#Miről félek?

[csacskamacskamocska]

Társkereső

Gondolkodtam nagyon, hogy írjam, ne írjam, dehát minek van ez a blog, ha nem annak, amivel nem tudok mit kezdeni.

Nem sok mindennel lehet engem untatni és kikészíteni, mint amikor valaki azon sír, hogy mikor lesz már neki valakije. Nem a magányosságról mesélés vagy a szomorkodás akaszt ki, hanem a konkrét kérdés. Hát már nekem nem lesz senkim? Hát honnan a faszból tudnám én azt? És mit tudnék hozzátenni ehhez a dologhoz? Van bennem együttérzés, mert rohamokban elkap engem is a szomorúság vagy a sóvárgás vagy éppen a rémület. Sosem lesz már olyan, hogy valaki magához ölel, hogy szereti és élvezi a társaságomat? Senki sem fogja megkérdezni, hogy hogy alakultak a számomra fontos dolgok? Nem is fogja számon tartani senki már a múltam és a jövőm? (:D) De az idő nagyobbik részében arra koncentrálok, hogy milyen fasza, hogy szabad, felnőtt életet élhetek.

Nem tudom megoldani. Nem tudom megoldani, hogy beújítsak egy csak szeretőt, ezen gondolkodtam tegnap. Mert ugyanott lennék. Hát valamennyire vonzónak kell lennie. Oké, vonzó éppen amennyire kell, és megegyezünk, mindenki éli a saját életét, akár érzelmileg leragadva valahova, leszarjuk, ezek csak kellemes órák. Aztán kezdődik az egyeztetés. Nekem ekkor jó, nekem akkor nem, most nem, majd jövőhéten, de akkor meg neki nem. És közben valamennyire persze az ember udvariasan megindokolja, most ez történik velem most azt csinálom, akarok találkozni, csak... És azért valamennyire kapcsolatot tart két dugás között is, legalább azért, hogy tudja, hogy még számíthat a másikra. Viszont ez meg nem különbözik egy együttjárástól, egy problémától, amiben vagy diktálsz vagy folyton alkalmazkodsz, és nem lesz épp akkor éppen ott, amikor szeretnéd. Nem akarok belesodródni egy ilyenbe. Csak megy vele az idő, amiből nekem kevés van. És persze rettenetesen félek, hogy beleszeretek abba, aki jó hozzám. Nemnem, nem cserélem el az egyik kiszolgáltatottságot egy másikra. NEM. Ha nem lehet az amit én szeretnék, akkor nem kell inkább semmise.

Nade vissza. Meséli a legutóbbi randiját. Jóképű, magas, jó egzisztencia, kellemes és férfias. NADE ezt se úgy csinálta meg azt se úgy csinálta ahogy szerinte kell. És ne simogassa meg, neki ez túl gyors tempó. Bár a múltkor egy buliban egy vadidegennel csókolózott. Az rendben volt, most viszont ő zárkózott, aki nehezen nyílik meg. Ismerem rég óta, ez nem igaz egyáltalán. És miért nem hívta fel, miért csak írt a randi után és miért társkeresőzik még mindig, akkor ő biztos nem keltett olyan mély benyomást és akkor neki nem is kell! oké, de ha nem kell, akkor minek tépjük a szánk? Megvolt a randi, nem kell, felejtsük el.

Értem, hogy az ember piszokul fél attól, hogy átbasszák, hogy reményt ébresztenek benne, de csak meg akarják dugni és már megy is tovább a másik, és akkor összeomlás, csalódottság, önutálat, düh, dac. Keresi a szerelem szikráját, rögtön az első beszélgetésnél. Az érzést, hogy Ő AZ!

Kérdeztem, hogy amikor volt ilyen érzése, abból mennyi lett boldog párkapcsolat? Csak így a statisztika végett. Sose. Tudom én, hogy a vonzás és vonzódás sokszor megmagyarázhatatlan dolog. Azt is tudom, hogy az emberek szeretik azt az elvarázsolt állapotot amibe a szerelmi hormonok sodorják. És néha szerencsésen alakul az élet, mert mire elmúlik, kiderül, hogy tényleg szeretjük azt a valakit. Hogy nem akarunk nélküle élni.

na jó, valójában az zavar nagyon, hogy egyrészt kéne némi önismeret. Másrészt kéne némi tisztelet a másik ember felé, aki a saját szarait próbálja megoldani. nem kell leszólni és nem kell kitalálni, hogy mi lehet a fejében. Úgy se tudjuk. És kéne némi lazaság, hogy ismerkedni és beszélgetni jó dolog, aztán vagy kialakul valami vagy nem, de akkor is kellemesen töltöttük azt az órát. Türelem. Az nagyon fontos lenne. Őszinteség magunkhoz. Elengedhetetlen. Önfegyelem. Nekem se volt könnyű, tudom miről beszélek. Ne nézegesd, ne várd, csak éld az életed.

Hozzáteszem, nincs sok gyakorlatom a társkeresőzésben. Volt amikor csináltam, volt pár elsőrandim, talán még második is, de semmi sem lett belőle. Úgy nem lehet, ha azt várom, hogy valakit verjenek ki a fejemből. Nem is tisztességes. De ha egy nap máshogy lesz, akkor azt hiszem csak ezt csinálnám: élném az életem, jöhetsz velem, megyek veled, már nincs min görcsölni, nem sürget a biológiai óra, van életem egyedül is, akkor is, ha vannak benne be nem töltött helyek.

