#évnek lassan meg a vége

[arassea]

life recently

[eniko4613]

Ha megkérne egy festő, lennél aktmodell?

És ha megkérne egy híres, elismert fényképész?

Lassan vége a hétnek, sőt az évnek is. Hány orgazmusod volt a héten és hányszor masztiztál? 🤓

Simán, ki próbálnam milyen lenne. Habár nem sokáig bírok egy helyben meg maradni ...

A fénykép az annyir más téma... Simán ki próbálnám, de abban nem sok minden kreativitást látok mint egy festészetben. Persze szépek a fényképek, tök jó beállások vannak, fények stb stb. De régimódibb vagyok én ennél...

Hát a múlt héten 4 orgazmus szexből, 2 saját magam kielégítése.

[mindenkor-oruljetek]

Kedves 2020!

Rengeteg nap ment el sírással, szorongással, kudarcokkal, rossz kedvvel, csalódással. Egyszóval rengeteg negatív dolog történt benned, 2020. És őszintén örülök hogy végre vége lassan ennek az évnek.

És sajnálom hogy kevesebb boldog pillanatot éltem meg benned, mint rosszat.

Kedves 2021!

Pár nap és találkozunk. Előre szólok, hogy sok mindent fogok elvárni tőled, remélem nembaj. Legyél tele sikerekkel, szeretettel, csodával, békével, kitartással, megértéssel, nagyszerű emlékekkel. Egyszóval rengeteg pozitív dologgal.

Remélem jó év elé fogunk állni 2021!

Előre is kívánok mindenkinek sikerekben gazdag 2021-et!!❤️ Kitartást mindenkinek, ne adjátok könnyen fel!! 🥳

[faszomfajra]

