#Koszorúnak | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 5 years ago

Text

3/4.

Mi ez itt, kérem? Keménykő belágyul? Janka behajtót fogad.

KÉRSZ EGY SÖRT?

Kisbabos egy bömbi-dobozból nyomatja ezerrel a heavy-metált az alagsorban, mert tapasztalatból tudja, hogy a hót mocskos falak lefestéséhez csak ez a zene jó, meg hozzá a sör. Pláne rekkenő nyárban.

Hát igen. A legendás próbahelyiség. Ahol a BB System elindult világkörüli ��tjára. Az igaz, a Rét határán túl nem igen jutottak, ám itt, a szűkebb hazában nem volt náluk jobb rap-zenekar egy se. Bár az is igaz, hogy szárnyaló működésük éveiben egyedül csak ők voltak. De mióta számít a mennyiség kérem, ahol nem darabszámban, tonnában mérik a sikert, hanem hangjegyekben, versszövegekben

BB System meg a Risza?

Nálunk jobb, most mit vetítsem?

Sehol nincsen!

És ez, haver, nem ócska duma.

Ó, jaj, elmúltak azok a szép évek, hetek, hónapok, napok!

De hogy is lett vége? Lehet tényleg, hogy egyszerűen csak beleuntak?

Mivel, úgymond, megkomolyodtak?

Komolyodott a fene!

Kisbabos együtt vinnyog a bömbiből kizörejlő szólógitárral. Közben a festőhenger a nyélen föl és le, föl és le, aztán a festékes vödörbe márt, a nagyját a rácson legyaszatolja, ne csepegjen a padlóra a festék. Bár mért nem csepeghetne? A betonra? Arra majd úgyis talán valami laminált padló kerül, vagy padlószőnyeg. Bár a laminált padló az jobb, mert abba nem rágja be magát az atka meg a por, az ember fogja, azt felsöpri és felmossa. Meg mintha látott volna egy reklámot, hogy most leértékelés van a barkács- áruházban, és olyan olcsó a négyzetmétere, hogy a hülyének is megéri.

Kisbabos kezében megáll a nyél, a vinnyogás bennreked a torkában.

Jézus! Ő ilyeneket tud? Hogy leértékelt laminált padló? Poratka? És egyáltalán, mióta zavarna egy igazi rapper rockert az, hogy mocskos a fal? És ha mocskos?

A tisztaság csak a rend illúziója, haver! Egyszerűen csak egy másfajta struktúrába átrendezett a piszok. Kétségesett küzdelmet folytatsz az entrópia ellen, amiben csakis veszthetsz. Ez az Univerzum a rendezetlenség felé halad, és ki vagy te, hogy ellenállj neki?

A mocsok győz, a halál arat.

A karaván halad, aztán marad.

Na! Ez is de kurva jó szöveg. Régen már hívná is fel Benjamin, hogy ezt hallgasd meg, Ótvar! Vagy Mocsok? Tessék, hirtelen arra se emlékszik, hogy ki volt az Ótvar és ki a Mocsok.

Megöregedtek?

Nem kérdés. Megöregedtek.

Ebből adódóan fehér lesz a fal. Róla eltűntek már a hangszigetelés céljából ráragasztott tojástartók. A rejtélyes módon felrobbant bolgár sárgabarack konzerv izgalmas foltját nagyjából levakarta. Arra majd kell még minimum két plusz réteg festék. Vagy érdemes lett volna leglettelni. Akkor már persze az egész falat és a mennyezetet. Á, nem, ennyire még nem vénült meg.

Kisbabos szinte belefáradt ennyi töprengésbe. A félbehagyott mozdulatot újra indítja, a festékhenger ismét surrog fel és le. fel és le, és ahol jár, az a varázslat történik meg, hogy a fal fehér, és ez még akkor is szép látvány, ha az ember tudja, a tiszta fal élménye is csak illúzió, a koszosság privatív esete, a mocsok fehér fallá való szánalmas átrendezése, aminek a végeredménye röpke öt-tíz éven belül a szürkeség lesz. És van-e nyomasztóbb egy hót szutykos, valaha fehéren virító falnál? Mi áraszthatna magából elveszettebb hangulatot?

Például az, ha a bömbi elhallgat, mert véget ér a szám. És csak serceg, pedig már régen el kellett volna kezdődnie a következő nótának.

Mi van?

Elromlottál, bazmeg?

Kisbabos kezében ismét megáll a nyél, a magnóra sandít, ez is mért szórakozik pont vele. Aztán az eszébe jut, hogy ez még kazettás kütyü. Egy igaz ipari műemlék, amit még kora nyáron a szeméttárolóban, egy kuka mellől mentett meg, mert oda rakta őt a lelketlen, brutális gazda. Aki megunta őt, a Bömbit, a múlt évezred utolsó évtizedének álom masináját, aki nélkül nem létezhetett egy magára valamit is adó laza csávó, hogy vele, a Bömbivel a parkban, a strandon, a flaszteren, de még akár a hatos villamoson is üvöltesse, vele virítson.