[230226]

Ha nem aggódnék azon, hogy felébreszt az üzenetem, akkor megírnám neked, hogy most épp hajnali 2 van, amikor ezt írni kezdem, és én még mindig csak rád gondolok.

Olyan távol vagy tőlem, mégis napról napra közelebb. Megírnám azt is, hogy ilyen közel még azok sem voltak hozzám, akik valaha megérintettek. Megírnám azt is, hogy ha tudnám mindenki érintését lemosnám a bőrömről, hogy Te, önmagam legtisztább verzióját kaphasd.

Megírnám, hogy szeretném én is lecsókolni mások fájdalmas érintését rólad, hogy lásd; nekem nálad nincs tisztább.

Megírnám, hogy te lettél a boldogságom forrása, hogy ami az én életem fontos, az mind a Te neveddel kezdődik vagy végződik.

Megírnám, hogy a szeretet amit irántad érzek, nem sablonos. És, hogy olyan intenzív, hogy új szót kellene kitalálni rá.

Megírnám, hogy a nap minden ébren töltött percében rád gondolok, és aludni is azért megyek csak, hogy gyorsabban teljen az idő amíg nem beszélünk.

Kivéve most, mert annyira tele veled a szívem, hogy nem hagy elaludni.

Megírnám, hogy nem csak a boldogságom, de a nyugalmam és a biztonságom forrása is vagy. Megírnám, - bár párszor már megtettem- hogy mennyire csodálatos ember vagy, hogy a világ legkülönlegesebb és legjobb dolgait érdemled.

Megírnám, hogy borzasztóan félek, ha eszembe jut, hogy elveszítelek. Hogy a szemeidben látom a jövőt. Hogy nálad erősebb emberrel nem találkoztam, hogy elbírnád az egész világot.

És megírnám azt is, hogy nem kell egyedül elbírnod a világot, mert fogni akarom, fogni fogom a kezed.

Megírnám, hogy mennyire csodállak, amiért ilyen ambiciózus vagy, elszánt, őszinte, érett, felelősségteljes, határozott, humoros és megnyugtató vagy.

Megírnám, hogy nem találkoztam ennyire okos, önálló, nyitott és sokoldalú férfivel még soha.

Megírnám, hogy mennyire ügyes vagy, tehetséges.

És hogy én pedig a világ legszerencsésebb nője, melletted.

Ha most nem 2:20 lenne, megírnám hogy a belsőd után a külsőd vett le a lábamról, hogy nincs még egy ember aki ennyire tetszene a szívemnek és a szememnek egyszerre.

Hogy mennyire tetszik, mikor olyan dologról beszélsz amit szeretsz, hogy órákig tudnám hallgatni akkor is, ha éppen fogalmam sincs miről van szó.

Megírnám, hogy bár még meg sem érintettél, már rég tiéd mindenem.

Hogy szeretek veled komoly dolgokról beszélni, és imádom ha viccelődsz, hogy a nevetésed feltölti a lelkem.

Megírnám, hogy azért, hogy téged megismerjelek, nekem már érdemes volt megszületnem.

Hogy az én születendő gyermekeimnek, nálad jobb apát el sem tudnék képzelni.

És megírnám, hogy teljesen elvetted az eszem, amiért ennyire előre tervezek, de nem bírok leállni.

Megírnám, hogy nem is akarok leállni. El akarom hinni, hogy ez most megtörténik, megtörténhet. Hogy ez sokáig tart.

Megírnám, hogy nagyon nehéz lesz, de a nehézségeket is csak veled vállalnám. Hogy nem számít mi fog történni, mert minden bizalmam benned van.

Megírnám, hogy te vagy a gyógyulásom, amiről azt hittem sosem jön el.. és azt is, hogy nem lehetek elég hálás érted.

Megírnám, hogy szeretnék veled ébredni, és veled aludni el és minden mást csinálni a közte lévő időben.

Megírnám, hogy elképzelhetetlen, hogy valaha is eleget kapok belőled. Hogy megtestesülése vagy a legmerészebb álmaimnak.

De most éppen 2:40 van, és én félek, hogy felébrednél az üzenetemre.

De ha nem félnék ettől, megírnám, hogy a szerelmed olyan, mint egy háború, amibe észrevétlenül sodródtam bele, véget vetni neki pedig akkor sem lenne esélyem, ha szeretném.

Megírnám, hogy tudom.. az én igazi életem melletted fog elkezdődni.

Megírnám, mekkora megnyugvás, hogy a szívemmel és az eszemmel egyszerre tudlak szeretni, mert mindkettő ugyanazt mondja rólad.

Megírnám, hogy minden nap újra és újra téged foglak választani.

És azt is, hogy isten, a sors -vagy nevezzük bárminek- kedvencének érzem magam, mert a legtöbb ember úgy éli le az egész életét, hogy sosem kerül ilyen közel senkihez.

Megírnám, hogy minden ami előtted történt velem, azért volt, hogy veled találkozzak. És, hogy minden ami kettőnkkel együtt fog történni, határozza majd meg az egész életem.

Megírnám, hogy még soha nem éreztem magam sebezhetőbbnek, mint most. Ugyanakkor most először nem félek attól, hogy megsebeznek.

