#Mária Rigó | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 5 years ago

Text

3/4.

Két kutya, egy Té és egy őrnagy és a végén még egy rigó a szaladó hóesésben. A király beszéde. A RÉT üzeni: nem engedünk! Majd jön a helikopter? A Kékseggű Had díszszemléje, avagy a halálos fegyver (1)

A POKOL LELŐHELYE

De hogy Té úr még szakadó hóesésben és időnként metsző északi szélben is

képes legyen a kedvenc sétatéti padján ücsörögni! És azt a két hihetetlenül ronda vérebet etetni! Azért ez már tényleg furcsaság. Ez több annál: extrémitás. És még ennél is durvább: lassan beteges mánia? Mert az ugyan senki ne mondja, hogy ez ott most neki kellemes és egészséges. Akármilyen melegen is legyen felöltözve.

De legalább annak a két ijesztő dögnek lenne annyi esze, hogy ilyenkor otthon marad, és nem merészkedik ki az utcára, ítéletidőben pár száraz sajtos pogácsáért, amivel Té úr dobálja őket.

No de a kis veréb? Ő hol marad el megint? Jaj, mi lehet vele? Csak nem fagyott meg? Vagy a fészkében reszket, és arról ábrándozik, hogy egy párás, kies, késő triász kori dzsungelben ő egy T- rex, akit éppen most választanak meg a cickányok királyának. Ha így történik, neki már jó.

És akkor most egy ismerős alak fordul be a játszótérre, Té úrhoz és a kutyákhoz ballag. Köszön a kábeltévé igazgatójának, és szórakozottan megvakarja Hirig úr fejét a füle tövénél. Dzsiháddal ezt soha nem merné megpróbálni.

- Nem ül le, őrnagy úr?- érdeklődik Té barátilag.

- Így is befagy a seggem.

- No igen, maguk homo sapiensek elég nehezen viselik a hideget.

- Mindjárt hozzáteheti, én a meleget is.

- Rendben, már hozzá is tettem.

- Én mínusz tíz és plusz harminc között vagyok üzemképes. És maga, Té?

- Mínusz száz, plusz száz? Rég nem teszteltem.

- Kicsácsogták magukat, uraim? – ami a modorát illeti, már Dzsihád úr se fog megváltozni. Amíg a földi küldetése tart, addig tuti biztos.

-A részemről ki- nyugtatja meg őt Vilmos őrnagy. – Tehát? – térne a tárgyra máris.

- Tehát? Miféle kérdés ez?

- Maguk tényleg elhiszik Teodóra asszonynak, hogy nincsen a Sátán terveibe beavatva?

- Té úr?- néz Hirig az űrcsótányra, aki csak azért nem kerüli a másik tekintetét, mert az a szem, ami az ő fejéből kinéz, nem az övé, pusztán az emberi álcája, tehát még egy űrpolip képébe is simán képes belehazudni.

- Ezúttal sikerült korrekt agymosás közben kivallatnom, az űrpolip kollégák a a tanúk rá.

- Viszont tudja, ki a maga „kollégája”… vicsorít Dzsihád kutya az ügyvezető igazgató úrra.

- Bocsánat! – legyint rá a „felsőbbrendű” gőgjére, amit úgy álcáz, hogy precízen

pofán dobja egy kőkemény pogácsával, amit a kisközértes Erzsike direkt még tovább szárít a számára, miután lejárt a szavatossága. – Ó, és ezért is bocsánat!- szabadkozik rögtön ismét.

- Ezt direkt csinálta!- Dzsihád szeme ismét vérben forog.

- Én?!

- Uraim, erre most nincs idő, és tényleg baromi hideg van!

- Igaza van, őrnagy úr, úgyhogy magától is bocsánat.

- Rendben- veszi át a szót Hirig úr. – Teodórától tehát nem tudtunk meg semmit.

Kérdés, őrnagy úr, hogy maguk mit terveznek?

- A „maguk” alatt kit ért, Hirig úr?

- Maguk, az emberek, a rendőrség.

- Nyilván nem szolgáltatjuk ki a sátánnak a gyermeket.

- Helyes, végül is a rokonomról van szó.

- Magának egy embergyerek miért is a rokona?

- Hiszen tudja jól, Dzsihád úr, hogy a Dokinál családtag vagyok.

- Ezért siklanak állandóan félre a dolgok…- morog a főnök űrpolip. Vilmos nem rest, rákérdez.

- Ezért mért?

- Azért uram, mert ami szakmánkban súlyos hiba az érzelmi elkötelezettség.

- No és mi is az önök szakmája, kedves Dzsihád?

- Megfigyelő.

- De én mintha tanultam valami olyasmit a főiskolán, hogy résztvevő megfigyelés…

- Azok a maguk kulturális antropológusai, őrnagy úr. De nekünk, mint tudja,

szigorúan tilos lenne a Föld és különösen az ember belügyeibe beavatkozni.

- És, lám, mégis megteszik.

- És erre mondom azt: ez a baj.

- Az űrpolip úr arra céloz, önöknek embereknek saját maguknak kell kiérdemelniük, hogy nyíltan felvegyük a kapcsolatot.

- Aha.

- És ha itt a Földön nem önök emberek lesznek azok a lények, vagy éppenséggel soha senki, nos…

- Maguknak úgy is jó?

- Se jó, se rossz.

- Elég rideg álláspont ez, Dzsihád úr.

- Elismerem.

És egy elitista rossz duma, tenné hozzá Té úr, az űrcsótány, de inkább tartja a száját. Vilmos őrnagy még faggatná a főpolipot.

- Viszont ha már amúgy is belekeveredtek…

- Igen?

- Úgy értem, tevően és érzelmileg…

- Igen.