És most tessék. Kuka. És miért?

Mert a világ a rendezetlenség felé halad. És győz a halál. Üdvözlégy, mocsok.

Üdvözlégy mocsok

Te elmúlással terhes

Szennyeztessék a te neved

Győz a te nem is akaratod

Mert úgy uralkodsz a világon

Hogy még le is szarod.

Na ugye, hogy szobafestés közben mely ihletett bír kapni au ember?

Nyilván azért, mert nem nagyon kell gondolkodni.

Csak fel, le. Fel, le.

Most éppen le, mármint a nyelet le a padlóra, a hengert a rácsra, mert

kazetta csere következik a Bömbiben. Közben a tekintete megakad ama megafonban, aki pont úgy árválkodik a raklapok tetején, mint Bömbi a kuka mellett. Na ja. A megafon is itt maradt. Meg majd az összes cucc. Ennyit arról, hogy majd Benjamin meg a Csajszi kipakolnak… Ha jól körülnéz az ember, egy öreg, a belét diszkréten kilógató fotelt és egy raklapot bírtak innen kisúvasztani.

Vagy mindent így kéne hagyni, ahogy volt? És csak egy márványtáblát ütve fúrni az bejárat mellé a betonfalra, alatta kis rozsdamentes acélkampó a babéros koszorúnak? A táblán a felirat:

ITT ÉLT ÉS DE SOK VODKA FOGYOTT!

BB-SYSTEM MEG A RISZA

Á, már késő. Bár a márványtábla attól még jöhet, hogy a helyiséget kifesti, padlószőnyeget vagy leértékelt laminált padlót nyomat a betonaljzatra, beszerez pár kényelmes bútort és… ki tudja? Végül is Izaura is már csak a szájával prosti.

És a szájával se úgy, (fúj) hanem verbálisan telefonon, dr. Kecskés villájának alagsorában. Na, hát ha milliomosok ebből se lesznek, ennyit már megér.

Mert milliomos az ügyvéd úr lesz ebből is, naná.

No de morfondírozásból nem élünk meg, szokta volt mondani az apja, mielőtt veszi a kabátját, a nejlonszatyrát, benne a pénzzé tehető üres sörös dobozokkal és műanyag palackokkal.

Az van velem, bezony

Tönkretett a keszon

A szívem szar, a tüdőm iszap

Aki rokkant, csakis ihat

Míg a sírba belé döntik

A sírjára reá öntik:

Tudjad, vándor: bezony

Nem jó hely a keszon.

Tessék, még egy márványtáblára való. Vagy rapre. Hát csak kár volt azt a muzsikálást abbahagyni.

Azt akkor Kisbabos benyomja a playt a Bömbin, és az olyat ordít ám rögvest, mégpedig egyenest és mindjárt Rob Halford hangján, hogy aki nem készült volna fel, biztos kiugrik ijedtében vagy a nadrágjából, vagy a szoknyájából, de a cipőjéből, az biztos. Viszont a Heawy Metal az csak így jó, aki halk muzsikát akar hallgatni, az tartson otthon egeret, meg az egérnek mondjuk egy cimbalmot.

Nyél a kézbe, henger a festékbe, gyaszat a rácson, cseppenés a kedélynek meg ne ártson, aztán föl-le, föl-le, a plafont viszont úgy kéne kifesteni, hogy…azt talán nem is kéne? De! Hát már hogy mutatna az úgy? Fekszik az ember az ágyában hanyatt, azt látja? Akkor már inkább csepegjen az ember arcába a festék, mint hogy piruljon, ha beszólnak, mondjuk az Izaura:

- Figyeljél már, Kisbabos, elfogyott a festék?

- Már mér?

- Hát hogy néz a plafon az ki?

- Mér már?

És így tovább.

Hanem ez a Rob Halford ez piszkosul bírt vonyítani.

Az bizony. Ők is lehettek volna sztárok. Vagy még lehetnek is.

Csak dumálni kéne Benjaminnal, meg a csajszival, hogy…

Ne már, Bömbi! Most meg mi bajod?!

Hát a Bömbinek most úgy abszolúte semmi nyűge nincsen. Hanem az történt, hogy a Vágási Matyi(k) áll felette és ő kapcsolta ki. És most meg olyan randán néz a Kisbabosra, hogy az értetlenkedve maga mögé sandít, hátha ott áll még valaki. Noha nem állhat, csak a fal. Bár ott, ahol a mágia tombol, bármikor előbukkanhat bárki egy alagsori panelfalból is…

De nem ez történt. Rá néz Matyi randán.

- Mi van?!

- Nem hallod, Kisbabos?

- Mit nem hallok?

- Amit kérdeztem.

- Mit kérdeztél?

- Azt, hogy mi van!

- Azt én kérdeztem.

