#önarckép

[meliigraphys-life]

𝟭𝘀𝘁 𝗱𝗮𝘆 𝗼𝗳 𝗢𝗰𝘁𝗼𝗯𝗲𝗿 🍁

••

Legyen az #október a 𝑣𝑖𝑠𝑠𝑧𝑎𝑡𝑒́𝑟𝑒́𝑠 hónapja! ✨

.

Nem csak saját magamnak.. de ebben a hónapban belevágok egy -𝑚𝑎́𝑟 𝑘𝑜𝑟𝑎́𝑏𝑏𝑎𝑛 𝑖𝑠 𝑣𝑒́𝑔𝑖𝑔𝑣𝑖𝑡𝑡- kihívásba.

𝐴 ���𝒐𝒕𝒐́𝒔 𝑘𝑖ℎ𝑖́𝑣𝑎́𝑠𝑏𝑎 📸

.

A célom ezzel most az lesz, hogy elsősorban meséljek a képekkel, habár nem mindig és nem mindegyik képhez fog tartozni akár egy rövid leírás is. Lesz olyan, mikor csak a képek lesznek beszédesek.

Másodszor, hogy kicsit “visszarázzam” magam az insta világába, de mégsem akarom azt érezni/éreztetni, hogy mindig muszáj kényszeresen posztolni valamit.

.

Lesznek kamerás képek (𝑓𝑜̋𝑙𝑒𝑔 𝑒𝑏𝑏𝑜̋𝑙 𝑠𝑧𝑒𝑟𝑒𝑡𝑛𝑒́𝑘 𝑡𝑜̈𝑏𝑏𝑒𝑡) és lesznek telefonnal készült képek is.

És itt is az első 🫶🏻

.

𝙳𝚊𝚢 𝟷; 𝚜𝚎𝚕𝚏 𝚙𝚘𝚛𝚝𝚛𝚊𝚒𝚝 (𝚘̈𝚗𝚊𝚛𝚌𝚔𝚎́𝚙).

••

•

🪞

•

••

IG; meliigraphy 🧡

[eltortaszilvafa]

Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját - völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért

miként képzelheted, hogy te látsz engem?

[csoori]

Bakonyerdő a vállaimnál, Prága és Varsó homlokfénye, ezeresztendős eső sétál elém egy májusvégi éjben

s elázok benne, csontig ázok, borzas pünkösdirózsás férfi, vándor-arcom a másnapi szél napos égboltra kicseréli.

— Csoóri Sándor, „Rejtett önarckép”, részlet, A tizedik este, 1980

[subnitida]

Ilka Gedő, Szomorú önarckép [Sad self-portrait], 1947

[brvegel]

SCHEIBER HUGÓ (1873 - 1950) Önarckép, 1922 körül

66,5 x 49,5 cm Olaj, karton

[startgaleriabudapest]

HunkiiDoriit láttátok már?

Őt nagyon nehezen tudnám körülírni, küldött portfóliót, tetszett, hozott képeket. Ahogy szerintem működnie kellene a világnak. Hogy nulla ismeretséggel is lehessen valamit elkezdeni csinálni.

Van valami a munkáiban, ami magába szív. Van benne valami nyugtalanság, de közben mégis van egy ilyen elvarázsolt mesevilág jellege sok munkájának, jó látni, jó vele időzni.

Talán ezt az erős ellentmondásosságot szeretem a képeiben. Talán olyannak tudnám körülírni a világát, hogy a vihar előtti csendben haladni.

A kiemelt kép címe: Önarckép

[sanjidysphoria]

önarckép

[brgzmpff]

A szakmában sokszor hajlamosak a tanulatlan festőket leírni azzal a szóval, hogy naív. És tény, hogy sok tanulatlan festő mutat hasonló jegyeket. Nekem nincs diplomám, ezért a ledilettánsozás triggereli az imposztor szindrómámat. Rajzban szerintem elég jól tudok karaktert ábrázolni, afelől nincs kétségem, ráadásul gyorsan, aki látta már, hogy mennyi idő egy anyádrajzol sztori, az tudja, hogy nem túlzok.

Dilettánsságom miatt tanulok és gyakorolok olyan elszántan, mert nem akarom ezt a bélyeget. Lassan fél éve szinte csak tanulmányokat festek. Portrézok ezerrel, csinálom az önarcképeket, amit házinak kaptam, hogy csináljak vagy 15-öt.

