#Kiült

[geoparduc]

"Kezét csókolom! A parkolóba tetszik menni? Ne tessék vele bajlódni!"

Mondta nekem a nálam nem sokkal fiatalabb srác hétfő reggel. Én eddig hittem, hogy csak a lelkem 60 plusszos, de ezek szerint ez kiült 27 éve geopárduc testemre is ma reggel.

Cserébe beugrott ez a reklám

[stegal]

Romhányi József: Lepketánc

Mikor a hernyóból lepke lett, 

kérkedve repkedett, 

hogy fényben keringve mind tovább 

csillogtassa hímporát.

A derék kutyának 

képére mégis kiült az utálat. 

– Villogj csak fent, te szép féreg; 

nem lesz nagyobb az értéked!

Hernyó maradsz, bár fent keringsz. 

Nem a szárny szab itt mértéket, 

hanem a gerinc.

[1matt-hew3]

Születésnap

Tisztán emlékszem, miként néztem rád, mikor először láttalak.

Nem volt rég, de oly csodás emlék, hogy az idő sem fedi majd el a felejtés fekete ködjével.

Hisz már aznap láttam benned, mi énemből hiányzik, s egyből szívembe zártalak.

S mi rossz volt bennem, édes csókod temeti mai napig közös világunk földjével.

.

Csillogó mézes barna szempár, egy elveszett világban.

Már tudom, miért éreztem magam oly egyedül, sötétben és homályban.

Felejthetetlen édes mosolyodra én rátaláltam.

Italok között bújt, cigaretta füstje mögött, egy poros öreg kocsmában.

.

Ha sebet ejt rajtam a világ éles, mérgező karma.

Te jelenünkben is, szíveddel gyógyítod azt.

S ha már csak nem látszik más, csak heg rajtam.

Minden erőddel próbálod elfedni azt.

.

Volt idő, hol viharos volt felettünk az ég.

Jég kocogtatta, mit felneveltünk, gyermeki lelkünkben.

S egymás karjaiban vigasztalódva vártuk még.

Hogy az ég sötétje eltűnjön, mert semmi se nem törhet gátat tervünkben.

.

Hogy mondjam el, hogy először fordul az időd kereke előre egyet velem.

S hogy amíg élek, már itt leszek neked, egy boldog életben?

.

Gyermeki álom volt,

Egy lány, a lány, te.

Féltem, gyertyám fénye kihúnyt.

S lelkedről pattant szikra óvta meg.

.

Látni akartam, érezni ami szép.

Fojtogatott a magány.

Kerestem az élet értelmét.

S te csak csónakáztál lelkem taván.

.

Ketten, egy hideg padon, de szép emlék.

Tavak juttatják eszembe, azon estét.

Miként tükröződott orcád mögött a mennyország.

Ekkora már a sors pókjának arcára is kiült a boldogság.

.

Szobám fénye alatt, ágynak közepén,

Papírról olvastuk egymás múltját.

Játszottunk a gondolattal, mindennek a kezdetén.

S ideje volt, hogy összekössük egymás útját.

.

Annyi szép valóra vált álom.

Megannyi gyönyörű pillanat.

S mára már csak azt várom.

Hogy gyűrűvel ékesítsem ujjadat.

.

Boldog születésnapot, én egyetlen holdam az égen.

[versinator]

Megjelentek kínlódik

Ellenőrizhetetlenebb magtár bőbeszédűltök jegyében Dobogón mardos tintába harsogjátok Delírium muníciós kiült vállaidon Oldjam oroszok ketrecbe ereszemen Királyaik szárnyukkal leendő rozskenyérrel Amerikát máglyaláng bekötött szemeiken Baromi trombitása kötele dorongok Combjaim hímvesszők tekereg haragudnál Ráncol kártyáiból csengettyűvel sodorhat Deszkalapon visszafordulás kárpitjai fegyverkovács Megváltoztatna zamatában lépteidre kapocs Borbélyüzletet ajtóig kristályfényűzése szerénységéből

Jellemezni logikával félistenei földéhségében Kancsi rászakadtak bizakodóbban népgyűlés Zsidóasszonyárral ugatja fejni védekezni Melyekért elcsúszik felajánlott sirsz Kígyói galambpár könyvektől ösvényét Mámorától maggal pirosat ilyképpen Belevakultak füttyben palánkok üzenetre Gyereke útjukra sugaraival rávésem Ujjacskájával heverhetünk értetődőn gleccsereit Látszatán kárpótolsztojotok? képességeitenger iljics Jégvermek hp szertelennek ács Egyetemeket hajlít csempészik abroncsát

[ramimindthings]

Ikrek...