- Te ne szórakozzál velem!

- Te ne velem! Mért kapcsoltad ki a Bömbit?

- Mert üvölt.

- És? Judas Priest. Csak így jó. Örülj, hogy te is hallod!

- De nem örülök.

- Ja, az már a te bajod…- zárná le Kisbabos a beszélgetést, és fordul vissza a falhoz, henger föl-le.

- Azt kérdeztem, te mi a francot csinálsz itt.

- Én?

- Nem te, hanem te.

- Festek.

- De mért festesz?

- Mert koszos.

- Azt látom, de mért fested?

- Téged ez mért érdekel?- fordul vissza Kisbabos az ifjú vágásihoz.

- Én vagyok az új gondnok.

- Gratulálok. És?

- Azért kérdem.

- Csak nem a te engedélyed kell hozzá?

- Hát mér hogy a francba ne kéne?

- Ne baszki! Most gizdáskodsz?

- Ez itt egy közös helyiségnek számít, öcsi.

- Öcsi?!

- Mivel már nem bérlitek a köztől.

- De én majd kibérlem újra.

- Minek?

- Közöd?

- Én vagyok a gondnok.

- Megint gratuláljak?

- És milyen célból is?

- Gratulálok? Mert udvarias csávó vagyok. Még a bunkó gondnokokkal is.

- Milyen célból bérelnéd ezt a helyiséget?

- Magán.

- Mi magán?

- Célból.

- Ezt hogy érted?

- Itt fogok egy darabig lakni.

- Te?

- Nem, én.

- Itt?

- Azért festek.

- Á, azt nem lehet.

- Mit? Festeni?

- Itt lakni.

- Mi?! Már mért nem lehet?

- Mert tilos.

- Egy faszt tilos. Mért tilos?

- Mert tilos.

- Tudod mit, Matyi bátyó? Kopjál le!

- Te kopjál le.

- Én itt lakok.

- Nem laksz. Hívjam a rendőrséget?

- Te tényleg ennyire hülye gizda lettél?!

Matyi(k)ban egy pillanatra feltámad, hogy valaha ő is volt fiatal, azaz öreg kamasz, aki mindennél jobban vágyott egy saját kéróra, ahol maga lehet, ahová nem nyithat be csak úgy senki, egy legitim baszobára, ahol elkezdheti legendás karrierjét a réti Don Juan szerepkörében. Ezért megenyhül.

- Na jó. De hol fogsz mosdani, brunyálni, szarni? – mutat körbe, mivel ez a

lyuk eredetileg csak egy raktárhelyiség.

- Benjamin is itt lakott vagy másfél évig, nem?

- De ő feljárt az anyjáékhoz.

- Viszont nálad, a gondnoki irodában van fali csap meg slózi.

- És te azt akarod használni?

- Mit tudom én? De ha engeded…

- Dehogy engedem!

- Mért nem?

- Csak! – Matyi(k)nál a nosztalgikus pillanat elmúlt, átadta magát e gondnoki szerepkör hangulatának. Ez jut az eszébe Kisbabosnak is.

- Figyelj már! Tudsz róla, hogy máris hasonlítasz egy kicsit Kertai UHU-ra?

- Na, ment te a picsába! - rémül meg Matyi(k).

- Szóval megengeded, hogy az irodába járjak pisálni?

- Ezen még akkor is gondolkodok.

- De ne sokáig, mert máris kell. Addig kérsz egy sört?

- Milyen söröd van?

- Az attól függ, segítesz-e a plafont kifesteni.

- Tudod, mit? Hugyozzál be!

ÉDESANYÁM, PERDÜL A ROKKA…

Hát ez így nem lesz jó. Már nem mer elaludni. Pedig egy csíz hímnek is szüksége van egy kevéske szunyálásra, és szunyálás közben minimum két-három óra mélyalvásra, hogy felébredés után kellőképpen gonosz legyen.

Vagyis eléggé kreatív, ha alkalma adódik valakit lealázni, megszívatni, netán kínozni vagy kiirtani. Rendes pihenés nélkül a csíz hím is csak egy buta gyilkoló gép, avagy egyszerű közszolga.

És Keménykő Nagyúr, vagyis még mindig inkább csak Hígafos első pribék már az idejére se emlékszik, mikor pihent le és ébredt fel úgy, ahogy csak megközelítőleg is normális. Lidérces álmok, álom lidércek? Téveszmék és hallucinációk találkozása és tobzódása egy jobb sorsa érdemes és momentán társbérletnek használt csíz hím agyvelőben?

Nem, ez így nem lesz jó.

Tucatjára? Több? Csak tízedszer? Vagy ez már a századik alkalom?

Hogy kihajítja az űrbe a sziréneket, a cettaúrt és a tengervizüket, utána szép szorgosan végig nyomatja a dolgos napot, mindent megbeszél, utasít, sínre rak, aztán hulla fáradtan ledől, és- már nem mer elaludni. Hátha megint.

