#A Vízió

[babarumblr]

A Fideszben és holdudvarában számos további Magyar Péter „bújik meg”. Nem túl tehetséges, semmifajta morális iránytűvel, vízióval, nemzeti elkötelezettséggel nem rendelkező, de a pozíciókat és az ezekkel járó anyagi előnyöket nagyon élvező ficsúrok. És nem csak ficsúrok; akár idősebb, türelmesebb, de hasonlóan nagyobb hatalomra vágyó „alvó ügynökök”. Akik egymással is folyamatos harcban állnak. Őket nem érdekli a „nagy képe”, számukra nem fontos a Magyar Nagystratégia, meg úgy egyáltalán, Magyarország sem. Kiválóan felmondják a szlogeneket, ha kell, és kevesen veszik észre rajtuk, ha nem hitelesek. Egy adandó alkalommal gondolkodás nélkül képesek lennének megpuccsolni Orbán Viktort, vagy legalábbis szabotálni, aláásni a bizalmat, zűrös ügyeket kreálni és szellőztetni, stb. Engedjük el egy pillanatra magunkat, és mondjuk ki: az anyjukat is bármikor megb-sznák a hatalomért, vagy a seggüket is bármikor odaadnák annak, aki többet ígér.

Ez igaz. Csak a scope túl szűk. Mindre igaz.

[helsinkiaznyugate]

Naaaaa…….mi történt??? Segget csinálunk a szánkbó’ Zsóti?

[vanista]

Kétévente húsz perc, kibírom

Ha valaki felbukkan a közéletben, és nem Orbán, akkor nem akarhat semmit, nem gondolhat semmit, hanem megvette a Soros-Davos.

Magyar Pétert nem vette meg, rendben: ő bejelentkezett, megmutatta magát, hogy megvegye a Soros-Davos.

Mi az ellenpont ezzel szemben? Nemet mondani arra, hogy az EU köpontilag oltat, és a készpénz. (Az, hogy a Facebook a pulzusod alapján optimalizál reklámot, ha van rajtad okosóra, mindegy, de a bankok ne lássanak bele a dolgaidba.)

Ez a vízió, ennyi összesen. Modernitásellenesség és adócsalás.

[csajokamotoron]