Megírnám, hogy életed utolsó szerelme szeretnék lenni, ahogy szeretném azt is, hogy életem utolsó szerelme legyél Te.

Megírnám, hogy 20-30 vagy 40 év múlva, a közös életünkre visszatekintve, elszeretném mondani, hogy Te meg én a kezdetektől fogva összeillők voltunk. Hogy nem adtuk fel önmagunkat, mert közösek voltak az értékeink és a céljaink nagyrésze is.

Megírnám ezt neked mind, de most 3:00 van és félek, hogy az üzenetem felébresztene...

[eltortaszilvafa]

MÁSODIK ECLOGA

REPÜLŐ

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,

a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.

Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg

s pincébe bú előlem a gyáva Európa...

no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

KÖLTŐ

Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska

ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,

akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,

mikor a robbanó és beomló házsorok

között a véreres hold fénye támolyog

és feltüremlenek mind, rémülten a terek,

a lélekzet megáll, az ég is émelyeg

s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint

a hörgő őrület lecsapnak újra mind!

Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,

ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,

mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska -

s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod

a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;

ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.

Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

REPÜLŐ

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom

s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.

Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,

a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.

Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,

nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.

S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,

igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...

De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,

emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,

ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...

Irsz rólam?

KÖLTŐ

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

1941

[somethoughts-idunno]

Kimerülten

Szürke minden. Nem látom a szépet semmiben. Mintha az ősz nem csak a hideget hozta volna magával. Hanem a magányt, szomorúságot. Nem látom a szépet, a képernyő mögül. Szabad percem alatt, már megszokásból veszem elő a telefont és foglalom el magam. Mindenhol látom mi történik csak éppen azt nem ami előttem van. Hazafelé nem látom a éj lepte utcát amelyre az utcai lámpák mutatják hazautam. Ahogyan a fák beszélgetnek a szelek ölelésével. Ahogy az az egy falevél leélte az idejét és úgy dönt, hogy pont a vállamon teszi meg örök megnyugvását. Ahogyan a köd leszáll, megpihen majd reggelre eltűnik. Nem veszem észre. Pedig minden áldott nap azon az útvonalon megyek. Nem látok semmit. Csak megyek előre. Elfelejtek körbenézni, hol is vagyok pontosan.

Egyik pillanatról a másikra változott meg minden. Mindaz amit eddig építettem, jónak találtam és éreztem, hirtelen összedőlt, köddévált, megváltozott. Vagy talán csak szimplán saját magamnak meséltem be mindent? Valójában a saját kis buborékomban voltam, arról ábrándozva, hogy milyen jó is nekem, ameddig a komfortom eléri a megnyugvást és hirtelen kilyukad. Előkerülök. Kibújok a kis világomból. Rájövök, hogy éppenséggel semmi sem jó. Seggre esem majd nézek magam elé. Felkelni nem szeretnék még. Megütött a valóság. Oh, a valóság. Milyen bámulatos dolog is. Egy szürke maszatnak tudom elképzelni, nem is csúnya, nem is szép. Oly természetesnek tűnik. Nincs szeme, sem szája de mégis rád tud nézni, tud hozzád beszélni. Bemutatja a világot. Bemutatja időközönként, hogy nem olyan szép amilyennek mi elképzeljük. Utálni nem fogod, mert mindig is ott volt, de szimplán nem vetted észre. Néha néha meglök, észhez térsz, majd egy kis idő után újra feledésbe merül. De miért? Miért ilyen a valóság? Tényleg nem kaphatom meg azt az állapotot, hogy ágyba feküdve visszagondoljak arra, hogy ez a nap jó volt és mosollyal az arcomon elaludjak? Nincs kedvem felkelni. Nem akarok meghalni, a lelkem kifáradt. Kifáradt, hogy nem tudom eldönteni mit is szeretnék valójában. Nem akarok nekiállni a napnak, tudom, hogy pontosan mikor és hogyan fog törtenni.

Unalmas. Unalmasak a napok, ugyan azt élem minden áldott nap már 2 éve.

Várom a hétvégét, hogy végre azt csináljak amit szeretnék, majd mikor eljön a hétvége csak ülök a számítógép előtt és nem történik semmi.

Nem tudok hová menni. Nem találom a helyem. Nem érzem, hogy akárkivel is egy síkon lennék. Mintha csak egy-két lépést tennénk meg valakivel és megállunk. Én mennék tovább. Ő csak néz rám, egyhelyben állva.

Leborulnék, sírnék. Valami hiányzik, vagy valaki.

Csak vagyok. Eltelik a hétvége és újra várom a semmiért. Nem élvezek semmit.

Zenélésben találtam a nyugalmat. De mintha fakulna ez is. Nem kapok támogatást. Végre valamiben jónak érzem magam, tudom miről beszélek, tudom mit csinálok és gyakorlatilag falba ütköztem. Nem kaptam támogatást. Talán ezért is vagyok amilyen. Kis lelkem vágyott arra, hogy csináljak valamit. Hogy valamiben jó legyek. De csak átnéztek rajtam. Nem kaptam egy támaszt nyújtó szót sem. Mindig is úgy éreztem magam mint egy ember aki üvegből van. Néha néha megállnak az emberek, rámnéznek, azt hinném végre valaki észrevett, majd mindvégig a mögöttem lévő látványt bámulták és továbbállnak.