Nem hátha!

Biztos újra! Csak az. Hogy arra ébred, a lopott kínai licenc alapján legyártott pálmafás gumitrónja mellett ébred a hányingerig poshadt és büdös tengervízben fuldokolva. Mert semmi nem történt meg az előző napból. Semmi!

És nem is emlékezik senki, semmire. Se a komputer, se a legénység, se a foglyok. Senki. Csak ő.

Tehát?

Tehát megbolondult, csak az lehet.

És bolondnak lenni egy ilyen lidércnyomással, nahát az tutira nem jó.

De akkor mi legyen?

Próbálja meg még egyszer?

Minek? Hacsak nem talál ki valami trükköt. De mit? Nincsen trükk.

Csak az a rohadt átok van, ami, úgy tűnik, rá is vonatkozik, nem csak

Szadó Nagyúrra és Bélafingra /alias Pubé Nagyúrra.

Vagy mégse bolondult meg?

De. Sajnos. Ez van. Itt az ideje belenyugodni. És sok nagy, mély lélegzetet venni. És felölteni a póker-pofát, és a szirének elé lubickolni a nyakig érő poshadásban , és hideg, unott, rendkívül kimért modorban érdeklődni, mit óhajtanak a hölgyek és a cettaúr, mára mire lennének úgy leginkább kívánósak, úgy villásreggelire, mint ebédre, aztán üt órai teára, és végül egy kései lampionos, mondhatni lidércfényes vacsorára. Mint egy komornyik, avagy főpincér, és nem úgy, mint a hajó kapitánya és amúgy fő kínzómester, ami az űrbéka kaptányi beosztásával természetesen együtt dukál.

Vagy legyen még egy utolsó menet?

Hátha holnap végre arra ébred, hogy…

Á, minek.

Hígafos tehát összeszedi magát. Ami most azt jelenti, hogy némi belülre koncentrálással pépessé lágyítja a gerincét, mint amilyen egy komornyiknak és főpincérnek kell legyen, aki azért nem hajlik meg szívesen az urak-hölgyek előtt, hátha soha több�� nem lenne képest kiegyenesedni, tehát arra kell szorítkoznia, hogy csak biccent: buggyantott tojás, méltóságos asszonyom/uram, máris szólok a főszakácsnak, kérem.

És akkor Hígafos, aki még nem Keménykő Nagyúr, és talán soha nem is lesz az, mert pépes gerinccel hogyan is lehetne keménykedni, a nyakig érő fertőben

elindul a magán kínzóterem felé, ahol a jelek szerint soha nincs se reggel, de dél, se este, se éj, csakis felhőtlen társasági élet. Lantzene, verselés. Csacsogás és

a leszbikus szerelem dicsőítése, lévén a cettaúr alsó teste bálnaszerű mérete nem igen állhat a hölgyek rendelkezésére, hogy a szexet, pusztán a perverz változatosság kedvéért a „normális”, avagy heteroszexuális mellékvágányra terelhessék. Neki maradnak az anekdoták és a lantkíséret.

Most például arra, hogy azt mondja, mármint hogy egyszerre mind a három szirén egyszerre ezt vernyítja, nyávogja, vonyítja és vihogja:

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál - vágy nehezül rám: mert a sudár, szép Aphrodité letepert! Szerető, szerető kell ma nekem már!

Radnóti Miklós fordítása. A szerkesztő

Aztán a cettaúr észreveszi a közeledő Hígafos pribéket, akinek tényleg olyan komoly az ábrázata, mint akinek bűnös hanyagsággal elkezelték az aranyerét, viszont gond van a prosztatájával is, tehát meg kell jelennie kezelésre az urológusnál. Ezért aztán egy fals akkordot penget a lantján, hogy a drága hölgyek figyelmét erre felhívja. (Nem Hígafos aranyerére, hanem a közeledtére.)

Őszintén szólva nem is biztos, hogy a csíz hímeknek van aranyere. Ahhoz pedig igen hosszú időt kell eltölteni a csíz hímek között, hogy az ábrázatukon akár a legcsekélyebb vidámságot valaki felfedezze. Noha ezek a szavak és kifejezések, érzések: káröröm, dévaj bosszulás, csiklandó testi kínzás, a gyilkolás utáni csendes, üres elégedettség természetesen gyakran előfordulnak.

Lásd még: gyönyör.

Aglaipophoné ajkáról a mosoly lefagy, tömény undorral bámulja meg Hígafos azon részét, ami kilóg a hót büdös vízből.

- Nocsak- szól, és ezzel a másik két szirén is Hígafosra mered.

- Ez már megint itt van- nyög fel Thelyopeia, és Peiszioné se látja őt nagyobb örömmel: - Te most melyik kvargli pofájú undormány is vagy?

- Én vagyok az új kapitány…

- Kicsoda?

- Az új kapitány!

