#Kirk Arrington

[queenofthemasquerade]

Metal Church - Beyond the Black

[musicmags]

[music-addiction-disorder]

There are lots of hard rock and metal albums i would love to experience again for the first time... but this one holds the candle! I never forget the first time i heard David Wayne's voice or Kurdt Vanderhoof amazing guitar riffs and solo's and Kirk Arrington's amazing drums. Metal Church were on another level, they had a unique sound: catchy but heavy at the same time. They were pioneers of speed metal, which later became thrash metal. It was one of those albums that defined an important era in metal and an all time classic in it's own right...

David Wayne (1958-2005)

LET ME KNOW IN THE COMMENTS WHAT ALBUM YOU WOULD LOVE TO HEAR AGAIN FOR THE FIRST TIME OR REBLOG AND AD YOURS...

- necro69mancer - 🍻

[rockandrollpicsandthings]

Metal Church, 1986

Kirk Arrington, Kurdt Vanderhoof, Craig Wells, Duke Erickson and David Wayne

[ulkaralakbarova]

A victim of his own anger, the Kid is a Minneapolis musician on the rise with his band, the Revolution, escaping a tumultuous home life through music. While trying to avoid making the same mistakes as his truculent father, the Kid navigates the club scene and a rocky relationship with a captivating singer, Apollonia. But another musician, Morris, looks to steal the Kid’s spotlight — and his girl. Credits: TheMovieDb. Film Cast: The Kid: Prince Apollonia: Apollonia Kotero Morris: Morris Day Jerome: Jerome Benton Mother: Olga Karlatos Father: Clarence Williams III Billy: Billy Sparks Wendy: Wendy Melvoin Lisa: Lisa Coleman Bobby: Bobby Z Matt: Dr. Fink Mark: Brown Mark Jill: Jill Jones Susan: Susan Moonsie Brenda: Brenda Bennett Beautiful Babe: Sandra Claire Gershman Stage Hand: Alan Leeds “Jellybean” Johnson – The Time: Garry Johnson Jesse Johnson – The Time: Jesse Johnson Mark Cardenas – The Time: Marc Cardenas Jerry Hubbard – The Time: Gerald E. Hubbard Jr. Paul Peterson – The Time: Paul Peterson Taste M.C.: Israel Gordon …: Joel Thingvall Film Crew: Producer: Robert Cavallo First Assistant Director: Anthony Brand Director of Photography: Donald E. Thorin Supervising Sound Editor: Richard C. Franklin Additional Editor: Sonny Baskin Production Design: Ward Preston Set Decoration: Anne D. McCulley Stunt Coordinator: Al Jones Songs: Prince Executive In Charge Of Post Production: Anthony DiMarco Original Music Composer: Michel Colombier Production Manager: Mike Frankovich Jr. Writer: William Blinn Writer: Albert Magnoli Costume Design: Marie France Stunts: Ron Oliney Best Boy Electric: Peter Davidian Key Grip: Daniel R. Jordan Dolly Grip: Donald Schmitz Color Timer: Aubrey Head Makeup Supervisor: Richard Arrington Additional Editor: Mitchell Sinoway Assistant Sound Editor: Noah Blough Sound Editor: James Beshears Sound Re-Recording Mixer: Jim Cook Sound Re-Recording Mixer: Robert L. Harman Sound Editor: David Kern First Assistant Director: Britt Lomond Assistant Camera: Chris Squires Electrician: Jeffrey W. Petersen Script Supervisor: Kerry Lyn McKissick Additional Editor: Warren Chadwick Sound Editor: Marshall Winn Boom Operator: Douglas J. Schulman Sound Mixer: Bruce Bisenz Music Editor: Jim Harrison Producer: Steven Fargnoli Producer: Joseph Ruffalo Editor: Ken Robinson Casting: David Graham Best Boy Grip: Bill Fleming Sound Editor: Mike Dobie Stunt Double: Brad Orrison Key Makeup Artist: Lee Romanoff Additional Editor: Allan Schultz Lighting Artist: LeRoy Bennett Electrician: Edward R. Nedin Lighting Technician: Robert W. Peterson Sound Re-Recording Mixer: Neil Brody Props: Keane Bonath Construction Coordinator: Robert Scaife Camera Operator: Craig Denault Leadman: Howard McCormick Production Accountant: Jonathan Wolf Assistant Camera: Jack Lee Gary Casting: Peter Golden Location Manager: Kirk Hokanson Second Assistant Director: Don Wilkerson Makeup Artist: Susan Wenzel Stunts: Kathleen O’Haco Lighting Technician: Dean Hassen Lighting Technician: John Huddleston Lighting Technician: Dave Hetschiesch Production Coordinator: Maxine Davis Production Secretary: Jennifer Walton Property Master: Jim Johnson Props: Clare M.S. Fishman Costumer: Jimmell Mardome Costumer: Sonja Berlovitz Key Makeup Artist: Jayson Jeffreys Hairstylist: Earl Jones Hairstylist: Susan Caldwell Hairstylist: Todd Prost Electrician: Dennis A. Frank Electrician: Matt Rice Electrician: Bob Guthier Grip: Steve van Osdale Grip: Gerald Hoy Grip: Neal Dalen Grip: Craig Kinchel Grip: Joe Rice Unit Publicist: Bonnie Metzger Still Photographer: Robert Reiff Production Secretary: Geri Rosenberg Production Secretary: Barbara Sobocinski Production Secretary: Dona Lien Movie Reviews:

