#Böszörmény István

[korkep-blog]

Harminc éves a losonci Kármán Színház

A harminc éves évforduló alkalmából a csoport jelenlegi legaktívabb tagjai könyvben foglalták össze a színház történetét.

Néhány hetes egyeztetés, előkészületek után harminc évvel ezelőtt, 1989 augusztusában alakult újra a mai Kármán Színház, mely akkor a Csemadok alapszervezet mellett működött mint színjátszó csoport.

  A sors kedves játéka, hogy ennek kiváltó oka az volt, hogy 1969-ben került színpadra Kármán József-Szabó Magda: Fanni hagyományai c. műve, melynek egyik szereplője a losonci származású Horváth Lajos volt, aki 1988-ban ismert színházi rendezőként tért vissza Losoncra.

  Elvállalta ugyanezen darab rendezését, s így a losonci magyar közösség 1989. március 6-án közel 20 év után újra saját színjátszóit láthatta a színpadon.

    A harminc éves évforduló alkalmából a csoport jelenlegi legaktívabb tagjai könyvben foglalták össze a színház történetét. Alapját a színház alapító tagjának, Erdélyi Attilának színháztörténeti visszaemlékezései jelentették, melyek a Tóth Éva által vezetett Losonci Anziksz c. blog oldalain lettek közzétéve. Jelen esetben nem mellékes, hogy ő is aktív tagja a Kármán József Színháznak.

    A könyv összeállítása közel egy évet vett idénybe. Felelős szerkesztője Csák István, szerkesztője Tóth Éva. Kiadását Losonc város és a Bethlen Gábor Alap támogatta. Magyar és szlovák nyelven jelent meg, a magyar szöveget Tóth Éva fordította. Bevezetőjét – prológusát Böszörményi István írta.

  Erdélyi Attila

  A könyv elkészítésének történetét a szerző, Erdélyi Attila, a társulat oszlopos tagja, a Kármán Színkör első bemutatójának főszereplője  mutatta be. Elmondta, hogy ezzel a társulat vezetőjének, Csák Istvánnak egy álma valósult meg, aki már a 25. évforduló alkalmával felvetette az ötletet. A könyvbe az a blogon közzétett írások átszerkesztett szövegei, a fotók mellett bekerült néhány sajtóvisszhang, a rendezők rövid bemutatása, s nem maradhatott ki a szereplők és a színház működését támogató szponzorok listája sem.

    Mint az az est bevezetőjében elhangzott hasonló jellegű kiadvány a két világháború között, 1931-ben jelent meg, és a losonci Magyar Dalegylet 70 éves történetét foglalta össze.

  A könyvbemutatóra a losonci Vigadó nagytermében került sor. Nem véletlenül, hiszen a társulat számos alkalommal lépett itt színpadra.

    A terem színpadán 1885 és 1930 között nyolcszor hangzott el Madách Imre szállóigévé vált mondata „Ember küzdj és bízva bízzál”, azaz ennyiszer került bemutatásra a Losonchoz sok pontban kötődő Madách Imre műve, az Ember tragédiája.

  Böszörményi István

  A jelenlévőket, egykori és mai tagokat, a színház támogatóit és látogatóit Böszörményi István üdvözölte. Elmondta, hogy a 30 év alatt eljátszott 40 bemutatóért, a 86 különböző produkcióért, azok sikeréért meg kellett küzdeni. Szereplőket, rendezőt, próbatermet, díszletet, kosztümöt, fellépési lehetőségeket kellett biztosítani. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy „bízva bíztak“, hogy minden összejön. Bíztak a névadó gondolatában, „Van erő, van tehetség a mi klímánk alatt is“.

  Csák István

  Az egykori és mai tagoknak, a nézőknek, a szponzoroknak Csák István mondott köszönetet. Közben videofelvételekről a sikeres előadások pillanatait elevenítették fel. Kár, hogy nem élőben, az ünnepi alkalom fénye még ragyogóbb lett volna.

    A jelenlévők megemlékeztek az elhunyt tagjaikról is, aki már csak az égi páholyukban ülve nézhették és hallhatták a  megemlékezés pillanatait.

