#Csurgó Csaba
Explore tagged Tumblr posts
Text
Agave 100, avagy hogy ünnepel egy könyvkiadó?
Kedvenc kiadóim egyike az Agave Könyvek kiadó. Éppen ezért, amikor megláttam az Agave 100 címre keresztelt válogatás kötetet, egyértelmű volt, hogy beszerzem és elolvasom.
Az Agave Könyvek 2003-ban alapított könyvkiadó, amely főleg krimi, thriller, fantasy és sci-fi műfajú könyvekkel foglalkozik. Többek között olyan neves írók műveit jelentetik meg magyar nyelven, mint Ray Bradbury, Neil Gaiman,…
View On WordPress
#100.#Agave#Agave 100#Agave Könyvek#antikvárium#antológia#Baráth Katalin#Brandon Hackett#Csurgó Csaba#Dashiel Hammett#évforduló#Fantasy#John Scalzi#könyv#könyvkiadó#krimi#László Zoltán#Laurell K. Hamilton#Lawrence Block#magyar nyelvű#Neil Gaiman#novella#Philip K. Dick#Ray Bradbury#sci-fi#történet#válogatás#Veres Attila
0 notes
Text
Kórházváros a városban - fejezetek a könyvemből
SzántóGráf - https://szantograf.hu/2018/01/28/korhazvaros-a-varosban-fejezetek-a-konyvembol/
Kórházváros a városban - fejezetek a könyvemből
![Tumblr media](https://64.media.tumblr.com/9677d5a732619bca9d93dc16d646f33c/20ed8c8e85a994f3-d3/s540x810/f7f855a18fb48015e0792b2ba12d76343a549974.jpg)
Egy hatszor hatos fekete fehér kis fotó az egyik legbecsesebb emlék apámról. Egy oszlopos épület előtt parkol�� Pobedára könyökölve mosolyog a kamerába. Feltételezem, hogy az ötvenes évek vége felé készülhetett, amikor a terményforgalmi vállalat kiköltözött az elhagyatott laktanyába, a későbbi megyei kórház egyik legrégibb pavilonjába. Jól látni, hogy a kocsi mögötti vakolatlan ház nem egy építészeti remekmű. Rabok húzták fel a falakat. Apám keserédesen, csillogó szemmel néz a távolba. Aligha gondolja, hogy ez a magas ház második emelete nem sok jót tartogat számára. Nem sokkal később 48 évesen itt lesz élete végállomása. Alig tizenkét évesen élem meg a tragédiát. Hogy innentől a Szentpéteri kapui megyei kórház, mint valami jót és rosszat, szörnyűt és reményt keltő nélkülözhetetlen biztonságot nyújtó intézmény életem részévé váljon. Édesanyám műtéte után a földszinti ablakban csimpaszkodom, onnan lesem az ébredését. Prónay Gábor professzor mind családi orvosunk vesémbe lát – tudja, hogy a tükrözést nem nekem találták fel. Vas és Tass főorvosok felismerik, esetemben a betegségtudatot kell eloszlatni. A szép emlékű Kónya főorvos méltányolja az alkalmi klausztrofóbiám – felszívott fecskendővel a rendelő előtt vár. Szakács Gábor főorvos varázslatosan gyorsan, harmincon túl foszt meg a begyulladt mandulámtól. Jut eszembe minderről, hogy immár csaknem 55 esztendős a megyei kórház. Az a gyógyító komplexum, amelynek az út menti főépülete szinte meghatározza az egész városrész arculatát. Miközben maga a kórház dinamikusan, töretlenül épült, bővült pavilonról pavilonra közben az elmúlt évtizedekben folyamatosan cserélődtek a komplexum szellemi energiáját adó gyógyítók. A főépület titkársági folyosóján véget nem érő arcképcsarnok. Orvosok. Csiba Gábor főigazgató szinte valamennyit ismeri, ismerte. Műtősfiúként kezdi. Letakart hordágyakat tologat a proszektúrára, végigjárja a szakmai szamárlétrát. Tenyereként ismeri a városrésznyi komplexum minden szegletét. Senkit nem ér meglepetésként, ha összefutnak vele valamelyik kezelő alagsorában vagy az intenzív folyosóján. Irigylésre méltó helyismerete emlékeivel párosulva kórháztörténeti kuriózum. Hivatali ablakából naponta változik a panoráma. A laktanyának szánt épülettömbök közötti gyakorlótér eltűnőben. Ahol nemrég még betegek és a látogatók sétálgattak, ahol az akrobatikus mókusok produkálták magukat a fákon, most egy csúcsszuper kórház magasodik. A Csillagpont, a jövő klinikája. Leltározom, a belgyógyászaton, a traumatológián, a kardiológián az új intenzíven és a rehabon is voltam. A kerítéshez közeli szülészetet ki ne felejtsem. Itt kapják ki az unokámat az utolsó pillanatokban. Egy rozsdásodó inkubátorban kapálózik, majd fésülni kezdik. Nagy baba, egy hirtelen kézmozdulattal mérgesen mindent leseper a pelenkázó asztalról. Ez az a pillanat, amiért érdemes élni. Innen alig pár száz méter a kardiológia és a belgyógyászat. Ahol nekem is kijut a szentpéterközeli állapot. A kaszárnyaszerű épületek közötti névtelen utak derékszögben keresztezik egymást a kórházvárosban. Ezen jutok el a rehabig. A huzatos mentőből fekve csak a csurgó esőt és az ablakszemeket látom. Ebből kombinálom ki, hol vagyok, hová visznek. A hatágyasból három hétig lesem a nyüzsgő forgalmat, a reggeli délutáni csúcsot, a mentők cikázását, halkuló szirénázását. Kórházváros a városban. A kereszteződésekben eligazító táblák, nyilak a sebészet, szemészet és a GYEK irányába. Névtelen utak sétányok. Nem sokáig. Ideje, hogy az arra érdemes orvosok gyógyítók és ápolók nevét megörökítsék. Szavaznak a kollégák, javaslatot tesznek a volt páciensek, munkában a kollektív emlékezet. Mint gyakorló beteg és örökletes hipochonder, hosszú a listám. A néhaiak, az élők keverednek. Aszódi György, akivel életemben először találkozhattam, Mikler Csaba életem megmentője, Kaló Emil, Stefán János, Valikocs Attila, Barkai László, Mátyás Lajos, Benkő Bertalan, Kassai László, Kocsis István, Újszászi László, Juhász László, Berkő Péter, Nagy Kálmán, Velkey László és Peturi Erzsébet, Betti nővér és még sokan mások. Sugárútra, térre, sétányra és sikátorra méltókat sorolok magamban. Remélem, akit kihagytam, mások, hozzáértőbbek beszavaznak. Most jövök rá, hogy a nevük megörökítésére érdemes szellemi elődök számához képest milyen kicsi is ez a kórház.
0 notes