#Isten földje | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 6 years ago

Text

51. 3/4.

Két kutya beszélget. A Lápi Lidérc kerestetik.

Té úr utasítást kér a Tejút Galaktikus Tanács Primitív Civilizációk Alosztálya ügyvivőjétől, de előtte belebotlik az ajtóba. Koppány Gitta telefonál, Vilmos szolgálatba helyezi magát: Kecskés ügyvédnél. Akkor most mi van ezzel a történettel, Etus? Hartai újra raporton. Csendes éj a Mézeskalács Erődben.

KÉT KUTYA BESZÉLGET, EGY ŰRCSÓTÁNY MORFONDÍROZIK

- Azt is látta, főnök?

- Már pont kéredzkedtem ki.

- De látta?

- Bár Gál bácsi elég furcsán nézett.

- Hogy aztán mégis inkább a tévét választja?

- Mondja, Hirig, magának már csak megmarad az a szokása, hogy nyilvánvaló dolgokra rákérdez?

- Elnézést, uram.

- Ez a Brillantin nevű egy igen figyelemre méltó alprogram.

- Magam is úgy vélem, mivel a létezése elvileg lehetetlen.

- Amennyiben?

- Mesterséges intelligencia egy igen jól megtervezett, ám mégis csak egyszerű játékprogramban? Egy Piff-puff, nyiff-nyaff, regisztrálj újra játékban?

- De ez az izé mégis csak következtet, tehát gondolkodik. Így van?

- Igen, uram.

- Akkor? Mégis? Mi a jó isten folyik itt?

- Engedje meg, de ez a jó kérdés uram.

- Most ne az én seggemet nyalja, hanem maga is gondolkodjon, ne csak az a kékseggű grafika!

- Igyekszem, uram.

Eközben Té úr, szó szerint, magából kivetkőzve tépi le magáról a ruháit és

emberi álcáját ama mesterséges barlangban, amit még a Tejút Galaktikus Tanács készítetett azokban az időkben, amikor még a Sasadi láp a senki földje volt.

És csak aztán nőttek ki a hétvégi telkek, aztán azok helyén a lakótelep,a nagy állami akarat és a 73-as számú Építőipari Vállalat Vörös Csillag Mélyépítő részlegének jóvoltából.

Té úr végre élvezhette volna a meztelenségét, ahogy a karácsonyt elképzelte, hevert volna otthon a lakásában kedvenc csemegéjét nyalogatva, aminek a receptje: végy egy liter konyakot, és önts rá másfél kiló kristálycukorra. Várd meg türelemmel, amíg a konyak feloldódik, lassú kevergetés közben szirup keletkezik. Megbolondíthatod egy-két citrom, vagy narancs levével. Fogyasztás közben fejed, torod, potrohod kéjes vakargatása ajánlott. Akár mind a hat lábaddal egyszerre ám, mint az igazi kéjvirtuózok. Ehelyett a rémsötétben

caplat, hogy bejusson a terminálhoz.

A barlang terén áthaladva belebotlik abba az ajtóba, ami még azokban az időkben kötött itt ki, amikor oly egyszerű volt a szolgálat. És akkor persze az tűnt szörnyen bonyolultnak. Pedig csak Ónagy Jenő halek megjelenését és regnálását kellett volna elhárítania. Na, az se jött össze. Té úr újra elcsodálkozik azon, hogy nem hívták akkor vissza a Földről a felettesei. Elvégre azt a problémát bebukta. Azt is, tehetné hozzá. Lehet, hogy jómaga is egy született lúzer, olyan nagyon annyira, akár egy halek?

Té úr méla undorral kerüli meg az Odaát Ajtót. Csak azért nem rúg bele, mert még egyet se nyalinthatott a tervezett szirupból, tehát tök józan, ergo tudja, az a rúgás egyedül neki fájna.

De várjunk csak!

Azzal az idióta bolygó halek Ónagy Jenővel kezdődött minden. Ha ő nem jelenik meg a Földön, nem nyitja ki a Jázmin Kávézót, aztán a NAV ellenőrzéstől megijedve nem próbálja eljátszani Houdini egyik eltűnési trükkjét, némi földönkívüli technikát is bevetve, soha nem ébred fel a mágia a Réten.

Vagy mégis? Minden esetre nagyon is indokolt lett volna Ónagy urat nyakon csípni, és ideje korán kiebrudalni a Naprendszerből. Elvégre ez neki, mint az alosztály ágensének, ez lett volna az alapvető munkaköri kötelessége. Ők, az űrcsótányok azért vannak itt. Hogy megóvják a homo sapiens-t a Galaxis kihívásaitól, úgy mint például a halek. (No meg galaxist a homosapienstől…)

És akkor most itt van ez a helyi érdekű gonosz, meg az ő Hell Combatja, erre rá a tetejére habnak pedig De Most Penész. És Teodóra?! A szabadon kószáló, nagyon is önazonosságában leledző őrült, renegát Űrcsótány Anya?

Tulajdonképpen a felmentését kéne kérnie, ha megteremtette a kapcsolatot a terminálon, és nem utasításokat. Sok ez neki. Hiába. Pedig nincs még kétezer éve, hogy elhagyta a Nagy Keltetőt, és egy hím űrcsótány nehéz, de legalább kilátástalan, eleve kudarcokra ítélt, tehát hálátlan életet éli.

Na és akkor még itt van a nyakán ez a két átkozott űrpolip! Tényleg, vajon ők nézték a tévét? Majd velük is kell egyeztetni. Hogy egy taliga veszett macska kaparná ki a szemüket!

- Az a helyzet, Hirig, hogy ez a helyi érdekű kis simléder totál palira vesz minket.

- A Sátánra gondol, uram?

- Mért, más is palira vesz?

- Talán csakugyan túl naivak vagyunk ehhez a fazonhoz.

- Csak jóhiszeműek.

- Igenis, uram.

- Mivel mi tartjuk magunkat a „feltételezd a másikról a legjobbat” alapelvet a záradékokkal.

- Úgy van, uram.

- Vagyis készülj a csalódásra! És ha csalódott, Hirig?

- Torold meg!

- Na látja, Hirig, ez következik most.

- Egyet kell értsek, uram.

- Egyáltalán, miféle formátum az, akinek egy fekete tyúk az avatárja?

- Kakas.

- Hogy?

- Hím csirke.

- Attól az még baromfi.

- Ez egy kitűnő bon mot volt ismét, uram. Engedje megjegyeznem, ma remek formában van.

- Már megint a seggemet nyalja.

- Ez amolyan eb-szokás, uram. Megkérdezhetem, hogy Gál bácsi mit főzött?

- Kocsonyát.

- Hű! Az finom! Fejhússal, farokkal, körömmel?

- Úgy.

- Engedje meg, hogy irigy sóvárgásomat fejezzem ki. Mármint Juli nagyság

halászlevéhez képest. Viszont holnap talán Etus vadasa…

- Hirig.

- Igenis.

- Nem azért ácsorgok itt kint az udvaron, hogy a maga szófosását hallgassam.

- Bocsánat.

- Ezzel a Jobbággyal mi legyen?

- Mármint benne De Most Penésszel?

- Nos?

- Öljük meg?

- Országgyűlési képviselő.

- Na és?

- Túl nagy lenne a sajtóvisszhangja.

- Baleset?

- Megoldható?

- Folyton részegen vezet.

- Honnan tudja?

- Ez a pletyka.

- A szóbeszéd elég.

- Hülyeségeket beszél, aztán nekimegy százhússzal a falnak.

- Jól hangzik.

- Bár a magam részéről nem vagyok az a gyilkosság-párti…

- Tudja mit, Hirig?

- Igenis?

- Bízzuk meg vele Ugribugot.

- Úgy érti, a verebünket?

- Őt.

- No de, uram, ő csak…

- Aki a csillagok közé vágyik, az bizonyítson!

- De hát ő csak…

- De kinyírhatná azt a gengszter is.

- Hartai urat?

- Őt.

- Majd…

- Ma már ne zaklasson, értette?

- Igenis.

- Vau.

- Nyüsz.

Ezalatt Té úr is megkapta a Spaschtól az utasításokat, amelyek annyira titkosak, hogy még önök, nyájas olvasók se tudhatnak egyenlőre semmit róluk.

Annyit azonban elárulhatunk, hogy ezek legfőképpen a Lápi Lidérccel kapcsolatosak. Hirig és Dzsihád urak azért nem hozták őt szóba, mert Hirig még a Doki és Krisztián megsétáltatásának vége felé járt, Dzsihád úr pedig éppen egy porcogós disznófüllel volt elfoglalva, amikor a képernyőn megjelent, tehát ők ketten nem is tudhattak róla. Bezzeg Té úr nagyon is találkozott vele.

HONNAN, HOGYAN, HOVÁ, MIÉRT?!

De nem csak Té úr lett nagyon kíváncsi hirtelen a Lápi Lidércre. Először is arra, hogyan került hirtelen a stúdió közepére, és aztán hogyan tűnt el ugyanúgy, egy szemvillanás alatt. Vagyis nem a födémből bújt elő, és süllyedt oda vissza.

És amúgy miért nem nyomta el a cigaretta csikkjét, ami előtt materaizálódott volna, akárhonnan is történt az, amikor tudhatná, hogy tilos a dohányzás.

Mindamellett a dohány iszonyú bűze, ami még vagy fél órán át ott lebegett a stúdióban, bizonyította, hogy nem tömeges hallucináció volt a megjelenése.

Szóval a honnan, hogyan és hová kérdésköre az első, de persze távolról se a legfontosabb. Azt hogyan csinálta, hogy élő közvetítést sugárzott a

Mézeskalács Erődből, mégpedig közvetítő kocsi, kamera, és a minimum

negyven-ötven fős stáb alkalmazása nélkül? Plusz a büfé kocsi? Mégpedig közvetlenül a Gazdag Kábel rendszerébe, annak engedélye nélkül?

Egy olyan helyszínről, ami valójában nincs is. És ha van, mert valahol nyilván van, akkor az a Hell Combat játékban, annak mintegy mellék leágazása, vagy mije. Aminek a tényleges fizikai lakóhelye egy szerver hardware, amit az érthetőség kedvéért hívjunk az Ördög Számítógépének.