Soha nem tudtam kiemelkedni. Nem kaptam egy alapot amire piciny lelkem tudott volna építeni. Egy alapot, mégha béna is vagyok, legalább tudjam magam lefoglalni. Lefoglalni magam, hogy ne érezzem magam láthatatlannak, unalmasnak, bátortalannak, önbizalomhiányosnak.

Persze én támogató vagyok, majd nem érkezik vissza mikor nekem lenne szükségem rá. Baromira fáj. Nem kapom vissza azt az energiát, szeretetet, odafigyelést amit én beleöltök másba. Nem merek kapcsolatokba belevágni, ismerkedni mert félek. Félek, hogy újra csalódnom kell. Félek, hogy rossz embert fogok ki. Hogy beleélem magam túlságosan majd cserbenhagynak.

Túl sokszor történt már meg. Túl sokszor. Elég szomorú. Miért történik ez mindig? Túl naív lennék? Soha nem ártottam senkinek. Mindig csak a jót akartam, önzetlenül segítettem mindenkinek, nem vártam vissza semmit, csak a minimálisat.

Ezt sem érdemelném meg?

Persze, nem minden ember ilyen, mondaná az akit nem ért ez a folyamatos tortúra. Aki nem érezte magát még egy eldobható személynek. Aki mögött mindig volt támogatás, megértés és szeretet.

Nem pedig kabzsiság, önzőség, hűtlenség, hazugság.

Mikor találom meg azt a boldogságot amit érdemlek? Meddig kell még csalódnom? Meddig kell még szenvednem? Meddig kell még napról napra azon töprengenem, hogy mikor érkezik el az a nap amikor öszintén és szabadon tudok mosolyogni?

Addig is fejlesszem saját magam, hogy a legjobb verziómat tudjam megmutatni a világnak és annak a személynek aki a legapróbb problémámat is úgy kezelné mintha nem lenne semmi más gond ezen a földön.

De ezt is már kifogásnak találom. Egy baromi nagy kifogásnak.

Így eltudom rejteni a magányomat, a tehetetlenségemet, az érzést, hogy bármelyik pillanatban csak eldobnám magam és bőgnék órákig. Erre ráfogni olyan egyszerű.

Nem tudom mi lenne a legjobb útvonal. Elűnni egy szó nélkül? Szenvedni tovább? Felszíneskedni, hogy hú de jól vagyok? Elmondani minden problémám, hogy aztán úgy érezzem, hogy csak sajnáltalom magam? Magamban tartani mindent, hogy aztán egyszer csak pánikroham formájában előjöjjön? Elterelni a gondolataimat, hogy folyamatosan lefoglalom magam, remélkedve, hogy nem jut eszembe soha? Nem tudom. Nem tudom mi a megoldás. Tehetetlen vagyok. Belefáradtam. Kimerültem.

[borderline-story]

Nem tudom, hogy örüljek-e annak vagy sem, hogy a pszichológus szerint is picit sok figyelmet és törődést kapok a matektanártól. Valahol megnyugtató, hogy nem feltétlenül gondoltam túl és láttam bele csak én többet a dologba, valahol pedig faszom:). Újabb helyzet, ahol határozottan tiszteletben kell tartanom a határaimat, különben ebben az igen kényelmetlen érzésben maradok. Gyakorolni nemet mondani, és határozottnak lenni. Na fasza, ezzel kapcsolatban csak jó élményeim vannak, annak a fasznak is milyen ügyesen tudtam nemet mondani, ugye? (Tudom, hogy nem fog semmi rossz történni, csak nekem ez már sok)

“ - Úgy utálom, hogy most erről kell beszélgetnünk!

- (kis megtorpanás) Akkor miről kellene inkább beszélgetnünk?

- …Úgy utálom, hogy most ez történt velem! Olyan rossz, hogy ilyen múltbeli tapasztalataim vannak, és hogy amiatt most félek. Félek, hogy a jelenben is hasonló történhet meg, és a jövőben sem fogok tudni változtatni ezen. Zavar, hogy egy egyszerű kedvességnek is ekkora dolgot tulajdonítok és félelem jelenik meg bennem.”

[szeretnekonmagamlennimagamatadni]

A lelkem elveszett,

Nem találja az értelmet.

Keres valamit a sötétben:

A kiutat a széttört üvegszilánkok között,

Amik a tükörképét mutatják,

És ő nem tehet mást:

Szembenéz önmagával.

-Mégha ez a legijesztőbb lépés is az életében!

[the-feelings-do-not-go-away]

S most a józanság szavaiba temetkezem. Miképp nem vagyok több, mint itt létem árnyéka. Szavaimat alkohol itta át, s pont ettől olyan én, olyan őszintén tiszta. Lehet másnak érzéseim, csak az alkohol járta tisztáttalan szavak, s én pontosan tudom, hogy a szívemből jött érzelmek, ilyenkor a legőszintebben törnek felszínre. Ismerem, lelkem páncélja alatt lévő emberi lényemet, mit oly bőszen igyekszem a felszín alá nyomni, s nem mutatni egyetlen emberi lénynek sem. Mivel félek. Félek hogy sérülhetek, hogy kihasználnak, s mégjobban rettegek , hogy nem vesznek komolyan. Magyarázataim hada járja szerte az internet világát, oly emberek számára, kiknek ismerniük kellene, lelkem legmélyebb zugait. Semmi baj, elfog a csalódás leple, magával ránt a fájdalomba, s pont e képpen, tanulok a hibámból, s ember társaimból. Túlértékelik manapság a bizalmat. Ez a legértékesebb kincs. S ha ez nem áll fent két személy között, akkor már nincs is miről beszélni, sem fizikai, sem lelki szinten. Elveszett érzés, mint ahogy kulcs veszhet el, a sötét rengetegben.

