#örökölt sors

[andyesisaidyesiwillyes]

2022-es olvasmányok:

1. Debra Pascali-Bonaro, Elizabeth Davis: Orgazmikus szülés. Útmutató a biztonságos, élvezetes és örömteli szülésélményhez. (5/4)

2. Bódi Péter: Hype (5/3)

3. Robin Lim: Gyermekágy. Testi-lelki útmutató az anyaság első hónapjaira (5/5)

4. Sarkadi Zsolt: A banánujjú ember (5/3)

5. Krasznahorkai László: Herscht 07769 (5/2)

6. Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors (5/3)

7. Borda Réka: Égig érő csalàn (5/4)

8. Závada Péter: Gondoskodás (5/2)

9. Vonnák Diána: Látlak (5/5) !

10. Fenyvesi Orsolya: Mindig kezdetben (5/4)

11. Tóth Réka Ágnes: Ultraibolya (5/3)

12. Moesko Péter: Őszi hó (5/5)

13. Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek (5/5) !

14. Mán-Várhegyi Réka: Vàzlat valami máshoz (5/3)

[angelofghetto]

Amúgy a régiek tudtak valamit. A vályog télen jobban tartja a meleget, nyáron pedig kiereszti a nedvességet, és azt elpárologtatva amolyan természetes légkondiként működik. Ezért nem mindegy, hogy mivel szigetelik. Egyetlen kriptonitja a víz. Ezt régen 6 sor tégla alappal oldották meg.

[fouldchildtiger]

2024. február 20

Donald Trumpnak igaza van a NATO-val kapcsolatban

Írta: 

Steve McCann

Ahogy azt szokása, Donald Trump felrobbantatta az amerikai politikai intézményrendszert és az örökölt médiát, amikor felidézte, hogy találkozott egy „nagy ország” meg nem nevezett elnökével az Észak-atlanti Szerződés Szervezetével (NATO) kapcsolatban. Trump beszédében a vezető megkérdezte tőle: „Nos, uram, ha nem fizetünk, és Oroszország megtámad, megvéd minket?” Trump így válaszolt: „Nem, nem védelek meg. Sőt, arra biztatnám őket, hogy tegyenek, amit csak akarnak. Fizetned kell."

Szinte azonnal a bolti vádak lavina, miszerint Trump Putyin-szikó, aki elhatározta, hogy átadja Európát a tomboló Oroszország gyengéd kegyelmének, betöltötte az éteret, és telítette az internetet, lehetővé téve a demokratáknak és szócsöveiknek az örökölt médiában, hogy újjáélesszék a régóta leleplezett Oroszországot. 2016–2017-es összejátszást okozó álhír.

Úgy tűnik, Trump sok európai vezetőt és az európai média nagy részét is megdöbbentette. Olyannyira, hogy a New York Times egy cikket közölt „Trump kirohanása a NATO-val kapcsolatban, Európát arra késztetheti, hogy egyedül menjen” címmel, miközben egyre több európai vezető csendben megvitatja egymás között, hogyan készülhetnének fel arra a lehetőségre, hogy Amerika kivonja magát a szövetség központi eleme.

Európa vezetői végre kezdik megérteni az amerikaiak többségének véleményét, akiket egyre jobban aggaszt a szinte megoldhatatlan hazai válságok végtelennek tűnő litániája, az egekbe szökő államadósság és az Egyesült Államok szörnyű jövője.

A Pew legutóbbi közvélemény-kutatása szerint az amerikaiak 55%-a szerint az Egyesült Államoknak kevesebb figyelmet kellene fordítania a tengerentúli problémákra, és az otthoni problémákra kellene koncentrálnia, míg 43%-uk szerint az Egyesült Államoknak aktívnak kell lennie a világ ügyeiben.

A történelem bebizonyította, hogy amint egy katonai szövetség kinyilvánított célja már nem létezik, vagy drámai módon meg kell változtatni, vagy fel kell oszlatni, különben más célokat fog felvállalni, amelyek elkerülhetetlenül káoszhoz vezetnek. A NATO hierarchiája most a DEI (Diversity, Equity, and Inclusion) globalista változatát hirdeti a szövetség irányadó politikájaként.

E váltás részeként arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az első védelmi vonal már nem katonai, hanem  a tagállamok szabad polgárainak cenzúrázását és ellenőrzését szolgálja, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a „dezinformáció” ne érintse a a NATO nemzetei közötti választások „megfelelő kimenetele”.

A NATO-n keresztül Amerika 75 éve Nyugat-Európa elsődleges katonai védelmezője. Ezalatt az idő alatt Amerika közvetlen kiadásai (katonai lábnyom, megfigyelés és katonai segélyek) Európán belül megközelítőleg 4,0 billió dollárt (2024 dollárban) tettek ki az Egyesült Államok nukleáris esernyője és haditengerészeti hadereje mellett, amelyek megvédték Európa nemzeteit. háromnegyed századig.

A NATO és ezek a kiadások szükségszerűek voltak, amikor a nukleáris és agresszíven hadviselő Szovjetunió jelentette a legnagyobb veszélyt a globális békére, de ez a fenyegetés 1991-ben megszűnt.

A NATO-ban való aktív részvétel megszakításának kulcstényezői a következők: 1) súlyosan kiegyensúlyozatlan pénzügyi kötelezettségvállalások, 2) radikális politikai álláspontok és 3) az Egyesült Államok által a NATO Charta, nevezetesen az 5. cikk alapján vállalt kötelezettségei, amely kimondja :

A felek megállapodnak abban, hogy egy vagy többük ellen Európában vagy Észak-Amerikában végrehajtott fegyveres támadást valamennyiük elleni támadásnak kell tekinteni, következésképpen megállapodnak abban, hogy ha ilyen fegyveres támadásra kerül sor, mindegyikük segíti az így támadott felet vagy feleket. a szükségesnek ítélt intézkedések megtételével, beleértve a fegyveres erők alkalmazását is, az észak-atlanti térség biztonságának helyreállítása érdekében.

Az 5. cikk miatt az Egyesült Államok nem kerülheti el, hogy részt vegyen a játékvezetésben vagy az európai országok közötti katonai vagy biztonsági vitákban. Ezért, miután Amerika bejelentette, hogy felhagy a NATO-ban való aktív részvételével, az 5. cikkelyt a következőképpen kell módosítani:

A felek megállapodnak abban, hogy Európában egy vagy többük ellen irányuló fegyveres támadást valamennyiük elleni támadásnak kell tekinteni, és következésképpen megállapodnak abban, hogy ha ilyen fegyveres támadás történik, mindegyikük segítséget nyújt az így megtámadott Félnek vagy Feleknek azzal a tudattal, hogy az Egyesült Államok részvételét és fegyveres erőinek felhasználását az Egyesült Államok Kongresszusának kell jóváhagynia.

A Charta módosításának a Szovjetunió 1991-es példátlan összeomlása és széttöredezése után kellett volna elkezdődnie, és 1993-ban felgyorsulnia, amikor létrejött az egységes gazdasági, szociális és biztonsági politikát folytató Európai Unió. Ez volt az ideális politikai eszköz Európa számára, hogy a Szovjetunió összeomlása után felvállalja az önvédelem terhét.

Az Európai Unió és Nagy-Britannia lakossága három és félszer nagyobb (512 millió vs. 144 millió), bruttó hazai terméke pedig közel tízszer nagyobb (20,0 billió dollár vs 2,2 billió dollár), mint Oroszországé.

Az európai kettősség és az amerikai politikai osztálynak az a szükséglete, hogy egy gonosz külföldi ellenfelet kelljen becsapni, életben tartotta az amerikaiak által uralt NATO-t a lejárati dátuma után. Rövidlátásukban a globális elitek újradefiniálták a NATO eredeti célját azzal, hogy nemcsak kiterjesztették, hanem a Szovjetunió egykor jogos félelmét a lényegesen kisebb és sokkal kevésbé félelmetes utódjára, Oroszországra ruházták.

1991 óta a NATO 15 új taggal 31 országra bővült . Finnország kivételével mindegyik korábban független nemzet volt, amelyet a Szovjetunió megszállt, köztük néhány Oroszországgal határos. Talán érthető, hogy az orosz paranoia drámaian kiéleződött.

Ez az évszázados paranoia, az amerikai uralkodó elit démonizálása és a volt szovjet köztársaságok, például Ukrajna NATO-csatlakozásának fenyegetése, valamint a burjánzó belső korrupció aláásta Oroszország demokratizálási törekvéseit, és egy új orosz felemelkedéshez vezetett. egy brutális és megalomán Vlagyimir Putyin által vezetett autokratikus oligarchia, amelyet Oroszországon belüli könyörtelensége és Ukrajna inváziója is jól példáz.

2008-ban az Egyesült Államok és a NATO kettősen megállapodtak abban, hogy Ukrajnát a NATO-taggá teszik. 2021 júniusában nyílt megbeszélések is folytak a Biden-kormányzat és Volodimir Zelenszkij között Ukrajna NATO-csatlakozásáról. A valóságban Ukrajna soha nem csatlakozhat a NATO-hoz.

Ha az Egyesült Államok és a NATO őszinte lett volna az ukránokkal abban a tényleges szándékukban, hogy soha nem engedik be őket a NATO-ba, és ezt követően elegendő fegyverrel látták volna el őket egy esetleges invázió meghiúsításához, akkor a háború elkerülhető lett volna.

A NATO és Ukrajna évekig tartó párosodási tánca volt az ürügy, és Joe Biden katasztrofális megadása és Afganisztánból való kivonulása volt a katalizátor, amely előidézte Putyin végzetes döntését, hogy megtámadja Ukrajnát.

Huszonnégy hónap, mindkét oldalon ezrek halála és az I. világháborúra emlékeztető patthelyzet után Oroszország katonai papírtigrisnek tűnt, amelynek csak nukleáris arzenálja és hatalmas fosszilis tüzelőanyag-tartalékai támasztják alá jelentős szereplőként. a nemzetközi színtéren. Ukrajna a Szovjetuniótól való függetlensége óta az volt, amilyen mindig is volt: egy kvázi tekintélyelvű kormányzattal rendelkező nemzet, amely féktelen korrupciótól hemzseg.

Európa nemzetei teljes mértékben képesek kezelni Oroszországot és más európai biztonsági ügyeket. Az Egyesült Államoknak szinte megoldhatatlan belső problémáira és egy Oroszországnál sokkal nagyobb globális fenyegetésre kell összpontosítania: a kommunista Kínára.