ez csak egy elbaszott történet, lapozz tovább

Megálltam egy pillanatra. A dolgok túlságosan felgyorsultak megfáradt elmém körül. Meg kell állnom. Megállok. Érzem, ahogy a halálos méreg egyre mélyebbre vájja magát ereim kacskaringós labirintusában és lassan eléri a végállomást. Fuldoklom a tehetetlenségtől. De hiszen én ezt mind tudtam. Tudtam, hogy nem teljes erőből kell beszaladni egy zsákutcába. És tudtam, hogy egy nagyon hosszú utcáról van szó, ahol néha-néha piros rózsák virágoznak, de a vége ugyanaz. Belefáradtam. Róttam a felesleges köröket. Én nem akartalak téged elengedni. Fogalmad sincs, mennyit küzdöttem érted az utóbbi időben. Két éve, hogy folyamatosan része vagyunk egymás unalmas életének. Néha fel-felbukkantunk egymásnak és éltük a tökéletes pillanatokat. Vajon emlékszel-e a napra, mikor először voltam nálatok? Tudtad, hogy kurvára elegem volt az életből és csak egy kis jóra vágytam. Te levezettél hozzám és hazavittél, mondván, hogy erre a napra hagyjak minden butaságot hátra és önző módon éljem meg a pillanatot. A pillanatot, amit te adtál meg nekem. Ma már keserű ízzel a számban gondolok vissza rá, de mégis az volt életem legszebb napja. Akkor először voltunk igazán egyedül kettesben. És abban a pillanatban én valóban éltem. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy miként fogtad közre remegő arcom, és miként szántottad végig az ujjaid az ajkaimon. Miként csókoltál meg először. Félve, de akarva. Szomorúan, de vágyakozva. És mikor azon a tökéletes estén elköszöntünk egymástól, fogalmam sem volt róla, hogy szinte hagylak kisétálni az életemből. Hiszen eltelt egy hét és mi nem beszéltünk. Tudom, hogy én rontottam el, én nem mentem utánad, én hagytalak elveszni a ködben. De eltelt egy hónap, és nekem őrületesen elkezdtél hiányozni. Miért mentél el? Miért nem küzdöttél értem? Miért nem világítottál rá, hogy te voltál az, akire szükségem volt? El voltam veszve, te is tudod. Rád lett volna szükségem, hogy felkarolj, hogy adj okot hinnem. Eltelt három hónap, elköltöztünk két külön városba, messze egymástól. Nem tőled tudom, az egyik közös ismerősünk mesélte. Egyik este nagyon berúgtam és én rád gondoltam. Tudom, nem lett volna szabad, hogy befúrd magad ködös gondolataim közé, de az olcsó vörösbor ereje határozottabb volt, mint én. Visszagondoltam arra a napra, mikor utoljára láttalak. Miként elsétáltam mellőled, s mi idő alatt egyikünk sem tért vissza. Most pedig már fél év távlatából kezdek jól lenni. Vagyis egészen addig, míg meg nem látom rólad azt a képet, amin azzal a bájos, mégis szomorkás mosolyoddal vigyorogsz. Ezt valószínűleg más nem veszi észre rajtam kívül, de én már ismertelek annyira, hogy átlássak a hamis vásznon. Elkezdtem valamit érezni a mellkasom tájékán.  Nem jó. Szúr. Fáj. Valaki segítsen, nem tudom ezt tovább csinálni. Segíts. Eltelt egy újabb hónap, és hidd el, hogy igyekeztem minél kevesebbet gondolni arra a képre és rád. Büszke vagyok magamra, mert bár még néha-néha eszembe jut, hogy érzem az égető hiányt, mégis jobban vagyok, mint gondolni mertem. A telefonomra pillantok, hogy megnézzem, mennyire van már késő egy újabb részhez az aktuális sorozatomból. És ledermedek. A neved, mint nyílzápor villan fel a sötét kijelzőn. Írtál nekem egy üzenetet, hogy tudni akarod, mi van velem, hogy hiányzik, hogy beszélj velem. Mit csináljak? Éppen kezdtem hozzászokni a fájdalomhoz, és most késszúrásként jönnek vissza az elszalasztott közös pillanataink, amik örökké csak buta elképzelt párbeszédekben történtek meg. És igen, beszélni kezdtünk. Nem, nem, nem. Nem csinálhatom ezt magammal újra és újra. Nem. Nem akarom magam ismét kitenni a kudarcnak. Azt mondod, hiányzom. Azt mondom, hiányzol. Azt mondod, akarsz engem, de nem lehetünk egymásék. Összetörök. Nem beszélünk. Eltelik két hónap. Már nem is gondolok rád annyit. Néha még visszaköszönsz pár szavamban, amiket tőled tanultam, és én elszomorodom, hiszen előidézik a hangodnak keserű emlékét, de amúgy jól vagyok. Nem mesélhetem el neked, de képzeld, az óceán túloldalára költözöm három teljes hónapa. Ha beszélnénk, most azt mondanád, hogy őrült és szeszélyes vagyok, de te pont ezt szereted bennem. És büszke is lennél rám, hogy végre az álmaimat követem, annak ellenére, hogy hiányoznék neked. De ezeket nem mondod, az én gépem pedig holnap hajnalban indul. Úgyhogy hát támaszod nélkül, de neved halvány gondolatával fedezem fel az új és ismeretlen világot. Eltelt egy újabb hónap és nekem időm sem volt gondolkodni. Annyi új tapasztalat és élmény ért, hogy már szinte az esti álmaim is inkább aludni térnek. Itt vagyok már a harmadik hónapja, éppen egy kis pihenésre szánom rá magam. Meghallgatok egy számot. Te vagy. A szöveg minden egyes betűje azért lett papírra vetve, hogy te megtaláld benne magad. Vad gyomorrúgásként jutsz az eszembe. Mi értelme volt az elmúlt negyed évnek? Mi értelme volt menekülnöm? Tőled akartam megszabadulni, ehelyett magammal hoztalak egy idegen helyre, ahol az egyetlen biztos pont a jelenléted. Holnap indul a gépem. Hazaértem. Hazaértem, mégsem érzem magam teljesen otthon, de a szeretteim öröme palástolja minden szomorúságom. Jól érzem magam, végre visszarázódtam a hétköznapokba. Pont ma van egy éve, hogy utoljára láttuk egymást. Egy éve, hogy rajtam hagytad égő csókod és lágy érintésed. De ezúttal nem hagyom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, ettől már erősebb vagyok. Egy újabb hónapnak mondok búcsút, ami a te jelenléted nélkül is ugyanúgy eltelt. Ma este berúgtam. És írtam neked. Ötletem sincs, hogyan történt meg mindez. Miért, miért, miért? Miért ugrok az élesen elsült golyó elé? Még mindig hiányzol nekem, még mindig hiányzom neked. És beszélünk. És beszélünk, és beszélünk, és beszélünk. Következő héten felhívsz, hogy látni akarsz. A gyomromon ismerős idegesség lesz úrrá. Nem láttalak több mint egy éve. Én beszállok az autóba melléd, és ekkor meghallom a hangod, miként a nevemet ejted ki, és én újra és újra az eltévedt levegő után kapkodok. Most itt vagy mellettem. Hallom, ahogy beszélsz, megigéz, ahogy nézel. Mintha a kiesett idő soha nem történt volna meg. Miért beszélünk a múltról úgy, mintha nem fájt volna kurvára egyikünknek sem az elpocsékolt idő? Bárhova elmennék, ahol te vagy. Bármit megtennék, hogy ezt a mosolyt újra láthassam. Hazaviszel és megígéred, hogy írsz, amint hazaérsz. Én pedig rég nem érzett boldogságban fürdök, mert ha ez tényleg a valóság, nekem erre van szükségem. Meséltél magadról, a családodról, a kedvenc dolgaidról, minden apróságról, amit én tudni szeretnék rólad. A következő héten egyedül éreztem magam, mert üres volt a lakás, csak én voltam otthon. Nem akartál egyedül hagyni, így hát eljöttél hozzám. Csak néztük egymást. Én valami testen kívüli élményben voltam, mikor magadhoz húztál és gyengéden megöleltél. Szorosan hozzád bújtam a kanapén, miközben valami bugyuta sorozatot néztünk. És igen. Megcsókoltál. Először bizonytalanul, majd egyre felbátorodva. Istenem, ha egy pillanatra is fogalmad lenne, hogy mit is teszel velem. Minden büszkeségem eldobom, mikor veled vagyok. Rád néztem, és könnyes szemed fogadta értetlen szempárom. Megkérdeztem mi a baj, de te nem válaszoltál, csak magadhoz szorítottál és arcod nyakam hajlatába fúrtad. Ne csináld ezt, megijesztesz. Nem akarom, hogy neked bármi rossz legyen. Így hát anekdotázok a régi magunkról. Mikor az éjszaka közepén felhívtál, hogy minden rendben van-e velem, mert aggódsz értem, hiszen nem láttál egész nap. Vagy mikor kijöttél velem a mínusz fokokba sétálni, mert arra volt szükségem, hogy megfagyasszam az emésztő gondolataimat. Te ott voltál, mikor féltem vagy ideges voltam, és bátorítottál, hogy én igenis erős vagyok mindehhez. Ott voltál, mikor nem tudtam enni, és az éhhalál szélén leimádkoztál pár falat ételt a torkomon. Akkor is ott voltál, mikor este nem tudtam elaludni, csak hogy ne hagyj egyedül a gondolataimmal. Ott voltál mindig nekem, mikor szükségem volt rád. Aztán egyszer csak elidegenedtünk egymástól. Egyik nap még lelkesen meséltük egymás napját, a másik nap pedig veszélyes sebességgel kiszakadtunk egymás mindennapi rutinjából. És most egy év távlatából mégis itt fekszel mellettem. Nem lehet, hogy ennyi szenvedés hiábavaló legyen. Nem lehet, hogy nincs közös utunk ebben az életben. Most el kell, hogy engedjelek, mert már későre jár az idő, de egy utolsó csókot ellopsz tőlem, én pedig itt állok boldogsággal és szomorúsággal a szívemben. A következő napok szörnyen telnek. Nem látjuk egymást, de minden nap felhívsz, hogy hallhasd a hangom. Valami nincs rendben. Mintha nem is a te hangod lenne, mintha nem az az ember nézne vissza rám, akit én anno megismertem. Tele vagy fájdalommal és magánnyal. Szavaid átitatja valami méreg, ami az én érzéseimre is hatással van. Ismét találkozunk, és most is szebb minden, mint valaha. Hozzám bújsz, azt mondod, ne hagyjalak egyedül, azt mondod, szép vagyok, azt mondod ez most jó. Csókolsz, ölelsz, angyali tekintettel nézel rám. Én elhiszek neked mindent. Tudom, hogy amit most mutatsz magadból, az valós, hogy aki most vagy, az az igazi önmagad. Aztán ismét el kell menned, és kezdem érezni a ránk telepedő sötétséget. Telnek a napok és semmi mást nem adsz nekem, csak bizonytalanságot. Örökös tagadásban élsz. Megkértelek, hogy légy hozzám őszinte és ne játssz velem, mert azt tőled nem bírnám elviselni, abba beleroppannék. Bevallod, hogy nem vagy jól. Hogy önmagad árnyéka is megijeszt, hogy felemészt a magány. El sem tudod képzelni, hogy ezzel mennyi sebet okozol nekem. Hahó, akkor ki vagyok én neked? Én itt vagyok, hogy neked sose kelljen egyedül lenned, áldozatokat hozok érted, hogy neked mindig és mindenkor jó legyen. Odaadom neked a legjobb önmagam, csak hogy egy pillanatra is mosolyt csalhassak az arcodra. Olyan vagy, mint egy mágnes két pólusa, és sosem tudni, hogy éppen a pozitív vagy a negatív oldalad fordítod felém. Taszítasz vagy vonzol. Annyi fejfájást okoztál már nekem, annyi szívfájdalom van kettőnk neve mögött, hogy én egy újabb törést már nem bírnék túlélni. Én tényleg szeretlek. Tisztán és őszintén. Mindent megadnék neked azért, hogy boldog legyél, éppen ezért elfogadom azt is, ha nem én vagyok az az ember, aki kihozza belőled a legjobb énedet. Bár most azt mondod, senki nincs rád ilyen jó hatással, mint én, de tegnap még azt mondtad, hogyha elkezdenék komolyabban érezni irántad, akkor ne folytassuk ezt az egészet. Mitől félsz ennyire? Miért félsz érezni? Miért tagadod saját magad elől az ��rzéseket? Miért hagyod magadon eluralkodni a sötétséget? És mindeközben hagyod, hogy magam okoljam, mert nem érzem magam elégnek. És én szintén magam okolom amiatt, hogy képtelen vagyok téged hátrahagyni. Pedig tudom, hogy tovább kéne lépnem, hogy nem hagyhatok olyan embereket az életemben, akik megmérgezik minden egyes percemet. Fáj belátni ezt a gondolatot, és ami még jobban fáj, hogy minden indok ellenére, képtelen vagyok menni. Elmegyek hozzád. Magadhoz szorítasz, a világ összes csókját megadod nekem. Most boldog vagyok. Itt vagy, itt vagyok. Rajtam hagyod az illatod, ami minden egyes porcikámat az őrületbe kergeti. Látom, hogyan nézel rám, tudom azt, amitől menekülni próbálsz. Tagadásaid ellenére is tudom, hogy ilyenkor vagy a legőszintébb. De közben látom a szomorúságot is a tekinteted mögött, és a szívem nem viseli el ezt a tehetetlenséget. Megkérdezem, mi a baj. Te kikelsz önmagadból, hogy ne baszogassalak azért, amiért nincs jó kedved. Megijedek, hiszen nem láttalak még ilyennek. Én is megmondom, hogy sajnálom, ha az őszinte törődést te baszogatásnak veszed, máskor majd nem veszem figyelembe a szomorúságod. Azt mondtad, hazaviszel. Beültem melléd az autóba, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Megfogtad a kezem, megsimogattad a combom, összekulcsoltad az ujjainkat. Tudom, hogy ez nálad egy ’ne haragudj rám’ akar lenni, úgyhogy nyugtázom. Meg hát az érintésedre túlságosan szelíddé válok, és ezzel ismét magam taszítom csak a mélybe. Mielőtt elköszönünk, megcsókolsz. De nem nézel rám. Megkérem, hogy vezess óvatosan és hívj, ha hazaértél, mert aggódom érted. Túl feldúlt állapotban hagylak elmenni. A következő hetekben a bizonytalanságod határozott ellentmondásokba megy át. Ellentmondásos vagy saját magaddal kapcsolatban. Azt mondod, hiányzom neked, hogy szeretsz velem lenni és bárcsak mindig velem lehetnél, hisz ez minden, amire vágysz. De a másik pillanatban kulcsra zárod az érzéseidet és tagadod az egyértelműt. Fáj a fejem. Nem megy tovább. Ez már rég nem én vagyok. Hagyom magam lökdösni ide-oda, mint egy ócska kacatot, ami már senkinek nincs hasznára, mégis megtartják, mert szép emlékeket idéz fel, így hátha használható lesz még valamire. Szeretlek, igen. Minden faszság ellenére is azt érzem, hogy megadnék neked mindent. De nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki nem szereti saját magát annyira, hogy megadja magának az esélyt a boldogságra. Nem szerethetek örökké egy olyan embert, aki hátráltat az életben. Te vagy az, akinek maga mögött kéne húznia. Ehelyett végig csak én fogtam a kezed és húztalak magam után, mint egy sérült kiskutyát, aki megmentésre szorul. Hát most én szorulok megmentésre, mert belefáradtam. Meg kell, hogy álljak. Belém juttattad a gyilkos mérgedet, amit nem tudok kiüríteni a szervezetemből. Bennem hagytad minden káros gondolatodat. Nem tudok megmozdulni, nem tudok tovább lépni. Nem tudlak hátrahagyni. Ennyi idő után, ennyi megélt fájdalom után sem tudom azt mondani, hogy nekünk vége. De már tudom, hogy nem ezt érdemlem. Nem adhatom valakinek oda mindezt a hatalmas szeretetet, aki ezt becsületlenül eldobja magától. És mégis folyton azon agyalok, hogyan tehetnék mindent jóvá benned. De jól ismerjük a mondást, miszerint nem tudunk megmenteni valakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Szörnyen fáj. Segíts, kérlek. Adj egy határozott indokot, hogy távozzak, hogy örökre elsétáljak tőled. Mondd, hogy menjek, mert ha nem teszed meg, magamtól képtelen leszek elindulni. Ha valóban szeretsz engem, engedj el, segíts útra kelni, mert ebbe én beleőrülök. Felhívsz, hogy szükséged van rám. Gondolkodás nélkül autóba ülök és levezetek hozzád. Reszketsz a rémálmaidtól. Megijedsz a nem várt törődéstől, ismét ellöksz magadtól, mondván, hogy miért foglalkozom veled ennyit, mikor te nem úgy viselkedsz velem, ahogyan azt megérdemelném, és ezt én is tudom. Csak éppen a választ veszítettem el valahol. Tudod, hogy nem vagy elég jó hozzám, tudom, hogy nem vagy elég jó hozzám. Az isten szerelmére, miért csinálom ezt magammal?! Hogyan tudok valakit szeretni, aki ennyire fél kimutatni az érzéseit? Az eleje óta halálra voltunk ítélve. Ezt már az elején is tudtam. Kicsit több mint egy éve azt mondtam neked, hogy kettőnk ügye egy süllyedő hajó. Te azt felelted, hogy lehet, de még nem süllyedt el. Te voltál az, aki fogta a kezem és kitartottál mellettem, akármilyen rossz is voltam veled. Éppen ezért van az, hogy nem tudok nemet mondani neked. Nem hagyhatlak hátra, mikor tudom, hogy sérült vagy. De azt sem hagyhatom, hogy magamnak okozzak mély sebeket, mert szeretni nem így kell. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy láthass engem, hogy megérinthess, hogy elmondd, mennyire sokat jelent neked a jelenlétem. Emlékszel, mikor először mentem hozzád és te azt mondtad, legyek önző? Ne haragudj rám, kérlek, de most önzőnek kell lennem. Túl sokáig tartottam ki, míg más már rég búcsút intett volna. Ne haragudj rám azért, mert merem ettől többre értékelni magam, mert merem feltételezni, hogy én is megérdemlem az odaadó és feltétel nélküli szerelmet. Ne haragudj rám, ha tovább sétálok, hiszen nem téged hagylak hátra, hanem magamat indulok megkeresni. Mert melletted én is elvesztem, és úgy érzem, azt a részem talán örökre magaddal vitted. El kell indulnom a gyógyulás útján, mert ha itt maradok, akkor olyan leszek, mint egy drogfüggő, akinek te jelented a díler szót. Kurvára fáj, mocskosul szenvedek, képtelen vagyok belegondolni, hogy soha többé nem érinthetem meg remegő ajkaidat. De annyi esélyünk lett volna a szépre, a mi hibánk, hogy nem tudtunk élni az eséllyel. Úgyhogy most kérlek, nézd el nekem, hogy többé nem hagyom magam befolyásolni csak azért, mert szeretlek. Mert mától már neked sem szabad mindent. Mától sokkal erősebb vagyok. Egészen addig, míg meg nem hallom a hangod.