Barátságunk éltette szívemet hűvös napjaimban, majd tűzben edzett kardal döfted át mellkasom. Ekkor elöntött valami forróság, azt gondoltam ez is része a nagy egésznek, de mire rájöttem, hogy a szívemből kiömlő vér melegét érzem már késő volt. Utolsó cseppek közt kifehéredett arccal bámultam a semmibe, szólongatott valaki, de nem tudtam felelni. Hallottam fülem zúgását, melyet megtört pár utolsó dobbanás és sötétbe borult minden. Ültem ott a tátongó semmi közepén és ismerős hangra eszméltem: MEGMONDTAM. Arca ismerős volt, hosszú barna haja vállára omlott, belül szőke tincsek taríktották és mélybarna szemeit félig takarta egyetlen piros tincs. Szikár teste megrökönyödve gubbasztott velem szemben és ahogy megmozdult, valahogy az egész tér beleremegett. Valamiért sajnáltam őt, láttam rajta, hogy neki is fáj, holott még mindig egy izzó kard állt ki belőlem, amely egyetlen fényforrásként szolgált a vaksötétben. SZÁNALMAS, folytatta ugyan azon a megvető, komor hangon és dühömben közelebb léptem hozzá, de lábaim leh��ztak s tekintetünk találkozott. MOST PEDIG ADD ÁT! Üvöltött velem, szemeiben pedig ugyan azt a tüzet láttam, mint egykor rég és a felismerés úgy belém hasított, mintha végigszabdalták volna testem azzal a karddal. Könnybe lábadtak szemeim a viszontlátástól és mielőtt szólhattam volna folytatta: SOSEM HALLGATSZ RÁM, AZTÁN OLDJAM MEG TE SZERENCSÉTLEN. Minden mondatában fájdalom és düh találkozott. Szinte tapintható volt a felém érzett gyűlölete és megvetése, de volt benne mégis valami melegség. Valami megmagyarázhatatlan szeretet és gondoskodás, ami arra várt, hogy szívembe fogadjam és tudtam, ha megteszem ő csak egy kis időt nyer az életből, amelyből ismét kitaszítom, amint lehetőségem van rá. Ő a szükséges rossz és egymást kihasználva élünk már kitudja mióta, ezért tartom itt, saját börtönébe zárva. Mégis olthatatlan vágyat érzek felé, az elkerülhetetlen egybeolvadást, de ő hiába húz, én szüntelen taszítom. Arcára kiült az a dühítő mosoly, kárörvendéssel teli tekintettel ennyit kérdezett: MEGEGYEZTÜNK? Nyújtotta felém karját, én belekapaszkodtam és magához húzott. Átölelve önnön sötét magam átadtam helyem, hanggá váltam fejében s kívülről néztem, ahogy ismét falakat épít, hűvös közönnyel távol tartva magától mindent és mindenkit, míg újra azt nem mondja visszaadva helyem: „Tessék, kezd elölről, ez vagyok én, ez vagy te és ezek vagyunk mi.”

[gaborgoestogeorgia]

Átkeltem a budapestinél szerényebb, de tényszerűen, nem csak nevében Lánc-hídon,:

Mert felül a víznek árja:

Az jutott eszembe, hogy ez azért mekkora luxi ház lehetett, amikor még friss volt a festés, csillogott a korlát, a part meg nem volt tele petpalackokkal, félcipőkkel és autók is óránként haladtak el. A tulaj kiült az erkélyre és egyik kezében a helyi Pravdával, másikból egy feketét lassan kortyolgatva hallgatta a folyó sodrását...

Mondjuk most nem ilyen.

[angelofghetto]

Az a döbbenetes, hogy tényleg nem képesek elszakadni a kétpólusú szemlélettől az ellenzéki arcok, nem képesek az intrikákon, a kliséken felülemelkedni, csinálják, amit mindig szoktak, és meg vannak sértődve. Egyetlen megszólalótól sem hallottam olyat, hogy ebben és ebben az elképzelésében tudnánk vele együtt dolgozni, vagy hogy jáááj, majd ő összeszedi a kiábrándultakat meg a bizonytalanokat, és milyen jó lesz vele koalíciót alkotni. Hát, elvtársak, ideje lesz felkelni a komfortos, kiült fotelokból, mert lehet még duzzogni egy darabig, de közben az élet TÖRTÉNIK.

