#a bácsinak meg a szemét

[faradat]

A legizgatottabb ember a világon.

[stickalittle]

Van ez az “elkúrt ország poszt”.

Sok mindent megértek benne. Például engem is csak idős szüleim kötnek ehhez az országhoz. Már. Semmi más. És bár én magyarnak gondolom magam, valószínűleg akkor is annak gondolnám, ha külföldön élnék, de nem igazán akarok itt élni. Ugyanazt érzem, mint a hivatkozott poszt írója, hogy az itt élő emberek megkeseredett, lélekölő emberek, akik kiszívják belőled, egymásból, mindenkiből az energiát. De nem csak a vesztes típusok ilyenek, hanem sokkal inkább azok, akik “győztek”. Akiké ez az ország. Ők talán még megkeseredettebbek.

Lehetett volna ebből az országból akár kis Svájcot is csinálni, ha nem kisstílű gazemberek ragadják magukhoz a hatalmat, ha az ostoba, becsapható tömegek nem ülnek fel ezeknek a szar politikai termékkel házaló ügynököknek. Ha nem olyan szinten lenne szellemileg ez az ország, hogy a legátlátszóbb módon és legátlátszóbb trükkel rá lehet sózni egy rossz terméket az emberekre. Mert a politikusaink nem különböznek azoktól, akik “termékbemutatókon” sóznak az emberekre méregdrágán rossz termékeket.

Persze minden nép közt vannak buták, és biztosan mindenfelé lopnak is. Csak van, ahol tartanak a következményektől, és tudják, hogy nekik is ott kell élniük, abban az országban, amit tönkretennének. Míg itt gátlástalanul leszüretelésre való termőfának tekintik az országot, és mint az egyszeri baracktolvajok, akiket nem érdekel a jövő, szüret közben tönkreteszik a gyümölcsfát is.

Fel lehetett volna emelni ezt a kis népet. A “rendszerváltáskor” mi nem voltunk olyan rossz állapotban, mint például a románok, vagy más ramatyabb helyzetben lévő ország. A rengeteg pénzből, ami a térségbe áramlott, oktatni lehetett volna ezt a népet szemléletváltásra, hogy hogyan lehet sikeres egy ember, egy ország, egy nemzet.

Magyarország akkor tette volna a legtöbbet a Trianonban elcsatolt részeken élőkért, ha semmi mást nem tesz, csak csendben sikeres. Ha a környező országok felnézhettek volna Magyarországra, hogy így is lehet boldogulni. Akkor a máshol élő magyarok sem megalázható kisebbség lenne, hanem olyan valakik, akik jobban is élhetnének, ha nem idegenben ragadnak, akiket nem lesajnálni kell az anyaország miatt is. Persze ehhez az kellett volna, hogy ne lopják szét az országot, hanem fejlődjünk, és ne a szegénységünkben nemzeti zászlót lobogtatva, nagy pofával, gyűlölködve menjünk neki mindenkinek. Hanem az energiánkat, az ide ömlő pénzt, és a kapcsolatainkat arra használjuk, hogy megerősödjünk.

Az ország történelmi lehetőséget szalasztott el az ide áramló pénz tehetségtelen elherdálásával és tehetséges ellopásával. Abból a pénzből valóban fel lehetett volna emelni ezt az országot. Ha tényleges szövetséget kötünk az EU-val, ha integrálódunk a nagy családba, és nem integrálhatatlanul, folyamatosan köpködünk a “zsebpénzt adó apura”, akinek a pénzét elfogadjuk, sőt, mindenhol üvöltjük, hogy nekünk az a pénz a családtagi jogon jár, de elmosogatni már nem akarunk érte, és mindenhol azt hangoztatjuk, hogy “apu” egy utolsó szemét állat. Közben pedig a hazug, minket is becsapó Putyin bácsinak visszük le a szemetét szinte ingyen, akihez semmi közünk nincs, csak azért nézünk fel rá, mert ő is megpróbálja kicsinálni “aput”.

Egy normális, ésszel bíró ország politikusai “apu” barátját is megpróbálnák megnyerni maguknak, ha az akkora befolyással bírna, mint ahogy azt képzelik róla. Soros György magyar állampolgár, és valószínűleg kisebb befolyással bír a világban, mint azt mi ordítjuk, de mindenképpen gazdag, és a pénz befolyást is szerez neki. Tehát ahelyett, amit egy okos, taktikus nép tenne, hogy mindent megtennénk azért, hogy az egyik befolyásos állampolgárunkat megnyerjük magunknak, hogy őt kérnénk meg arra, hogy “apunál” elérjen nekünk valamit, mint a hülyék, sikerült politikai haszonszerzésből ellenséget kreálni belőle. A buta tömegek pedig habzó szájjal fröcsögnek “apura”, a barátaira, és éltetik Putyin bácsit és az ő gazember barátait, akikről már többször is kiderült, hogy becsaptak, megloptak és tönkretettek minket.

És miután gyűlöljük aput, akitől a zsebpénzt kapjuk, apu befolyásos barátját az ellenségünkké tettük, és a szomszédban élők is minket utálnak, lenéznek, nem értjük mi “győztesek”, hogy mégis miért nem boldogulunk, és miért vagyunk megkeseredettek.

Hát mégis miért?

Mert ilyen okos nép vagyunk.

[aretsorozat]

2/4.

Út vissza az erdőbe. A diliházban. Bélafing a menedék jogán.

A gyakornokok Teodóránál.

  AURA HUBA, A JELLEM-FEJLŐDÖTT

 Nahát, ha valaki szinte kitörő örömmel vállalkozott a visszaútra, az ki lett volna más, mint Kelen mester, még annak ellenére is, hogy a negyvenezer kékseggű ördögök csaknem olyan imádattal fogadták őt, a Nagy Sötét Erdőből megtértet, mint ahogy Kelemen Virág isteníti szüntelenül. És lett is volna millió dolga.