    Losonc városa nevében Alexandra Pivková polgármesterasszony üdvözölte a jelenlévőket, aki ígéretet tett arra, hogy a város továbbra is támogatni fogja a Színház tevékenységét.

  Tóth Éva

  A bemutató est számomra legérdekesebb része egy „nézői“ levél felolvasása volt Tóth Éva alakításában. Ez részleteiben, nem kevés humorral fűszerezve, remek előadásban érzékeltette az elmúlt harminc év eseményeit, előadásait. A Társulat első előadása a már említést nyert Fanni hagyományai, az utolsó a Bingó c. vígjáték volt.

  „…Most pedig izgatottan várom, hogy ünneplitek meg az elmúlt 30 évet. Mert nagyon jó dolog a könyv, de még jobb, amikor tapsolni lehet nektek a színpadon, meg együtt örülni a szomszédokkal, barátokkal a nézőtéren… Köszönök mindent, legyetek továbbra is jók – ha tudtok! Maradok tisztelettel: Kármán Jóska, egy hűséges nézőtök.“ – volt hallható a levél záró gondolatában.

    A Kármán József Színház egyedisége volt, hogy félprofi és profi színházi emberekkel dolgozott. Rendezői között találjuk Horváth Lajos, Vladimír Sadílek (a mágus), Krizsik Alfonz, Máté Krisztián, Énekes István, Szinovál Gyula, Szabó Árpád, Jankovits Jenő, Peter Cibula, T. Pataki László neveit, de a színház néhány tagja is vette a bátorságot ahhoz, hogy előadást rendezzen: Csák István. György Norbert, Tóth Éva és Erdélyi Gábor. Utóbbi jelenleg a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház aktív tagja.

    A színháznak eddig 154 tagja volt, összesen 126 előadást tartott, 583 fellépése volt. A színházi versenyeken 3 fődíjat, 10 nívódíjat szerzett, tagjainak alakítását 22 alkalommal díjazták a legjobb férfi/női alakítás, legjobb epizódszerepért járó díjjal. A bemutatók minőségét jelzi az is, hogy hat alkalommal hozták el a legjobb rendezéséért járó díjat.

    A Kármán Színház legnagyobb elismerését 2011-ben kapta meg, amikor átvehetett a Magyar Köztársaság Nemzeti Erőforrás minisztérium által adományozott állami kitüntetést, a Csokonai Vitéz Mihály Közösségi díjat.

    A kötet zárszavában Csák István megköszönte „az anyukáknak, apukáknak, feleségeknek, férjeknek, gyerekeknek és mindenki másnak azt, hogy megteremtették számunkra (a játszók számára) azt a hátteret, amely nélkül nem működhetett volna ez a ragyogó társulat.“

    „…azt kérem, támogassátok továbbra is törekvéseinket, hisz nincs még vége. Bízom benne és hiszem azt, hogy a Kármán József Színház szekere továbbra is sikeresen fog haladni a műkedvelő színjátszás rögös útjain“.

    Ennek első állomása 2019. március 6.-án lesz, amikor egy emlékműsorral lép színpadra a társulat.

    Puntigán József

[konyvboritok]

Horthy Miklós előszavával Herczeg Ferenc, Matthew Arnold, Bethlen Margit, Apponyi Albert, Rákosi Jenő, Szontagh Tamás, Ravasz László, Nagy Emil, Tóth Árpád, Cholnoky Jenő, Gömbös Gyula, Milotay István, Móricz Zsigmond, Böszörmény Zoltán, Tolnai Vilmos, P. Ábrahám Ernő, Andrássy Gyula, Francois Coppé, Miklós Jenő, Lyka Károly, Dvrcsák Győző, Komáromi János, Kállay Miklós, Schöpflin Aladár, Krúdy Gyula, Porzsolt Kálmán, Végvári, Kádár Lehel, Lendvai István, P. Zadravecz István, Hevesi Sándor, Kozma Andor, Pethő Sándor, Oláh Gábor, Raffay Sándor, Túri Béla, Tormay Cecil, Havass Rezső, Harsányi Kálmán, Korcsmáros Nándor, Vészi József, Bodor Aladár, Karinthy Frigyes, Vargha Gyula, Babits Mihály, Zilahy Lajos, Eöttevényi Olivér, Hegedűs Lóránt, Zsirkay János, Jászay-Horváth Elemér, Kosztolányi Dezső, Kiss Menyhért írásai