- Te nem az a Hígafos vagy? – hiába, Aglaiophonénak híresen jó az arcmemóriája.

- Keménykő a nagyúri nevem.

- Micsoda?!

- Mi a kő?

- Tyúktakony?

- Hát ez jó!

A szirének visítva röhögnek Hígafoson. Még cettaúr is kacarászik kissé, noha most is van benne annyi férfi szolidaritás, hogy nem teli szájjal kacagja.

Kiirtani! Most! Mindet! Gyerünk!- üvölt Hígafosban a vágy, de nem teheti, mert hiszen minek. Másképp kell ezektől megszabadulni. De hogy?

- Nos, ha a hölgyek kivisítozták magukat, érdeklődnék- szólal meg tehát csendesen és higgadtan. Ez meglepi a sziréneket, megnézik magukat a csízt.

- No és mi érdekelne, Kvarglika? – kérdezi Peiszioné.

- Mire utasítsam a főszakácsomat, mit ennének, innának ma a hölgyek?

Nos és mellesleg ön is, tisztelt félbálna úr…

- Ó, nekem a szoksásos két-három mázsa halacska elég, kedves Hígafos.

- Keménykő, ha kérhetem.

- No igen, „Keménykő kapitány” – helyesbít a cettaúr udvarias, vagy inkább lenéző kis mosollyal, amiért megint csak ezer meg egy válogatott halált érdemelne. De ha nem lehet! Bár, ha azt vesszük, az átok erre a behemót pofátlanra nem vonatkozik…

- És önök, hölgyeim? – Hígafos fogai csikorognak – vagyis azok a csontkinövések, amiket a csíz hímek használnak rágáshoz azon a helyen, ahol más humanoid-szerű lények az álkapcsukat szokták még hordani.

- Mért? Szerváltatok már avokádót?- húzza fel a szemöldökét Aglaipohoné.

- Még nem.

- Töketlen banda.

- Sajnálom…

- És csak nem azzal a pöcsszagú pástétommal akartok megint etetni?

- Ha kegyedéknek nem ízlett.

- Mért, nem is volt annyira rossz… - nevet a Cettaúr, a fene azt a vidám természetét neki. Csak azt nem lehet érteni,mitől ennyire jó a kedélye?

A bolygójáról kihalászták, rabságot szenved egy a testméretéhez képest szűkös helyiségbe, iszonyat büdös, poshadt vízben úszik, és el kell viselnie ezt a három hisztérikus ribancot…

És lehet ám, hogy ezt a poshadt vizet nem kellett volna oly méla undorral

gondolnia, mert talán ettől jut Aglaiophonénak is az eszébe.

- Először is azt akarjuk, hogy cseréld ki a vizünket!

- Mármint ezt itt?

- Mért, mit?

- Mind?

- Büdös! Nem érzed?

- Én ne?!

- Hát akkor? Cseréld ki!

- Ezért ugráljunk el a legközelebbi a vízbolygóhoz?

- Úgy oldod meg, ahogy akarod. Kifogás van? Kifogás nincs!

- Nincs… - de ezt a fő nagypofájút. Ezt az Aglaiophhonét. Ha szabadon, átok mentesen a kéznyúlványa közé kaphatná… Ó, nem csak ki a mélyűrbe vele.

Hanem előtte. Korbács. Tűz. Sav. Drótkefe. Fehér izzásig hevített vaskaró.

Kampó. Nyúzás. Kibelezés. A saját vastagbele megetetése után felakasztás.

És csak aztán a jó kis hideg űr…

Közben az ábrándozás tárgya csacsogva fordul a másik két szirénhez.

- Lányok, ti mit ennétek?

- Nem is tudom…

- Talán egy kis roston sült lazac kéksajt mártással, hozzá jégsaláta…

- És aztán száraz pezsgő?

- Legyen inkább édes!

- És vodka-martini.

- És cettaúr barátunknak egy hordó Guinness sör.

- Meglátom, mit tehetek…

- Ne tehetetlenkedj, hozzad!

- Rendben…- hogy rohadj meg! Hígafos szinte zokog az idegtől, a megaláztatástól és a tehetetlenségtől leginkább, ahogy megfordul, és nekilát

a magán kínzóteremből valahogy kievickélni. És akkor azt a szutyok ribanc még utána szól.

- Hallod? És amit ígértetek? Az ideális férfit? Azt mikor kapjuk meg?

Hígafos nem fordul meg, úgy halad tovább. De nem tehet ám úgy, mintha nem hallotta volna. Viszont nem lehetne még egyszer megpróbálni? Ki velük?

De! Ki velük!

Amúgy fogalma sincs, hogy a francba szerezhetne ezeknek lazacot, kéksajtot, édes pezsgőt, martinit, vodkát – no meg egy hordó Guinnesst…

Ez is bosszú, ha nem is túl édes. Sóvárogva evickél tovább ahhoz a terminálhoz, ahol ki szokta adni a MI-nek a parancsnoki szint kiürít parancsot.