A Második Pokoli Tolf Kupa lebonyolítása ugyanis már a nyolcad-döntőkig érkezett el. Csaknem negyvenezer játékosból, gondoljuk bele! Tizenegy teljes forduló, plusz a reményágak győztesei, az több,  mint húszezer páros mérkőzés  a 18 tűzoltóvödrös pályákon. Lehet, hogy Dénes Ede barátunk nem egy játékos fenomén, no és a civil életben se tűnt ki igazából eddig semmiben, de a második pokoli tolf kupát lelogisztikázni, azért az nem volt semmi.

No és Kelen mesternek már nem is lenne más dolga, mint lefölözni a sikert,

és a bajnokság atyamestereként a főpáholyban végignézni a meccseket, amibe az első bajnok, az ígérethez híven, szabad kártyával bekapcsolódhatott. Ám Kelen úr ezt nem láthatta. És ez igazán a szívfájdalma volt, nem csak tetette, hogy nagyon bántja. Ám a küldötteknek máris indulni kellett visszafelé, be az erdőbe, el a Mézeskalács Rétre a haramiákhoz, megvinni a hírt, hogy nem kell meghalni, lehet béke, csak a haramiaságot fel kell váltani a túszságra. Hát mondjuk túsznak lenni nem éppen a túlélés legábrándosabb ideája, de még mindig jobb, mint negyvenezer kékseggűvel harcolni, akik immár tényleg dühösek rájuk, nem csak a programozásuk miatt, mert nem kezdhetnek neki rögvest a Harmadik Pokoli Tolf bajnokság előselejtezőinek, hanem velük kell vesződniük.  Nyilván az a helyes döntés, ha kisunnyognak a nagy rengetegből, és megadják magukat.

Kelen úr tehát megy, mert jobb, ha nem marad. Mivel kiderült, hogy Hartai úr avatárja a sátán megbízásából átveszi a táborparancsnok tisztjét. Ezután ki maradna, ha el is mehet? Pláne úgy, hogy a mester vihette magával Ditkét is.

Hogy mért engedte ezt meg Hartai avatárja? Hát nem jószívűségből, az biztos.

Két hangulati oka volt rá. Özv. Huszárnét is utálja látni. És milyen rossz lesz majd visszakullogni nekik ide egy-két heti erdőben turbékolás után.

Ment volna ám Dénes úr is a fiával, hogyne ment volna! Ám az ember ízingek közül valakinek maradnia is kellett, szintén két okból. Az egyik, Hartai avatár utálta volna, ha senki se marad. A másik, hogy valakinek le kellett rendezni a

második pokoli tolf kupa végső küzdelmeit, és nyomban megindítani a harmadikat. És ugyan ki lenne erre alkalmasabb, mint Dénes úr?

Dénes és Eduska tehát maradtak. És bizony igen furcsa nekik ennyi idő után és így találkozni. Nem ám a gyerekszobában, a játszótéren, vagy az iskola előtt,

hanem a negyvenezer kékseggű haditáborában. Eduska vagy tíz centit nőtt ám az erdőben a friss levegőn, a kristálytiszta vízen és a keletlen sütésű, makklisztből készült kenyéren. És ahogy megkomolyodott! És amilyen kis szívós, erős ifjú lett az öt éve még súlyosan szívbeteg kisgyerekből. Hát bizony Dénes úrral madarat lehetne fogatni, amilyen boldog és amennyire büszke az ő fiára.

És ha majd a Gitta ezt meglátja! Mekkorát néz majd!

Ha meglátja.

De mért ne láthatná?

Hát csak nem végződik rosszul ez a túsztörténet. Dénes úr teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy őt, vagy a fiát bántanák ezek a kedves kékseggű ördögök. Mert amilyen ijesztő randának rajzolták és vérszomjas gyilkoló gépnek programozták őket valami sátáni software- sek valahol a Pokol és a Rét között, olyan jószívű, ostobácska és lelkes kis lények ezek. Pláne, ha a tolfról vagy netán a palacsintaevésről van szó – még mindig és mindörökké Hitler-szalonnával.

Nohát akkor, ki menjen még. Hát a Huba mindenképpen. És jómaga is önként, bérmentve jelentkezve! Kiderült ugyanis, hogy a kékseggű ördögök tábori  kantinjába valamelyik vér gonosz software-s ipari mennyiségű alkoholos ital

interaktív opcióját programozta bele! Úgyhogy szabályosan, mint a mesében:

csak kérni kell, és adatik! És ezt úgy képzeljék el ám, hogy megáll a Huba

egy látszólag a semmiben lebegő csap előtt, alátart egy tetszőleges űrtartamú, folyadék tárolására is használható edényt, a tízliteres lábostól a demizsonon át

a stampedliig és azt kívánni: bort a jobbikból, és megnyitni a csapot.

Vagy: sört ide! Netán: lökd a pálinkát, de kifele ám magadból, köcsög!

És a csapból folyni kezd, amit csak kért, amíg csak el nem zárja.

Hát ezt tapasztalta meg a Huba mindjárt másnap, hogy berúgtak a béketárgyaláson, és ő visszatért a tábori konyhába még öt evőkanál disznózsírért, meg egy gyógysörért. Amire rámutatott a csapra a kantinos kékseggű, hogy ott van. De hogy minek van ott, azt eddig nem tudta.

Mivel a kékseggű ördögök alkoholt nem isznak. Ez  nincs benne

az alapprogramozásukban. Ezért aztán nem is tudják, az mire jó.

Erre persze fel lehetne vetni, hogy a tolfról se tudták. És ha Aura Huba felvállalja azt a missziót, hogy a megmutassa az alkoholizálás fájdalmasan gyötrelmes gyönyöreit, amely úgy acélozza meg a jellemet, hogy közben a test tiltakozásával mit sem törődik, talán egészen másképp alakul ez a történet.

Csakhogy Hubának ez az eszébe se jutott!

Nem az, hogy a kékseggűek körében az alkoholizmus kultúrhérosza lesz,

mert dehogy is vágyna, törne ő valaha ennyire nagyra. Egyszerűen csak azt,

hogy letelepedik a csapnál, vagy nem megy nagyon messzire tőle, és előbb több hónap kényszerű absztinenciáját felejti, aztán pedig jó előre iszik jósokat, mert ki tudja, mit hoz a holnap, és mondva vagyon: amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra!