[theart2rock]

Farewell - diese Musiker mussten 2023 gehen

Leider war auch das letzte Jahr nicht zu allen Musikern gut gewesen. Einige richtig einflussreiche Menschen mussten die Bühne wechseln, wie immer eigentlich zu früh. Den Musiker hören ja nie wirklich auf Musik zu machen. Was bleibt ist in allen Fällen ein Vermächtnis. Ein Werk für die Nachwelt. Deshalb möchte ich natürlich all den Musikern gedenken, die im 2020 in den Tourbus gestiegen sind und ihre letzte Tour angetreten haben. - Sebastian Marino (Overkill, Anvil, Ramrod) 07.11.1965 - 01.01.2023 (Herzinfarkt) - Fred White (Earth Wind & Fire) 13.01.1955 - 01.01.2023 - Manni Jordan (Heaven's Gare, Steeltower, Carrion) 27.01.1960 - 02.01.2023 - Jeff Beck 24.06.1944 - 10.01.2023 (Hirnhautentzündung) - Doug Grandon (Psychosis, Mass Psychosis, M.O.D.) 10.01.2023 (Parkinson) - Lisa Marie Presley 01.02.1968 - 12.01.2023 (Herzversagen) - Van Connor (Screaming Trees) 17.03.1967 - 17.01.2023 (Lungenentzündung) - David Crosby (Byrds, Crosby Stills and Nash) 14.08.1941 - 19.01.2023 - Top Topham (The Yardbirds) 03.07.1947 - 23.01.2023 - Michael Kupper aka Maik Moti (Running Wild) 29.08.1957 - 16.02.2023 - Steve Mackey (Pulp) 10.11.1966 - 02.03.2023 - Gary Rossington (Lynyrd Skynyrd) 04.12.1951 - 05.03.2023 - Wayne Swinny (Saliva) 22.03.2023 (Hirnblutung) - Nora Forster (Sex Pistols) 06.11.1942 - 06.04.2023 - Lasse Wellander (ABBA) 18.06.1952 - 07.04.2023 - Guy Bailey (The Quireboys) 07.04.2023 - Ian Bairnson (Alan Parsons Project) 03.08.1953 - 07.04.2023 (Demenz) - Mark Sheehan (The Script) 29.10.1976 - 14.04.2023 - Tim Bachmann (BTO) 01.08.1951 - 28.04.2023 (Krebs) - Gordon Lightfoot 17.11.1938 -01.05.2023 - Andy Rourke (The Smiths) 17.01.1964 - 19.05.2023 (Bauchspeicheldrüsenkrebs) - Chas Newby (The Beatles) 18.06.1941 - 22.05.2023 - Kirk Arrington (Metal Church / Vanderhoof) 23.01.1962 - 22.05.2023 - Sheldon Reynolds (Earth Wind & Fire, The Commodores) 13.09.1959 - 23.05.2023 - Tina Turner 26.11.1939 - 24.05.2023 - Lee Rauch (Megadeth) 10.09.1964 - 23.06.2023 - George Tickner (Journey) 08.09.1946 - 05.07.2023 - Jane Birkin 14.12.1946 - 16.07.2023 - Tony Bennett 