[artexgames]

Ilyen volt 2021, és ilyen lesz 2022...

Nem mondhatnám, hogy túl gyakran írok blogbejegyzést, de itt az év vége és ilyenkor szokásom azt értékelni.

A 2020-as őrület (23%-os növekedés, a lock down hatására) után, már az év első felében számítottam némi csökkenésre. Ezt elsősorban az Apple ATT bevezetésének köszönhettük, meg persze annak, hogy lassan újraindult az élet, az emberek jóval kevesebbet játszottak a mobiljaikon, mint egy éve. Az Android stabilan hozta az idén is azt, amit tavaly, de az iOS bevételek jelentősen visszaestek (kb. 25%-ot). Igaz, hogy év közben, a jobb retention és növekedés érdekében, kikapcsoltam a Movie Bingo játékunkban a reklámokat, ami jelentős bevételkiesést jelentett iOS oldalon. Ez rendelkezik az összes játékunk közül a legmagasabb ARPDAU-val, úgyhogy az, hogy kikapcsoltam benne a reklámokat, olyan 10% éves kiesést jelenthet, látva a korábbi számokat. Na, de ez majd megtérül a jövőben, a magasabb felhasználószámnak köszönhetően! :)

Ha egy mondatban kellene verdiktet mondani az idei évről, akkor azt mondanám: semmi különös. Hozta az elvárt növekedést 2019-hez, és az "elvárt" csökkenést 2020-hoz képest. 2022 egy elég izgalmas és sokkal mozgalmasabb évnek ígérkezik. Egyrészt körvonalazódni látszik egy együttműködés a reklámszolgáltatónkkal, ami nagy lökést adhat a játékaink letöltésszámának, másrészt szeretnénk belekóstolni a crypto currency nyújtotta play to earn játékok világába mobilon is, a következő év során. 2022 a kísérletezésről és a játékosszám növeléséről fog szólni elsősorban, amihez lassan minden dolgot előkészítettünk. Reményeim szerint ez némi bevételnövekedést is hoz majd magával, de sokkal fontosabb, hogy hosszabb távon elindítson bennünket egy növekedési pályán, amivel egy szinttel feljebb tudunk lépni a korábbi dolgainkhoz képest. Ennek az elérése sokkal fontosabb lenne, mint néhány millió plusz forint a bankszámlánkon. Az majd jön "magától", ha a többi dolog a helyére került! Játékosokban gazdag, Boldog Újévet mindenkinek! ;)

[magaseletahegyen]

A végletekig elfáradtam

Lassan másfél hónapja folynak össze a napok. Azóta mind a ketten 100% körül pörgünk, minden kurva nap. Még a gyerek is. És nem lesz vége, valószínűleg január elejéig.

