#ösztöndíjat meg sosem fogok kapni

[halfturn]

le kellett mondanom a leak előfizetésem mert még mindig nincs munkám <///3

[lillainindia]

Indiai Check-In – avagy az első hét már el is telt (vagy 2?)

Fuhh nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is ott, hogy nem vagyok egy nagy blogoló. Próbálom majd röviden összefoglalni a dolgokat, de úgy, hogy ne maradjon ki semmi lényeges. De ez az első bejegyzés biztos hosszú lesz és részletes, annyi mindent kell mesélnem.

Már egy hete itt vagyok. Nagyon furcsa, mert olyan gyorsan eltelt ez a hét, mintha csak tegnap érkeztem volna meg, mégis annyi minden történt, mintha már egy hónapja itt lennék. Elég paradox, de tényleg így van.

Amúgy tanulni jöttem ki ide Campus Mundi ösztöndíjjal Új Delhi közvetlen szomszédságába a gurgaoni MDI-ba (Management Development Institute), ahol lényegében ugyan azt tanulom, mint otthon. Olyan tárgyakat vettem fel, amik érdekelnek, kis statisztika, marketing és menedzsment. Az a jó, hogy minden kint teljesített tárgyamat elfogadják majd otthon, mondjuk nem mintha lenne rá szükségem, de azoknak hasznos infó lehet, akik gondolkoznak hasonló utazásban. Ki akartam kicsit szakadni a mindennapokból és kitaláltam, hogy a hátamra veszem a világot és Indiába emigrálok 3 hónapra,  hogy új embereket és új kultúrát ismerjek meg. Ez az igazi célom, eddig elég jól haladok vele…

Hogy miért India? (Ezt csak azért írom le, mert sokan kérdezik.)

Úgy kezdődött, hogy tavaly volt nálunk Szegeden egy vendégelőadó, Sumita Rai, akinek felvettem az óráját. Örültem, hogy Finnország után végre angolul tanulhatok valamit. Nagyon tetszett az óra is, az is ahogyan előadta. Ő mondta a kurzus végén, hogy van lehetőség kimenni hozzájuk tanulni ösztöndíjjal. Itt elültette a bogarat a fülemben. Utána elkezdtem utána járni a dolgoknak, meg történt 1-2 dolog, ami miatt úgy éreztem, hogy ki kell szabadulnom a hétköznapokból és látni, átélni valami teljesen újat. Persze a szüleim nem nagyon örültek, hogy India… de később kiderült, hogy nem is lenne lehetőségem máshova menni szóval maradt ez. Szóval mondtam, hogy bocsi Anya és Apa, de ez az én döntésem, már nem vagyok kislány. Az ösztöndíjat is megkaptam, így már nem volt semmi, ami visszatartson. Szóval így kezdődött ez a kis kaland….

Az út

A gépem 16:00-kor indult Pestről és reggel 9-re értem új Delhibe. Az Emiratesszel utaztam, ami elég szuper légitársaság. Nekem legalábbis nagyon tetszett. Eddig még csak fapados légitársaságokkal utaztam, de ez nem az volt. Volt egy átszállásom Dubaiban, így 2 repülőn is utaztam. Mind a kettőn kaptunk enni, inni elég jó kajákat. Az ülés szuperkényelmes volt, volt elég hely. Minden ülés hátuljába be volt építve egy kis képernyő, ahol lehetett TV-zni, filmeket nézni (megnéztema  a baby boss-t és a lego batmant :D) , zenét hallgatni vagy nyomon követni a repülés adatait. Szóval szuper volt.

Emirates menü.

A legjobban viszont az tetszett amikor belerepültünk a naplementébe. Kelet felé repültünk, ahol ugyebár hamarabb megy le a nap, ezért menet közben volt egy pont, ahonnan mögöttünk a naplementét lehetett látni, előttünk pedig a nagy sötétséget, ahol már este volt. Fantasztikus élmény volt Nekem, mert alapból a naplemente a kedvenc napszakom, imádom.