Na és akkor ezek itt a fontos kérdések, amire már mindenki kíváncsi azóta, hogy láthatták-hallhatták Brillantin, a kékseggű ördög meséjét élő adásban egy

hollywoodi családi vígjáték helyett. Különös tekintettel a beszippantott haramiák családtagjaira, barátaira, ismerőseire, akik nem hihették, hogy valami játékfilmet látnak, netán valami rémtörténet előzetest, aminek a felkonferálását elfeledték bekeverni. És képzelhetni azoknak az állapotát, akik így láthatták viszont beszippantott szeretteiket. Naná, hogy sikoltozás, ordítozás, tévé csatornák kapcsolgatása után az következett, hogy átrohanás a számítógéphez és feljelentkezés a Hell Combatra. Ám ott nem a Sherwoodi erdő, aztán a Mézeskalács Rét távlati képe várta őket, mint egyszer és aztán soha többé, hanem az első bugyor és a villogó felirat: üdv. a Pokolban, kezd el a játékot, ölj vagy megöletsz, harcolj, vagy menekülj!

Mi más maradt hátra, mint hívni a Gazdag Kábelt, hogy mi volt ez.

A portás honnan tudná.

Az örök ünnepi ügyeletes Molyirtó Mosolyú Mónika is csak annyit mondhat, fogalma sincs, mi volt ez, és hogyan történhetett.

Té úr telefonja a zakója zsebében, ám a zakója a levetett bőre mellett lehajítva

a barlangba vezető folyosó padlóján. Noha eléggé visszhangos, az a mobil még vagy jó egy óráig hiába is csörög.

Veronika se veszi fel a telefont, csak Ákosnak, és neki is csak annyit mond,

mindjárt jövök. Operatőt Barna János telefonját viszont szinte senki se tudja, pedig nem is titkos. Hanga Marilyn Edina a szolgálati telefonja számát átirányította Té út készülékére.

Maradt tehát Julcsié, ő meg ott se volt.

��s noha egyre idegesebben, de mély sajnálatára mindenkinek ennyit tudott

mondani. Majd holnap utána néz. Igen ez lesz az első dolga. Most viszont hadd jöjjön már meg a Jézuska!

LÁTTA? NEM LÁTTA? (NA, LÁTJA!)

Vilmos őrnagyot Dénesné, Koppány Gitta telefonhívása ugrasztotta ki mélységes önsajnálatából. Pedig nem is neki, hanem Özv. Huszárnénak adta meg a magánszámát, leginkább lelkifurdalásból, amikor is az asszonyt tévedésből rabosították, és miután nem akadt az asszonyt igazoló szemtanú, természetesen Kelen urat kivéve, de ő itt (se) számít, kénytelen volt eljárni Huszárnéval szemben ellenszegülés hatósági felszólítással szemben, és könnyű testi sértés Jobbágy úr terhére elkövetve tényállásokban.

Vilmos őrnagy vagy tíz csengetésen keresztül nézte a készüléket, ami ismeretlen számot jelzett, mire egy keserű sóhajjal úgy döntött, akár fel is veheti,

mert a rátelepedett szentesti depressziónál ugyan mi lehet rosszabb?

És amúgy ki a frász zaklatja őt ilyenkor?

De tényleg nem mindegy?

Vilmos őrnagy elmehetett volna otthonról. Többen is hívták, ne hülyéskedj már, ne kuksolj egyedül abban a lakásban. Barátok. Na jó, azok nincsenek. Haverok.

Vagy kimehetett volna a Vérfarkas Szurdokba is, Vágási Feri bá’ direkt invitálta, amikor a szupermarketben összefutott vele az italos soron.

Jobbra sör, balra bor:

ez az utcám mindenkor, haha, jópofáskodtak.

Na, oda lett is volna kedve. Az mégse olyan, hogy betolakodik valaki családjába, azt vigyorog kínjában, aztán meg azért, mert már elég sokat ivott.

De aztán mégis úgy döntött, inkább hősiesen, nagyokat kortyolva és aprókat cuppogva sajnálja magát, miközben nézegeti a sörös üvegbe dugott lucfenyő ágat, amit a kukák mellől szedett fel két napja. Majd megkopaszodsz te is, azt akkor kidoblak – mondta neki, de szeretettel. Hiszen ő is kopaszodik, méghozzá erősen, és legalább a kopaszok és a kukák mellé dobottak tartsanak össze ebben a goromba világba. Vagy még ők se?

Na szóval fogadta a hívást.

És Dénesné, Koppány Gitta szólt bele, de olyan hangon ám, mint amikor

a zárt osztályon próbálta meg kihallgatni, ugyan mért kellett elfoglalnia a H’aka székházát, és közben felpofozni egy biztonsági őrt, két rendőrt, és megközelítőleg hatszázezer forint kárt okozni irodai berendezésekben.

Na és ellene eljárás se indult, mivel akkor az volt szegény, ami lehet az ember a gyereke horrorisztikus eltűnése miatt: beszámíthatatlan.

- Látta?

- Kivel beszélek?

- A tévében!

- Mit?

- Nem látta?!

- Nem nézek tévét.

- Akkor nem látta!

- De kivel beszélek?

És erre Gitta belezokog a telefonba. Némi mocorgás, meg hangok után Dénes úr szól bele a mobilba.

- Üdvözlöm, őrnagy úr, Dénes Ede.

- Mi baj van, Dénes úr?

- Hallom, nem látta.

- De mit nem láttam?

- Kérem, muszáj volt önt hívnunk, mert ha nem magát, akkor kit?

- Igen?

- Tudjuk, hogy karácsony van, csak azért.

- Igen.

- De nem látta.

- Dénes úr, könyörgöm, tájékoztasson végre, jó?

- Mi? Ja! Persze, hiszen maga nem látta.

- Én nem.

- Akkor elmesélem.

Hát így került még aznap karácsonyeste Vilmos őrnagy Kecskés ügyvédhez.

Mivel Dénes úr beszámolója után úgy döntött, szolgálatba helyezi magát.

Mert még az is jobb, mint otthon ücsörögni, bámulni egy sörös üvegbe dugott lucfenyő ágat és sajnálni magát.

A TÖRVÉNYTUDÓ

Kecskés ügyvéd viszont olyan nagyon meg se lepődött ám, amikor

már szmokingba öltözve az agresszív csengetésre kiballagott a kapuhoz, és Vilmos őrnagyot ismerte fel a félhomályban.

- Tőlem hiába kérdezi, esküszöm, fogalmam sincs, mi volt ez!

- Még az se tudja, miért csöngettem be.

- Úgy vélem, nem azért, hogy kotorjam el a járdámról a havat.

- Nincs is hó.

- Pláne.

- Készül valahová?

- Miből gondolja?

- A szmokingból.

- Ja, őrnagy úr…tudja, mi úriemberek szeretjük megadni a módját…

- De azért maguk is büdöset szarnak, nem?

- Az attól függ. Amúgy boldog karácsonyt!

- Szóval mi volt a vetítés azzal a kékseggű ördöggel?

- Ez volt az első mondatom önhöz.

- Maga képviseli azt a szemét játékot.

- Peres ügyekben. De magához a Hell Combathoz annyit se konyítok, mint maga.

- Honnan tudja, hogy én mennyire értek hozzá?

- Ért hozzá?

- Nem.

- Tartalmi kérdésekben mért nem Teodóra asszonyt vagy Hartai urat

kérdezi?

- Előbb magát.

- Ez kitüntető öntől.

- Ne vegye hízelgésnek.

- Rendben.

- Azt a kettőt nem értem utol.

- Mert mondjuk karácsony este van.

- Nekem is, ügyvéd úr.

- Igaza van. Elszégyelltem magam. Hogy itt diskurálok egy olyan régi, meghitt ismerőssel, mint ön, őrnagy úr. Tehát fáradjon be, hadd kínálom meg valamivel.

Bár úgy látom, kocsival van, ha amaz ős öreg Skoda még mindig a magáé…

- Jó kis verda az. Ha telne rá, akkor se cserélném le.

- És ezt nagyon bölcsen teszi. Az ember ragaszkodjon a tárgyaihoz, amik körülveszik, és hosszú évek során kiszolgálják! Hát létezik-e jobb, hűségesebb barát egy autónál, egy televíziónál, egy mosógépnél, nem beszélve az ember mobil telefonjáról, plüss kutyájáról vagy a papucsáról- tereli közben beljebb Vilmost az ügyvéd a házba. És mert az őrnagy úr nem hajlandó erre a baromi szóáradatra válaszolni, belegondol, hogy bölcs belátása ellenére nála minden vadonat új, szinte mindig. Az autója, a televíziója. A mosógépjéről semmit nem tud, mert azt a bejárónője intézi. A telefonja viszont mindig a legújabb és a legokosabb, a plüss kutyája valahol a szülői házban porosodhat egy dobozban a padláson…de ha nem ott, akkor tényleg hol van? Viszont a papucsa, na, az a régi. Az olyan randa, kopott, szakadt, koszos és büdös, hogy annak a puszta látványa is döbbent viszolygást kelthet bárkiben.

Az ügyvéd úr bekíséri Vilmos őrnagyot a szalonba. Itt bezzeg egy két méter magas, gusztusosan arányos ezüstfenyő uralja a hangulatot, minimalista irányultságú ízléssel feldíszítve. Csak egy tucatnyi igazi kisgyertya ezüst csiptetőben, néhány csillogó gömb, és egy rubinvörösen hunyorgó szem a fa csúcsán. A szaloncukor a fa alatt kínálja magát ezüsttálcára halmozva.

No de az igazi meglepetés nem maga a fa, hanem ami a fa alatt, mellett látható.

Egy eléggé csinosnak mondható ötvenes asszony néz fel a belépőkre kedvesen mosolyogva.

- Nem is mondta, hogy lesz még egy vendégünk, Andor- áll fel a fotelből, hogy a belépő ismeretlen illendően üdvözölje.

És a harmadik meglepetés. Vilmos tíz, talán tizenöt éve ismeri az ügyvéd urat, vagy egy tucat ügyben megküzdött már vele, és nyilván ezerszer kellett látnia az aláírását különböző iratok alján, de az soha nem tűnt fel a számára, hogy őt nem csak dr. Kecskésnek hívják, hanem hogy ráadásul Andor. Ha ez máskor derül ki, egész biztosan percekig röhög rajta. Nem az Andorral van a baja, hanem hogy az ügyvéd úrnak lehetséges bármiféle keresztneve.