[nemzetinet]

Bayer Zsolt: Vágó István, a szpáhi

Nézzük először a górcső alá veendő szöveget, íme:

„Emlékeztetem a tusványosi szónokot, hogy volt, amikor nem sikerült elkerülnünk „a multikulturalizmust, bár jogunk volt megvédeni a határokat, a piacokat, a keresztény kultúrát és elutasítani a bevándorlást”. 150 évig volt hazánkban iszlám világ, mégis megmaradt a kultúránk, nyelvünk, többségi vallásunk. Na jó, a gasztronómiánk kicsit átvett abból a világból, de az sem vált kárunkra. A nálunk maradt törökök zöméből pedig magyar lett. Jó magyar.”

Nos, a fenti szöveget az a bizonyos Vágó István „kvízmester” tette ki a facebookjára, aki – mint minden ostoba alak – tökéletesen meg van róla győződve, hogy ő a legokosabb a világon. Továbbá az is kiderül a fenti szövegből, hogy Vágó István is annak a kizárólag Magyarországon megtalálható baloldali ökörkörnek a tagja, amely egyetlen identitást vall magáénak: azt, hogy nem magyar. Egészen pontosan nem hajlandó közösséget vállalni sem a magyar históriával, sem a magyar nemzeti és hős mítoszokkal, sem a magyar szenvedéstörténettel, ezzel szemben imádja a deheroizálást, amelyet egyszersmind az egyetlen haladó és modern történelemfelfogásnak tételez fel.

A helyzet az, hogy Vágó fenti végtelenül primitív és ostoba szövegére Trombitás Kristóf és még Puzsér Róbert is reagált. Jómagam csak azért folytatom a sort, hogy legalább nagyjából ismerje meg a közönség a kor demográfiai helyzetét, és le tudja vonni ebből a megfelelő következtetéseket, nehogy ennek a kretén gazembernek a világképe maradjon irányadó bárhol is ebben az országban.

Nos, a helyzet, nagyon vázlatosan így alakult a honfoglalástól a török hódoltság végéig:

A legingoványosabb terep – források hiányában – a honfoglalás időszaka. Mondhatjuk, ahány kutató, ahány történész, annyi becslés a honfoglaló magyarság számát illetően. Néhány példa:

Pauler Gyula szerint a honfoglalók a velük érkező népességgel együtt alig százezren voltak. Ez egészen biztosan hamis adat, csak a harcoló népesség számából az következik, hogy ennél mindenképpen többen voltak a honfoglaló őseink. Nézzük a másik végletet: Schwartner Márton 1 000 000 főre, míg Szabó Károly 1 300 000 főre becsüli a honfoglalók létszámát. Ez is túlzás, csak ellenkező irányba. Jómagam leginkább Hóman Bálint 500 000-es becslését és V��mbéry Ármin 3-400 000 fős becslését tartom elfogadhatónak.

A honfoglalók által a Kárpát-medencében talált szláv, gepida és avar (vagy éppen magyar? Lásd László Gyula kettős honfoglalás elméletét!) népesség létszámát pedig nagyjából 200 000 főre becsülhetjük.

Az Árpád-kor első időszakát, a 10-11. századot folyamatos népességnövekedés jellemezte. Ennek forrása a természetes népességnövekedésen túl a betelepülés volt, amely egyaránt történt nyugatról és keletről (besenyők, úzok).