Minden ott kezdett besűrűsödni, amikor a főbérlőnk kirúgta alólunk a bérleményt, ahol az asszony melókázik. Lakossági fotózásból tengüng-lengünk, amikor éppen nem aranyat szüretelünk le a szőlőről, és annak ilyenkor van a szezonja. Eddig húztuk, a héten pakoltunk ki a helyről, hihetetlen, hogy 60-70 nm-re mennyi cuccot tudtunk felhalmozni. :(

Lehordtam az idén megetermelt és felhalmozott kockabálák egy részét. Beszereztünk a Kisjapóhoz egy fasza egytengelyes utánfutót, amivel mostantól tudok nagyobb súlyokat vontatni. Eddig egy saját gyártású “függesztménnyel” nyomultam, amit tök menő meg minden, simán elhurcolok vele olyan 2-300 kilót, Pistá bácsi hegesztette és a traktor saját három pontján nyugszik. Két éve a legfontosabb és leghasznosabb bővítménye a traktornak és csak most sikerült úgy megpakolni (nedves homokkal), hogy hegynek megemelte a Kisjapó elejét és két kerékre álltunk vele. Azt hittem beszarok, az elejére kellett csimpazkodnia valakinek, hogy visszahozzuk mind a négy kereket a földre. 

Mad max bazdmeg!

Az egytengelyes futóval sokkal nagyobb súlyokat tudok húzni, ráadásul hódolhatok egyik, régen elveszett fiatalkori szenvedélyemnek: az egytengelyes pótkocsival történő tolatásnak! Az valami olyasmi - mármint amikor szépen sikerül - mintha valami fontos dolog tökéletesen a helyére kerülne. Szeretem. Nagyon jó dolog.

Szóval lehordtam közel kétszáz bálát. Miért? Egyrészt: ha nem hozzuk le a földről, szétrohad a picsába, másrészt egyfajta “mélymulcsos kertművelést” próbálunk megvalósítani, aminek a lényege: hogy a kertet beteríted szalmával, nem basztatod a földet (nem szántod, talajmarod, kapálod), hanem hagyod hogy a szalma szépen “odarohadjon” (komposztálódjon), plusz folyamatosan pótoljuk tetején a friss szalmát, majd ebbe ültessünk zöldséget és így nem (nagyon) kell gazolni, arról nem is beszélve, hogy a szalma alatt a talaj nem szárad ki, porhagyós lesz és tele lesz tápanyaggal.

Elméletben.

Nagymamám véleménye: hogy hülyeség az egész, egyszerűen kapálni és művelni kell a földet, hogy normális kerted legyen. Ezt próbáljuk megcáfolni 2 éve, de még nem sikerült. Viszont jövőre átveszem az asszonytól a kertet (eddig az ő projecjte volt) és majd én megmutatom, hogy fasza dolog ez.

De a biztonság kedvéért a Miskával közösen is művelünk majd egy kertet, amit a közös szomszédunk telkén valósítunk meg a kivágott szőlő helyén. Ehhez az kell, hogy kiszedjük a szőlőt, mert mióta a Gyuri felmondta, nincs aki csinálja, így a pesti tulaj rábólintott, hogy szedjük ki a picsába.

Nyugi, ki lesz fizettetve vele.

Ki is szedtük a szőlőt egészen a mandulafáig, a többit majd télen. Ezt még meg kell szántani, hogy a hidegben szépen szétfagyjon, aztán tavasszal a Miskával telelültetjük zöldéggel. Rengeteg fröccsöt meg fogunk inni hozzá, ez könnyen valószínűsíthető.

Közeben egyfajta mellékküldtésként a drága párom kitalálta, hogy a szomszéd földjének felső részébe lehetne ültetni egy rakás tulipánt, amiből majd biznisz lesz.

Nem fűzök hozzá sok reményt,

de ettől függetlenül - ha már beszerezte a hagymákat hollandiából - muszáj azzal is kezdeni valamit. Először is meg kellett szántatni, majd a föld számunkra használható részét még idén meg kellett robizni (talajmarni), amit decemberben szépen sikerült is véghez vinni, majd bekeríteni, hogy ne túrják szét az állatok, aztán szépen elülteni fasztudja, többszász tulipánhagymát. Itt tartunk most. Ne fagyjon, és akkor elrakjuk az összest!

(Kisjapóval földet művelünk. Aztán az utolsó sornál elszakadt a hűtő ékszíja, így nem tudtam “bedülőzni” a végét :(((()

Közeben leengedtem a pálinkafőző hűtőjét, ott várt 300 liter víz hogy szépen megfagyjon és széjjelnyomja a benne tekerőző rézkígyót. Ezt nem hagyhattam: lefőztem mindent, amit idén le kellett és szépen leeresztettem a cuccot. Reggelente azzal kezdtem, hogy már hajnalban szaladtam ki a garázsba, megnézni a rendszert, hogy még okés-e.

Aztán persze fát is kellett intézni - mert idő nem volt kitermelni a sajátot (annak meg is kell száradnia) -, lett is nagyon nagy biznisz: 4-5 éve száradó akácfa méterbe, nagyon jó áron, úgy hogy még a Habonyi is megirigyelné. Abból vágtunk fel, behordtuk, széthasogattuk, mostan meg már tüzelünk vele ezerrel.

A vérnyomásom kezd megint jó lenni, már vagy egy hónapja nem nőtt a súlyom, május óta nem dohányzom, közben igyekszem sokat mozogni. Már vagy két hete nem voltam a Miskánál, kevesebbet is iszom: csak vörösbor és csak este.

A végletekig el vagyok fáradva. Legyen már vége ennek kurva évnek!!!

[holtkoltoktarsasaga]

",,2020'' Mindenkinek mást jelent.  Januárban még csak kóstolgattuk az évet. Februárban mindenféle hírt összehordtak mindenféle emberek, és mi márciusig csak nagyokat kacagtunk rajtuk. A húsvétot csendben, a kijárási korlátozások alatt töltöttük. Megkezdődtek a rendhagyó születésnapok, névnapok, sorra maradtak el a bankettek, bálok, rendezvények, és május végén abban reménykedtünk, hátha elballaghatnak a végzősők augusztusban."Covid-19", "Korona vírus" meg "Világjárvány". Ebből szeptemberre "Kötelező maszkhasználat", "Kézfertőtlenítés" meg "Lázmérés" lett. Decemberre a napok hosszabbra nyúltak, kínszenvedéssé vált minden pillanata az évnek. "Csak legyen már vége!" Számoltuk a többiektől különtöltött napokat, naplókat és szösszeneteket kezdtünk írni, de valahogy minden oldal ugyanolyan unalmasra sikerült. Mert soha nem történt semmi. Elmaradtak a hónapokon át tartó karácsonyi készülődések, az ünnepi hangulat, a családi ebédek, az érzés, hogy történik valami, és még hó se nagyon volt a világ nagyrészén. És a kacagások. A hosszú, hangos, érzelemmel és élettel teli kacagások. Ez hiányzott a legjobban. Na meg a család szeretete, a párom csókja, a tüzijáték hangja szilveszter éjszakáján, az alkoholtól gőzös hangulat egy jó buliban, egy tánc, ami után a lábad kínoktól szenvedve húzott a legközelebbi ülőhelyért, annak ellenére, hogy a zene minden más porcikád maradásra késztette. Hiányoztak a fölösleges harcok, a viták, az éjszakai legjobb barátos beszélgetések, az ölelések, és azok a kényelmetlen, billegős székek a suliban, még a hülye matek dogák is. Megszámlálhatatlanul sok részt néztünk meg különböző sorozatokból, sok filmet faltunk fel hetente, és még talán az is olvasott könyvet, aki előtte soha. Új hobbikat kerestünk, annak ellenére, hogy volt egy csomó eleve, gyűjtögettünk, vagy épp rendet teremtettünk a szobánkat uraló káoszban. Túl sok időt lógtunk a neten, hátha valami érzelemmel teli impulzus is ér aznap a sokmillió, ugyanolyan, semmitmondó inger mellett. Túl sokat voltunk egyedül, és ha nem foglaljuk le magunkat, még a végén a saját gondolataink falnak fel, mert annyira nyomasztó volt ez az egész év, és annyi minden kavargott bennünk, hogy az érzelmek csak lassan, szörnyen lassan, csak apró tűszúrásnyi méretben jelentek meg bennünk.  Mert azt hiszem, az tesz minket emberré, hogy minél több mindent, a lehető leggyorsabban akarunk érezni, legyen az bármi a "SEMMI"-n kívül. Valaminek történnie kell, hogy az ember ne forduljon ki önmagából. Erre tanított meg 2020."