[i-want-your-heart-bae]

"Nem mondhatom el senkinek..."

Hogyan tudnám szavakba önteni azt, amit most érzek? Félek, azt hittem szeretem, vagyis szeretem őt. De most valami megkavarodott bennem, feltörtek az érzelmek, amik 2 évvel ezelőtt megkeserítették az éjjeleim. 2019. április 28. Az éjjel, amit nem felejtek, hogy miért? Mert emlékszem rád, a szemedre, hogy hogyan néztél rám, hogy mi volt a gond? Semmi – a barátnőd.

Emlékszem minden elhangzott szóra az estéből, és arra is, ami utána történt, hogy hogyan veszítettelek el, hogy mi volt az oka – a barátom.

És hogy mi történt ezek után? Semmi, csend lett. Végleg megnémultál felém, elveszett a hangod és pedig elvesztettem az irányt, hogy merre is mehetek tovább.

Később beszéltünk, azt mondtad megbocsájtottál, nem hittem neked, szabadkoztam mindig. Annyira szégyelltem magam – még ma is. A bűntudat felemészt. Pedig Te tényleg nem haragszol.

És itt vagyunk ma. Nem tudlak hova rakni, két éve volt, az el nem csattant csókunk, ami ha talán elcsattan, ma már a szerelmed lehetnék. Még elméletben is furcsa ezt leírni bár tudom, soha nem fogod ezt látni, mégis rettegek, hogy egyszer meghallod a gondolataim. Vagy netán a hangos szívem meghallod, mi a te neved ütemére dobban. A pokol legmélyebb bugyrába való vagyok, pedig nem is hiszek benne, de tudatába vagyok annak, hogy megérdemlem a poklot. Büntetned kellene a hibáimért, mert megérdemlem, de nem. Te nem ilyen vagy, ezért tudom, hogy mi soha nem lehetnénk együtt, nem lehetek a Te szerelmed soha.

Te nem ártanál másnak, és a kedves exem a barátod, elvileg én is az vagyok. Úgy érzem, nem érdemlem meg a figyelmed, hiszen hazudok folyamatosan neked. Pedig nem akarok. De mégsem mondhatom, hogy életem legszebb éjszakája az volt mikor a karodban alhattam el. A szívemet tetted szabaddá mikor megismertelek, pedig soha nem akartam, hogy viszonyunk legyen, de megrészegített az elérhetetlenséged.

A napokban furcsa vagy, gondoskodó, figyelmes, mintha értékes lennék, pedig tudom, hogy csak egy porszem vagyok a te világodban, ami miatt olykor sírhatnékom van. Tudom, hogy nem lehetek több egy egyszerű lánybarátnál, az a bizonyos barátzóna.

Bár már beszéltünk erről, nem mostanában, de valamikor régebben igen. Akkor világosan kijelentetted, hogy köztünk nem lehet semmi. Megértem, és el is fogadom, de remélem az nem baj, ha néha beleszakad a szívem. Nem érdekel, most a mi lenne, ha elmondanám neked. Nem szabad. Nem érdekel, hogy hogyan lehetek melletted, csak had legyek melletted. Leszek a barátod, a tesód, vagy egy idegen és igen, néha talán csak okokat keresek, hogy kicsit beszélgethessünk, nem is számít, hogy miről csak beszéljünk.

Talán csak összezavarodtam, ostoba vagyok, de tényleg olyan néha mintha reményt adnál, hogy lehet köztünk valami. Persze ez lehetetlen, de most is arra gondolok, milyen lenne az a csók, ha végre elcsattanna. Persze ez csak az ostoba álmaim egyike, majd ha megint eltűnsz kicsit a barátaiddal, el fog múlni. Legalábbis igyekszem ezzel nyugtatni magam, bár tudom, hogy ez is csak egy ostoba hazugság, hiszen bármikor meglátlak, újra megdobban a szívem, mintha oxigénhez jutna a tüdőm, amikor meglátlak.

Nem ismerem a parfümöd, de bármikor felismerem, ha megérzem. Attól tartok teljesen lerészegedtem. Pedig ma nem is ittam, hiszen csak veled szoktam. De erről neked nem szabad tudnod, óvjon meg az ég, nehogy megtudd, félek, tudom, elveszítenélek, de azt hiszem, szeretlek.

2 éve minden áldott nap az eszembe vagy, minden emlékünkkel együtt, és szerettelek volna kiverni a szívemből, de nem tudlak, és még mindig csak azt remélem, hogy hátha nem gyűlölsz meg, ha megtudod mindezt. Bárcsak lennék elég bátor ahhoz, hogy elmondjam, mit érzek, és elsétáljak, tudva a választ. Mosollyal az arcomon.

De nem, Még nem. Még nem kaptam belőled eleget. És azt hiszem ezek után sem lesz könnyebb. De egyszer esküszöm, hogy elengedlek.

[szomorunappalok]

Te miről álmodsz, ha nem vagy mellettem?

Mi zajlik magányos, megbántott lelkedben?

Szeretsz még, akarsz ugyanúgy, mint akkor?

