#amúgy nem volt életem napja

[takarotolvaj]

5 jó dolog ma (tegnap)

bár odaégettem kicsit, végül jó lett a lencsefőzelék

megnevetettem L-t reggel

nyert az Arsenal

ötleteltünk L-lel, hogy mit kéne írnom és kicsit be is lelkesedtem

a szorongás ellenére is tudtam ma kirakózni, játszani és olvasni

[sevenstarsinmypockets]

2025

Kicsit megkésve, de ezúton is boldog új évet kívánok minden erre tévedőnek! Nekem vegyes: az utóbbi tíz nap elég rázósan alakult, semmi sem akar úgy alakulni, ahogy én szeretném, de ami felett véletlenül van hatalmam, ott igyekszem mindent beleadni. Tulajdonképpen mindig ez történik, ha összeakadok a kilences számmal (2+0+2+5 = 9). Annak idején még egy barátom ültette a fülembe, hogy a skandinávok szerint ez a káoszrúna száma, engem pedig azóta is úton-útfélen pofonvág, a leglehetetlenebb helyzetekben bukkan elő, és a legjobb/borzasztóbb dátumaimat köszönhetem neki. Amúgy nem hiszek a spirituális dolgokban, csak abban, hogy én vagyok az életem főszereplője.

Az utóbbi napokban elég sokat gondolkodtam azon, hogy mihez kezdjek az oldalaimmal, készítsek-e blogot, hogy valami motiváljon az írásra. Ebből a bejegyzésemből sejthető, végül mire jutottam, de az út nem volt könnyű. Tulajdonképpen a Wordpressen akartam létrehozni egy új oldalt hozzá, mert kedvelem a felületét. Amúgy kicsit el is kalandoztam, próbáltam ihletet meríteni a régi g-portálos munkásságomból, és átnéztem a régi blogjaim designjait, amik, ahhoz képest, hogy 13 évesen csináltam őket, elég menők. Ezt a féloldalas stílust akartam itt is reprodukálni, csomó munkám volt benne, de amikor kiderült, hogy csak pénzért állíthatom homoksárgára a hátteret, nagyon megsértődtem rá, és lám, most itt vagyok. Arra jó volt ez a kis kitérő, hogy a gyerekkori posztjaim felnyissák a szemem: baromira megváltozott a blogoláshoz való hozzáállásom. Régebben tök nyitottan írtam a hobbijaimról, mert úgy voltam vele, hogy mindenki tudja, hogy fura vagyok, maximum nem áll szóba velem, ha ez zavarja. Így harminc évesen viszont már olyan megfelelési kényszerem van, mintha attól félnék, hogy az egész társadalom kitagad. Ez miért reális veszély? Szeretek mindent az ősemberek ösztöneire visszavezetni, de erre még így sem találok egyértelmű magyarázatot. Mindenesetre igyekszem felülkerekedni ezen, és csak úgy írni, mert az jó móka.

Ami a blogot illeti, az utóbbi időben nem szoktam nagyon ígérgetni, inkább akkor írnék, ha kedvem tartja, és van olyan témám, ami érdekes lehet. Szeretnék túllépni egy kisebb írói válságon, és vannak vicces ötleteim rá, hogyan, illetve a jelenleg is futó történeteimmel, a Thorongillal és az éppen készülő Eldarion-sztorival kapcsolatban is szívesen dobálok kulisszatitkokat majd ide. Ezenkívül jó lenne egy kis Wattpad-ajánló is azokról az írásokról, amik nagyon megtetszettek a fanfictionös böngészéseim során. Aztán még talán sorozatok is... meglátjuk. Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy lassan beindul a versírókám. 

És hogy a végére legyen valami személyes vonatkozású kontent is ebben a posztban, a fenti kép saját készítésű, egy szép pillanatot ragadtam meg vele pár napja. Ki gondolta volna, hogy erre a látványra a legjobb countryzenét hallgatni!

[ahogyelkepzeltem]

És akkor eszembe jutott, hogy ez az egész csak időszakos, hogy hormonok, hogy igazából nem is vagyok szomorú, hogy alszom rá egyet,és reggelre minden jó lesz. Aztán már azért akartam bőgni,hogy persze,bassza meg,persze,nekem már szomorúságból se jut rendes,csak ilyen szar. Hogy nem is szar nekem,csak annak érzem. Hogy nekem már a nyomorúság se jár.

Ez volt ma a jubilleumi százkilencvenharmadik ok,amiért már majdnem bőgtem,de mégsem, és isten lássa lelkem, ritkán mondok ilyet,de kurva jó lesz végre menstruálni, mert ebben az előjátékban nincs sok élvezet.

Te akarnál bőgni azon, hogy valami marha marhaságot írt a szurkolói csoportba, amiben amúgy is csak azért vagy benne,mert mindenkinél okosabbnak érezheted magad? Nem akarnál. Én akartam.

Akartam bőgni azon,hogy a főnököm megkért valamire, amit amúgy is meg kéne csinálnom.

Akartam bőgni azon, hogy a nyelvsuliban a csoporrtársam még mindig nem bírja ragozni a módbeli segédigéket, amivel kit basz fel,na kit? Naná, hogy engem.

Azon is,hogy az életem csodálatos.

Aztán azon,hogy az életem egy nagy szar.

Aztán azon,hogy ezt az egész PMS mizériát az agyamban, ezt egyedül Cs tartotta viccesnek,mondjuk ő is már csak akkor,mikor rájött,hogy nem azért zokogok a konyhapdlón, miközben a vacsora leég,mert ideggyenge vagyok,hanem csak menstruálni készülök. És,hogy ezt kizárt,hogy még valaki a világon szórakoztatónak tartsa,na de ha ez így van,akkor nyilván egyedül is fogok megdögleni.

Úgyhogy. Istenben bízva,hogy holnapra leveszi rólam a rontást, annyit mondanék,hogy mikor egy lánynőasszony kibukik, és valóban azért bukik ki,mert épp nem ura az életének,akarom mondani,a hormonjainak, akkor LEGYETEK KEDVESEK VELE. Tessék megölelni,és leültetni egy kényelmes helyre,mert a kibaszott kénköves pokol hetedik bugyra van ilyenkor az agyunk helyén. És ez nekünk a legrosszabb. Én ma azt vízionáltam,hogy egy vérszomjas majom ül a fejemben,és késsel villával zabálja fel a józan eszem. Hát ilyen érzés.

Arról,hogy a héten mindent elolvastam a pszichopatákról,mert néhány napja nem emlékszem az álmaimra,és ez a pszichopaták ismérve,szóval erről majd máskor írok.

Marla

[habkeinb0ck]

Karantén a kutyánk szemszögéből..😂😂

1.nap

Itthon maradt, úristen, itthon maradt!!! Ez életem legboldogabb napja!!! Egész nap azt fogom, nézni, hogy milyen szép! Követni fogom mindenhová a lakásban, és csak csodálom! Hihetetlen, csodálatos, imádom!!!

2. nap

Ma is itthon maradt, pedig nem beteg. Érdekes.... Felöltözött a dolgozós ruhájába (amire nem szabad felugrálni) de csak derékon felül, alul abban van, amire fel lehet ugrálni és ágy szaga van. Most vajon fel lehet ugrálni, vagy nem? Ül a világító doboza előtt, mereven bámul és beszél. Furcsa. De imádom! Olyan szép! És olyan szépen beszél!

3. nap

Ugyanaz, mint tegnap. Ugyanaz a ruha, de többet szaladgál. A világító doboz, és egy fekete kis doboz között. Nem tudom ki az a Wifi, de ugyanannyit mondja ideges hangon, ahogy a nevemet szokta. Remélem nem fogadja örökbe azt a dögöt!

4. nap

Ugyanaz mint tegnap. Csak rövid időre ment el itthonról, és nagyon sok szatyorral jött haza. A legtöbb teljesen érdektelen volt, tele fehér porral, sárga löttyel, meg nagyon büdös kockákkal, és fehér gurigákkal. Ugyanakkor RENGETEG tápot hozott. Ennyit én egyedül az életben nem eszek meg. Szóval most már biztos, hogy örökbe fogadjuk azt a Wifi nevü balfaszt, akit állandóan szólongatni kell mert sehol nincs, vagy lassan jön. Minek? Nem vagyunk meg jól így?

5. nap

Ugyanaz, mint tegnap, de egyre idegesebb. Egész nap a világító dobozt bámulja, vagy a fülére szorított kézzel beszél. Még mindig imádom, hogy nem vagyok egyedül, de kicsit félek is. Ma rám szólt, hogy ne rágjam a szőnyeget, és ne turkáljak a szemetesben. Ezek kicsit hiányoznak, mióta mindig itthon van.

6. nap

GYALÁZAT! MEGFÜRDETETT ÉS MEGFÉSÜLT! Órákig kínzott, és a helyemet is megbuherálta, iszonyat büdös, az összes cuccommal együtt! Egész délelőtt szekált, azt mondta végre ráér! De akkor f_szér nem labdázunk inkább, vagy bármi mást, eskü, még tanulok is valami hülye trükköt, de FÉSÜLKÖDNI? NORMÁLIS????

7. nap

Elmentünk hosszú sétára, de teljesen bekattant. Elkezdett félni a fajtársaitól, szabályosan menekülünk, és úgy be van öltözve, hogy csak a szeme látszik ki! Komolyan aggódom. A nap egyetlen pozitívuma, hogy délután életünkben először főzni próbált, és úgy tűnik, hogy nekem, mert a nagy részét nekem adta. Kicsit égett volt, de így elsőre azért nagyon fasza. Szerintem boldog volt, hogy ilyen szépen eszem a Wellington bélszínt, mert kicsit pityergett is.

8. nap

Mindent kipakolt és visszapakolt, végigment mindenen háromszor az undorítóan zúgó műkutyával, akit rühellek. Felforgatta a lakást, kidobta mind a 17 fogtisztító pálcikámat, amit szükösebb időkre rejtettem a hálószobába az éjjeliszekrény alá, a nappaliban a kanapé mögé, és hasonló atombiztos helyekre ahová amúgy sosem néz be. Bekattant. Félek.

9. nap

Kezd elegem lenni. Követ mindenhová, és nem hagy pihenni a kanapén, egész nap fotózgat, basztat, és beszél hozzám. Az életemben nem voltam még ennyire tiszta, fújkál, meg fésülget feszt, délután a sétából hazafelé megsimogatott a szomszéd néni, és úgy üvöltött vele, ahogy velem szokott ha szart eszem a bokorba, hogy aszondja eressze el, meg undorító, meg ilyenek! Érti ezt valaki? És retteg továbbra is. Úgy tünik, az arcát meg a kezét szégyelli, folyton mossa és takargatja. Nemtom. Szerintem ugyanolyan, mint volt, nem lett rondább. Csak büdös. Ahogy az egész lakás. Már nem bírok megmaradni, de az erkélyen se jobb, ott vagy tapsolnak, vagy énekelnek, kész agyvérzés.

10.nap

Nem tudom ki az a Wifi, meg a Teszkófutár nevü kutya, de állandóan őket szólongatja, azt se bánom, ha ideköltöznek, csak nyugodjon már le. Az Operatívtörzs nevű dög viszont tuti nem jár kutyasuliba, mert egyik feladatot sem csinálja meg rendesen. Én viszont a világ legjobb, legtisztább kutyája vagyok, mégse megyünk társaságba.

11. nap

Felmondok, nem bírom. Több mint egy hete nem tudok egy jót fingani, vakarózni, vagy a reggelit kihányni és a nap folyamán kényelmesen visszaenni. Állandóan követ, néz, és felmos. Kicsinál. Megőrült, gondolom ezért is nem látogatja senki. Lehet nekem is meg kellene pattannom, de mit csináljak, szeretem. Francba.

12. nap

Egész éjjel bámulta a világító dobozban, hogy más fajtatársai ruha nélkül verekszenek. Végre boldognak tűnt, bár engem kizavart a szobából, és azt mondogatta, hogy végre ingyen van a prémium. Eddig én úgy tudtam, hogy az táp, és drága és csak nekem jár. Szóval akkor lehet hogy mégis jó lesz, ha lesz sok ingyen prémium. Persze nappal álmos volt, és megint nem mentünk sehová.

13. nap

Azt mondta ma sem mehet sehová, csak bankba, fodrászhoz, vásárolni, futni, és gyógyszertárba. Úgyhogy ma egész nap nem volt itthon, mert nem mehet sehová. Így végre sikerül bepótolni a szokásos kis dolgaimat. Lehet, hogy mégis kibírom, bár kezdenek hiányozni a haverok, meg a napközi és a suli.

14. nap

Sose lesz vége. Megint fürdetni akar…. VALAKI SZABADíTSON KI!!!!!

[beriberi69]

Karantén a kutyánk szemszögéből..😂😂

1.nap

Itthon maradt, úristen, itthon maradt!!! Ez életem legboldogabb napja!!! Egész nap azt fogom, nézni, hogy milyen szép! Követni fogom mindenhová a lakásban, és csak csodálom! Hihetetlen, csodálatos, imádom!!!

2. nap

Ma is itthon maradt, pedig nem beteg. Érdekes.... Felöltözött a dolgozós ruhájába (amire nem szabad felugrálni) de csak derékon felül, alul abban van, amire fel lehet ugrálni és ágy szaga van. Most vajon fel lehet ugrálni, vagy nem? Ül a világító doboza előtt, mereven bámul és beszél. Furcsa. De imádom! Olyan szép! És olyan szépen beszél!

3. nap

Ugyanaz, mint tegnap. Ugyanaz a ruha, de többet szaladgál. A világító doboz, és egy fekete kis doboz között. Nem tudom ki az a Wifi, de ugyanannyit mondja ideges hangon, ahogy a nevemet szokta. Remélem nem fogadja örökbe azt a dögöt!