~ B. H. - Emlékeztetőül 

[nemzetinet]

Bogár László: Kifelé a csapdából

A most búcsúzó 2017-es év értékelésével párhuzamosan lassan itt az ideje annak is, hogy megvonjuk a most már csaknem nyolc év mérlegét is. Annak a nyolc évnek a mérlegét, amely először tett komoly kísérletet arra, hogy értelmezze azt a csapdát, amiben igen régóta vergődik a magyar társadalom és gazdaság, és egyben arra is, hogy legalábbis elkezdődjön kivergődésünk e történelmi csapdából

Talán azzal lehetne kezdeni ezt a rövid áttekintést, hogy Magyarország most már több mint egy évszázada próbál „felzárkózni” Európa leggazdagabb országainak anyagi színvonalához, jövedelmi és vagyoni helyzetét sikeresen közelíteni azokhoz. Tegyük mindjárt hozzá, hogy ez a probléma a Szent István és Hunyadi Mátyás uralkodása közötti fél évezred során nem volt értelmezhető, mert akkoriban a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa minden létező anyagi, fizikai, szellemi mutatóját tekintve nagyjából azonos szinten állt Európa leggazdagabb vidékeivel. Mátyás király halála után kétszáz évvel azonban kietlen és szétdúlt pusztaság volt az ország, elvesztve anyagi, fizikai és szellemi vagyonának nagy részét, hatalmi szempontból is kifosztott és alávetett helyzetben. Bár voltak szépreményű kísérletek, de ezt követően már szinte sohasem sikerült a leggazdagabb nyugat-európai országok anyagi, jövedelmi mutatóinak a felét sem elérni. Az elmúlt százötven év során ez mindössze három alkalommal sikerült a nagyon hosszú távú idősorokkal foglakozók szerint, 1911-ben, 1941-ben és 1971-ben.

Talán nem a dolgok „elkiabálása”, ha az elmúlt nyolc év teljesítményei és ezek feltehetőleg 2018 utáni folytathatósága nyomán reménykedni kezdünk abban, hogy 2021-ben újra elérhetjük a leggazdagabb nyugat- európai országok fajlagos jövedelem-mutatóinak ötven százalékát. Látható, hogy az első és a második világháború előtti maximum-pozíciónk újraeléréséhez mindkét esetben harminc évre volt szükség. Ám most a legutóbbi felzárkózási kísérletünk során ugyanezt a teljesítményt ötven év alatt leszünk képesek elérni. Ennek az az oka, hogy a „rendszerváltás” fedőnéven elhíresült „harmadik világháborús” vereségünk, veszteségünk nagyjából olyan súlyú volt, mint az előző két „rendes világháborúé” együttvéve. És valóban, a globális hatalomgazdaság „láthatatlan” birodalmától elszenvedett katasztrofális vereségünk 1970 és 2010 között nem egyszerűen újabb birodalmi alávetés és kifosztás volt, hanem egyúttal olyan csapás, amelyet szabadságként, felemelkedésként, jólétként és demokráciaként kellett ünnepelni a kifosztott bennszülötteknek, és így sokkal hosszabb idő kellett még magának az újabb brutális vereségnek a felismeréséhez is. Amikor Orbán Viktor 2010-ben azt mondta, hogy mindez forradalom és szabadságharc, talán ő maga sem gondolta, hogy e kihívás mélysége és súlyossága minden elképzelhető szintet felülmúl majd.

A globális hatalomgazdaság „nem létező” birodalmával való összeütközések az elmúlt évek során olyan intenzitású konfliktusmezőt hoztak létre, amelyek Magyarországot a globális véleményhatalmi terror célpontjává tették, és valószínűleg teszik majd a jövőben is. Bár a háború negatív végösszegű játszma, ám azt most már egyértelműen rögzíthetjük, hogy e nélkül az elnyúló konfliktussorozat nélkül nem lett volna, sőt ma és a jövőben sem lenne esély arra, hogy a százötven éve zajló, eddig alapvetően sikertelen felzárkózási kísérletünket mégiscsak sikerre vigyük.

De vajon mi volt a kudarc alapvető oka, és most miért látszik megnyílni a sikerhez vezető út Magyarország számára? Ennek megértéséhez azt kell látnunk, hogy, ha egy ország belső erőforrásokból nem képes beindítani felzárkózását, akkor külső erőforrásokat kell bevonnia. Ezt megteheti úgy is, hogy pénzhitelt vesz fel, és így saját maga dönti el, hogy azt milyen módon fekteti be, és megteheti úgy is, hogy „működő tőkét invitál” az országba. A világban előforduló viszonylag kevés számú sikeres, és annál többször előforduló sikertelen felzárkózási kísérletek legfőbb tanulsága az, hogy a globális hatalomgazdaság mindkét esetben könnyen csapdába csalhatja a gyanútlan lokalitásokat. Mindkét felzárkózást felgyorsítani képes (tehát sikeres) külső erőforrás-bevonásnak van egy igen lényeges feltétele.

Nevezetesen az, hogy a bevont erőforrásokért fizetendő költségek szintjénél mindig nagyobb legyen azok hozadéka az ország számára. Bár mindmáig nem született meg az az átfogó tanulmány, amely a pénzhitel formájában végbement erőforrás-bevonás és a működőtőke-behozatal formájában végbement erőforrás-bevonás „költség-haszon” elemzését elvégezte volna, de a becslések szerint mindkét esetben százmilliárd dolláros vagyonvesztés zajlott le. Megfejtésre várna ugyan az is, hogy inkább a döntéshozók tudatlansága vagy cinikus gátlástalansága volt-e a meghatározó, de a legfontosabb az volt az elmúlt nyolc év során, hogy ezt a pusztító, önfelszámoló folyamatot megállítsuk.

Ma már egyértelműen látszik, hogy a lepusztulási lejtőről való visszafordulás alapvetően sikeres. A siker fő eleme az volt, hogy először tudtunk tartósan dinamikus gazdasági növekedést elérni úgy, hogy ez nemcsak hogy újabb eladósodáshoz nem vezetett, de egyenesen az eladósodási szint csökkenése mellett ment végbe.

Ez is arra utal, hogy az erőforrásokhoz való hozzáférést a globális hatalomgazdaság mindig olyan feltételekkel biztosította, hogy az számunkra mindig veszteséges, nekik pedig nyereséges legyen.

Nos, ez az, aminek reményeink szerint egyszer s mindenkorra vége! Magyarország végre kifelé tart ebből a végzetes történelmi csapdából.

mho

Bogár László: Kifelé a csapdából a Nemzeti.net-en jelent meg,

[sznessza]

Vége az évnek, pont ez a lényeg.. csak a csomagomat nem találom sehol. pedig benne volt mindenem,minden szemetem...Amit minden év végén becsomagoltam..Sok zacskóba,hogy tartós legyen, mint a nagyi sűrített paradicsomleve, most jut eszembe azt is elraktam.., az egyetlen ehető abban a táskában, mondjuk van benne boldogság, szerelem, barátság..köszönöm de nem,hamarabb lenyelem a nagyi ezer éves szószát,kezdetnek épp elég,s ha azt meg tudom emészteni talán elfogyasztom a többit is. Bár mondják, hogy a múlton ne rágódj, nekem mégis ízlik az a paradicsomszósz. Talán ha mindenre teszek egy kicsit belőle jobb íze lesz, mert lassan úgy gyűjtöm őket mint a kisiskolás az ehetetlen uzsonnáit.. átérzem a helyzetüket borzasztó a menza kaja. Nagyon hasonlít valamire nem?  Előétel:Edd meg leves, mert ez van és kész!..(Valahol nekem is lapul még a csomagomban) Másodiknak:Főzelék(Olyan mint egy hasba rúgás az élettől) Na ugye mondtam én,hogy hasonlít valamire!.. Kéne az a csomag most már megenném azt a szószos boldogságot.., de még mindig nem tudom hol hagytam..csak sejtem, az ajtód előtt rakhattam le tavaly ilyenkor. Emlékszem azt mondtad segítesz megfőzni és eltüntetni mindent mielőtt megromlik, meg kidobni azt ami megromlott.. Nálad maradt ebben biztos vagyok, nálad hagytam minden emlékem., de így már értem miért élsz bennem olyan élénken.. mert téged nem raktalak még el a csomagomba..!