03.08.1926 - 21.07.2023 - Sinéad O'Connor 08.12.1966 - 26.07.2023 - Randy Meisner (Eagles) 08.03.1946 - 26.07.2023 (COPD) - John Gosling (The Kinks) 06.02.1948 - 04.08-2023 - Robbie Robertson (The Band) 05.07.1943 - 09.08.2023 (Prostata Krebs) - Peter Haag "West" (Hämatom) 15.08.2023 - Bernie Marsden (Whitesnake) 07.05.1951 - 24.08.2023 (Meningitis) - Jack Sonni (Dire Straits) 09.12.1954 - 30.08.2023 - Jimmy Buffett 25.12.1946 - 01.09.2023 (Hautkrebs) - Steve Harwell (Smash Mouth) 09.01.1967 - 04.09.2023 (Leberversagen) - Matt Vinci (Liege Lord) 01.03.1965 - 09.09.2023 (Krebs) - Roger Whittaker 22.03.1936 - 13.09.2023 - Jon Kennedy (Cradle Of Filth, Hecate Enthroned, Imperial Genocide) 25.08.1977 - 25.09.2023 (Autounfall) - Jeff L'Heureux (Culprit) 17.11.1959 - 10.10.2023 (Motorradunfall) - Rudolph Isley (The Isley Brothers) 01.04.1939 - 11.10.2023 (Herzversagen) - Steve Riley (Keel, W.A.S.P.) 22.01.1956 - 24.10.2023 (Lungenentzündung) - Heath (X Japan) 29.01.1968 - 29.10.2023 (Krebs) - Vittorio "Vic" Vergeat (Toad) 15.05.1951 - 01.11.2023 - Pete Garner (The Stone Roses) 03.11.2023 (Krebs) - Charlie Dominici (Dream Theater) 16.06.1951 - 17.11.2023 - Mars Williams (The Waitresses, The Psychedelic Furs) 29.05.1955 - 20.11.2023 (Krebs) - Kevin "Geordie" Walker (Killing Joke) 18.12.1958 - 26.11.2023 (Schlaganfall) - Shane MacGowan (The Pogues) 25.12.1957 - 30.11.2023 (Lungenentzündung) - Danny Laine (Wings, Moody Blues) 29.10.1944 - 05.12.2023 (Lungenerkrankung) - Ken Erb (Shok Paris) 14.12.2023 - Manny Martinez (Misfits) 16.12.2023 - Colin Burgess (AC/DC) 16.11.1946 - 16.12.2023 Leider wird auch diese Liste vermutlich nicht vollständig sein. Rockt in Frieden Lesen Sie den ganzen Artikel

[virtualcollectionblizzardblr]

I found this on NewsBreak: Classic Metal Church Drummer Kirk Arrington Has Died at 61

I found this on NewsBreak: Classic Metal Church Drummer Kirk Arrington Has Died at 61

[metalcultbrigade]

Kirk Arrington, baterista do Garden of Eden, ex-Metal Church, ex-Vanderhoof, completa 61 anos nesta data. https://www.instagram.com/p/Cnw0XtOgcOA/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[howie-my-beloved]