4. nap

Ugyanaz mint tegnap. Csak rövid időre ment el itthonról, és nagyon sok szatyorral jött haza. A legtöbb teljesen érdektelen volt, tele fehér porral, sárga löttyel, meg nagyon büdös kockákkal, és fehér gurigákkal. Ugyanakkor RENGETEG tápot hozott. Ennyit én egyedül az életben nem eszek meg. Szóval most már biztos, hogy örökbe fogadjuk azt a Wifi nevü balfaszt, akit állandóan szólongatni kell mert sehol nincs, vagy lassan jön. Minek? Nem vagyunk meg jól így?

5. nap

Ugyanaz, mint tegnap, de egyre idegesebb. Egész nap a világító dobozt bámulja, vagy a fülére szorított kézzel beszél. Még mindig imádom, hogy nem vagyok egyedül, de kicsit félek is. Ma rám szólt, hogy ne rágjam a szőnyeget, és ne turkáljak a szemetesben. Ezek kicsit hiányoznak, mióta mindig itthon van.

6. nap

GYALÁZAT! MEGFÜRDETETT ÉS MEGFÉSÜLT! Órákig kínzott, és a helyemet is megbuherálta, iszonyat büdös, az összes cuccommal együtt! Egész délelőtt szekált, azt mondta végre ráér! De akkor f_szér nem labdázunk inkább, vagy bármi mást, eskü, még tanulok is valami hülye trükköt, de FÉSÜLKÖDNI? NORMÁLIS????

7. nap

Elmentünk hosszú sétára, de teljesen bekattant. Elkezdett félni a fajtársaitól, szabályosan menekülünk, és úgy be van öltözve, hogy csak a szeme látszik ki! Komolyan aggódom. A nap egyetlen pozitívuma, hogy délután életünkben először főzni próbált, és úgy tűnik, hogy nekem, mert a nagy részét nekem adta. Kicsit égett volt, de így elsőre azért nagyon fasza. Szerintem boldog volt, hogy ilyen szépen eszem a Wellington bélszínt, mert kicsit pityergett is.

8. nap

Mindent kipakolt és visszapakolt, végigment mindenen háromszor az undorítóan zúgó műkutyával, akit rühellek. Felforgatta a lakást, kidobta mind a 17 fogtisztító pálcikámat, amit szükösebb időkre rejtettem a hálószobába az éjjeliszekrény alá, a nappaliban a kanapé mögé, és hasonló atombiztos helyekre ahová amúgy sosem néz be. Bekattant. Félek.

9. nap

Kezd elegem lenni. Követ mindenhová, és nem hagy pihenni a kanapén, egész nap fotózgat, basztat, és beszél hozzám. Az életemben nem voltam még ennyire tiszta, fújkál, meg fésülget feszt, délután a sétából hazafelé megsimogatott a szomszéd néni, és úgy üvöltött vele, ahogy velem szokott ha szart eszem a bokorba, hogy aszondja eressze el, meg undorító, meg ilyenek! Érti ezt valaki? És retteg továbbra is. Úgy tünik, az arcát meg a kezét szégyelli, folyton mossa és takargatja. Nemtom. Szerintem ugyanolyan, mint volt, nem lett rondább. Csak büdös. Ahogy az egész lakás. Már nem bírok megmaradni, de az erkélyen se jobb, ott vagy tapsolnak, vagy énekelnek, kész agyvérzés.

10.nap

Nem tudom ki az a Wifi, meg a Teszkófutár nevü kutya, de állandóan őket szólongatja, azt se bánom, ha ideköltöznek, csak nyugodjon már le. Az Operatívtörzs nevű dög viszont tuti nem jár kutyasuliba, mert egyik feladatot sem csinálja meg rendesen. Én viszont a világ legjobb, legtisztább kutyája vagyok, mégse megyünk társaságba.

11. nap

Felmondok, nem bírom. Több mint egy hete nem tudok egy jót fingani, vakarózni, vagy a reggelit kihányni és a nap folyamán kényelmesen visszaenni. Állandóan követ, néz, és felmos. Kicsinál. Megőrült, gondolom ezért is nem látogatja senki. Lehet nekem is meg kellene pattannom, de mit csináljak, szeretem. Francba.

12. nap

Egész éjjel bámulta a világító dobozban, hogy más fajtatársai ruha nélkül verekszenek. Végre boldognak tűnt, bár engem kizavart a szobából, és azt mondogatta, hogy végre ingyen van a prémium. Eddig én úgy tudtam, hogy az táp, és drága és csak nekem jár. Szóval akkor lehet hogy mégis jó lesz, ha lesz sok ingyen prémium. Persze nappal álmos volt, és megint nem mentünk sehová.

13. nap

Azt mondta ma sem mehet sehová, csak bankba, fodrászhoz, vásárolni, futni, és gyógyszertárba. Úgyhogy ma egész nap nem volt itthon, mert nem mehet sehová. Így végre sikerül bepótolni a szokásos kis dolgaimat. Lehet, hogy mégis kibírom, bár kezdenek hiányozni a haverok, meg a napközi és a suli.

14. nap

Sose lesz vége. Megint fürdetni akar…. VALAKI SZABADíTSON KI!!!!!

[mellonthewhitegoldie]

Őszi túrák

2020.11.29.

Ősz az egyik legszebb időszak az erdei túrákra. Az utóbbi időben négy csapatáson is túl vagyunk, gyönyörű helyeken jártunk.

Spartacus-ösvény

Kihasználva talán az utolsó meleg szeptemberi napot, a hét főt számláló golden falkánkkal a Spartacus vadászösvényen túráztunk. Visegrád felől, az Ördögmalom Erdei Étterem elől indultunk. Nem hazudtak az elnevezése során, az út valóban keskeny, libasorban lehet haladni többnyire rajta. Nagyon változatos táj jellemzi, de helyenként igencsak meredek a völgy. Meglehetősen nagy forgalom volt a hegyen, érdemes korán indulni. Mi délelőtt 10 órakor vágtunk neki a gazdikkal. A csapatunkra sokan rácsodálkoztak menet közben, de néhány beszólástól eltekintve, örömmel, mosolyogva engedtek el minket. A legviccesebb az volt, amikor megdícsérték a “gyönyörű kuvaszainkat”. Megálltunk egy pihenőre, pár szendvics erejéig, ezalatt a kutyák pihentek az asztal alatt. A teljes kört a megállóval, nézelődéssel, fényképezéssel egy kellemes tempóban 4 és fél óra alatt teljesítettük.

Csókakő

Sajnos a hosszan elhúzódó betegség nehezítette a kutyás lét szépségeit. Az október nagyjából rá is mert a gyógyulásra. Mellont kímélni kellett, így viszonylag rövid sétákat tettünk a már megszokott környékünkön. Látszott is az eben, hogy rohadtul unja a banánt, ugyanazok a kollégák róják szokásos köreiket, azok meg unalmasak, mert nem lehet lezúzni az arcukat egy jó játék keretében. Amikor két napja kivittem a töltéshez, mint „őrült, ki letépte láncát” futkározott fel alá, hogy a költőt idézzem. Mivel a gyógymód beválni látszik és szabadságunk is akadt még, kiixeltük a pénteket. Szokás szerint felcsaptam a jól bevált Természetjáró appot és a Bakonyra kerestem rá. Hova mehetünk, ahol csapathat a haver, esetleg fürödhet egyet végre valami mocsárban. Közepes távot kerestem, ami könnyen teljesíthető. Végül a Bakony helyett a Vértes környékére tévedtem, így találtam rá Csókakőre. A Nudli (Mellon egyik neve (a szerk.)) erről a környékről, mégpedig Mórról származik, miért is ne mutathatná meg nekünk a szülőföldjét. Autóba pattantunk, majd meg sem álltunk a Csókakői vár parkolójáig. Innen indul az itiner szerint a kinézett 6,3 km hosszú séta. Táska bepakolva, térkép letöltve, kutya felhámozva, indulhatunk. A parkolóból rövid kaptatón érünk el a várig, mely tárt kapukkal, ingyenesen várja a látogatókat. Kutyát pórázon be lehet vinni, de elég sok és helyenként meredek lépcsőn lehet feljutni az őrtoronyba. Mi nem tettük ki még ennek a jószágot, így felváltva tekintettük a meg a falut, illetve a mögöttünk magasodó sziklafalakat. Visszatértünk az ösvényre, amely a bejárat előtt felkaptat, majd lebukik egy völgybe. Meglehetősen meredek falon, falépcsőkön lehet leereszkedni, így biztonságosabbnak láttunk elengedni a kölköt. Leszáguldott a mélybe, majd vigyorogva várt be minket. Tovább folytattuk az utunkat a szurdokban, ahol sziklák és kidőlt fák szegélyezték a vonalat. Az éles visszafordítót követően egy irtás felé, majd szellős csertölgyesen keresztül a kopár sziklákig haladtunk. A dús erdőt felváltotta a ritkás cserjés. Ismét kilátásunk nyílt Csókakőre a sziklák széléről, bár a párás időben távolabb nem lehetett ellátni. A kitaposott nyomvonalon kullogtunk libasorban, mígnem ismét egy szurdokszerű ösvényre értünk. Innen lefelé haladtunk egészen az arany-hegyi szőlőkig. Érthető miről kapta a nevét a tájegység. Sárgába borult a teljes borvidék, megadva ezzel az ősz hangulatát. A szüreten túl voltak, nem találtunk potyaszőlőt. Lebandukoltunk az útra, majd a pincék között kezdtük meg az utolsó, felfelé vezető szakaszt a kiindulási pontig. Útközben loptunk málnát, de hát kilógott az útra, nem volt mit tenni. Belefutottunk egy gazos területen álló kőasztalba, mely mementóként szolgál az itt eltöltött baráti beszélgetéseknek és a közben elfogyasztott móri ezerjónak. Érkezéskor 7,4 km-t mutatott az óra, de egy-két helyen letértünk a térképről. A parkoló valójában kellemes pihenőpont, padokkal, asztalokkal és tűzrakó helyekkel. Háromból két faház is nyitva volt, ahol ételeket, italokat, helyi borokat és kávét kínálnak. Miután elfogyasztottuk a madárlátta szendvicseket, melyet jóféle feketével kísérve készítettük fel magunkat a hazaútra. Azért beújítottam egy üveg ezerjót, majd este leteszteljük, hogy Mellon hazája mit áld a fáradt utazónak.

Cuha-szurdok

Az elmúlt hétvégen Bakonyban, a Cuha-szurdokban kirándultunk a kisebb falkánkkal. Mira nagyi és Lilly unokatesó legnagyobb bánatukra otthon maradtak. Kiválóan járható út, a sava-borsát az adja meg, hogy jópár helyen keresztezi a Cuha. Fontos egy vízhatlan cipő, ha esetleg két kő közé lépve megkóstoljuk a patak vizét. Ez természetesen a csapat kutyatagjait egyáltalán nem frusztrálta. Egy könnyebb kaptatót leszámítva nincs jelentős szintkülönbség a 13,5 km hosszú szakaszon. A táj gyönyörű, a bakonyi vasútvonal alagútjai, viaduktjai is megcsodálhatók. A Hódos-ér mentén hódrágta fákkal találkozhatunk. Vinyéről indulva, a túra végén a büfénél medvehagymás tejföllel kent tönkölylángost lehet flamózni. Érdemes előtte tájékozódni a Cuha-patak szintjéről, mert magas vízállásnál még rafting csónak is elkell az átkeléshez.

Döbrönte

Erősen vacilláltam a vértesi Kutyás-körön, de a szintidőben nem voltam biztos, hogy nekünk már vállalható. Kinéztem egy hasonlóan 18 km-es karikát, mely a Veszprém megyei Döbröntéről indul. Kiváló lesz tesztnek az instant kör előtt. Ezúttal csak ketten, Mellonnal jelentkeztünk a túrára. Nembaj, tartunk egy férfias napot, legalább megdumáljuk a keményebb témákat, nem kell moderálni magunkat. A reggeli ablakkaparás nem sok jóval kecsegtetett, nincs azért az a parizerpöndörítő hőség. Az indulási ponton - 1°C volt fél 11 kor. Track betöltve az órára, GPS levadászva, Mellon felhámozva, indulhatunk. A tervem az, hogy 4,5 óra alatt tokkal vonóval lezavarjuk a kört, legyen valami sportértéke is. Az első szakaszon könnyű erdei ösvényen haladtunk. Az egyik kanyar után megpillantottunk egy erdészt, aki éppen a domboldalat figyelgette. Amolyan környezettudatos vadász volt, Lada Niva helyett kerékpárral táborozott az út mentén és telefonon egyeztetett az aranysakál populáció kedvezőtlen alakulásáról. Az erdőszabályt betartva, mosolygós Jó szerencsét!-tel üdvözöltem, de nem nyertem el a bizalmát. Nem, hogy egy nagy stampó jägerrel nem kínált meg, de köszöntésemet sem viszonozta. Annyi baj legyen, csapassuk tovább. Elég sokáig emelkedett az út, hol erdőben, hol tisztáson baktattunk, amíg a Szent Kútig, amolyan erdei kegyhelyig nem értünk. Mellon, rohangált a patakban én meg frissítettem egy pohár teával. A kálvária mentén visszafele haladva csorogtunk be Magyarpolányba. A főutcán csattogva az összes kutya jelezte jöttünket. Az ebéd utáni sziesztát megzavartuk, nem értette a gazda ki jár itt Covid idején: "- Buksi, Kántor! Nemmísz a helyedre, csöndbe lész, mer kifordítom a szűrödet! Na azé! Hát már a Texasi kopót sem tudja nyugton nézni az ember." A puli és a németjuci szomorúan kullogot a helyére, amire Mellon még peckesebben lépdelt a flaszteren. Polányban tartottunk pihenőt egy szendvics erejéig, mely életem egyik feledhető döntésének bizonyult. A templomdomb alatt elhaladva kemény emelkedő veszi kezdetét, melynek a végén a serény tempónk mellett, nőiesen szólva is a seggemen vettem a levegőt. A kölök csak vigyorgott, miközben minden befagyott pocsolyába belegyalogolt és levélkupacokban hempergőzött meg. A dombtetőn újból itattuk a lovakat. Épp pakoltam el a palackot, amikor kisétáltak elénk az erdőlakók. Szándékosan nem írom, hogy őz vagy szarvas, mert lövésem sincs, hogy melyikbe botlottunk. Mellon hosszúpórázon volt, de meg sem próbált megindulni feléjük. Szándékosan nem engedtem el, mert idegen erdőben amúgy sem szoktam és itt meglehetősen sok volt a túrás. Arról meg azt tanultam, hogy a vaddisznó nem kérdez, jobb elkerülni a kétes szituációkat. Az utolsó 4 km már kellemesen fájt, pedig többnyire egy völgyben haladtunk, mígnem egy újabb kaptatóhoz nem értünk. Egymásra néztünk, amolyan ezt nem hiszem el, hogy megint felfelé kell menni tekintettel. Szarvaskő várán vezet keresztül az ösvény, amely már csak köveiben őrzi az egykori úri lakomák hangulatát. Lecsorogtunk a kocsihoz és kifújtuk magunkat. Sikerült 4,5 órán belül teljesíteni, amiért nagyon büszke voltam a kutyámra. Ez volt élete leghosszabb túrája, és sikeresen abszolválta. 18,5 km és 366 méter szint lett ma a miénk. Gyönyörű volt az útvonal, változatos felszíni formákkal, gazdag növényzettel, forrásokkal.