- Akkor maguk nem tudnák a szuper eszükkel és eszközeikkel felhajtani ezt

a faszit, aki sátánnak adja ki magát, és nem rúgnák a nevünkben valagba?

- Gondoltunk rá.

- És?

- Még nem jöttünk rá, hol keressük…- vallja be a főnöke helyett az igazságot

Hirig.

- Hát az meg hogy?

- Na tetszik látni, őrnagy úr, ezt se értjük…

- Hű, hát ez elég kínos lehet…

- Hát az- bólogat az ebek helyett is Té úr.

Ezen hosszan eltöprengnek az urak. A csendben a közeli fagyal bokor alján

mintha halkan kaparászna valaki. Vilmos megkeresi a hang forrását. Egy

feketerigó az. Hello, kismadár- köszön neki gondolatban a Rét kedvenc nyomozója. Az meg mintha visszabiccentene.

- De várjanak már!

- Mire?

- Hogy nem tudják, hol keressék? Ott csücsül a saját hülye játéka mélyén, nem?

A Pokol legmélyebb bugyrában.

- De az csak az emberi fantáziában létezik, őrnagy úr.

- És? Az nem úgy van az Univerzumban, hogy ami csak elgondolható, az valahol biztos van? De még az is talán, amit még soha nem gondolt el senki?

- Ez is hülyeség- mordul fel Hirig.

- Hogy ami elgondolható, az már van?

- Nem, a másik.

- Eszerint csak az van, amit valaki valahol már elgondolt?

- Csak az.

- Na, akkor a Pokol van.

- Hibátlan érvelés, de még mindig nem tudjuk, hol keressük.

Ezen a kudarcon megint van mit töprengeni. Vilmos keserűségében nem állja meg, hogy egy kicsit cikizze a földön kívülről érkezett szuper intelligenseket.

- Szóval kifog magukon egy helyi érdekű, primitív, entitás?

- Hát…ja…- szűköl aprót Hirig úr.

- Mivel hazai pályán játszik!- vicsorog megint Dzsihád, és ködösít Té úr, és mi beavatottak nagyon is értjük, miért. – És fogalmunk sincs, valójában mit akar- van pofája ezt mondani, amikor Teodórától ezt nagyon is jól tudja.

- Én tudom, hol találjátok- szólal meg valaki.

A társaság tagjainak kell néhány másodperc, amíg észlelik a felszólalást, és azt is, hogy nem négyük közül közölte ezt az információt. És akkor körülnéznek, és meglátják a feketerigót, aki unott képet vágva tesz úgy, mintha csak valami nass után kutakodna a fagyott avarban.

- Mi van?! – szólítja meg őt Dzsihád.

- Nem mi van, hanem tessék, uram.

- Te szóltál az előbb, te rigó?

- Látsz itt rajtunk kívül még valakit?

- Na tessék, még egy pimasz kis szárnyas! Nem volt nekünk elég az a kotnyles veréb, aki..?

- Egy pillanat, Dzsihád úr- szakítja félbe Vilmos őrnagy a főpolip szép svungosan megkezdett hőbörgését, és a kis rigóhoz fordul. – Tisztelt Rigó bátyám, az előbb mit is tetszett mondani?

- Tudom, hol lelitek fel a Poklot, azt.

- Tudod?

- Mondom.

- Aha. Na és hol?

- Maga az előbb jó helyen kapirgált, őrnagy úr. Az emberben magában.

- Hol?

- Az ember fantáziája hozta létre és azóta az is működteti.

- Vagyis az emberek agyában turkálva keressük?- következtet Té úr gúnyosan, mert ő még mindig úgy gondolja, Teodóra révén tudja a tutit.

- Nem ott turkálva.

- Hanem hogyan, igen tisztelt Rigó úr?

- Magának sehogy, űrcsótány úr.

Hoppá, arról nem volt szó, hogy ez a kis madár átlát Té úr álcáján. Mi jöhet még itt a Réten, kérem?

- Hogyhogy?- kérdezi tehát Té úr a meghökkenése után, de a madárka nem arra válaszol, hogy honnan tudja, Té egy űrcsótány emberbőrben, némi emberi kötőszövettel kibélelve. - Úgy hogy ön nem ember. Ebben a játékban tehát csak avatárok lehetnek. Pontosan úgy, mint például a maguk Teodóra asszonya.

- Ejnye már! – Té úr kénytelen másodszor is meghökkenni, mitől ennyire jól informált ez a rigó.

- És azt elárulná, hogy maga ezt hogyan, honnan tudja?

- Magának elárulom, őrnagy úr: úgy ötezer éve még jómagam is ember voltam.

- Nem mondja!

- És azóta meg Rigó?

- Nem, Hirig komám, azóta lidérc vagyok.

- Liférc?

- Hát a lápi. Vagy nem maguk akarnak annyira találkozni velem?

JÓL VAN, SRÁCOK…

Közben a Nagy Nehogymária birodalmi gyűlése kihirdettetett, a király megkoronázása céljából. Nehogymária a cickányok országának rettegett neve. Rettegett azoknak, akik a cickányok eme nemes és hős és értelmes és a szeretett

erkölcsi elvén alapuló faját és eme nemzeti alakulata előtt meg nem hódolnak, hanem sőt ellenségeskednek vele, óvó kezét ellökik, mi több, vicsorogva beléharapnak. Nos, az ilyeneknek, ha fogytán a türelem, nincs kegyelem.

Na most, akik annyira tájékozatlanok, azok kedvéért leszögezzük, hogy a momentán még király nélküli alkotmányos királyság nevében a Mária az nem keresztnév, nem is utal Szűz Máriára, noha bízvást utalhatna, hiszen, mint azt mondottuk, e faj és nemzet erkölcseiben a szeretet értékének primátusa van.

A szeress, mintha a barátod lennék, különben… szólás végül is annyira nem különbözik ama intelemtől, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”.