[aranysziv]

valójában az emlék az, ami sokáig fáj. nem a rossz emlékek, a bántás, a sírás, a véget nem érő viták sorozata, ami maga volt a realitás, hanem éppen az irreális emlékek, amiktől egyrészt a leginkább kapott mindig újra erőre a remény bennem, másrészt ami a legkisebb részét képezték a teljes történetnek. mégis ezek az apró részletek, pillanatok, ez a délibáb fáj a legjobban.

teljesen véletlen időközönként, mikor az ember nem is tud rá felkészülni, folyton az eszembe jutott egy kép, néha még most is. feküdtünk abban a fura, sötét és kicsi egyszobás lakásban egymás mellett. a combomtól egészen a vállamig simogatta az oldalamat és a karomat, egyenletesen, föl-le, lassan, éppen csak az ujjbegyeivel. oda szerettem volna bújni hozzá, de ő nem szereti, és én nem akartam sok lenni, ezért csak óvatosan simogattam őt a szakállánál és a nyakánál. mindig amikor elért az ujja az egyik gyenge pontomhoz, összerezzentem, mint a nyárfalevél. sokáig nem szóltunk egy szót sem, vagyis én így emlékszem, csak egymást érintettük. meghitt volt, de tudtam, hogy mindjárt vége. becsuktam a szememet, és szerettem volna csak... nem is tudom, ott lenni, és élvezni, amíg tart. azt kívántam magamban, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat. tudtam, hogy becsapom magam, hogy ez csak most van, mindjárt elillan, hogy ez nem marad így. de annyira vágytam rá... aztán végül megszólalt: "el ne aludj, lassan indulnom kell". felült, és az én szívem abban a pillanatban összetört. most is érzem azt a súlyt, az ürességet, ami rám nehezedett, alig kapok levegőt. tudtam, hogy mindjárt el kell búcsúznunk, hogy nemcsak a számomra legszebb pillanatnak, de mindennek vége lesz. 4 nagyon hosszú évnek. nem akartam, hogy így legyen, de tudtam. Damoklész kardja ott lebegett felettünk végig.

nem volt igaz. mármint tényleg indulnia kellett, de a pillanat, és amit hittem belőle, az nem volt igaz számomra, nem is létezett soha. és ez fáj, mert... mert erre vágytam a legjobban. ő is tudta. azt is, hogy szívem szerint odaabújtam volna hozzá. de nem érdekelte. ma már azt gondolom, hogy mindegy lett volna neki, hogy ki fekszik akkor ott mellette, hogy jelentéktelen voltam végig, a személyem, a vágyaim, minden. valószínűleg megtenné mással is, vagy meg is teszi, nem rólam szólt. "ez nem a te hibád" - ő is elmondta sokszor. képtelen a valós kapcsolódásra, azt hiszem, hogy kötődészavaros. örökösen eltűnt, aztán visszajött régen, nem tudta fenntartani a kapcsolatot, vagy elmélyíteni, mégis minden alkalommal megőrzött rólam minden fotót, mintha a gyűjteménye része lennék, ami egyszer már az övé volt. túl nagy volt a sebessége hozzám képest, állandóan végletekben játszott, és nem mindig volt tiszta és konkrét a kommunikációja, sőt inkább folyton nyitva hagyott ajtókat, hogyha bármi úgy alakulna, el tudjon menni. mindig kellett neki a távolság és a titkok. hamis és csupán formális önreflexiója volt, ami nem tartalmazta magában a fejlődés képességét: "ilyen vagyok, és kész". nem vállalt felelősséget soha. rettegett tőle. mégis szerettem őt. pedig a keretek eléggé destruktívak voltak. mintha nem is a magam ura lettem volna, utólag így tűnik, manipulált. szeretném azt hinni, hogy nem szándékosan tette, de már nem tudom, hogy mit gondoljak igazán ezzel kapcsolatban. nyilvánvalóvá tette, hogy a kettőnk kapcsolatának a fókusza csupán a testiségen alapult, nem is volt igazán mély rétegekben való azonosulás, nem engedett közel magához. de azért olykor nem könnyű látni a szenvedély és az átverés között a különbséget. főleg ha te mást szeretnél látni, mint ami az igazság.

sokszor váltogattam magamban azt a gondolatot, hogy én vesztettem el őt, vagy ő engem. de... szeretni fájdalmas is lehet, mert ott van benne a veszteség lehetősége is. aki mer szeretni, az vállalja ezt a kockázatot. aki nem vállalja, az nem is tud igazán szeretni. és akinek nincs vesztesége, annak nem is volt semmije, nem igaz? nekem volt veszteségem. még nem telt el elég idő, de én tudom, hogy tudok most is, és tudni is fogok szeretni majd mást is, másokat is. félteni őket, óvni, építeni valami újat, ha már biztos leszek, ha majd készen állok. nála is féltem régen, és ha félni is fogok az újabb veszteségtől idővel, akkor is merek még szeretni, hinni a szeretet igazi erejében, és csak ez a fontos. nem vette el tőlem. amikor róla volt szó, az is igaz volt. az én részem igaz volt, én tiszta voltam és igaz. és ebbe az igazságba belefért a tévedésem is. és ugyan lett belőle veszteség, és tényleg ára volt, ráadásul több is, mint amit azelőtt számításba vettem, de lett belőle tanulság is.

Találkozunk a Bajcsinál, A szerelem csak bajt csinál, Hogy jön ez ide? Átszállással Játsszál mással, játsszál mással.

[nothingeverfeelsthesame]

#103 half a year into our relationship

nos igen, elrepült fél év. ez nem csak azt jelenti, hogy fél éve együtt vagyunk a jómadárral hanem azt is, hogy fél év eltelt a suliból is, azaz lassan vége az első évnek. hihetetlen...

ugyan a suli is egy király téma (nem), én most mégse erről szeretnék írni, hanem ahogy a címből is megállapítható, az elmúlt fél évről a kapcsolatunkban.

Érdekes hogy az ember mennyire nem tudja, hogy mennyire nem ismer egy embert, csak amikor már jobban ismeri. Hogy jobban kifejtsem, többször beszéltünk Erikkel arról, hogy utólag visszanézve alig tudtunk a másikról valamit, egy hónapnyi barátság(?), ismeretség után jöttünk össze. És tény, hogy nálunk ez a barát fázis majdhogynem kimaradt, mert igazából ez az egész már az elején “többre volt hivatott” mint barátság, annak ellenére hogy egy rövid ideig megpróbáltam őt (is) lekoptatni.  Senki nem mondta, és mondja hogy egy kapcsolat könnyű, vagy éppenséggel nincsenek és nem lesznek nehezebb napok/idők, de az ember nem gondol bele ezekbe eleinte. Most, így hogy már együtt vagyunk huzamosabb ideje (persze ez a fél év nem egy élet, sőt még rövidnek is mondanám) tudjuk, hogy nem könnyű a másikkal, mindkettőnknek megvannak a maga háklijai és ezeket vagy megtanuljuk elfogadni egymásban, vagy nem, de azzal csak egymásnak szerzünk szar perceket.

Ez idő alatt kialakultak kisebb rutinok is nálunk. Este elalvás előtt sorozatot nézünk, aztán még ölelgetjük egymást a sötétben egy ideig, beszélgetünk. Aztán szétfordulunk, mert őszintén lehetetlen úgy aludni, hogy össze vagy gabalyodva a másikkal. Reggel ha tudjuk hogy időre kell kelnünk, akkor legalább egy fél órával előbbre állítunk ébresztőt mint kéne, hogy szintén tudjuk egymást ölelgetni. Mert ez kell ahhoz, hogy el tudjon indulni a napunk. Nekem szokásom hogy ha várunk a buszra/metróra/liftre/akármire, akkor ölelgetem őt. Igen, én ilyen ölelgetős barátnő vagyok.