A másik nagy élmény az volt, hogy láthattam Dubait este fentről kivilágítva és a Burj Khalifát is, ami jelenleg a világ legmagasabb épülete. Dubaiban a repülőtéren találkoztam a 2 marokkói lánnyal, akik szintén ott szálltak át, és közös géppel jöttünk tovább Delhibe. Mind a ketten nagyon aranyosak: Lobna és Salma. Jó volt, hogy nem egyedül kellett eljutnom a reptérről a campusra. Várt ránk egy taxi, és ami utána következett az fenomenális…. az Indiai közlekedés.

Dubai fények

Találkozás a marókkói lányokkal (nagyon álmos voltam).

Indiai közlekedés

Erről muszáj írnom pár sort, mert ez volt számomra az első kulturális sokk. Itt nincsenek közlekedési szabályok. Van pár tábla, felfestések, pár lámpa… még rendőrök is az út mellett. De itt senkit nem érdekelnek ezek a dolgok. Megy mindenki arra, amerre lát. Hihetetlen… mindenki egyfolytában dudál. Centikra száguldanak el egymás mellett az autók. És ez nekik természetes. Egy másodpercre sem esnek kétségbe. A keresztbejövő forgalom sem várja ki, hogy szabad legyen az út, mert akkor sosem jutna át a kereszteződésen. Mindenki elindul és egymást kerülgetve, meg dudálva eljutnak a kocsik A-ból B-be. És nem csak a kocsik teszik ezt, hanem a motorosok, a biciklisek, a gyalogosok és a tuk-tuk. Szóval egy nagy kavalkád, amit szerintem csak ők látnak át, nekem meg halálfélelmem van. :D

(Tuk-tuk= 3 kerekű járgány, általában 3 személy + a vezető fér el, ponyvával van leterítve a váz, de oldalt nincs ajtaja)

Miért dudál mindenki? Megőrültek? Meg lehet süketülni….

1. nap

Szóval miután megérkeztünk, megkaptuk a szobáinkat. Én őszintén szólva az otthoni riasztgatások után a legrosszabbra számítottam, de elnöki lakosztályt kaptunk. 2-en vagyunk egy szobában, az én szobatársam egy Stefani nevű német lány lett, akit Stefnek hívunk csak. Kedves lány, de eléggé német. Nekem néha furcsa kicsit, túl kimért de egyébként meg nincs vele baj. Ő is sportol, jól megvagyunk. J Szóval van egy nagy szobánk, egy nagy nappalink + erkély, egy konyhánk, amit nem fogunk használni, mert se sütő, se semmilyen gép nincs benne, meg egy normális fürdőszobánk is.

A lakosztályunk :)

Nagyon álmos voltam első nap, mert nem tudtam a repülőn aludni, de napközben sem akartam, hogy ne legyen jatleg-em, szóval próbáltam elfoglalni magam napközben. Kipakoltam, berendezkedtem, körbe mentem a területen. Egyébként nagyon szép és nagyon zöld itt minden, de van 1-2 számomra furcsa dolog. Például van játszótér a campuson belül, meg romos építési terület is. Ja és rengeteg kutya. Ott vannak mindenhol, de senkit nem érdekel. Itt hozzá vannak szokva az emberek ehhez. Nagyon aranyosak, nem bántanak senkit. Még „Dog feeding point” (kutya etető hely) is van a campuson belül. Amúgy ez nem csak a campuson belül, hanem mindenhol érvényesül, hogy az utcák tele vannak kutyákkal meg tehenekkel. Érdekes módon macskák nincsenek sehol, mintha száműzték volna őket az országból.

A kollégium előtt...

Este

És nappal

Elhagyott építkezés az iskola területén.

Játszótér a gyerekeknek. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy mindenki itt lakik bent a campus területén. Nem csak mi, hanem az összes tanár és azok családja is, illetve minden itt dolgozó.