- Ó, az őrnagy úr csak egy percre ugrott be. Marika, hadd mutassam be magának, Vilmos őrnagy.

- Üdvözlöm.

- Kezét csókolom…

- Marika a leendő kollégám és máris jó barátom…

- Ajaj, szintén ügyvédnek tetszik…?

- Á, dehogy! – kuncog fel Marika, de hogy akkor micsoda, és hogy lesz kollégája Kecskés doktornak, azt nem magyarázza. – Azt hittem, ön is velünk tart a karácsonyi koncertre…

- Szívesen mennék…

- Andor azt állítja, idén egész rendkívül megható lesz…

- Nos, ha „Andor” azt állítja…

- Mondja, nem tudnánk az őrnagy urat is bevinni…

- Nem lesz már jegy, attól tartok…

- Nem is tudnék…- zárja le a témát Vilmos őrnagy.

- Barátunk ilyenkor is szolgálatban- rezegteti meg Kecskés hangképzésének alsó regisztereit.

-Ó, istenem! Szegénykém!

- Őzünk és védünk, asszonyom.

- No de szent este? Hát a bűn sose nyugszik?

- Látja, így van ez, Marikám. De mivel kínálhatjuk, őrnagy úr? Ha alkoholt nem fogyaszthat. Valami rostos üdítő, tea, kávé, ásványvíz?

- Talán egy pohár ásványvizet…

Marika már indul is érte, de az ajtóban még visszafordul- És valami süteményt?

- Nem, köszönöm.

- Kóstolja meg Marika diós bejglijét. Isteni!

- A mákos nem?

- De, azt is kóstolja meg!

- Nagyon kedvesek, de…

- Hozok azt is.

Marika kimegy a konyhába. Az ügyvéd úr szeretettel néz utána, aztán a figyelme az őrnagyé, amitől rögtön elkomorul.

- Őszinte leszek magához.

- Hűha…

- Tele van a hócipőm ezzel a Hell Combattal.

- Magának is?

- Igen. Meg Hartaival, az összes cégével. Nehezen mondom ki, de lassan nincs az a pénz, amiért vállalnám a dolgait. De sajnos nyakig benne vagyok.

- Igen, és?

- Eltűnt játékosokról, következésképpen emberrablás-gyanús esetekről szó se volt a szerződésemben.

- És tudja, hol vannak azok az emberek?

- Higgye el, hogy fogalmam sincs!

- Mert ha tudná, elmondaná?

- Ügyvéd vagyok, nem bűnsegéd.

- És ha megtud valamit, tájékoztat?

- Igen, őrnagy úr. Mert ami a Hell Combatnál folyik, az túlmutat a kötelező titoktartáson.

- Szóval hirtelen törvénytisztelő ember lett.

- Na, azért ne essünk túlzásba: csak törvénytudó.

Marika lép vissza, egy tálcán kistányérban hozza a bejglit, poharat és kétfajta ásványvizet.

- Én mazsolát is teszek a mákosba. Remélem, úgy is kedveli.

- Imádom a mazsolát, csókolom.

- No és bugyborékos meg mentes vizet, mert elfeledtem kérdezni, melyiket issza.

- A bugyborékost, csakis.

- Szeret ám veszélyesen élni az őrnagy úr- kedélyeskedik dr. Kecskés.

Vilmos pedig megint megbámulja Marikát, és megállapítja, hogy egy ennyire friss, ropogós, csinos idősebb hölgyet rég nem látott. Mégis, hogy lehet ő kollégája a vén kecskének, nomen est ómen- no meg, a só.

SOSE JÁTSZUNK?

- Na és most? Mi lesz, Etus?

- Mi legyen, gyerekek?

- Úgy érted, lehet bármit javasolni?

- Javasolni bármit lehet.

A család nagyobbik, ámbár súlyosan megfogyott halmazának egyedei egy kicsit fáradtan, de meghitten ülik körül a társasjátékhoz letisztított ebédlő asztalt.

Ha Flóra meg a vőlegénye Amerikában maradtak is, Benjamin pedig a Vérfarkas Szurdokban azzal, hogy majd másnap dél körül talán megérkezik, ám az este a Csiki Mágikus királyságban marasztalják a kötelességei. Ez lefordítva annyit tesz, hogy szívesebben tölti az idejét Boglárkával. Van ilyen.

Meg lehetne ezen sértődni, de minek…

Szóval Juli a tojáslikőr iszogatása mellé Scabrle partikat javasolt, amit rövid tanakodás után a csapat el is fogadott, amire rájöttek, hogy öten vannak a négyszemélyes játékhoz. Pontosabban hatan, bár amióta Hirig úr visszatért a kertből, éppen csak beklaffantott négy szelet gyümölcskenyeret, és azt csak azért, hogy a halászlé ízét a szájából valahogy eltüntesse, és rögtön utána

mély kómába esett a konyhaasztal alatt, ahol is nem ildomos őt zavarni.

És őt amúgy is nehéz rávenni a betűjátékokra. Végül Tibor döntött úgy, hogy ő majd besegít Julcsinak, aki amúgy is túl zaklatott még a Lápi Lidérc élő közvetítése által okozott zűrzavar, és Benjamin kiskirályfi- nagyherceg családi szent estét orcátlanul lenullázó távolmaradása miatt.

És még ki se húzták a játékosok a betűket, ami a kezdési sorrendet hivatott megállapítani, amikor Etusnak is, meg Julinak is az eszébe jutott egy másik parti, amit anno még a Jázmin teázóban, Ónagy Jenővel játszottak, ama szellemidézős scrabrle, amikor is éppen a Lápi Lidérc helyett idézték meg

Lenkét, vagyis mindenki Lenke nénijét. Lehet, hogy azzal kezdődött az egész?

Az nyitotta oly tágra a másik világ kapuját, hogy azóta megállíthatatlanul ömlik a Rétre a mágia? És akkor erre csak plusz egy lapáttal volt az, hogy Ónagy halek Jenő a NAV ellen menekülve Houdinit játszott.

Juli úgy dönt, él az engedéllyel, és akkor javasol valamit.

- Szerintem ezt a Lápi Lidércet kéne megkeresni, nem?

- Ja, de… az nem ártana.

- Megkérdezni tőle, hogy mit kever.

- Hát igen.

- Meg hogy miért keveri?- csatlakozik akkor Julcsi is.

- Lehet, hogy a sátán maga a Lidérc? – találgat egyet Tibor is.

Etus ezen eléggé elcsodálkozik. - Gondolod?

- Hát ne?

- Á, azt azért nem hiszem.

- Nekem az a véleményem, hogy a gonosz nem attól gonosz, mert ostoba,

hanem attól, hogy gonosz- bölcselkedik egyet Tibor. A család tagjai megnézik.

Mi van vele? Túl sok volt a már a tojáslikőr, azért filozofál. Julcsi persze meg nem állja egy pikírt megjegyzés nélkül.

- Szóval szerinted a gonosz attól gonosz, hogy gonosz?

- Nem egészen ezt mondtam.

- De, Tibor ezt mondtad.

- Jó. Lehet. Viszont azt akartam mondani, hogy a gonosz is lehet okos.

Sőt! Rafinált. És ilyen logika szerint a Lápi Lidérc eljátszhatja itt a Réten,

hogy ő az ördög, kitalál a Hartainak egy ilyen játékot, aztán a Hell Combaton keresztül szívat mindenkit. Nem? Szerinted, Doki?

- Én úgy tudtam, hogy ő csak a Sámánokat szponzorálja. Etus?

- Én is.

- Néha én már azt se tudom, hogy a Réti füzetek írják a valóságot, vagy a valóság a réti füzeteket- ereszt neki egy misztikus szösszenetet Julcsi, nehogy már csak Tibor bölcselkedjen egyedül.

Juli egyet is ért a lányával. - Aha. Ez jó felvetés. Etus?

- Bocs, nem figyeltem.

- Az a kérdés, hogyan lesz tovább?

- Gondolom, megnézzük végre, ki kezdi a játékot. Nálam egy Pé betű van- mutatja.

- A Lápi lidérccel, a Hell Combattal, szegény Szadó Nagyúrral, meg a többi hősöddel mi lesz?

- Honnan tudjam?

- Nem te írod őket?

- Meg a Vera.

- Jó. Nem ti írjátok őket?

- De mi csak azt jegyezzük le, ami megtörténik.

- Ugyan már, Etus! – nevet Julcsi a nagyanyjára. – Honnan tudhatnátok, hogy abban a Csíz Űrbékában mi zajlik éppen?

- Hát az, ami. Julcsikám. Hogy bírnánk mi, két szűkagyú lakótelepi liba, ilyeneket magunktól kitalálni?

- Nem is vagytok lakótelepiek.

- De szűkagyú libák igen.

- Gá-gá- szól egy ilyet Tibor, és ebből már tisztán látszik, túl sok volt már a likőr.

- Szóval nem árulod el, mi fog történni?

- Juli, tényleg nem tudom.

- Rendben. Akkor…ki kezd?

- Ez az, gyerekek, sose játszunk?

A Gazdag Kábel munkatársain, az adás nézőin jobban csak Hartai úr hökkent meg, amikor „Mézeskalács affér a kékseggű ördöggel” címkével ellátott programhiba (?) hírét vette. Először el se hitte, amikor a H’aka székház legújabb, még le nem amortizált éjszakai/ünnepnapi portása telefonált neki

arra a mobiljára, amin őt csakis életbevágó sürgős esetben volt szabad felhívni.

Hogy ez valami tréfa. Ám ezt a lehetőséget hamar elvetette, elvégre egy efféle viccet az új portás hogy is engedhetne meg magának. Hacsak nem kifejezetten öngyilkos típusú provokatőr az illető. Aztán Kecskés doktor telefonja után már hinnie kellett, hogy fekália került a palacsintába. És az egy dolog, de hogy az istenbe került az oda?! Teodóra asszonynak természetesen halvány fogalma sincs. Nagyon itt van ám az ideje annak, hogy kirúgja azt a nőt.

Egy kékseggű alprogram nyilatkozik egy az eredeti sowtware-ben nem is szereplő helyszínről, aminek még a nyomát se találják a céges hackerek, és amikor megtalálják, csak annyit bírnak nyökögni róla: ott tényleg van egy ott baszom nagy erdő. És odarendelnek negyvenezer ördögöt, hogy kutassák fel a beszippantott játékosokat. És nincsenek meg!