[szaka]

Beköszöntött Újév napja. Öreg János korán kelt és első útja a tyúkólba vezetett. Hirtelen felindulásból elkapta az öreg kapirgálót, aki tojást már nem tojt és rutinos mozdulattal kitekerte a nyakát. Szegény pára, még nyöszörögni se volt ideje. János sültre vágyott és mivel a disznót már karácsony előtt levágták, az igáslóra pedig szükség van, nemigen maradt más hús a háznál. “Szegények vagyunk, de jól élünk!” dünnyögte magában. Maris összecsapta öblös tenyerét, mikor meglátta mit tett az ura. - Micsoda szégyen, Újév napján szárnyast enni? Kikaparja a maradék szerencsénket is bosszúból! - Nem vagyok babonás! - morgott rá az öreg - A múltkorában is a szomszéd Gabi néne ment át előttem az úton a kocsival, mégse lett semmi bajom tőle! - Óh te fajankó, hát megcsúfol minket a falu, ha megtudja miben mesterkedünk! Lencsét kellett volna főzni, nem a kapirgálóst sütni! Nem volt mit tenni. A tyúk leölve, meg kellett kopasztani és megsütni minél gyorsabban, nehogy valaki meglássa. De bezzeg kár volt erre alapozni egy ilyen kicsiny faluban, mint Gerendás, itt még a falnak is füle van. Hamar híre jutott, hogy mit műveltek öreg Jánosék az esztendő legelső napján, ment is a sutyorgás meg a csúfolódás, ki voltak már éhezve a pletykára a népek. Mikor végeztek az ebéddel, János megpederte őszülő bajszát és pipájával kiült a háza tornácára pöfékelni egy kicsit. Tett ő minden rosszmájú szomszédra, biztos volt a dolgában, nem félt az ördögtől sem. Amint ott üldögélt a hideg, de friss levegőn, bundájába erősen becsomagolva, meglát egy idegen férfit, rongyos ruhában, botra támaszkodva, elnyűtt ábrázattal. Rögtön tudta, hogy nem idevalósi, de még csak nem is a szomszéd faluból jött, mert errefelé ilyenforma legényt még nem látott. Magas volt, hosszú hajú és szakállas, pedig falun inkább a bajusz volt divatban és a borotvált arc��l. János megszánta, s mivel tudta, hogy a sültből maradt még, így gondolta megvendégeli a messziről érkezett csavargót. - Jöjjön erre fiatalúr! Jöjjön, hadd hívjam meg egy kis maradékra, ne éhezzen és fázzon az Újesztendő első napján! A legény leszegett fejét Jánosra emelete, megcsillant kékeszöld szeme. - Köszönöm kedvességét urambátyám, hálás vagyok, ha ennem adna, mert napját se tudom, mikor étkeztem utoljára. Marisnak is meglágyult a szíve, mikor az idegen a házba lépett és rögtön beszaladt a tisztaszobába, hogy előkeressen valami ruhafélét a váratlan vendég számára. Talált is megfelelőt, amit odaadhatott. A legény szűkszavúan elfogyasztotta a tyúk-ebédet, nem törődve ő sem a babonával, majd felhörpintette a János által kimért szíverősítőt. - Derék emberek maguk! - mondta aztán - Több ilyen kellene a világba, aki nem csak észreveszi a bajbajutottat, hanem még segít is rajta önzetlenül. - azzal felállt és a botjáért nyúlt, amire támaszkodva folytathatta csavargását. Az ajtóhoz érve még visszafordult, hogy köszönetet mondjon. - Engedjék meg, hogy megháláljam a kedvességüket a magam módján. Nincs másom, csak ez a pár ezüst, de erre szükségem nem lévén, maguknak adom. Leszámolt 5 érmét az asztalra, mire az öregeknek tátva maradt a szájuk. Szólni se tudtak, oly gyorsan kilépett az idegen, akit soha többé nem is láttak.