Aloe vera ültetvény és kis kert a campuson belül

Kaja

A suliban van menza (reggeli, ebéd vacsora), egy szinte non-stop büfé, ahova mindig lehet menni enni-innivalóért, ez a Sharma, illetve napközben nyitva van két kisebb büfé is, ahol snacket, szendvicset, kávét (15 rúpia) lehet kapni. Egyébként minden nevetségesen olcsó itt. Már az első nap a menzán ettem, ahol az ebéd és a vacsora 60-60 rúpiába, a reggeli pedig 40-be kerül. Ha forintba átszámoljuk (4x-es szorzó), akkor reggel 160, délben és este pedig 240 forintért tudom tele enni magam, mivel annyit szedek, amennyit akarok, és még repetázni is lehet. Mindig van rizs, valamilyen szósz, amiben általában hüvelyesek vannak valamilyen zöldséges étel, illetve desszert is. És heti 3x vacsorára adnak csirkét. 1 hét alatt egyszer sikerült csirkét ennem, akkor is két falatot, de egyébként egyelőre nem is hiányzik annyira. Teljesen jól megvagyok az itteni kajával, éhezni nem fogok. Ráadásul annyira nem is vészesen erősek, fűszeresek az ételek, hogy ne tudjam megenni.

Így néz ki egy menzás kaja.

Szóval az első nap berendezkedtem, körbe jártam a campust, illetve megismerkedtem a többiekkel és a buddymmal is, Dhwani-val, aki nagyon jófej és segítőkész. Örülök, hogy ilyen jó buddyt kaptam.

Ugye már említettem, hogy milyen őrült itt a közlekedés. Mikor megérkeztem, illetve előtte is azt hittem, hogy nem fogok sokat kijárni a campus területérről. Hát már a 1. napon rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. Ugyanis el kellett menni sim kártyát szerezni nekem. Az egyik mentor Shivam mondta, hogy elkísér, de előtte el kéne mennünk a „bike”-jáért a szervízbe. Na már itt megijedtem, hogy én abban a forgalomban biciklizni fogok, de utána kiderült, hogy nem bicikliért megyünk, hanem egy motorért. Nem lettem nyugodtabb a ténytől, főleg, hogy sisakom sem volt. Mondjuk itt úgy közlekednek, hogy 3-4 ember ül egy robogón meg 10 ember egy kocsiban… szóval semmin nem kell meglepődni. Szerencsésen eljutottunk a 14. sectorba, ahol sim kártyát lehetet venni.

Még egy megjegyzés az indiaiakról: mindig mindenhol egy csomó személyes adatot kérnek tőled.

Egy darab sim kártya megvásárlása fél órát vett igénybe, mert annyi adatot kellett megadni hozzá. Cserébe viszont 500 rúpia volt (2000 Ft) és 85 napig érvényes. Napi 1 GB-t tudok lenetezni és minden indiai számot ingyen hívok, szóval megérte. Utána még Shivam meghívott egy sütire is, csak utána jöttünk vissza a Campusra. De az a motorozás egy élmény volt.

2. és 3. nap – India 2 arca

A további ismerkedés és berendezkedés mellett más dolgok is történtek. Második nap kitalálták a többiek, hogy menjünk el egy igazi bazárba. 6-an mentünk Stef, Lobna, Salma, én, illetve Chris (osztrák srác) és Hendrik (német srác). Ez a hely komolyan egy olyan bazár volt, mint amilyet a filmekben lehet látni. Szűk sikátoros utcák, tele nyitott boltokkal, az emberek a földön ülnek, a házak között színes hirdetések vannak felfüggesztve. Minden csupa szín, csupa kavalkád és igen…. csupa bűz is. Nem tudom, hogy mikor fogom megszokni ezeket a szagokat, ha egyáltalán megfogom, de elég gyomorforgató néha-néha.