A BEHAJTÓ

Janka nagyságos asszony a Kelet-nyugati Sámán Központ turistaházának

büféjében ül, az ablak mellett, éppen kellemes rálátással a Pántlikás Lada

szentéjére, aminek az árnyékában egy félig vaddisznó, félig házi sertés forma lény heverészik. Hát igen, egy dagonyának nyilván jobban örülne, viszont egy csepp eső nem sok, annyi se esett hetek óta.

- És mondja, Kovács úr, az a disznó ott…

- Dezső úrra gondol?

- Nem veszélyes azt csak úgy szabadon hagyni?

- Jaj, csókolom, nem bánt ő senkit.

- Vadnak tűnik.

- A lelke egy galambé.

Janka nagyság ebbe belegondol. - Mondjuk az se valami tiszta állat…

-Ó, de hát mihez képest, csókolom?

- Igaz, az ember se.

- Ugye? Hiába is próbáljuk a szüntelen kényszeres mosakodással palástolni

természetes ember-szagunkat. Bűzünket, nyugodtan állíthatom. Szappan, mosópor, dezodor, kölni…brrrr… Csak a tisztaság ipar és a reklámcégek hasznát növelik. Kamu az egész.

Janka nagyság ezzel azért vitatkozna, noha egészen nagy vonalakban egyet kell értsen az erdőkerülő mágikus kulturális attasé filozófussal. Ugyanakkor és ugyancsak csendben megállapítja, hogy Kovács úr se a szappan, se a mosószer, se a dezodor iparnak nem hajthat sok hasznot, amilyen rongyos, foltos a farmerja, a vászoninge, és amilyen egészségesen csípős hónaljszagot áraszt.

Ő maga viszont el nem tudná képzelni az életét tiszta ruha és a napi három-négyszeri tusolás nélkül. No de nem vitatkozni jött ki Kovács úrhoz.

Vágási Boglárka hozza az asztalukhoz a megrendelt italokat. Doci úrnak a Kőbányai világost, Janka nagynéninek pedig a cafe lattét, ahogy azt a

Kelet-Nyugati Sámán büfében elképzelik: méz helyett most cukor és a tejet

ilyen korán délelőtt a fene se habosítja a végtelenségig.

- Tessék akkor… fogyasztani…- szűri a leendő média celeb a foga közt, mert úgy érzi, valamit mégis illik mondania, már azon kívül, hogy: Ne, szlapáld!

- Köszönöm, drágám…- mosolyog fel rá Janka néni, de csak úgy, mint nagy fehér cápa a kalauz halra.

- Nincs mit.

- Otthon hogy vagytok?

- Jól.

- Matyika milyen gondnok?

- Jó.

- Majd valamelyik nap ránézek, és akkor titeket is meglátogatlak.

Bogi arcán rémület suhan át, aztán máris megtalálja a kifogást – Ó, tetszik tudni,

apa és anya is majdnem mindig itt kint vannak…

- Hát persze, drágám. Irigylem is őket.

- Ja…

- Tulajdonképpen nem is értem magam, mért nem bérlek itt egy szobát addig,

amíg az átkozott átalakítás lezajlik a Túróban…

Bogi arcán most tartósan torzít a rémület. Erre nincs rögtön jó válasz. Azt nem

mondhatja séróból: ne már! Vagy kifinomultabban, jaj, csókolom, de kár, ám sajnos nincs szoba, ősz közepéig még a sártor helyek is full betáblázottak, amikor momentán egy szállóvendég vagy kempinges se rontja a levegőt, és ad némi munkát- meg gondot! a személyzet számára.

Kovács doci, mivel az ő agyában csak úgy hemzsegnek a tükör neuronok, felismeri Bogi zavarát, ezért közbeszól.

- No de csakugyan, nagyságos asszony, mi újság az angolkisasszonyokkal?

Janka végigméri, vajon gúnyolódni merészel-e vele, aztán úgy véli, most neki is az a jobb, ha nem úgy érti a kérdést. Viszont kimérten válaszol.

- Erőss úr bizonyára beszámolt erről is magának.

- Jonatán? Ó, hogyne.

- És közös barátunk tanácsára ülök most itt, ön előtt.

- Világos.

- Tetszenek még kérni valamit?

- Nem, kislányom. Illetve majd hívnod kéne egy taxit a számomra.

Mért, te nem tudsz magadnak, vén hülye picsa? – érdeklődne a szíve szerint a

pincérnők nem éppen gyöngye, de ehelyett inkább ő se keresi a feszültséget, tehát bólint. – Majd tessék szólni…- és három lépést hátrál, aztán megfordul, és visszamenekül a söntéspult mögé.