Ki szórakozik itt?

És hogy merészeli?

Bizony, Hartai úr már legalább annyira megbánta, hogy beizzította a H’aka égisze alatt a Hell Combatot. Bár neki nem volt más választása. Vagy vállalja, hogy működteti és sec perc alatt dúsgazdag bécsi kuplerájosból milliárdos nagyvállalkozó lesz, vagy marad Kelen Béla nagyfeszültségű villámától agyonsújtva a Pokolban.

Így aztán Hartai úr, gondolhatják, nem mert lefeküdni aludni. Hát még

alkoholt fogyasztani előtte. Azt az éppen csak alapozásnak szánt pityókosságot is gyorsan fel kellett itatnia, amit a portás telefonjáig sikerült elérni.

Egyéb, csak saját kuplerájokban beszerezhető karácsonyi örömök pedig szóba se jöhettek azok után, hogy tudta, ha elalszik, súlyos beszélgetése lesz

az alvilági főnökével. Lehet, hogy nem egy tyúk megfőtt tojását fogja a sátán

Robert de Niro képében sodorgatni, meghámozni, besózni, és két-három harapással befalni.

Juj!

Ám kora hajnal felé csak elszenderedett kedvenc gengszterünk. Vagy nem is?

Csak a helyi érdekű gonosz entitás unta meg a várakozást, hogy ott puffoghat magában, mint egy Szaharába tévedt vipera, és nem tudja feltenni a kérdéseit?

Viszont ez adja számára az ötletet, milyen alakban jelenjen meg Hartai előtt, kihasználva adósa természetes emberi félelmét és viszolygását.

Hartai úr tehát arra „ébred” álmában , hogy tök meztelenül fekszik a hátán valami puha, ám irritáló anyagon, és baromi meleg van, és ezerrel, vagyis hét ágra süt rá a Nap. Ahhoz képest, hogy még egy perce az egyik kuplerája csakis magán használatra fenntartott szobájában tartózkodott, ez bizony radikális változás a számára. Még ki se nyitja a szemét, tudja, hogy bajban van.

Keményen koncentrál, hátha vissza tudja magát küldeni az ébrenlétbe, de azt is tudja, nem használ itt már az se, ha megcsipkedi magát.

Legyünk túl rajta, sóhajt, és a pilláit résnyire kinyitja.

Déli rekkenő, naná. Máris ég a bőre a Nap hevétől, mint akit elevenen grillsütőbe dobtak. Oldalt sárga homok. A másik oldalon is. Ez valami sivatag?

Naná. És máris iszonyat szomjas.

De ami a legrosszabb, hogy valami nem túl nehéz, de nem is pihe könnyű lény a hasán mocorog. Az érintése száraz ugyan, de attól még kellemetlen.

Hartai úr egy kicsit megemeli a fejét, hogy a hasára sandítson.

Na és ott van. A meglepetés.

Mi már tudjuk, amit ő most lát meg és ismer fel.

Egy kígyó, egy puffogó vipera sziszeg a képébe. Hartai felnyög rémületében.

Erre a kígyó fenyegetően rápuffog. Hartai szorosra zárja a szemét, és újra kísérletet tesz az önfelébresztéshez. Nem megy.

- Mit műveltek ti ott a Hell Combatommal? – kérdezi tőle a vipera.

Na ja. Hát a Ő az. Ki lenne más? Végül is, eléggé közismert alakban.

És amíg számon kérni akar, addig jó.

- Boldog karácsonyt, főnök! – bukik ki Hartaiból a jó kívánság mintegy automatikusan, elvégre még egy napig mindenkivel ezzel kell köszönni, az ember bárkivel is találkozik.

- Mi van?

- Ja, bocsi.

- Szóval?

- Mi nem művelünk semmit!

- Nem?

- Esküszöm.

- Akkor ki csinálta?

- Én abban reménykedtem, hogy maga…

- Én?

- Keveri, kavarja azokkal a beszippantottakkal.

- Hát nem én.

- Főnök! Tudja, hogy én nem értek hozzá, de a szakembereim

leteszik a nagyesküt, hogy a Hell Combatban sose volt erdő.

Csak egy erdősáv elnagyolt grafikája a láp távolba vesző túlpartján.

- Akkor hogy kerül oda?

- Nézze, főnök, ha maga se tudja…

- Tehát rád se lehet számítani, mi?

- Rám! De! Dehogynem!

- Azt hiszem, megszüntetem a földi státuszodat.

- Ne!

- Jössz szépen vissza, lakolni a Pokolba.

- De hát nem én raktam oda azt a kurva erdőt!

- Tátsd ki a szád!

- Ne!

- Beléd mászok, és onnan zabálom ki magam.

- Ne!

- De!

- Az nem ér, egy vipera nem is így szokta!

- Mit érdekel engem, hogy egy vipera hogy szokta?

- Ne! – Hartai sikoltva söpri le a hasáról a kígyót. Azaz csak söpörné, mert az mélyen megmarja az alkarját, és egy darabig nem is ereszti. Hartai felpattan, rohanni kezd a puha homokban. A viperát nagy nehezen lerázza a karjáról.

A menekülése pár néhány lépésig tart ki rohanó tempóban, aztán mint rémálmokban rendesen szokás. Minden lépése kínszenvedés lassú, pláne úgy, hogy tudja, üldözik. Már nem a vipera, hanem valami sokkal nagyobb.

Valami olyan rém, ami tényleg be tudja majd őt nyelni egyben, ha akarja, mint Robert de Niro a főtt tojást. A karja már zsibbad, már a válla, a szája is.

A gyomra görcsbe rándul, nem kap levegőt, a pulzusa legalább százhatvan.

- Jaj, istenkém, csak még egy esélyt!- sikoltaná, de hang már nem jön ki a torkán. – És akkor végre felébred. A szék mellé zuhant a szőnyegre.

Egy merő izzadság. Később veszi észre azt is, hogy a bőre olyan piros, mint aki óvatlanul hevert ki a Napra extrém UW- sugárzásban, nyári verőfényben.

De mit egy kis leégés? Ha kapott még egy esélyt.

No de mit is kezdjen ezzel?

Hajnali félöt.

Na jó. Vár még fél hatig. Maximum hatig. Aztán telefonál.

De kinek?

A fenébe. Lehet, mégis csak jobb lenne már szép nyugodtan, szolidan

elkezdeni a nagyidős büntetés letöltését a Pokolban? Végül is mi az a nagy öröm, ami még itt, a Földön tartja? A legközelebb, alkalmasabb hangulatban

megkérdezi a főnököt, viheti-e magéval Turcsit. Mert ha igen, és a T-34-ese

a vele lehet, akkor ebből a világból úgy isten igazából semmi nem hiányzik, amit a Pokolban meg ne kaphatna.

De amíg él, Kelen urat mégis csak megöleti, amiért agyoncsapta őt a H’aka székház alagsorában, a testőrével együtt. És emiatt volt kénytelen a sátánnal egy eleve előnytelen szerződést kötni. Vagyis ki a hibás? Csakis az a mélynövésű hájgombóc fémtolvaj.

ŐSI KÉRDÉS, CSENDES ÉJ

Csendes éj…avagy Stille Nacht, ahogy Hartai úr bécsi kuplerájaiban talál dúdolják még páran , nehéz műszak után, testileg talán megfáradtan, ám a daltól lélekben mégis felüdülve, emlékezve ártatlanabb, boldogabb gyermekkori karácsonyokra, hogy azt mondja:

Csendes éj, drága szent éj

Mindenek álma mély

Nincs fönn más

Csak a drága szent pár

Várja

Gyermeke alszik-e már

Küldj le rá álmot

Nagy ég, küldj reá!

Na és akkor ezt dúdolja ám Miskakancsó is, miközben a kezében tartott kötelet ringatja, aminek a másik végén Brillantin, a kékseggű ördög szunnyad olyan ártatlan gyermeki ábrázattal, amilyen csak egy ilyen pofázmánytól kitelhet.

Mert bizony Brillantinnak nem hogy nagyon régen, hanem sose volt ennyire meghitt, szeretetben teljes nyugalma, no és persze karácsonya se. Miska még az ölébe is vette volna, csak hát az van szegény kancsóval, hogy neki mindig is állnia kell, maximum feldőlve heverni, mert ülni a merev dereka miatt sajnos nem képes, így ölbe venni, és úgy ringatni, simogatni se.

Sebaj. Brillantin így is boldog. Így Miskakancsó is az, a szívét elöntötte valami gyengéd apai szeretet, no és az enyhe büszkeség is, hogy lám, megfelelt a feketerigó ki nem mondott elvárásainak, úgy bánt, bántak az ördöggel,

mintha maguk is azok volnának.

Mivel hogy karácsony van. És csendes az éj, mert megint megszületett a kis Jézus. Ma nem harcol senki, nem kínoz senki senkit. De szép is lenne a világ, ha egész évben karácsony lenne. Mért? Nem teljesen elképzelhetetlen.

Még pár év, és a Földön már csak a robotok dolgoznak. Bár előbb-utóbb majd a robotok is kinyilván��tják az akaratukat az emberi élethez, és akkor megint ott leszünk, ahol a part szakad. Már ha hihetünk némely borúlátó sci-fi szerzőnek.

Miskakancsó nagyot sóhajt.

Kár is azon ábrándozni, vagy attól szorongani, hogy a Földön akkor mi lesz.

Holnap mi lesz? Vagy legkésőbb az ünnepek után. És ha kitavaszodik?

És megindulnak a negyvenezer kékseggű ördögök ellenük?

És Brillantinnal mi lesz? Azt már nem hagyhatja, hogy a csuklójánál megkötözve megint fellógassák arra a kínzócölöpre. Hogy újra köpdössék, dobálják, röhögjék a haramia kollégák, Andor Kampó meg egyre rafináltabban szadizza. Kész csoda, hogy szegény Brillantin nem múlt ki régen az oszlopon lógva. Vagyis dehogy csoda: ez a game over, úgy tűnik, nem szerepel a programjában. Na és Brillantin azon felvetése, hogy a Hell Combat „Játékmestere”, akit nevezzük most talán Nagy Hackernek, nagyon is tisztában van azzal, hogy a haramiák hol bujkálnak? És csak azért nem rohanták még le őket a kékseggűek, mert ebben a menetben az istent játszó software szándékai végképp kifürkészhetetlenek? Akkor mi van?