A másik dolog, amivel nem vagyok kibékülve az a szemét. Értem én, hogy sokan vannak, de komolyan ennyire nemtörődömnek kell lenni? Itt egy gyönyörű ország, és mindenki össze-visszadobálja a szemetet, nem érdekli őket az, hogy egyről a kettőre jussanak, pedig sok mindent el lehetne érni, ha az emberek nem érnék be itt a minimummal (vagyis az emberek többsége). 3-4 éves, csontsovány kisgyerekek jöttek oda hozzánk kéregetni. Nem volt a legkellemesebb élmény, főleg, hogy nem álltak le.

Ja ás a piacon is, ezekben a szűk utcákban jönnek a motorosok dudálnak állandóan… esküszöm, hogy ezt élvezik. Vettem magamnak 2 nadrágot (150 rúpia/db), mert mondták, hogyha kimegyek a campusról nem árt, ha hosszúban vagyok, de 36 fokban nem voltam hajlandó farmert felvenni, szóval a bazárba is térdgatyában mentem. Lehet paranoiás vagyok, de mintha mindenki meg is nézett volna miatta. Érdekes élmény volt a bazár, de tuti megyek még párszor.

Másnap megkaptuk az első eligazítást az órákról, üdvözöltek miket, kaptunk kis túlélőcsomagot és meghívtak minket sütizni és teázni. Ez már délután volt. Utána kitalálták a többiek, hogy menjünk el egy helyre, aminek CyberHub a neve. Hát ez megint teljesen más világ volt, a másik véglet. Teljesen nyugati színvonal, nyugati légkör, nyugati árak. Egy sör 1200 Ft, szuper étterem, minden csilivili. Jól éreztük magunkat. (Egy szomorú dolog történt, a norvég lányt felhívták, hogy valami történt az öccsével [nem tudni azóta sem, hogy mi], szóval ő és a barátja még aznap este hazarepültek. Azóta sem hallottunk felőlük, nem tudjuk, hogy visszajönnek-e.)

A többiek itt találták ki, hogy el kéne mennünk a hétvégén a hegyekbe, mert ott jó idő van, és később nem is nagyon tudunk majd menni, mert túl hideg lesz hozzá.

Na szóval 2 nap alatt megtapasztaltam India két arcát, és ezek még nem is a legnagyobb szélsőségek voltak.

4. nap

A többiek elkezdték szervezni a kis utazást, én órán ültem már, és nem tudtam, hogy menjek-e velük vagy sem. Annyira szervezetlen volt minden, csak azt tudtuk, hogy menni kéne, de hogy mivel, hova és hogy hol alszunk azt nem tudtuk. Ott volt bennem az érzés, hogy ezt nem hagyhatom ki, de ugyanakkor az is, hogy ez biztos jó ötlet-e így? Végül úgy döntöttem, hogy mennem kell a többiekkel. Ebédnél sikerült rábeszélnek Abisheket, az Indiai „ESN” vezetőjét, hogy jöjjön velünk, ami nagyon megnyugtatott, mert ő már volt azon a helyen, ahova mentünk, meg tud hindiül is. Tényleg jó hasznát vettük az úton, amellett, hogy alapból egy hihetetlen kedves és jószívű ember.

Igazából lényegében már ezen a napon el is indultunk. Állami busszal, Delhiből, fel északra Manaliba. Először el kellett metrózni a buszállomásra. Nagyon jó Delhiben a metró… de nagyon durván zsúfolt is, és hosszú. Körülbelül 1 órát álltunk a metrón mire eljutottunk oda, ahova akartunk, és utána még várni kellett 1,5 órát a buszra. Este 7kor indultunk, a buszunk is szuper volt. Légkondis, tágas, kényelmes székekkel, még lábtartó is volt a széken. Én Omar mellett ültem, mert ragaszkodott hozzá, hogy jó zenéket akar nekem mutatni. Ebből az lett, hogy kb. végig Margaret Islandet hallgattunk, és annyira megszerette, hogy azóta is folyamatosan azt kéri, hogy tegyem be. Én pedig megtanultam a szövegeket. Egész éjszaka utaztunk, 1x álltunk meg, de az utolsó 9-10 órában nem volt megálló. Nem tudtunk pisilni. Én kb semmit nem aludtam, mert mire elálmosodtam már a hegyekben voltunk a szerpentinen, és ezek a sofőrük tényleg állat módjára vezetnek a csupa kátyús úton. Eleinte halálfélelmem volt mikor megláttam, hogy milyen szakadékok mellett száguldozunk, de aztán rájöttem, hogy tudják, hogy kell vezetni.