Cough

[metalsongoftheday]

Monday, September 23: Metal Church, “The Final Word”

There were many reasons why The Human Factor was Metal Church’s defining statement: Mark Dodson’s production was fully locked in to the aggression and precision of the band’s performance, Mike Howe was a fierce and commanding presence on the mic, and arguably most of all the writing was sharp and focused.  Part of that involved Kurdt Vanderhoof finally learning to edit a bit: where previous albums (especially Blessing in Disguise) got bogged down with pointlessly lengthy instrumental freakouts, this time the songs were kept to mostly manageable length.  So even though “The Final Word” could’ve probably still used a little trimming, it made its point without overstaying its welcome. As usual, Howe was the ace in the hole, yelping and cajoling over a trad metal brew that, while not groundbreaking in itself, was remarkably well executed- Craig Wells and Kirk Arrington were underrated players that were vital in making Metal Church what it was. “The Final Word” wasn’t an immediate grabber like “Date with Poverty” or “Human Factor”, but it was a crucial part of The Human Factor’s backbone, and helped make that album one of the great unsung metal gems of the ‘90s.

[fredymetalshow17]

29 de septiembre de 2004. Se publica el séptimo álbum de la banda Metal Church, llamado "The Weight of the World". Fue lanzado a través de la legendaria disquera SPV. Este disco marca el comienzo de la tercera alineación de METAL CHURCH (Steve Unger, Jay Raynolds y Ronny Munroe) y es el último álbum con Kirk Arrington. Es visto tanto por críticos y fans como el álbum de regreso de Metal Church. https://www.instagram.com/p/CUav8T-PsRv/?utm_medium=tumblr

[metalindex-hu]

Kedvenc külföldi dobosaim

Kedvenc külföldi dobosaim - https://metalindex.hu/2021/01/14/kedvenc-kulfoldi-dobosaim/ -

Annak ellenére, hogy a színpadon legtöbbször a hátsó sorban kapnak helyet, a dobosok a show főszereplői közé tartoznak. Ők a motor, a fűtő a gépházban: tőlük, hozzájuk igazodva mozog minden. Látszólag szolgai módon pakolják az alapot társaik alá, időnként pedig, egy-egy szóló erejéig ők is megistenülnek: előttük sötétbe borulnak a világot jelentő deszkák, és minden fény rájuk vetül.

Mindig is csodáltam azt a biológiai nonszenszt, ahogy az ütősök valamennyi végtagja egymástól függetlenül, más ritmusra kalapál. S bár nincs fülem a konkrét technikai megoldásokra, lenyűgöz a belőlük áradó dinamizmus, a gyorsaságuk, pontosságuk, és az, ahogy a legváratlanabb pillanatokban ízes díszítéseket illesztenek ebbe a zajos sormintába. Emberfeletti teljesítménynek tűnik a két lábdob géppuskaszerű pörgetése, a lassabb témákban vagy a sorvégeken hallható dekorációkban pedig a „zörejfelelősök” zenei intellektualitása, kreativitása mutatkozik meg.

A dobosok héroszok, egyes pillanatokban viszont showman-ná, zenebohóccá vedlenek át. A legritkább esetben szürke figurák, így nem nehéz rajongani értük. És mégis, a legtöbb esetben nehezen tudom megfogalmazni, miért szeretem x vagy y játékát. Nem tudatos elköteleződés, hanem ösztönös szimpátia ez, elég hozzá egy-egy jól időzített pörgetés, kiállás vagy szóló, máskor az erőteljes hangzás, az ellentmondást nem tűrő, határozott kéz- és lábmunka.

Az alábbiakban kedvenc dobosaimat idézem meg, a reggeli Top 10-hez képest valamivel nagyobb számban, többé-kevésbé kronologikus sorrendben haladva, igyekezvén egy-két konkrét emléket, benyomást felidézni velük kapcsolatban (zárójelben ismét azon csapatok neve, amelyekben számomra a legemlékezetesebb produkciót nyújtották).