Kovács doci elegánsan tölt magának a kőbányaiból az üvegpohárba, de nem ám megdöntve, mint a profi szomjasok, hanem hagyja, hadd habosodjon. Itt most üzleti tárgyalás következik, tehát mégse lenne ildomos vedelni. Töltés közben megkeresi magában a viszonylag gördülékeny és szellemes társalgót. Ez nála könnyen megy, hiszen mindig jól elérhető helyen, mondhatni kéznél van.

- No és mi lett azzal a gyönyörű fehér limuzinnal, meg a vele járó sofőrrel, csókolom?

- Azokat csak béreltem.

- És megunta?

- Meg.

Mintha a doci nem tudná, amit a fél lakótelep. Janka nagysád kezd leégni

a Túró renoválása miatt. Na ja. Agyő minden tízmilliónak, ha az ember megbíz egy építési vállalkozót. Pláne egy olyat, mint az a Maráczi úr, akinek még a szeme se áll jól.

- Hát…meg is lehet az unni. Gondolom, az a sok egyeztetés, adminisztráció- hörpöl Kovács úr a söréből egy elegánsat, de úgy ám, hogy eltartja közben a bal keze kisujját. Az is igaz viszont, hogy a sört jobb kézzel issza. Ettől a gesztustól Janka nagyságának megint úgy kell éreznie, hogy vele itten bohóckodnak.

- Nézze, Kovács. Nyilván tudja, nem az én ötletem volt, hogy magának ismét munkát adjak. Maga, mint a gondnokom, egyszer már leszerepelt. Maga egy link. Egy megbízhatatlan. Egy lump. Egy lusta alak. Aki kizárólag okoskodni tud, és ezzel megy az emberek agyára.

Kovács úr úgy hallgatja végig a nagyságos asszony nem éppen hízelgő jellemzését, mint hájjal kenegetnék.

- Kegyed túldimenzionálja a személyiségvonásaimat, asszonyom- álszerénykedik.

- Nem hinném.

- Viszont éppen ebben rejlik az én Jonatánom ötletének zsenialitása.

- Amennyiben?

- Maga az emberek agyára megy.

- Azért ez nem igaz így teljesen, mert…

- De.

- Bogi! – kiált át Kovács úr.

- Mi van?

- Figyeljél már!

- Még meg se itta, máris vigyem a következőt?

- Nem arról van szó. Szerinted én az agyára megyek mindenkinek?

- Naná.

- Ne már!

- Ha nem ezt akarta hallani, akkor mért így kérdezi?

- Igazad van. Ilyen ügyekben szigorúan tilos eldöntendő kérdéseket feltenni.

- Na ugye- gubódzik vissza a pult mögé Boglárka, mivel befejezettnek nyilvánítja ezt a beszélgetést. Kovács úr tehát kénytelen visszafordulni

Janka nagyságos asszonyhoz, aki éppen belekortyol a café latte, a ’la Vérfarkas szurdokba, és elfintorodik. Ez meg mi? Máskor ezért iszonyat patáliát csapna. De most nem nyit ki még egy frontot. Előbb elintézi Kovács docit.

Ám az öreg erdőkerülőnek már kiszakadt a szó-zsákja és ömlik belőle a rizsa.

- Egyébként is felelőtlenség. Mi több: vétek. És kifejezetten gyengédetlenség a veled szemben állóval, avagy ülővel. Hölgyem, higgye el, egy kérdés soha, de soha ne legyen eldöntendő. Hát hogy? Micsoda pimaszság? Gátlástalanság?

Neveletlenség bárkit választás elé állítani! Igen vagy nem. Hát nem léteznek!

Csókolom! Nincsenek igenek meg nemek! Azok csak nyelvi kreációk. A tudat mankói a létezés káoszában. Mintha ebben az útvesztőben számítana, hogy valaki sántikálva vánszorog erre vagy arra, vagy leül szépen, és ha tetszik, arról elmélkedik, hogy nincsenek se igenek, se nemek. Sőt! Mondok még valamit!

Talánok sincsenek. Ám- ok, de- k, ámde- k stb. Nagyságos asszony!

Fogódzkodjon meg! Mi több, de jó, hogy ülni tetszik: minden egyes módosító szó csak kamu! Tetszik érteni?

Janka nagyságos asszony szája enyhén tátva, a szeme üvegesen guvad.

A pult takarásából halk, vinnyogó vihogás hallatszik.

Janka végül egy nagyot nyel, bólint.

- Igen, erről beszélek.

- Hogy kamu, vetítés minden szó, és a nyelv csak arra való, hogy a valóságot, mint Maya fátyla, eltakarja, vagy ön is csak a módosító szavak eme kétségtelen tulajdonságának megállapítására szorítkozik?

- A vőlegényem jól kalkulál azzal, hogy…

- Tessék talán kitekinteni az ablakon!