5-6-7. nap – Kirándulás

Reggel 8-9 között érkeztünk meg Manaliba, ahonnan egy kocsi bevitt minket a városba. Egyébként 10-en jöttünk el: Salma, Lobna, Stef, Omar, Abishek, Hendrik,Chris, Ilias (belga srác), Edoardo (olasz srác) és én. Manali óvárosában megreggeliztünk, utána pedig elmentünk Solan völgyébe, ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Itt egy sífelvonóval felmentünk még magasabbra, ahonnan még jobb volt a kilátás.

10-en egy kocsiban....kicsit zsúfolt :D

Manali reggel

Szent tehenek

Ezután elmentünk egy másik településre, ahol volt egy templom és egy hőforrás, amiben meg lehetett fürdeni. Persze én ezt nem akartam kihagyni. Steffel eldöntöttük, hogy fürdünk egyet. Viszont olyan forró volt a víz, hogy én csak derékig tudtam belemenni, mert azt hittem megégek. Ezután nem jöttünk ki a templomból, hanem meg akartunk várni a 3 órát, mert akkor nyitották meg a templom belsejét. Addig ott ültünk az udvarban. Ekkor elkezdtek odajönni hozzánk indai emberek. Mindenki fényképezkedni akart velünk, és kérdezték, hogy honnan jöttünk. Nagyon vicces volt. Amikor kinyitott a templom akkor sem lehetett bemenni csak benézni, ahol ott volt az egyik indiai isten/szellem szobra. Meg kellett kongatni egy harangot, meghajolni előtte, utána pedig tartani a keznket amibe tettek egy kevés szentelt vizet, ebbe belekortyolni, a majd a maradékot a hajunkra kenni. Az érdekes, hogy aki adta a vizet az csak nekem (a csapatunkból) a homlokomra húzott egy narancssárga csíkot. Abishek azt mondta, hogy én vagyok a kiválasztott.

A templom 

Én, a kiválasztott :)

Ezután még egy buddhista templomot is megnéztünk, ahol megpróbáltam meditálni is.

Mikor itt végeztünk visszamentünk Manaliba körül nézni, illetve megvacsoráztunk egy szuper helyen. Érkezésem óta akkor ettem először csirkét. Butter Chicken volt a kaja neve, nagyon finom, majd otthon el kell készítenem. Viszont elnéztük az időt, és lekéstük azt a buszt, ami elvitt volna minket Kasolba, ahol a szállásunk volt. Így egy másik busszal megtettük az út felét egy településig, és reméltük, hogy ott majd találunk taxit vagy valakit, aki elvisz. Ez busz amúgy már nem volt olyan elnöki, mint a másik. Ez egy tipikus., átlagos indiai busz volt. Sok emberrel, főleg férfiakkal. Piszkos és zsúfolt, de elértük a várost. Viszont mire odaértünk már késő volt, és alig találtunk egy kocsit, aki elvitt volna minket Kasolba. A helyiek egyébként nagyon kedvesek voltak, segítettek, hogy legyen valaki, aki elvisz minket. De kb. egy órába telt, mire kocsit találtunk, már eléggé aggasztó volt a helyzet.