A NIU 3 új járműplatformot, 6 exkluzív jubileumi járművet és 1 fantasztikus OTA szoftverfrissítést mutat be, hogy kifejezze magas szintű elkötelezettségét a kétkerekű városi mobilitás újradefiniálása terén.  Ami 2014-ben merész víziónak indult, mára az innováció és az elektromos mobilitás vezető szerepének évtizedes diadalmenetévé vált. A NIU Technologies (NASDAQ: NIU), az a vállalat, amely a városi közlekedésről alkotott elképzeléseink megváltoztatását tűzte ki célul, most valami különlegessel ünnepli fennállásának 10 éves évfordulóját az EICMA-n, Európa legnagyobb motorkerékpár-kiállításán – remek pillanat az eddig megtett út összegzésére és a jövőbeni tervek felrajzolására.   A NIU számára ez a mérföldkő több, mint egy ünneplés: egy olyan küldetés bizonyítéka, amely egy egyszerű, de látnoki ötlettel indult: a közlekedés jövőjének elektromosnak, fenntarthatónak és hozzáférhetőnek kell lennie. Idén az EICMA-n a NIU bemutatja néhány legkedveltebb e-robogójának, motorkerékpárjának és e-rollerének limitált kiadású változatait – ezek a modellek a múlt tisztelete mellett a jövő üzenetét is hordozzák.  A NIU a jubileumi kiadások mellett két új modell megjelenésébe is betekintést nyújt, bebizonyítva, hogy bármi lehetséges, ha a jövőbe mutató formaterv és a technológiai innováció találkozik. Rendkívüli lehetőség a média, a kereskedők és az érdeklődők számára, hogy testközelből tapasztalják meg a kétkerekű elektromos mobilitás következő időszakának lendületét és vízióját.  „Hihetetlen végiggondolni, milyen messzire jutottunk” – mondta Yan Li, a NIU vezérigazgatója. „Tíz évvel ezelőtt egy elektromos forradalom kirobbantását tűztük ki célul, és ma itt állva egyértelmű, hogy rengeteget haladtunk előre – de még sok a tennivaló. Hálásak vagyunk azoknak az embereknek, akik hittek bennünk, és minden eddiginél jobban elkötelezettek vagyunk a fenntartható városi mobilitás előmozdítása mellett világszerte.”  A NIU 10 éve úttörő az elektromos mobilitás területén  A NIU útja egy olyan globális igény megértésével kezdődött, amely még csak most van kialakulóban – a fosszilis üzemanyagoktól való elszakadás és egy tisztább, zöldebb jövő kialakítása. 2015-ben, amikor a NIU megjelentette első modelljét, nem csak egy jármű született, hanem egy mozgalom is útjára indult. A mérnökeink felismerték a városok kipufogógáz mentesítésének lehetőségét, és azt, hogy a közlekedés nemcsak intelligensebbé, hanem környezetbarátabbá is válhat. Ez a vízió és az azt tápláló szenvedély vitte keresztül a mozgalmat az elektromos mobilitási vállalat felépítésének kihívásain egy olyan világban, amely még mindig felzárkózni igyekszik a fenntartható közlekedés elképzeléséhez.   Az EICMA-n ezt az utazást ünnepli a NIU. Ennek kapcsán az NQiX 1000, az FQi 500, az RQi Sport, az XQi3, a KQi Air X és a KQi 300X limitált példányszámú modelljeit mutatjuk be, amelyekből csak néhány száz lesz kapható világszerte. Ezen modellek mindegyike nem csupán egy járművet, hanem egy évtizednyi fejlesztést, innovációt és azt a számtalan embert képviseli, akik mindezt lehetővé tették.  NIU NQiX: Az eredeti, újragondolva.  A NIU első és legnagyobb számban használt modellje, az NQi egy alapos áttervezést kapott, az NQiX néven bemutatott modellcsalád nagyszerűbb, mint eddig bármikor. Az „X” az átalakulást jelenti, amely egyszerre foglalja magában mindazt, amit a vásárlók szerettek az eredeti NQi-ban, és a fontos frissítéseket is, melyek továbbra is jövőbe mutatóvá teszik a modellt. Az elmúlt 10 év során kifejlesztett intelligens funkciókkal a felhasználók testre szabhatják a beállításokat, például a gyorsulást és a vezetési módok közötti váltást. Az új NIU Link Crown fizikai gomb azt is lehetővé teszi a vezetők számára, hogy menet közben személyre szabják a motorozást a NIU okosapplikáció nélkül is.  Az új funkciók közé tartozik az útvonal rögzítése, a zenelejátszás és a telefonhívások kezelése. Emellett speciális opciók, például abroncsnyomás-kijelzés és köridőmérés is elérhetők. Mint mindegyik, a NIU névhez méltó 10. évfordulós kiadás, az NQiX is olyan különleges dizájnelemekkel érkezik, mint a cserélhető oldalpanelek, a mágneses frontpanel és a NIU ikonikus HALO lámpája. Az NQIX a városi felfedezők következő generációjánaka készült klasszikus, új felfogásban.   Az NQiX 150 (45 km/h), az NQiX 300 (80 km/h) és az NQiX 500 (100 km/h) várhatóan 2025 első negyedévében kerül a hivatalos kereskedésekbe Európa-szerte. Matt fekete, matt szürke és fényes fehér színben is elérhetők lesznek a jubileumi kiadás mellett. Az NQiX 1000 (125 km/h) 2025 harmadik negyedévében kerül a kereskedésekbe Európa-szerte, matt fekete, matt szürke, fényes fehér és 10. évfordulós színben lesz elérhető.  NIU FQi: Kalandra tervezve.  Az FQi sorozat eközben az elektromos mobilitás egészen más oldalát erősíti – ez a modell kiegyensúlyozottan képviseli a teljesítményt és az elérhetőséget. Robusztus 6400 W-os motorjával azon kalandvágyó közlekedők számára készült, akik robogójukkal készek megbirkózni az országút kihívásaival is. Az akár 95 km/h-s sebességet elérő és 25%-os emelkedőt is megmászni képes NIU FQi nem csak gyorsaságot kínál; azt a magabiztosságot kínálja, amely abból fakad, hogy a vezető a piac egyik legfejlettebb elektromos járművével közlekedik. Az olyan funkciókkal, mint a regeneratív fékezés és a Bluetooth-kompatibilis intelligens zárak használata pedig éppoly praktikus, mint amilyen szórakoztató.  Az FQi 300 (45 km/h) és az FQi 500 (90 km/h) fekete, fehér, homokszín és 10. évfordulós jubileumi fényezéssel lesz kapható, a modellek várhatóan 2025 első negyedévében kerülnek az európai NIU üzletekbe.  A NIU KQi-közösségi e-roller a színre lép  Míg a média és az elemzők az elmúlt két évet a közösségi mikromobilitás üresjáratának minősítette, a NIU adatai és felhasználói más képet mutatnak. 2018 óta a NIU felhőkapcsolatos intelligens elektromos járművek globális szinten erősítik a megosztott mobilitást. A NIU felhasználók együttesen több mint 212 millió kilométert tettek meg, összesen 41 országban és 458 városban, ami 5300 Föld körüli utazásnak felel meg. A mikromobilitási szektorba vetett bizalomra alapozva a NIU az EICMA kiállításon bemutatja KQi-SHARING e-rollerét, amely tökéletesen integrálható az olyan vezető közösségi megosztási platformokba, mint a Voi, a Tier és a Lime.  Előre tekintve  A NIU fennállása 10. évfordulója az EICMA kiállításon egyértelmű üzenet: ez nem csak annak az ünnepe, hogy honnan jött és mit ért el eddig a NIU, hanem emlékeztető arra, hogy merre jelöli ki az elektromos intelligens kétkerekű mobilitás jövőbeni irányát A NIU minden limitált szériás modellel és minden új innovációval megerősíti elkötelezettségét a fenntartható városi közlekedés jövőjének alakítása mellett – tovább minden egyes elektromos NIU járművel.  Még valami…  A NIU folyamatosan új piacokat és termékeket kutat és fejleszt a színfalak mögött. Az idei EICMA-n három powersports koncepció jármű mutatkozik be a nagyközönség előtt, lehetőséget adva a sajtónak, a kereskedőknek és a vendégeknek, hogy megtapasztalják legújabb innovációinkat, és megosszák visszajelzéseiket a globális tervező és a kutatás-fejlesztés csapattal. És végül, de nem utolsósorban: készen áll az eddigi legerősebb OTA frissítés bevezetése az XQi3-hoz.  Read the full article

[trilliannnn]

Igen, de mégis: semmi vízió, gondolat, egyediség.

Ez az infrastruktúra, ami itt látható, brutál pénz, és csak ez jön ki belőle. :((

A "manufaktúrás" működés a mai napig előfordul, most Wolfgang Tillmans jut eszembe, meg Damien Hirst. Ők viszont izgi dolgot alkotnak.

[lexieblog32]

Felvettem a telefont. De senki nem szólt bele.

Újra hívtam. Csend van. Holtak hűsítő szele fut át rajtam, és akkor rájöttem.

Senki nem hívott ezen a számon, 7 és fél éve.