Az első tragikus demográfiai visszaesés a tatárjárás miatt és után következik be. Idézzük Győrffy Györgyöt:

„A Dunántúl és a Kisalföld pusztulását területenként változó módon 0-40% között 20%-ra; az Alföld pusztulását 40-80 % között 60%-ra tehetjük. Figyelembe véve az utána következő általános éhínséget, s az ezzel járó születéscsökkenést, magas gyermekhalandóságot és a járványok pusztításait, a magyarság pusztulását 50%-ra tehetjük. Hasonló sors jutott osztályrészül a magyarok között lakó szláv, német, vallon, olasz, besenyő, böszörmény, szórványoknak. Viszont nagyrészt elkerülték a pusztulást a kárpáti és szlavóniai hegyvidéken lakó szlávok, az erdélyi hegyvidéken lakó székelyek, s a havasi pásztor életmódot folytató románok.”

Mindenképpen szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a tatárjárást követően nem csupán a népesség csökkenés volt drámai, de az eltűnt (majd meg nem született) magyar etnikum helyére ismét külföldi hospesek jöttek, rontva ezzel az etnikai arányokat a magyar népelem rovására.

A következő évszázadok során hullámzó demográfiai teljesítményt nyújt a magyarság, járványok, háborúk miatt jelentős hullámvölgyek figyelhetők meg. A XV. század legvégén, tehát a török hódoltság előtt Magyarország népessége Erdéllyel és Szlavóniával együtt nagyjából 3 millió fő. (KUBINYI András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén)

És akkor elérkeztünk a török hódoltság korához.

A legelső állításunk nyilván meglepő lesz sokaknak. Az elképesztő és felfoghatatlan pusztítás ellenére, amelyet az Oszmán Birodalom okozott (rabszolgaság, a gyermekek és a fiatal férfiak/nők elhajtása, a harcok véráldozatai, a szpáhi birtok sajátosságaiból következő kegyetlen és esztelen kizsákmányolása a lakosságnak stb.) a 16. század végére, 17. század elejére az ország népessége még mindig gyarapodást produkált. Bár az Alföld déli része, Bácska, Bánát, a Szerémség és Szlavónia gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett, az 1495-ös adatokhoz képest az 1600-as évek elejére nagyjából 6%-os népességnövekedést regisztrálhatunk. Ez a puszta tény pedig azt bizonyítja, hogy a magyarság élni akarása szinte megtörhetetlen volt. Viszont nagyon fontos leszögeznünk, hogy ez a 6 százalékos növekedési adat megtévesztő, és éppen a lényeget fedi el!

Mert mi is a helyzet valójában?

A helyzet az, hogy mialatt a Magyar Királyság (a három részre szakadt ország) 6 százalékos demográfiai növekedést produkált a török megszállás alatt, több mint egy évszázadig a Porta és a Habsburg Birodalom közötti háborúskodás felvonulási területeként, és ezt a tényt amúgy elkönyvelhetjük csodának is akár, addig pont ez az időszak az európai demográfiai robbanás korszaka.

Hogy lássuk, mit is jelentett ez valójában:

(Forrás: PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 171. p.)

Gondolom, a kedves olvasó is érzékeli, mennyire megdöbbentőek a táblázatban foglalt adatok!

Nézzék csak meg a két kiugró számsort: Anglia és Wels népessége a 16. század elején kevesebb, mint a Magyar Királyságé ugyanebben az időben. Csak hogy az elkövetkező évszázadban 76 százalékos népességrobbanást produkálnak! Németország pedig 80 százalékost! De még a legrosszabbul teljesítő Franciaország népességnövekedése is 16 százalékos. Nos, ezekhez az adatokhoz kell mérni a hat százalékos magyar „növekedést”. Innen kiindulva kell megértenünk, mit jelentett a magyarság számára a török hódoltság.

Soha ki nem hevert demográfiai katasztrófát, amelyet ismét tovább súlyosbított az elnéptelenedett területek idegen etnikumú népességgel történt feltöltése.

Ez az, amiből Vágó István afféle viccet csinál. Persze – ismételjük meg bátran –, nincs itt semmi látnivaló. Mondhatjuk, ez a normális üzemmód ezek között. Vágó is csak egy szpáhi, egy janicsár, egy defterdár itt mifelénk. És éppen úgy is kell viszonyulni hozzá.

Bayer Zsolt – www.magyaridok.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

Bayer Zsolt: Vágó István, a szpáhi a Nemzeti.net-en jelent meg,