szerzetesleszek

[szerzetesleszek]

Én 2,8-14

“Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak.“(Én 2, 11-13)

Beköszöntött a tavasz. Ébred a természet, ébred a körülöttünk lévő világ, ébredünk mi magunk is - s lám, lám, egy hivatás is ébredezik. 

A fenti rész az Énekek énekéből való, a menyasszony és vőlegény párbeszéde. A kiemelt részben a vőlegény szól kedveséhez, ez nagyon megérintett engem. 

A lelkivezetőm azt mondta, most már komoly udvarlóm van, komolyabb, mint bárki más lehet. Azt is mondta, az Úr kéri az én szívem. Nagyon érdekes számomra ez a dolog. Az Úr udvarol nekem, szeretne minél jobban megismerni, s szeretné, hogy ez a kapcsolat minél személyebb legyen. Szeretné, ha együtt járnánk az úton - Ő és én. 

S én is szeretném ezt. Egyre többet gondolok a szerzetesi hivatásra, egyre több vágy van bennem az Úrral lenni. A nagy forgatagba, ami a mindennapjaimat jellemzi, jó néhány megállni, s külön nagy öröm egy kis “lopott” idő az Úrral.

Erről egy kedves emlékem keddi, amikor hosszabb időt tudtam két órám között a templomban tölteni. Már annak örültem, hogy nem voltak zajongó turisták, így a város zaját kiszorító csend és béke gyógyító volt a lelkemnek. A fényjáték is gyönyörű volt a templomban, a szentély hajó felőli része fényárban úszott, s a főoltár, a tabernákulum felett lévő Mária-ábrázolás egyszerűen csodálatosan festett. Az Úr ott átölelt, és megszeretgetett engem. S én is szeretettel fordultam felé.

[szerzetesleszek]

Mt 9,9-13 és Mk 10,46-52

„Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9,12-13)

„Bízzál, kelj fel, téged hív!”  (Mk 10,49)

Nos, az elmúlt napokban az írás tekintetében nem voltam túl aktív, de a címben megjelölt két szentírási szakasz igenis mély nyomot hagyott bennem, tudatosan, vagy kevésbé tudatosan meghatározták a gondolataimat.

Jelen pillanat szabadságon vagyok, ami sokat segít abban, hogy időt szánjak a 15 perces kihívásaimra, másrészt, vágyom is rá, hív, hogy jelen legyek imádságban az Úr előtt.

Az első szentírási szakasz Lévi, a vámos meghívásáról szól. Sokat gondolkodtam most azon, hogy alkalmas vagyok-e szerzetesnek. Az volt bennem, azt a hatást vártam, hogy most hirtelen attól, hogy én szerzetes szeretnék lenni, minden más lesz, hogy majd ott villog a fejem felett a glória. Azt képzeltem, s ez a gondolat frusztrált engem, hogy csak akkor lehetek szerzetes, ha tökéletesen megvalósítom a szerzetesi ideált. Valami teljesen idillit képzeltem el erről, s arra kellett rájönnöm, hogy ettől még én távol vagyok.

Másrészt, az is zavar, hogy a múlt terhei még beárnyékolják szívemet, a múlt sebei még elő-elő bukkannak, s emlékeztetnek arra, mi minden történt, hatással van rám. Fájó volt megtapasztalnom, hogy amiről azt gondoltam, letettem, az mégis él még bennem.

Eléggé elkedvtelenedtem emiatt - hogyan legyek én így az Úr Jézus hordozója? Hogyan vigyem el Őt az emberekhez? Ilyen sebzetten is van rám szüksége? Így is akar engem? Kétségbe estem.

A Lévi meghívásáról szóló történet és a lelkivezetőm intelmei - Istennek legyen hála - lecsitították bennem a hullámzást. Lelkivezetőm azt mondta nekem, hogy az előljárók nem azt fogják nézni, milyen tökéleteset alkotok, hanem az lesz a fontos, hogy törekszem a tökéletességre. Az, hogy bennem van a vágy, hogy Jézussal közösségben legyek. Ez az igazán fontos. Az idilli elképzelések kizárják a folyamatból Istent, hiszen akkor mi akarunk alkotni, s nem hagyjuk, hogy az Isten alkossunk általunk. 