[diogenesz2020portugal]

Karantén Avagy 14 nap egy kutya naplójából! (Ismeretlen szerző)

Forrás: FB LION - Legnagyobb Info Oldal Nagy-Britanniában

1.nap Itthon maradt, úristen, itthon maradt!!! Ez életem legboldogabb napja!!! Egész nap azt fogom, nézni, hogy milyen szép! Követni fogom mindenhová a lakásban, és csak csodálom! Hihetetlen, csodálatos, imádom!!!

2. nap Ma is itthon maradt, pedig nem beteg. Érdekes.... Felöltözött a dolgozós ruhájába (amire nem szabad felugrálni) de csak derékon felül, alul abban van, amire fel lehet ugrálni és ágy szaga van. Most vajon fel lehet ugrálni, vagy nem? Ül a világító doboza előtt, mereven bámul és beszél. Furcsa. De imádom! Olyan szép! És olyan szépen beszél!

3. nap Ugyanaz, mint tegnap. Ugyanaz a ruha, de többet szaladgál. A világító doboz, és egy fekete kis doboz között. Nem tudom ki az a Wifi, de ugyanannyit mondja ideges hangon, ahogy a nevemet szokta. Remélem nem fogadja örökbe azt a dögöt!

4. nap Ugyanaz mint tegnap. Csak rövid időre ment el itthonról, és nagyon sok szatyorral jött haza. A legtöbb teljesen érdektelen volt, tele fehér porral, sárga löttyel, meg nagyon büdös kockákkal, és fehér gurigákkal. Ugyanakkor RENGETEG tápot hozott. Ennyit én egyedül az életben nem eszek meg. Szóval most már biztos, hogy örökbe fogadjuk azt a Wifi nevü balfaszt, akit állandóan szólongatni kell mert sehol nincs, vagy lassan jön. Minek? Nem vagyunk meg jól így?

5. nap Ugyanaz, mint tegnap, de egyre idegesebb. Egész nap a világító dobozt bámulja, vagy a fülére szorított kézzel beszél. Még mindig imádom, hogy nem vagyok egyedül, de kicsit félek is. Ma rám szólt, hogy ne rágjam a szőnyeget, és ne turkáljak a szemetesben. Ezek kicsit hiányoznak, mióta mindig itthon van.

6. nap GYALÁZAT! MEGFÜRDETETT ÉS MEGFÉSÜLT! Órákig kínzott, és a helyemet is megbuherálta, iszonyat büdös, az összes cuccommal együtt! Egész délelőtt szekált, azt mondta végre ráér! De akkor f_szér nem labdázunk inkább, vagy bármi mást, eskü, még tanulok is valami hülye trükköt, de FÉSÜLKÖDNI? NORMÁLIS????

7. nap Elmentünk hosszú sétára, de teljesen bekattant. Elkezdett félni a fajtársaitól, szabályosan menekülünk, és úgy be van öltözve, hogy csak a szeme látszik ki! Komolyan aggódom. A nap egyetlen pozitívuma, hogy délután életünkben először főzni próbált, és úgy tűnik, hogy nekem, mert a nagy részét nekem adta. Kicsit égett volt, de így elsőre azért nagyon fasza. Szerintem boldog volt, hogy ilyen szépen eszem a Wellington bélszínt, mert kicsit pityergett is.

8. nap Mindent kipakolt és visszapakolt, végigment mindenen háromszor az undorítóan zúgó műkutyával, akit rühellek. Felforgatta a lakást, kidobta mind a 17 fogtisztító pálcikámat, amit szükösebb időkre rejtettem a hálószobába az éjjeliszekrény alá, a nappaliban a kanapé mögé, és hasonló atombiztos helyekre ahová amúgy sosem néz be. Bekattant. Félek.

9. nap Kezd elegem lenni. Követ mindenhová, és nem hagy pihenni a kanapén, egész nap fotózgat, basztat, és beszél hozzám. Az életemben nem voltam még ennyire tiszta, fújkál, meg fésülget feszt, délután a sétából hazafelé megsimogatott a szomszéd néni, és úgy üvöltött vele, ahogy velem szokott ha szart eszem a bokorba, hogy aszondja eressze el, meg undorító, meg ilyenek! Érti ezt valaki? És retteg továbbra is. Úgy tünik, az arcát meg a kezét szégyelli, folyton mossa és takargatja. Nemtom. Szerintem ugyanolyan, mint volt, nem lett rondább. Csak büdös. Ahogy az egész lakás. Már nem bírok megmaradni, de az erkélyen se jobb, ott vagy tapsolnak, vagy énekelnek, kész agyvérzés.

10.nap Nem tudom ki az a Wifi, meg a Teszkófutár nevü kutya, de állandóan őket szólongatja, azt se bánom, ha ideköltöznek, csak nyugodjon már le. Az Operatívtörzs nevű dög viszont tuti nem jár kutyasuliba, mert egyik feladatot sem csinálja meg rendesen. Én viszont a világ legjobb, legtisztább kutyája vagyok, mégse megyünk társaságba.

11. nap Felmondok, nem bírom. Több mint egy hete nem tudok egy jót fingani, vakarózni, vagy a reggelit kihányni és a nap folyamán kényelmesen visszaenni. Állandóan követ, néz, és felmos. Kicsinál. Megőrült, gondolom ezért is nem látogatja senki. Lehet nekem is meg kellene pattannom, de mit csináljak, szeretem. Francba.

12. nap Egész éjjel bámulta a világító dobozban, hogy más fajtatársai ruha nélkül verekszenek. Végre boldognak tűnt, bár engem kizavart a szobából, és azt mondogatta, hogy végre ingyen van a prémium. Eddig én úgy tudtam, hogy az táp, és drága és csak nekem jár. Szóval akkor lehet hogy mégis jó lesz, ha lesz sok ingyen prémium. Persze nappal álmos volt, és megint nem mentünk sehová.

13. nap Azt mondta ma sem mehet sehová, csak bankba, fodrászhoz, vásárolni, futni, és gyógyszertárba. Úgyhogy ma egész nap nem volt itthon, mert nem mehet sehová. Így végre sikerül bepótolni a szokásos kis dolgaimat. Lehet, hogy mégis kibírom, bár kezdenek hiányozni a haverok, meg a napközi és a suli.

14. nap Sose lesz vége. Megint fürdetni akar…. VALAKI SZABADíTSON KI!!!!!

[nulla-onbizalom]

1.Hogyan találkoztam a másik felemmel

Minden 2016ban kezdődött, mikor egy padon üldögéltem egy barátnőmmel, akit itt tumblr-ön ismertem meg. Forró nyári nap volt, emiatt nem is nagyon takargattam magam. A kedvenc fekete-fehér mintás haspolóm volt rajtam és egy farmer rövidnadrág. Tisztán emlékszem milyen jó nap volt. Mintha minden csillogott volna. Egy koszos, zajos és büdös városban, ez amúgy is furcsa, de aznap mintha tényleg minden a helyén lett volna. Éppen ezen gondolkodtam, mikor eljőtt előttem Ő. Gyönyörű barna bőrét a Nap úgy világította meg, hogy a tekintetem egyszerűen képtelenség volt levennem róla. Deszkáján kerülgette az embereket, s előttem elhaladva, mintha még az idő is megállt volna arra a pár másodpercre, egymást néztük. Sosem hallottam ennyire erősen a szívverésem, de még a testrészeim is remegni kezdtek egy kicsit. Ahogyan tovább haladt, még mindig visszafele nézett rám, kicsit aggódtam is, hogy nekimegy valaminek. Ahogy elment, egyből mondtam is a barátnőmnek, hogy bàrcsak visszajönne. Valami kattant. Pont mint azokban a nyálas romantikus filmekben. Egyszerűen nem tudod miért, de érzed, ahogy csettintésre megváltozik az életed. 3 perc sem telt bele, mikor ismét megláttam az arcát az emberek között. Óvatosan, kedvesen kért elnézést amiért félbeszakít minket, hogy elkérje a számomat. Leült mellém. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, éreztem, ahogy jópár pillanatig lélegezni is elfelejt a testem. És ahogy visszamondta számom a telefonjából, tudtam, hogy valami elkezdődött, ami nem fog hamar véget érni. Egy darabig kínos csend volt, egyikünk sem tudta mit mondjon, vágni lehetett volna a feszültséget, ami a vonzalomból eredt. Egy köszönöm és sok mosoly után elment. Egész álló nap rá gondoltam. De aztán teltek a napok, hetek. Egyszer-egyszer felhívott, de vagy nem értem rá egy adott találkozóra, vagy ő nem. Sőt, volt hogy leráztam, ahogy telt az idő. Sosem töröltem ki a számát. Egy nap pedig bejelölt. 3 évvel később egy augusztusi napon írt rám másodjára, afelől érdeklődve, hogy leszek e pesten és ha igen, jó lenne találkozni. Beleegyeztem. Augusztustól egészen decemberig végig beszélgettünk, többnyire telefonon. Órákon keresztül, úgy mindenről. Borzasztóan intelligensnek, érdekesnek és okosnak tartottam, már az első perctől kezdve. December elején már ott is voltam az állomáson, egy táskával, két napra pakolva. És ott állt Ő. Ismét elfogott az érzés, ami akkor nyáron. Mintha hirtelen az egész tömeg megszűnne és csak Ő létezne. Sietve lépkedtem felé. Az elején egy kicsit furcsa volt minden, de mire a lakáshoz értünk, már minden könnyen jött. Egészen hajnalig beszélgettünk, sosem felejtem el azt a napot. Életem egyik legszebb napja volt és akkor még csak nem is sejtettem, hogy életem összes szép napját vele fogom eltölteni. Márciusra már a szüleit is megismertem. Sosem találkoztam ennyire befogadó és szerető családdal. Idő közben gyönyörű emlékeket halmoztunk fel együtt. Nagyon sokat táncoltunk, nevettünk és volt hogy a fűben feküdve csak néztük egymást. Elvitt az els�� fesztiválomra, aztán a másodikra is, és a harmadikra. Ha egyetlen időszakot kéne kiválasztanom az életemből amit szívesen újraélnék, az a tavaly nyár lenne. Észre sem vettem, hogy idő közben akkora önbizalmat adott nekem, amivel már el lehet indulni bárhova. Nem féltem többé az emberektől és elkezdtem saját magamat is szeretni. És ha már szeretni..azt hiszem akkor jön rá igazán az ember, hogy mi az amit szeret, amikor rájön, hogy elvehetik tőle. És ami még rosszabb..elveheted saját magadtól, teljesen akaratlanul. Nos eltelt egy év vele, életem eddigi legtökéletesebb éve, ami persze ugyan olyan volt mint bármely kapcsolatban. Ez sem volt tökéletes. Voltak vitáink, de mindig meg tudtuk beszélni ezeket. És gondolom mindezek után az ember megkérdőjelezi: mégis honnan tudod, hogy Ő a másik feled. Nos kedves olvasó, a mai napig azt hiszem csak félig tudtam, de ebben a pillanatban már tisztára mosták a szemeimet a könnyeim. Egészen pontosan 9 óráig sírtam ahhoz hogy ez megtörténjen. A legrosszabb, amit elképzelni sem mertem az utóbbi egy évben, soha.