Cozy Powell (Rainbow, Black Sabbath, Whitesnake)

Első dobos idolom a „nyolckarú”-nak is becézett Cozy Powell volt. Ahogy a Rainbow-ban a Long Live the Rock’N’Roll, a Kill the King, a Light in the Black és a Lost in Hollywood elején gyilkolja a tamokat!… Vagy ahogy a Whitesnake Slow & Easy-jének slide-gitáros bevezetője után beindítja a dugattyúkat!… Máig imádom öblösen telt, természetes hangzású dobjának soundját. A Black Sabbath-ot vele láttam 1989 szeptemberében a BS-ben. Jelenléte, játéka olyan korongok fényét is emelte, mint a Michael Schenker Group One Night at Budokan koncertlemeze vagy a Sabbath Headless Cross és Tyr albuma.

Herman Rarebell (Scorpions)

Rarebell mindenekelőtt csapata 1978-as, Tokyo Tapes című koncertalbumán nyújtott teljesítményével szerzett nálam jó pontokat. Persze ott van még a hét évvel későbbi World Wide Live is, és a kettő között négy remek stúdióalbum, úgyhogy volt időm megismerni és megszeretni a játékát.

Lars Ulrich (Metallica)

Sokáig abszolút kedvenc zenekarom ütősének logikus módon ott kellene lennie nálam az aktuális dobogókon, ám Lars valahogy sokáig nem tartozott az élmezőnybe. Bár már a csapat első nótájában, a Hit the Lights-ban is nagyon ott van a szeren, mégis csupán a Garage Days Re-Revisited EP-jét (a Helpless-t) nyitó aszimmetrikus dobritmusra mondtam először azt, hogy „ez igen!”. Az …And Justice for All albumon nagyon előtérbe volt tolva a dobhangzás, úgyhogy nem volt nehéz elismeréssel adózni a „dán srác” kvalitásainak. Ki az, aki el tudná felejteni a One közepén géppuska-módra pörgő kétlábdobot vagy a Dyers Eve bevadulását közvetlenül megelőző tamsétát? És persze sok évvel később a St. Anger szónikus borzalmát?

Mondjanak bármit is Ulrichról, ha nem is ő a színtér legpengébb dobosa, érdemei a Metallica felemelkedése, a világ legjobb metalzenekarrá válása kapcsán elvitathatatlanok.

Dave Lombardo (Slayer, Grip Inc., Suicidal Tendencies)

A 80-as években a Slayer dobosaként rajongtunk érte (egy rövid kihagyástól eltekintve 11 éven át birtokolta ezt a címet), ma viszont már a műfaj egyik legnagyobb vándormadaraként, sokak által foglalkoztatott ütőseként tartjuk számon. Próbálok visszaemlékezni, mikor került nálunk félisteni státuszba; a Reign in Blood albummal már egyértelműen, engem viszont nem feltétlenül a gyorsaságával, mint inkább technikás megoldásaival, a zene masszív tömbjéből kicsillanó „trükkjeivel” fogott meg. A Grip Inc.-ben is magabiztosan uralta a terepet, és annak is örültem, amikor a Suicidal leszerződtette. Fazonra jó ideje kilóg a marcona metalfejek táborából, de a keze-lába máig acélos. Nem követtem minden megmozdulását, de nálam már az említett három bandában elkövetett „bűnei” is elegendőek a Hall of Fame-tagsághoz.

Lombardo 1984-ben

Charlie Benante (Anthrax, S.O.D.)