Vízió

[szenvedellyel-szeretni1]

Ismerjük a mondat "a zseni 1% ihlet 99%verejték" Thomas Adison könnyen beszél neki annyi jó ötlete volt... Az ihlet nem egy misztikus, megfoghatatlan valami, az ihlet csak a mag amiből kinő a vízió, a vízióból pedig a cél. És talán a vízióból lesz a győzelem. Azt mondtam "talán"

S14e12

[ayahuascahungary]

Az Ayahuasca és az emberi sors

Dennis McKenna "fotoszintézis" élményének beszámolója:

"Évekkel ezelőtt, amikor végzős hallgatóként terepmunkát végeztem a perui Amazonas vidékén, többször is megkóstoltam az ayahuasca nevű pszichedelikus italt mesztic ayahuasquerók figyelő szemei alatt. Valamilyen oknál fogva azonban ezek a korai tapasztalatok nem voltak túl kielégítőek. A körülmények kombinációja, beleértve a helyi főzetek változó és gyakran gyenge összetételét, az elnöklő sámán hajlamát a gringo résztvevők aluladagolására, és saját feszült, hiper-éberségemet, amely védekező magatartás tükrözte bizonytalan helyzetemet, mint idegen egy kifejezetten idegen országban, mind összeesküdtek ellenem, hogy ne tudjak kapcsolatba kerülni a perui ayahuasca-élménnyel, kivéve a legkevésbé és a legfelületesebb módon.

Az ayahuasca-vízió valódi mélységét csak évekkel később tapasztaltam meg igazán, amikor részt vettem egy konferencián, amelynek házigazdája az UDV volt, az a brazíliai szinkretista vallási csoport, amely az ayahuascát rituálisan használja szertartásaiban, "hoasca", "vegetális" vagy "cha" (tea) néven. 1991-ben az UDV orvosi tanulmányokkal foglalkozó csoportja tudományos konferenciát szervezett a hoascáról, amelyet egy nyári menedékhelyen tartottak São Paulo városától néhány mérföldre, a kör alakú, templomszerű templom szomszédságában, amely az egyik helyi UDV "nucleos" vagy gyülekezet közösségi és szertartási központjaként szolgált. Néhány évvel korábban több tanulmányt is publikáltam a doktori kutatásomhoz kapcsolódóan Peruban végzett ayahuasca-kutatásomról. Erre a munkámra felfigyelt az UDV, és ennek hatására szívélyesen meghívtak a São Pauló-i konferenciára, ahol előadást tarthattam a kutatásom eredményeiről. A konferencián körülbelül 500 ember vett részt, többségük a szekta brazíliai tagjai, de volt egy kis helyi és nemzetközi kívülálló is, köztük orvosok, pszichiáterek, antropológusok, botanikusok, farmakológusok és hasonlók. Körülbelül 20 észak-amerikai volt meghívva, és én is köztük voltam.

A konferencia kedden kezdődött és szombaton ért véget. Négy napnyi előadás, diavetítés és sok élénk beszélgetés után mindannyian jól felkészültek voltunk, és alig vártuk, hogy megtapasztaljuk a hoasca italát; a konferencia utolsó, záró estéjére egy csoportos foglalkozást szerveztek számunkra a templomban. Ez egybeesett az UDV szokásos menetrendjével is, amely szokás szerint váltakozó szombatonként tartja az üléseket.

A kérdéses éjszakán párás és langyos volt az időjárás. A gyülekező alkonyatban mindannyian gyalog tettük meg a rövid távolságot a kollégiumtól, ahol megszálltunk, a templomig, amely körülbelül negyed mérföldre volt egy kis völgyben. A gyülekezet rendes tagjai, akik közül sokan részt vettek a konferencián, de a legtöbben a városból utaztak ki az esti szertartásra, már elfoglalták a helyüket a templomban, és a templom belsejét teljesen körülölelő teraszokon elhelyezett kényelmes nyugágyakban foglaltak helyet. Az amfiteátrumszerű tér közepén egy hosszú asztal volt elhelyezve, körülötte székek sorakoztak, az egyik végén pedig egy íves, a nap, a hold és a csillagok ábrázolásával díszített szerkezet alatt Mestre Gabriel, a vallás alapítójának és prófétájának képe függött. Több gallon hoasca tea, egy tejeskávé színű, barnás folyadék volt egy műanyag léadagolóban, amelyet az asztalon, Mestre Gabriel képe alatt helyeztek el; mellette egy halom papír piknikpohár állt.

Az amfiteátrum közepéhez közeli, teraszszerű magaslatok egyikén külön székeket foglaltak le a külföldi "méltóságok" látogató küldöttsége számára. Átfurakodtunk a már ülő tagok között, és elfoglaltuk a helyünket a fenntartott helyen. A hivatalban lévő mester és akolitusai - többnyire férfiak, de köztük több nő is - már az asztal körül ültek. Miután mindenki elhelyezkedett, a felelős mester felállt, hogy néhány tanítványa segítségével megkezdje a főzet kiosztását. A tagok rendezett sort alkottak (úgy tűnt, mindannyian pontosan tudták, hogy hová és mikor kell menniük, és nem volt szükség zűrzavarra vagy útmutatásra), és egyenként sorakoztunk fel, hogy a mester elé álljunk, és átvegyünk egy papírpoharat, amelyben a nekünk kiosztott ital volt; az adagok mérete személyenként változott, és úgy tűnt, hogy a testsúly és a mester értékelő tekintete alapján mérik ki; hogy milyen egyéb kritériumokat alkalmaznak, azt nem magyarázták el, de az embernek az volt az érzése, hogy az előtte álló kérő lelkét és szellemét is megméri, csakúgy, mint a testét.

Mindenki átvette a számára kijelölt poharat, és a poharat tartva visszatért a szék elé. Miután mindenki megkapta a kiszolgálást, a mester jelzett, mire mindenki az ajkához emelte a csészét, és két-három kortyban kiürítette a keserű, bűzös ízű italt. A mellettem álló brazil tudósok egyike egy kis darab szárított gyömbért csúsztatott a kezembe, hogy rágjam meg, hogy elnyomja az utóízt; hálás voltam a kedves gesztusért.

