agresszív lány volt (jelenleg fingom nincs, de már gyereke is van). Nagyon jól megvoltunk és tényleg jól alakultak a dolgok. Voltak súrlódások, amiket látszólag meg is tudtunk beszélni. A fő probléma ott kezdődött, hogy utolsó éven mindkét barátom elköltözött és még a kapcsolataik is voltak, meg nekem is, szóval mattot adtunk részben ennek az egésznek. Itt elvesztettem olyan dolgokat, amikbe kapaszkodni tudok (valami olyasmi lehetett, mint amikor a flair széken alvó részeg alól kirúgják a széklábát). Ezzel együtt elkezdtem R.-re ránőni és még volt egy olyan kialakult szokásom, hogy mindig tudni akartam, merre is van. Ezt az apámtól tanultam és gondoltam helyes viselkedésnek. Itt már viszonylag sokat súrlódtunk én mégis úgy gondoltam, hogy menthető a dolog (, de nem volt az) és az írásbeli érettségik előtti pénteken vége lett a dolognak (talán még az eső is szakadt). Végül leérettségiztünk, ami után az első csalódás az volt, hogy nem mentem végül emeltezni matekból, mert R. utálta Pestet és akkor maradjunk itt mindketten. Életem legszarabb nyarát hoztam össze, sikerült elég sokat innom és még a dohányzásom is megugrott szépen napi két dobozra. Utólag beláttam már, hogy R.-nek teljesmértékben igaza volt (és innen is sajnálom, hogy elkúrtam). Mégis talán azért fájt annyira, mert hosszú távra akartam, hogy működjünk, néhány éjszakán már mertem gondolni a gyűrűre is. Aztán jött a gólya tábor, az egyetem meg az elvárások. Gépészmérnöknek indultam, mert fogalmam sem volt mit akarok, de apám is az és bátyám is azt tolta már, jó lesz az úgy. Hát nem lett. Utáltam az egészet, de lehet, hogy csak azért, mert kb. bárhova néztem R. jutott eszembe. Egy évet csináltam itt és tavasszal megesett az emelt matek és az újra jelentkezés. Ezúttal már az eltére, fizika bsc, azzal lehet kezdeni utána valamit és még érdekel is. Így már megint egy teljesen új közegbe kerültem, az egyetlen, akire tudtam számítani az P. volt, aki akkor már másodéves volt és összeköltöztünk a költség hatékonyság jegyében. Fun első év volt így vissza gondolva, rengeteg embert ismertem meg, mentor lettem, és még gólyatábor főszervező is. A pénzügyi oldala már kevésbé volt vidám, és a kiadásaim súlyát apám előszeretettel hangsúlyozta is, de hát szíve joga ő fizeti az albérletem és a heti 10 ezer forintomat, amiből nem halok éhen. Persze azt is kiválóan érzékeltette, hogy mennyire nem nézi semmibe a szakot, amit csinálok például olyan mondatokkal, mint „majd foghatod a sugárzást Pakson”. A tanulmányaim nem voltak simák, nagyon nem. Egyszerűen képtelenségnek éreztem, hogy végig tanulok egy félévet és még sincs semmilyen eredménye, majd még egyet és első évvégén azon imádkozom, hogy ne rakjanak át fizetősre, amellett, hogy csúsztam már egy évet. Ez az érzés nem ment múlt el a második éven sem, a fizetőst még eltudtam kerülni, de már két év alatt két év csúszás. Itt volt egy elég komoly beszélgetésünk itthon és még mindig éreztem, hogy én ezt megakarom tenni és el akarom végezni (spoiler alert: nem sikerült). Harmadik éven már csak egy aktív félévem volt, az se lett nagy siker. Így elkezdtem tavasszal dolgozni majd szeptemberben hazaköltöztem és itthon kezdtem el egy szakot (erről majd később). Egy fontos dolog még, hogy itt szerettem bele a geofizikába, mint tudomány.