Ha még ezt a Csendes éjt is kizárólag neki köszönhetik?

Miskakancsó beleborzad ebbe a gondolatba. Még a dúdolást is elhagyja tőle.

Fáradtan, szorongva néz körül. A pirkadat előtti sötétséget néhány faggyúmécses pislákolása csak mélyíti. A jókora, ünnepi tábortűz hamuja alatt

a zsarátnok még itt-ott szunnyadva, pislákolva parázslik. A haramiák a vackaikon az igazak álmát alusszák. Még szerencse, hogy nem kemény a tél itt az erdő mélyén. Bármikor küldhetne rájuk a Nagy Hacker valami gyilkos szibériai fagyot. Mibe lenne az neki? Pár gombnyomás a nagy égi klaviatúrán. Vagy a pokol mélyin? De mért küldene. A játék jellegéhez abban aztán nincs semmi extra élvezet, ha ők itt szép csendben kopogósra fagynának.

Mi lehet a célja velük?

És mivel Miskakancsó nem hülye cserép, nagyon jól tudja, hogy az egyik legősibb kérdést tette fel magának.

Brillantin nyöszörög fel. Úgy tűnik, álmában Andor Kampó kínozza kicsit.

Miskakancsó ismét dúdolni kezd, ettől szegény kékseggű csakhamar megnyugszik. Hát csak megsajnálták a többiek is annyira, hogy ne akarják arra az oszlopra visszalógatni. De akkor meg mi legyen vele?

0 notes

siculia · 7 years ago

Text

A mi külön Tündérországunk

Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki s népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van aztán bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még tán csillag is van homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok dikurálnának ki onnan az emberekkel. Minden magyar ember lelkesül a székelyekért. Ők nekünk a kedvenceink s oly nagyokká nőnek meg a fantáziánk alatt, hogy aki aztán elmegy közéjük, soha nincs velök megelégedve. Hát csak ennyi! – kiált fel majd mindenki lehangolva. – Hiszen csak olyan itt minden mint minálunk. Pedig nem olyan. Más a föld, kétszer akkora erővel kell megművelni és mégiscsak félannyi termést hoz mint a miénk. Más a napvilág, egy jó fél órával előbb kell fel, de előbb is pihen le. Mások a fogalmak is. Aki itt gazdag ember, nagyúr, arról nálunk azt mondanák: “van valamicskéje”, aki pedig szegény ember itt, az “nagyságos úr” lenne közöttünk, mert az annyit dolgozik élete fenntartásáért, hogy itt palotákat építhetne ekkora szorgalom és ügyesség mellett. Eddig csak egyen csodálkozunk, hogy ott a “nagyságos” titulus több, mint a “méltóságos”. Pedig ilyenformán van ott összekeverve minden. Valóságos magyar Gascogne az. Rajokat bocsájt ki a világba, fiai szétözönlenek szerencsét csinálni és csinálnak is, mert szívósság, szorgalom van bennök. Az otthoni föld nem bír eltartani annyi székelyt, ahány van. Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az ő kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lobjával a kopjás kapura… s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában. Minden templom egy-egy erősség. Ott még az isten is várakban lakott. Régi vitézségük száz emléke áll. Minden dűlő, mezsgye egy-egy csatának helyszíne. Az ekevas alól annyi kardpenge fordul ki, ahány emberi csontdarab. A hősök klasszikus földjén vagyunk. De az itthon elképzelt tündérmesékből csak annyi igaz, hogy a legbőszebb sárkány, s vihar kikereste magának a legvitézebb népet, ahol a székhelyét felüsse. Itt lakik Háromszéken a hatalmas, erős “Nemere” a szelek királya. De én nem találkoztam vele. Egy kicsit messze esik a székelység az ország szívétől, kivált mióta a főispánoknak nem kell járniuk többé a főrendiházba szavazni, mert azóta megszüntették a gyorsvonatokat. Huszonnégy óráig megy az ember Brassóig. [...] [...] De ne időzzünk hosszasan az utazásnál. A vidék úgyis szürke most s nem köti le az utas figyelmét. Legyünk egyszerre Háromszéken a székelyek között. Íme végre látom őket. Többnyire zömök, tagbaszakadt emberek, értelmes arccal, nyájas vonásokkal s inkább szelídség van a szemekben, mint villámok. Igazán ezek volnának a marcona hősök ivadékai? Igazán bizony. Mert furfang van ám ezekben a hosszúkás tatáros fejekben s az a vastag nyakuk ugyancsak hajthatatlan némelykor. A székelynek még a jó sem kell, ha ráerőszakolják. És a rosszat is elfogadja, ha jól bánnak vele. Egy tudós emberünk elbeszélte, hogy a granicsár korszakban botütéssel kellett őket rákényszeríteni, hogy krumplit ültessenek. S még is nagyon nehezen ment. Pedig a krumpli most a főterményük. A székely büszkeség most is olyan, mint valaha, csak ki kell tudni ütni a szikráját. Egy összejövetelükön vettem részt egy alkalommal, ahol sok mindenféle panasz merült fel. Elmondták, hogy a kormány mostoha irántuk. Több előnyben részesülnek még a nemzetiségek is. Ők a magyarság bástyája s mégis az ellenséget erősítik a magyar kormányok. - Iskolát kellene kérnünk – mondá az egyik szónok. - Vasútra volna szükségünk – hangoztatta egy másik. - Az iparunkat kellene emelniök, mert elpusztulunk másképp. Az ingerültség nőttön nőtt s gomba módra születtek kalandosabbnál kalandosabb kívánságok, amellyel kiállnak a kormány elé, míg végre fölállt az egyik, aki a legtekintélyesebb volt közöttük, s odavetette önérzettel: - A székely soha nem kunyorál. Egyszerre mint egy varázsütésre, kevély lett minden székely, nem volt ezeknek e perctől kezdve semmi kívánnivalójuk, oly megelégedettekké váltak, mintha megannyi király ülne körbe a hosszú asztaloknál. S ha most odahozta volna Trefort az iskolát, Kemény a vasutat, még tán rá is kiáltottak volna: “Nem kell, vigye az úr valami szegényebb vidékre.” Pedig bizony elég szegény vidék az. Két szóval lehet elmondani a bajukat: kevés a földjük. Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások. Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket. Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elől vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, minta kardot. Csak éppen egy fogást veszettek el a békében. Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét. Most, hogy immár földjük sincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni, de már ezt nem tudják. Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltalán nincs meg a magyar fajban. Kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba. [...] [...] A székelyek sok rossz napot értek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt olyan időszaka, midőn a nemzet jó- és balszerencséjének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé: a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott. Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik. Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van. Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre. Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak (megj:. mondja ezt egy palóc!) van két eszünk velük szemben. Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket. A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni. A székely népre mint már előbb is említettem, sokat ráaggat a szeretet és a harci regéken meghízott fantázia olyat, amit ott nem lehet megtalálni. Ők magok nem Antoniusok, a székely asszonyok se Tündér Ilonák. Különösen nem azok a Háromszéken. (Mert a marosszékieket dicsérik.) Hanem az asszonyaikban van bizonyos szelíd kellem, ami a magyar faj nélkülöz. Már a kifejezési módjuk finomabb, lendületesebb és poétikusabb a miénknél. (megj:. mondja ezt egy palóc!) Hangjuk sajátosan ömlik el, hajlékony és lágy, szívbe lopózó. Többnyire barnák a fehérnépek és szikárak. Korán vénülnek, de nem csoda. Sok kötelesség vár rájuk. A székely asszony nemcsak a gyermeket neveli, nemcsak főz az urának, hanem azonfelül segítőtársa a mezei munkában is. És ez mind csak a fele annak, ami az asszony-ember osztályrésze. Neki kell tisztán tartani a házat, mely két szobából áll (egyik a lakószoba, másik a vendéglátó, a búbos kandallóval, pelikánmadaras korsókkal és tányérokkal az üres almáriomban), s neki kell ellátni szőttel-fonttal a háztartást, sőt még eladóba is jusson belőle. Ez a hímes szőtt-font méltán lehet a székely asszonyok büszkesége. Úgy ki tudják csinosítani, lakályossá tenni vele egyszerű otthonukat, hogy csupa gyönyörűség. Aztán hogy tudnak főzni! A székely konyhának nincs világon párja. Hanem hát ezt nehéz leírni. Enni kell egyszer a botra tekert kalácsból s az ember legott kezdi még jobban meg nem érteni: hogy vándorolhat ki a székely? Ily viszonyok között, ahol a nő annyit dolgozik, nem csoda, ha gyorsan hervad. Székelyországban csak hajadonok vannak és öreg asszonyok. Menyecske nincs, de ha van is, az ott nem jót jelent. Ami a férfinépet illeti, a földje megművelésén kívül annak is mindnek van még valami mellékfoglalkozása. Az a naivitás és góbé furfang, amelynek hírébe keveredtek, egy kicsit nagyítva van. Értelmes, komoly és nyíltszívű a székely. Ami ravaszság és furfang van benne, az meglehetősen ártatlan és szeretetre méltó. Egy-egy humorista valamennyi. Régi vitézségük, hadi szervezkedésük kőnél is maradandóbban van megörökítve egy röpke mondatban, mely nyilván a fölkelések idején támadt s melyet minden nyilvános akciójukban még ma is hangoztatnak: “ha megyünk, mind megyünk” (Ilyen jelszó alatt igazán könnyű volt győzni. Szeretném vázolni az ő kis hazájuk szépségét, hogy úgy mondjam: édességét s amellett leírni, milyen végtelenül szűk az. Mekkora kis világ! Noha csak otthon lehet boldog a székely, otthon sohasem viheti sokra. Hiába mosolygott reá a természet, hiába áldotta meg tehetséggel, kitűnő tulajdonokkal, nem viheti velök sokkal többre, mint a többiek. Vagyont nem szerezhet, mert nincs kitől. Minden székely vérig ragaszkodik a maga ősi rögeihez s a fölbírtok sehol a világon nem mozdul oly lassan mint itt. Szerencsét házasság útján nem csinálhat, mert a vagyon úgyszólván egyenlően van felosztva, mindenkinek kevese van. Ott nincs jó parti. Fortuna szekere az ő országukat nem járja (pedig ugyancsak pompás országútjaik vannak), amilyen sorsban születik valaki, megmarad olyanban. S mindezekből az folyik, hogy nagy hivatalokat is csak ritkán vihet a székely, mert azokra rá kell fizetni, s ha a léha csillogás és az ő vagyonának megtartása között kell választania, az utóbbihoz ragaszkodik. Innen van az, hogy a székely kerületeket idegenek lepik el a követválasztások idején és nem onnan, mintha a székelyek közül nem akadna elég parlamentbe való férfi. Tudják ők azt jól, hogy a mandátumnak nagy szája van és nagy gyomra. Gyorsan nyeli el az ősi barázdákat. [...] [...] Megnéztem, amikor mulattak. Komolyan viselkednek az asztalnál, nem zajongnak, kedélyük megolvad kissé, de sohasem csapong. Olyan méltóságteljesen ülnek ott, mintha a közügyekről tanácsoznának. Aminthogy teszik is, mert hallottam őket szónokolni a poharak közt. Csak úgy dől a toszat. Minduntalan feláll valaki és így szól a “szállok az Úrnak” helyett: “Uraim töltsünk poharat!” Ez az exordium, a lélegzetvétel. A pohártöltés alatt elcsendesül a zaj s a szónok elkezdheti mondókáját. Egyszerűen beszélnek, minden pátosz nékül, az ornamentikát kerülve, mintha csak diskurálnának. A mi magyarországi lakomáinkon meg sok a sallang és sok a komikus fellengős toaszt. A székelyek ízlése tisztultabb, nemesebb. Ezek a toasztok csupa komoly polémiák, rendesen valamely megpendített közkérdés felett, s úgyszólván e toasztokon át szűrődik le a közvélemény. Ahol három ember van, ott már toasztok vannak s éppen olyan verve-vel és vehemenciával elmondva, mintha hatezer ember hallgatná. [...] [...] Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul. Hát még így. mikor egy szót sem tudnak másképp.