Jézus megszólította Lévit - annak ellenére, miket tett, milyen volt a társadalom megítélése róla. Jézus meglátta azt Léviben, akit mások nem láttak meg - Krisztus látta benne azt a valakit, aki emberek millióihoz juttatja el az örömhírt. Lévi nem más, mint a későbbi Szent Máté apostol és evangélista. Ő sem volt tökéletes, Jézus mégis bizalmat szavazott neki. Az eredmény látható.

A másik szentírási rész a jerikói vak meggyógyításáról szól. A vakságról, konkrétan a lelki vakságról bőven van tapasztalatom. Most is ezt érzem - vagyis konkrétabban úgy érzem magam, mint a három majom: nem látok, nem hallok és nem beszélek. Jó, az utóbbi sántít, mert szövegelni azt tudok.

Az elmúlt napokban is kerestem az alkalmat, hogy az Úrral legyek, s hál’ Istennek, többször volt most lehetőségem betérni a templomba - a Szentlélek kézen fogott, s bevitt engem. Szentmisén is részt vettem, így volt lehetőségem a találkozásra.

A keddi élményem van előttem most, ami így a szívemben maradt: ültem a templomban, a sekrestyésnek hála, gregorián dallamok vittek életet a templom falaiba. Leültem egy padra,  s próbáltam a dalokra koncentrálni, az énekre. Nem voltak szavaim. Csak ültem és vártam, hogy az Úr megszólítson. Csendesség honolt bennem, nem hallottam semmit, ami előrébb vitt volna a helyzetben. 

Körülbelül 20 percet tölthettem ebben az állapotban, s mivel tudtam, várnak a teendőim, így útra keltem. A plébániáig jutottam, arra vitt a Lélek, s megengedte, hogy lássak egy aprócska csodát: a feltámadáskert, melyet a hittanosok készítettek, egészen csodásat produkált - a középső kereszt kirügyezett! Nagyon örültem ennek az élménynek - nyilván gondolhattam volna, hogy friss volt az ág, s emiatt lehetett ez a szokatlan dolog, viszont nem akartam ezen gondolkodni. Egyszerűen örültem ennek, azt éreztem, hogy ott Isten megszólított engem, s felhívta a figyelmemet arra, hogy a keresztből élet fakad - megtalálta hozzám az utat, hogy közöljön velem valami nagyon fontosat. Láttam.

„Bízzál, kelj fel, téged hív!”  (Mk 10,49) Ez a felszólítás talán a vak Bartimeus megilletődöttségére adott válasz, felszólítás a cselekvésre, az Úr látni akarta. Hangosan kiabált a közelében járó Jézus felé, hogy könyörüljön rajta, ám mások csendre intették, de ennek ellenére sem hagyta abba, meg akart gyógyulni, s tudta, hogy Jézustól várhat gyógyulást.

Jézus kérdezte, mit cselekedjen, s Bartimeus röviden, tisztán válaszolt: “hogy lássak”. (Mk 10,51) Kért és megadatott neki. Hittel kért, s hite segítette Őt. 

Jézusnak fontos, ami a szívünk vágya. Őt igazán érdekli ez.

[szerzetesleszek]

Lk 5,1-11

„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” (Lk 5,5)

Ma sok minden cikázott a fejemben. Először is, amióta felfedeztem magamban azt, hogy örömmel lennék szerzetes, amennyiben az Isten is ennek hív engem, valahogy, az elmúlt hónapokhoz képest szokatlanabb nyugalmat érzek. Persze, van, hogy kijövök a sodromból, de ezeket az alkalmakat is egyszerűbb kezelnem, s hamar túllendülök az esetleges nehézségeken. Megtart a bizonyosság, hogy bármi is történjék, az Isten velem van, bajom nem eshet.

Elkezdtem a kihívást, amelyet a Nővér kért tőlem. Nehéz. Azt vártam, hogy katarzisban lesz részem, s azonnal meghallom Isten hozzám intézett szavait. Nem így történt. Egyelőre a hívást érzem a szívemben, hogy imádkozzak, Vele legyek, jelen legyek számára. De szavait még nem hallom.