Mikor még nem láttuk a borút a naptól?

Gondolsz-e rám, vagy másról szősz álmokat?

Boldog vagy mellettem, vagy talán áldozat?

Félek már kérdezni, vajon te mit érzel.

Mosoly van arcodon, de belül vérzel?

Súgd meg nekem, szépséges szerelmem!

Akaszd le vállamról mázsás terhemet!

Súgd meg nekem, mielőtt vádolsz,

Magányos éjszakán te miről álmodsz...?

[sissy-phus]

Azt álmodtam, Petra szól: mintha égne valami, ég a szomszéd szoba, a szomszéd lakás, forró minden, és én még most is józan próbálok maradni: mit kéne gyorsan magammal vinnem, bár tudom, minden tűzprotokoll azt súlykolja, hagyjak hátra mindent, csak magamat mentsem. Nehezen mozdul a lábam, begyűröm a saját meg a céges laptopot a hátizsákba, hát nehogy már még azt is ki kelljen majd fizetni. Anyukám biztosan a töltőt is gyorsan eltennè, lenne ennyi lélekjelenléte. Az iratok! Gyorsan zsebre vágom azt is: lakcímkártya, személyi igazolvány. Mama, biztos emlèkszel a TAJ-számomra.

Ha fázok, azt hiszem, 👑, aztán ellenőrzöm a fűtőtestet, és hideg. Csütörtökön megcsókoltam valakit, aki múlt héten még gazdatest volt, vajon elkaphattam tőle? Kiszámolom: két nap alatt már kellett volna, hogy igazi tüneteim legyenek. A fejem például fáj, és nehéz felkelni, de igazából előtte is fájt. A pszichológus barátnőm azt mondja, hogy csak depressziós vagyok. 8 kritériumból 5. Túl sokat nézek képernyőket, nem is esik jól.

Koronavírus-adminisztráció és szívhez szóló levelek, ez a jelenlegi munkaköröm, és mikor az egyik hallgató túlesett a megbetegedésen, írt egy levelet, hogy nem lehetne-e még egyszer letesztelni, mert a csoporttársai nem akarnak vele együtt dolgozni. According to the Austrian procedure, no negative test is required after the 10 days have passed and your last 48 hours were symptomless. I am copying Dr K to confirm and reassure you.

A Gellérthegy egy szokatlanabb lejtőjén vagyunk, négy napja először valaki mással, önmagában felkavaró tripp. Először a városnak háttal hintázunk. Előadom magam, milyen quirky vagyok, magasra megyek. Nem tudom, mikor vagyok őszinte. Néha akkora a diszkrepencia a belső és a külső vokál közt, amikor meg kisebb, akkor szégyellem és unalmasnak érzem, amivel fárasztok mindenkit.

Mikor a várossal szemben hintázunk, a Tinderről beszélünk, meg hogy engem is ghostoltál. Attól félek, csak azért vagyok itt, mert élvezem, hogy értem, miről beszélsz, mint egy omniszciens terapeuta, és a megértés elégtételétől elszédülök. Hányingerem lesz a hintától, itt például csókolózni kell.

Vannak fiúk, akik alváshoz párnát szorongatnak, de számon kérik rajtad, ha engedélyt kérsz, mielőtt megcsókolod őket.

Mi van, ha lázam volt, de nem izzadt a takaró. Van egy fiókom, amiben annyi gyógyszer van, hogy lassan nem lehet becsukni. Az alatta lévő fiókban meg síkosító. Mikor a külföldi barátaimmal videócsetelünk, az egyikük erősködik, hogy írjak valamit. Ő holland tetőparkról írt nemrég egy cikket.

[mushroomeater420]

Amikor rátalálsz arra az emberre akiről azt hitted csak az álmaidban létezik és azt érzed Ő az, kurvára de Ő az, a nagy Ő , Akivel csillagokat nézhetsz , akivel a reggeli kávé még az egyedül vett starbuckos latte-nél is csodálatosabb érzés. Lényegtelen is , amikor szerelmes leszel végre... Tudod miről beszélek

Ezekert a pillanatokert szenvedtem ennyit egesz kibaszott életemben.

Annyira rohadtul de félek hogy megint elbaszom, mint MINDENT.

[dendre]

Edda Művek: Barbárok (1985)

És ha már itt járok, akkor nem félek kimondani, a visszatérő Attis első két lemeze félig kibaszott jó, a koncertlemez utolsó öt számából és a 6. album első öt számából összerakható a mid 80s dallamos, kicsit glames, szintis hard rock legjobb magyar teljesítménye. Attis kitépi a szívét a rajongókért, a dallamok falakat bontanak, zakatol a sikacsika gitár, úgy gallopozik a basszus, hogy ősmagyarok nem vágtattak annyira, rá kósza szintidallam játszadozik, komolyan perfekt ez. Lehetetlen nem bokszolni a levegőt rá. 

Aztán itt ez a szám, remélem Attis ma is kiáll egy Fidesz-eseményre és elmondja ugyanezt szó szerint: 

“Amikor csak tehettem és ameddig csak tehetem, mindig fogok énekelni a fegyverek ellen. (...) Figyelj, testvér miről énekelek, a Barbárok, könyörgöm, figyelj!”