Ha a Spreading the Disease-en nyújtott teljesítményével még nem is, az Among the Living-en tanúsított magabiztosságával, markáns dobtémáival, pörgetéseivel és sound-jával egyértelműen bejátszotta magát az irányzat legjobb ütősei közé. És persze az S.O.D.-ről se feledkezzünk meg…

Kirk Arrington (Metal Church)

A korai Metal Church különutas muzsikájának, úgy gondolom, Arrington szabálytalan, sokszor tördelt ritmusú, fifikás dobjátéka adta meg az alaphangot. Ezen belül is, a debütalbumon a cinek jelentik az egyedi ízt, a Blessing in Disguise-on pedig minden együtt van a tökéletes produkcióhoz. Érdemes egyszer csak az ő kéz-és lábmunkáját figyelemmel követve hallgatni ezt a két albumot. Az első öt MC-lemez vele készült, az utolsó valamivel halványabb, de a többi – jórészt neki köszönhetően is – zseniális anyag!

Metal Church (Arrington jobbról a második)

Andy Galeon (Death Angel)

Mindössze tízéves (!), amikor kuzinjaival megalapítja a legendás Bay Area-i csapatot, a The Ultra-Violence-en pedig a 15 éves Andy produkál egészen fantasztikus dolgokat. Egészen más iskolát képvisel, mint Arrington, belőle – ahogy társaiból is – a fékeveszett vadság árad. Hallgatom a bemutatkozó album dalait, és magam előtt látom zabolátlan, ugyanakkor nagyon is összehangolt mozdulatait. Öt Death Angel- és két The Organization-nagylemezt követően jó egy évtizedre eltűnt a süllyesztőben, kevésbé ismert csapatokban gályázott. Kíváncsi vagyok, a Blind Illusion ütőseként – remélhetőleg még az idén – milyen teljesítménnyel rukkol majd elő.

Igor Cavalera (Sepultura)

Az ős-Sepultura-fanatikusok, gondolom, a kezdetek óta istenítik az ifjabb Cavalera-fivért. Mai füllel, nekem már a Beneath the Remains-en is tetszik a játéka, ám úgy emlékszem, annak idején az Arise-től kezdődően került nálam is szupersztár státuszba. Ő volt a dél-amerikai törzsi gyökerekből táplálkozó, vad brazil, a szőke indián, aki démoni erővel uralta és gyilkolta dobjait. Hangszerébe a Chaos A.D. és a Roots albumokon költöztek bele végérvényesen az egyenlítői dzsungel szellemei. Utánozhatatlan mágia volt, még ha rövid ideig is tartott…

Scott Travis (Judas Priest, Fight)

Bár már néhány esztendővel korábban feltűnt a színtéren (Racer X), az én életembe Travis csupán 1990-ben, a Judas Priest Painkiller albumával zakatolt be, új energiákat adva a némileg irányt vesztett csapatnak. Mintha Tipton-ék motort cseréltek volna a masinában… (Más kérdés, hogy ezután egy minden eddiginél hosszabb – két stúdióalbum közötti – szünet következett a banda életében.) Érdekesség, hogy míg Halford és K.K. Downing-ék útjai 1992-ben jó időre elváltak, Travis „osztódott”: ment is (Robi bácsival a Fight-ba, ahol a War of Words albumon is meggyőző teljesítményt nyújtott) és maradt is a Priest-ben.

Mike Portnoy (Dream Theater, Sons Of Apollo)

Napjaink Cozy Powell-je: virtuóz játékát hallva vele kapcsolatban is sokszor éreztem, hogy mintha néggyel több végtagja lenne, mint a többi földi halandónak; mintha ütői egyszerre jelen lennének a dobszerkó minden pontján. Hírnevét a 90-es években, a Dream Theater klasszikus albumaival alapozta meg, az ezredforduló környékétől viszont szinte lehetetlen átlátni szerteágazó tevékenységét. Felsorolni is hosszú lenne azokat a zenekarokat, ahol az elmúlt csaknem negyed század során megfordult. Nyughatatlan és fáradhatatlan, egyszerre mindig több vasat tart a tűzbe. Azon produkciók közül, amiket hallottam tőle, nekem karrierje eddigi két végpontján – a DT-ben és a Sons Of Apollo-ban – nyújtott teljesítménye imponál a legjobban.