Éjfél körül értünk Kasolba a Royal Palace hotelbe, ami 10/10-es hotel volt. Szép, tiszta, színvonalas. És a legdurvább, hogy 800 rúpiába került egy éjszaka (3200 Ft). Otthon hol találnánk hotelt ilyen áron? Másnap később keltünk, mint terveztük, és még utána meg is reggeliztünk a hotelben.ű

Ezután egy újabb kocsi elvitt minket Tosh-ba, ahonnan indult a hegyi túránk útvonala. Egy 13 km-es hegyi túrának néztünk elébe. Én annyira nem voltam oda az ötletért, mivel alapból nem szeretek gyalogolni sem, nemhogy túrázni, és alföldi lányként az emelkedőkhöz sem vagyok hozzászokva. Ez az útvonal pedig meredek is volt. Még engem is megizzasztott pedig azért elég jó kondiban vagyok, de a végén már azt kívántam, hogy csak legyünk ott. Egyébként a csapat nagy része rendszeresen túrázik, őt nagyon gyorsan mentek. Én nem akartam sietni, hanem inkább ki akartam élvezni a tájat, a természetet, ezért lassabbra fogtam. Így 3-an: Lobna, Omar és én lemaradva a többiektől, lassabban tettük meg az utat. Közben sok-sok képet csináltunk, és megismertünk más csoportokat.

Omar  & Lobna

Gyönyörű volt. A kilátás, a fák, a színek, a vízesések… nincsenek szavak rá. Útközben két kecske/birka csordával is találkoztunk, akiknek át kellett adni az utat, amíg elhaladtak. Az is hatalmas élmény volt. Pont naplementére értünk fel a csúcsra, ahol a táborok voltak, ahol sátrakat lehetett bérelni.  Nagy nehezen az egyik helyen, ahol lehetett enni kapni megtaláltuk a többieket, és igazából ott is ragadtunk. Ennek a helynek a belső része olyan volt, hogy beléptél, és egyből le kellett venned a cipődet, mert utána volt egy emelvény, ahol matracok, párnák és kis asztalok voltak. Volt egy kályha is, ami be volt gyújtva, és addigra annyira lehűlt a levegő, hogy nem akartunk elmozdulni mellőle. Itt vacsoráztunk. Nagyon bevacsoráztunk, mindenféle indiai kaját, utána pedig megbeszéltük a tulajdonossal, hogy engedje meg, hogy ott is aludjunk, mert lusták voltunk új helyet keresni. Sokat beszélgettünk, nevettünk, zenét hallgattunk és UNO-ztunk az este alatt. Illetve kimentünk megnézni a csillagokat a sötétben.

A “szállás”

A vacsora - minden indiai

Kb. éjfélkor aludtunk el. Reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Ez keresztbe vágta a terveinket, mert időben akartunk kelni, hogy még legyen idő elmenni megnézni egy települést mielőtt haza kellene indulnunk. De így tovább aludtunk, utána volt egy reggeli lakománk is. Majd elmentünk fürdeni, ugyanis itt is volt egy hőforrás, de ez kevésbé volt forró, mint a másik. Ez is nagyon meleg volt, de ebbe bele lehetett menni teljesen. Nagyon jó élmény volt.

Reggeli életkép:

Az eső nem állt el teljesen, de elcsendesedett. Összepakoltunk, fizettünk (fejenként 850 rúpiát a szállásáért, a vacsoráért és a reggeliért – vicc), és elindultunk lefelé a hegyen. Kicsit nehéz volt főleg, hogy csúszott minden az eső miatt, meg pláne nekem, aki teljesen tapasztalatlan ilyen terepen. Hamar le is maradtunk Lobnával a többiektől (megint). Pedig tényleg én olyan gyorsan mentem, ahogy csak bírtam. Ez nem is lett volna baj, ha nem egy másik útvonalon mentünk volna visszafelé. Volt egy pont, amikor nem tudtuk, hogy jó felé megyünk-e, és azt hittük, hogy eltévedtünk. Szerencsére sikerült utolérni a többieket egy büfénél, és megnyugodtunk. Nagyon nagy iramban siettünk le a hegyről, én nagyon el is fáradtam. Mondtam, hogy én soha többet nem szeretnék túrázni vagy hegyet mászni. Ez nem nekem való, de tényleg…