A birodalom neve így, vagyis a „nehogy már” ezek után alig szorul különösebb magyarázatra. Remélhetőleg…

A koronázás a nehogy már birodalmi képviselők nagy számára való tekintettel az erre a célra alakított amfiteátrumban tartatott meg. És, mint azt tudjuk, nem csupán azt a pár ezer öntudatos honatyát kellett számításba venni, hanem a leendő király, Őfelsége Első Ugribug tekintélyes méreteit is. Aztán őfelsége

első titkos és legitim főtanácsosa méreteit, aki nem lett más, mint Géza, az őskrokodil. Ehhez Ugribug ragaszkodott, a Nehogymár Miniszterek Tanácsa ebbe kénytelen volt belemenni, és aztán a birodalmi tanáccsal abszolút demokratikus módon, 99,9%-os igenek alapján törvényre emelni.

Géza excelenciás úr tehát ott kell álljon Ugribug balján, amidőn Crocidur úr, a birodalmi miniszterelnök a jobb mellső mancsával, Rossula birodalmi főpapnő pedig a mellső bal mancsával a király fejére helyezte a hínárból font koszorút, és ezzel a koronázás gesztusa meg is történt. Ám ez se volt ám annyira egyszerű. Ugribug saját szakrális és világi felkenésén mégse fekhetett a hasán, nagy busa fejét a lágy talajra lenyomva, hogy a homlokár a birodalmi fők könnyen elérjék. Bizony a két cickánynak fel kellett futnia Ugribugra a farka hegyétől elindulva, a tarajok közt szlalomozva a marha meredeken, ráadásul három lábbal, mivel a negyedikkel fogták a korona-koszorút. Nehéz mutatvány volt ez, és nem is veszélytelen. Kiderült ugyanis, hogy őfelsége a szaporán futó kis cickány lábakra igen csiklandós, amire ő akaratlanul, zsigerileg úgy válaszol, hogy lerázná magáról, mint kutya a vizet. Hajaj, hogy mekkorát repült Crocidúr cickány az első próbálkozásra! Még szerencse, hogy pont belepottyan egy

triceratops által hagyott igen puha, igen tartalmas és igen illatos kupacba.

Na látják, kérem, erre is jók a növényevő nagyfi��k és nagyleányok.

Ugribugnak tehát komolyan koncentrálnia kellett, hogy ne rázza le a koronázókat, és ne vihogjon.

Crocidúr urat már egy kicsit ismerjük. Bizony, ő volt az, aki a rettenetes király gyíkot (aki nem is gyík, hanem melegvérű, tollas óriás madár) megszólította.

És lám, nem szívatásból, és nem azért, hogy a többi cickány előtt menőzzön.

Hanem hogy királlyá tegye a király, vagyis Ugribugot, a derék házi verebet.

Ám Rossula asszonyhoz még nem volt szerencsénk. Nos, ő, egy igen tiszteletre méltó matróna. DEMÁR isten főpapja. DEMÁR isten egy isten. Ha valaki nem tudná, ő egy akkora cickány, akibe az egész világ belefér és még vagy öt.

A világ úgy jött létre, hogy DEMÁR isten szaporodott önmagával. Ami nem azt jelenti, hogy ő egy gigászi cickány hermafrodita. Hanem azt jelenti, hogy ő tökéletes. Tehát egyszerre férfi és meg nő is, de inkább nő, mint férfi, mivel hogy megszülni egy-két-három, sokszor akár tucatnyi kis csecsszopó világot mégis csak szebb és tartalmasabb feladat, mint ami általában egy hím példány dolga a szaporodás terén. Ezért a Nagy Nehogymár Birodalomban a papságot

a nőstények alkotják. Persze nincs arról szó, hogy hím cickány ne lehetne Demár pap. Csak ez nagyon ritkán jut bárkinek is az eszébe, és akinek mégis, annak

a fejét sürgősen leharapják, és a testével együtt felajánlják a Szent Nyüveknek, akik a teremtés csodás aktusának alsó végpontjai.

Egyszerű vallás ám ez. A legfőbb erkölcsi parancsa: szaporodj!

Tehát a nagy nap hajnalán Ugribug először is szakrálisan megfürdött a folyóban, ezzel testileg-lelkileg is megtisztulva. Mi sem természetesebb, hogy Géza tikos tanácsos és legjobb barát, tevően részt vett a fürdés-fürdetés aktusában.

Megtisztulása után Ugribug ugyancsak szakrálisan megtartóztatta magát egy igen jó illatú, egészen zöldesre érlelt triceraptor maradék elfogyasztásától. Ő volt az, akinek a széklete megmentette a Crocidúr birodalmi miniszterelnököt a zuhanás okozta szörnyethalástól. Ami mindenképpen nagy tragédia lett volna, ami árnyékot vet a történelmi napra. Persze, ahol nap van, ott fény is van, és ahol fény van, ott árnyéknak is kell lennie, ugye… De most nincs többé helye az okoskodásnak.

Ugribug Rex immár ott áll az amfiteátrum közepén, arisztokratikus eleganciával a farkára támaszkodva, mellső kis kezeit a karmainál összekulcsolva és gülü szemeit szerényen a fövenyre szegezve. Mellette Géza, a titkos.

És megkezdi Crocidúr miniszterelnök úr az ünnepi beszédet:

- Cickányok! Hőn szeretett birodalmi képviselő urak és hölgyek, nem különben mélyen tisztelt vendégeink! Nagy nap ez a mai! Történelmi aranybetűs nagy nap. Úgy kell ezt majd emlegetnünk, mint valaminek a kezdetét, aminek majd vége szakad, de az nem most lesz. Igen! Mától bizony nem király nélküli, hanem igazi királyi fenséggel felkent alkotmányos monarchia vagyunk! Nekem mély meggyőződésem, hogy ennél jobb államformát nem vajúdhatnak ki az elkövetkezendő évmilliók sem. Íme a mi Demár Istentől kapott királyunk, e szép nagy darab hős, aki eleve királynak született, mert Demár ilyennek alkotta meg.