Bennem még mindig kérdés, hogy szerzetesnek kellene lenne. Én szeretnék, de vajon az Úr ezt kéri tőlem? Nyitottan állok, s várom a választ, vágyom meghallani.

Nagyon érdekes, hogy pont Péter elhívása a második történet. Az előző történetben a lehetetlent lehetségessé teszi, most pedig Jézus bűnös, méltatlan embert szólít meg, akit emberhalásszá tesz, akire feladatot bíz - nem is akármilyet.

Simon Péter és társai mindenüket hátrahagyva követték az őket megszólítót.

Drága Atyám!

Szeretnék odamenni, ahova Te hívsz engem, szeretnék arra is készen állni, hogy úgy menjek el, hogy mindent határahagyok. 

Azon gondolkoztam Atyám, hogy ez a legnehezebb, valahogy most egyre erősebbnek érzem a kötődést köztem és a családom között. Valahogy most jobban hiányoznak a szüleim, mint bármikor máskor. Most jobban aggódom olyan dolgokért, amelyeknek még bőven nincs itt az ideje.

Vagy ott van a plébánia - talán túlságosan is ragaszkodom az általam vezetetett közösségekhez. Nehéz abban belegondolnom, hogy elengedem azoknak a kezét, akiket kísérek. Nehéz abba belegondolnom, hogy el kell hagynom azokat, akiktől olyan sokat tanultam.

De Isten szolgája megosztja szívét azok között, akik kérik, akiknek szüksége van rá. Lehet, most távolabb van rám szükség.

Látni vélek, de egyelőre a homályba tapogatózom, drága Atyám, segíts a legjobbat választanom!

Atyám, én, ahogyan Péter, a szavadra kivetem a hálót!

Ámen.

[szerzetesleszek]

Mk 6,30-44

Ha szolgálsz, akkor valóban a másik a fontos. A másik van az első helyen. Nyilván, fontos teret nyitni arra az időre, amikor töltekezhetünk, de ekkor is késznek kell lennünk a szolgálatra. 

... végig ébernek kell lenni, nyitottnak kell lenni arra, mikor szólítja meg az Isten - akár egy újabb, segítségre szoruló emberen keresztül.

Jézusnak megesett a szíve a gazdátlan, pásztor nélküli juhok láttán. Bár másba kezdett bele, mégis el tudta azt engedni, hogy jelen legyen azok számára, akik szomjazzák őt.

Másrészt, nem ismert lehetetlent - megoldja, hogy a kevésbé megfelelő mennyiségű legyen.

Drága Atyám! Feladatot adtál nekem is: a rámbízottakat Hozzád kell vezessem, meg kell mutatnom számukra a hozzájuk vezető utat. Ez nagyon nehéz, mivel emberi korlátaim sokszor nem engednek - gátolnak, hogy nyitott legyek, nem engednek nyitott szívvel jelen lenni. 

A mai napon, amikor egy tanítványom beszámolt a napjáról, felfedezéséről, s abban benne volt annak egy nagyon jelentős szelete, amelyet a lelki napon adhattam át számára, megörült a szívem. Sokat jelent számomra, ha látom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Örülök annak, ha egy szeletet átadhatok valakinek Belőled. Hív ez az egész... Hogy szolgáljak - az van bennem, hogy mennyi magot elvethetnék, ha Téged szolgálhatnálak, Atyám! Nagy örömömre szolgálna, hogy tegyek azért, hogy a világ mindinkább megismerjen Téged.

Ámen.

[szerzetesleszek]

A napokban láttam a Nem szégyellem c. filmet, Rachel Joy Scott, amerikai lány életéről, hitéről, Krisztussal való kapcsolatáról.

Ajánlom mindenkinek megnézésre - a szavak nem elegek ahhoz, hogy leírják, milyen nagy ajándékot ad a nézőnek ez a film!