[bdpst24]

Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs önismereti kártyákat készített

Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs önismereti kártyákat készített

Legyen a családi múlt erőforrás – vallja az Örökölt sors és a Szabad akarat szerzője, aki olyan kártyákat készített, amelyek inspiráló módon segítik a tartalmas beszélgetéseket, ezáltal támogatva a mélyebb önismeretet és a múlt feltárását. A klinikai szakpszichológus állítja, a múlt ismerete és megértése elengedhetetlen a régi sérülések, traumák gyógyításához, amelyek jelentősen formálják a…

[onsieluenkeli]

Most nálunk is előjött az a bizonyos örökölt sors, és generációs trauma konfliktus, ami várható volt. Egyszer már gyerekként végignéztem ahogyan szétesett a nagyobb család. Vélemény különbségek, csalódások, és gyűjtögetett sérülések miatt. Azok a hetek és hónapok, mélyen fájdalmasak voltak, és borúsak. Sok minden megváltozott utána. Elég durva volt.

Olyan mint amikor a szülők válnak. Szereted őket végtelenül, és rengeteg mindenre büszke vagy, de a problémákat is látod, és nem tudsz kívülállóként segíteni, bármennyire is jó lenne. És mindent érzel, hisz szereted őket.

A mostani konfliktusok régieknek a lecsapódásai, ezeket már nem lehet helyrehozni. Érdekes hogy pont HalottakNapjára bukott ki... És persze hogy fáj.

Örölt Sors = Amikor ugyanazokat a viselkedés, sértődés, veszekedés, és függési mintákat követik le az emberek, mint amelyek a szüleiknél, a nagyszüleiknél, dédszüleiknél volt. És nem tehetnek róla, egyszerűen csak nem találják a kiutat ebből. Azoknál szűnik meg ez, akiknél egészen kicsi korban sikerül teljesen másképpen nevelődniük. És ahogyan újabb nehézségek adódnak, például háború, megint születhet egy elcseszett generáció, akik majd még többet magukkal ránthatnak...

Az esetemben annak köszönhetően szünhetett meg, mert koraszülöttként alapból másként kezeltek a szüleim, és anyum nem is nagyon volt jelen az idősebb generációs konfliktusoknál. Vagy éppen külföldön élt, vagy dolgozott. 🍀 Csak mázli.

Eszembe jut egy történet, amiben egy idősebb férfi oda ad egy zsák szeget egy fiatalabbnak, és arra kéri, hogy amikor vitatkoznak, veszekszenek, csalódnak, olyankor mindig 🔨 verjen bele egy szöget a kerítésbe. És így is tesz a fiú.

Telnek a hetek, a hónapok, az évek, és lassan el fogy az összes szög. Majd erre az idősebb odavezeti a fiút a kerítéshez és megmutatja neki. - Látod? Most arra kérlek, hogy minden egyes konfliktus után húzzál ki egy szöget onnan! A fiú így is tesz. És miután kihúzta az összeset, az idősebb odamutat, és annyit mond: - Nézd, tele van lyukakkal, mint a szívem, és tudom hogy a másik oldalról a tiéd is. Látod, mennyire ronda lett? Hát nem ostobaság volt teljesen szétverni azt a kerítést? Nem lehetett volna legalább néhányszor megjavítani, lecsiszolni? De még akkor is látszódna a szögek nyoma! És nézd, a kerítést ki lehetne cserélni, és akkor egy másikat is tele lehetne verni szögekkel, és egy harmadikat is, meg egy negyediket! De az én szívemet nem lehet csak úgy kicserélni, ahogyan a tiédet sem! Azok a hegek ott maradnak örökre mind a kettőnknél, szóval, vagy befejezzük a veszekedéseket, vagy folytatjuk, amíg teljesen szét nem esik az a sérült szív, és bele nem pusztul valaki!

Az egész ország tele van örökölt sorsú, sérült emberekkel, és csonka családokkal. A net miatt mindig látom a tudatalattit.

Van olyan "felnőtt" nő, aki naponta agyon zsagolna, kínozna, bántana ha tehetné. És nem tudná megmondani miért, de lefogadom hogy a szülei, a nagyszülei sormintáját követi = "rossz természet". Egy másik, valamilyen panaszládának néz, és képtelen felfogni hogy nem velem kellene örökké megértetnie a világfájdalmait. Azután ismerek olyat, aki a szüleihez hasonlóan, brutálisan tud veszekedni, a saját gyereke előtt is. És valahol tudja, hogy ez nem oké. Egy másik pedig ugyanúgy minden konfliktust csendben lenyel a könnyeivel, ahogyan a saját anyja is.

És mindegyiknél meg van az esély rá, hogy ezeket tovább adják, és egyszer a gyerekük, vagy az unokájuk lesz hasonló. Vagy rosszabb. Egy alkoholista szülőnek nagyobb eséllyel lehet, akár keményen drogozó gyereke is, vagy unokája, aki nem csak a saját életét vághatja teljesen tönkre, hanem az egész családjáét.

és

Tudom, ez egy kicsit furcsán hangzik, de szerintem sokan érteni fogják mire gondolok...

Én hiszek a mindenkire vonatkozó kicsi békékben. Ezek olyanok, mint a nyugalom szigetei. Ezekben a személyes kis életekben csak a legfontosabbak tartozhatnak bele. Mindenkinek van ilyen, kell hogy legyen! Van akinek a társa, másnak a gyereke, vagy a szülei, a tesója, esetleg a kutyája, a macskája, bármi! De még ez a kis nyugalom is csak akkor működik, ha jól van az ember. Nem toxikus, és nem fájdalmakkal, és sérülésekkel teli! Tudni kell, azt a rosszat elengedni, és nem benne megállni a méregben. Mert amikor rossz van, mindenki sérül. <- ezt nem kívánom, senkinek sem. A Nagymamám és a Nagyapám egy életen át hordozták a fájdalmaikat, a konfliktusokat, és nem is voltak úgy boldogok, mint régen. Ezért kell tudni elengedni azt, ami rossz, és fáj. Az a rohadt - örökölt sors, pedig csak akkor fog végre megszűnni a következő generációknál, ha ők megtanulnak még ideje korán konfliktusokat kezelni. 💯 Nagyon korán. És ahhoz hogy ezt egy szülő felérje ésszel, értenie kell a saját - örökölt sorsát.

.

[esteedecsy]

"A tabusító, titkokat őrző családi rendszerekben, ahol a nyílt közléseket rendre letiltják, az ismétlődő tapasztalatok végül egy hitrendszerré formálódnak, mely szerint az életben vannak dolgok, amikről egyszerűen nem lehet beszélni. Bár az eredeti titkot sokszor nem ismerjük, a témája mégis tiltás alá kerül."   Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors - Családi sebek és a gyógyulás útjai, Kulcslyuk Kiadó, 2018.   

[heyitsropi]

tag games extravanagza

finally i had some time to think about myself (why are you doing this to me lol) and here are all the tag games that i've been tagged in the last couple of days. my sincere apologies but i'm a true procrastinator

thanks for tagging me @energievie @lizelandre and @shinygalaxyperson 😘

Last song: Toploader – Dancing in the Moonlight 

Last show: Gotham and New Girl rewatch, my brain needs both every couple of years 

Currently watching: Shameless, The Mandalorian, Moon Knight (somebody needs to send help because i can’t stop re-watching those 6 episodes) 

Currently reading: i am a terrible person who is unable to finish a book since uni but constantly starts reading a new one so – Good Omens by Neil Gaiman and Terry Pratchett, Behind the Scenes at the Museum by Kate Atkinson, Örökölt Sors by Noémi Orvos-Tóth (a Hungarian book about how the traumas of our blood relatives and ancestors affect our lives) 

Current obsession: The Mandalorian and Gallavich (i need a life) 

---

name, age, and pronouns: Brie, 25, she/her 

if you could live anywhere, where would you live? i can’t really imagine myself finding a consistent place to live but most probably somewhere in Canada or England 

something on your to-do list today: sleep, it’s past 10PM here and i have work tomorrow like a responsible adult 

describe your current outfit: grey T-shirt, grey leopard print pajama shorts and a towel on my head as i’ve just washed my hair 

what’s the last song you added to your playlist(s)? i had to look this up because i usually add a shitload of songs at the same time - Black Out Days by Phantogram 

favourite holiday: i know it’s cliche but Christmas 

something you’d find in your bag/purse/backpack: discarded pens and papers and some snacks 

something you’d find in your bedroom: books, LEGO sets and Funko Pops 

you’re giving a Ted Talk, what’s it about? hmm probably something about mental illnesses and how to live with them everyday 

what’s something you’d still like to do this year? getting over my self-sabotaging tendencies and apply for a film-making course

---

Comfort movie: The Mummy (1999) - i’m watching it right now lol

Comfort food: my grandma’s stuffed cabbage, it’s a Hungarian dish look it up

Comfort clothing: my adidas sneakers, i found them at the boy’s section at the mall and i haven’t been the same since 

Comfort song: Ezio's Family by Jesper Kyd, i'm a geek leave me alone

Comfort book: Harry Potter and the Prisoner of Azkaban by JK Rowling 

Comfort game: Sims 3 all the way 

this was loads of fun!!! most probably everyone else already filled these out so i'm not tagging anyone BUT if there's anyone left who wants to join.... you know what to do

[ayahuascahungary]

1/2 - elem Mindig óvatosan próbálok nyúlni hitvilági kérdésekhez, de az elmúlt napok levelei, megélései mégis csak megérleltek bennem egy cikket a témát illetően. Nem mindenki fog vele egyet érteni, de szerintem ez nem is feladata. Ugyanakkor mégis idejét láttam kiírni magamból. Fogadjátok szeretettel.

Az ember sokszor a természetfelettihez fordul, és újszülött naívaként képes megélni az odaát "élők" tanításait, jóslatait. Összeköti a természetfelettit a jósággal. Ez szinte genetikai eredetű. Ha valaki okosabb, bölcsebb, vagy olyan képességekkel bír, amivel mi halandók nem, az csak jó lehet. Biztonságot ad. Ki ne szeretne egy elit körhöz tartozni, tudván, bármi baj éri, ott az emberfeletti hátszél. Ez pedig nincs feltétlenül így. 