Ki legyen királyunk, ha nem ő? Á, nem is kérdés ez, még szónokilag sem: csakis Ő, Ugribug, a rex, akinek a szívében egy kis madár lakik, de akinek az ereje oly félelmetes, hogy csakis retteghet az, akire ő, eme mindjárt felkent felség étvágy vagy egyéb morális okból megéhezik.

Barátaim! DEMÁR Isten minket kiválasztott. Igen, nagyképűség nélkül ezt ki kell jelenteni, ahogy ez alkotmányunk első mondata is. Ám ez a kiválasztottság inkább jelent óriási felelősséget, mint előnyöket. Mi tudjuk, mert DEMÁR ezt közölte velünk szóval, sugallattal és közvetett jelek által, hogy évmilliók múltán csak mi, semmi kis cickányfajta népesítjük be ezt a planétát. Igen. Meg persze a madárkák. Ja, és a halak. Na, jó, a szárazföldet mi. Ebben az ünnepi pillanatban nem a részletek a fontosak. De ami fontos: mi leszünk az ember is. Meg a majom. Az elefánt, a zebra, a medve, az oroszlán, a tigris, a gazella, a gnú, a hiéna, a jávorszarvas, a róka, a nyúl, a kutya, a macska…

-A részlet most tényleg nem fontos…- súgja a szónoknak a mellette álló

főpapnő.

- De még a cickány is!

Ezzel Crocidúr miniszterelnök felemeli két mellső lábát, amire a birodalmi küldöttek, de a még a meghívott vendégek is hátsó lábukra állva tapsolni kezdenek. Ugribug Rex pedig elismerően néz a szónokra: aki tud az, tud.

Géza viszont nincs annyira elragadtatva, mert ő meg a barátjának súgja:

- Hé, és velünk mi lesz?

Ugribug persze tudja, hiszen eleget olvasott ő veréb korában a kukák mellé

kidobott könyvekből, és bámult elég ismeretterjesztő csatornát a panellakások erkélykorlátján csücsülve, de az esze ágában sincs elrontani Géza jókedvét, hogy titkos is lett, meg tanácsos is, és nem marad többé a krokodil falkától elűzött, már semmire se jó, vén fostos őskrokodil.

A taps és az ováció csendesedik, a miniszterelnök tehát folytatja a beszédét.

- Mi vagyunk tehát a jövő, így szól az ígéret. Mert eljön hozzánk a Nagy Bumm, és tűzeső támad, és hamuvá ég még ez a dzsungel is, aztán vízözön csap le a hamuval ellepett földre, és utána ezer évig tartó jégkorszak következik, amit csak mi, jelentéktelennek látszó senki kis lények élhetünk túl, a föld üregeibe bújva, és nem ők, a nagyok, a hatalmasok, a győzedelmesek. Ó, jaj, ez a jövendölés, ez az ígéret. De mért?! Mi a bűnünk? Kérdezhetnék a nagydarabok.

Ha tudnák, mi vár rájuk, és ha komolyan vennék azok, akiket, ó, jaj, mi cickányok mióta figyelmeztetünk! Nem hisznek nekünk. Nagypofájú, kis cincogó patkány fajzatnak tartanak, megvetnek, lenéznek, még el se taposnak,

mert a torkunkon és a fenekünk lyukán kifreccsenő vérünk és belünk neki büdös, mivel mindenevők vagyunk, és nem oly illatos és porhanyós a húsunk, mint a szelíd növényevőké.

Igen. Itt Ugribugnak bizony az eszébe jut, hogy kapcsolatuk kezdetén ő csakugyan undorodott volna a miniszterelnököt eltaposni, noha cickányt még nem kóstolt akkor, és így már talán nem is fog. Macskafajtát viszont igen, de ők se túl finomak, és ráadásul fújnak, sziszegnek és karmolnak, mint akit nem örülnek annak, hogy az étlapra rákerültek. Pedig a király étlapja az, hé!

- Ám amíg ők itt vannak közöttünk, nekünk, mint civilizált lényeknek, igenis tisztelnünk kell őket. Mi több? Szeretnünk. Hiszen minden, ami létező, az a mi istenünk DEMÁR teremtménye. És amit ő szült nekünk, az nem lehet más, csak végtelenül tökéletes. És hogy miért pusztítja majd el a nagyokat Ő? Tűzzel, vízzel, jéggel is? Ó, jaj, honnan is tudhatnánk? Hiszen bűnök nincsen. Hogy is lehetne? Hiszen ők ugyanúgy tökéletes alkotásai NEKI, mint mi cickányok.

Eszik vagy megeszik. Ahogy ez az altormányunk második, istentől kapott, tehát szent mondata.

Itt a szónok megáll, csendet tart, mert vérbeli profi. Na ja, aki több millió cickány miniszterelnöke, és amely népnek a birodalma csaknem a Predátorok

földjéig tart, ahol már a Nagy Szavannikus Brutális, a kannibalizmustól se ódzkodó barbár népség lakik, nyilván nem amatőr, nyeretlen kétéves.

Megvárja tehát, amíg mindenki kényelmesen elmerülhet az eszik vagy megeszik problémakörben és csak azután folytatja.

No és ki lehetne méltóbb a nagyok közül, amíg csak élnek, hogy felkent királyunk legyen, amíg csak ő, aztán a fiai, utána a fiainak és azoknak a fiai örököljék a trónt, a mi államunk jelképévé válva, mint ő, a veréblelkű rettenetes, a nagy, a csodálatos, a szeretni és rettegni való Ugribug Király!