[faszomfajra]

ez csak egy elbaszott történet, lapozz tovább

Megálltam egy pillanatra. A dolgok túlságosan felgyorsultak megfáradt elmém körül. Meg kell állnom. Megállok. Érzem, ahogy a halálos méreg egyre mélyebbre vájja magát ereim kacskaringós labirintusában és lassan eléri a végállomást. Fuldoklom a tehetetlenségtől. De hiszen én ezt mind tudtam. Tudtam, hogy nem teljes erőből kell beszaladni egy zsákutcába. És tudtam, hogy egy nagyon hosszú utcáról van szó, ahol néha-néha piros rózsák virágoznak, de a vége ugyanaz. Belefáradtam. Róttam a felesleges köröket. Én nem akartalak téged elengedni. Fogalmad sincs, mennyit küzdöttem érted az utóbbi időben. Két éve, hogy folyamatosan része vagyunk egymás unalmas életének. Néha fel-felbukkantunk egymásnak és éltük a tökéletes pillanatokat. Vajon emlékszel-e a napra, mikor először voltam nálatok? Tudtad, hogy kurvára elegem volt az életből és csak egy kis jóra vágytam. Te levezettél hozzám és hazavittél, mondván, hogy erre a napra hagyjak minden butaságot hátra és önző módon éljem meg a pillanatot. A pillanatot, amit te adtál meg nekem. Ma már keserű ízzel a számban gondolok vissza rá, de mégis az volt életem legszebb napja. Akkor először voltunk igazán egyedül kettesben. És abban a pillanatban én valóban éltem. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy miként fogtad közre remegő arcom, és miként szántottad végig az ujjaid az ajkaimon. Miként csókoltál meg először. Félve, de akarva. Szomorúan, de vágyakozva. És mikor azon a tökéletes estén elköszöntünk egymástól, fogalmam sem volt róla, hogy szinte hagylak kisétálni az életemből. Hiszen eltelt egy hét és mi nem beszéltünk. Tudom, hogy én rontottam el, én nem mentem utánad, én hagytalak elveszni a ködben. De eltelt egy hónap, és nekem őrületesen elkezdtél hiányozni. Miért mentél el? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem világítottál rá, hogy te voltál az, akire szükségem volt? El voltam veszve, te is tudod. Rád lett volna szükségem, hogy felkarolj, hogy adj okot hinnem. Eltelt három hónap, elköltöztünk két külön városba, messze egymástól. Nem tőled tudom, az egyik közös ismerősünk mesélte. Egyik este nagyon berúgtam és én rád gondoltam. Tudom, nem lett volna szabad, hogy befúrd magad ködös gondolataim közé, de az olcsó vörösbor ereje határozottabb volt, mint én. Visszagondoltam arra a napra, mikor utoljára láttalak. Miként elsétáltam mellőled, s mi idő alatt egyikünk sem tért vissza. Most pedig már fél év távlatából kezdek jól lenni. Vagyis egészen addig, míg meg nem látom rólad azt a képet, amin azzal a bájos, mégis szomorkás mosolyoddal vigyorogsz. Ezt valószínűleg más nem veszi észre rajtam kívül, de én már ismertelek annyira, hogy átlássak a hamis vásznon. Elkezdtem valamit érezni a mellkasom tájékán.  Nem jó. Szúr. Fáj. Valaki segítsen, nem tudom ezt tovább csinálni. Segíts. Eltelt egy újabb hónap, és hidd el, hogy igyekeztem minél kevesebbet gondolni arra a képre és rád. Büszke vagyok magamra, mert bár még néha-néha eszembe jut, hogy érzem az égető hiányt, mégis jobban vagyok, mint gondolni mertem. A telefonomra pillantok, hogy megnézzem, mennyire van már késő egy újabb részhez az aktuális sorozatomból. És ledermedek. A neved, mint nyílzápor villan fel a sötét kijelzőn. Írtál nekem egy üzenetet, hogy tudni akarod, mi van velem, hogy hiányzik, hogy beszélj velem. Mit csináljak? Éppen kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, és most késszúrásként jönnek vissza az elszalasztott közös pillanataink, amik örökké csak buta elképzelt párbeszédekben történtek meg. És igen, beszélni kezdtünk. Nem, nem, nem. Nem csinálhatom ezt magammal újra és újra. Nem. Nem akarom magam ismét kitenni a kudarcnak. Azt mondod, hiányzom. Azt mondom, hiányzol. Azt mondod, akarsz engem, de nem lehetünk egymásék. Összetörök. Nem beszélünk. Eltelik két hónap. Már nem is gondolok rád annyit. Néha még visszaköszönsz pár szavamban, amiket tőled tanultam, és én elszomorodom, hiszen előidézik a hangodnak keserű emlékét, de amúgy jól vagyok. Nem mesélhetem el neked, de képzeld, az óceán túloldalára költözöm három teljes hónapa. Ha beszélnénk, most azt mondanád, hogy őrült és szeszélyes vagyok, de te pont ezt szereted bennem. És büszke is lennél rám, hogy végre az álmaimat követem, annak ellenére, hogy hiányoznék neked. De ezeket nem mondod, az én gépem pedig holnap hajnalban indul. Úgyhogy hát támaszod nélkül, de neved halvány gondolatával fedezem fel az új és ismeretlen világot. Eltelt egy újabb hónap és nekem időm sem volt gondolkodni. Annyi új tapasztalat és élmény ért, hogy már szinte az esti álmaim is inkább aludni térnek. Itt vagyok már a harmadik hónapja, éppen egy kis pihenésre szánom rá magam. Meghallgatok egy számot. Te vagy. A szöveg minden egyes betűje azért lett papírra vetve, hogy te megtaláld benne magad. Vad gyomorrúgásként jutsz az eszembe. Mi értelme volt az elmúlt negyed évnek? Mi értelme volt menekülnöm? Tőled akartam megszabadulni, ehelyett magammal hoztalak egy idegen helyre, ahol az egyetlen biztos pont a jelenléted. Holnap indul a gépem. Hazaértem. Hazaértem, mégsem érzem magam teljesen otthon, de a szeretteim öröme palástolja minden szomorúságom. Jól érzem magam, végre visszarázódtam a hétköznapokba. Pont ma van egy éve, hogy utoljára láttuk egymást. Egy éve, hogy rajtam hagytad égő csókod és lágy érintésed. De ezúttal nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, ettől már erősebb vagyok. Egy újabb hónapnak mondok búcsút, ami a te jelenléted nélkül is ugyanúgy eltelt. Ma este berúgtam. És írtam neked. Ötletem sincs, hogyan történt meg mindez. Miért, miért, miért? Miért ugrok az élesen elsült golyó elé? Még mindig hiányzol nekem, még mindig hiányzom neked. És beszélünk. És beszélünk, és beszélünk, és beszélünk. Következő héten felhívsz, hogy látni akarsz. A gyomromon ismerős idegesség lesz úrrá. Nem láttalak több mint egy éve. Én beszállok az autóba melléd, és ekkor meghallom a hangod, miként a nevemet ejted ki, és én újra és újra az eltévedt levegő után kapkodok. Most itt vagy mellettem. Hallom, ahogy beszélsz, megigéz, ahogy nézel. Mintha a kiesett idő soha nem történt volna meg. Miért beszélünk a múltról úgy, mintha nem fájt volna kurvára egyikünknek sem az elpocsékolt idő? Bárhova elmennék, ahol te vagy. Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam. Hazaviszel és megígéred, hogy írsz, amint hazaérsz. Én pedig rég nem érzett boldogságban fürdök, mert ha ez tényleg a valóság, nekem erre van szükségem. Meséltél magadról, a családodról, a kedvenc dolgaidról, minden apróságról, amit én tudni szeretnék rólad. A következő héten egyedül éreztem magam, mert üres volt a lakás, csak én voltam otthon. Nem akartál egyedül hagyni, így hát eljöttél hozzám. Csak néztük egymást. Én valami testen kívüli élményben voltam, mikor magadhoz húztál és gyengéden megöleltél. Szorosan hozzád bújtam a kanapén, miközben valami bugyuta sorozatot néztünk. És igen. Megcsókoltál. Először bizonytalanul, majd egyre felbátorodva. Istenem, ha egy pillanatra is fogalmad lenne, hogy mit is teszel velem. Minden büszkeségem eldobom, mikor veled vagyok. Rád néztem, és könnyes szemed fogadta értetlen szempárom. Megkérdeztem mi a baj, de te nem válaszoltál, csak magadhoz szorítottál és arcod nyakam hajlatába fúrtad. Ne csináld ezt, megijesztesz. Nem akarom, hogy neked bármi rossz legyen. Így hát anekdotázok a régi magunkról. Mikor az éjszaka közepén felhívtál, hogy minden rendben van-e velem, mert aggódsz értem, hiszen nem láttál egész nap. Vagy mikor kijöttél velem a mínusz fokokba sétálni, mert arra volt szükségem, hogy megfagyasszam az emésztő gondolataimat. Te ott voltál, mikor féltem vagy ideges voltam, és bátorítottál, hogy én igenis erős vagyok mindehhez. Ott voltál, mikor nem tudtam enni, és az éhhalál szélén leimádkoztál pár falat ételt a torkomon. Akkor is ott voltál, mikor este nem tudtam elaludni, csak hogy ne hagyj egyedül a gondolataimmal. Ott voltál mindig nekem, mikor szükségem volt rád. Aztán egyszer csak elidegenedtünk egymástól. Egyik nap még lelkesen meséltük egymás napját, a másik nap pedig veszélyes sebességgel kiszakadtunk egymás mindennapi rutinjából. És most egy év távlatából mégis itt fekszel mellettem. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés hiábavaló legyen. Nem lehet, hogy nincs közös utunk ebben az életben. Most el kell, hogy engedjelek, mert már későre jár az idő, de egy utolsó csókot ellopsz tőlem, én pedig itt állok boldogsággal és szomorúsággal a szívemben. A következő napok szörnyen telnek. Nem látjuk egymást, de minden nap felhívsz, hogy hallhasd a hangom. Valami nincs rendben. Mintha nem is a te hangod lenne, mintha nem az az ember nézne vissza rám, akit én anno megismertem. Tele vagy fájdalommal és magánnyal. Szavaid átitatja valami méreg, ami az én érzéseimre is hatással van. Ismét találkozunk, és most is szebb minden, mint valaha. Hozzám bújsz, azt mondod, ne hagyjalak egyedül, azt mondod, szép vagyok, azt mondod ez most jó. Csókolsz, ölelsz, angyali tekintettel nézel rám. Én elhiszek neked mindent. Tudom, hogy amit most mutatsz magadból, az valós, hogy aki most vagy, az az igazi önmagad. Aztán ismét el kell menned, és kezdem érezni a ránk telepedő sötétséget. Telnek a napok és semmi mást nem adsz nekem, csak bizonytalanságot. Örökös tagadásban élsz. Megkértelek, hogy légy hozzám őszinte és ne játssz velem, mert azt tőled nem bírnám elviselni, abba beleroppannék. Bevallod, hogy nem vagy jól. Hogy önmagad árnyéka is megijeszt, hogy felemészt a magány. El sem tudod képzelni, hogy ezzel mennyi sebet okozol nekem. Hahó, akkor ki vagyok én neked? Én itt vagyok, hogy neked sose kelljen egyedül lenned, áldozatokat hozok érted, hogy neked mindig és mindenkor jó legyen. Odaadom neked a legjobb önmagam, csak hogy egy pillanatra is mosolyt csalhassak az arcodra. Olyan vagy, mint egy mágnes két pólusa, és sosem tudni, hogy éppen a pozitív vagy a negatív oldalad fordítod felém. Taszítasz vagy vonzol. Annyi fejfájást okoztál már nekem, annyi szívfájdalom van kettőnk neve mögött, hogy én egy újabb törést már nem bírnék túlélni. Én tényleg szeretlek. Tisztán és őszintén. Mindent megadnék neked azért, hogy boldog legyél, éppen ezért elfogadom azt is, ha nem én vagyok az az ember, aki kihozza belőled a legjobb énedet. Bár most azt mondod, senki nincs rád ilyen jó hatással, mint én, de tegnap még azt mondtad, hogyha elkezdenék komolyabban érezni irántad, akkor ne folytassuk ezt az egészet. Mitől félsz ennyire? Miért félsz érezni? Miért tagadod saját magad elől az érzéseket? Miért hagyod magadon eluralkodni a sötétséget? És mindeközben hagyod, hogy magam okoljam, mert nem érzem magam elégnek. És én szintén magam okolom amiatt, hogy képtelen vagyok téged hátrahagyni. Pedig tudom, hogy tovább kéne lépnem, hogy nem hagyhatok olyan embereket az életemben, akik megmérgezik minden egyes percemet. Fáj belátni ezt a gondolatot, és ami még jobban fáj, hogy minden indok ellenére, képtelen vagyok menni. Elmegyek hozzád. Magadhoz szorítasz, a világ összes csókját megadod nekem. Most boldog vagyok. Itt vagy, itt vagyok. Rajtam hagyod az illatod, ami minden egyes porcikámat az őrületbe kergeti. Látom, hogyan nézel rám, tudom azt, amitől menekülni próbálsz. Tagadásaid ellenére is tudom, hogy ilyenkor vagy a legőszintébb. De közben látom a szomorúságot is a tekinteted mögött, és a szívem nem viseli el ezt a tehetetlenséget. Megkérdezem, mi a baj. Te kikelsz önmagadból, hogy ne baszogassalak azért, amiért nincs jó kedved. Megijedek, hiszen nem láttalak még ilyennek. Én is megmondom, hogy sajnálom, ha az őszinte törődést te baszogatásnak veszed, máskor majd nem veszem figyelembe a szomorúságod. Azt mondtad, hazaviszel. Beültem melléd az autóba, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megfogtad a kezem, megsimogattad a combom, összekulcsoltad az ujjainkat. Tudom, hogy ez nálad egy ’ne haragudj rám’ akar lenni, úgyhogy nyugtázom. Meg hát az érintésedre túlságosan szelíddé válok, és ezzel ismét magam taszítom csak a mélybe. Mielőtt elköszönünk, megcsókolsz. De nem nézel rám. Megkérem, hogy vezess óvatosan és hívj, ha hazaértél, mert aggódom érted. Túl feldúlt állapotban hagylak elmenni. A következő hetekben a bizonytalanságod határozott ellentmondásokba megy át. Ellentmondásos vagy saját magaddal kapcsolatban. Azt mondod, hiányzom neked, hogy szeretsz velem lenni és bárcsak mindig velem lehetnél, hisz ez minden, amire vágysz. De a másik pillanatban kulcsra zárod az érzéseidet és tagadod az egyértelműt. Fáj a fejem. Nem megy tovább. Ez már rég nem én vagyok. Hagyom magam lökdösni ide-oda, mint egy ócska kacatot, ami már senkinek nincs hasznára, mégis megtartják, mert szép emlékeket idéz fel, így hátha használható lesz még valamire. Szeretlek, igen. Minden faszság ellenére is azt érzem, hogy megadnék neked mindent. De nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki nem szereti saját magát annyira, hogy megadja magának az esélyt a boldogságra. Nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki hátráltat az életben. Te vagy az, akinek maga mögött kéne húznia. Ehelyett végig csak én fogtam a kezed és húztalak magam után, mint egy sérült kiskutyát, aki megmentésre szorul. Hát most én szorulok megmentésre, mert belefáradtam. Meg kell, hogy álljak. Belém juttattad a gyilkos mérgedet, amit nem tudok kiüríteni a szervezetemből. Bennem hagytad minden káros gondolatodat. Nem tudok megmozdulni, nem tudok tovább lépni. Nem tudlak hátrahagyni. Ennyi idő után, ennyi megélt fájdalom után sem tudom azt mondani, hogy nekünk vége. De már tudom, hogy nem ezt érdemlem. Nem adhatom valakinek oda mindezt a hatalmas szeretetet, aki ezt becsületlenül eldobja magától. És mégis folyton azon agyalok, hogyan tehetnék mindent jóvá benned. De jól ismerjük a mondást, miszerint nem tudunk megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Szörnyen fáj. Segíts, kérlek. Adj egy határozott indokot, hogy távozzak, hogy örökre elsétáljak tőled. Mondd, hogy menjek, mert ha nem teszed meg, magamtól képtelen leszek elindulni. Ha valóban szeretsz engem, engedj el, segíts útra kelni, mert ebbe én beleőrülök. Felhívsz, hogy szükséged van rám. Gondolkodás nélkül autóba ülök és levezetek hozzád. Reszketsz a rémálmaidtól. Megijedsz a nem várt törődéstől, ismét ellöksz magadtól, mondván, hogy miért foglalkozom veled ennyit, mikor te nem úgy viselkedsz velem, ahogyan azt megérdemelném, és ezt én is tudom. Csak éppen a választ veszítettem el valahol. Tudod, hogy nem vagy elég jó hozzám, tudom, hogy nem vagy elég jó hozzám. Az isten szerelmére, miért csinálom ezt magammal?! Hogyan tudok valakit szeretni, aki ennyire fél kimutatni az érzéseit? Az eleje óta halálra voltunk ítélve. Ezt már az elején is tudtam. Kicsit több mint egy éve azt mondtam neked, hogy kettőnk ügye egy süllyedő hajó. Te azt felelted, hogy lehet, de még nem süllyedt el. Te voltál az, aki fogta a kezem és kitartottál mellettem, akármilyen rossz is voltam veled. Éppen ezért van az, hogy nem tudok nemet mondani neked. Nem hagyhatlak hátra, mikor tudom, hogy sérült vagy. De azt sem hagyhatom, hogy magamnak okozzak mély sebeket, mert szeretni nem így kell. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy láthass engem, hogy megérinthess, hogy elmondd, mennyire sokat jelent neked a jelenlétem. Emlékszel, mikor először mentem hozzád és te azt mondtad, legyek önző? Ne haragudj rám, kérlek, de most önzőnek kell lennem. Túl sokáig tartottam ki, míg más már rég búcsút intett volna. Ne haragudj rám azért, mert merem ettől többre értékelni magam, mert merem feltételezni, hogy én is megérdemlem az odaadó és feltétel nélküli szerelmet. Ne haragudj rám, ha tovább sétálok, hiszen nem téged hagylak hátra, hanem magamat indulok megkeresni. Mert melletted én is elvesztem, és úgy érzem, azt a részem talán örökre magaddal vitted. El kell indulnom a gyógyulás útján, mert ha itt maradok, akkor olyan leszek, mint egy drogfüggő, akinek te jelented a díler szót. Kurvára fáj, mocskosul szenvedek, képtelen vagyok belegondolni, hogy soha többé nem érinthetem meg remegő ajkaidat. De annyi esélyünk lett volna a szépre, a mi hibánk, hogy nem tudtunk élni az eséllyel. Úgyhogy most kérlek, nézd el nekem, hogy többé nem hagyom magam befolyásolni csak azért, mert szeretlek. Mert mától már neked sem szabad mindent. Mától sokkal erősebb vagyok. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangod.