Miután kiürítették a poharukat, mindenki hátradőlt a kényelmes, hál��s székeiben. Egyfolytában azt reméltem, hogy valaki lekapcsolja a vakító, zümmögő, fénycsöves lámpákat a fejünk felett, amelyek túlságosan is világosak és meglehetősen idegesítőek voltak. Ezek azonban egész este égve maradtak. Körülbelül 45 percig mindenki a saját gondolataiba merülve ült. Teljes csend uralkodott; a több mint 500 fős teremben egy gombostűt is lehetett volna hallani. Ezután az idő után néhányan felálltak és a mosdók felé tántorogtak, mivel a hányinger, ami a kezdeti szakaszban gyakori mellékhatás volt, kezdett elhatalmasodni rajtuk. Az épület hátsó részében lévő közös mosdókból hallani lehetett a hányás és a székelés hangjait. Nagyjából ugyanekkor a mester egy gyönyörű dalt kezdett énekelni, amit shamada-nak hívnak, és bár a portugál szöveget nem értettem, a dallam nagyon megható volt. A szívből jövő shamada hangja, amely a háttérben hevesen hányó emberek vonagló, ziháló hangjaival keveredett, megmosolyogtatott az inkongruencián, de úgy tűnt, senki más nem vette észre.

A saját élményeim nem úgy alakultak, ahogy reméltem. A gyomrom émelygett, de nem annyira, hogy a mosdóba küldjön, és nyugtalannak és kényelmetlenül éreztem magam. Nagyon kevés hatást éreztem, kivéve a hipnagógia néhány rövid felvillanását a csukott szemem mögött. Csalódott voltam; többet reméltem egy küszöb alatti élménynél, és nem akartam csalódást okozni a vendéglátóimnak, akiknek fontos volt, hogy a látogatóiknak jó élményben legyen részük, és "értsék". Amikor a mester jelezte, hogy kész második poharat adni bárkinek, aki kéri, én is beálltam a körülbelül egy tucatnyi gringóból álló csoportba, akik sorba álltak az asztal előtt; úgy tűnik, nem én voltam az egyetlen, akinek nehezére esett a tea szelleméhez kapcsolódni.

Megittam a második poharat, és hátradőltem a székemben. Az íze, ha lehet, még rosszabb volt, mint az elsőnek. Néhány percen belül világossá vált, hogy ezúttal működni fog. Kezdtem érezni, ahogy a hoasca ereje átjárja a testemet, a gerincem tövétől a fejem tetejéig tartó energia érzése. Olyan volt, mintha egy nagy sebességű liftben vittek volna felfelé. A szimpatikus aktivációnak ezt az állapotát már ismertem a korábbi gombás tapasztalatokból, és üdvözöltem az érzést, mint megerősítést, hogy a vonat kihajt az állomásról.

Az energizált és elementális érzés, illetve a gyors gyorsulás folytatódott. Olyan volt, mint a gomba, de sokkal erősebbnek tűnt; az volt az érzésem, hogy ebből a liftből nehéz lesz kiszállni, mielőtt elérnénk a legfelső emeletet, bárhol is legyen az. A szemináriumokon az előző napokban tárgyalt témák véletlenszerű részleteit kezdtük el lebegtetni a tudatomban. Emlékeztem az egyik szemináriumra, amely az UDV azon elképzelésével foglalkozott, hogy a hoasca tea ereje az "erő" és a "fény" kombinációja; az "erőt" a MAO-gátló Banisteriopsis szőlő, a helyi köznyelvben "Mariri" néven ismert, míg a fényt - a látomásos, hipnagógikus komponenst - a Chacruna, a DMT-tartalmú Psychotria keveréknövényből nyerték. Arra gondoltam magamban, hogy milyen találó ez a jellemzés; a hoasca egyértelműen az "erő" és a "fény" kombinációja, és abban a pillanatban jól benne voltam az "erő" szorításában, és reméltem, hogy hamarosan kitörök a "fénybe".

Abban a pillanatban, amikor ez a gondolatom támadt, egy hangot hallottam, amely mintha a bal vállam mögül jött volna. Valami olyasmit mondott, hogy "Akarod látni az erőt? Megmutatom neked az erőt!" A kérdés egyértelműen költői volt, és megértettem, hogy valamit meg fogok tapasztalni, akár akarom, akár nem. A következő pillanatban egy testetlen nézőpontba váltottam át, az űrben lebegve, több ezer mérfölddel az Amazonas-medence felett. Láttam a Föld görbületét, a csillagok a túlsó égbolton egyenletesen mutattak a tintás háttér előtt, és messze lent a medence fölötti felhők játékát és örvényeit. Valamint a hatalmas folyórendszerek idegszerű vonalvezetését is láttam. A medence közepéből emelkedett ki a Világfa, egy hatalmas Banisteriopsis inda formájában. Csigavonalba csavarodott, és virágzó csúcsai éppen testetlen nézőpontom alatt tekeredtek, az alja pedig messze alant a földhöz volt rögzítve, a látás számára messzi ködbe veszve, felhők és távolság mélyén. Miközben elképedve bámultam ezt a látomást, a hang elmagyarázta, hogy az Amazonas a bolygó Omphalosza( szövegkörnyezetben köldöke ), és hogy a csavart, kötélszerű Yggdrasil/Mariri Világfa a három birodalmat - az alvilágot, a földet és az eget - összekötő kapocs.