De nem!

Aura Huba a Nagy Sötét Erdőben jellemfejlődött!

Kérem!

Úgy döntött, hogy: a francba! Hát ha ilyen is tud lenni a Pokol!

Hogy a semmiben lóg a csap!

No de éppen ez az! A gonosz szívatás, nemde? Mi lesz úgy belőle, vele egy-két héten belül, ha annyit vedel, amennyit csak akar?! Mennyország ez így vagy az örök kárhozat?

És háborgó lélekkel ugyan, de jelentkezett a visszaútra.

Na és akkor Miska Kancsónak muszáj mennie. Elvégre ő az, akiben mind a két fél csakis megbízik.

Egyetlen kérdés maradt csak. Vajon kékseggű menjen-e velük. Vagy Teodóra asszony avatárja. Vagy valaki főtiszt ördög?

Hartai úr avatárja sokáig tűnődik, hogy a programigazgatója vagy a Fővezérlő Főaltábornagy Bajtárs pofája puszta látványát rühelli- e jobban.

A kérdés eldől akkor, amikor meglátja a szeretett vezért jógaülésben

levitálni, mint valami rémálom zen Buddha, miközben ezt mormogja:

- Akkor se basztok ki velem, akkor se basztok ki velem…

                                       O

 KI A GONOSZ?

 Kertai Uhu meg azt nem érti, mit keres itt ez a két kis nyikhaj, ki engedte ezeket be ide. Annak ellenére ingerültté teszi a látogatásuk, hogy tisztelettel szólnak hozzá, mi több, számára jó hírrel szolgálnak.

- Tetszik érteni, amit mondok, Kertai bácsi?- kérdezi a kis Vágási lány, mögötte meg az a nyikhaj kis tetű a kamerával az arca előtt. -  Maga a Sátán keverte be magát valahogy a kábel tévé adásába. Pontosabban nem saját magát, hanem a

Poklot. És ez a körülmény magát igazolja. Maga nem bolond, Kertai bácsi!-

Boglárka a volt gondnok elé tolja a mikrofont, választ vár. Kertai Uhu arca meg se moccan, kissé üveges szemmel bámul a lányra. Boglárka meg az ő szemét

vizsgálja. Tökre besárgult a szeme fehérje, és ijesztőek vérerek benne. Hát ez a szegény öreg vajon milyen gyógyszert kaphat? A lányt elfogja valami kétség, egyáltalán érti-e még Kertai a szavakat. Ezért megint kérdezi: - Tetszik érteni?

- Uhu. Nem vagyok hülye.

- Nagyszerű! És mit tetszik ehhez szólni?

- Nem vagyok hülye.

Jobbágy Penész csoszog be a társalgóba. Megáll, a forgatásra mered.

Hát ő sincs sokkal jobb mentális állapotban, mint a szoba – és sorstársa.

A tekintetét elfordítja a csoporttól, aztán egy percig maga elé mered, vajon mit akart az imént. Végre az eszébe jut, a hűtőhöz lép, kinyitja, megkeresi a

nevére felcímkézett vegyes gyümölcsbefőttet. A terem legtávolabbi sarkához viszi, ott leül egy asztalhoz, a befőtt kupakját lecsavarja. Aztán nem kezdi el enni, hanem csak bámulja. Közben a két leendő média guru tovább dolgozik.

- A Kertai bácsinak nem tetszik őrültnek lenni.

- De.

- De…mi?

- Nekem nem itt kéne ám lennem, uhu?

- Nem bizony- hanem a börtönben, a köztörvényesek között, tehetné hozzá Boglárka, de ennyire nem lehet ünneprontó.

- Te is tudod?

- Már hogyne tudnám? Most mesélem, hogy a tévében…

- Nekem megígérte! – vág közbe váratlan hévvel Kertai. Az arca megelevenedik, amennyiben eltorzul az őt ért igazságtalanságtól. Boglárka meg ijedten hátrahúzódik, hátha túl ideges lett a beteg hirtelen.  – Megígérte, hogy egy saját űrbázist kapok! Vagy egy kisbolygót saját halásztóval és a kis piros palánkú csónakommal!

- Ki ígérte meg?

- Megígérte!

- De ki? A Sátán?

- Az űrcsótány!

- Űr…csótány?

- Ha kinyírom ezt a kölyköt, meg a másikat, akkor!

- Hát nem csak elrabolni kellett?

- Mi? Az nem az a kölyök volt!

- Jaj, Kertai úr, akkor kiről tetszik most…

- Én ezért kétszer is meghaltam!

- Mert a Sátán…

- Hagyjon nekem békét a Sátánnal! Az is csak átvert. Engem mindenki

csak szívat! De mért? Mert hagyom! De mostantól már nem hagyom.

Gonosz leszek, mint ezek!

Benjamin szól ki a kamera mögül – Figyelj, csajszi, menni kéne- de még

forgat és Kertai arca van a képben.

- De ti még nem tudjátok, milyen lesz az, amikor a Kertai gonosz.

Uhu? De majd megtudjátok!

- De az imént a Sátánról tetszett beszélni űrcsótány képében?

- Nem! Mért nem figyelsz?

- Én figyelek, csak…

Jobbágy Penész szólal meg. Közben rájött, mit akart a vegyes befőttől.

Viszont kanalat nem hozott, tehát kézzel halássza ki a szirupban ázó gyümölcsöket.

- Alma ez, avagy körte? Ez itt a kérdés.

Benjamin megállítja a felvételt, Jobbágy Penészhez fordul, aki mutató ás hüvelyujja közé csippentve csakugyan egy eldönthetetlen származású, hulla szürke gyümölcs darabkát fürkész. Boglárka is félbehagyja a „Kertai- riportot”, most a sajátosan megosztott személyiségű honatyát kérdezi.

- Parancsol?

- Akkor nemesebb a lélek, amikor bekapja, vagy amikor kiokádja?

- Mármint azt a befőttet?

- Halló!- szólal ki Jobbágy úrból Helló egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzerv lélek esszenciája is.

- Igen, most ezt a befőttet.

Boglárka int Benjaminnak, a forgatás megy tovább.

