#VárosiCsoda

[tejbepapy]

Természeti csendben áll a villanyoszlop az út mentén, mint egy magányos őrszem, figyelve az élet sűrűjét, amely körülötte forog. Olyan állóképességgel és méltósággal viseli a körülötte zajló élet forgatagát, amelyet csak a természetes elemek időnkénti tombolása zavar meg. A villanyoszlop testesíti meg azt a csendes erőt és állhatatosságot, ami hiányzik az emberi tapasztalatból, de amire néha irigykedünk.

Nap mint nap látja az emberek siető lépteit, az autók zaját, a városi élet mindennapi apró csodáit és tragédiáit. Az idő múlását nem az órák jelzik neki, hanem az élet körülötte változó hangulatok és zajok. És ő mindvégig áll ott, mozdulatlanul, mintegy vállalva az élet súlyát, miközben az emberek csak haladnak, mintha nem is létezne.

De amikor az este leple leszáll a városra, és a sötétség eluralkodik az utcákon, a villanyoszlop életre kel. Mint egy hűséges őr, felgyújtja a lámpákat, hogy fényt és biztonságot nyújtson azoknak, akik még mindig az utcán vannak. A fénye értelmet ad az éjszakai csendben, egyfajta vigaszt és reményt sugározva a magányos járókelők számára.

És így telik el minden este, a villanyoszlop hűségesen teljesíti a szolgálatát, még akkor is, ha senki sem figyel rá, senki sem veszi észre. Olykor észrevétlen marad, mint egy árnyék az élet zajos színpadán. De mégis, az ő jelenléte elengedhetetlenül fontos a városi élet szövetében.

Mégis, a villanyoszlop sosem mozdulhat ki a helyéről. Az ő sorsa az, hogy ott álljon, ahol van, és hűségesen szolgálja azokat, akik körülveszik. Talán ez a sors mindannyiunkét is jelképezi: hogy néha csak állunk, és figyeljük az életet, miközben a világ körülöttünk változik. Talán ez a csendes szolgálat az, amely értelmet ad az életnek, még akkor is, ha gyakran észrevétlen marad. Talán mindenki egy kicsit villanyoszlop, aki valamilyen módon fényt hoz a sötétségbe, anélkül, hogy azt valaha is elismerés követné.