Valahogy megértettem -- bár nem voltak rá szavaim --, hogy a Banisteriopsis inda volt a megtestesítője annak a növényi intelligenciának, amely átölelte és beborította a Földet, hogy a Földön létező növényfajok közössége együttesen biztosította azt a tápláló energiát, amely lehetővé tette magát az életet ezen a csodálatos bolygón. "Megértettem", hogy a fotoszintézis - az a csak a zöld növények által ismert ügyes trükk, hogy a napfényből, szén-dioxidból és vízből összetett szerves vegyületeket állítanak elő - volt az az "erő", amelyről az UDV beszélt, és valóban az az erő, amelytől minden élet függ; eszembe jutott EE Cummings egyik sora, miszerint a fotoszintézis "a zöld gyújtózsinór, amely a virágot hajtja".

A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy az űrben lévő test nélküli helyemről azonnal a földfelszín alatti fénytelen mélységekbe kerültem. Valahogyan érző vízmolekulává váltam, amely véletlenszerűen átszivárog a talajban, elveszve a Banisteriopsis Világfa hatalmas gyökérszálainak kuszaságában. Éreztem a hűvösséget, a talaj nyirkos nedvességét körülöttem, úgy éreztem, egy hatalmas földalatti ciszternában lebegek. Egyetlen csepp vagyok a milliárdnyi csepp között. Ez az érzés csak egy pillanatig tartott, aztán határozott mozgásérzetet éreztem, ahogy az ellenállhatatlan ozmotikus nyomás kérlelhetetlen ereje által összeszorítva, gyorsan átkerültem a Banisteriopsis-fa gyökerei közé; az emelkedő, száguldó lift érzése visszatért, csakhogy ezúttal gyorsan átemeltek a növény érrendszerének hatalmas csövein. Egyetlen vízmolekula voltam, amely a függőleges labirintus számtalan ágán és elágazásán keresztül bukdácsolt, amely egyre szűkebb lett, minél magasabbra jutottam.

Végül a gyorsuló, függőleges mozgás érzése enyhült; most már szabadon, vízszintes irányban úsztam; már nem éreztem, hogy nyomnak, egy hatalmas, boltozatos alagúton átfolyó patak közepén lebegtem. Sőt, az alagút végén fény volt, zöld fény. Hirtelen rájöttem, hogy épp egy napsütötte levél sziromlevelén haladtam át, és egyre szűkülő artériákba tereltek, miközben a csuklós ereken keresztül valami ismeretlen cél felé vittek. Segített a hang (vagy a saját narráló énem, nem vagyok benne biztos, hogy melyik), időnként kommentálta az utazás egyes állomásait, ahogyan azok kibontakoztak.

Kétségbeesetten próbáltam visszaemlékezni a növényfiziológiából és anatómiából vett régi leckéimre; ekkorra már szavak nélkül megértettem, hogy a földi élet központi misztériumának szemtanúja, sőt részese vagyok; a fotoszintézis folyamatának vízmolekulák szemszögéből történő megtekintését élem át. Hirtelen már nem a levél erezetének artériás áramlásában lebegtem; valahogy egy hatalmas, zárt térbe kerültem, amelyet zöldes fény árasztott el. Fölöttem láttam a szerkezet kupolás, boltozatos tetejét, amelynek a belsejében voltam, és megértettem, hogy egy kloroplasztisz belsejében vagyok; a tető áttetsző volt, és a napfény sugarai úgy áramlottak át rajta, mint egy hálószobaablakon egy ragyogó reggelen.

Előttem lapos, réteges struktúrák voltak, amelyek úgy néztek ki, mint szorosan egymásra rakott, összehajtogatott lepedők, és antennaszerű szerkezetekkel voltak borítva, amelyek mind ugyanabba az irányba néztek, és mind buzgón kinyíltak, hogy befogadják a beérkező fényt. Rájöttem, hogy ezeknek a tilakoidmembránoknak kell lenniük, a kloroplasztiszon belüli organelláknak, ahol az úgynevezett "fényreakció" zajlik. Az őket borító antennaszerű szerkezetek szó szerint izzottak és zümmögtek a fotonikus energiától, és láttam, hogy ez az energia valahogyan áthaladt a tilakoidok membránjain, amelyekre szerelték őket. Felismertem, vagy "megértettem", hogy ezek az antenna-szerű elrendezések klorofill molekulák voltak, és a "horgonyok", amelyek a membrán szubsztrátumaikhoz kötötték őket, hosszú fitinsav farkak voltak, amelyek energiaátalakítóként működtek, és a virág alakú receptorok által összegyűjtött fényenergiát a membránon keresztül az alatta lévő rétegekbe irányították.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy a membrán alatt voltam; mintha futószalagon vittek volna; láttam a fölöttük lógó fitinsavláncokat, és rajtuk túl, a membrán félig átlátszó "tetején" keresztül, a virágszerű porfirincsoportok, amelyek a klorofill fénygyűjtő berendezését alkották, úgy tűntek fel, mint egy rádióteleszkóp tömbjének tányérjai. A tér közepén egy foltos sík felületnek tűnt, amelyet időszakosan hatalmas energiaboltok sújtottak, amelyek a fölötte függő fitinsavfarkakból villámlóan áradtak ki; és ezen az oltáron a vízmolekulákat az energiaboltok darabokra zúzták. A tudat felrobbant és elhalt az elektron extázis görcsében, amikor a fitinsav-átalakítók által kibocsátott energiavillámok lesújtottak rám, és szegény vízmolekula lelkem darabokra hasadt. Ahogy a fényenergiát a víz ionizálására használták, a folyamat során felszabaduló oxigén sikoltozva emelkedett fel, hogy kiszabaduljon a borzalmak kamrájából, miközben a mátrixukból kiszabadult elektronok az elektronszállító hullámvasútra kerültek, és úgy csúsztak lefelé a citokrómok láncán, mint egy táncos, akit partnerről partnerre adnak át, a Fényrendszer várakozó karjaiba, hogy aztán egy újabb fotonikus töltés lökje őket, és a ferredoxin, az elsődleges elektronakceptor közeli, de múló ölelésébe pattanjanak, amelyet végül a NADP+ fog el, hogy csaliként használva két megfoghatatlan protont fogjanak el, mint a láng a lepkét.