Túra után visszamentünk abba a városba, ahol előző este kocsit kerestünk, mert innen indult vissza a buszunk Delhibe. Egyébként a kocsis, aki vitt minket nagyon jófej volt, mindenkit ismert. Kiderült, hogy ügyvéd.  A városban több órát kellett várnunk a buszra, ami ráadásul késett is, szóval csak este 10 után indultunk vissza Delhibe. Szerencsére ezúttal fáradt voltam, és így végig aludtam az egész utat. 11-re értünk Delhibe, onnan pedig überrel mentünk a campusra, de még így is 1,5 óra volt odaérni, szóval mind a két hétfői órámról lemaradtam. Mondjuk annyira nem voltam szomorú.

Ésatöbbi...

Ezt a blogot másnap, kedden kezdtem el írni, de utána elmentem focizni a fiúkkal! Igen, nagyon, nagyon jó érzés volt megint játszani, és ügyes voltam. Még a fiúk is mondták, hogy jó vagyok. Ezért a blogot szerdán akartam befejezni, de akkor beütött a krach. Lázas lettem. És az is voltam egészen hétfő reggelig. Mikor magasabb, mikor alacsonyabb volt a lázam, emellett gyenge voltam, fáradt, fájtak a szemeim és izomfájdalmaim voltak. Nem igazán tudták, hogy mitől volt, de valószínűleg valami helyi vírust sikerült összeszednem. Ez azért volt szomorú, mert a többiek közben kirándulni voltak Jodpurban és Jaipurban, amit így ki kellett hagynom, de majd bepótlom. Vicces volt, mert ketten maradtunk Omarral az összes külföldi diák közül. Omar egyébként nagyon kedves volt, hozott kaját, próbált felvidítani és nem hagyta, hogy sokat legyek egyedül. Állandóan aludtam vagy sorozatot néztem. Elkezdtem a Suits-ot, majdnem a 2. évad végén vagyok már. Egyébként voltam kórházban is, hát kicsit más volt a színvonal, bár Abishek azt mondta, hogy ez nem egy top kórház volt, de normális. Kb lehetett volna egy vasúti váróterem is, annyira nem volt kórház hangulata, a beteg embereket leszámítva persze.

Végre túl vagyok rajta, szóval be tudtam fejezni az írást, így lett az egy hétből kettő. Most persze, hogy jól lettem kijött valamilyen bőrallergia rajtam. És ég a bőröm, nagyon fáj. Nem tudtam aludni sem, annyira rossz volt, és még mindig az. Nem tudom, hogy mi van velem, de kezd már nagyon elegem lenni ebből, mert így nem tudom élvezni az itt létet.

Még valami, ami kimaradt - időjárás

Meleg van. Nagyon. És nem azzal van a baj, hogy napközben a hőmérséklet 32-37 fok között ingadozik, hanem az, hogy nagy mellette a páratartalom. Ez azt jelenti, hogy 40-45 fokos a hőérzet legtöbbször, de van, hogy még magasabb. Én alig várom már, hogy kicsit hűvösebb legyen. Elvileg 2-3 hét múlva várható. Egyébként az eső nem sokat esett ahhoz képest, hogy elvileg monszun van, kb. 2x ha esett. A hegyekben jó idő volt 20-25 fok. Ott kéne tölteni az időt, amíg itt le nem hűlnek a dolgok. :)

Elég hosszúra sikerült ez az első bejelentkezés, de túl sok inger ért, amit meg kellett osztanom. Most már csak akkor írok, ha valamilyen érdekes történik vagy, ha megyünk kirándulni valamerre. 

Köszi, hogy elolvastad! :)