Dicsérjük hát most hosszan és zengve és lelkesen:

ÉLJEN UGRIBUG REX, NEGYHOGYMÁRIA HATALMAS URALKODÓJA!

És bizony hosszan zengett az amfiteátrum. Ugribug bizony csak állt egyik lábáról a másikra, Géza pedig újra bebizonyította, hogy a krokodil nem csak akkor könnyezik, ha éppen hal meg.

A lelkes ünneplés csendesedvén Rossula főpapnő emeli mellső lábait és apró, fekete gombszemeit az égre és imígyen fakad áldásért esdeklő imára.

DEMÁR, az isten

Aki kipottyantottad magadból eme világot

Áld meg újra méhednek gyümölcsét

Szeress minket és ne űzz ki almodból

Minket, akik imádunk téged

Mint nemző atyánkat

És szülő anyánkat

Halld meg hát ismét a szavunkat

Mondjuk tehát együtt:

CIN!

És a több ezer cickányok birodalmi képviselők, meghívott vendégek mind egyszerre és szépen megformáltan kérték DEMÁRT, hogy: CIN!

DEMÁR, az isten

Aki kiválasztottad a cickány népet

Hogy majd ők uralkodjanak ezen a világon

Ők uralkodjanak és sokasodjanak

És népesítsék be eme végtelen dzsungelt

De a vele határos szavannát is

És ha legyőztük, megöltük, kibeleztük

Az összes ellenségüket

Békében építsük fel mi,

Akik akkor már emberré váltunk

A földi mennyországot

És népesítsük be a szomszédos bolygókat

És hajózzunk át más csillagokhoz

És uralkodjunk és szaporodjunk

És legyen a mi birodalmunk az egész Galaxist

Aztán a többit meglátjuk

Erősítsd meg számunkra eme jóslatot

És mi imádunk és szolgálunk téged

Fennhangon szólván: CIN!

És ismét felzeng az égig a sok ezer torokból: CIN!

DEMÁR, az isten

Áldj meg minket

És áld meg a birodalmunkat

És áld meg a királyunkat is, akit te küldtél nekünk

Áld meg őt, akinek a szíve arany, a lelke egy tündéré

Ám lépte, mint a mennydörgés

Látványa, mint a rémálom

És haragja, akár a végítélet!

Te küldted őt nekünk, hogy ő őrködjön birodalmunk

Biztonsága felett, ha kell, ő védjen meg minket

Amíg csak él és meg nem hal

Hogy felszálljon hozzád a lelke

Mi pedig így emlékezzünk rá az idők végeztéig:

CIN!

És harmadszor is felzeng az égig: CIN!

Ezután Crocidúr miniszterelnök fordul Ugribug rexhez.

- Szólj hát hozzánk, felséges királyunk!

Ugribug rex pedig lassan körülnéz, hogy időt nyerjen, lenyelje a meghatottság gombócait, aztán imígyen szól egy kissé rekedten:

HÁT JÓL VAN, SRÁCOK, HA ÍGY GONDOLJÁTOK!

És amíg kedvenc kis verebünk immár Nehogymária legitim királya lett, talán ugyanitt a Földön uszkve hatvan millió évvel ezelőtt, vagy egy új kezdet múltán hatvan millió év múlva, esetleg egy másik Föld másik valóágában, Vilmos őrnagy a RÉTI HIREK után, külön egyenes élő adásban bejelenti a kábeltévé nézőinek, hogy.

És ezzel együtt magának a Sátánnak is, aki nyilván szintén figyeli a Gazdag Kábel műsorát.

(Mint lassan minden kultúrlény a a Galaxisban, aki egy kicsit is ad magára – elvégre baromi kínos buta tökként, bárgyú kukaként ülni egy szofisztikált társaságban információ híján, mivel igen gyakran előforduló téma ARét.

Aki nem hiszi, járjon nyugodtan utána!)

Nem hiszem, és nem járok. A szerkesztő

Vilmos őrnagy úgy néz bele Barna Operatőr János kamerájába, ahogy azt kell.

A homloka ráncos, és még a digitális képen is átjön az aurájából áradó mély aggódás és mélabú. Ám a tekintete kőkemény és határozott, a pillantása, mint a jég. Amerikai filmekben nyilatkoznak így a főnyomozók a sajtó munkatársai előtt, amikor be kell vallják, a sorozatgyilkos nincs meg, fogalmuk sincs még, kicsoda, de rajta vannak az ügyön, és nem engednek a zsarolásának.

Nem lesz ott a pénz a bőröndben. Nem engednek el egyetlen rabot se a túszokért cserébe. És nem tesz senki politikai nyilatkozatot, hogy akkor legyen Magyarország is alkotmányos királyság- megirigyelve a cickányok nyomulását, akik most vagy régi-régi elődeink a nagy aszteroida becsapódás előtt, vagy a soká-soká leendő utódaink- ha például tényleg megszállják előbb a Rétet, aztán az egész Földet a kékseggű ördögök, és a sátán parancsára kőt kövön se hagynak, mert nem maradhat.

De Vilmos mégis kijelenti Gombos P. Veronikának és a Rétnek, meg a világnak:

NEM TÁRGYALUNK!

És akkor néhány másodpercre még a Föld is megszűnt forogni, szerencsére a légkörrel együtt, különben máris háromezer kilométer per órás orkán csapott volna le a világra. Na, ezt most még megúsztuk, gondolhatta az, aki e vészterhes bejelentés után képes lett volna gondolkodni.

Gombos P. Veronikának is kell az a jó öt-tíz másodperc, amire rákérdez.

Bát lehet, hogy ő tudott közben gondolkodni. Egyrészt azért, mert vérprofi

riporter, másrészt meg azért, mert ő már vagy egy órája tudta, mit akar Vilmos őrnagy bejelenteni.