És aztán a zseniális tempóváltás után a legaktuálisabb, klímakatasztrófás refrén, énekelje el azt is: “Szeretem a fákat, szeretem a levegőt! És szeretnék élni, sötét fegyverekkel ne játsszon hát senki! Elvenni a jövőt, nincs rá mentség semmi.”

És nincs igaza? Elvenni a jövőt, arra nincs mentség.

[hatezegynem]

Életem problémái

🌸Vágtam magamnak frufrut, ami most össze vissza áll, és mikor kifestem a szempillámat, bele ragad a hajam. 🌸Elvesztettem a valóság érzetemet, hete óta nem vagyok képben azzal hogy éppen hol vagyok, mit csinálok vagy hogy kerültem oda egy bizonyos helyre. Nem tudom hogy körülöttem az emberek miről beszélnek, nem tudom, hogy hogyan került a fülembe egy fülbevaló amit még életemben nem láttam, nem tudom hogy tegnap tényleg szerelmet vallottam-e egy srácnak és nem tudom, hogy tényleg tűz volt-e a kertünkben vagy csak halucináltam a füstöt. És ami a legviccesebb hogy nem tudom ez mitől van, mert drogozni nem drogozok, füvet utoljára két hete szívtam, a gyógyszerek el vannak zárva előlem, alkoholt meg nem iszok mert szar a gyomrom. 🌸Egyre több kezelhetetlen panikrohamom van, ami már nagyon felidegesít, mert teljesen ok nélkül jön elő 🌸Körül belül 5-6 emberrel jártam úgy az utóbbi pár napban, hogy azt hittem, hogy kedveljük egymást, de igazából ő utált engem mint a szart, amit nem értek hogy miért nem vettem észre. 🌸Félek hogy kiderül igazából nem is élek, csak az emberek közt járkálok, vagy hogy csak álmodom ezt az egészet ami éppen történik 🌸Elhagytam a cipőmet haza sétálás közben, amit nem tudok felfogni, hogy hogyan történt meg 🌸És végül: nagyon ki van már a faszom azzal, hogy bármi szar történik az agyam leblokkol és órák maradnak ki, elfelejtek dolgokat meg soha nem tudom hogy éppen mi történik. Kezdek félni.

[teljesen-tonkreteszel]

Nehéz Boldog Embernek lenni.

Már egészen kiskorom óta keresem a boldogság útját, azt hittem ez lesz a számomra várt időszak, mikorra azt mondhatom hogy igen, boldog vagyok.Hát..nem így lett.

Segítek megérteni miről is beszélek!

Sírtál már annyira,hogy levegőt alig kaptál? Hogy azt érezted, itt a vég? Akkor tudod miről beszélek, hogy mi az az érzés amivel nap mint nap megszenvedek,pontosan úgy, ahogyan te is. Számtalanszor próbáltam a dolgokra máshogy tekinteni, bebeszéltem magamnak hogy semmi baj, minden rendben lesz, de nekem ez nem megy, nem vagyok képes csak úgy elengedni a dolgokat és az mondani 'héj, ez nem gáz,volt és lesz is ennél szarabb, nyugodj le, ne hisztizz' Megtanultam nem kimutatni ha fáj valami, így az emberek elhiszik hogy minden rendben, közben meg ugyanúgy fáj. Fáj, ha valaki gúnyos megjegyzést tesz rám. Rengeteget sírok, szenvedek amiről senki nem tud.És nem, nem vagyok boldog,több boldog pillanat van az Életemben mint eddig volt, de ez nem jelenti azt, hogy Boldog is vagyok! Szeretnék egy igaz, őszinte barátot akinek elmondhatom mi fáj, akivel jól érezhetem magam bárhol és bármikor, aki felvidít ha éppen szar valami.De nincsenek barátaim,eddig az összes barátom átvert, becsapott vagy éppen kihasznált.

Soha nem akartam az a lány lenni aki népszerű,csak egy átlagos lány akarok lenni,aki jól érzi magát a barátai társaságában, de nekem még ez sem megy, és nem tudom hogy miért.Annak ellenére hogy az idők során lettek barátaim, egyet sem tudok kiemelni igaznak, lehet hogy azért,mert félek a csalódástól és már belefáradtam.És ez csak egy nagyon kicsi probléma amit felnagyítottam a sok közül.Lehetne szó itt a múltban ért még számtalan dologról.A Bántalmazásról, A Családi vitákról, A Szerelmi bánatról, Az Iskolai kiközösítésekről és még számtalan más dologról,arról még nem is beszélve, hogy a jövőben majd milyen fájdalmak fognak érni.Egy Ember mennyi fájdalmat tud túlélni? Mikor mondja azt a lelke hogy nem bírom, feladom, vége?Mert igen, hihetetlen hogy néhány embernek mennyire nehéz és fájdalmas dolgokon kell keresztülmennie, és ezek után is képes felállni és tovább folytatni úgy, hogy közben gondterhelt.

Évek óta próbálkozom igazán boldog lenni, és nem foglalkozni semmivel. De ha nem vagyok képes rá akkor mi lesz? Örökké ilyen maradok hogy mindent a szívemre veszek, túlgondolok? Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennem,de mindez hiába, a választ sosem találom.Talán, mert ezekre a kérdésekre nincs is válasz.