Hirtelen kívül kerültem a lapos tilakoidszerkezeteken, amelyek az én perspektívámból úgy néztek ki, mint a magas, kör alakú lakóházak. Felismertem, hogy a sztrómában, a tilakoidmembránokon kívüli régióban lebegek, ahol a titokzatos "Sötét Reakció" zajlik, az alkímiai nász, amely a szén-dioxidot a ribulóz-difoszfáttal köti össze. Egy lövésszerű házasság, amelynek a ribulóz-difoszfát-karboxiláz, az úgynevezett pentóz-foszfát első enzimje az elnöke. Minden elcsendesedett, és egy pillanatra szabadon lebegtem a sötétségben. Aztán csodával határos módon (a csodák ekkor már hétköznapiak voltak) rájöttem, hogy testetlen nézőpontom újra reinkarnálódott, és most az újonnan redukált ribulóz-difoszfát-szén-dioxid-komplex mátrixába ágyazódott; ez az instabil köztes termék gyorsan szétesett két foszfoglicerátmolekulára, amelyeket a Calvin-ciklus első enzimei megragadtak és felraktak a körhintára.

Homályosan próbáltam visszaemlékezni a korai botanikaórákra, és neveket adni annak, amit láttam. Felismertem, hogy a pentóz-foszfát első fázisaiba léptem, abba a biokémiai útvonalba, amely a fotoszintézis kezdeti termékeit összetett cukrokká építi fel, és onnan továbbküldi őket a bioszintézis számtalan útvonalába, amelyek végül az élet molekuláris anyagát hozzák létre. Egyszerre éreztem magam megalázva, megrázva, kimerülve és felemelve, majd hirtelen kiszakadtam a molekuláris hullámvasútból. Testetlen szemem ismét magasan az Amazonas-medence fölött lebegett. Ezúttal nem világfa emelkedett ki a középpontjából, ez a látvány olyan volt, mint amilyennek egy űrsiklóból vagy egy magas pályán keringő műholdból lett volna látható. A nap erősen sütött, az íves horizontig nyúló kilátás kék és zöld és kékes-zöld. Az alatta lévő, csillogó folyókkal átszőtt növényzet olyan volt, mintha egy benőtt petri-lemezt borító zöld penészgomba lett volna.

Hirtelen elhatalmasodott rajtam a nyomasztó szomorúság érzése, a bolygó életének kényes egyensúlyáért, az életet mozgató és fenntartó törékeny folyamatokért érzett félelemmel vegyes szomorúság, a bolygónk és értékes rakományának sorsa miatti szomorúság. "Mi lesz, ha elpusztítjuk az Amazonast" - gondoltam magamban - "Mi lesz velünk, mi lesz magával az élettel, ha hagyjuk, hogy ez a pusztítás folytatódjon? Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. Meg kell állítani, bármi áron." Sírtam. Szerencsétlennek éreztem magam, dühöt és haragot éreztem saját rabló, pusztító fajom iránt, amely alig van tudatában saját pusztító erejének. Egy olyan faj, amely nem törődik a pusztítással, amit maga után hagy, amikor meggondolatlanul tizedeli az ökoszisztémákat és égeti el az esőerdők ezer hektárnyi területét. Undor és szégyen töltött el.

Hirtelen ismét a bal vállam mögül egy halk hang hallatszott. "Ti majmok csak azt hiszitek, hogy ti irányítjátok a dolgokat." - mondta. "Ugye nem gondoljátok, hogy mi tényleg hagynánk, hogy ez megtörténjen?" És valahogy tudtam, hogy a "Mi" ebben a kijelentésben a fajok egész közösségét jelentette, amely a bolygó bioszféráját alkotja. Tudtam, hogy felbecsülhetetlen ajándékot kaptam, a gnózis és bölcsesség egy darabját egyenesen a bolygó intelligenciájának szívéből/elméjéből, amelyet egy végtelenül bölcs, hihetetlenül ősi és rendkívül együttérző "nagykövet" közvetített látomásokban és gondolatokban az emberi közösségnek. Reménnyel vegyes megkönnyebbülés áradt szét bennem.

A látomás elhalványult, és kinyitottam a szemem, hogy lássam újdonsült barátaimat és házigazdáimat, akik lelkesen körém gyűltek. A szertartás néhány perccel korábban hivatalosan véget ért, én pedig teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi történik a világban a lehunyt szemhéjam mögött. "Milyen volt", akarták tudni, "Érezted a Buhacharát (különös erőt)?".

Elmosolyodtam magamban, túláradó örömöt éreztem, hogy megoszthatom az élményt, és tudtam, hogy valóban megtapasztalhattam a végső "erőt", azt a roppant idegen, hihetetlenül összetett molekuláris gépezetet, amely a "virágot mozgató zöld gyújtózsinór".

[balazskisswriter]

"Ez a város már semmi különlegeset nem tartogatott nekem; még a levegőben is éreztem, ez nem az én tüdőmnek való. Persze lehet, hogy megbolondultam, és egyszerűen csak elvágyódtam Zoéhoz. Néha felderengett előttem egy tévképzet, egy vízió, hogy kiszabadítom, aztán majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Legszívesebben futásnak eredtem volna, ordítva, vágyódva, egyenesen a nyugati határ irányába." /Kiss Balázs: Megszólít a jégmadár/

[thapatkanyz]

Ássatok Árkokat.

Emberek a világ minden tájáról, bárhol is vagytok, tudom, nem könnyű most nektek.

Öreg ember vagyok már. Régóta élek.