- És azt tetszett hallani, mi történt kint a világban?

- Támad a Mars?

- Az még nem. De jelentkezett a Sátán.

- Itt volt az ideje.

- Az Önben lakó személyiség ugyebár egy olyan pokoli bolygóról származik?

- Meg én is, Helló!

- Üdvözlöm, tisztelt Helló úr!

- Hello!

- Hé! Mért nem tőlem kérdezi meg, hogy lesz Kertai Uhu gonosz?

Benjamin a kamerával Kertai felé fordul, de rosszul teszi, mert így lekésik

Jobbágy Penészről is.

- Maga már így is az, Uhu madár!

- Én?

- Ez direkt az ágyba szarik!

- Én?!

- És olyan büdös van tőle, mint a pöcegödörben.

- Uhu madár nem szarik.

- De maga szarik.

- Őt fogom először megölni! – mutat Kertai a nagyon beteg honatyára.

- Én okádok, maga szarik.

- Egy párnát szorítok majd az arcára, azt akkor megfullad.

- Majd jól tökön rúgjuk mi magát.

Mindezt olyan csendben, társalgási hangon mondják, mintha csak az időjárásról, vagy a tegnapi ebédről beszélnének. Bár ez utóbbi nyilván kiváltana belőlük

vehemensebb indulatot. Boglárka meg a Csipszarra néz tanácsért, aki közben úgy döntött, hogy a honatyát tartja a kamera képében. Az közben az arcába tolja a darabka befőttet, ízleli, rágja, lenyeli, közli.

- Talán körte.

- A befőttjét fogom megmérgezni.

- Jó.

- Azt hiszi, nem tudom, mivel? Nekem vannak kapcsolataim.

- Mérgezzen.

- Én még pestist is tudok szerezni, Penészkém!

- Én meg kettő olyat szólok, és maga elevenen rohad meg.

- Igen?

- Igen.

- Tessék akkor, szóljon!

Jobbágy Penész rejtélyes mosollyal turkál bele a befőttes üvegbe, egy

hámlott bőrű szilvaszemet emel ki. Ennek a mibenlétével nem lehet probléma,

hamm, bekapja, rágja, nyel, a magot éles sercintéssel Kertai felé köpi.

A szilvamag persze a minimális szükséges öt méteres ívet nem járja be ahhoz,

hogy a gondnok urat arcán találja, ám magával a gesztussal Jobbágy Penész így

is elégedett. Benjamin meg ahelyett, hogy elkezdene rettegni, itt mindjárt két

közveszélyes őrült egymásnak esik, vigyorogva élvezi a jelenetet.

- Uraim!- próbál békíteni Boglárka. Annyit elér, hogy az elmebetegek figyelmét

magára tereli. – Kérem! Ugye nem akarnak komolyan összeveszni?

- De.

- Uhu madár, dögölj meg!

- Hello!

- De hát a legutóbb még ilyen jó pajtások voltak! – mutatja  a leány, két mutatóujját össze összefonva, nem törődve azzal, hogy ehhez a mikrofon annyira útban van, hogy le is ejti a padlóra, ahol az gyanúsat nagyot koppan.

-Ó, bassza meg! – káromkodja el magát a médiumok gyöngye. És a csipszar ezt is, naná, hogy felveszi. És akkor ki a gonosz? Benjamin, vagy Kertai?

                                                o

  BÉLAFING MÁR NEM BÜDÖS

 - Mi az, hogy nem adod ki?!

- Ha akarnám, se tehetném- mosolyog vásottan a vén pojáca.

- Mi az, hogy nem tehetnéd?

- Ez az, te kis pöcs, hogy nincs olyan intelligensnek mondott, tehát civilizált lény az univerzumban, aki kiadna a biztos halálnak egy politikai menekültet.

- És mért politikai menekült ez?

- Mert menedékjogot kért, azért.

- De ez itt nem politikus, hanem egy pribék, egy csicskás, egy gyáva tetű!-

Szadó Nagyúr egyre jobban hergelődik bele az érvelésébe, ahogy a Zeusz

mögé bújt Bélafingra mutat vádlón megnyúlt kéznyúlványa ujjnyúlványával.

- Azt nekem nem volt jogom vizsgálni, hogy a menedékkérés benyújtásának

mennyiben volt valóságos alapja- jogászkodik még mindig Zeusz. Rég mulatott ennyire jól, azt meg kell állapítania. Ahogy ez a büdös kis kvargli, aki magát Szadónak és pláne Nagyúrnak meri nevezi az ő bolygóján, hepciáskodik.

- És mióta lennél te intelligens meg civilizált?- pattog tovább a „nagyúr”  a főisten kompetenciáját kétségbe vonva, amire az már összevonja bozontos, ősz szemöldökét.

- Nono. Az egész emberi faj nekem köszönheti, hogy már nem a fákon csücsülve makognak. – Na most ez egyrészt súlyosan nem igaz, másrészt meg olyan is az emberi nem, hogy kár ám ezzel dicsekedni, de ezt a csíz hím nem tudhatja, ezért már riposztot kell kieszelnie, ami persze éppen ezzel van összefüggésben.

- Mit érdelek engem az ergya néped, amikor még azt se tudjátok megmondani,

hol vannak!

- Mért ne tudnám?

- Akkor hol?

- Arra-  mutat fel a kék égre Zeusz, és már vissza is tért az a szívatósan vidám kedve.

- Merre arra?

- Arra- arra.

- Szóval fogalmad sincs, te vén húgyagyú fasz- morog mindegy gúnyosan Szadó. És Zeusz jókedvének másodszor is oda, tehát megint összevonja bozontos, ősz szemöldökét, és most már úgy is marad. A pimaszságnak is van egy olyan határa, amin túl már nem szórakoztat. Aztán Zeusznak és az egész Olümposzi pereputtynak tényleg fogalmuk sincs, merre lehet a Föld, mivel exodusukat az űrpolipokhoz hasonló lényektől rendelték meg, gondolván, istenekhez és isteni lényekhez méltatlan dolog olyasmivel bajlódni, mint csillaghajó, navigáció, meg efféle kamu baromságok, amikor minden épeszű

lény tudja, hogy a mennybolt nem más, mint egy hatalmas, fekete üvegbúra, rajta kis arany pettyekkel, és minden, ami nem a Nap alatt van, az csak káprázat, illúzió.