Letelik az emésztésre szánt idő, lehet kérdezgetni.

- Tehát ez a hivatalos álláspont, őrnagy úr?

- Ez.

- Nem állítjuk egy tetszőleges monitor elé a kis Krisztiánt, amin a Hell Combat

című undorító játék megy?

- Nem állítjuk. Sőt. Arról is beszámolhatok: ma pontosan déltől

magát a játék szolgáltatását is betiltottuk. Vagyis nem hogy a Réten, de sehol se

lesz utolérhető.

- Bravó! Na végre! Ezt már régen meg kellett volna tenniük.

- Nem rajtam múlott. Még csak nem is rajtunk. Bonyolult jogi procedúrákba került, amíg a hivatalos szervek eljuthattak a valódi játékszolgáltatóig.

- Tehát mégse maga a Sátán az, a szerver telephelye pedig a Pokol?

- Hogy így fogalmazzak: az evilági szolgáltatóig.

- Tehát a játék nem működik.

- Nem.

- Nem tudja Krisztián beszippantani.

- Mivel nem működik.

- Így az a negyvenezer kékseggű ördög se tud ide átjönni.

- Nyilván.

- Hát ez legalább megnyugtató.

- Nos, valóban.

- És a túszokkal mi lesz?

Hát igen. Ez itt a nehéz, nagyon nehéz probléma. Mert ha hihetünk a zsarolónak, akárki is legyen az illető… Erre a kérdésre bizony az egyetlen őszinte válasz az, hogy Vilmos őrnagy kerüli Veronika, meg a kamera „tekintetét”, lefelé néz, és még ráncosabb a homloka, mint eddig. Aztán mégis csak felpillant és dacosan közli: - Mindent meg fogunk próbálni.

- Ez mit jelent, őrnagy úr?

- Hogy kiszabadítsuk őket.

- De honnan?

- Hát…onnan! – Vilmosban nő a feszültség, és bár imádja Veronikát, momentán nagyon elkezdi utálni, mért tesz fel megválaszolhatatlan kérdéseket.

- De hol van az az onnan? Sejtjük már?

A Pokolban, nem? – kérdezhetné vissza, de persze csak összeszorítja az álkapcsát és súlyosan hallgat. Veronika megsajnálja szegény tiszt urat.

- Nyilván ezen is rajta vannak…- és ezt nem idézőjelben mondja, gúnyosan, hanem hogy segítsen Vilmosnak. Ő hálásan pislant Veronikára, és így mégse

utálja annyira a nőt. Ezt a helyzetet viszont annál jobban. Tényleg, mért nem helyeztette át magát három éve valamelyik kellemesen közepes méretű, talán megyei jogú városba főfelügyelőnek? Valahová, ahol a mágia szót az emberek többsége úgy érti, hogy biztos valami új mexikói sorozat lesz az egyik kereskedelmi csatorna műsorán a kora délutáni órákban, egyszerre két rész, hogy az ezerötszáz epizód azért mégis tempósabban ketyegjen.

- Ugyebár alig több, mint huszonnégy óra van az ultimátumig?

- Igen, Veronika.

- És ha nem kapja meg a zsaroló a kisfiút, elkezdi a túszokat kivégezni.

- Ez nem történik meg.

- Aztán valami kapu nyílik a Hosszúréti Tolf-pályáknál és átözönlik rajra

negyvenezer vérszomjas ördög.

- Ez se.

- Tehát még mindig az a hivatalos állásfoglalás, hogy blöff az egész.

- És nem engedünk a zsarolásnak.

- És ha jönnek az ördögök?

- Nem jönnek.

- És ha bántják a túszokat?

- Nem bántják! – Vilmos nem tehet róla, de megint kezdi utálni Veronikát.

A vendégváróban Té úr, a keverő pultnál meg Molyirtó Mosolyú Mónika

figyeli a száját eltátva a lassan meddővé váló beszélgetést.

- És ha mégis?

- Ez nem fordulhat elő.

- De mért nem?

- Mert nem engedjük.

- De hogy nem engedik, őrnagy úr?

A FÉRFI AZT NEM ÉRTHETI

Julcsi otthon ül a tévé előtt, ott nézi a tájékoztatót. Bírálhatná ugyan Veronika

működését szakmailag, de neki meg ez nem jut az eszébe. Ez se. Julcsi csak arra koncentrál, hogy Krisztián sose legyen tőle távolabb, mint négy-öt méter.

És ez nem könnyű, mert a kisfiú változatlanul, mint a csík. Hiszen amikor éppen nem hegyit beszél, vagy teszem azt, Mózes hangján intelmet oszt, akkor egy igen eleven, középcsoportos óvodás, aki noha tudja, egy percig nem retten meg attól, mi készül itt ellene. Pedig érti, hogy ki akarja őt, és mi a tét.

Julcsi viszont halálra rettegi magát a kisfia meg mindenki helyett is. Hiába véli racionálisan gondolkodó lénynek magát, még inkább annak, mint a környezetében bárki más. Ő retteg. És pont a racionalizálható tények miatt.

Hiszen annyi megmagyarázhatatlan történt a Réten az elmúlt öt évben!

Amikkel kapcsolatban csak egy a tény: hogy megtörténtek. Tehát? Miért ne ez ne válna valósággá, noha „józanésszel” abszolút semmi a valószínűsége.