Optimizmussal a szívemben.

Az elkeseredett fiatalokhoz fordulok most. Higgyetek nekem…

Olvastam egyszer egy sámánról, már magam sem emlékszem hol, az Ószövetségben vagy Carlos Castaneda egyik művében.

Nagy szárazság volt. Sok jószág pusztult el, emberek haltak meg.

A sámán így szólt az emberekhez: "Csináljatok árkokat. Ássatok árkokat... az eső miatt."

"De hát nincs is eső."

"Ássatok árkokat. És jön az eső."

A hitetlenek azt mondják: „Ostobaság!”

Rendben… mindenki abban hisz, amiben akar.

Ezt nevezzük racionális gondolkodásnak.

Nem hiszem azonban, hogy a racionális gondolkodás működik ma.

Nekünk irracionális gondolkodásra van szükségünk. A tudatalatti irracionális erőire.

Amikor kisfiú voltam, arról álmodoztam, hogy valamikor azzá válok, aki most vagyok.

Egyfajta képzelet, vízió volt ez.

Magam sem tudom…

Nem fűztem hozzá túl nagy reményeket, mégis valóra vált.

Most már hiszek abban, hogy képesek vagyunk besűríteni az időt.

Képesek vagyunk magunkhoz vonzani az időt.

A jövőről való álmodozás: majd jövőre megcsinálom.

Mindez nem létezik.

Nincs olyan, hogy „másnap” vagy „máskor”.

Mindez csak egy lehetőség.

Képesek vagyunk átcsatornázni az időt a jelenbe.

Most.

Ebben a pillanatban.

Egyenesen a napfonatunkba. A lelkünkbe.

Ássatok árkokat.

Bármit is akartok csinálni, tegyétek meg.

Higgyetek ebben. Higgyetek.

Játsszátok el, hogy hisztek. Tegyetek úgy, mintha hinnétek.

Ez az az erő, az az abszolút erő, amitől a képzelet valóra válik.

Higgyetek nekem, a vén bolondnak.

Ha működött az én életemben,

működni fog a tiétekben is.

Sose adjátok fel.

Higgyetek. Higgyetek. Higgyetek.

Legyetek agnosztikusok, vagy ateisták, ennek semmi jelentősége sincs.

Higgyetek. Higgyetek. Higgyetek.

Úgy, ahogy én hiszek. 🙏❤

(Anthony Hopkins)

[tarcablog]

Karl Ove Knausgård: Hajnalcsillag

KOK részt vett a Biblia újrafordításában, így írt gyorsan valami misztikusat, bibliainak álcázva, saját életből ihletettet fikciósnak álcázva, végítéletharangozást történetnek álcázva; hármas csavarral, mert először azt hiszed, hogy bevonódsz ezeknek a figuráknak a hétköznapi gondjaiba, erre bumm, túlvilág!, erre bumm!, esszé!, aztán mégis csak hozzádvág valamiféle magyarázatot és lezárást. Ki tudom én fejteni ezt árnyaltabban is, ha muszáj és mert muszáj, de az első olvasás utáni ítéletem, hogy a kisszerű problémák megvalósítása érdekfeszítőbb és sikerültebb, mint a Hajnalcsillag-vízió, amivel csak jól behúz a csőbe.

[helsinkiaznyugate]

esti agyvérzés

[fashionhungary]

Császár előd AI-val kreatívan Fest

SHANE 54 Festménynek látszó tárgyakat készít különféle digitális és analóg eszközökkel. Ebben világban az erős vízió igenis lehet fontosabb, mint a konkrét technikai tudás, ez a mesterséges intelligenciával képet alkotó eszközök korában pedig különösen igaz. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy vadonatúj művészeti ág születésének idején kezdett komolyan foglalkozni a képzőművészettel, ez…

[vanista]

Abban azért igaza van Orbánnak

hogy Kelet-Európa elindult felfelé.

Lengyelország lehagyta Spanyolországot, a románok 76-ról 86 százalékra növekedtek az EU-átlaghoz képest, lehagyták a cseheket. Mi lecsúsztunk 71 százalékra, az utolsóelőtti helyre, de nem ez a fontos.

A stratégiai összkép, a vízió, a jövő kifürkészése, röviden, a legfontosabb dolgok rendben vannak. (Vakmajom Eurostat szemle-szemle)

[bdpst24]

Az LG közzétette 2022-2023-as fenntarthatósági jelentését

Közzétette 2022-2023-as fenntarthatósági jelentését az LG Electronics (LG), amelyben hivatalosan is beszámolt eddig elért eredményeiről és a vállalat működésének hat fő területére vonatkozó stratégiai terveiről. A Jobb élet mindenkinek nevet viselő fenntarthatósági vízió az ügyfelek és a stakeholderek számára fogalmazza meg a jövőbeli terveket. A vállalat két fő területre összpontosít: A 3C a…

[solverevoloetsolvivolo]

Tesómmal ma temetésről hazafelé vitattuk meg a topicot épp, pont ezekre jutottam. Teskó azért kifogásolja a Blahát, meg hogy a Karigeri nem egy makulátlan jellem. Én is tenném, de egy nem működő WC az pont kevésbé hat meg. (A jellem, na az zavar egy kicsit, de...)

Itt születtem, itt élek és bár még mindig nem ez a földi paradicsom, először érzem, hogy van egy vízió, van irány, vannak hozzá emberek, akik dolgoznak érte és végre ne én rohadjak meg, ha közlekedni, vagy egyáltalán csak létezni szeretnék ebben a kurva városban.

És még bele is ugathatok, ha veszem a fáradságot, nagy shoutout a közösségi költségvetésnek!