Csak idővel vagyunk képesek megérteni azt a keserű pirulát, hogy ide és odaát a szellemi vezetőink sokszor semmivel sem hitelesebbek, mint bármelyik idegen, akit a sors utunkba sodor. Sokan így menekülnek az Ayahuasca világába is. Kik elbotlanak már a magukat mesterré avanzsáló "sámánok" tömegében, kik látók, szellemi "gyógyítók" csapdájába esnek. Akad olyan is, aki "papíron" beavatottal fut össze, akiben előfordul, hogy idővel hatalmasat csalódik. Jézusnak állítólag volt egy mondása, "gyümölcseiről ismerszik meg a fa". Nem arról beszélt, hogy tavaly és annak előtte mit termett, hanem hogy most, amit a szemeddel látsz, és kezeddel érzel, az mennyire valóságos és kézzel fogható? Ha bármi van, ami a józanságomat, a proletár kétkezi józan eszemet elhomályosítja, az nagy valószínűséggel nem fog előre vinni. Komoly egóharc egy meggyőződést úgy elengedni, hogy előtte jó ideig látványosan álltál be mögé, és valahol az ember hajlamos úgy érezni néha az Ayahuasca speciális esetében, hogy az egész Aya-jelenséget elárulta, és csalódott. Az egészet kezdheti előről. Leporolja rég ott hagyott szerszámait, és visszatér a kétkezi vésőhöz és kalapácshoz fokozatosan. Megpróbál túlélni. Időről időre jönnek olyan visszajelzések, hogy ez, vagy az a sámán mennyire isteni, rá pár hónapra pedig a pokolba kívánnánk.Tele hasonlóval sajnos az üzenőfal. Felmerül ilyenkor  bennem, hogy valójában mit veszítettem el, mit hittem magaménak, és mi volt az enyém? Kaptam e egyáltalán valamit odaát, vagy itt is az egymást érő business-sámánok tömkelege gyűrt maga alá? Semmivel sem másabb az Ayahuasca, mint bármelyik lélektágító tanfolyam?

Láttam egyszer két embert egymás mellett feküdni. Két teljesen eltérő mentalitású ember volt, mindkettő jólelkű útkereső. A szer közepén az egyik felált, és a másik lehorkasztott fejére tette a kezét, és hangos kántálásban óvó, védő mantrákat mormolt egyre hangosabban. A másikuk néha fészkelődött, de nagyrészt meg se mozdult ez alatt. A szer végeztével megkérdeztem a mantrás embert, hogy mégis mi volt a cselekedete mottója? Miért tette, amit tett? Azért -hangzott a válasz-, mert azt éreztem, hatalmas kár érte a testvéremet, és úgy éreztem, a kezemből és hangomból sugárzó erő képes volt őt meggyógyítani. Másik emberünkkel is sikerült pár szót váltani később. Megkértem, beszéljen az életéről. Mint megtudtam, egy különlegesen kiegyensúlyozott, családilag és egzisztenciálisan kiszámítható, nyugodt közegből érkezett. Elmondta, hogy hallotta az adott mantrát, és nagyon zavarta, mert szellemileg egy teljesen más síkról kapott személyes tanítást, és az eset kizökkentette, hogy aznap este alig bírt visszakapaszkodni a szellemi sztrádára.

Az eset tanulsága az volt számomra, hogy bármit is kapok, látok odaát, az személyesen a sajátomé. A szellemi folyam így is úgy is folyik a saját medrében és itt ez a pár millió év, ami híven példázza hasonló közbenjárások nélküli végülis világunk működőképességét. :)

A tanítást az ember hajlamos félreérteni. Abban a pillanatban ahogy szívünk helyett elménk is a látványba, az érzés elemzésébe próbál belekapcsolódni, az egész annyira fennséges, hogy könnyen olyanná válhat számunkra ami az eredeti üzenet pusztán torz tükörképe. A dolgok elementális kötöttségüknél fogva így is, úgy is tovább fognak haladni de a saját "tanítás-buborékomból" valójában sose törtem ki, és a jövőben se lesz erre esélyem. A megélt átéléseket az Ayahuasca sosem fogja egységesen felépíteni. Belőled táplálkozik személyesen minden élmény és vajmi kevés köze van  legtöbbször a téged körülvevő dolgokhoz. Ehelyett sokkal inkább pillangó hatásként katalizálódik benned a látott érzett dolgok esszenciája, és szinte kizárólag tudat alatt zajlik ez a fajta gyógyítás. Mondhatnám, hogy hívő kereszténynek Gábriel arkangyal beszél Isten terveiről, ateistának esetleg a saját DNS-e rezgi el a szférák zenéjét. Látszólag a két élmény képtelen egymáshoz bármilyen formában kötődni. Ugyanakkor az embernek létezik egy olyan része, amit sokan működésünk esszenciális origójaként aposztrofálnak. A belső tudatalatti, vagy motivációs gyermeki én, millió néven fut. Ebben a világban nincsenek  szavak, de ettől még nem jelenti azt, hogy bármivel is kevesebb közlési erővel rendelkezne, sőt. Rengetegen beszámolnak az Ayahuasca olyan mélységeiről, ahol próbálják körbeírni a leírhatatlant, de szemmel láthatólag képtelenek rá. Az élményt Te kapod, és az valójában verbálisan tökéletesen átadhatatlan. Internetes beszámolókat nézve az ember egyszerűen teljesen mindegy miről beszél. Sokkal inkább megértem, merre járt, ha az arcára és a könnyeire tekintek szavai helyett. Ha meg szeretnéd fejteni a látottakat, átélteket, csak úgy lehetsz rá képes, ha a szíved radarját állítod rá a tanult reflexek, fogalmak helyett.

Ebbe a fogalmak nélküli, érzelmekkel átszőtt képi világba lép be az ember és sokszor képtelen felfogni, hogy ő a szemlélő. A sámánok, tudatilag erőteljes hatalmasságok ide- és odaát pusztán ennek az esszenciális tanításnak az előszobájába képesek belépni. Egy igaz szellemi vezető tevékenységeit valójában nem lehet különválasztani ide és odaát. A sámán valójában attól is válik azzá, hogy a vödrödet cseréli, tartja a homlokod, betakar, letörli a vizes verítéked. Sőt, ezt a mentalitást a hétköznapjaiba is beviszi, olyan emberek közé, akiknek sokszor fogalmuk sincs mi motiválja őket. Hamvas Béla egyszer így írt erről: "...Beavatott vagy? - kérdezték tőle. - Ha ez kiváltságot jelent, akkor nem. Ha fokozott életfelelősséget, akkor igen."   De más végső tanításához bárhogy is éli az életét, még ő se lehet kellően tiszta. Ott benn, legbelül csak ketten maradtok. Az Ayahuasca, és Te. Hogy hétköznapjaidban ki mennyire áll közel a szívedhez, annak sorrendjében engeded el valójában az ideát maradtakat. Majd végül előfordul, hogy az utolsó kapcsolatodat is elkéri a világgal, a saját életedet. Ennél a pontnál az ember gyakorlatilag feloldódik az univerzumban. Eggyé lesz éggel és földdel, és egyszerre kezdi tanítani a virág, az állat, a bolygó, a nap és az univerzum valamiféle mindent átölelő szeretettel.

Nem találkoztam még olyan emberrel, aki az ilyen mély ponton megélteket félelemmel a szívében beszélné el. Más az első Ayahuasca élmény előtti félelem, és más az, amit már átélőként tapasztalsz meg mielőtt bemennél. Aki még nem találkozott,legtöbbször igyekszik befelé figyelni, mint egy vizsgadrukkra. Rosszabb esetben millió vegyes kimenetelű beszámolót olvasott, és retteg, mint ördög a tömjéntől. Nem tudja mi fog történni és belekalkulálja akár a legvadabb olvasatok lehetőségeit is. Miután voltál már bent, annyi a különbség, hogy tudod, hogy "meg fog ölni". Hogy ez mégis hogyan lehetséges, azt nehéz elmagyarázni. Talán úgy tudnám kezdeni, hogy az ember éli a tökéletesen hétköznapi életét, ami hol könnyebb, hol nehezebb. Egyszercsak jön valamiféle "hívás", amit Ayahuascát érintő kultúrákat fokozatosan megismerve folyamatosan megdöbbenek. Azok hasonlósága és világnézeteken átívelő ereje mindenképp említésre méltó. Van, akit időről időre behív, és ismét elmondja legfeljebb más szavakkal ugyanazt. Van, akit pár évente keres, és akad, akinek egyetlen éjszaka is elegendő volt ennek a felfoghatatlan dolognak az integrálására. Az ember belép és előfordul, hogy az első komolyabb találkozás alkalmával rengeteg szemetet képes ez a dolog leperzselni róla. Gyakorlatilag górcső alá veszi az egész a gyermekkorig visszamenő dolgokat. Érzéseket, életképeket hoz elő az életed történetéből. Az azt követő retreatek alkalmával előfordul, hogy a még fenn maradt gyógyítani valókról beszél, de gyakori, hogy csak az utolsó belépés óta eltelt időszakot veszi elő. Hogy mindezt szinte látványos tudatossággal teszi, az egy másik cikket érdemelne a témában, de nem szeretnék most eltérni.

Aki az úton jár, előbb-utóbb maga is "porossá" válik. Civilizált társadalmunkban egyre kevesebb az olyan sziget, ahol ezt a port le tudnánk verni a lábainkról ezért hozzánk tapadva jobb hijján visszük magunkkal és az ember ritkán képes felismerni hogy mi fogja vissza a kiteljesedésben. Vannak olyan porszemek, melyeket negatív munkahelyen, vagy rossz környezetben szedünk össze. Olyan helyeken, amiket túlélésünk miatt mégiscsak végig kell járjunk. De akad olyan makacs por is, melyet már a saját szüleink, nagyszüleink se tudtak leverni lábaikról. Ezzel a jelenséggel a pszichiátria, az epigenetika is foglalkozik egyébként. Lehet nevezni generációs defektusnak ha az ember örökölt patológiás tulajdonságokat visz a vállán, de a legújabb kutatások azt igazolják, hogy ezek a pszichiátriai jellemképek bizony a génjeikben is aktív nyomot hagynak. A megdöbbentő számomra egyébként az volt a témát illetően, hogy egy krónikus depresszióból, megfelelni-akarásból való gyógyulással sokszor maga a genom is változik. Ez tudományos tény. Egyre inkább feltárul a kép valamiféle egységes emberről, aki sejtjeiben is hordozza múltját. Az idők során különböző vallások is észrevették ezt a folyamatot, és azt is megfigyelték, hogy sokszor az emberekéhez hasonló érzelmi mikro-megnyilvánulásokat is képesek produkálni ezek az "érzések". A Shuarok (Amazonas deltavidékén élő bennszülött népcsoport) ennél is tovább mentek. Típusokkal és teljes érzelmi mentalitással ruházták fel történeteikben ezeket az érzelemlényeket. Magam részéről a Shuar megközelítést jóval kiforrottabbnak érzem, és bár a tudomány még véletlenül sem ellenpólus, de az Ayahuasca ismerettségében töltött több ezer éven keresztül átadott tapasztalatokkal nehezen versenyezhet. És itt térnék vissza a bekezdés elejére, hogy mégis miért érzi az ember úgy sokadik Ayahuasca élményét követően, hogy odabent kínok kínja érheti? Holott maga az élményen belüli origó maga a teljes és mindent átölelő, univerzális szeretetbe merülés.