Ezen a képen a lányom van. És ez a portré már egy erős kép lett. Én legalábbis nem tudom levenni róla a szemem :)

Két éve találtam ki magamnak ezt az ecsetmentes maszatolós műfajt, és most egy jó hosszú szünet után nyúltam hozzá újra, és el is múlt vele sok gátlásom, mertem kísérletezni vele. Mert az van, hogy van egy fotóm, amiből indultam a mai képeknél, és közben mégis rugaszkodom el a képtől, figyelem, hogy mikor csalom el önarckép irányba, hol a határ.

Nem szoktam a gyereket rajzolni. De annyira felszabadító volt az első tanulmány róla, hogy még muszáj volt még egyet megpróbálni. És azt hiszem ez talán a legerősebb portrém eddig. Ez egy olyan kép, amit vállalok képként is, nem csak tanulmányként. Szeretem és nagyon büszke vagyok arra, hogy a pálcika emberektől sok év alatt végülis eljutottam ide.

[fovarosiblog]

Scheiber Hugó: Önarckép szivarral, 1928 körül

Janus Pannonius Múzeum, Pécs

[dedibelyegei]

Egy újabb kerek 50 éves bélyegünk van, és ismét a távoli Új-Zélandot vesszük célba. Egy négytagú bélyegsorozat tagja, mely egy neves helyi festőnő munkásságának, Frances Hodgkinsnak állít emléket. A hölgy bár élete és munkássága jelentős részét aztán Angliában töltötte Új-Zéland egyik meghatározó művésze. 1869-ben látta meg a napvilágot Dunedinben, apja ügyvédi tevénkenysége mellett amatőr festő is volt, a helyi művészeti körök prominens tagja, így adott volt számára a háttér. Nővére is híres tájkép festővé vált. Már 1890-ben megrendezi első kiállításait Christchurben és Dunedinben, '95-ben pedig díjat nyer Head of an Old Woman című alkotásával. Nagyon népszerűek lesznek a maorikról készült portréi is, melyen szintén főleg nőket és gyermekeket örökít meg. 1895-96-ban a Dunedini Művészeti Iskolában tanul, majd rögtön ott is marad tanítani, ebből gyűjti össze a pénzt angliai tanulmányaira.

1901-ben hagyja ott végleg Új-Zélandot Európa kedvéért, Anglia mellett sokat utazik és fest Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban és Marokkóban egy szintén művész barátnője társaságában. 1903-ban ő lesz az első új-zélandi akinek művét bemutatják a Royal Academy of Arts-ban, Londonban. 1907-ben tartja londoni első önálló kiállítását, ezután pedig Párizsba költözik, ahol 1910-től a Colarossi akadémián tanít, szintén első nőként. Itt saját vízfestő iskolát is alapít.

Az első világháború alatt Cornwallon él és dolgozik, és itt kezd el áttérni az olajfestékre, Cedric Morris hatására akivel együtt dolgozik. 1919-ben visszatér a franciákhoz, itt nagy hatással van rá Matisse és Derain munkássága, de továbbra is megtartja saját egyedi stílusát. A '20-as években egy rövid textildesigneri kitérőt is téve, fordulnak témái az emberekről egyre inkább a tájképek, és a csendéletek felé. Egyre nagyobb nevet szeret magának Londonban, egy galériatulajdonos barátnőjével elkezdenek lehetőséget nyújtani friss és fiatal művészeknek a megjelenésre. A Lefevre galériával szerződése lesz, hogy minden második évben egyéni kiállítást szerveznek friss munkáinak. 1939-ben ő képviselné Nagy-Britanniát a Velencei Biennálén, de a háborús utazási korlátozások miatt, műveit nem tudják elszállítani Olaszországba. A háború után már Nagy-Brittaniában marad, és haláláig, még 70-es éveiben is fest, reumája ellenére. 1947-ben Dorchesterben éri a halál. A mai napig a brit modernizmus egyik kulcsfigurájaként tartják számon, és a britek is (természetesen!) saját jelentős művészüknek tartják. Művei ennek megfelelően vegyesen vannak kiállítva Angliában és Új-Zélandon, de a legnagyobb gyűjtemény, körülbelül 60 alkotásból a Dunedin Public Art Galleryban található, a messzi szigeten.