Sok mindenben változtatta meg a magamról alkotott elképzeléseimet. Magamat sosem gondoltam volna ennyire ragaszkodónak, ennyire érintés-mániásnak. Vagyis csak vele vagyok ennyire függő, másokkal továbbra sem. Viszont türelmesebb vagyok mindenkivel, mert ő a majdnem végtelen türelmet sugározza magából. Nem láttam magam sosem szépnek, és ugyan még most sem látom magam annak, de Ő érezteti velem hogy az vagyok.

Őszintén azt gondoltam hogy ha egyszer lesz barátom, akkor nehéz lesz őt megtartani és az egész egy szenvedés lesz. Nos, egyszer így is volt. Viszont Erikkel olyan természetes lenni mintha mindig is ismertük volna egymást, az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk és már az elején azt éreztem, hogy “hol voltál eddig az életemből?”. 

Tele vagyunk idióta dolgokkal, olyan dolgokkal amik nekünk sokat jelentenek de másoknak fura lenne, vagy egyenesen undorítónak találná... igen, de ezek is mi vagyunk. Szeretem az idiótaságainkat, szeretem, hogy van, szeretem, hogy mellettem áll. Szeretem amikor átölel, szeretem amikor reggel álmosan hozzám bújik, vagy éppen magához húz. Szeretem ahogy álmában hülyeségeket beszél, de azt is, hogy még alvás közben is törődik velem. Mert akkor is betakar, ha alszik, és mondom hogy melegem van, ne takarjon be. Ő pedig azt válaszolja, hogy tudja, aztán takargat tovább.

Nem tudom hogy alakul az életünk, nem tudom meddig lesz velem, de szeretem Őt.

[ppappkata-blog]

LEZÁRÁSA AZ ÉVES PROJEKTEMNEK

Elérkezett ez az idő is. El kell búcsúznom, ugyanis vége lassan az évnek és pár nap múlva be kell adnom a blogomat, mint éves projektemet. Ennek a blognak a lényege az volt, hogy időről-időre dokumentáljam, érdekességeket hozzak, tapasztalatokat osszak meg azzal a diétával kapcsolatba, amibe éppen belekezdtem. Ez alatt a fél év alatt 4 diétát próbáltam ki. Először gluténmentes diétával kezdtem, mert annyiszor hallottam, hogy a glutén mennyire ártalmas a szervezetre, sok pozitív változás észlelhető ha elhagyjuk és valami más alternatívával pótóljuk. Én ugyan ezeket a pozitívumokat tapasztaltam és sokszor gondolkozom, hogy így a projektem végével újra visszatérek erre a diétára. Majd jött a laktózmentes diéta, ami olyan egyszerű volt, mint a karika csapás, ugyanis a bátyám laktózérzékeny, így a hűtőnkben nem volt olyan, hogy ne lett volna laktózmentes alternatíva, így nekem is egyszerű volt hanyagolnom a többi tejterméket. Ámbár nem tagadom karácsonykor többször bűnbe csalt egy-egy finom süti. De annak a másfél hónapnak is hamar vége lett, majd belevágtam a paleolit diétába. A legnehezebb diéta a 4 közül az biztosan a paleolit. Nehezen tartottam, nem szerettem csinálni, de ez sose erről szólt, hanem a tapasztalatokról, amiket megosztottam veletek a blogomon. Utolsóként vegán másfél hónapba kezdtem bele és ezalatt az idő alatt nem is inkább a táplálkozás, hanem az ideológia fogott meg. Mennyire sok féle képpen fogják fel az egyes emberek a vegánságot. Ezekbe belemélyültem és inkább eköré építettem a vegán posztokat, mivel talán ez a legérdekesebb a vegánságban.

Tehát 4 diéta után és több, mint 20 poszt feltöltésével búcsút kell intenem és lezárom a blogomat. Azt gondolom millió érdekességet lehet egy-egy táplálkozástípusról találni és ebből megpróbáltam egy csöppnyit elhozni, hátha lesz valaki, akinek meghozom legalább az egyik diétához a kedvét. Nem garantálom, hogy mindenkivel megegyeznek a tapasztalataim, sőt valószínű, ahány ember annyiféle tapasztalat. Engem ezek a témák fogtak meg a legjobban, próbáltam nem egy tipikus „tini lány blogot” készíteni, hanem megpróbáltam sok érdekességet, egy ici-pici tudományt is belevinni és ezzel színesíteni a blogomat. Pár isteni recept is megtalálható, amiket bátran ajánlok bárkinek, hiszen én sem vagyok egy nagy szakács, kezdőknek is egyszerűen teljesíthető és garantált a siker.

Nem mondom, hogy nem örülök, hogy vége és végre picit visszatérhetek a normál étrendemhez, azaz hogy mindent mindennel tudok enni. Gyors kaja, hús, tej, joghurt, kefír, kenyér, kifli minden jöhet végre. De mint már említettem lehet visszatérek a gluténmentes diétához, vagy meglehet valami újat találok és azt fogom kipróbálni. De most egyenlőre megpihenek. Kitörlöm a sok forrás linket a gépemből, elteszem a polcra a szakácskönyveimet, de az az egy biztos hogy büszkén fogom mutogatni a blogomat, mert egy egészet alkot. Szép és stílusos megjelenés, érdekes posztok, saját gondolatok és a sok munka. Ha elmúlik a vízhólyag az ujjaimon a sok írástól, akkor már boldogan fogok visszaemlékezni, mennyi energiát fektettem bele ebbe a projektbe, hiszen nem csak addig projekteztem, amíg írtam, hanem folyamatosan. Reggelinél, ebédnél, vacsoránál, nasinál, mindig. Ez a fél év nem csak a projektemről szólt, hanem ezáltal megismertem mások szokásait, akik valamilyen diétát követnek önként vagy muszájból.

Szupernek tartom mindazt, amit most végig tudok pörgetni a blogomon és szupernek tartom azt a sok élményt és emléket, ami csak az én kis fejemben található. Remélem más is tudni fogja, hogy ez a blog nem csak a projektem miatt készült, hanem magam miatt is. Aki elolvassa sokkal könnyebben megismer engem. A fogalmazásom alapján, az érdeklődési köreim alapján, az ízlésem alapján és még sorolhatnám miket lehet megtudni rólam mindössze egy blogból, ami nem is kifejezettem rám épült. Ez egy blog diétákról, amiből burkoltam bárki megismerheti az AKG 4. emeletére járó Papp Katát. Aki elolvassa többet megtud erről a 4 diétáról és rólam is. Remélem tetszik és mindenkinek tetszeni is fog ez a fél éves munka, amit most kiadok a kezeim közül és bárkinek elérhetővé teszem.

Jó olvasást! Búcsúzom. Kata

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Ez valójában bebukott. A Soros-terv is, a migránsozás is

New Post has been published on https://zarojel.hu/soros-terv-is-a-migransozas-is/

Ez valójában bebukott. A Soros-terv is, a migránsozás is

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Ez valójában bebukott. A Soros-terv is, a migránsozás is. Valahol tudják, hogy el kellene engedni, mint ahogy Rogán, Farkas, és a többi, nyakig sz@ros gazember kezét is, akik rövidesen magukkal rántják a ganéba az egész ótvaros rendszerüket, de nincs helyettük más.[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slM0IlMjB0ZXh0LWFsaWduJTNBY2VudGVyJTNCJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJmbHVpZCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtbGF5b3V0JTNEJTIyaW4tYXJ0aWNsZSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjIxNjk5OTcyMzYzJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRQ==[/vc_raw_html][vc_single_image image=”149924″ img_size=”800×600″ add_caption=”yes” alignment=”center” onclick=”link_image”][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QlMjBtJUMzJUExc29kaWslMjBTemlsdmlhJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyNjEyMDU4NzE5MyUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0U=[/vc_raw_html][vc_column_text]

Ez valójában bebukott. A Soros-terv is, a migránsozás is…

Marad a Sorosozás (miközben a teljes KDNP azért imádkozik 0-24-ben, hogy Soros György – nekik Gyuri bácsi, hiszen ők jól ismerik, tőle kapták az első tízmillióikat – egészségben érje meg a jövő áprilisi választást), marad az amúgy láthatatlan menekültekkel való riogatás, és persze a lassan visszafizetendő letelepedési kötvények milliárdjainak réme is. Marad a vállalhatatlan Rogán, a köztörvényes Farkas Flórián, még akkor is, ha dugdosni kell a közvélemény elől őket.