Zeusz tehát veszélyes halkan szól a hepciás kvarglihoz, aki ott ágál a

mentőkabinnak nevezett kis röpülni képes egyajtós szekrény mellett.

- Vigyázz a szádra, kvargli!

- Mért vigyázzak, megint agyoncsapsz?

- Például.

- Kár a gőzért, látod, élek.

- Attól én még újra megölhetlek. – És ez is így igaz. Szadó Nagyúr ne tudná, minő öröm telik olyan lények lemészárlásában, akik utána hajlamosak feltámadni, csak hogy újra és újra legyilkolhassa őket, mindig hosszabban tartó és egyre perverzebb kínzások tetőpontjaként?

- Viszont figyelmeztetlek, az Űrbékánk minden veréb csúzlinál hatékonyabb fegyvere a bolygódra irányul, és csak egyet szólok, itt egy atom nem marad egyben és szárazon.

- Blöffölsz.

- Én nem.

- De akkor neked is véged.

- Leszarom.

Zeusz megfürkészi a kis kvarglit, vajon komolyan vehető-e a fenyegetése.

Aztán a háta mögött kushadó Bélafinghoz fordul.

- Na, öcsém, akkor mi legyen?

- Ne adj ki neki, esdve kérlek!

- De ez itt azt állítja rólad, nem is vagy politikus.

- Attól még üldöznek.

- Hallod? – fordul Zeusz vissza Szadóhoz.

- Üldözünk? Béla fiam! Hogy lehetsz ennyire hálátlan? Ki üldöz, bánt téged?

- Te!

- Én?! Hallod ezt, Zeusz? Megteszem ezt itt általános helyettesemnek, ő lehet

a csillaghajómon az ügyvezető kapitány, az ügyvezető fő kínzómester, teljhatalmú nagyúr. És én üldözöm? Aki csak pihenni vágyom közös barátunknál, a cizelláltan kulturált Karószemű Küklopsznál? Hát mivel bántottalak én meg valaha, Béla gyerek?

- Mindennel!

- Hát jó. Maradj. Zeusz, ezt még megbánod.

- Most megint fenyegetsz?

- Dehogy. Nagyobb átok lesz ez rajtad, mint rajtam az a három ribanc.

Az a három szirén.

- Hallottam, hogy rablottad el őket, tehát úgy kell neked!- kezd ismét jókedvre

derülni az öreg főisten.

- Nem tagadom ők meg az én átkom. Tartsd tehát meg ezt a hálátlant, ezt az árulót! Viszont kérném vissza az Űrbékám leszálló egységét.

- Azt az izét ott? – mutat a főisten a távolabb szomorkodó járműre.

- Igen, azt.

- Hát…sajnos azt se kaphatod meg.

- Nem?

- Nem.

- De mért nem?

- Kell nekem.

- Mire?

- Az mindegy.

- Utazni készülsz?

- Talán. De lehet, hogy pásztor kutyának használom. Béla barátom azt mondja,

tudna belé programozni ez ökörterelő, számon tartó, és marhatolvaj

jelző/megsemmisítő funkciót.

- Úgy van, ó, Zeusz, nem probléma.

- Hallod.

Szadó Nagyúr úgy néz Bélafingra, azzal a bánatosan nedves szemnyúlvány

tekintettel, amitől a hideg futkos a csicskás hátán. Ó, igen, ez az a nézés.

Ami után a nagyúr legvadabb, legfájdalmasabb kínzás ötletei születnek.  Bizony, ha így látod rád nézni Szadót, nyugodtan rebegheted, ó, anyám, bár meg se szültél volna. Már ha anya szült egyáltalán.

- De az is lehet, hogy csak lekapom a tetejét, a két félbe földet teszek és virágot ültetek belé…- morfondírozik Zeusz a leszálló egységet méregetne, de fél szemmel hívatlan vendégét lesi, megüti-e már végre a guta.

De nem üti meg.

Ehelyett váratlanul lehiggad, a főistenre mosolyog, mint akinek valami egészen zseniális jutott az eszébe. A csíz nagyúr szájszervének ilyetén mozdulata annyira hátborzongató, hogy mér Zeusz is azon vesz észre magát, hogy hátrál tőle két lépést, éppen ráhágva Bélafing lábnyúlványára, aki persze egy apró szisszenésnél hangosabbat dehogy is merne kiadni magából, holott

a testes vénség éppen egy tyúkszem nyúlványát tiporta meg.

- De várjál már, Zehucsi!

- Mi van?!

- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe!

- Minek szólítottál az előbb engem?!

- Jó, jó, Ó, Zeusz! Hallgass meg!

- Húzzál anyádba!

- Mindjárt húzok, csak hadd mondjam!

- Ne engedd neki, ó, Zeusz- súgja könnyezve Bélafing, és közben azt is elhatározza, bármi történjék is, soha többé nem hanyagolja el a tyúkszem nyúlványait.

- Ez itt azt mondja, ne engedjem.

- De te rám hallgass, ne egy csicskásra!

- De ő a saját politikai menekültem, te meg a hívatlan, kellemetlen látogató vagy. Egy büdös, zöldült kvargli darab, amit csak azért nem csapok agyon egy mennykővel, mert oltári büdös lesz. Már most is elég büdös van.

- Az nem tőlem van, az a „politikai menekülted” szaga.

- Őt minden nap ökörhúgyban megfürdetem.

- Szóval ennyire jóban vagytok…

- Térj a mondandóra, vagy távozz!

- Legyél te az Űrbékám új kapitánya!

- Én?

- Hát! Ki lenne nálam alkalmasabb erre a tisztségre?

- Ugyan!

- Gondolj bele, Ó, Zeusz! Egy főisten főkapitány. Egy nagyon nagyúr!

Aki mostantól úgy repked, ugrál csillagrendszerek és galaxisok között, ahogy mostanában a budira mászkálsz, ha szólít a szükség! Lényeket, népeket hódíthatsz meg, teheted őket rabszolgává, kényszerítve, hogy imádjanak, mint istenüket.