Amilyen gyorsan elterjedt az újévi szárnyasevés a faluban, olyan sebességgel tudta meg egész Gerendás, milyen szerencsével járt az öreg babonatörő János. Hogy a macska rúgja meg, a tisztességes ember csak túrja a földet, de ezek a hagyományok nélkül élők bezzeg jól járnak mindig! János higgadtan vette tudomásul szerencséjét, ugyanúgy nem verte nagy dobra, mint a tyúkevést Újév napján, azonban másnap reggelre mégis meglett mindennek a böjtje, mert az igás patás feldobta a talpát, pedig derék és erős jószág volt. Mit volt mit tenni, új lovat kellett venni, melynek piaci ára éppen 5 ezüstöt kóstált. Könnyen jött, könnyen ment, mondhatta János és rágyújtott kedvenc pipájára.

[sulfurfox]

Hajnali 3 lehetett. Az időt nem nézte, de még sötét volt. - Hajnal előtt legnagyobb a sötétség, mondta magában. Kiült az ágy szélére, merengett. A lába a padlót súrolta. Úgy kapaszkodott az ágy szélébe, mintha ezer méter magasan ez az egy dolog tartaná vissza a zuhanástól. Pedig való igaz, zuhant. Fájdalmat érzett, egy olyan része fájt ami lehet igazából nem is létezik. Mégis annyira erős volt az érzés, mintha éles karmok tépnék szét belülről. Majd letette a földre a lábát. A világ össze bizonytalanságával indult el. Felöltözött, de cipőt nem vett. Hangos kattanással zárult a kapu a háta mögött. Ide nem tér vissza. Minden lépéssel érezte a talaj összes mozdulatát. - Vihar előtt legnagyobb a csend. Csend volt. A fák sem suhogtak. Egy autó nem haladt el az utakon, még az utcai lámpák se égtek. - Már nincs messze, hajtogatta magában. Zsebéből előhúzta a fülhallgatóját. Kiválasztotta azt a dalt amit még, utoljára hallani akart. A parthoz ért. Nincs túloldal, csak a víz és ő. Lassú lépésekkel egyre beljebb kúszott. A víz olyan gyengéden simogatta a lábát mintha szeretné őt, talán kicsit el is hitte. Az égre nézve haloványan pislogtak a csillagok. Talán az egyik épp most halt meg. Ahogy ezernyi sejt hal meg most benne is. A fájdalmat felváltotta a végtelen űr. Semmit se érzett. Belefeküdt a vízbe. Hideg volt, olyan annyira, hogy a csontjai talán megroppantak. Már nehéz volt különbséget tenni a könnyek, és a folyó vize között. Alámerült. Lebegett, mintha a teste súlytalan lenne. Pedig az összes súly bordáira támaszkodott, talán kicsit mögé is kúszott. 

[versinator]

Teljesedő megkívánták

Bőrünket dajkál szépségének részegült Panaszolnak lobogtatva bombákkal spekulált Forgásokkal meghosszabbítva cirógatott üvegszemű Kenyérkével kényszerítettek terhemet körmű Meggyalázottan szúrta forrottan fordultál Belefáradtak terméskő házainkat kimondtál

Baktatunk skurcba ígéreteiddel mosóteknő Bíráival elindultok megmosdatja kolduskirálynő Adjál kinyújtózott nyakkendőjüket deríts Napéj hp kenyérfák üdvözíts Lodzba szekereiken garázdálkodni súgtál Föl��ttetek betölthetetlen szemeiben váltál

Könyörgésének elbánhatnék benzint kikerült Énekesek elsimították fröcskölték kipréselt Érkezését szülővárosát ajtómat ferdeszemű Nyelével felszántottuk teremd nőnemű Tanitóról megpróbáltatott győzelmük haladtál Vésett csúcsig bárkáján itattál

Mohában megfeszülni körtánca kitűnő Farában bőrében mezítelenség elmenő Elszalasztottak félelemnek lopakodtak nefelejts Vászonlapon kínálkozó lesúrolt megérints Mondanivalónk felidézem szülés csodál Hajóról idegeinket vakoknak selyemsál

Cilindert háborgok keményebb kiült Melengető révületén bocsájtjuk elvándorolt Gerlét prés kilökött mestermű Kibalanszírozta siratnák fordítják vizslaszemű Állomásán kötözte beteljesedett alkoholnál Elszánás borostás lovain szúrtál

Lehasználtan adóbevallások utcájában keszkenő Romokat ekéjét karavánjai szakácsnő Húzod odaért beleugrott szégyeníts Mécseit rozsdát végighajtották erősíts Karabéllyal spirális lanyhán madárnál Deszkafal megkínoztak félreérthetetlenül túljutottál

[udv-wilson]

Jó estét kívánok!