[mwagneto]

Olvastam a híreket meg minden de amikor megláttam a Chirstmas George... kellet egy perc lmfao mivel elsőre fingom nem volt miről beszélsz lol mind fáradtak vagyunk asszem

MSKDNJS jah olyan angolul a neve hogy odabasz de fúúú félek skdjkdjfjd

[justwolfiethings]

Ismét itt vagyunk

Elméletileg tanulnom kéne, mert holnap vizsgázom, de rájöttem, hogy ameddig nem írom meg ezt a posztot, úgyis kavarogni fognak bennem ezek a gondolatok, és legalább ettől ne szenvedjek, ha a tananyagtól már igen. Az idő telik, ezekben a pillanatokban is peregnek a másodpercek, viszont néha meg kell állni és szusszanni egyet. Nem rohanni együtt az idővel, a pánikkal, a szorongással, a gondolataimmal, a jövővel, hanem megállni, és megcsodálni a jelent.

Még úgyis tanulok, hogy nincsen előttem kinyitva a könyv, a kidolgozott tétel, vagy a füzetem - az élet folyamatosan tanít, kinyitja a szemem, új aspektusait mutatja meg, mert végső soron így mondhatom azt majd később, hogy hidd el, nekem, padavan, tudom, miről beszélek.

Mert átéltem.

Fogalmam sincs, hogy ez az út, amire rákeveredtem, hova vezet, abban viszont igen, hogy a végén sokkal erősebb leszek, mint a kezdetén - vállaltam a rizikót, azt, hogy elesem, azt, hogy talán végig sem tudom csinálni, mert hinni akartam a jóban, a reményben, és abban, hogy egyszer történhet velem valami jó. Amit nem taszítok el automatikusan magamtól, mert félek, mikor alakul valami rosszá, olyanná, ami megsebez, ami újra fájni fog, amiből újra fel kell állnom.

Az első ilyen gyomron rúgás.

A második mintha kitépné a lelked a helyéről.

A harmadik egy tőrt döf a szívedbe.

Utána már csak szkeptikusan pislogsz, hogy... “ennyi volt?”.

Abban reménykedtem, hogy 2020 sok szempontból másabb lesz, mint 2019 - pozitívabb, olyan, ahol jobban meg tudom ragadni az életet, mert elegem van, hogy a kispadon ülök és nem történik semmi. Élni szeretnék, mélyet szívni a levegőből, legyen az bármennyire csípősen hideg vagy fojtogatóan meleg, fogni szeretném valakinek a kezét, akire, ha oldalra pillantok, rám mosolyog, én pedig visszamosolygok rá, meg akarok ölelni valakit, tudatni akarom vele, hogy mindennél fontosabb, és hogy ez mindig is így lesz, bármi is történjék.

S csupán reménykednék, hogy ez a valaki nem használná ki azt, mennyi szeretetet tudnék neki adni, ami felhalmozódott bennem, ami csak rá vár, és hogy legalább feleannyira szeretne, mint én őt. Ezt nem lebecsülésből mondanám, hogy jaj, én mennyire jobban imádnám, csak... mindig félek, hogy részemről ez több, mint a részéről.

Hogy csak vele szeretnék lenni. Nem kell sehova sem menni, hogy lássák, hogy juj, mennyire perfekt/szar az, ami köztünk van, elég lenne csak feküdni egy ágyon, csendben, tudva, érzékelve, hogy ott a másik, és csupán élvezni a pillanatot, lehunyt szemekkel, halvány mosollyal, elmerülve az idillben, amire mindig is vágytál.

Egy csipetnyi belső békére, ami a kettőnké. 

Nem számítana semmi más.

Azt hiszem, élem az életem. Jobban, mint máskor, elevenebben, mint máskor, és bár senki nem fogja a kezem, senki nem mosolyog rám, és senki sem fekszik mellettem a sötétben a matracon, lehunyt szemekkel, szavak nélkül, s kétségkívül lehúznám a vécén ezeket a vacak, kiszolgáltatottságról árulkodó érzéseket, végre élek, végre lélegzem, végre érzem, hogy történik valami, ami vezet.

Hogy hova, nem tudom, mert egyik percben nevetek, a másikban sírok, a harmadikban mérges vagyok, forognak a gondolatok, egymást váltva, és még sohasem éreztem magamat ennél pocsékabbul, de élek, és reménykedem, hogy végre jobbra fordul, mert azt kívánom, bárcsak vége lenne, tudom, hogy kell a szenvedés ahhoz, hogy végül boldog légy.

S bár egy fantomkéz fogja a kezem, egy fantom mosolyog vissza rám, egy fantom nyugtat meg, egy fantom illatát érzem, és az, hogy ez pusztán egy fantom, sosem fájt még ennél jobban, mégis... tudom, hogy bár jelen pillanatban a pokol legmélyebb bugyrába kívánom, a végén megköszönöm neki.

Hogy megtanított arra, hogyan éljek, hogyan legyek jobb ember, hogyan vállaljam fel jobban önmagam, és végső soron, ki vagyok én.

Lehet, hogy szorongok, lehet, hogy pánikrohamot kapok, lehet, hogy éjjel egykor drámaian a szőnyegre zuhanok, mert úgy érzem, nem bírom tovább, de érzem, hogy változás jön, valami, amit még nem tudok teljes egészében felfogni, de tudom, hogy jó lesz. Hogy valami olyasmi közeleg, ami végül megfogja a kezem, felsegít a szőnyegről, megigazítja a hajam, és azt mondja, “megérkeztünk”.

Megérkeztem.