Elmúlt 5 év, újabb 5 év

Az elmúlt 5 évben sok minden történt Budapesten. A koronavírus járvány óriási idegenforgalmi adó kiesést okozott, a járványügyi intézkedések jelentős többlet kiadással jártak, az állam pedig semmilyen támogatást nem adott ehhez a fővárosnak. Sőt, azóta különadókkal több száz milliárd forintot vontak el a fővárostól.

Ehhez képest - csúszással és nem a legmagasabb színvonalon, de - sikerült felújítani a város leghosszabb metróvonalát. Sikerült felújítani a Lánchidat úgy, hogy a szerződések, költések a lehető legnyilvánosabbak voltak, nem a főpolgármester veje és lánya tartoltak a felújításon.

Folytatódhattak az EU által erősen támogatott jármű beszerzések is, ma már evidenciának mondható, hogy a busz alacsonypadlós, és a CAF villamosokból is jön még több is. (Remélem, hogy a kerékpár szállítást megoldják végre rajtuk!) Az pedig az állami mutyinak köszönhető, hogy míg a 2-es metrón és a 4-es metrón új szerelvények futnak, addig a 3-as metrón felújítottnak hazudott, elcsalva beszerzett metrószerelvények futnak légkondi és átjárhatóság nélkül. Hogy eközben az állam mennyire volt ezen a területen aktív, az megtekinthető a MÁV-nak átpasszolt HÉV vonalak bármelyikén. Noch dazu: igen szép tempóban bővült a MOL Bubi kerékpáros rendszer is.

Örülök neki, és támogatom, hogy az újabb és újabb köztéri parkolóhelyek helyett végre a zöldfelületek növelése és a kerékpárutak építése kapott prioritást - miközben az összes fideszes önkorményzati jelölt az autós parkolóhelyeket siratja. Bátor húzás volt a Nagykörúton az egyik autós sáv átadása a kerékpárosoknak. Volt benne kockázat, ma is küzdeni kell a fennmaradásáért. Itt említem meg a Blaha Lujza téren és a Nyugati téren, most pedig az Astoriánál létesített felszíni gyalogos átkelőhelyeket is - nem túl drága, de értelmes húzásnak mondható beruházások.

Ennyi megszorítás közepette még arra is futotta, hogy a munkanélkülieket (álláskeresőket, hívd ahogy akarod) ingyenes tömegközlekedési bérlettel támogatták. Been there, done that, ma is hálás vagyok érte.

Bőven van még mit tenni. A dunai kishajókat nem siratom, amíg voltak, addig is hol jártak, hol nem, teljesen megbízhatatlan szolgáltatás volt. A fogaskerekűre nagyon ráférne a felújítás, az 1973 óta futó járművek cseréje és a meghosszabbítás a Széll Kálmán térig. Kellenének már új szerelvények (szintén 1973, és a maiak túl kicsi kapacitásúak, nincs légkondi) a földalattira is. Kellenének a város szélére és az agglomerációba P+R parkolók, hogy a városon kívülről és a város széléről is könnyen be lehessen jutni a városba. (És nem a József nádor tér alá kell parkolóházat építeni.) De leginkább a gyors bejutást elősegítő tömegközlekedési fejlesztésekre lenne szükség, hogy eleve autóba se kelljen ülni.

Rengeteg közterület, park szorul felújításra - a Széll Kálmán tér korábbi, és a Blaha Lujza tér, Bakáts tér, Széna tér nemrég történt felújítása után még rengeteg tennivaló van. Még mindig áll a felüljáró a Nyugati téren és a Baross téren. Még mindig kevés helyen üzemel nyilvános wc. Tovább >>>

Elkezdtek végre foglalkozni a zöldterületekkel is. Nem, nincs felújítva a Népliget és a Városmajor. De van Budapest Fatár, értelmes ember Budapest főkertésze, és ahol lehet, ott nem marad el a faültetés, a parkosítás vagy horribile dictu a méhlegelő kialakítása. Remélem, hogy lesz még Mocsárosdűlőn és Csepel északi végében is közpark - Békásmegyer és a Duna-part között nagyon jó lett a terület kialakítása a gát mentén (a.k.a. Pünkösdfürdői Park).

De legalább ennyire fontos, hogy a pénz költés mellett a filozófia, a stílus is változott. A munkanélküliségre nem az a válasz, hogy takarodjá dolgozni lusta geci, hanem az, hogy akkor adunk ingyenes tömegközlekedést, hogy segítsünk a bajban. Egy csomó egészségügyi intézményben valósult meg egészségügyi fejlesztés. A drogostól nem elveszik a szabadulás lehetőségét, nem csak kriminalizáció van, hanem segítségnyújtás is. A hajléktalan elől nem ráccsal lezárják az aluljárót, mint ahogy Tarlós csinálta, hanem igyekeznek a fővárosi hajléktalan ellátást fejleszteni, lakhatási programokat indítani (V.ö. Iványi Gábor állami vegzálása.) A melegek ellen nem gyűlöletet szítanak, hanem a főpolgármester is ott van a Pride-on. Eközben az állam több józsefvárosi lakóházból azért hajítja ki az ott lakó, vagy inkább ott nyomorgó embereket, hogy a saját propagandáját harsogó egyetem kaphasson újabb épületet. Míg az állam beszántotta az FSZE-t, addig a főváros a saját szerény lehetőségeihez képest támogatni igyekezett a kisebb színházakat.

Brüsszel szidása helyett 5 milliárd forint közvetlen EU-s támogatást szereztek Budapestnek. Nagyon jó lenne, ha a jövőben még több forráshoz juthatnának a városok önkormányzatai közvetlenül, a magyar állam lenyúlásai nélkül.

Ja, és egy csomó helyről kibaszták a Metropol nevű propaganda szemetet, hát ezért külön jár egy pont.

Szerintem ez a helyes irány, ezért én Karácsony Gergelyre fogok most szavazni. (És nem, nem haragszom rád, ha te meg nem.)