Ez csak akkor lehetséges, ha a léleknek mondott valami több részből áll össze. Maga a belső gyermeki én sérthetetlen és örök. Az Ayahuasca ezt hivatott felszínre hozni. Az ösztöni, boldogságra törekvő, nyitott felfedezőt. Aki nehézségtől függetlenül, gyermeki egyszerűséggel és kreativitással, szeretettel képes az új dolgokhoz nyúlni, polaritástól függetlenül. Erre telepszik rá a megismerés képtelenségével rendelkező, mélységesen konzervatív "út pora". Ritkán írok szellemi megtapasztalásokról, hisz mindenkinek meg van a maga világnézete. Úgy gondolom mégis, hogy vonatkoztassunk most el picit a meggyőződésektől, és pusztán tevékenységeik alapján ejtenék pár szót arról, ami valójában "FÉL" bennünk. A szent szövegekben rengeteg helyen szerepelnek ezek az erőlények. Kultúrától függően írják le őket, de nehéz nem észrevenni a párhuzamot Mára (Gautama Buddhát kísértette meg), Sátán, vagy egy Tsentsak, Wakani madár (Shuar erőlények) között. A pszichiátria eljut magáig a félelemig, de nem képes azt mélységeiben számomra kibontani. A tünetek és esettanulmányok alapján eljut oda, hogy valami kóros lefolyású viselkedésformát eredményez, durvább esetben még a belső monológokról is lehet olvasni, de ha a monológok forrását firtatná bárki, az a szakmában szerintem istenkáromlásnak minősülne.  Különösen szomorú, hogy bár szellemi egészségről beszélünk, de mégis anyagelvűsége, és földhözragadtsága miatt egyszerűen nem érett meg egy félelemmel, örömmel, kárörömmel, szomorúsággal, vágyakozással, dühvel és egyéb mikroérzelmekkel rendelkező, nagyrészt tudatos lényként leírni azt a valamit, ami valójában az emberek millióinak életét keseríti meg évezredek óta. Rengeteg beszámoló szól Ayahuascától függetlenül olyan esetekről, mikor szüleim, tanáraim, vagy épp rosszakaróim kártékony hangja ("Senki vagy!", "Nem fog sikerülni!", "Dagadt vagy!" "Gebe vagy!"...)-szól a fejemben. Mindig és ismételve kitartóan a mantrát, amit előbb utóbb az átélő ha nem figyel, könnyen magáénak érezhet. Nem minden szellemi lény gonosz. Sőt, akadnak szülői óvó, védő mantrák is belül, melyet teljesen más polaritással bíró lények mormolnak bent szakadatlanul. Sok helyen őrangyalként, vagy több féle hierarchiába tartozó szellemi hatalmasságként hivatkoznak rájuk. A tudatosság, és jelenlét  ezért rettentő fontos szerintem a hétköznapi életben. A jelenlét a belső csönd maga.

Nem, nem őrültél meg, komoly témába vágó kutatások mennek egyébként a témában. Az IFLS végzett pár éve egy érdekes kutatást egyébként, ahol megállapították, hogy az emberiség 75%-a belső monológokat mantráz hétköznapjai során. Sőt, 26%-uk konkrét párbeszédeket folytat valójában odabent. Sőt, a veleszületett siketeket is érinti a jelenség. Az ide vonatkozó kutatás részletei a Psychology Today hasábjain is megjelentek pár éve Not "Everyone Conducts Inner Speech" -címmel(Russell T Hurlburt Ph.D.), de most a másik oldaláról szeretnék picit beszélni a jelenségnek. A belső monológok felerősödnek Ayahuasca élmény alatt erőteljesen. Egyes nézetek szerint ezeket különböző, más-más kultúrákban eltérő módon megnevezett erőlények mantrázzák és a Shuar megközelítés is igen közel áll ehhez. Van, akiknek a fejében szinte kórusként képes némán "ordítani" a jelenség. Ayahuasca élményt megelőzően ezek a lények próbálnak mindent megtenni lehetőségeikhez mérten, hogy elkerüljék a számukra megsemmisüléssel egyenértékű folyamatot. Hasonlóan működnek, mint belső szócsövek, de egy dologgal nem rendelkeznek, teremtési képességgel. Viszont az embereket használva áttételesen befolyást képesek így gyakorolni valahol a hús vér hétköznapjainkra. A monológokat polaritástól függetlenül az ember egy idő után tudatosságát elengedve magáénak képes gondolni és itt kapcsolódik a katalizátor az egész folyamatba, az emberi teremtő erő.

Hogy ezt az ember tudattalanul természetesnek veszi, abból az álomból ébreszt fel az Ayahuasca valójában. Nem tesz mást, mint csöndet készít odabent, visszaállítja a rendszert az origóra. Ugyanennek a folyamatnak tökéletes ellenpéldája a hétköznapokban rengeteg, főként a hírekben olvasott szörnyű esetet generált a történelem során, ahol akár generációk óta hozott rosszindulatú belső felolvasóra hallgatott az ember. De hangsúlyozni kell, minden esetben maga tette mellé a tetteit. Maga hagyta tudattalanul megnövekedni saját lelki szörnyét ami végül felfalta.

Buborékban élünk. Egymás buborékjába valójában a legmagasabb szellemi hatalmasságnak sincs átjárása. A medicine man leül veled, eléd rakja a poharat, de belül végül Te leszel az, aki a csend folyamatát létrehozod. És itt térnék vissza cikkem elejére. Nem minden esetben rossz ötlet, de mindenképp felelősség a hit üzemanyagával ellátni tanítókat, szenteket, vagy szimplán belső hangokat. Bármennyire tartom magam spirituálisnak, azt gondolom, a bennem felmerült kérdésekre Ayahuascával, vagy anélkül de csak önnön magamban kell megtaláljam a válaszokat is. Nincs, és sose létezett rövidebb út a megvilágosodáshoz. És ez lehet elsőre egy igen keserű felismerés. Akik ezt remekül gyakorolják, talán a belső csend, és maga a jelenlétben töltött idő mennyisége ami megkülönbözteti őket azoktól, akik sodródva, faltól-falig csapódva élik életüket. A képbe furcsamód a karma fogalma is tökéletesen illeszkedik. Maga a tudatosság nem egy statikus valami. Jelen lehet ide- és odaát, feladatnak megfelelően. Amikor az ember teremtővé, sok kultúrában felnőtté válik, valahol ráébred isteni teremtő erejére. Az élet kemény. Sokakat pedig  kényszerhelyzetek milliói ébresztenek rá erre az elementális erőre. Mesék, tévképzetek helyett pont arra ébreszt rá az Ayahuasca sokakat, hogy megtanulják újra megkeresni azt a gyermekien tiszta őserőt, amivel erre a bolygóra érkeztek. A teremtő felfedezőt. Aki saját lelkének szigetén ott és akkor képes lereagálni az élet dobta eseményeket, amikor azok történnek. És ennek bizony kőkemény ráhatása van életünk folyamára is. Fokozatosan megszűnik a csapongó hitenergiák belső céltalan tombolása és az ember elkezd velük életében először, valójában sáfárkodni.

Ezért hát nincs igaz tanító, mégis valójában minden Téged körülvevő folyamat azzá válik ha jelenlétben vagy képes megközelíteni azt. Teljesen mindegy, hogy OKJ-s, több generációs sámáncsaládból származó, felkent "pap" válik számodra azzá, vagy épp egy az úton morzsát cipelő hangya, vagy az ellenséged. Nincs ezért valójában egyéb feladat, mint jelenlétben, megfigyelőként maradni ide és odaát és a racionális gondolkodást nem hogy elengedni, hanem minél inkább alkalmazni a legfurább helyzetekre is. És végül még egy dolog zárszóként. Könnyen szőnyeg alá lehet söpörni azt a történelmi tényt, hogy az Ayahuasca közel 5000 év mélyen gyökerezik a Dél-amerikai kultúrában ( Peter Furst antropológus (1976; p.45-46), Jeremy Narby antropológus (1998, 154. o.)), melynek fennmaradásában a mi jóval kiszámíthatóbb nyugati világunknál lényegesen keményebb törvények játszottak azért szerepet. Ennek okán a jelenségnek jóval több jelenteni valója kell legyen a vizuálokon, színes látomásokon túl. Valamint a szinte felfoghatatlan régmúlthoz való kapcsolata gyakorlatilag kizárja számomra, hogy a dolog ne kapcsolódna valami formán a realitáshoz. Ha őseink színes vizuáljai nem vitték volna őket előre a hétköznapi életben, magának az egész jelenségnek el kellett volna sorvadnia idővel. Nos nem ez történt. Helyette a bennszülött lakosság istenként, és rengeteg hálával tiszteli, mely erő napjainkban fokozatosan az egész bolygóra kiterjedni látszik. Kezeljük ezért sajátunkként a tanítást, legyünk hálásak bármelyik medicine mannek, aki hozzá segít, és fogadjuk el, hogy ő is csak ember. A munkát nekünk kell folytatnunk, mint tettük eddig is. De vígasztaljon a tény, hogy velünk együtt rengetegen teszik ezt napjainkban hasonlóan. Nem csak Ayások, hanem millió ember, testvér akik a felébredés útjára léptek. Sok kitartást kívánok.  