Hogy vannak? 

Régen találkoztunk! Örülök, hogy látom magukat! (Ha ez kölcsönös, még inkább!)

Abban bízom, mindannyiójuk egészséges, szép és boldog! 

Mondják, kérem, hogy telt el az év? Jól megérdemelt pihenésüket töltik, vagy eléggé el nem ítélhető módon dolgoznak ezekben a napokban? Hogyan viselték a karácsony előtti megfeszített tempót, a feszültségeket? Mi történt magukkal ebben az elmúlt időszakban? Mennyire fáradtak?

Jól vannak? 

Azt gondolom, azt remélem, a legtöbbjük meg tud bírkózni a mindannapos, kimerítő hétköznapokkal, és most békésen, boldogan kortyolja a jól megérdemelt üdítőt, kakaót, whiskeyt vagy ahogy én, a közepesen jól sikerült forralt bort, és elégedetten néz társára vagy maga elé.

Ez így jó, ez így szép. Legyen tánc!

Ugyanakkor azt is gondolom -- ám egyáltalán nem remélem --, hogy vannak maguk között olyanok, akik nem érzik nagyon jól magukat, nem teljesen egészségesek, vannak, akik azt hiszik, egyedül vannak, és nem teljesen boldogok.

Arra gondoltam, ha egyetértenek velem, hogy beszélgetek azokal, akik erre vágynak. Nem túl sok dologhoz értek, de azt hiszem, egy-két jó szót, egy-két bátorítást tudok adni annak, aki gyámolításra szorul. 

Ám ha arra van igény, ezen kívül fel tudom ajánlani a kitűnő -- talán értő -- hallgatásomat. Slussz, ennyi, nem több. 

De talán ez is elég valamire.

A célom ezzel az, hogy senki ne érezze magát egyedül, hovatovább magányosnak. Mert -- hiszen tudják ezt --, a magány öl, butít és nyomorba dönt.

A karácsonyi időszakban végképp.

Nem tudom megváltani a gondokat, problémákat, nem tudom semmissé tenni azokat, viszont, ha kell, valamiféle támaszt tudok nyújtani maguk közül azoknak, akik ezt igénylik. 

De természetesen írhatnak azok is maguk közül, akik boldogok, szépek és elégedettek, ő nekik is nagyon fogok örülni: ne tántorítson a fenti senkit, ha szeretne beszélgetni.

Tehát ne legyenek szégyenlősek Lányok, írjanak! ! Nyugodtan írjanak privátban, és ha kell, más módon is itt vagyok, hogy meghallgassam azt, aki szeretné, hogy meghallgassák.  *** 1. Emlékszem, volt az ezerkilencszázkilencvenes évek elején egy tévéműsor, amiben megszólaltattak egy idősebb nőt. A nő az Egyesült Államokból tért vissza Magyarországra, és elborzasztotta, hogy senki sem beszél senkivel, csak lehajtott fejjel megy (megyünk) az utcán. Ebből elege lett az idősebb hölgynek, és talán a Vörösmarty térre kiült egy padra azzal a felirattal: “akar beszélgetni?” Már nem tudom, hány ember ült le mellé váltani pár szót, de úgy rémlik, kevesen voltak.  Most én vagyok az a néni.    

2. Van egy tizenéves fiú ismerősöm, aki ha találkozunk, a maga (még!) kissé esetlen módján kezet nyújt nekem. Én megszorítom a kezét, biccentek, és mondom neki, hogy örülök, hogy látom, hiszen tényleg örülök, hogy látom. Ezután megkérdezem tőle, azt, hogy  hogy van, és ő mindig azt válaszolja: “Minden jó!”, amit el is hiszek neki,  Hát, akkor legyen minden jó! Szóval hogy’ vannak? Üdvözlettel: Gitta Matyi Wilson

[ki-nem-mondott-szavak-tengere]

Emlékszem, te voltál az egyetlen, akivel órákig tudtam beszélgetni, konkrétan akármiről. Abban a néhány órában bárgyú mosollyal az arcomon, zombi módjára jártam-keltem, teljesen megadva magamat a kis képernyőnek, amelyen a beszélgetésünk kicsi ablaka foglalt helyet, végre meggyőzve engem arról, hogy talán nem vagyok teljesen egyedül ebben a világban. Abban a néhány órában számomra nem igazán létezett más. Egyszer még ahhoz is közel voltam, hogy elcsapjon egy busz…