Recseg-ropog az egész tákolmány, Orbánból – és grimaszaiból – lassan szigorlatozni fognak az ideggyógyászok, de marad minden, mert nincs B-tervük, csak az ócska karcos, rég lejárt lemez, amin ugrik a tű, nincs Finkelnstein, aki már a pokolban osztja az észt, és helyette nincsenek se szakemberek se intelligencia, mert mindet kinyírták, elüldözték maguk körül.

Maradnak az egybites tokára hízott zsírosakat böfögők, a milliárdoktól megrészegült, bamba vitrinőrök, hamiskártyások, tolvajok, és tehetségtelen vidéki elviszpreszlik, vagy ahogy felénk hívják őket: Mr20%-kok.

Marad az egész zártosztály még néhány hónapig, aztán vége ennek az egész sírvaröhögős, nagyon kínos nyolc évnek, és végre elkezdhetjük eltakarítani a mocskot, a romokat, és újjáépíteni az országot.

Forrás:Földönfutók.

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG9yZWxheGVkJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjgyNjExMTAyNzAlMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjAlMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[gregorszamszara]

Kicsit bassza ám a valóságérzékelésemet, hogy egy csokira rá van írva, hogy Csíki sör, és hogy tényleg ne legyen kétségem benne, még cinikus módon nagy nyomtatott betűkkel belém van verve, hogy nem lehet ennél igazibb. Minden évnek megvan az aktuális divatos szava, a 80-as évek vége Peresztrojka volt, aztán jött a fitness, jött a spa, de a kézműves szó is lassan kimegy a divatból, kicsit későn lovagolták meg ezt a lovat. Amúgy meg ki a fasz gondolta, hogy a maláta önmagában is finom csokiba? Lehetne bele tenni, rögtön búzaszemeket is, hátha valaki búzasörös, na de az már az igaziság szuperlatívusza lenne.

[alomzarandok]

Szíriusz

   Hajnali három volt már. Egy utolsó pohár rumot még kikért, leült, aztán ránézett az órájára, majd ki a balra mellette lévő poros ablakon. Tudniillik ő nem a pultnál szokott ülni, hanem a legsötétebb sarokban, ahol már vagy két hónapja ki van égve egy égő, de ezt valahogy nem vették még észre, csak ő. Azóta csak ide ül. Innen az óceán partját is jól látni, és talán ez az egyetlen egy dolog, ami jó ebben a kocsmában. Na és persze a rum, meg ez a szép kilátás, ami teljesen el tud idegeníteni a körülötted lévő szörnyű élénk piros és sárga színektől. A csillagok látványa pedig ebből a szürke sarokból kifejezetten hangulatos volt számára. A Szíriuszt látta. Úgy érezte ő most az egyetlen társa az éjszakában. Amikor már a lépcsőn ment fel, akkor észre vette és kiszemelte magának. Most pedig már részegen nézi, ahogy társa mosolyog vissza rá. A poharat is úgy emeli szájához, hogy nem veszi le a csillagról a szemét. Nagyot nyel, majd leteszi a poharat, ami mostanra már üres.   –Menni kéne.  - mondja magában Majd mielőtt felállt volna az asztaltól, észreveszi, hogy a szembe lévő sarokban, ami elég jól ki van világítva, ül egy barna hajú, kreol lány. Gyönyörűnek találta, de tudta, hogy ez nem az alkohol miatt van. Egyszerűen úgy érezte mintha a Szíriusz testesült volna meg ebben a lányban és ez boldoggá tette őt. Ez viszont már az alkoholra fogható és az is, hogy tudta, eljött a lehetőség hogy végre beszéljen vele.   Rumködös mámorban felállt majd elindult a lány felé. Nem messze volt a lány, úgy négy asztalra tőle, de mire odaért volna, már a második asztalnál járt, ekkor lépett oda a lányhoz egy férfi, egymásra mosolyogtak és megcsókolták egymást. Egy pillanatra megállt, majd féltékenység fogta el. - Én bolond! - kiáltott fel magában, elindult majd mosolyogva kisétált az ajtón. Zavarodott volt. Talán hirtelen nem is tudott volna mit mondani, és ez a négy asztalnyi távolság is egy évnek tűnt így hirtelen, de valahol a második asztalnál, amikor nyár vége közeledett, valahogy még lassabban múlt az idő. Ahogy kettőt lépett az ajtón kívül, tudta, hogy az már egy másodperc volt és azt is, hogy most augusztus vége van. Bent ott máshogy volt, és nem így, ezt mondogatta magának, és elkomolyodott az arca. Elindult hát az óceánpartra. Most már nem a rum húzta lábait, hanem a szíve. Mintha akkor egy picit megrepedt volna és most a partra vinné a vért belefolyatni az életet adó sós vízbe. A parttól nem messze hanyatt feküdt, majd fejét a puha homokra helyezte. Lábával a hullámokat számlálta, nem is a csillagokat és nem is a bárányokat. Elaludni nem akart, mert tudta, hogy így részegen csak buta, mély, álom nélküli alvásba esne. Nem nyitotta ki a szemét, ha így tett volna, a Szíriuszt látná, de most egyedül akart lenni. Viszont nem menekülhetett, mert rögtön a lány jutott az eszébe.   Azt képzelte, hogy a kocsmában ül, és a Szíriuszt bámulva kortyolja az óceán vizét. Mikor maga elé nézett, a lányt látta. Két szeme úgy izzott, mintha most két Napja lenne az égboltnak. Két Szíriusz. Most, hogy lehozta őt magának, felállt helyéről és odament hozzá. Útközben, a lány mosolyogva odarohant hozzá –Gyere velem! Szemei ugyanúgy égtek, mint most ő, kinek már lábai útra készek. Nem bírt ellenállni, elindult hát vele és kirohantak az ajtón. A lány a partra vezette, majd a közeli pálmafák alá húzódtak. Elkezdték ölelni, majd csókolni egymást.  A puha, meleg földre feküdtek. Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy a csillagok partján van, ahol az összes csillagképet eredeti alakjában láthatta. Orion,Poszeidón fia intett neki majd tovább kergette a Plejádokat. A Hold pedig féltékenyen őt nézte, ahogy plátói szerelmével van.  Érezte, hogy legszívesebben megfojtaná őt.   A parton egymásé lettek. A fiú izzott, mintha az egyik csillag a lányból, most átszállt volna bele a lelkébe. Futni kezdett a parthoz, hogy megmossa arcát, ám a parton távolban egy fekvő embert látott. Fejvesztve odarohant, hogy segítsen a partra vetettnek. De mire odaért, látta, hogy Ő fekszik ott. Vizesen, a hányásába fulladva. Zsibbadni kezdett mindene. Mindeközben annyira izzott már, hogy a gőz teljesen eltüntette a lábát. Mire a fejét felemelte, kezei is kezdtek elvegyülni a levegőben lévő párával. Hátra nézett, de már a lányt sem látta. Vére pezsgett, és teste égett, de nem érzett fájdalmat.   Ekkor elfogta őt a teljes nyugalom. Éteri tekintettel felnézett sötétkék szemeivel, amelyek olyanok voltak, mint a csillagok ágya, melyben saját maga fekszik.

Világosodik. Most már a Szíriuszt sem látta, és az irigy Holdat sem. Csak a rózsaszín kezeivel simogató vörös Nap süt le rá. Ekkor köddé vált, majd magát nézte a levegőből a pára, amit szépen lassan elfúj a szél…   A parton nem volt más, csak egy test, akit az óceán ölel át és közben mély álomba ringatja. Dagály volt az éjszaka és elmosták a hullámok, amik a Szíriuszra féltékeny Hold kezei voltak. A halott fiú sötét szemében ekkor megcsillant a Szíriusz, mintha a lányra gondolt volna, és arra, hogy majd minden este meglátogatja őt. Így örökké egymásé lehettek.

A Szíriusz szót a görög pezsgő, és az angol felperzsel szóból eredeztetik.