Ogre

[sm4e86]

Néhány mostanság olvasott könyv

Néhány mostanság olvasott könyv

Néhány napja befejeztem Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors című könyvét. És hát azt kell mondjam, hogy nagy szükségem volt erre a könyvre, de minden szempontból. Egyrészt szükségem volt egy innovatív pszichológiai könyvre. Egy olyanra, amit eddig nem olvastam, így az újdonság erejével is hat rám, nemcsak a belső tartalma miatt. Ettől a könyvtől ezt maximálisan megkaptam. Sokat tanultam tőleg és sokat…

[rrrokamoka]

hosszú, felvágós poszt

mert egyszer egy évben én is megengedem magamnak, hogy dicsekedjek valamivel :”D

szóval imé a 2019-es könyvlistám, amiket *mind* el is olvastam, elejüktől a végükig~

ja és előbb még külön köszönet @jodontesajodontes​nek a remek ajánlásokért és @galacticbunblr​nek a cosmic discipline-ért :3 ennyire képes napi átlag 80 perc olvasás :D

darabra 40, órára 482 (lassan olvasok :v), oldalra kb 14.500 (a 30 oldal/óra átlag sebességemmel számolva)

Patrick Rothfuss - A szél neve Patrick Rothfuss - A bölcs ember félelme

Neil Gaiman - American Gods Neil Gaiman - Good Omens Neil Gaiman - Anansi Boys

H. P. Lovecraft - Onnan túlról [Helikon féle novelláskötet]

Dan Brown - Eredet

Raana Raas - Csodaidők 1 - Az ogfák vöröse Raana Raas - Csodaidők 2 - Kiszakadtak Raana Raas - Csodaidők 3 - Árulás Raana Raas - Csodaidők 4 - Hazatérők

Andy Weir - The Martian Andy Weir - Artemis

Oliver Bowden - Assassin’s Creed - The Secret Crusade Oliver Bowden - Assassin’s Creed - Revelations Oliver Bowden - Assassin’s Creed - Forsaken Oliver Bowden - Assassin’s Creed - Black Flag Oliver Bowden - Assassin’s Creed - Unity

Orvos-Tóth Noémi - Örökölt sors

Susan David - Érzelmi rugalmasság

Susan Forward - Mérgező szülők

Alexandre Dumas - A három testőr

Agatha Christie - And Then There Were None

Naomi Alderman - The Power

Jorge Semprún - A nagy utazás

John Steinbeck - The Moon Is Down

Niccolò Machiavelli - A fejedelem

Marcus Aurelius - Elmélkedések

Terry Pratchett - Discworld 1 - The Colour of Magic Terry Pratchett - Discworld 2 - The Light Fantastic Terry Pratchett - Discworld 3 - Equal Rites Terry Pratchett - Discworld 4 - Mort Terry Pratchett - Discworld 5 - Sourcery Terry Pratchett - Discworld 6 - Wyrd Sisters Terry Pratchett - Discworld 7 - Pyramids Terry Pratchett - Discworld 8 - Guards! Guards! Terry Pratchett - Discworld 9 - Eric Terry Pratchett - Discworld 10 - Moving Pictures Terry Pratchett - Discworld 11 - Reaper Man Terry Pratchett - Discworld 12 - Witches Abroad

[percekben]

Az utóbbi hónapokban sokkal többet foglalkoztam a lelkemmel, a múltammal és a defektjeimmel mint eddigi életemben összesen. Felismertem azt, hogy vannak gondok, hogy nehéz eset vagyok, hogy az eddigi életemet egy furcsa burokban éltem ahol alig volt impulzus, ahol nem voltam teljesen önmagam, legalábbis nem tudtam magam igazán elengedni. Ezen dolgozok már egy ideje, hogy teljesen megbízzak, boldog legyek és értékelni tudjam azt a sok csodás dolgot ami  körbe vesz.

Olvasok egy könyvet - Örökölt sors címmel. Járok pszichológiai előadásokra. Rengeteget beszélgetek a szerelmemmel. És persze önmagammal is. Itt vagyok 25 évesen tele bizalmatlansággal és sokszor általam kreált problémákkal.

Aztán mostanában kezdek rájönni, hogy nincs is akkor baj velem. Végigveszem az életem és a kapcsolataim. Nagyon jó szüleim és családom volt mindig is. Persze mint mindenhol nálunk is vannak gondok, kihúzók. Tudom, hogy a legnagyobb defektem ebből a kihúzásból ered, de van egy pont ahol nem takarózhatok ezzel.

Megtaláltam életem szerelmét és a jelek szerint számára is én vagyok a mindenség. Felesleges kreálnom problémákat és félelmeket. Nagyon szeretem és ő is nagyon szeret. Ez a legfontosabb és ez az a kapocs amit nem fog semmi széttörni. Csak el kell hinni, hogy bizony ez tényleg életünk végéig tartó csoda lesz. Nincs olyan külső hatás, vagy ember aki ártana ennek. Ez a legfontosabb.

Nem tudok olyan dolgot mondani ami hiányzik az életemből. A legfontosabb mellettem alszik el esténként, nincs más amit kívánhatnék.

Egyszerűen csak tudatosítanom kell magamban, hogy igenis rendben van az életem, igenis rendben vagyok testileg és lelkileg.

Felejtsd el azt a sok rosszat és élj végre teljesen boldogan.

[nagydomo]

“Ha jól látom, eljött az erdők elpusztításanak az ideje. Miután az orbanviktor megszüntette a demokráciát és a jogállamot (számtalanszor), végre a levegőn a sor. Majd ha az oxigénünket is elvette, jöhet a lelkünk, és végül a koffeinmentes latte. Mindennek vége, az egyetlen mentsvárunk a K Ü L F Ö L D. Mindenki elköltözik, minden pusztul. Fullasztó, nyomasztó, méhlegelő, élhetetlen, nem bírom tovább, szojatejjelkértemmármegbocsáss, tarthatatlan.

Hogy miről szól a fakitermelést módosító törvény? Megmondom őszintén, már nem is érdekel. Unok már utánanézni dolgoknak az állandó hisztéria mentén.

Nem az idehaza a szar, hanem a szocializmus végóráiban született és jellemfejlődött, a rendszerváltást követően hitetlen és céltalan egoizmussal puffasztott, fiatal, felnőtt korosztály. Elegem lett az egyébként jómódú, depressziós emberekből, akik a saját nyomorult lelki világukhoz akarják igazítani a valóságot tudatukban. És mindezt velünk elhitetni.

Többször mondtam, én nagyon sokmindenben nem értek egyet a mai kormánnyal, de én valahogy nem érzem úgy, hogy a mai Magyarország az maga a földi pokol, főleg a K Ü L F Ö L D -höz viszonyítva. A millennial generáció nagy része sajnos minél jobban él, annál több ideje van foglalkoznia saját magával, és sajnos annál depressziósabb. Buggyanak fel a múltból örökölt lelki gebaszok, amit az ego persze az orbanviktor-ra hárít.”

via: https://www.facebook.com/100058599043899/posts/pfbid02KwRvYVLugSSWWjiSV9n93YYdmYDSDwoyKsHnBLxmx5oKQ7TmyAXAE3nk2yQGva6vl/?d=n

[muhelykronikak]

„A TRICK-nek megvan az az előnye, hogy szellemi közösség”

A fiatal grunge-rock trió dalai nemcsak a fület, hanem az agyat is kényeztetik. Az együttes frontemberével, Győri Attilával beszélgettünk új albumukról, líráról, „pszichopataképzőkről” és a zeneipar válságáról.«andypea»

 - Bemutatnád egy kicsit a csapatot?

 Az általános iskola felső tagozatos éveiben kezdtük el a közös zajkeltést, főleg örökölt, vagy valamilyen alkalomra ajándékba kapott hangszerekkel. Ennek kb. 13 éve.

- Garázsbandaként indultatok. Mikor döntöttetek úgy, hogy ideje kilépni a négy fal közül? 

Az első évek a gyakorlás időszaka volt, hidd el okkal. Nagyon sokáig senki nem énekelt, ennek ellenére hetente többször próbáltunk és jelentős mennyiségű RHCP dalt tanultunk meg, pontosan leszámolva miből mennyi van. Közben tinédzserekből fiatal felnőttek lettünk, és 2012-ben járattuk meg színpadon az első demókat, melyeket már én vállaltam magamra a frontemberi szerepet.

- Melyik együttesek voltak hatással zenétekre? Kik a példaképek?

A Red Hot Chili Peppers volt mindhármunknak a legmeghatározóbb, és természetesen a kötelező rock zenekarok a korai időkből, mint a Led Zeppelin, vagy a Deep Purple. De egészen meglepő stílusok is voltak ránk katartikus hatással. Pl. Avishai Cohen, Esbjörn Svensson Trio, melyek a jazz egy olyan szegmensét képviselik, melyek teljesen el tudnak vinni. Ádám mostanában Bach-okat játszik a basszusgitárján és oda van azért is.

- Hogyan zajlik az alkotó folyamat? Mindhárman hozzáteszitek saját magatokat a számokhoz?

A TRICK a kezdetek óta elsősorban szellemi közösség, másodsorban zenei, ezért elképzelhetetlen, hogy egy valaki által megírt kész számot szólaltassunk meg. Minden dalunk jamből születik, még akkor is ha vannak kontúrjai egy ötletnek, közösen rágjuk meg és formáljuk azzá amit hallhattok.

- Most jelent meg a második albumotok Kint és Bent címmel. Mennyit változtatok az előző lemez óta? 

 Az első lemez óta eltelt 3 év nem annyira sok idő, de mégis minket ez a 3 év pont abban a periódusban ért, amikor talán a legtöbb életszagú tapasztalása van egy embernek, így elég sokat változtunk.(24-ről 27 évesek lettünk) Kábé annyit, mint a két lemez közti kontraszt. Hogy jó vagy rossz irányba azt a fületekre bízzuk! 

 - Úgy tudom a Tompafény klipje egészen egyedi módon készült el. Mesélnél erről?

Láposi Dávid rendezte a klipet, Balázs István Balázs volt az operatőr. Összetrombitálták azokat a vérprofi kollégáikat, akik kicsit belefáradtak a szürke hétköznapi szakmaiságba és szívesen vennének részt egy zenei filmben. Mondanom sem kell, hogy elég meghökkentő volt az a szakértelem, amivel a 3 forgatási napon találkoztunk. Ha lemaradtatok volna róla, akkor már a srácok alázatos munkája miatt is pótoljátok!  