Mikszáth Kálmán – Székelyek között – A mi külön Tündérországunk (1886)

0 notes

nemzetinet · 8 years ago

Text

A legfontosabb tudnivalók szkíta-szittya őseinkről! (I. rész)

Általános vélekedés szerint a különféle történelmi források csaknem minden nomád népet szkítáknak tartottak, így a hunokat, avarokat, onogurokat, kazárokat, bolgárokat, alánokat, besenyőket, kunokat, úzokat stb.

Ezt a képet azonban nem árt árnyalni, különben hosszú távon könnyen olyan téves következtetésekre juthatunk, mint a finnugor származáselmélet vagy Freising Ottó (1114-1158) véleménye, aki a 12. században járt nálunk és röviden a következő véleménye volt a látottakról: természeti adottságaink csodálatosak, még Isten paradicsomának is lehetne nevezni hazánkat, de ez a terület áldozata lett a démonoktól és parázna lotyóktól származó hunok fosztogatásának, majd a nyers húst evő avaroknak, végül a Szkítiából érkezett magyaroknak, akik barbárok és az emberiség szörnyetegei. – Írja ezt a középkor egyik leghíresebb történetírója, egyben Freising püspöke.

A túlzások és belemagyarázások elkerülése végett szó szerint idézzük a püspökurat:

„Ezt az országot, melyet mindenfelől hegyek és erdők vesznek körül, régen Pannóniának hívták. Belsejében széles róna terül el, melyet számos folyó öntöz és vadakban bővelkedő erdőség borít. Természettől annyira kellemes és szép, földje annyira gazdag, hogy szinte Isten paradicsomához hasonlítható… A barbárok részéről sok betörésnek volt kitéve, nem csoda tehát, ha nyelvre, erkölcsre durva és ízetlen maradt. Mert először a hunok özönlötték el, kik Jordannes szerint boszorkányoktól és szabad személyektől származtak, aztán nyers és tisztátalan hússal táplálkozó avarok taposták el, végre a Scythiából kijövő magyaroknak lett birtokává, kik most is ott laknak. Ezek a magyarok rút arcúak, beesett szeműek, alacsony termetűek, barbár nyelvűek és erkölcsűek, úgyhogy bámulni az isteni türelmet, mely az ilyen nem is embereknek, hanem emberi szörnyetegeknek ily gyönyörű földet adott… Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bűnnek tartják, ha titkos susogással sértegetik, nemhogy nyílt ellenmondással keserítenék. Az ország hetven megyére van osztva… Ha a király háborúba indul, mindnyájan ellentmondás nélkül követik…”

Freisingi Ottó Krónikája / ford. Gombos F. Albin, Irsik József és Vajda György

Természetesen ez is csak egy vélemény. Attól, hogy valaki egyházi méltóságot birtokol és történetíró, még nem kell szűretlenül és fenntartások nélkül elfogadnunk a véleményét és az igazságait. A leglényegesebbnek az igazságkeresésben jómagam az intuitív tudást tartom, vagyis azt, hogy milyen érzéseket kelt bennünk egy-egy „tény” megismerése: együtt rezonál-e vele a lelkünk vagy nem, erőt tudunk-e meríteni belőle vagy nem, azonosulhatunk-e vele vagy nem. Ha olyan sejtéseink vannak, hogy valami nem teljesen igaz, akkor kutassunk tovább. Én is ezt tettem.

A magyar őstörténetkutatásaim során én más következtetésekre jutottam. Mindenekelőtt a szkíta = hun = magyar önazonosságunk bizonyítékaival kell kezdenünk! Álljon itt néhány idézet a saját őstörténetünkből, amit magyarok írtak magyaroknak. Úgy vélem, ezekből objektívebb képet alkothatunk a nemzeti identitásunkról és a lelki hovatartozásunkról egyaránt.

Krónika az magyaroknak viselt dolgairól:

Mint jöttek ki a nagy Szkítiából Pannoniában,

és mint foglalták magoknak az országot:

és mint bírták azt hercegről hercegre

és királyról királyra,

nagy sok tusakodásokkal és számtalan sok viadaljokkal.

„Megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon ki a szkitiaí ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér, és nem hallgat a szent törvényre melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék”

I.Endre a fent idézett törvényében így utal a magyarok ősvallására.

„amikor Csaba Szkítiába érkezett, Bendekuznak, nagyatyjának tanácsára, akit mint mondják, egészsé- gesen talált, de nagyon megöregedve, Korozmiából vett magának feleséget”

Képes Krónika

„mihelyt egy szkíta elesett, Attila nyomban másikat állíthatott helyére”

“szkíta észjárással parancsot adott, és egymillió vitézétől egy-egy nyerget kélt”

Képes Krónika

„Keve kapitányt szkíta módon ünnepélyesen eltemették az országút mellett, hol kőbálvány van felállítva”

Kézai Simon

Árpád üzenete is félreérthetetlen:

„Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld, egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké.”

Anonymus

„Sziddija (Szkithia) tartományának volt egy uralkodója, aki Hunor fiainak a nemzetségéből származott Atilusz király nővérének a fia volt, Bendekusznak hívták, s így Kabának (Csabának) rokona volt…

Tarihi Üngürüsz, ami korábbi krónika visszafordítása

Sok hasonló krónikaíró tollából lehetne még idézni olyan részeket, melyek precízen rámutatnak önmeghatározásunk gyökereire. Úgy vélem, ennyi elegendő annak érzékeltetéséhez, hogy szkíta, hun és magyar vér csörgedezik az ereinkben, de erre majd a cikk folytatásában térek ki.

Most pedig következzen néhány olyan történelmileg igazolt tény, ami szkíta őseink fejletlenségét, primitívségét és barbárságát cáfolja meg. Bizony sok tévhitet kell még eloszlatnunk őseinkkel kapcsolatban.

Példák arra, hogy mi mindent illik még tudni szkíta őseinkről:

a kurgánok (kúp alakú, magas földépítmény, sírhalom, régies neve korhány) tartalma is megerősíti az államszervezet lététa szkíta társadalom vérszerződésre épülta szkíta művészet legszebb példányai az aranyszarvasokban csodálhatók megantik írók mutatták be a szkíták szervezett társadalmátdinasztikus házasságot is kötöttekegyelőre három nagy korszakot különböztetnek meg a szkíták történetében, de ez folyamatosan változikfejlett fémművességgel rendelkeztek: vas, bronz, arany, ezenkívül üveget, borostyán és egyéb ásványok s használtakhatalmas birodalmat uraltak, erről többek között Hérodotosz és Sztrabón is írkiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak a lovaknak és felszerszámozottan temették el őketkifinomult művészetük voltkiváló harcosok voltaklegjelentősebb „vívmányuk” és erényük a szabadságszeretet voltlevesporok és szárított tejtermékek őseit is a szkíták „találták fel��lovas harcmodor jellemezte őketnem csak törzsszövetségben éltek, hanem az orosz kutatók szerint komoly államszervezetük is voltolyan erős államuk volt, hogy külön pénzt verettekszkíták terjesztették el a bronzművességet a kínai területeken, valamint a vasat keletenszkíta találmányok-vívmányok többek között: a fazekaskorong, a csizma, a nadrág, a tűzfúvó, a kétágú horgony, a bőrpáncél, számos harci újítás, de akár a nomád szőnyegeket is felhozhatnánk példánaknem csak uralkodói voltak, hanem urakodónőik istöbb ezer szkíta domb alakú halomsírral találkozhatunk Eurázsia sztyeppéin – ezek a kurgánokA Kárpát-medencében található kunhalmok – mesterséges földhalmok –, s bár az elnevezés 19. századi, egy részük a neolitikumból való, másik részüket pedig különféle lovasnomád népek – így a szkíták, szarmaták – hozták létre több ezer évvel ezelőtt vallási-mágikus céllal. Csak az Alföldön 40 000-t számoltak meg belőlük.

Ide kívánkozik, hogy hasonló földhalomokkal Lengyelországban, Németországban, sőt még Hollandiában is találkozhatunk, ahol „hun halmoknak” is nevezik őket. Ipolyi Arnold is hunhalmokat említ.

Így tehát nem csak az egykori szkíták és hunok lakta óriási kiterjedésű eurázsiai sztyeppevidéken találkozunk ezekkel a különleges dombokkal.

A cikk hamarosan folytatódik.

Engedd meg, hogy figyelmedbe ajánljam a napvallás eseményeit!