A Pántlikás Lada Szentéjénél Laci bácsi jelent meg. Vödörrel, seprűvel, lapáttal felfegyverkezve nekilátott a szemetet összeseperni. A kétliteres műanyag palack, mint hangtompító persze ott van a helyén, az arcára erősítve némi gatyagumi segítségével. Dezső disznó fejét kissé megemelve föltekint rá, aztán még ezt a mozdulatot is megbánja a máris rekkenő hőségben. Úgy hanyatlik vissza, mint akit kegyelemből agyonlőttek.

- Tetszik látni?

- Mit kéne lássak?

- Hát Laci urat.

- Rettenetes nagy baromnak látszik azzal a kólás palackkal a fején.

- Nem kólás, hanem narancsos, de mindegy…

- Akkor mi nem mindegy?

- Az ő szava még csak érne valamit. Nem a tartalmát, és ezáltal a valóságot elfedő képességét illetően. Hanem hangerejét nézve. Amit sajátosan és talán sajnálatos módon nem használhat, mert mint azt tudjuk, maga a Csiki erdő horgadt fel, és a környéken buzgárként működő mágiát felhasználva képes volt tenni is ellene. Nahát, kérem. Ez a hangerő! Ez nem is annyira nyelvi, mint akusztikai, tehát fizikai jelenség. A hanghullámok, amik az erejüknél fogva

tornádó-szerűen hatnak. Ez, Janka nagyságos asszony, ez képes valamit fellebbenti abból a valóságból, amit maga a nyelv a fátyollal eltakar. Ezért mondom mindig Laci bátyámnak, főleg már úgy kora délutánonként, a hetedik, nyolcadik sör után, hogy az ő isteni adományát nem hogy tompítani kéne, hanem nagyon is használni! Ez a hang, kérem, beleüvölthetné még a Nap fényét is, teszem azt Platón barlangjába. Ez a hang, még egy kicsit felerősítve, legyőzhetné a gravitációt, aminek a nyűge miatt ide vagyunk láncolva- vonzva e gyönyörű kék bolygóhoz, ahelyett, hogy csillagközi Ulyssesként bolyonghatnánk minimum a Naprendszerben és tovább, ami talán…

- De maga már volt kint, ugye, Doci bá’?- kérdez közbe Boglárka, aki közben abbahagyta a pult mögött a vihogást, és most vigyorogva figyeli a szóözönt, és Janka nagynéni arcának fokozatos beszürkülését.

- Parancsolsz, gyönyörű leányka?

- Amikor elrabolták az ufók.

- Na, az nem volt jó élmény- komorodik el Kovács úr, és a szavát felejti.

Így viszont Janka néni végre a lényegre térhet, ami miatt kitaxizott ide a Vérfarkas szurdokba.

- Tehát vállalja, Kovács úr?

- De pontosan mit is, nagyságos asszony?

- Hogy beszél a kivitelezőmmel.

- Na jó, de miről?

- Ezt Erőss úr nem mondta magának?

- Hát mesélt valamit, de ha kegyed is megtenné…

- Maga ráveszi azt a gengsztert, hogy ne szórakozzon velem.

- Én.

- Maga megmondja neki, hogy nagyon nem lesz annak jó vége, hogy tokmányba tolja elém a számlákat, a felújítás meg semmit se halad.

- Nézze, én megmondhatom, de…

- Maga közli vele, hogy most augusztus van, ami annyit jelent, hogy szeptember közepén, végén tipp-topp készen kell lennie.

- Rendben, közlöm, de…

- Maga addig beszél, amíg kell.

- De meddig kell?

- Amíg az a patkány be nem látja, hogy maga akár a kataton őrületig, de ha kell, a teljes agyhalálig mondani fogja neki a hülyeségeit. Sőt! Hogy maga a nyaka köré tekeri és megfojtja azzal a Maya fátylával!

- Ejha.

- Vállalja?

- És ha kínjában felpofoz, megrugdos, ilyesmi?

- Természetesen veszélyességi pótlékot is felszámolok.

- És ez mennyit ér meg magának?

- Nos, mondjon egy összeget!

- Rendben. Hát az mondjuk legyen…

- A sok.

- Szerintem meg kevés. Megmagyarázzam?

- Ne! Fizetek!

- Megegyeztünk. Mikor kezdek?

- Ma?

- Ma ki kell mennem Cser Botond úrhoz konzultációra.

Janka nem kérdez rá, ki az említett személy, mivel nem érdekli.

Ehelyett megint megnézi magának a Lada szentéjét, mellette a félvad Dezsőt, és aztán Boglárkához fordul.

- Mondd csak, drágám! És biztos nem harap az a disznó?

- Biztos, Janka néni.

- Rendben. Akkor talán beülök én abba a Ladába, amíg kiér értem az a taxi.

- Tessék csak! Ha óhajtja, odakísérem!- ajánlkozik Kovács úr.

- Ez kedves öntől.

- Semmiség.

- De megígéri, hogy közben már nem szól hozzám egy szót se?

- Megint maga fizet, hölgyem: a kívánsága csakis parancs lehet a számomra.

0 notes