- Azt nekem sose kellett kényszerítenem, mivel isten vagyok.

- Annál jobb. De ha mégse imádnak eléggé, vagy neked tetszőn, az űrbéka fegyverzetével csillagokat robbanthatsz fekete lyukká akár. Bár azt a Csillagközi Klub tagjai nem igen csípik. Viszont egy bolygót, rajta néhány milliárd izgága lénnyel bármikor felrobbanthatsz, kiirthatsz. Na?

Nem csábít?

- Ne fogadd el, ó, Zeusz!- súgja Bélafing, de a főisten kissé ingerülten odacsap, tenyérháttal arcnyúlványon találva a csicskás pribéket, aki ettől messzire repül,

nagyot koppan és elhallgat.

Aztán bizalmatlanul fürkészi Szadót, aki megpróbál minél barátságosabb és ártatlanabb képet vágni, már ha ez egyáltalán lehetséges lenne egy csíz hím

ábrázatával előállítani. Zeusz egy kicsit elbizonytalanodva szólal meg.

- De ebben neked mi az üzlet?

- Nekem?

- Neked, kvargli.

- Semmi.

- Ne hazudj!

- Jó szívből kínálom neked, ó, nagyúr!

- Akkor nem kell.

- Rendben, bevallom: az űrhajómmal együtt járnak a szirének is.

- Azok, akiket elraboltál, és akik átkukkal sújtottak?

- De rád, mint a főistenökre, nyilván nem érvényes az átkuk.

- Ki tudja? A Moirák talán felettem is állnak.

- Ne már! A Karószemű úgy mesélte, ők is a te lányaid.

- Lehet. Egy időben sokszor háltam együtt Nix-szel, az Éjszaka Úrnőjével.

- Dicsekedsz, mi?

- Jó kis csaj volt, nem mondom.

- Mivel éjszaka volt, nem is láttad…- Zeusz csak rálegyint a csíz hím alantas és gyenge gúnyára.

- Így lehet, hogy a Fonó, a Sorsfordító és a Kérlelhetetlen nevezetű hölgyek az én magom gyümölcsei. Ők azok, akik a haladók sorsát fonják, forgatják és a végén, nyisz… ha éreted, mire célzok.

- De te is halhatatlan vagy.

- Na és? Olyat még nem hallottál, hogy a gyerekek a szülők fejére nőnek?

- Mi a keletető kádakból bújunk elő…

- Úgy is néztek ki.

- Nem vitatom.

- Még szép.

- Tehát? Hogy döntesz?

- Meghallgattalak, tehát távozz!

                                       o

  CSAK EGY EGYSZERŰ JÁTÉK!

 És a gyors reagálású réti média hadtest, úgymint Vágási Cs. Boglárka riporter és Eilig Cs. Benjamin operatőr már a H’aka irodaházban forgatnak, pedig nincs tizenkét órája, hogy kiléptek a diliházból, megvágták az UHU madár nem is bolond, illetve már dehogy nem az, Jobbágy Penész képviselő és egykilós kiszerelésű öntudatra ébrest pokoli prófétával és Helló úrral együtt című anyagot. Molyirtó Mosolyú Mónika javaslatára erre az anyagra nem ártana egy rövidebb címet is kitalálni, mert amire végére forogna a film, már le is telne a reá szánt műsoridő.

Szóval csak hazaestek a vágószobából, hűvösen elbúcsúztak a lépcsőházban,

V. Cs. Boglárka felliftezett a lakásba, E. Cs. Benjamin pedig letrappolt az alagsorba, nem lett-e attól a kifestett raktárhelyiség fehérebb, hogy már harmadik napja nem nyúlt se pemzlihez, se ecsethez, hanem a fal csak és kizárólag szárad. Nem lett. A falon a földrajzi helyzet változatlan. Vannak csodálatosan hófehér foltok, mint igazi, még sosem bejárt, felfedezetlen

sarkköri tájak, aztán ott vannak a piszkos szürkék és a tarkán rondák.

A plafon pedig maga a katasztrófa.

Benjamin megpróbálta úgy nézni, hogy nem is annyira rossz ez. Előbb igen tágra nyitott pupillával, aztán csak résnyire nyitott szemmel. Hát nem, nincs az a trükk…

Hát persze, nem trükk kell ide, hanem idő. Ami neki nincs. Mert egész nap rohangál Boglárka után, mint egy mérgezett egér.

Benjamin kissé megverten zárja be a majdani kéjlakja vasajtaját. Elsomfordál

a régi próbahelyiség mellett, ahonnan mintha zene szűrődne ki. Eszerint Kisbabos Ótvar bent mulat. Benjamin egy pillanatra megtorpan, bekopogjon-e.

Aztán nincs kedve, halad tovább. A gondnoki iroda zárva. Azt meg kell adni,

Matyi(k) nem sok oxigént pusztít itt lent. Meg aztán a közös helyiségek tisztasága se az a patyolat. De ha Janka néninek jó így – bár a nagynéni meg el van havazva a panziójával… Tényleg meg is kéne kérdezni már Kovács docit, mire mert a rábeszélő képességével Maráczi vállalkozóval szemben.

De most ismét munkában.

Teodóra asszony az irodájában fogadta őket. Elegánsan, tökéletesen kisminkelve, mint mindig. Hozzá képes V. Csajszi Boglárka egy szakadt mucsai luvnyának látszik, ahogy a kezében a mikrofonnal valami értelmes kérdésen töri az amúgy aranyos kis fejét, és amelyben amúgy és általában igen nagy sötétség honol. Bár az is lehet, hogy savanyú a szőlő, ifjú úr? Hogy csak a munka, és semmi intim kapcsolat? Még egy cinkos mosoly se?

V. Cs. Boglárka vidáman nosztalgikus hangulattal kezdi.

- Teodóra asszonyt nem kell a Gazdag Kábel nézőinek bemutatni.

- Ó, köszönöm.

- Bár önt nem úgy, mint a H”ka program menedzserét emlegetjük.