Hogy a Hosszúréti Tolfpályán megnyílik a valóság szövete, és kiözönlik

a Földre az ördögsereg egy laza kis Armageddonra. Hacsak ő oda nem adja a kisfiát az Ördögnek, aki szintén azt hiszi, hogy ez a kis buta, ki éppen

a nagyszoba egyik szegletében ül a szőnyegen és egy kis autóval brummog, amivel hátra kell tolatni tíz-húsz centit, ezzel felhúz egy kis rugót, így ha a tolatás után elengeded, akkor ezerrel kilő. Krisztus előtt ezerrel, ugyebár…

Akkor persze nem lő ki, ha a puha szőnyegen indított, maximum kicammog a súrlódás miatt. Na most erre nem jött rá a kis zseni, vagy direkt a lassúságot élvezi? Régi szép időkben ezt megkérdezte volna. Mondjuk két hete.

De most még évődni sincs ereje, miszerint te hülye vagy kisfiam, vagy csak nagyon hülye?

Vilmos és Veronika közben a stúdióban kikeverednek a „mi lesz ha jönnek”. „de olyan nem lesz, mert nem jönnek” körből, így Veronika lezárja a külön adást.

Molyirtó Mosolyú Mónika lekeveri azt, és beteszi a reklámot, aztán jöhet

a kora esti ismeretterjesztő film a békák vándorlásáról. Na ja, három hete ő még erről egy kellemes kis beszélgetést tervezett a film levetítése után.

Amiben lelkes zöld urak és hölgyek kerek 5500 békát mentettek meg attól, hogy a 311-es főúton, útban a Nagy Nádas felé, netán elgázolja őket egy kocsi.

Vödör, gumikesztyű, gumicsizma. Tél közepén még nem késő szólni, hogy lesz egyszer március, amikor a békák is…

De lesz március?

Már hogyne lenne!

Ez az egész világvége őrület tényleg egy hülyeség!

De remélhetőleg most már hamar elkapják azt az elmebeteg fazont, aki ezt kitalálta, meg seggbe rúgják az egész csapatot, aki például azt a bunkó, véres játékot megalkották, és akik működtetik.

Erről jut az eszébe.

- Benjamin!

- Igen?

No persze a család meg Julcsira vigyáz. Ők is úgy osztják be az életüket, hogy Julcsi se legyen messzebb valakitől a családban, mint négy-öt méter.

- Kikapcsoltad a számítógépet?

- Ki.

- És a dugót is kihúztad.

- Azt is.

- És levitted a pincébe?

- Az alagsorra gondolsz?

- És kulcsra zártad a helyiséget?

- Ha akarod, még el is dobom a kulcsot.

- Az nem jó, mert Krisztián képes és megtalálja.

- Ne őrülj már teljesen be, anya!

- Én csak óvatos vagyok. Lehet, hogy ti lazán tudjátok ezt is venni, de én nem.

- Julcsinak igaza van- szól bele Bogi, aki ügyeletes Benjaminnal együtt. A vőlegény pedig nem állja meg, hogy rajta vezesse le az ingerültségét.

- Aha. Miben is van igaza?

- Ti férfiak nem érthetitek ezt meg.

- Ugye? Bogi ezt tudja.

- De mit nem értünk mi meg? Hogy holnap dél körül jön a sátán?

- Hogy egy anya aggódik a gyerekéért!

- Látod? Bogi ezt is tudja!

A hirtelen összeállt nőszövetség tagjai ellenségesen merednek a férfiúi nem

eme ifjú és bárdolatlan tagjára, aki önző és rideg és lélektelen, tehát hogy is lenne képes bármi mást félteni a korsó sörén kívül. Ám Benjamin annyira azért nem érzéketlen, hogy észlelje, bármit visszaszólni most nem tanácsos.

De még a hallgatás és a póker arc se túl jó, mert az is bizonyíték lesz arra, hogy mint hímnemű egyed, született tahó.

Mázlija van, Krisztián kimenti a helyzetből, amibe akaratlanul lavírozta magát, amikor rákérdez, miközben zord kritikával szemléli a kisautót, aki immár egyáltalán nem akar elindulni, hiába tolat vele többször is több mint tíz-húsz centimétert, egyre erősebben rányomva a kasznit közben a padlóra.

- Anyú! De mit akar tőlem a sátán?

- Semmit, kisfiam.

- Semmit?

- Pont azt, öcsém, nyugodj meg!

- Te ebbe se szólj bele, Benjamin!- ripakodik Julcsi a nagyfiára.

- És ebbe mért ne?

- Mert ne!

- Ebben is igaza van anyukádnak.

- Oké, csajszi, hagyjál már!- ��s kimenekül a konyhába. A hűtőben persze nem talál sört, csak körülbelül három hétre elég konzervet. Mivel nincs kizárva, hogy jönnek az ördögök. Először csak negyven ezren. És nyilván ezt a lépcsőházat ostromolják majd, ahol Krisztián lakik. Hacsak addig komolyan nem veszik végre a fenyegetést, és nem jönnek érte katonai helikopterrel a panelház tetejére leszállva. Onnan pedig egy abszolút biztos óvóhelyre. Hová? Hát ahová a

politikusokat, és a „fontos” embereket menekítették volna atomcsapás esetén, midőn még dúlt a hidegháború. Vagy egy olyan bázisra, ahol a Csillagkaput tartják! Ez az! És onnan át a kapun és egy olyan bolygóra a Tejút túloldalán, ahol még hírből se ismerik ezt a hepciás bukott arkangyalt. Vagy azt, aki

annak adja ki magát.

Igen, a Csillagkapu jó lenne. Az biztos is, hogy létezik. Csak ezt is eltitkolják azok. Hogy kik? Hát a nyomorult politikusok. Amerika. Az oroszok. Meg Kína, naná!

Az a film még Julcsinak tetszett. Sőt, még a sorozat is.

De mért kell a konzerveket a hűtőben tartani? Ha a végén úgyis jön a katonai helikopter a panel tetejére? Hiába, Julcsival erről se lehet vitatkozni.

A száznál több sólet, rakott káposzta, húskonzerv és a többi tartósítószerrel gazdagon megfűszerezett borzalomnak a konyhában a helye és kész.