A bélyegeken négy műve található, különböző korszakokban és témákban, időrendben a névértékek szerint emelkedve. Az én 10 centesem a harmadik a sorban, ez már az angol csendéleti időszak, címe Pajta Picardyban. A többi bélyegen rendre, Maori nő és gyermeke (5 c), A dombtető (8 c), és a legnagyobb értékű 18 centes, kissé avantgárdba hajló Csendélet önarckép.

A bélyegekből, bár új-zélandi viszonylatban nem keveset nyomtak, az 5 centesből kétmilliót, a másik háromból mind 1,2-1,2 milliót, azért nem teljesen értéktelenek. Az én 10 centesem állapottól függően 200-400 forintot ér körülbelül, a teljes sorozatot meg olyan 800-1600 forint között lehet beszerezni, szintén használtságtól függően.

[thetalesofstudentthings]

Ki hitte volna el ezeket tőle?

Hideg ember, hideg vérrel,

nem ismerte fel ki volt az önarcképe.

Hideg asszony, hideg szívvel,

temette el azt, aki őt védte.

Zenésítette, magázgatta, a színpadon

mindig hangos fényben áltatta.

Áztatta, ám valójában, kijátszhatta,

mert ugyan egy-két darabban,

a vásznon az ember láthatta,

viszont, nagy vonalakban,

ő vele, és mind ezeket a fejében játszatta.

Ezt, ezeket, őket, az időket. A szerepeket,

a neveket, a lehordozott jelmezeket.

Fantázia ez? Vagy, az intelligencia hiánya?

Ezek, maguk a krónikái a nagy műveknek,

az iránytű mindeneknek.

A politikától kezdve, az utca seprőig,

mindenki ezt belülről kezdte.

[brvegel]

Czene Béla

Önarckép akttal

[vanista]

Ugo Foscolo: Önarckép

  Süppedt, figyelmes szem, a homlokon barázda, vörös haj, vánnyadt arc, a tekintet merész, a vastag, elmés ajk mosolyra sose kész, szép nyak, bozontos mell, s a főt a bú alázza: ruhám jó s egyszerű, a testem ép, egész, gyorsan gondolkozom, megyek, teszek, mint lázba, igaz és emberi, érdes, józan, garázda: lenézem a f��ldet, de a föld is lenéz, legtöbbször egyedül elmélkedem szelíden: nem csalt meg engemet a félelem s remény még, szemérmem ronggyá tesz, de a dühöm vitézzé:   vigyázatos eszem tűnődve szól, de szívem, a jó, a rossz őrjöng, s a végtelent idézné: adj hát, Halál, nekem babért és végre békét.

Kosztolányi Dezső fordítása

(15 évvel ezelőtti saját mp3-makat hallgatok, ezt a szerzőt neveztem meg. Szerintem ezt a verset szúrtam ki akkor, talán Umberto Eco: A szépség történetében)

[brgzmpff]

Szóval ezt a képet, azelőtt csináltam, hogy felmerült volna valaha az, hogy a kolostor utcába költöznék valaha. Ez a kép a Júlia gyűjteményben van. Nem jarulok hozza a tovebbertekesiteshez.

Eredetileg is önarckép volt.

És jelenleg ezt látom az ablakomból:

Es megpróbálom megidézni @adelka szellemét a tunblin. Az o fotóit ugy érdemes nézni, ha belegondolsz, hogy neked kene ezekben a távolságokban megnyomni a kamerán a gombot ezekben a helyzetekben.

Következő lépés, szerintem, venni egy nagy levegőt és belegondolni, hogy belőled mit látna egy ilyen szemű ember. Fotós.

[nemzetikonyvtar]

Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa emlékezik a százhúsz éve elhunyt Fadrusz Jánosra.

Az Országos Széchényi Könyvtárban látható két hatalmas atlaszszoborról is említést tesz a művész, barátjához, a költő, művészettörténész Lippich Elekhez írt egyik levelében, aki ez idő tájt a vallás- és közoktatási minisztérium művészeti ügyosztályán működött.

„Két nagy márványalakom van itt a királyi vár számára, egy pár óriás meztelen szittyát csináltam, de nem bőrrel, párducokkal, amilyenek lehettek a magyarok Ázsiában.”

[keddiorr]

nem önarckép, rondább vagyok | not a self-portrait, i'm uglier