[meowindahouse]

2020 03 16

S íme, mennyit tud változni közel egy hét alatt az ember élete. Minden, amit eddig biztosnak hittem magam körül az most képlékennyé vált, ebben a helyzetben tényleg senki nem tudhatja, mit hoz számára a holnap.  

Az elmúlt időben kicsit túlsűrűsödött az életem. Munkából suliba, suliból munkába mentem, egy kis megbeszélés, havi meeting, gyors bevásárlás este, vacsorának egy kis trash food. Nem panaszkodom, én vállaltam, az volt a célom, hogy velem mindig történjen valami és ez így is lett. Pörögtek az események, volt olyan, hogy azt kívántam, egy nap ne csak 24 óra legyen, hogy mégtöbb mindent besűrítsek, ma egy kicsit tovább maradok a munkában: erre/ meg arra válaszolok, meg ha már bent maradtam megcsinálom ezt is, ha hazaérek összedobom a holnapi beadandóm a suliba. Élveztem a  munkám gyümölcsét, a sikert,  a felépített világom megtörhetetlennek látszott.  

De emellett, a jómagyar’ valóságban élek, a fizetésem nem éppen tükrözi a kemény munkámat, viszont én mindig úgy gondoltam “ha jó munkám van, egy olyan, amit tényleg szívből szeretek csinálni, akkor a fizetés szinte nem is számít”, (amúgyde), de mindig jól kihoztam a hónapokat, okom a panaszra tényleg nem volt. Nyilván, minden ember többet szeretne és nincs olyan összeg, amit ne lehetne még fokozni, én is éppen egy ilyen megbeszélésre készültem.  

Szóval, éltem a pörgésben, egyáltalán nem unatkoztam a mindennapok során. Befizettem magam még egy tanfolyamra is, folyamatosan teremtettem az újabbnál újabb kapcsolatokat a munkám terén. De valamit észrevettem. Az ekcémám előjött. Kiskoromtól kezdve megvolt (akkor még elég durván), viszont ahogy egyre nőttem, fokozatosan eltűnt, az utóbbi időkben csak a tenyeremen jött elő. Sok helyen megfordultunk anno, hogy mitől lehet és mit tegyünk ellene, egybefüggő és értelmes(nek látszó) választ nem kaptunk azon kívül, hogy a stressz váltja ki belőlem. Ekkorra már az ekcémám a karomon, hátamon, oldalamon, mellkasomon és a nyakamon is eluralkodott. Örültem is neki, hogy tél van, mert a garbóim tökéletesen ápoltak és eltakarták azt, amit nem akartam, hogy mások is lássanak. Mindig hallgatok a testem jelzéseire, de nem tudtam, nem értettem, hogy mi is az amit mondani akar??? Az energiaitalozással leálltam, éreztem, hogy már csak a “felbontás” kedvéért veszem meg, de nem adott olyan igazi örömöt. Felébreszteni végképp nem ébresztett fel. Igyekeztem ezt reggel és egész napos intenzív vízivással elhessegetni, az étkezésemre is odafigyeltem, hogy csak “tiszta” dolgok kerüljenek a szervezetembe.   Ami káros szokásom még, az a lelki alapú vásárlás. Gyönyörű grafikonokat rajzolhatnék arról, hogy nő meg az internetes vásárlásaim száma akkor, amikor valami bánt. Minden vásárlás előtt alaposan körbejárom a céget, a vásárlók tapasztalatait, de ez kellett, hogy “megnyugtasson”. LISTÁM volt azokról a dolgokról, amiket meg szeretnék venni a közeljövőben és miután rátettem a mancsom valamire, kipipáltam.  

2019-ben rengeteg tapasztalat ért a munkám során, melyeket alaposan lejegyzeteltem (a jó és a rossz dolgokat is egyaránt), hogy melyik az, amiből tanulnom kell, hogyan tudnám még magam továbbfejleszteni. Az elkövetkező évre összeszedett, pontos és precíz akartam lenni, levontam a következtetéseket, jobbá akartam válni. Magamért, a környezetemért, a világért. Karácsony után, a két ünnep között tele voltam ötletekkel és tervekkel, baromi izgatott voltam. Ahhoz képest, hogy 23 éves vagyok, nem élek úgy, mint egy 23 éves: nem bulizok, nem “ruccanok” ki Milánóba egy hétvégére, vagy nem szaladok el valamelyik menő magyarországi borvidékre. Sokat kivesz belőlem az iskola és a munka kombó egyszerre, általában örülök, ha hétvégén 10:00-ig aludhatok. Szóval megelégeltem, eldöntöttem, hogy élni akarok, és tenni akarok érte. Elhatároztam 2020-ra, hogy befezem a tárgyi értékek gyűjtögetését és egy valami, amibe fektetni fogom a pénzem az az utazás lesz. Minél többet, hogy lássam a világot. Párizs és Disneyland, London és minél több belföld. Elhatároztam, hogy 3 év után ismét ellátogatok egy fesztiválra (a Soundot néztem ki), és basszus, mióta itt élek Pesten még nem is voltam a Gellérthegyen! Szóval, terveztem, összeállítottam a párizsi utat az első naptól az utolsóig. Bújtam az airbnb-t, pinteresten néztem ötleteket, nagyon izgatott voltam és feltöltött a tervezés.  

Aztán, most közbeszólt az élet, és amellett, hogy 2x annyira kell odafigyelnünk most NEM CSAK magunkra, hanem MÁSOKRA, kaptunk egy lehetőséget, hogy elgondolkodjunk. Tényleg jó úton járunk? Ez a pazarló élet, amit élünk, most visszájára fordul. D. Tóth Kriszta írta az egyik WMN-es cikkében, hogy ez az új helyzet most térdre kényszerít minket. Abszolút egyetértek. Ismerőseim, barátaim veszítették el munkájukat és kétségtelenül minden további szektort érinteni fog előbb-utóbb ez a helyzet.   Értelemszerűen az utazós terveim mennek a kukába, viszont egy óriási húzóerő ebben a helyzetben az elképzelés, amikor meglátom az Eiffel tornyot, vagy ami ennél is fontosabb a pillanat, amikor újra Nagymamáim közelébe mehetek.

Szeretném úgy hinni, hogy megértettem a jelzést. Be kell fejeznünk ezt a pazarló és felhalmozó életmódot, meg kell tanulnunk, milyen amikor nincs semmink, hogy jobban értékeljük majd, amikor van. Türelmesnek kell lennünk egymással nemcsak most, hanem innentől kezdve mindig. Meg kell tanulnunk az egyént, a bizonyos NAGYBETŰS ÉN-t a háttérbe szorítani nemcsak erre a kis időre, de innentől kezdve mindig. Ezt az időt (a lakás takarítás mellett és persze akkor, amikor nincs online oktatás) arra fogom felhasználni, hogy jobban megismerjem magam, változtassak a rosszul berögződött szokásaimon. Vettem néhány könyvet útmutatónak és készen vagyok arra, hogy minden egyes sort magamba szívjak, hogy amint véget ér ez az egész rémálom, egy sokkal jobb ember legyek, ne egy tutyimutyi többé.  A “jöhetazanyárialak” mozgalom jegyében szeretnék tornázni is, hogy karbantartsam magam. Kaptam egy orchideát nőnapra és mindent megteszek, hogy életben maradjon, próbálok jó “orchidea-anya” lenni. A social media felületeken eltöltött időmet igyekszem csökkenteni, pusztán azért, mert az állhírek és a folyamatos információáramlás már megfájdítja a fejem. Nem azt mondom, mert tájékozódni igenis FONTOS és KELL, de az állandó stresszeltetés ebben az amúgy is nehéz helyzetben nem segít. Ami pedig fontos, hogy a mellettem álló emberekre odafigyelünk kölcsönösen és amiben csak kell, segítjük a másikat. Ez lehet akár egy beszélgetés, egy egyszerű “hogy vagy?”, vagy éppen a szomszéd néninek elhozni a boltból valamit.  