 - Van két szám az albumon, amik kicsit kilógnak a sorból. Ezek a Hormonkutyák és a Magamféle senki. Hogyhogy nem énekben, hanem prózában hangzanak el a sorok? 

Kisgyerekkorom óta ringat a líra. Egy-egy metafora vagy hasonlat irreálisan mélyre tud bennem jutni, legtöbbször ilyenekben gondolkodom. Tehát adott hogy sokat írok, van rengeteg olyan írás amiből sosem lesz dal, mert szerkezetileg sem összehozható. Ezeknek a track-eknek a zenei alapja egy éjszakai jam-elés a stúdióban egy igen fárasztó nap után, amikor több dalt is feljátszottunk. A felvétel ment mi pedig 55 percen keresztül beszélgettünk a hangszereinken keresztül. Kiválasztottuk az általunk elfogadhatónak talált részeket. Onnan meg egyenesen jött az ötlet, hogy mondjam rá ezeket az írásaim, kicsit megidézve azt a kort, amikor még ez mindennapos volt, nem csak a rádióban, hanem még hanglemezen is. (pl.: Latinovits: Verset mondok)  

- Az Áttörés erős kritikát fogalmaz meg a Coelho-féle, "teremts a tudatoddal" mozgalom ellen. A motivációs trénerekben nem hisztek csak vagy abban sem, hogy sokminden fejben dől el? 

Állíthatom, hogy egyet tudunk érteni a tudat teremtő erejével, de az nem úgy működik ahogy azt a Szabó Péter által is követett Brian Tracy iskola tartja. Ők azt állítják, elég hinni és bármit meg lehet valósítani. Én hihetem őszintén hogy szkafander nélkül sétálhatok az androméda ködben, de attól még se nem lesz olyan rakétám, ami elvisz oda, se nem bírom ki levegő nélkül. Persze ennek a kurzusnak erre is meg van a válasza: nem akarom eléggé. Ugyanakkor messziről bűzlik az, ha valaki ezeket a frázisokat kiárusítja és jegyeken, DVD-n értékesíti. Ha a történelem nagy filozófusait, vallásalapítóit megnézzük, legjobb tudomásom szerint ezt egyik sem tette, és itt nem állja meg a helyét a “más világ volt” érvelés, mert az emberek akkor is fogyasztók voltak. Szabó Péter retorikája pszichopatákat képez, akik eltaposnak mindenkit aki az útjukba kerül és nem feltétlen csak a pénzért. Főleg a hatalomért és a pozícióért. 

- A dalszövegeteitek versként is megállnák a helyüket. Melyik születik meg először a szöveg vagy a zene?         

 A magyar nyelv a szavak elején hangsúlyos, nem úgy mint az angol. Ezért ha azt szeretnénk, hogy gördüljön egy sor, akkor előbb a dallamot ajánlott megírni aztán többé kevésbé ráfaragni a szöveget. Nem egyszerű, de nagyon szép tevékenység.  

- Valljuk be a grunge-rock a 90-es években volt igazán a csúcson. Hogy látjátok a stílus jelenét és jövőjét? 

Nem a grunge-rock van bajban, hanem a zeneipar alapvetően nem talál magára. Nincs a zenekaroknak bevételük, most már a fizikai adathordozók jogdíja is kusza. Ameddig nem töltik meg a helyeket, miből fizessenek nekik a bulik után? De ha nem mennek játszani, hogy ismerjék meg őket? Marad az internetes médiazaj, ahol van tíz másodperced, hogy átkiabálj valamit. Ennyire felgyorsultunk.De ez is egy okozat. Véleményem szerint a szellem hanyatlásának okozata, a zenék egyre butábbak, a hangszerkezelés már másodlagos, a zenei igénytelenség a “sokszínűség” és “egyéniség” címszavakká vannak kikáltva, ami mára valahogy nagyon mesterkélt lett. Kurt Cobain-ről még elhitted, hogy egyéniség és azért gitározik szarul. A Sex Pistols-ról szintén. De hogy mennyire igaz és hiteles volt ez, az is mutatja hogy belehaltak emberek. A pillanatnyi kép az, hogy olyan zseniális magyar bandák vannak, mint a Grand Mexican Warlock, a Muriel, az Ék, a Babel. Üdítő formációk ők, remélhetőleg a zeneipar is méltányolni fogja őket érdemeik szerint. A TRICK-nek megvan az az előnye, hogy szellemi közösség, szoros barátságban élünk kiegészülve vendégeinkkel. Hamza Gábor vokálozik, Kurgyis Attila gitáron erősíti a bandát. Kreisz Tibor és Vörös István hangtechnikusok. Ilyenformán, ez a crew veszi vállára az ország klubszíntereit, azzal a motivációval, hogy a zenei tisztaság mellett a szövegek üzenetét közvetítse, mégpedig, hogy dolgod van itt és nem biztos hogy az az előléptetés, vagy fizetésemelés. https://www.facebook.com/events/100524660676288/

[bdpst24]

Már elérhető a REPUBLIC GROUP RePort podcastjának második adása!

#TRENDRIPORT –MINDENRŐL IS, AMI REKLÁM MEG SZAKMA.

  Örökölt sors, avagy a következő generációban kódolódik a mostani helyzet? A RePort 2. adásából kiderül!

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológussal Márton Szabolcs, a Republic Groupkreatívigazgatója beszélget többek között a karanténhelyzet egyénenkénti feldolgozásáról, a social distancing-ről, valamint a márkák és fogyasztók közötti…

[szottesfolditanyak]

– Én nem csodálom a háborút, vagy a háborút kedvelő embereket – mondtam. Hogy mentegessem magam támadó modoromért, elmagyaráztam, hogy német családból származom, melyet a háború szétszakított.

– A te eseted más – állapította meg. – Neked nincs ideád a szabadságról.

– Várj csak egy kicsit! – ellenkeztem. – Pontosan azért, mert szabadságpárti vagyok, találom a háborút annyira iszonyatosnak.

– Mi most két különböző háborúról beszélünk – állította.

– A háború az háború – vágtam közbe.

– A te-féle háborúd – folytatta közbevágásomat figyelmen kívül hagyva – két testvér közötti háború, akik mind a ketten uralkodók és a fensőbbségért harcolnak. – Felém hajolva, nyomatékkal suttogta: – Az a háború, amiről én beszélek, az a szolgák és az úr között zajlik, aki azt hiszi, az emberek az ő tulajdonai. Nem látod a különbséget?

– Nem én! – erősködtem makacsul. – A háború az háború – ismételgettem – nem számít, mi az oka!

– Nem értek veled egyet! – mondta, és hangosan sóhajtva hátradőlt az ülésen. – Filozófiai ellentétünknek talán az az oka, hogy különböző társadalmi realitásból jöttünk.

Szóhasználatán elámulva, automatikusan lelassítottam a kocsit. Nem akartam udvariatlan lenni, de ahogy meghallottam ezeket az akadémikus és hozzá nem illő szavakat, annyira váratlanul ért, hogy nem tudtam megállni, ne nevessek.

Delia nem vette sértésnek; mosolyogva nézett rám, tökéletesen megelégedve önmagával.

– Majd ha megismered az én nézőpontomat, talán megváltozik a véleményed. – Ezt olyan komolyan, és mégis kedvesen mondta, hogy elszégyelltem magam, amiért nevettem rajta. – Még talán elnézést is kérsz majd, amiért nevettél rajtam – tette hozzá, mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Ne haragudj, Delia – mondtam, és komolyan így is gondoltam. – Igazán nagyon sajnálom, amiért ilyen faragatlan voltam. A kijelentésed annyira meglepett, hogy nem tudtam, mit tegyek. – Röpke pillantást vetettem rá, majd bűnbánóan hozzátettem: – Így aztán nevettem.

– Én nem a társadalmi szokások szerinti bocsánatkérést vártam tőled – rázta csalódottan a fejét. – Azért kellett volna bocsánatot kérjél, amiért nem érted az emberek helyzetét.

– Nem értem, miről beszélsz – mondtam nyugtalanul. Éreztem, a szeme szinte áthatol rajtam.

– Mint minden nőnek, neked is nagyon jól kell ismerned ezt az állapotot – mondta. – Szolga voltál egész életedben.

– Miről beszélsz, Delia? – kérdeztem. Szemtelensége nagyon felingerelt, de aztán lenyugodtam. Ennek a szegény indián nőnek biztosan egy elviselhetetlen, hatalmaskodó férje van, gondoltam. – Hidd el, Delia, én teljesen szabad vagyok. Azt csinálok, amihez kedvem van.

– Csinálhatsz, amit akarsz, de akkor sem vagy szabad – erősködött. – Nő vagy, és ezzel automatikusan ki vagy szolgáltatva a férj kényére kedvére.

– Én nem vagyok senki kénye-kedvére kiszolgáltatva! – kiabáltam.

Nem tudtam, mi váltotta ki Deliából a hangos hahotázást, az én kirohanásom, vagy a hanghordozásom. Olyan hangosan nevetett rajtam, mint ahogy az előbb én nevettem rajta.

– Úgy látom, örömödet leled a visszavágásban! – mondtam sértődötten. – Most rajtad a sor, hogy nevess, ugye?

– Ez egyáltalán nem ugyanaz – válaszolta hirtelen elkomolyodva. – Te azért nevettél rajtam, mert különbnek érezted magad nálam. A szolga, aki úgy beszél, mint egy mester, egy pillanatra mindig vidámságot okoz a mesternek.

Félbe akartam szakítani, hogy megmondjam, meg sem fordult az agyamban, hogy szolgaként gondoljak rá – vagy magamra, mint mesterre –, de oda sem figyelt az erőlködésemre. Ugyanolyan komoly hangon folytatta, hogy azért nevetett rajtam, mert ostobává és vakká tettek a nőiségemmel kapcsolatban.

– Mi van veled, Delia? – kérdeztem megdöbbenve. – Te szándékosan sértegetsz engem!

– Természetesen! – egyezett bele rögtön, kuncogva, fokozódó mérgemmel szemben teljesen közömbösen. Hangosat ütött a térdemre. – Ami engem elgondolkoztat – folytatta – az, hogy még azt sem tudod, mivel nő vagy, rabszolga vagy.

Amennyire tudtam, összeszedtem minden türelmemet és azt válaszoltam Deliának, hogy nincs igaza. – Manapság senki sem rabszolga.