A budapesti kaland nem zárult sikerrel, közel sem. Legalábbis így tűnik. Mégis voltak pozitív hozományai. Olyan közeget tudtam meg ismerni, ahol egy beadandót nem megcsinálnak neked, hanem tök ingyen leülnek melléd és segítenek benne (khöm miskolci egyetem). Ez alaposan más aspektusba helyezte a világról kialakított képemet. Ide sorolhatnám azt is, hogy a belém nevelt arab utálat, zsidók iránti gyűlölet szépen lassan eltűnt és rájöttem, hogy nem hülye mindenki és nem csak én vagyok helikopter. Ami viszont a legfontosabb ahhoz először szükséges egy mellékszálat is megemlítenem. Valamikor másodéven lett megint barátnőm T. személyében, ez nem volt egy hosszú életű dolog, de ez idő tájt gondoltam, hogy már készen állok egy új kapcsolatba vágni a mélypontom után. Nahát nagyobbat talán nem is tévedhettem volna, mert másfél hónap után pont ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint néhány éve R.-el. Nagyon szarul voltam gyakorlatilag átlag 1-2 órákat tudtam aludni heteken keresztül és az lett a konklúzió, hogy a baj velem van. Kerestem egy pszichológust és elkezdtem járni hozzá, ekkor már heti 15000 ft-ból éltem és ebből heti 5 ezer ment el rá. Otthon ugyanis nem szóltam erről és még a mai napig se tudnak róla. A kezelés alatt sok olyan dolgot mondtam ki, amit eddig is tudtam, de valahogy kimondva fájdalmasabb. Rákellett döbbennem, hogy amiben felnőttem az nem a jó család modell (pedig mondjuk, hogy felső középosztályt karcoljuk), az apámtól látott magatartás forma semmilyen szinten nem működő képes és mégis ezt ismételgetem. Az alkoholizmus tényleg tönkre tehet egy családot és nem csak úgy kitalálják ezt. Fel lehet nőni úgy, hogy egyszerűen rettegsz attól, hogy ha lesz egy kapcsolatod és mondjuk még gyereked is az egyetlen kérdés, amit felteszel magadnak, hogy „mégis mi a radnai szűzmáriát csináljak?”, mert egész egyszerűen nincs semmi olyanod a tarsolyban, amihez nyúlni tudnál. Hogy azt hiszed, hogy egy párkapcsolatban normális, hogy 0-24ben monitorozod mit csinál a másik. Hogy szerinted bárki bármit csinál az csak szar lehet és csak te tudod jól csinálni. Hogy bárki más ötlete egész egyszerűen szar és te szarod a spanyolviaszt. Az én felnőtté válásom valahol ezekkel a felismerésekkel kezdődhetett el igazán. Le akartam és még mindig leakarom ezeket a tanult viselkedési formáimat vetni és teljesen újra építeni. A legkézenfekvőbb dolog lenne, hogy jó akkor hallgatok anyámra, úgyis két szülője van az embernek, de az a nagyhelyzet, hogy ő sem jobb egy fikarcnyit se. Az eszköztára valahol a passzív-agresszív bűntudat keltésen alapszik és a mártírkodásig tart. Nehéz vele, nem kicsit. A bátyám is itt van még gondolhatnám naivan, hát ő még a legnormálisabb való igaz. Egész egyszerűen vele valahogy annyira eltávolodtunk az évek során, hogy már behozhatatlannak tűnik, de ami még ennél is fontosabb, hogy akár mennyire utálja ő is apámat, egyre inkább olyanná válik ő is, anélkül, hogy észrevenné.

Már a kezelés után, sok alapszabályt lefektettem magamban, amik nélkül egyenes utam lehetne azzá válni, amivé nem akarok. Folytattam a tanulmányokat még és sikerült ezen a tavaszon megint egy kapcsolatban találnom magam, az eddigi leghosszabb volt. N. személye csak úgy feltűnt és jó volt. Először csak úgy voltam az egésszel, hogy ideje gyakorlatba ültetni azokat a dolgokat, amiket elhatároztam, és sikerült és jó is volt a dolog, mert sokáig bírtuk. A már említett passzív félév után hazaköltöztem, újra itthon, újra azok között élek, akiktől menekülnék. A kapcsolatot folytattuk távkapcsolatként szóval nem adtuk fel. Az egyetemre pótjelentkezés volt meg ilyenek, szóval csak fizetős. Megkezdtem a tanulmányokat és még most is csinálom, jelenleg már csak egy félévem van hátra az egészből mehetek dolgomra. Az N.-el való kapcsolatomnak tavaly nyár végén lett vége, amikor már kipróbáltuk az együttélést és arra jutottunk, hogy ez nem az igazi így. Nem volt hibás és nem volt probléma se belőle (legalábbis szerintem), mert hoztunk egy racionális döntést.

Így érkeztem el a jelenlegi pontra az életemben, ahol most állok. Már öthete önkéntes karanténban vagyok, a fentebb említett személyekkel. Az élet itt kevés ponton lehetne szarabb, egyre kevésbé érzek bármit is. Az apám gyakorlatilag rabszolgaként tekint rám, hogy bármit lehet velünk csináltatni, a kert ásástól kezdve akármi. Ő kitalálja és már fizikailag nem alkalmas különösebben dolgozni ezért minket ugráltat. Képtelen elmenni a hűtőig a tetves söréért helyette lépcsőzzek én két emeletet. Az eddigi hosszú hétvégék jók voltak, eltakarodott horgászni és az utolsó nap este hazajött részegen, most ezzel a házi karanténnal ez megszűnt. Nem sok dolog tart mozgásban jelenleg, egyszerűen csak próbálok hosszútávra munkát keresni, lehetőleg jó messze innen. A másik, ami motivál, vagyis inkább, aki az Sz. még februárban egy elég görbe estén találkoztunk és azóta is randiztunk néhányszor, teljesen magával ragadott a személyisége és egyszerűen nem is igazán tudnám ezt leírni rendesen. Az egyetlen feltétel, ami jelenleg is megbéklyóz, hogy akkor kezdünk bele az egészbe, ha sikerül felköltöznöm Pestre. Napjaim telnek azzal, hogy mégis mit tegyek, hogyan tegyem azért, hogy ez bekövetkezhessen. Bújom az állás hirdetéseket már lassan hónapok óta és nem találok, de tudom, hogy van és meg is fogom találni. Úgy baszódjak meg!

Ami pedig ezt az egész írást kiváltotta, azaz a reményem, hogy talán jobban tudom érezni magam, ha mindezt kiírom magamból, az, hogy ma az a fasz még a bicikli pumpát is kivette a kezemből, hogy majd ő jobban ért hozzá, hogy szar a kurva bicikli, és szakadó esőben tolhattam haza.

FASZOM!