A lehetőségeimhez mérten igyekszem pozitívan tekinteni a jövőre nézve, amint vége lesz ennek az egésznek és megerősödünk mindannyian, szeretnék egy komolyabb életmódváltást, a jógával is régóta szemezek. Még jobban odafigyelek a testem jelzéseire és orvoshoz fordulok az ekcémámmal.  A vásárlós listámat instant töröltem, ezekre a dolgokra egyáltalán nincs és nem is lesz szükségem. Imádok listákat írni mindenről, de ez az effajta vásárlásnál nem feltétlenül egészséges. Közel egy éve csináltam meg, és azóta mindig volt valami rajta. Soha nem volt olyan, hogy üres lett volna, tehát soha nem volt elégedett, mindig áhítoztam valamiért amire igazából nem is volt szükségem. Most van időnk rendszerezni a gondolatainkat és magunkat is. Szerettem volna nemrégiben egy laptopot venni, mert a mostani kicsit eltört. Értsd: kompletten a két helyen rögzített képernyőből csak az egyik rész fogja össze a laptopot, a másik rész letört, és ha felemelném egyben az egészet félig “lógna” a képernyő. Ne haragudjatok, ennél értelmesebben nem tudom elmagyarázni. Az IT-s ismerősöm nem tudott rá mondani, mivel egy régebbi típusú gépnek számít az enyém, szerinte nem sok értelme lenne megjavítani, mert a javítás árán vehetnék kb. egy teljesen új gépet, szóval nézelődtem, hogy mik a lehetőségeim. A mostani, 3 napja kialakult helyzet óta nincs erre kapacitásom és bizonytalan ideig nem is lesz, viszont mivel a kis félig törött laptopom MŰKÖDIK, ezt használom. Persze csak letéve az ágyra, asztalra, úgyhogy nem, nincs nálam laptoppal történő fetrengés. De működik. Félig eltörten is. Olyan hálás vagyok neki, hogy van ebben a zűrös időszakban. Lehet rossz a példa, de kicsit olyannak érzem magam, mint a laptopom. Kicsit eltört, kicsit összevissza van, de működik. Működünk.♥

[holvagymilan]

A kezdet hegye

Éjszaka maguktól visszajöttek a lovak a táborba. Épp az aznapra mosdónak kijelölt fától sétáltam vissza a sátrak felé mikor meghallottam a kolompcsörömpölést. Lenyűgöző volt ez a lehajtott fejű, lassú vonulás. A csillagok fénye rajzolta ki a hatalmas izmokat, a hangtalan lépteket és azt a fagyos feszültséget, ami méltóságteljes nyugalma ellenére körüllengte a menetet. Már csak én voltam ébren. Ösztönösen körbefuttattam a szemem a környező hegyoldalakon. Meglepően távolra el lehetett látni, aznap négyezer méter fölött vertünk tábort, és napokra voltunk már minden nagyobb településtől vagy mesterséges fénytől. Alig maradt fekete folt az égen, a Hold egyenesen vakított. Öt napja voltunk már úton, és egyszer sem fordult elő, hogy a lovak maguktól visszajöttek volna. Ilyenkor rendszerint a cementes zsákokba pakolt cuccaink súlyától megszabadulva, tőlünk (néha vertikálisan is) kilométerekre legelésztek. Capel minden hajnalban 4-kor útnak indult, hogy visszaterelje őket, mire mi összerakjuk a sátrakat és elmossuk a zabkásás edényeket a patakban. Mire nekem átfutott az agyamon, hogy valami nincs rendben, Dzsimba és Capel már elő is ugrott a hálózsákból egy-egy elemlámpával. Ezeket a kolompokat ők valószínűeg a szomszéd völgyből is meghallanák. Állandó mosolyukat ezúttal némi ijedtség és hatalmas eltökéltség váltotta fel. Percek alatt beterelték a lovakat egy kötélből, sziklákból és botokból rögtönzött karámba, gyors leltárt és vizsgálatot tartottak. Amint a legkisebb csikóhoz ért, Dzsimba felkiáltott: a kicsi két helyen is vérzett. Egy emberként fordították a lámpákat a hegyoldal felé, akkorára nőtt a feszültség, hogy szinte vártam, hogy beúszik valami vészjósló háttérzene. Mégegy kiáltás, a sziklákon fel-le ugráló fénycsóvák, lábdobogás. Egy pillanat alatt fenn vannak a hegygerincen, ahova mi majd holnap két pihenővel, egy óra alatt jutunk el. Egyre távolodó kiáltások, sziklakopogás, végül csörömpölés és egy kialvó lámpa. Dzsimba egyenesen felém rohan: light! - kiabálja, és mutatja, hogy az övé eltörött. Kikapja a kezemből az enyémet, és már rohan is vissza a hegyre. A válla fölött még visszakiált lényegretörő angolsággal: Leopard! Attack small horse! Goodnight sir. (Azért udvariassága sosem hagyja cserben.)

*

A hópárduc egyedül vadászik, ezért a lovak össze tudtak állni, és megvédték a kicsit. Nagyon éhes lehetett, a hegyoldalon követte a lovakat egész a táborig, Dzsimbáék kiszúrták a világító szemeket és gondolkodás nélkül nekiugrottak egy marék kővel, hogy elkergessék. Egy éhes párducnak. Dzsimba aztán kinn aludt a lovakkal meg a fejlámpámmal. Aznap épphogy nem fagyott. A párduc még egyszer visszajött hajnali egy körül. A lovak jeleztek, Dzsimba megint átkergette a hegygerincen. Ha kell, akárhányszor átkergette volna, nekik gyakorlatilag túlzás nélkül csak ezek a lovak vannak. Másnap, mire mi kikászálódtunk a sátrakból, már felmálházták a lovakat, és egy tea mellől integetve kiabálták fülig érő szájjal és szinte tökéletes magyarsággal, hogy jóreggelt.

Ötezres hágók, szakadékok, folyóátkelések, (folyóba esés - hiszen ismertek) elképesztő mélységek és magasságok ide vagy oda, azt hiszem ez a két ember fog leginkább megmaradni életem egyik legemlékezetesebb túrájáról.

*

Hozza a labdát, hogy krikettezzünk újra. Elképzelésem sincs a szabályokról, most ültem le 6 óra gyaloglás után, de azonnal megyek. Pontosan ezért vagyok itt. Egy rozsdás hordó a cél, egy lehéjazott bot az ütő. Én vagyok a dobó, azt legalább kb. értem mit csinál. Capel fia fáradhatatlan, elüti, fut érte, visszahozza, közben mintegy mellékesen visszaterel a kertbe vagy 15 lovat. Nincs több 8 évesnél. Ma a kertjükben sátrazunk, meghívtak vacsorára is, és a kedvünkért kivételesen nem tettek jakvajat a teába. Gyakorlatilag megérkeztünk. Innen már csak két óra Zangla. A telek végében üzemelő “kisboltból” ennek örömére előkerül pár sör meg egy hangfal, ladakhi zene, csillagok, megérkezés.

*

Itt táncol velünk Raju is, akiről már sokkal előbb mesélnem kellett volna. Bármiből köt turbánt a fejére. Most is van rajta. Muszlim. De szerinte párszáz éve az ősei buddhisták voltak, úgyhogy hisz a karmában, igyekszik is jót gyűjteni, szerinte, többször megmentette már az életét ez. Meditál is. Ha hasist szív, azt viszont Shivának ajánlja. Amúgy is részletkérdés szerinte ez az egész. De azért ő köt turbánt a fejére. Bármiből. Zöld ing, barna mellény, narancssárga sál, túrabot, nagy pödört bajusz alól villogó állandó mosoly. Raju a vezetőnk, szerinte nem veszélyes, nem hideg, nem mély és biztosan elég széles. És hiába tudod, hogy csak azért mondja, hogy ne szarj be előre feleslegesen, neki simán elhiszed. “A lovak is erre mentek”, -mantrázza mögöttem E. “A lovak is, ne nézz le.” Pár nap után simán hozzászokunk a szakadékokhoz, amiken valószínűleg hason csúszva mennék át, ha nem látnám, hogy Raju fütyörészve szökdécsel előttem. Rajunak minden tanyából integetnek. Kinyittatja a kolostor kisboltját, ha Maggie kell, (a Smack leves helyi megfelelője, és gyakorlatilag a boltok és “éttermek” egyetlen árucikke.) Megbeszéli a szerzetesekkel, hogy belenézhessünk az ősi tekercsekbe. Raju hat nyelven beszél. Raju néha egy szikláról lógó sátorban alszik. Rajut ezekről inkább faggatni kell, ha lehet, inkább hallgat mosolyogva. Raju szereti a feleségét, akit a szülei választottak neki. Raju miután ledolgozott egy évtizedet a családi ingatlanirodában, az apja halála után eladta a céget, hogy végre a hegyek között lehessen. Raju szereti az apját. Raju szereti az esőt és a hideget is. Sosem hagyta még el Indiát, és bár szerinte itt minden megvan, Európába azért elmenne egyszer, mert nagyon sok jó emberrel találkozott már onnan. Raju végül elárulja, hogy ha sietnie kell, ez a túra neki két nap. Raju nem maradhat velünk Zanglában, mert turbánt köt a fejére. Bármiből.

*

Most a padumi királynál lakom. Padum a legközelebbi város, de a királya valamiért Zanglában lakik. A padumi király igazából nem uralkodik senkin, de azért mindenről szeret tudni. Van egy háromméteres tekercse, amire apró betűkkel felír mindent, ami a faluban történik. Az egyik este megkért, hogy írjam le a nevemet. Ezt a tekercset nagyon sokáig meg fogják őrizni. Nyomot hagyni - azt akartam végülis.

•

Hetek óta a Himalája patakjainak vizét iszom, abban is fürdöm, mosok, mosogatok. Áram nincs, egyedül gáz van - palackból. Esténként egy napelemes lámpa fényénél ücsörgünk törökülésben a család 3 generációjával. Néha segítünk momo-t hajtogatni, néha táncolunk a szőnyegen, néha csak megköszönjük, és kioldalgunk. Internet csak Padumban van, innen írom ezt most, félúton egy Buddhista fesztiválra Karsa felé. (Update: Végül nem volt internet Padumban sem, mert az egész város a fesztiválon volt, szóval majd egyszer feltöltöm ezt.)

*

Végülis teljesen félreértettem a szolarizáció fogalmát, szó sincs napelemekről, egy közösségi helyiséget épitünk a csomóknak azaz az apácáknak, ami annyiban szolár, hogy nagy ablakai vannak és két vályogtégla réteg között szalmával szigetelünk. Szóval felismerhetetlenre koszolódott bringás pólóban keverem a vályogot, pakolom a téglát, hordom a cementet, amíg kis kopasz buddhista szerzetesnövendékek rohangálnak körülöttem. Néha pedig az iskolában drámajátékozom a falu gyerekeivel, vagy ha elbújni támad kedvem, a padumi király palotájának tetején ücsörgök elképzelhetetlen magasságok alatt.

[revolution-forever22]

Annyi minden kavarog bennem és annyi minden történt. Nagyon rég írtam már igazán hosszú bejegyzést és most itt az idő. (és végre nekem is szakadt ídőm ilyenre)

Azt se tudom idősorrendben írjam, vagy csak ahogy jönnek a gondolatok, de akkor belecsapok a közepébe.

Életem egyik legnagyobb célját értem el, rehabilitációs terapeuta és gyógymasszőr lettem. Óriási energiám van ebbe és nagyon sok kitartás és tanulás. A vizsgák előtti napjaim tényleg a gép előtti görnyedés volt, és tanulás és betegségek, és masszázsfajták és kezelések...atya ég szerintem 2 év anyagát tanultam meg 1 hét alatt. Annyit olvastam, hogy már fájtak a szemeim estére. Azért programoztam is napi 2-3 órát, de ahhoz képest amennyire társadalmi életet élek nagyon egyedül voltam végig. Mármint nem fizikailag hanem lelkileg nagyon befelé koncentráltam. Az írásbeli vizsga valami kriminális volt. Az osztályból mindenkinek kettes lett kivéve annak aki bukott. Állítólag még soha nem volt ilyen nehéz vizsga és az idő is kevés volt rá. De az írásbeliről ennyit...örültem, hogy sikerült legalább, mert ott még azt is éreztem, hogy rizikós. Az első gyakorlati vizsga a balneo volt és a súlyfürdőt húztam. Ott a vizsgán láttam életemben először ilyet. Kaptam egy tök egyszerű betegséget latinul, de annyira ráizgultam, hogy össze vissza beszéltem :D. Ez után pedig a wellness kezelés volt ahol egy sima megfázásra húztam egy hátmasszázst. A legeslegkönnyebb tételt kihúztam. El sem hittem amikor megláttam. Csont nélkül ment. Imádtam és imádtak engem is. A portfóliómba nem kötöttek bele, viszont a ppt az kicsit elcseszett lett. Nem tudom azt, hogy hoztam össze ekkora bakival, de nagynehezen kibeszéltem. Igen amióta nincs mellettem informatikus már bajlódok a magánéletben is :D. Aztán a betegségspecifikus masszázsomra egy kötőszöveti masszázst húztam ami egy sima fájdalmas menstruáció volt, mondhatni nem nehéz tétel. Csak a medencemenetet kellett volna megcsinálni, de én bőszen megcsináltam a törzs és a lapocka menetet is -nem tudom miért, vizsgadrukk-.

Aztán végeztem...annyira boldog voltam. Tudtam, hogy sikerült, mert egyszer sem állítottak le és küldtek ki. Sajnos volt akiknek nem sikerült, ráadásul olyannak aki bejárt az órára és nagyon megérdemelte volna, hogy meglegyen neki. Megkaptuk a bizonyítványt...még most sem fogom fel. Nincs szó rá amit akkor éreztem. Próbálom leírni, de semmi. Ez annyira belülről jön. Mérhetetlen nagy boldogság, mint amikor az ember szerelmes. Egyszerűen akkor már nem aludtam 2 napja, mert nagyon izgultam és ideges voltam, de azt éreztem le tudnék futni egy félmaratont is abban az állapotban. Annyira büszke voltam magamra, sőt még most is az vagyok, mert csak én tudom mekkora munkám van ebbe. Egy álmom vált valóra. És nagyon kellett már nekem ez a pozitív dolog, mert sok rossz ért az elmúlt időszakban. Illetve szomorú dolgok, bár az is rossz a lelkemnek. És még most is nehéz, de végre talán kezd már minden derűsebb lenni. Vizsgák után szerdán tartottam egy ünneplést, de arról majd képekben írok bővebben.