- Hát…ezt a beosztásomat még kimondani se lehet könnyű…

- Még emlékszem arra a fantasztikus műsorra, amikor a tévénk Mi Az A Rézfánfütyülő pályázatának egyik nyerteseként azt a számítógép vírusölő manót be tetszett mutatni.

- Hát igen… - olvad le egy pillanatra Teodóra álcáján a mosoly.

- És az elő karácsony? Ahol azon a nagy kivetítőn is láthattuk a Hyde Pad előtt?

Az is mekkora volt!

- Nos, csakugyan…- Teodóra asszony már nem mosolyog, hanem hidegen fürkészi a kis Vágási lányt, mire akad kilyukadni. Csak nem emlékszik az eseményekre? Bár nyilván nem, akkor nem mímelné itt a lelkes napközist.

Ama kavarodás után, amikor is megpróbálta eliminálni az összes a Földön, vagyis a Réten élő halek csillagvándort, sikertelenül, az űrpolipok a régi jó, mindig hatékony „Sötét zsaruk” villantással éltek. Így aztán a rétiek zöme úgy emlékszik arra az elő karácsonyra, kivéve minket, akik beavatottak, hogy az bizony király jó buli volt eszméletlen video, hologram és egyéb show elemekkel, nem is szólva hozzá az ingyen sör, bor, pálinka, virsli, amit Teodóra asszony állt a Microsofttól kapott pénzből. Tényleg, abból mi is lett?

Ja, igen. Hartai úr visszafizette a világcégnek a százezer dollárt, mert a Vírusölő Manó a réti szilíciumvölgy vezérhajója lett. Egy darabig. Aztán…

Na, arra lenne a gyors reagálású média hadtest igazából kíváncsi.

De addig még illik pár kérdést feltenni, nemde?

- No és mi lett azzal az aranyos kis manóval, kedves Teodóra asszony?

- Ő sajnos nyugdíjba ment.

- Nyugdíjba?

- Nem fejlesztettük tovább.

- Ajaj…

- És tudják, a mi szakmánkban egy-két év alatt minden reménytelenül elavul.

- Tehát mégse a kis manó lett a Réti Szilícium Völgy zászlóshajója.

- Hát nem.

- Hanem egy másik projekt.

- Hát igen.

- A Hell Combat.

- Bizony az.

- De ez nem saját fejlesztésű software, ugye?

- Nem.

- Ha nem üzleti titok, elmondaná, kitől vették?

- Most azt várja, gondolom, hogy rebegve bevallom, magától a

Sátántól, ugye?- Teodóra újra hűvös, elegáns, a sminkje tökéletesebb, mint azelőtt, pedig hozzá se nyúlt azóta. Hiába, ha valaki az emberi álcáját, igen fejlett űrlényként, kimondván az elkerülhetetlent: őrült űrcsótány anyaként

belülről is szabályozni, igazítgatni tudja…

- Amióta lement az a bejátszás a tévénkben, mi mást kérdezhetnék?

- Igaza van, kislány, magának ez a dolga.

Ez a kislány minősítés erősen leereszkedőnek, lekezelőnek hangzott, V. Cs. Boglárka kezében meg is remeg a mikrofon, de aztán profin folytatja.

- Én is úgy vélem, köszönöm.

- Nincs mit.

- Szóval magától a Sátántól vették a licencet?

- Nem.

- Akkor kitől, ha nem titok.

- Erről csak Hartai úr tudna nyilatkozni.

- De ő halott.

- Eléggé.

- Viszont mégis ott volt azon a fura béketárgyaláson, önnel együtt, ahol az asztal egyik végében egy iszonyat melák kékszínű ördög ült, a másikon pedig egy eleven Miska Kancsó.

- Az csak Hartai meg jómagam avatárja volt, nyilván.

- No és Kelen úr? És Aura Huba? Ők is avatárok voltak?

- Mi mások?

- Hús-vér emberek?

Teodóra felnevet, a fejét csóválja. – Egyszerűen nem értem, hogy képzelhetik ezt? A Hell Combat egy video játék. Ami annyit jelent, mint azt maga nyilván tudja, hogy csak számok és utasítások döbbenetes bonyolultságú halmaza. Ami mégis csak elfér egy akkora gépbe, mint ez az íróasztal, ami mellett most ülök.

És igen, azért vállaltam, hogy ebben a meglehetősen hisztérikus hangulatban, ami a Réten uralkodik, nyilatkozok magának, hogy egyszer és mindenkorra

megértse mindenki, ez lehetetlen, ez képtelenség. Ilyen még egy elvetemült, ám fantázia dolgában igen szegényes sci-fiben sincsen, nem hogy a való világban.

Ezt legyenek kedvesek a tisztelt nézők, a szeretett rétiek végre elfogadni, elhinni, tudomásul venni. Oké így?

- Nekem oké.

- Szuper.

- De akkor hol vannak?

- Már azok, akik eltűntek?

- Azok.

- A rendőrség is ezt kérdezi tőlem. Tőlünk, most nyugodtan használhatom a többes számot. Fogalmunk sincs. A Hell Combat egy interaktív virtuális játék, ami hála az égnek, igen népszerű… volt a legutóbbi időkig.

- De már senki nem mer játszani?

- Nem sokan.

- Nem csodálom.

- Tudják maguk, hogy ez az ostoba rémhír mennyit ártott az üzletnek?

Már elnézést, hogy az ostoba szót használtam, természetesen senkit nem akartam megsérteni.

- No de az üzlet…

- Az munkahely. És a Rétnek tenger sok iparűzési adó. Kérem! Maguk itt, amióta csak működni kezdtünk, a céget meg pláne a megboldogult Hartai urat ekézik. Hogy mi az a szörnyű tank a székház előtt. Hogy biztos mi raboltuk el a pokoli játék szenvedélyes rajongóit. De mért nem kérdezi meg azt valaki, mért

lenne az jó nekünk? Hiszen akit a monitor „beszippantott”, az bizony már nem játszik többé, tehát nem is regisztrál, nem kattint, nem fizet.

Boglárka közbeszól. - Vissza kell térnem a kalóz bejátszáshoz.

- Igen?

- A Sátán a Hegyit Beszélő Gyermeket akarja.