Jörg Michael (Rage, Mekong Delta, Axel Rudi Pell, Stratovarius)

Ha nem is tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, ámulattal adózom sokszínűségének és elnyűhetetlenségének, hogy „mindig ott volt, ahol történt valami”. 1986-87-ben segített Peavy-nek a Rage beindításában, miközben Gordon Perkins művésznéven oszlopos tagja volt az ugyanakkortájt induló Mekong Deltának is; Ralf Huberték első négy albumát miatta is szeretjük. A 90-es években Axel Rudi Pell stabil alkotótársa, játékát a szőke gitáros első hét stúdiólemezén élvezhetjük. Schmier-rel és Schmuddel-lel együtt mindvégig a Headhunter alapembere (volt? – a csapat jelenleg szünetelteti működését); a Grave Diggerben két, a Running Wild-ban négy éven át diktálta a tempót, a Stratovariusnak két etapban összesen 16 esztendőn át volt a tagja; közben pedig megfordult a Saxonban és egyéb csapatokban is. Számos remek anyag, több kedvenc lemezem fűződik a nevéhez, úgyhogy neki is itt, az elitben a helye.

Eloy Casagrande (Sepultura)

Az ifjú titánt sokan fikázzák (ahogy magát a Cavalera-éra utáni Sepulturát is), nekem viszont ő az egyik újkori kedvencem. Kirobbanó erő, tömény dinamizmus, ha úgy tetszik, agresszió jellemzi. Legyen szó lemezről vagy színpadi produkcióról, a csapat muzsikájából – természetesen Andreas Kisser-é mellett – az ő produkcióját élvezem a legjobban.

Robban Bäck (Mustasch)

És itt van egy másik „fiatal” tehetség, szintén kiROBBANó formában, akit az elmúlt bő egy év folyamán, a koronavírus-vészhelyzetből adódóan, ha jól számolom, hatszor is volt alkalmam látni-hallani: először élőben, a Dürer Kert színpadán, azt követően pedig a Mustasch online koncertjein. Öröm nézni, amilyen lazán, egyszersmind magabiztosan játszik a svéd srác az előtte terpeszkedő instrumentumon.

* * *

Változatosság gyanánt, ez alkalommal a kedvenceimről szóló dicshimnuszokat követően vettem elő megint régi listáimat, amelyek szépen felvázolják kezdeti rajongásom evolúcióját, és mintegy logikus alapot képeznek a fenti állításokhoz.

1985 végén így nézett ki nálam az ütősök élmezőnye, ami jól mutatja, milyen irányból léptem át a heavy metal birodalmának határát (Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep, Black Sabbath, Rainbow):

1. Herman Rarebell 2. John Bonham 3. Ian Paice 4. Cozy Powell 5. Lee Kerslake 6. Bill Ward 7. Nicko McBrain 8. Dave Lombardo 9. Lars Ulrich 10. Clive Burr

Érdekes, hogy Lombardo már ekkor is ott volt a Top 10-ben, holott a Hell Awaits egyáltalán nem tetszett. Az alábbi, 1986 végén készült rangsor szerint akkor még a Reign in Blood sem, a Master of Puppets viszont eléggé letaglózott ahhoz, hogy Lars Ulrich-ot Mr. Octopuss mögé, a dobogó második helyére katapultálja:

1. Cozy Powell 2. Lars Ulrich 3. Nicko McBrain 4. Clive Burr 5. Herman Rarebell 6. Pete Lancer 7. Lee Kerslake 8. Neil Peart 9. Gary Young 10. A. J. Pero

De ki a fene a Gary Young? Tudja valaki? Nem emlékeztem rá, úgyhogy utánanéztem: a brit Avenger dobosa (jelenleg is!), akinek a csapat 1984-es albumán, a Blood Sports-on nyújtott teljesítménye, úgy tűnik, anno nagyon bejött nekem. (Na de ennyire, hogy kitúrja a felsőházból a Reign in Blood-ot feljátszó Lombardo-t?) Mint látható, ebbe a kategóriába is begyűrűzött az akkoriban dúló Stormwitch-rajongásom (Pete Lancer), Neil Peart pedig a Rush All the World’s a Stage című koncertlemezén nyújtott teljesítményével vívta ki a fináléba jutást.