Szegedre költöztem, pont ma -vagyis tegnap-. Nagyon tetszik a lakás és nagyon otthonos. Óriási a szobám és 3 személyes kihúzhatós ágyam van. Leülős vendégfogadó rész...óriási szerencsém van, hogy ezt megtaláltam. Hajnali fél3 van és most ment el öcsi meg Szandika. Boroztunk és annyira spontán volt. Felhívtak, hol vagyok, mert anyum mondta nekik, hogy a napokba költözök, és hát itt voltam. Holnap lesz -úristen illetve ma- lakásavató amúgy, de csak a szegedi társaság jön, a nagy bulit majd össze akarom kötni egy kirándulásos "Kiruccal". Most szerdáig Szegeden leszek aztán Halason, mert hála égnek nagyon sok vendégem lett és így adtam ki az időpontokat. Amúgy klinikán szeretnék elhelyezkedni, oda kedden megyek. Izgatott vagyok az új életemmel kapcsolatban, de hiányzik L. Vannak olyan napok amikor egyszerűen arra sincs időm, hogy eszembe jusson, de azért van olyan is amikor naponta 5x ránézek a profiljára. Ő amúgy biztos már nem gondol rám annyit. Nem tudom megmondani miért érzem így, szerintem van más + a családja is biztos bíztatják, hogy ez egy jó döntés volt. Az én családom is így gondolja. Én még nem tudom erre a választ. Van egy mondás, hogy mindig akkor tudjuk meg, hogy ki volt az igazi amikor már nem vagy vele. Még ez sem derült ki...ez évek múlva derül ki. Bár azt is szoktam mondani, hogy mindenkinél van jobb. Idővel minden szebb lesz. Egy dolog sosem fog elmúlni, a papám iránti szeretet. Ez azért jutott eszembe, mert nagyon fáj, hogy amikor a legjobban voltam magam alatt L. elment 5 napra és egyáltalán nem keresett. És nem érdekelte mi van velem, vele...nem tudom, ez nagyon bennem él és nem szűnik a fájdalmam ez iránt. És pont ma -tegnap- ezt beszéltem anyummal is, hogy ezt nem tudom még most sem feldolgozni. És anyum is elkezdte mondani a dolgait, de mondtam neki is, hogy L. nem értheti milyen ez, mert ő más körülmények között nevelkedett, nem biztos, hogy tudatosan tette ezt. Ha mégis akkor pedig tényleg jobb, hogy így alakult. De ő alapjáraton egy jó ember és megérdemli a boldogságot. És igen, ha kívánhatnék neki azt kívánnám, hogy legyen boldog. Nem tudom kivel találja meg az igazi boldogságot, de nem sajnálnám tőle. Ha azt látnám, hogy van valakije persze jelenlegi pillanatban nem esne jól, de előbb utóbb szembesülni fogok ezzel. És ő is velem kapcsolatban. Csak kérdés, hogy kinek fog hamarabb fájni...ki talál hamarabb "jobbat". Ezek nehéz témák, és nem is írnék többet erről.

Most a jelenlegi énem azt gondolom rendben van, a legnagyobb mélypontokon túllendült. Pozitívan áll az élethez és sok is a program a nyárra. Utazások, fesztiválok...és remélhetőleg munka :) mint rehabilitációs terapeuta és gyógymasszőr. Ez az én boldogságom. Megveregetem a vállam. Ego ide vagy oda, megcsináltam :)

[takarodjatokamehembol]

helyzetjelentés

Nyafogás, picsogás, hisztizés következik. Bő három napja, hogy kivették a fogamat. Előtte napokig elviselhetetlen voltam, valószínűleg a műtét közeledte miatt, bár annyira lefojtom a kicsit is erősebb érzelmeimet, hogy ez csak következtetés. Dani nagyon kedves és türelmes volt, csak sajnos ha egyszer ideges vagyok, akkor török, zúzok, kiabálok és a legjobb egyedül hagyni.

Végre elérkezett a nagy nap, geciideges voltam, remegő kézzel töltögettem ki a papírokat. A doki nagyon kedves és figyelmes volt, az életem során kevés ember iránt éreztem ekkora hálát, mint iránta. Nyár óta ha eszembe jutott, hogy közeleg a műtét, mindig megnyugtatott, hogy jó kezekben leszek. Maga a procedúra talán fél óráig tartott, kaptam plusz érzéstelenítőt, úgyhogy csak a fülemnél fájt néha (az amúgy is szokott, ha nő a bölcsességfogam), meg az orromnál, ahogy húzta oldalra a számat. Az asszisztens néha rám szólt, hogy “lazítson, elég, ha mi feszítünk”, én ilyenkor csendben elküldtem az anyjába, de próbáltam lazítani. Egyébként ő is aranyos volt, rám mosolygott meg minden, csak abban a pillanatban kicsit nehéz volt eljutni a zenbe. (Egyébként próbáltam azt képzelni, hogy valami trópusi tengerparton fekszem egy nyugágyban, mellettem szól a rádió (tényleg szólt), és a nap süt rám, nem a lámpa.)

Mikor vége lett, kaptam egy kis lapot a fontos tudnivalókkal, de a doki is elmondott mindent, kérdezte hogy jól vagyok-e, van-e még kérdésem. Kezembe nyomták a recepteket meg a fogamat (kértem, hogy hadd hozzam haza), mi meg kiváltottuk a gyógyszereket, vettünk valami kaját meg hazajöttünk.

Olyan gyulladáscsökkentős érzéstelenítős gyógyszit kaptam, amit csak kaja után lehet bevenni, kajálni meg ugye addig nem szabad, amíg el nem múlik az érzéstelenítő hatása, úgyhogy volt úgy egy órácska fetrengve-sírva-jajgatva szenvedés, de erre számítottam (meg meg is edződtem nyáron, amikor három napig ez volt a műsor). Amit elfelejtettem, az az, hogy azonnal kezdjem jegelni, ami az arcduzzadáson segített volna, ami másnap jelentkezett.

A közérzetem amúgy sokkal jobb volt, mint a gyulladás alatt, az első két napot remekül viseltem, fájdalom se nagyon volt (vettem be gyógyszert, de egyáltalán nem volt olyan vészes, mint az érzéstelenítő után), viszont a harmadik napra kicsit elfáradtam. Mármint úgy lelkileg. Napról napra jobb, ma már nem is vettem be fájdalomcsillapítót, de még mindig fájdogál, a nyelvem dagadt, enni nehezen tudok, bal oldalamon aludni se nagyon, pedig általában ott szoktam. A számat már egész jól ki tudom nyitni, beszélni is majdnem normálisan tudok, de azért kimerít a dolog. Nem gondoltam bele, hogy hosszabb ideig fog tartani, mint a gyulladás, ahol nagyon szar állapotból viszonylag gyorsan kerültem vissza normálisba. Itt kevésbé szar állapotból lassabban megy a gyógyulás.

Emlékszem, nyáron is volt egy pont, amikor úgy voltam vele, hogy leszarom, én inkább nem eszem, annyira fárasztó, annyira lassú, nem is tudom élvezni, a bébiételt meg a banánturmixot meg már gecire unom. És már elegem van, hogy minden nyállenyelést észreveszek, hogy minden tüsszentésnél, köhögésnél meg ásításnál a frász jön rám, hogy nehogy szétjöjjön a varrat, hogy nem tudok lehajolni, csak egyenes háttal leguggolni, hogy a reggelimet meg a vacsorámat meg kell szakítanom egy antibiotikummal meg egy pohár vízzel, hogy észben kell tartanom, hogy az antibiotikum után legkevesebb két órával be kell vennem a normaflore-t is, hogy most is fél kézzel gépelek, mert éppen elkezdett fájni és a másikkal törölközőbe csomagolt, félig kiolvadt jégakkut szorongatok a pofámhoz.

Update: most tudtam meg, hogy a teljes gyógyulás kb. egy hónap (csontszövet úgy hat hónap után lesz), illetve hogy nem folyékony formában kellett volna szednem a probiotikumot, mert az elfertőzheti a sebet. Még jó, hogy ezt sem a patikus nem mondta, pedig tudta, hogy bölcsességfog-műtét után vagyok, sem a betegtájékoztatóban nem volt benne.

[nekem20]

5.

Szóval attól, hogy márciustól nekem jó. Attól még nem jó mindenkinek, a világ nem lett jobb hely és ezt azért nem felejtettem el. Viszont végre (nagyrészt) csak kívülről jön a szar és belül most csökkentett üzemmódban van nyomor.

A legnagyobb nyomorom a melóm volt és a vele együtt járó fószer probléma. Mert amíg ott voltam az általam csak pokolnak nevezett munkahelyen, addig nem tudtam a baromtól és a vele, valamint a munkával járó kibaszott erős és letaglózó szégyentől sem szabadulni. És nem úgy, hogy nem tudtam "dobni" vagy ilyenek, mert szigorúan véve sosem voltunk együtt.

Hanem csak hogy a nyakamra járt és nem akartam kínos jelenet árán felszámolni mindent, a kollégáknak nem akartam ezzel témát adni, mert reméltem, hogy egyszer csak sikerül felmondani (=tálalok máshol megélhetést). Amikor sikerült az életem egyik legboldogabb napja volt. A legfőbb szégyenfolt meg a csávó így szintén eltűnt az életemből. Neki mindig csak eszköz voltam amúgy. Neki mondjuk mindenki az. Eddig mindig szarul választottam na ez tény.

Szóval ezek nincsenek március 1-jétől, akkor kezdtem ugyanis az új helyen.

Egy darabig ugrálva közlekedtem a boldogságtól. ÉRTED, ugrálva. Jó szoktam ugrálni, de jellemzően azért sétálok, amikor menni kell simán előre.

[disasterblog]

Itthagytál

Egyedül a padon

A közös helyünkön

Ahol először megcsókoltál

Életem legjobb napja volt.

Én azt mondtam, hogy "amúgy nem tudok nagyon csókolózni"

Persze volt bennünk alkohol. Erre te belenéztél a szemembe. Kezeid közé vetted az arcom. És megcsókoltál.

Hova a faszomba tűnt az a pillanat?

Most itthagytál egyedül. Csak úgy elsétáltál. Mert már nem szeretsz.

Itthagytál egyedül a gondolataimmal, amit sosem szabadott volna megtenned.

És csak sírok magányosan, az emlékekre gondolva.

Elhoztam magammal a közös fényképet, amit adtál nekem. A hátoldalára rá van írva, hogy "Szeretlek Baba"

Úgy mentél el, hogy nem hívtál babának..soha többet nem fogom ezt a szádból hallani.

Nem akarlak elengedni. Nem tudlak.

[aloiraembrasil]

Once upon a time

Kezdjük az elején. Febr. 7-én, nagyjából három hete kiderült, az örömhír, hogy elszámolták a pályázati pontjaim, nem számoltak be egy doksit, ezért mégis megvannak a pontjaim, „a mai kuratóriumi döntés szerint pályázatát Támogatott státuszba helyeztük át”  YAAAAAY.

And than apocalypse started.

Attól a naptól, hogy kiderült a baba neme pontosan két és fél hetem volt addig, hogy felszálljak a gépre. Ez szerda volt, csütörtökön nekiálltam a papírmunkának. Volt egy szerződésem, a Learning agreement, amit három embernek kell aláírnia, nekem, a fogadó-, és küldő intézményből valakinek. Az első kettő egyértelmű, a küldő intézményre rákérdeztem a CM-nél, hogy ők azok, vagy TO-s, vagy ki. Válasz: szakos vagy kari koordinátor a suliban. Fine, pénteken mentem úgyis a TO-ra, megkérdeztem ki a szakos vagy kari korrodinátor –*XY* az erasmus koordinátor, kérdezzen rá nála, mert mi se tudjuk. Kifele jövet megírtam az emailt, és mint MINDEN e-mailemet, ezt is úgy kezdtem, hogy „Tisztelt *insert name here* CM szakmai gyakorlat miatt írok.” Önnek kell-e aláírnia a papíromat? Hétfőn válaszolt „Nem, ő dokumentum ügyekben nem illetékes, menjek *másik XY*-hoz”. Fine, elküldtem neki is – Önhöz küldtek ezzel, önnek kell aláírnia? - de már hétfő volt, azon a héten, amikor be kell adnom a vízumigénylést. Válasz: nem, de tudja ki írhat alá, elküldi neki és válaszol, ha megvan. Remek, egy letudva.

Ezen a ponton jegyezném meg, hogy az üresjáratokban folyamat a KOKI-ban voltam, mert az teljesen mellékes információ, hogy a szakdogám rohadtul nem volt kész.