Részt vehetsz programjainkon:

Istentiszteletek http://napvallas.hu/programok/tudj-meg-tobbet-az-istentiszteletekrol-es-ami-mogottuk-van/Aurafejlesztő és Meditációs Klubok http://napvallas.hu/programok/aurafejlesztoi/Főnix-programok http://napvallas.hu/programok/fonix-pHYPERLINK “http://napvallas.hu/programok/fonix-program/”rogram/Egómentesítő kurzusok http://napvallas.hu/programok/egomentesito-kurzus/Karma Oldó Napok http://napvallas.hu/programokHYPERLINK “http://napvallas.hu/programok/karma-oldo-nap/”/karma-oldo-nap/Szer-napok (szent ünnepnapjainkon) https://www.facebook.com/napvallas/?fref=tsÉbresztő Táborok https://www.facebook.com/napvallas/?fref=tsBel- és külföldi zarándoklatok https://www.facebook.com/napvallas/?fref=ts

Csatlakozz hozzánk minden elkötelezettség nélkül!

Járd velünk együtt önmagunk felszabadításának útját, melynek segítségével egységet teremthetsz önmagadban és a környezetedben, s hozzájárulhatsz a világ rendjének helyre állításához!

Száraz György

Boldog napot!

A legfontosabb tudnivalók szkíta-szittya őseinkről! (I. rész) a Nemzeti.net-en jelent meg,