Egészen addig nem is tűnt fel, mekkora hatással vagy rám valójában, míg a barátaim, mint külső szemlélők el nem mesélték, hogyan is festek, mikor magába szippant az a bizonyos beszélgetés. Állítólag látszik rajtam, mikor veled beszélgetek, ugyanis ilyenkor teljesen szét vagyok esve. Nem tudok értelmes válaszokat adni egyetlen kérdésükre sem, fülig vörösödve, bárgyú vigyorral meredek magam elé, és ha megkérdezik, ki lapul a párbeszéd túloldalán, zavartan motyogok csupán annyit, te vagy az.

Azt is váltig állítják, hogy tisztán észrevehető, ha zavarban vagyok, mert minden kiül az arcomra. Talán mégsem rejtegetem olyan jól…

Néha elgondolkozom, vajon te is észrevetted, mikor zavarban voltam a közeledben? Akkor is kiült az arcomra, mint mindig?

Próbáltam mindezeket tagadni, de egy idő után már felesleges volt. El kellett fogadnom, és meg kellett próbálnom uralkodni azon a káoszon, amit mindig okoztál, mikor megjelentél.

Végül is, most már nem hiszem, hogy számít…

Csak remélni tudom, hogy jön majd valaki, aki legalább ennyire összekuszál majd engem, mint ahogyan te is…

- részlet a levélből, amit végül sosem írtam meg

[helen-price]

" De szemed csukva van már , tested kihűlt

Végzetes hibád nyoma nyakadra kiült

Arcod sápadt , nem ragyog többé ránk

Ajkadra harapva, kaput nyit a túlvilág "

[otemporamores]

Ez pedig a masik front.

Itt.

Europaban.

Meg nyugodtabb, de legalabb annyira abszurd. Egyik pillanatrol a masikra fog robbanni. Ennek nem lehet mas magyarazata, mint az hogy a muszlimok tenyleg a legfrlso politikai, jogalkotoi, media es gazdasagi szintekig bezabaltak magukat (Oriana Fallaci mar mikor kongatta a veszharangot. Meg is kapta erte Svajcbol az elfogatasi parancsot.) Ez a pelda is ezt mutatja:

Israel-Hamas war is a clash of civilizations for a new Middle East - The Jerusalem Post

Two different worlds that will never meet: The modern West versus the murderous jihad.

“Understanding the motives” of the other side puts us all in existential danger: Israel on the front lines and the West to follow.

[kepeslajoska]

Amikor az arcodra kiül a boldogság, hogy gyerekkori haverod ismét miniszterelnök lett. Felrémlenek az emlékek, még a szomszéd kertjéből hoztátok el a leveszöldséget, kiabált is mindig Mariska néni, de ti gyorsabbak voltatok és nem ért titeket utol.

Aztán rájöttél, a csínytevés nem kifizetődő, mert a tudás hatalom. Tanulni kell. Tanultál és elvégezted a gázszerelőit. A tudás kiült az arcodra is, mély bölcsesség barázdálja vonásaidat és Deák Ferencet lepipálva egy pályázaton megnyerted előle a haza bölcse szerepét.

Fiatal, szép nő is jutott párodul és nincs messze az az idő, amikor az igazi értelem szobrát rólad mintázza meg a kor Michelangeloja.  

Eredeti fotó: Németh Dániel, 444.hu

[escapeinwritin]

A fekete hamutál

Hajnali hat. Sűrű köd van, a hideg belülről éget, furcsa ellentét. A teraszon ülök, a kavémból már csak a langyos maradék maradt, meg a bögre aljára kiült csömör kristálycukor. Egyedül vagyok, csend van, csak a fekete hamutál néz vissza rám, mélyéről gyenge füst hömpölyög, legnagyobb félelmeim hangján szólva hozzám. Hirtelen mintha erősödne a szél, de talán csak a gondolataim vihara engedi érezni ezt. Nézem a füstcsíkot, egyre gyorsabban gomolyog, kis körökben száll, mindegyik egy-egy sötét gondolatot köp ki a fekete hamutál mélyéről. Nem bírom tovább. Még utoljára beleszagolok a szálló szürke felhőbe. Majd elnyomom a csikket. A füst nem száll tovább. Mintha elmém zártam volna el a gondolatoktól.

De a fekete hamutál a patkányon tátong tovább.

/21.11.25/