Szerdán reggel írtam *másik XY*-nak e-mailt, hogy hellomizubabám, pénteken be kell vinnem ezt a szerződést, ami nálatok van a követségre, what’s up? Aznap de. elmentem dokihoz, hogy megkérdezzem, hogy azt a 4 oltást, amit a nagykövetség felsorolt, hogy nem kötelező de erősen ajánlott és egyben 50ezer ft, tényleg érdemes-e beadatni, és hol, stb… Isten bocsá’, hogy meg szeretném kérdezni egy orvos véleményét oltásügyben. Nagyjából háromnegyed órát ültünk ott, és google-ztük, amit „én is meg tudtam volna tenni otthon”, hogy milyen oltást, kell-e, honnan, mennyiért, van-e oltóanyag… A session végére kaptam vagy 10db receptet, hogy akkor amilyen oltóanyag ezek közül van, az kell. Hazamentem, felhívtam a gyógyszertárat, nevemre elrakattam, meg amit kellett megrendeltettem. Bementem a KOKI-ba, és olyan 3 óra körül felhívtam a csajt, hogy mi a helyzet - még szerencse – mert az a helyzet, hogy ő már elküldte UGYANANNAK, AZ *XY*-NAK, akitől hozzá lettem irányítva   *crickets chirping in distance*     Mondom király, csak az van, hogy ő küldött hozzád, hogy ő nem írhatja alá.  „De hát ő az Erasmus koordinátor”, mondom az lehet, de ez Campus Mundi. „Jaaa, ezt nem tudtam” Khm. Minden emailt így kezdtem, hogy „CM szakmai gyakorlat miatt írok”, és a tárgyba is mindig beleírtam, nem várom el senkitől, hogy tudja merre bolyongok épp. Oh hát jolvan, akkor megpróbálja elérni. Mondom akár siethetnétek is, mert szerda van, holnap utánig tudok időben vízumot igényelni, és lényegében 3 napja nem válaszolt neked. Csütörtök reggel elindultam a két, még teljesen funkcionális karommal oltatni, és befelemenet felhívtam a *másik XY*-t, hogy mizu, „Háát, sajnos még mindig nem válaszolt”, mondom jó, akkor menj át hozzá, a szemben lévő épületben dolgozik, hívd fel, kopogj be az otthonába, nem érdekel, de fogjátok már fel mivel játszotok. Jolvan jolvan, siet. Már szerdán, amikor ez kiderült, írtam az original *XY*-nak egy emailt, hogy TÁDÁÁÁM, mégis neked kell aláírnod, khm, ÍRD ALÁ! Csütörtökön találtam egy tanszéki telefonszámot hozzá, és nagyjából 4,5-5 percenként folyamatosan hívogattam – persze egyszer sem vette fel – hogy legalább valakinek a tanszéken feltűnjön, hogy folyamatosan csöng a telefonja, lehet…LEHET, hogy valami baj van.

Csak, hogy tisztázzuk, csütörtök de. volt, a brazil főninénim, még nem írta alá a papírt, és pénteken délig van ügyfélfogadás a követségen.

Kissé stresszesen mentem be a gyógyszertárba, hogy akkor a nevemre félretett/megrendelt oltások közül, amit tudjak elvigyek. „Hm, hát ilyen néven nincs félretéve oltóanyag” Nagyjából 10 percig 3 gyógyszertáros kereste, mire meglett a kettő, ami volt, a másik kettőt pedig akkor megrendeltük. Beszökkenek a dokinénihez, kicsit később ért be, mint én, kérdezi tőlem: „Maga jött oltásra?” Mondom igen, igen. Odafordul az aszisztenséhez: „Nem akarod neki te beadni? Nem? Biztos? De miért nem?”   - 2 perc múlva -   „Akkor jöjjön beadjuk” Lehet tippelni, hogy nem a doki adta be. Whatever, amúgy azon kívül, hogy a tűvel a kezében megkérdezte a dokitól, hogy „Ebből te kiszoktad nyomni a levegőt, mielőtt beadod?” minden oké volt, túléltem, de az olivabogyóval töltött gombán kívül csak a tűket gyűlölöm jobban a világon. Ja nem, a gyerekeket is. -comin’ back for this-

Baktatok kifele, felspannolva, hogy most bemegyek a suliba, és valakire biztosan ráborítom az asztalát, mire már a Petőfi híd előtt járt a villamos, kaptam az emailt, hogy „oopsies, bocsi, mégis én vagyok az, rendben alá van írva a dolog.”    *breathing intensifies*

Végülis még épp időben, de legyen, elküldtem a főnimnek, nagyjából fél óra múlva aláírva visszaküldte. Ahem. Végre lenyugodtam, hogy oké, innentől minden sínen van, már senki se baszhatja el az utam, hétvégén lesz pár nyugis nap, mikor hazajön Bálint. Halleluja

HAHAHAHAHAAHHAHAHAHAHAHAHAHAAYOUWISHBITCHAHAHAHAHANO

Pénteken reggel beügettem a nagykövetségre, leülök a faszihoz. Kb háromnegyed órát voltam bent összesen, elkezdtük kitölteni a papírokat, mire a szerződéshez értünk. „Ezt nem fogjuk elfogadni amúgy.”  hahahanemvagyvicces. „Komolyan, nekünk az eredeti kell” „De Brazíliába megyek, nyilván nem az eredetit hozom be, de ez scannelt, aláírással meg minden.” „Igen, de nekünk az eredeti kell, 4 nap alatt itt van DHL-lel” … … … WHAT

Szóval, amikor már látta rajtam, hogy nagyjából 2 mp választ el a sírógörcsben kitörtéstől, akkor próbált segíteni. Annyit tudtam tenni, hogy írok a brazil főninénimnek egy emailt a helyzetről, ő meg ír a nagykövetségnek, hogy hallotta mi a gond, de kezességet vállal értem, minden adatot leír, a lehető leghitelesebb formában, a hivatalos egyetemi email címével, stb… Írtam is neki, azonnal írt is emailt. Közben el kellett mennem befizetni a vízumdíjat, persze az MKB-ban nem lehet kártyával befizetni, szóval irány a legközelebbi OTP, de ott egy néninek benyelte a kártyáját az ATM, és isten ments, hogy bemenjen és segítséget kérjen a dolgozóktól, mert „Jaj aranyos, azok nem segítenek nekem.” „ Csókolom, kérdezte már őket? Mert így bizti nem fogja ám visszakapni.” „Jaj,de azok nem segítenek ám nekem.” Szóval, akkor irány a második legközelebbi OTP... Jolvan, befizettem, mentem vissza a követségre, sírógörcs határán annyit kaptam az emberünktől, hogy akkor hétfőn -amikor legelőször hozzányúlnak az ügyemhez- akkor majd felhív, hogy mi a szitu. Nos, nem az volt életem legnyugodtabb hétvégéje.

Hétfőn már teljes stresszben, hogy akkor miután megvettük a repjegyet (330.000,-), kifizettem a vízumdíjat (25.000,-), az oltásokat megrendeltem (30.000,-) lehet, hogy mégse tudok menni. Oh, pardon de – mert szerencsére vettünk négyezerért egy olyan szolgáltatást a repjegy mellé, hogy SZÁZHÚSZEZERÉRT !!!4NÉGY!! megváltoztathatom a dátumot   khmanyátokkhm Jolvan, gondoltam várok olyan 3-4 óráig, hogyha esetleg fel akarnák hívni a főnit, akkor az időeltolódás miatt legyen idejük rá, de fél4-ig senki sem méltóztatott engem értesíteni, úgyhogy kezembe vettem szomorú sorsom és hívtam őket én.

-Jónapot öhm izé vízum miatt telefonálok -Mondja a nevét! -Jordán Viktória…   *heavy breathing* -Ja, aha hát szerdán jöhet a vízumáért.

*MI ÉS EZT CSAK ÍGY MONDOD BAZDMEG NEM ÚGY VOLT, HOGY FELHÍVSZ AZ ISTENIT NEKI, HOGY NEM VOLTÁL KÉPES…*

-Jaj, de jó köszönöm! Viszhall.

Na akkor így most ezt letudva, amúgy lehet ám szakdolgozatot írni…vagy legalábbis dolgozni rajta. Mivel a helyzet az, hogy kellenek azok a programok a munkámhoz, amik a KOKI-ban vannak csak, mert fizetősek, ezért muszáj voltam mindent időben befejezni, plusz amúgy csütörtökön elő is kellett adnom a lab meetingen. (I did survive that by the way...phew)

Pénteken olyan 3-4 órás extrém logisztikázás után, amiben mindenki aktívan részt vett (a kanapéról nézve, hogy szenvedek) végre sikerült kimanagelni, hogy ippen beférjenek a cuccaim a két bőröndben, és milyen szerencse, a carry-onban csak ruhák lehetnek, semmi folyadék, kaja, stb.. Na hát ez jól jött később. Szombaton könnyes búcsút vettem szeretett hazámtól (csá.), felszálltam gyanútlanul a gépre. Budapest – Amszterdam – Sao Paolo – Florianópolis vonalon közlekedtem. Az első repcsi lightos volt, semmi extra, de elaludtam és nem figyeltem mennyi az idő, viszont szerintem késtünk elég sokat, mert épp odaértem a Sao Paoloi géphez. Ki kellett menni valahogy körben, és újra passport check meg minden szar, gondolom az európán kívül járatokhoz van ez, de not sure. Amúgy az Amsterdami reptér, Schiphol istentelen nagy királyság, egy esőerdő van benne, iszonyat jól néz ki, madárcsicsergéssel, nagyon vicces. Felszálltam a Sao Paoloi gépre, és pheeeeeersze, hogy két nyomorult kisgyerek ült mögöttem. -Azok kedvéért, akik nem ismerik lelkem minden eldugott zugát jegyezném meg, hogy az olivabogyóval töltött gombán ÉS a tűkön túl csak a gyerekeket utálom jobban. De komolyan én nem értem azokat, akik csípik őket (bocs bébi). Egy kiskutya vércuki, kiscica se rossz, bár karmolnak, egy újszülött panda a legcuncább dolog a világon, de az emberbabák nem ütik meg a minimális szintet sem a cuki-o-méteren. PFEJ. Szóval remek 12,5 órás út volt úgy, hogy nyilván végigrítták az egész utat, folyamat rugdosták a székeinket, ha tudnék portugálul simán tönkretettem volna mindkettő lelkivilágát, hogy mosolyogva elmesélem nekik, milyen szörnyek laknak az ágyuk alatt, akik megeszik azokat a nyomorult kisgyerekeket, akik nem képesek bekussolni egy 12 órás repülőúton. Ja, a nagyobbik az volt már vagy 8 éves, egy 8 éves gyerek komolyan min képes bőgni megállás nélkül???? Jézusom…

Na jólvan, túléltem, leszálltam Sao Paoloban. Kicammogtak a táskákhoz, ugyanis az van, hogy ha Brazílián belül még tovább mész másik városba, akkor a vám miatt fel kell venned a nagy bőröndöt is, kivinni teljesen kívülre, és az egész procedúrát, a check in-t újra eljátszani. Mire kiértem már volt is egy olyan zöld fóliával csomagolt bőri, amilyennel Ferihegyen is dolgoznak, gyorsan lekaptam – vagyis levették nekem, mert egy faszi útban volt és a 5. vállbaszogatásra sem volt hajlandó odébbállni. Megnéztem, hm weird, de bizti ez az enyém, volt rajta egy matrica egy betű+számsorral az ahogy ránéztem passzolt is. Elindultam vele kifele, mondom áh azért megnézem én alaposabban azt a számsort és a sor végén a papíromon, amit adtak, hogy tudjam mi a számom VINT volt, az ugyanolyan formájú, súlyú, zöld celofános bőröndön meg NINT. Hát igen, mondjuk azt, hogy nem ment fel a pulzusom, hogy egy *brazil* reptéren egy teljesen idegen bőröndöt sikerült kifognom. Visszavittem, visszaraktam a szalagra, várom a sajátom. Várom, várom, nem jön. Megkérdeztem egy dolgozót, aki ott pakolászott, hogy amúgy nem jön már több? Csak mert az enyém még nincs ám itt. Ja, hát lehet, akkor menjek a Lost baggage-hoz, majd ők segítenek. Ezen a ponton másfél órám volt a Florianópolisi gépig, kb hatan álltak előttem, és mondjuk úgy nem haladt gyorsan a sor. Sorrakerültem, elmeséltem mi a szitu, de mondom lehet, hogy valaki összecserélte a sajátjával, mert az előbb én is elhoztam azt a zöldet, de nem az enyém az. Mondták hát igen, ez előfordul, de azért megnézte a csomim azonosítóját, amit a boarding pass-ra ragasztanak és a lehető legnagyobb természetességgel közölte velem, hogy „Aha, your luggage is still in Amsterdam, you know”. ... „’scuse me, what?” „Yeah it happens sometimes, sorry.”

DAFAK MAN?!?!?!

Na, akkor nekiálltunk kitölteni egy form-ot a dologról, de közben mondtam neki, hogy amúúúúgy, just sayin’ de én egy óra múlva repülök tovább Floripába. „Oh hát akkor majd megnézzük, hogy másik gépre felférsz-e” Na ezen a ponton röhögve fejeltem meg a pultot, hogy ilyen kibaszott szerencsétlen a világon senki sem lehet. Kitöltöttük a kitölteni valót, aztán mondta a bácsi, hogy akkor ezt most le kéne pecsételni, mivel nem leszek majd itt, amikor átmegy a vámon, úgyhogy amúgy fogalmam sincs mit pecsételtek le, de mindegy, menjek a kollégájával. Mentem a kollégájával, mindenféle speckó útvonalon, ahol a cabin crew mehet *háhá* lepecsételtük a fogalmam sincs milyen papírt, és utamra engedett, hogy akkor viszonlátás. Mondom jó, de mégis merre? „There, exit” nyeh na jolvan, kimentem oda, ahol már a rokonok várták az embereket, hogy akkor most visszajussak valahogy oda, ahonnan jöttem. Persze beálltam egy rossz sorba is, de ezen már nem is akadtam fenn. Odamentem a check in-hez és még kérdezte is tőlem a srác, hogy oh, csak ennyi cuccom van – mondom hát nem, csak a másik felét Amsterdamban felejtették – hahahaha it happens. Ha it happens, akkor miért nem tesznek valamit ellene, na mindegy. Elindultam befele, és nyilvánvalóan a kuuuuuuuurvanagy Sao Paoloi reptér totálisan másik végéből indult a gépem. Mindegy, innentől minden jó volt, felszálltam, leszálltam, a reptéren meg Julia szülei vártak hálisten és elhoztak ide, ahol most lakom 3 hónapig. Amúgy elég király ház, van medence (amiért persze pluszban kell fizetni, csak oopsies ezt nem említették), két szintes és az alsó szinten két olasz csajszi lakik, én meg fent egy angol lánnyal.