– A nők azok! – ragaszkodott hozzá. – A férfiak teszik azzá. A férfiak elködösítik a nőket. A vágyukkal, hogy a nőket saját tulajdonuknak tekintsék, elködösítenek bennünket – jelentette ki. – Ez a köd igaként szorul nyakunkra.

Üres tekintetemet látva, elmosolyodott. Hátradőlt az ülésen, és a kezeit összekulcsolta a mellein. – A szex elködösíti a nőket – tette hozzá lágyan, de nyomatékkal.– Annyira, hogy figyelembe sem veszik azt az eshetőséget, hogy az életben elfoglalt alacsony pozíciójuk annak az egyenes következménye és végeredménye, ami szexuálisan történik velük.

– Ez a legképtelenebb dolog, amit valaha hallottam – jelentettem ki. Aztán meglehetősen esetlenül egy hosszú kirohanásba kezdtem a nők alacsony helyzetének társadalmi, gazdasági és politikai okairól. Részletekbe menően beszéltem az utóbbi évtizedekben történt változásokról. Hogy a nők mennyire sikeresek voltak a férfiak felsőbbrendűsége elleni küzdelmükben. Csúfolódó arckifejezésétől megsértődve, nem tudtam visszatartani magam, hogy megjegyezzem, a saját tapasztalatai tették elfogulttá a látásmódját.

Delia egész teste a visszafojtott nevetéstől rázkódott, majd erőt vett magán és azt mondta: – Valójában semmi sem változott. A nők rabszolgák. Annak neveltek bennünket. Egy olyan tanult rabszolgának, aki most a nők elleni szociális és politikai visszaélések feltárásával van elfoglalva. Azonban egyik rabszolga sem tud szolgasága gyökerére fókuszolni – a nemi aktusra –, hacsak nem kapcsolódik hozzá erőszakoskodás vagy egyéb fizikai bántalmazás. – Egy kicsit elmosolyodott, amikor azt mondta: – A vallásos emberek, filozófusok és tudósok évszázadok óta megállapították és ma is így tartják, hogy a férfinak és a nőnek azt az isten által adott biológiai kényszert kell követniük, ami a szexualitást a szaporodáshoz kapcsolja. Arra neveltek bennünket, hogy a szex jó nekünk – hangsúlyozta. – Ez az örökölt és elfogadott hit képtelenné tett bennünket, hogy feltegyük a helyes kérdést.

– Mi az a kérdés? – kérdeztem, mialatt azon igyekeztem, hogy ne nevessem el magam hangosan a teljesen téves meggyőződésen. Úgy tűnt, Delia nem hallotta, amit mondtam. Olyan sokáig nem szólt, hogy azt hittem, elszundított, így aztán nagyon megdöbbentem, amikor megszólalt.

– Az a kérdés, amit senki sem mer megkérdezni, mit okoz nekünk, nőknek az, hogy lefekszünk a férfiakkal.

– Tényleg, Delia?  – kérdeztem gunyoros megrökönyödéssel.

– A nők elködösítése annyira teljes, hogy az alárendeltségünk minden egyéb témájára koncentrálunk, kivéve arra az egyre, ami az egészet okozza – állapította meg.

– De Delia! Mi nem létezhetünk szex nélkül! – nevettem. – Mi történne az emberiséggel, ha mi nem...

Kezének egy parancsoló mozdulatával a kérdésemet és a nevetésemet is félbeszakította. – Manapság a nők, mint te is, az egyenlőségre való törekvésükben a férfiakat utánozzák – mondta. – Olyan abszurd mértékig utánozzák, hogy annak a szexnek, ami izgatja őket, semmi köze sincs a reprodukcióhoz. A szexet a szabadsággal teszik egyenértékűvé, anélkül, hogy gondoltak volna arra, hogy mit tesznek ezzel a fizikai és érzelmi jólétünkkel. Olyan alaposan belénk nevelték, hogy szilárdan hisszük, a szex jót tesz nekünk.

Delia megbökött a könyökével, aztán, mint aki versel, éneklő hangon hozzátette: – A szex jó nekünk. Gyönyörűséget okoz. Szükség van rá. Enyhíti a depressziót, az elfojtást és a csalódottságot. Gyógyítja a fejfájást, a magas és alacsony vérnyomást. Eltünteti a pattanásokat. Megnöveli a ciciket és a feneket. Rendszeressé teszi a menstruációt. Röviden a szex fantasztikus. Mindenki ezt mondja. Mindenki javasolja. – Egy pillanatra megállt, majd dramatikus végérvényességgel kijelentette: – Egyszer dugni naponta a doktort távolt tartja.

Rendkívül mulatságosnak találtam a kijelentését, de aztán, amikor hirtelen kijózanodtam, emlékeztem rá, hogy a családom, a barátok, a családi orvosunkat is beleértve, pontosan ezt javasolták, ha nem is ennyire nyers bizonyossággal, gyógymódként a serdülőkori bajaimra, egy olyan szigorian lefojtott környezetben, amiben felnőttem. Azt mondta az orvosunk, majd ha férjhez megyek, rendszeres lesz a menstruációm. Meghízom, és jobban fogok aludni. Szelíd természetű leszek.

– Én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki szexet és szerelmet akar – mondtam, védekezően. – Minden ezzel kapcsolatos tapasztalatom nagyon jó volt. Engem nem ködösített el senki. Szabad vagyok! Én választom meg, hogy kit akarok, és mikor akarom.

Delia sötét szeme vidámságtól szikrázott, amikor azt mondta: – Az, hogy megválasztod a partneredet, semmit sem változtat azon a tényen, hogy megdugtak. – Aztán elmosolyodott, mint aki enyhíteni akarja a nyerseségét, hozzátette még: – A szabadságot a szexszel azonosítani végtelenül nevetséges. A férfiak ködösítése olyan tökéletes, hogy ez elvonja tőlünk a szükséges energiát és képzelőerőt attól, hogy a rabszolgaságunk igazi okára tudjunk koncentrálni. Csak két választása lehet egy rabszolgának: szexuálisan akarni a férfit vagy romantikus szerelembe esni vele. Mindaz, amit elmondtak nekünk erről a két választási lehetőségről, nem más, mint ürügy, ami a cinkosságba és tudattalanságba ránt bennünket. Teljesen felháborított. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Delia egy elnyomott, férfigyűlölő hárpia. – Miért gyűlölöd ennyire a férfiakat? – kérdeztem a legcinikusabb hangon.

– Én nem utálom őket – biztosított. – Az ellen tiltakozom ilyen szenvedélyesen, hogy nem vizsgáljuk meg, milyen tökéletesen megneveltek bennünket. A ránk nehezedő nyomás olyan erős és önkényes, hogy magunk cinkosokká váltunk. Bárki, aki merészel másmilyen lenni, azt elítélik és férfigyűlölőnek vagy csodabogárnak tartják.

Elvörösödve, lopva rápillantottam. Eldöntöttem magamban, Delia azért beszél ennyire becsmérlőn a szexről és a szerelemről, mert már idős. A testi vágyakat már maga mögött hagyta.

Delia lágyan kuncogva, összekulcsolta kezét a tarkóján. – A testi vágyaimat nem azért hagytam el, mert már idős vagyok, hanem azért, mert lehetőséget kaptam arra, hogy az energiámat és a képzelőerőmet valami másra fordítsam, mint amire rabszolgaként neveltek.

Inkább sértve éreztem magam, mint meglepődve, amiért olvasott a gondolataimban. Védeni kezdtem magam, de a szavaimtól egyre jobban nevetett. Miután abbahagyta, felém fordult. Az arca olyan szigorú és komoly lett, mint azé a tanítóé, aki éppen leszidni készül a tanítványát.

– Ha te nem vagy rabszolga, akkor hogy lehet az, hogy arra neveltek, hogy Hausfrau legyél? Hogy lehet, hogy csak a heiraten-re és a jövendőbeli Herr Gemahl-ra tudsz gondolni, aki a Dich mitnehmen lesz?

Olyan erősen nevettem a német szóhasználatán, hogy meg kellett álljak a vezetésben, nehogy baleset történjen. Izgatni kezdett, hol tanult meg ilyen jól németül, és így elfelejtkeztem, hogy védekezzek, amit ezzel a cseppet sem hízelgő megjegyzésével mondott nekem, miszerint az élettől csak egy férjet akarok, aki magával ragad engem. De bármennyire is kérleltem, árulja el, honnan tud ilyen jól németül, elhárította kíváncsiskodásomat.

– Majd később lesz elég időnk beszélgetni az én német nyelvtudásomról – biztosított. Majd csúfolódóan rám célozva, hozzátette: – Vagy a te rabszolgaságodról. – Mielőtt lehetőségem lett volna a visszavágásra, azt javasolta, beszéljünk valami személytelen dologról.

Florinda Donner - Álomban ébren

Püski-Új Ág,   Bp. 1999,   fordította: Püski Irén

Being-in-Dreaming: An Initiation Into the Sorcerers' World. Harper Collins. 1992

[nemzetinet]

Catherine Deneuve - nem tűz, de nem is jég

Hatvankettő forró nyarán Dijon és Párizs között államfőt és minisztereket szállító hivatalos konvoj mellett húzott el egy nyitott tetejű Ferrari. Ketten ültek a luxuskocsiban: Roger Vadim, a szexuális étvágyáról is híres filmrendező és egy tizenkilenc éves, kihívóan szép, szőke lány, aki akkortájt startolt a színészi pályán. Pár perccel később már motoros rendőrök állták útjukat. A fekete Citroenek egyikében de Gaulle tábornok ült. Megakadt a szeme a feltartóztatott kocsiban nézelődő fiatal szépségen. „Ki ez a szőke nő?” – kérdezte egyik testőrét. „Catherine Deneuve, színésznő” – felelte a bodyguard. „Ha mindig ennyire rohan, hamarosan sztár lesz” – szólt szellemesen a köztársasági elnök.

Mondatának második fele gyorsan beigazolódott. Egy évvel később a Cherbourgi esernyőkkel Catherine Deneuve Franciaország új csillaga lett.

Ötvenöt év telt el azóta. A színésznőből mítosz lett, központi helyet vívott ki magának a francia film világában. Arcképe a pénzérmék hátoldalát, postabélyegeket, mellszobra éveken át a polgármesteri hivatalokat díszítette. Forgatott vagy százötven filmet, kora legjelentősebb rendezői bíztak rá izgalmasnál izgalmasabb szerepeket. Ma, hetvenöt évesen pedig elmondhatja: mindent elért a pályán, amit egy nagynevű, európai hírű színésznő elérhet. Hiányérzete egy fikarcnyi sem lehet.