#Duna #erkölcs #fosztogatás #nővér #Tisza

0 notes

duplapresszo · 8 years ago

Quote

Abú'l-Valid Muhammad ibn Ahmad ibn Muhammad ibn Rusd (egy évszázadra lesz szükség, hogy ebből a hosszú névből Averroës legyen, miután már volt Benraist és Avenryz, sőt Aben-Rassad és Filius Rosadis) megírta a Taháfut-al-taháfut (Az összeomlás összeomlása) tizenegyedik fejezetét, amelyben a perzsa aszkétával, Ghazálival, a Taháfut-al-falászifa (A filozófusok összeomlása) szerzőjével szemben azt állítja, hogy az istenség csupán a világegyetem általános törvényeit ismeri, csak azt, ami a fajokra vonatkozik, nem az egyénre. Lassú bizonyossággal írt, jobbról balra; a szillogizmusok megformálása és a terjedelmes paragrafusok összekapcsolása nem akadályozta meg benne, hogy maga körül érezze, mint valami jótéteményt, a hűvös, mély házat. A forró délidőben rekedten búgtak a szerelmes gerlék; valami láthatatlan belső udvaron szökőkút csobogott; Averroës testében, akinek ősei az arab sivatagokból származtak, jóleső érzést keltett a víz jelenléte. Odalent voltak a parkok, a kert; odalent a szorgos Guadalquivir meg azon túl a kedves Córdoba, mely legalább olyan fényes, mint Bagdad vagy Kairó, akár egy bonyolult és finom hangszer, s körülötte (Averroës ezt is érezte), ameddig a szem ellát, Spanyolország földje, ahol nem sok minden van, de ahol minden dolog lényegesnek és öröknek látszik. A toll sebesen futott a papíron, az érvek cáfolhatatlanul sorakoztak, de Averroës boldogságát enyhe aggodalom felhőzte. Nem a Taháfut okozta ezt a érzést, az sikeres munka volt, hanem egy filológiai probléma, mely egy óriási műhöz kapcsolódott - ez a mű, Arisztotelész méltatása, fogja igazolni őt az emberek előtt. Ez a görög férfi, minden filozófia forrása, azért adatott az embereknek, hogy megtanítsa őket mindarra, amit tudni lehet; könyveit magyarázni, ahogy az ulemák magyarázzák a Koránt, ez volt Averroës leghőbb vágya. Kevés olyan szép és megindító dolgot jegyez majd fel a történelem, mint azt, hogy egy arab orvost mennyire foglalkoztatnak egy tizennégy évszázaddal előtte élt férfi gondolatai; a nehézségekhez hozzá kell még tennünk, hogy Averroës a szíriai és a görög nyelv ismerete híján egy fordítás fordításán munkálkodott. Előző este két kétes értelmű szó állította meg a Poétika elején. Ez a két szó a tragédia és a komédia volt. Évekkel ezelőtt talált rájuk a Retorika harmadik könyvében; az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket. Hasztalan forgatta Aphrodisziaszi Sándor írásait, hiába vetette össze a nesztoriánus Huszáin ibn Iszháq és Abú Bisr Matta fordításait. Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket. Averroës letette a tollat. Azt mondta magában (nem sok meggyőződéssel), hogy amit keresünk, az rendszerint a kezünk ügyében van, elrakta a Taháfut kéziratát, és a polchoz lépett, ahol perzsa kalligráfusok másolatában ott sorakoztak a vak Ibn Szída Muhkam-jának a kötetei. Elképzelhetetlen, hogy annak előtte ne tanulmányozta volna őket, de megkísértette a lapozgatás tétlen gyönyörűsége. A tudós szórakozástól egy dallamfoszlány vonta el. Kitekintett a rácsos erkélyen: odalent a szűk, földes udvaron néhány félmeztelen gyerek játszadozott. Az egyik egy másik vállára állt, és nyilvánvalóan a müezzint utánozta; lehunyt szemmel zsolozsmázta: "Egy az isten: Allah." Az, aki mozdulatlanul tartotta, a minaretet játszotta; egy másik a földre borulva, térdepelve a hívők gyülekezetét utánozta. Nem sokáig tartott a játék; valamennyi müezzin akart lenni, egy sem a gyülekezet vagy a torony. Averroës hallotta, ahogy parlagi nyelven vitatkoznak, vagyis hogy a félsziget muzulmán népességének kezdetleges spanyol nyelvén. Felütötte Al-Halil Kitab al'ain-ját, és büszkén gondolt rá, hogy egész Córdobában (de talán egész Al-Andaluszban) nincs a tökéletes műnek még egy másolata ezen kívül, melyet Jakub al-Manszúr emír küldött neki Tangerből. E kik��tőváros neve eszébe juttatta, hogy a világutazó Abú'l-Qászim al-Asari, aki Marokkóból tért vissza, aznap este vele vacsorál Farah írástudó házában. Abú'l-Qászim azt mondta, hogy eljutott a Sin birodalom (Kína) királyságaiba; ellenfeleit gyűlölet táplálta, és különös logikával esküdni mertek rá, hogy sose lépett Kína földjére, s hogy ennek az országnak a templomaiban Allahot káromolta. A találkozó órákig is eltart majd, ez elkerülhetetlen. Averroës fürgén elővette ismét a Taháfut kéziratát. Az esti sötétedésig dolgozott. * Farah házában a beszélgetés a kormányzó példa nélkül való erényeiről fivérének, az emírnek erényeire fordult; később a kertben rózsákról beszélgettek. Abú'l-Qászim, aki meg se nézte őket, esküdni mert rá, hogy az andalúz kerteket díszítő rózsafáknak párja nincs. Farah nem hagyta magát levenni a lábáról; megjegyezte, hogy a tudós Ibn Qutáiba az örök rózsa Hindosztán kertjeiben található pompás változatáról ír, annak vérvörös szirmai írásjegyeket mutatnak, melyek azt mondják: Egy az isten, Allah, és Mohamed az ő profétája. Hozzátette még, hogy Abú'l-Qászim bizonyára ismeri azokat a rózsákat. Abú'l-Qászim riadtan nézett rá. Ha igennel felel, valamennyien joggal tartanák nyilvánvaló és elszánt szélhámosnak; ha azt feleli, nem, hitetlennek tartják. Úgy vélte, legjobb, ha olyasmit mormog, hogy minden rejtelmes dolog kulcsa az Úrnál van, és nincs a földön semmi, ami zöld, semmi, ami fonnyad, s ne volna feljegyezve az Ő Könyvében. Ezek a szavak az első szúrák egyikéből valók; tiszteletteljes suttogás fogadta őket. A dialektikus diadal büszkévé tette, s Abú'l-Qászim már-már azt mondta volna, hogy az Úr tökéletes és kifürkészhetetlen az ő műveiben. Averroës akkor, egy még kétséges Hume távoli érveit megelőzve, kijelentette: - Hamarabb feltételezek hibát a tudós Ibn Qutáibában vagy a másolókban, mint elfogadnám, hogy ilyen hitvalló rózsát teremhet a föld. - Így van. Nagy és igaz szavak - mondta Abú'l-Qászim. - Egy utazó - emlékezett Abd al-Málik, a költő - mesél egy fáról, melynek gyümölcsei zöld madarak. Ezt könnyebben elhiszem, mint a betűs rózsákat. - A madarak színe - mondta Averroës - mintha természetesebbé tenné a csodát. Meg aztán a gyümölcsök és a madarak a természet világához tartoznak, de az írás - az művészet. Levelek és madarak közt kisebb a különbség, mint rózsák és betűk közt. Egy másik vendég méltatlankodva tagadta, hogy az írás művészet volna, hiszen a Korán eredeti példánya - a Könyv anyja - korábbi a teremtésnél, és a mennyben őrzik. Másvalaki a baszrai Csáhizról beszélt, aki azt mondja, hogy a Korán valamiféle szubsztancia, felveheti egy embernek vagy egy állatnak az alakját, mely vélemény megfelelhet azokénak, akik két arculatot tulajdonítanak neki. Farah hosszasan fejtegette az ortodox tant. A Korán (mondta) az isten attribútuma, akárcsak az ő kegyelme; lemásolják egy könyvben, elmondja a nyelv, emlékszik rá a szív, és a nyelv és a jelek és az írás az emberek műve, de a Korán visszavonhatatlan és örök. Averroës, aki a köztársaságot méltatta, elmondhatta, hogy a Könyv anyja némileg hasonlatos platóni mintájához, de belátta, hogy a teológia teljességgel hozzáférhetetlen téma Abú'l-Qászim számára. Mások, akik ugyanígy vélekedtek, rávették Abú'l-Qászimot, hogy mondjon el valamely csodát. Akkor is, miként most, szörnyű volt a világ; a merészebbek bejárhatták, de azért bejárhatták a nyomorultak is, azok, akik mindennel megalkusznak. Abú'l-Qászim emlékezete benső gyávaságok tükre volt. Mit is mondhatott volna? Meg aztán csodákat követeltek tőle, és a csoda aligha közölhető; Bengália holdja nem ugyanaz, mint a jemeni hold; de ugyanazokkal a hangokkal leírható. Abú'l-Qászim habozott; később így szólt: - Aki bejárja az égöveket és a városokat - nyilatkozott kenetteljesen -, sok mindent lát, mi hitelt érdemel. Például azt, amiről csak egyszer szóltam a török császárnak. Sin Kalánban (Kanton) történt, ahol az Életvíz folyója a tengerbe ömlik. Farah megkérdezte, vajon sokmérföldnyire esik-e a város a faltól, melyet Iszkandar Dzú'l Qarnain (Kétszarvú Macedóniai Sándor) emelt, hogy feltartóztassa Gógot és Magógot. - Sivatagok választják el őket - mondta Abú'l-Qászim akaratlan gőggel. - Negyven napig tartana, míg a káfila (karaván) megpillantaná tornyait, s úgy mondják, mégis annyi ideig, amíg elérné. Sin Kalánban nem tudok senkiről, aki látta volna, vagy látta volna azt, aki látta. A tág végtelenség, a puszta tér, a puszta anyag félelme egy pillanatra megérintette Averroëst. A szimmetrikus kertre tekintett; öregnek, haszontalannak, valószínűtlennek érezte magát. Abú'l-Qászim így szólt: - Egy este a Sin Kalán-i muzulmán kereskedők elvezettek egy festett fából készült házba, amelyben sokan tanyáztak. Nem lehet elmondani, milyen volt ez a ház, inkább egyetlen szobának látszott, egymás fölé helyezett szekrények vagy erkélyek sorával. Ezekben a mélyedésekben emberek ettek, ittak; és hasonlóképpen a padlón és ugyancsak egy teraszon. A teraszon levők dobon és lanton muzsikáltak, kivéve tizenöt vagy húsz személyt (kárminszínű maskarában), aki imádkozott, énekelt és beszélgetett. Rabságban senyvedtek, de senki sem látta a börtönt; lovagoltak, de nem láttunk lovat; harcoltak, de a kardok nádból voltak; meghaltak, de később talpra álltak. - Bolondok cselekedete - magyarázta Abú'l-Qászim. - Egy kereskedő azt mondta, hogy egy történetet jelenítenek meg. Senki sem értette, senki sem akarta érteni. Abú'l-Qászim az elbeszélésből zavartan áttért a félszeg érvelésre. Kezét híva segítségül, azt mondta: - Képzeljük el, hogy valaki bemutat egy történetet, ahelyett, hogy elmondaná. Legyen ez a történet az efezusi szendergőké. Látjuk, hogy az üregbe húzódnak, látjuk, hogy imádkoznak és alszanak, látjuk, hogy nyitott szemmel alusznak, látjuk, hogy növekszenek, miközben alszanak, látjuk, hogy felébrednek háromszázkilenc esztendő múltán, látjuk, hogy átadnak a kalmárnak egy régi pénzérmét, látjuk, hogy felébrednek a paradicsomban, látjuk, hogy felébrednek a kutyával. Valami ilyesmit mutattak be azon az estén a teraszon. - Beszéltek is? - tudakolta Farah. - Természetesen beszéltek - mondta Abú'l-Qászim, aki lelkesen magasztalt egy előadást, melyre alig emlékezett, s melyet annak idején meglehetősen unalmasnak talált. - Beszéltek és énekeltek, szónokoltak! - Ez esetben - mondta Farah - nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az. Ezzel valamennyien egyetértettek. Magasztalták az arab nyelv erényeit, mely nyelvet az Isten az angyalok irányítására használ; később pedig az arabok költészetének erényeit. Abd al-Málik, miután ő is kellőképpen feldicsérte, avultnak gúnyolta azokat a költőket, akik Damaszkuszban vagy Córdobában makacsul ragaszkodnak a pásztori jelenetekhez és a beduin szókincshez. Képtelenségnek nevezte, hogy egy ember, akinek szeme előtt ott hömpölygött a Guadalquivir, egy kút vizét dicsőítse. A régi metaforák megújításának szükségességét sürgette; azt mondta, hogy mikor Zuhair vak tevéhez hasonlította a végzetet, ez elképeszthette az embereket, de öt évszázadnyi bámulat már elkoptatta. Valamennyien egyetértettek a véleményével, amit már sokszor hallottak és sokaktól. Averroës hallgatott. Végül beszélni kezdett, nem is annyira a többieknek, inkább önmagának. - Kevésbé ékesszólón - mondta Averroës -, de hasonló érvekkel magam is védelmére keltem Abd al-Málik elképzelésének. Alexandriában úgy mondták, hogy csak az képtelen valamely bűnre, aki már elkövette, és meg is bánta; hogy megszabaduljunk egy téves elképzelésünktől, alkalmasint ki kell fejtenünk. Zuhair a maga művében azt mondja, hogy nyolcvanesztendei fájdalom és dicsőség alatt sokszor látta, hogy a sors váratlanul eltiporja az embert, mint egy vak teve; Abd al-Málik úgy gondolja, hogy ez a hasonlat már nem ejt ámulatba. E kifogásra sok mindent lehetne felelni. Először is, ha az lenne a költemény célja, hogy ámulatba ejtsen, nem évszázadokkal, hanem napokkal és órákkal vagy talán percekkel mérnék az idejét. Másodszor egy híres költő inkább felfedez, mintsem kitalál. A barjai Ibn Sáraf dicséretére azt hajtogatták: csak az ő képzeletében születhetett meg az, hogy hajnalban a csillagok lassan hullanak le, ahogy a fáról a levelek; ha ez így lenne, akkor semmitmondó lenne a kép. Az a kép, melyet csak egyetlen ember tud megformálni, az senkire sem hat. Végtelen sok minden van a világon; bármi bármihez hasonlítható. Csillagokat falevelekhez hasonlítani nem kevésbé önkényes, mint halakhoz vagy madarakhoz. Ellenben soha senki sem érezte, hogy a végzet erős, de lomha; hogy ártatlan, de embertelen is. Zuhair verse e meggyőződés nyomán íródott, mely lehet futó vagy időálló, de senki sem térhet ki előle. Jobban nem lehet elmondani, amit ott mondott. Meg aztán (és talán ez a mondanivalóm lényege) az idő, mely kifosztja a palotákat, gazdagítja a verseket. Zuhair verse, mikor az megírta Arábiában, két kép szembeállítását szolgálta, az öreg teve és a végzet képének szembeállítását; ha most felidézzük, Zuhair emlékezetére szolgál, s arra, hogy összevessük gondjainkat a holt arab gondjaival. A képnek akkor két terminusa volt, most meg négy. Az idő kitágítja a versek világát, s ismerek néhányat, melyek, a muzsikához hasonlóan, mindent jelentenek minden ember számára. Ilyenformán néhány esztendeje Marrakesben, mikor Córdoba emléke gyötört, szívesen ismételgettem azt az aposztrofát, amelyet Abd ar-Rahmán intézett Ruzafa kertjeiben egy afrikai pálmához: Te magad is, kedves pálma - Oly idegen vagy e tájban... Sajátos jótéteménye a költészetnek; a Kelet után vágyódó király szavai az én Spanyolország utáni sóvárgásomat szolgálták afrikai száműzetésemben. Averroës aztán az első költőkről beszélt, azokról, akik a Tudatlanság Korában, már az iszlám előtt mindent elmondtak a sivatagok végtelen nyelvén. Nem ok nélkül riadt meg Ibn Sáraf jelentéktelenségétől, és azt mondta, hogy a régiekben és a Koránban minden költészet megvolt, s esztelennek és hívságosnak ítélte a megújításra való törekvést. A többiek gyönyörűséggel hallgatták, mert a régit védelmezte. A müezzinek hajnali imádságra szólítottak, mikor Averroës ismét belépett a könyvtárba. (A háremben a fekete hajú rabnők meggyötörtek egy vörös hajú rabnőt, de ő majd csak este szerez tudomást róla.) Valami felfedte előtte a két homályos szó értelmét. Biztos és gondos kalligráfiával fűzte a kézirathoz ezeket a sorokat: "Arisztu (Arisztotelész) tragédiának nevezi a panegiriszeket és komédiának a szatírákat és anatémákat. Csodálatos tragédiák és komédiák sokasága található a Korán lapjain és a szenvedély műveiben." Álmos lett, fázott egy kicsit. Kibontotta a turbánját, s megnézte magát egy fémtükörben. Nem tudom, mit láthatott a szeme, mert egyetlen történész sem írta le arca formáját. Azt tudom, hogy hirtelen tűnt el, mintha fénytelen tűz emésztette volna el, s vele tűnt a ház is, a láthatatlan szökőkút, a könyvek, a kéziratok, a galambok, a sok fekete hajú rabnő és a reszkető vörös hajú rabnő, Farah, Abú'l-Qászim, a rózsakertek és talán még a Guadalquivir is. * Egy kudarc történetét akartam elmesélni. Kezdetben arra a canterburyi érsekre gondoltam, aki be akarta bizonyítani, hogy van isten; később az alkimistákra, akik a bölcsek kövét keresték; aztán a szögharmadolókra és körnégyszögesítőkre. Majd úgy gondoltam, hogy sokkalta költőibb egy olyan ember esete, aki nem mások, hanem önmaga előtt is rejtett célt akar elérni. Eszembe jutott Averroës, aki, az iszlám körébe zárva, soha meg nem ismerhette a tragédia és a komédia szó jelentését. Elmondtam az esetet; s amilyen mértékben előrehaladtam, megéreztem, mit érezhetett az a Burton által említett isten, aki bikát akart teremteni, és bivalyt teremtett. Éreztem, hogy a mű csúfot űz belőlem. Megéreztem, hogy Averroës, aki el akarta képzelni, mi az a dráma, pedig nem is sejtette, mi az a színház, egy cseppet sem vágta nehezebb fába a fejszéjét, mint én, aki el akartam képzelni Averroëst, pedig nincs hozzá több anyagom, mint Renan, Lane és Asín Palacios töredékei. Az utolsó oldalon megéreztem, hogy elbeszélésem annak az embernek a szimbóluma, aki én magam voltam, miközben megírtam; s hogy papírra vessem ezt az elbeszélést, azzá az emberré kellett lennem, s hogy azzá legyek, papírra kellett vetnem ezt az elbeszélést, és így tovább a végtelenségig. (Abban a pillanatban, mikor már nem hiszek benne, "Averroës" eltűnik.)

0 notes