- Ezt mondta a Hartai-avatár, tudom- bólint Teodóra.

- És akkor? Ez nem indító ok?

- Jaj, kislány, ezt maga nem gondolhatja komolyan.

- Mért nem?

- Mert maga ott a mikrofonja mögött egy viszonylag normális, úgy értem épeszű emberkének tűnik.

- És?

- És akkor gondoljon ebbe bele! Mit akarhat a „Sátán” és lakótelepi kissráctól?

- Tetszik látni, ez itt a kérdés.

- Az elrablások, aztán ez a kalózadás, ezt jól mondta, mert az volt. Nem hiszem el, hogy a mai világban nem lehet kideríteni, ki áll a dolog mögött és mi az igazi célja ezzel! Ahelyett, hogy rémhíreket terjesztenek és minket zaklatnának, akik csak egy mezei video játékot akartunk szép csendben, normálisan működtetni.

[stickalittle]

Volt valami pályázat, hogy 4000 karakter alatt kellett írni egy novellát. Ezt küldtem be. de nem voltam az első húszban, úgyhogy ide kiteszem.

Gyuri bácsi nyolcvanhét éves volt. Ha a koráról kérdezték, a pontos számadat mellé mindig hozzátette: „félúton a születés és a halál közt”. A mondás az idők múlásával egyre inkább vesztett komolyságából, de Gyuri bácsi megszokásból – és talán babonából is – soha nem felejtette el kiegészíteni ezzel a kis formulával a válaszát.

Gyuri bácsinak nem volt felesége. Ahogy nem voltak gyerekei sem. Az egyedüli élőlény, akivel megosztotta a lakását, egy Zápor nevű kutya volt. Az öregember maga sem tudta, hogyan lett kutyája, ha erről kérdezték, csak annyit válaszolt: „lett”, és ez fedte is a valóságot. Egyik nap még nem volt, másnapra lett.

Talán az eb sem tudta, hogyan lett gazdája. Tizenhat évvel azelőtt egy tavaszi viharban a mennydörgéstől ijedten-remegve futott ez első ember után, akit meglátott az utcán. Ő volt Gyuri bácsi.

Az idős ember csak a lépcsőházban vette észre, hogy az állat beszökött, és farkát behúzva, ázottan, reszketve kuporog a lába előtt. Gyuri bácsi egy ideig hümmögve nézte, aztán kinyitotta földszinti lakása ajtaját, majd odaszólt: „no, gyere”. És a kutya ment.

Gyuri bácsinak előtte soha nem volt kutyája, nem is nagyon tudta, mit kezdjen vele. Enni adott neki, amikor ő evett, és kivitte sétálni, amikor ő sétált. Kezdetben Gyuri bácsi csak naponta egyszer sétált, később Záporra és a lakás takarítására való tekintettel kétszer.

Aztán szép lassan, ahogy múlt az idő, összeszoktak. Gyuri bácsinak csak mozdulnia kellett, hogy Zápor tudja, hogyan viselkedjen, és a kutyának csak nyüszögnie kellett, hogy Gyuri bácsi tudja, mit szeretne. Egyszóval Gyuri bácsi már nem tudott meglenni Zápor nélkül, és Zápor nem tudott meglenni Gyuri bácsi nélkül. Hát így éldegéltek nagy szeretetben Gyuri bácsi és Zápor a születés és a halál közt.

Gyuri bácsit nem sok minden aggasztotta. Nem aggasztotta a légszennyezés, nem aggasztotta a bűnözési statisztika, nem aggasztotta a közlekedés, egyetlen dolog miatt aggodalmaskodott, hogy a korára vonatkozó, megrögzött formula már régóta nem igaz. A félutat bőven elhagyta, olyannyira, hogy tudta, lassan itt az idő. Egyre kevesebb dolgot élvezett az életből, az ételek íze már régóta nem érdekelte, az emberi kapcsolatok hidegen hagyták, és az ízületeibe úgy bemarta magát a kor, hogy az ágyból is csak Zápor kedvéért kászálódott elő néha. De nem is az idő közeledésétől félt, hanem attól, hogy Záport magára hagyja.

Gyuri bácsi gondolatainak nagy részét a kutya töltötte ki. Mi lesz Záporral? Mit kezdjen vele? Beadja egy menhelyre? Mégiscsak tizenhat évet húztak le közösen, nehezen válna meg tőle. Főleg most, hogy az idő érkezik. Mégsem hagyhatja magára Záport a földszinti lakásban. Ki fogja gondját viselni, ki fogja etetni?

Gyuri bácsi ezektől a gondolatoktól egyre komorabb lett, egyre kevesebbszer mozdult még Zápor kedvéért is, csak nézte a rongyszőnyegen békésen heverő kutyát, a fejét csóválta, és nagyokat sóhajtozott.

– Mi lesz veled Zápor? – szólt inkább magának, mint a kutyának, de az üres lakás nem adott választ a kérdésére.

Aztán egyik nap nem volt tovább. Gyuri bácsi megérezte. Nem tudta magának sem megmagyarázni, hogyan és miért, mégis tisztában volt vele: ennyi adatott. Talán még el is mosolyodott volna rajta, „micsoda bolondság”, ha napok óta nem nyomta volna a lelkét Zápor sorsa. Amennyi örömet okozott a kutya azelőtt, most, amikor éppen könnyebbségre lett volna szüksége, csak gondot adott.

Gyuri bácsi még utoljára lassan felállt, dobogó szívvel az állathoz sétált, és kissé görnyedten lefeküdt mellé a rongyszőnyegre.

Zápor felemelte a fejét, szomorú tekintettel nézett rá, talán tudta, mi következik. Közelebb kúszott Gyuri bácsihoz, óvatosan fúrta orrát az öregember keze alá, és az aszott marokból tekintett gazdájára. Aztán lecsukta a szemét, aprót nyikkant, nagyot fújt, és többé nem vett levegőt.

Gyuri bácsi egy picit meglepődött. Majd végigsimított a mozdulatlan kutyán, bólintott és végre elmosolyodott.

– Jó kutya – motyogta, és ő is utat engedett az időnek.