1987 végén még mindig Powell fején a korona (valószínűleg még ekkor is tartott az On Stage-koncertalbumon alapuló Rainbow-rajongásom); érdekes, hogy abban az esztendőben a korai Maiden volt nálam a favorit (és nem a Dickinson-korszakos felállás), és végre Arrington és Lombardo is helyet kapott a legjobb öt között:

1. Cozy Powell 2. Clive Burr 3. Pete Lancer 4. Kirk Arrington 5. Dave Lombardo

1988 nálam egyértelműen a thrash-ről szólt és olyan albumok ütőseiről, mint a South of Heaven, az …And Justice for All és a State of Euphoria:

1. Dave Lombardo 2. Lars Ulrich 3. Charlie Benante

1989-ben viszont csak a Metallica dánja tudott megragadni nálam a dobogón, Arrington a Blessing in Disguise-nek köszönhetően dicsőült meg, Powell viszont biztos nem a Black Sabbath Headless Cross-ja miatt lett bronzérmes. Szerintem ebben az évben is gyakran hallgattam a korai Rainbow-albumokat…

1. Kirk Arrington 2. Lars Ulrich 3. Cozy Powell

Még néhány nap és kiderül, a heavy metal műfaján belül ti, olvasók kit tartotok az elmúlt évtizedek legjobb dobosának. Nagyon kíváncsi vagyok rá.

[fredymetalshow]

7 de octubre de 1993 se publica el álbum “HANGING IN THE BALANCE.” Es el quinto álbum de la banda estadounidense de heavy metal METAL CHURCH. Este fue el último álbum de la banda antes de su separación de tres años de 1995 a 1998, y el último en presentar al vocalista MIKE HOWE durante 21 años. Hasta su regreso a la banda en 2015. También es su último álbum de estudio con el guitarrista de larga trayectoria CRAIG WELLS y el baterista KIRK ARRINGTON (hasta su regreso en el 2004 de THE WEIGHT OF THE WORLD). https://www.instagram.com/p/CGDYYPiFJP5/?igshid=it04yjmbnqgw

[randgugotur-6]

This Day in Metal

July 26th 2004 #MetalChurch released the album “The Weight Of The World” #SunlessSky #LeaveThemBehind #TimeWillTell #CradleToGrave #HeavyMetal

Did you know...

It was their first album with vocalist Ronny Munroe, and last with drummer Kirk Arrington. https://t.co/rx79u2Xcoh

[metalcultbrigade]

Kirk Arrington, baterista do Garden of Eden, ex-Metal Church, ex-Vanderhoof, completa 60 anos nesta data. https://www.instagram.com/p/CZFpVOGpY0i/?utm_medium=tumblr

[metalsongoftheday]

Friday, December 1: Metal Church, “Hitman”

The intervening years have not always been kind to Metal Church, but their debut was something of a revelation when it lit up the underground back in 1984.  The album wasn’t thrash, but it was ferocious and crushing and brought out a harsher and nastier side to metal.  David Wayne’s snarl was like little else at the time, and although Kurdt Vanderhoof’s riffs had the craftsmanship that marked trad metal outfits like Judas Priest, the violence in his and Craig Wells’ playing added a new level of force.  Indeed, in several key respects Metal Church did for the genre in the ‘80s what Pantera did a decade later: up the intensity and venom several notches, while remaining quintessentially metal in nature.  Tunes like “Hitman” rampaged with no mercy, taking no prisoners and leaving nothing but rubble in its wake.  Wayne was at his seething best, while Vanderhoof played like Glenn Tipton on methamphetamines.  The song blasted like a tornado, rampaging and pillaging with a focused fury that set new standards for aggression in metal.