„Pályakezdésem óta a filmet, a rendezőimet szolgálom – állítja magáról. – Mindig olyan voltam, és ma is olyan vagyok, mint egy sorkatona. Megteszem, sőt, talán maradéktalanul teljesítem, amire kérnek. Parancsszóra várok és végrehajtok. Ez a feladatom. Készen állni minden feladatra.

Felkészülés, odaadás, szakma iránti hűség, elkötelezettség és alázat, megfelelni vágyás és maximalizmus – ezek a tulajdonságai emelték magasra. És persze a tehetsége, a kitartása. Pedig nem a nagy, látványos külső átalakulások mestere. Ő belülről azonosul a figurával, lélekben és gondolatban. Úgy, hogy közben mindig az marad, aki: Catherine Deneuve. Hideg, rideg, távolságtartó – évtizedek óta így jellemzi őt a világsajtó. Kétségtelen: van is ebben valami, de mára az is kiderült, hogy zárkózottságával, visszafogottságával, befelé fordulásával keltette azt a látszatot, hogy „született jégkirálynő”.

Karlovy Vary fesztiváljának egynapos vendégeként nem is nagyon lehetett a közelébe férkőzni. Francia filmesek közbenjárása kellett hozzá, hogy a város híres ivócsarnokában megrendezett „fehér fogadáson” interjút kérhessek tőle. Nem siette el a választ. Igaz, addig meg sem szólalt, míg ki nem mondta, hogy: „Holnap, a reggeli után.” Szenvtelenségével másnap is beterített. Társalgásunk minden volt, csak nem jól pergő csevegés. Konkrét választ ritkán kaptam a kérdéseimre. Mondatait a legtöbbször úgy fűzte össze, hogy messze elkalandozott attól, ami eredetileg érdekelt volna. Volt, hogy néma csendben néztük egymást. Ha megszólaltam, hirtelen megszakított. Máskor csak úgy elábrándozva bámult ki az ablakon. Mintha ott sem lettem volna. Azt is eljátszotta, hogy ő kérdezett – saját magától. Néha azt hittem, egy-egy szóval mégis sikerül terelgetnem őt valamilyen irányba. De minden alkalommal kiderült, hogy tévedtem. Egyszer el is hagyott a kedvem, azt mondtam, beszéljen, amiről akar, nem erőltetem. Abban a pillanatban mintha leolvasta volna rólam, mi jár a fejemben. Egy korábbi kérdésemre pontos választ adott. Hát így játszott velem a díva, a francia mozi első számú istennője, aki megpróbálta elhitetni velem, ha nem ünneplik, teljesen hétköznapi életet él. Piacra jár, unokázik, mos, főz, mosogat, mint bárki más, és még a takarítást is élvezi – olykor. Ezt már nevetve tette hozzá, így azt is elmondhatom: kacagni is hallottam a francia színésznőt. Az ő esetében ez ugyanis igazán ritkaságszámba megy.

„A lányomat, Chiarát biztosan ismeri. Többször játszottunk együtt. Remek színésznő. Szebb ajándékot, mint ő, nem is kaphattam volna Marcello Mastroiannitól. De van egy fiam is, Christian, akinek Roger Vadim az édesapja. Ő is többször állt már kamera előtt…”

(Tudom, szólok közbe, hiszen játszott egy magyar tévéfilmben is.)

„Tényleg! Valamikor a kilencvenes években. De a történetre már nem emlékszem. Christiannal egy Proustról szóló filmben játszottam, Chiarával többször is összehoztak már a rendezők. Volt a Szerelem nélkül soha, abban Milos Formannal játszottunk, aztán jött a drámai Karácsonyi történet, amelyben egy csontvelő-átültetésre váró asszony vagyok, legutóbb pedig a Drága Claire. Chiarában a kamera előtt azt szeretem, hogy minden helyzetben természetesen viselkedik, s ezzel rengeteg impulzust ad. Gazdagítani tudjuk egymás játékát.”

(Mindenki szakmabeli a családban, vetem közbe. Még a szerelmei, sőt, a szülei is azok voltak. És a nővére, Francoise…)

„A szüleim a színházzal jegyezték el magukat. Apám rendezett is, anyám játszott. Az ő idejükben azonban másról szólt a pálya. Vagy kevesebbet vállaltak, nem tudom. Egy biztos, a család mindkettőjük számára szent volt. Négyen voltunk gyerekek, de az egyszer sem fordult elő, hogy érzelmileg elhanyagoltak volna bennünket. Anyám a harmadik szülése után fel is hagyott a színházzal. Kegyes hozzám a sors nagyon. Még él, nincsenek komolyabb bajai. Magas kora ellenére továbbra is jól lát, jól hall, összefüggően gondolkozik.”

(Akkor jó géneket örökölt, mondom.)

„Húsz év múlva mondja ugyanezt! Anyámon látom: az a fontos, hogy az ember, akármilyen idős is legyen, kommunikálni tudjon. Hogy megoszthassa valakivel a napi gondjait, az emlékeit, hogy működjenek még a kapcsolatai. Magamnak sem kívánok többet, csak ezt. Hogy megőrizhessem az egészséges gondolkodásomat, s legyen kivel őszintén beszélgetnem. Ezért is örülök, hogy mindkét gyermekemmel olyan jó viszonyban vagyok. Nagyon közel állunk egymáshoz, ránézésből tudjuk, mire gondol a másik.”

(Roger Vadim mesélte róla: megismerkedésük idején Deneuve-nek két titkos vágya volt. Az egyik, hogy színésznő, a másik, hogy anya legyen. Mindkét vágya gyorsan teljesült. Az igazi természete később tört felszínre. Mégpedig az, hogy királynőnek született. Uralkodónak. Kialakított magának egy fix világképet, és elvárta, hogy mások is eszerint éljenek. Meg volt győződve arról, hogy csak neki lehet igaza, de bárkit, aki aláveti magát az ő elképzeléseinek, boldoggá tud tenni. Ezek Vadim szavai. Én pedig megkockáztatom a kérdést: Hogyan viselték mindezt élete nagy szerelmei? Deneuve elfordítja tőlem a fejét. Hosszasan töpreng, majd hirtelen rám néz.)

„Ez nagyon személyes kérdés. A magánéletem nem tartozik másra – mondja szigorú tekintettel. – Többször felkértek már, hogy írjam meg mindazt, ami pályakezdésem óta történt velem. A nagy találkozásaimat, a rendezőkkel való munkámat, a forgatások során megélt élményeimet. Röviden, hogy teregessem ki az emlékeimet. Nem, én erre nem vagyok képes. Pár mondatban, egy interjú keretei között, az egészen más, de oldalakon át kiárusítani embereket nem az én stílusom. Legyen elég annyi, hogy szerencsés voltam, mert minden jól alakult az életemben, még az anyai örömökről sem kellett lemondanom. De azt azért nem állítom, hogy csupa napfény volt minden. Nem. Néha felettem is beborult az ég, voltak sötét felhők az én életemben is, de kiében nem? Ezt el kell fogadni, még ha olykor nehéz is beletörődni.”

(Polanski, Bunuel, Ferreri. Szándékosan nem azokról a rendezőkről kérdezem, akiket ő szokott emlegetni. Leloucht, Téchinét, Truffaut-t, Ozont.)

„Polanski energiája, túlfűtöttsége, munkabírása annyira imponáló volt számomra, hogy alig vártam, hogy elkezdjük az Iszonyat forgatását. És nem csalódtam benne. Lenyűgöző egyéniség, kivételes rendező. Bunuelnél A nap szépében és a Tristanában játszottam. Ő az érzéki, titokzatos nőalakokat szerette. Huszonnégy éves voltam, amikor az első közös filmünket forgattuk. Ő már tapasztalt rendező volt akkor. Azt hittem, csak úgy szórja majd rám az instrukcióit, de nem ez történt. Nem bocsátkozott apró részletekbe, nem elemezte a figurákat, a felvételek során végig finoman, diszkréten irányított. Marco Ferreri stílusa egészen más volt. Először is meg kellett szoknom, hogy folyamatosan ordibál. Mindenkivel. Nekem ez irtó fura volt, az elején be is görcsöltem tőle. Kimondottan irritált a hangszíne. Nem éreztem jól magam mellette. A színészi szabadságomat ugyan meghagyta, de végig feszült légkörben dolgoztunk. Talán így akarta kipréselni belőlünk a maximumot.”

(Partnerei közül Delont, Belmondót, Depardieu-t emelem ki. Az első két név hallatán a szeme sem rebben. Később, amikor megismétlem a neveket, csak annyit mond: magánemberként nem kerültek közel egymáshoz. Depardieu az, akiről szívesen beszél.)

„Nem érdekel, ki mit gondol róla, s hogy az utóbbi években milyen fénybe állította a világsajtó, ő az én legkedvesebb barátom. Erős férfi, csupa tűz, csupa láng. Csodás partner, aki imádja a színésznőket. Nem ismerek nála nagyvonalúbb színészt. Mindig boldogan dolgozom vele, mert tudom, hogy a munka mellett ott lesz a felhőtlen szórakozás is. Nekem ő is hangos, rengeteget dumál, a kisujjából szórja a jobbnál jobb sztorikat, megállíthatatlan a történetmesélésben, de a bajban is számíthat rá az ember. Megbízható, szeretni való férfi a hibáival együtt.”

(Arra a kérdésre, hogy vonzza-e még olykor-olykor a színpad, könnyű kis grimaszt vág, majd egyetlen mondatba sűríti a válaszát.)

„A kamera előtt örömet, a színpadon csak félelmet érzek.”

(Tehát nem, egyáltalán nem vonzza már a színpad, mondom utána.)

„Filmszínésznő vagyok, az is voltam mindig. Pontosabban: attól a naptól fogva, hogy a nővérem magával vitt egy forgatásra, ahol megtetszettem a rendezőnek. Nyár volt, a szüleim megengedték, hogy filmben szerepeljek, és onnantól fogva nem volt megállás.”

(De ha nincs a forgatás? – kérdezem.)

„Akkor bizonyára minden másképpen alakul. Tudom is én…! Akkor lehet, hogy már egy nyugdíjas belsőépítész lennék.”

Catherine Deneuve – nem tűz, de nem is jég a Nemzeti.net-en jelent meg,