- Benjamin!

- Mi van?!

- Nem mi van, hanem tessék!

- Tessék, Julcsi.

- Az okos telefonodat is kikapcsoltad?

- Azt minek?

- Azon is van monitor, nem?

- Itt a zsebemben!

- Kapcsold ki!

- Dehogy kacsolom!

- Majd én beszélek vele…- súgja Julcsinak Boglárka.

- És te kikapcsoltad?

- Én már régen be se.

- Látod? Erről beszélek.

- Hát igen. A férfiak tényleg nem tudnak úgy aggódni.

- Anyú!

- Igen, kisfiam?

- Én férfi vagyok?

- Majd az leszel, ha nagy leszel.

- És ha elvisz a sátán?

- Nem visz el.

- De ez mért nem megy?

- Micsoda?

- Hát az autóm!

- Nem megy?

- Hiába tolatok. Javítsd meg!

- Majd apád, ha hazaér végre.

- De addig nem ér ez rá!

- Benjamin!

- Tessék!

- Gyere be, javítsd meg az öcséd kocsiját!

A díszszemlére mind a negyvenezer kékseggű nagyon kipucolkodott.

És az a bizonyos zabszem nem fért volna be senkinek a feneke lyukába

al- közlegénytől egészen a dandártábornokig. De még a Civil Parancsnok Bajtárs, Hartai Avatár is két percenként belesápadt a szorongásba.

Pláne, hogy neki aztán tényleg volt mitől tartania: ha a főnök egyet int, mehet vissza a kínzópadra, de nem mint „avatár”, hanem mint elkárhozott lélek, hogy ott a succubusok és a vasvillás mesterek ismét elszórakozzanak rajta perverz kis kedvükre.

Mert bizony nem más jön a tábort és a kékseggű sereget megszemlélni, mint Ő.

Maga a főfőnök, mert közeleg az idő. Amikor vagy meg kapja a kis Krisztiánt, vagy beindítja a gépezetet, és úgy szerzi meg őt. A rétiek megkapták a lehetőséget, hogy békésen megússzák, és a hatalom átvételből, nyugodtan mondhatni: rendszerváltásból csak annyit vegyenek észre, hogy lassanként egyre jobban mennek a dolgok. Nem csak a Réten, hanem a Földön. Vége a hepciás

politikusok uralmának. A demokrácia és a diktatúra nevetséges küzdelmének.

A Földön az istenkirály uralkodik majd, de nem ám úgy, mint Ugribug a cickányok fölött, hanem tényleg. Semmi alkotmány, semmi monarchia.

Semmi korrupció.

Nem titok, így is, úgy is az lesz, amit Ő akar. Megszerzi Krisztiánt, a fiává fogadja, és így megbékél az Ég és a Pokol. A végítélet is érdeklődés hiányában elmarad. Hát nem csábító lehetőség, srácok?

Ugyan ne ellenkezzetek.

Vagy fájni fog.

És már pirkadattól ott állnak a gyakorló téren a negyvenezer kékseggűek.

Szinte moccanatlan vigyáz állásban. Ugyan pisszenni is ki merne? Az Ő szeme mindent lát, még azt is, amit tán isten se. Ha figyel. És most figyel, mivel jön.

Talán már itt is van.

Talán már a parancsnoki sátorban kávézik a szeretett Civil Vezérrel.

Talán most döntik el a kivégzések sorrendjét, módját, hosszát. A túszok között ki után ki következik. Kelen úr lesz az első, az biztos. Szegény mester!

A két füle után már az orra és a bal szeme is oda. Aztán már ki is herélték, és a sebet ügyesen összevarrták, nehogy elvérezzen. Szegény Huszárné, Ditke!

A Tolf apostola most is ott csüng a kínzócölöpön aléltan. A túszok tőle jobbra

a hóban toporognak. De beszélgetni ők se nagyon mernek. Ki tudja, talán azon múlik majd a sorrend, hogy az megy előre, aki hangoskodik. Csak a Leviatán Krokodil, a szamár ereszt meg egy-egy méltatlankodó iát.

Vajon megtörténik a csere?

Vagy itt kell meghalniuk?

Talán mégis igaza lesz Andor Kampónak? Nem lett volna szabad önként

kijönni az erdőből, hanem hős módjára, harcolva halni, hogy aztán ódák és elégiák zengjenek a… kiknek is az ajkáról? Hát például ez az.

Bedeő atya és Szép Juhász néne a többiek helyett is halkan mormolva imádkozik. Ha van istene, márpedig hogyne lenne, ha egyszer ördög is van, akkor ez egy egészen kiváló alkalom, hogy rendet teremtsen.

Hiszen az lenne a csoda, még ha negatíve is, ha nem tenné meg ezt.

Hát ne?

De.

És akkor a rettegéstől lucskos csendben elnyújtott kiáltás harsan, mintha

valaki több ezer decibellel közölné egy artikulált halálhörgés formájában, hogy őt most éppen kibelezték:

Előljáróóóóó jobbtól, tiszteeeelegj!

És a negyvenezer kékseggű egy ütemre kapja jobbra a fejét, aztán a fegyverét

maga előtt tartva, méghozzá úgy, hogy jobb kézzel a nyelet, bal kézzel a keret tetejét, és úgy merevedik olyan vigyáz állásba ismét, hogy egy szőlőkaró se jobban. Bizony, a fegyver. Amit Ő már előző nap megüzent nekik.

Hogy mivel kell majd harcolniuk, ha arra kényszeríti őket a makacs, ostoba ember, aki azzal nehezíti a saját dolgát is, hogy játssza az eszét, miszerint nem enged a zsarolásnak…

A TENISZÜTŐ!

Azzal kell majd a Hosszúréten a makacs emberi fajon rendet vágniuk.

0 notes