[szerzetesleszek]

2014. volt számomra a változások éve, több szempontból is:

Életem legkalandosabb utazását tudhattam magam mögött - a tavaszi szünetre kiutaztam a volt barátomhoz Németországba. Ő akkoriban kint dolgozott au-pairként, akkor kezdtünk el ismerkedni, mielőtt ő kiment volna. S aztán... kihívott magához - miután se szó, se beszéd, lelépett. 

Nagyon váratlan volt számomra, hogy kiment. Persze, mondta, de nem számítottam arra, hogy olyan gyorsan, köszönés nélkül elmegy. Egy ideig nem is írtunk egymásnak, nem kerestük egymás társaságát, utána mégis felbukkant. S elindult a lavina.

Rövid ideig voltunk együtt, így központi elemként tényleg azt tudom kiemelni, hogy kiutaztam hozzá a messzi Németországba. Még sosem csináltam ilyet.

Tudniillik, én kifejezetten ambíciózus vagyok, így tudatosan megtervezem a dolgaim. Ebben az esetben nem. Két hónap leforgása alatt történt minden, két hónap alatt döntöttem el, hogy megyek. A szüleim nem akartak engedni, de mégis meg kellett, hogy barátkozzanak a ténnyel: a 21 éves lányukat nem állíthatják meg.

Kalandos utazás volt - egyedül mentem egy csapat, számomra idegen emberrel. Nem is akkor érkeztem meg, amikor terveztem, közel negyed napos csúszással. Nagyon nehezen indult az egész... De amikor megérkeztem, azt éreztem, a helyemen vagyok.

Nagyon sokat adott számomra ez az út. Idén lesz három éve, hogy megtörtént - még abban az évben szakítottunk a fiúval. Ettől független eléggé meghatározó lépés volt ez számomra abban, hogy merjek nagyot álmodni és kilépni a megszokottból, vállalni a kockázatot valami nagyobbért! Abban az évben nagyon sokat nőttem.

Hiszek abban, hogy Isten mellett, nekem is sokat kell dolgoznom azért, hogy az életem sikerüljön: úgy tenni, mintha minden csak rajtam múlna, s úgy bízni Istenben, mintha minden csak Őrajta. Gyönyörű csapatmunka ez!

Abban az évben különösen nagy hansúlyt kapott az életemben a Miatyánk imádságának következő része, ami így szól: “Legyen meg a Te akaratod!”. Ezt kerestem, ezt kutattam, olyanná akartam válni, aki az Atya akaratát akarja szünetel követni.

Igyekeztem keresni később is Atyám akaratát, meg akartam látni, mire hív engem...

Ezt kerestem továbbra is - kaptam is próbatételt, amely ebben erősített engem.

[szerzetesleszek]

Amióta az eszemet tudom, a szerelem, az abban való lét meghatározta az életem. Igen, már egészen kicsi korom óta. Akkor is már nagyon-nagyon tudtam szerelmes lenni.

Emlékszem, hosszú évekig szerelmes voltam egy nálam körülbelül hét évvel idősebb fiúba. Mivel a családjaink jóban voltak, így nem okozott gondot, hogy találkozzunk - számomra sem okozott problémát, hogy plátói szerelmem dédelgessem a szívemben. 

Anya mesélte, hogy még kicsi voltam, talán 2-3 éves, amikor virágot vittem ennek a fiúnak, hogy kifejezzem az iránta való szeretetem. Persze, amikor évekkel később a srác előtt mesélték el ezt a történetet... Nos, talán el tudja mindenki képzelni, milyen lehet ez.

Teltek, múltak az évek és mindig volt valaki, aki tetszett nekem - a barátnőim már nem is tudták követni, hogy éppen ki van porondon. Mindig jót nevettek azon, ha éppen felbukkant egy újabb valaki - s ahogy felbukkant, egy idő után tova is tűnt az éterben.

Mindig ábrándoztam arról, hogy leszek valakié, hogy szeretve leszek - s én is szerethetek. Vágytam egy társra - olykor túlságosan is. Voltak komolyabb és komolytalanabb szerelmek, illetve egy-két párkapcsolat is megszakította a nagy társtalanságot.

Olykor kifejeztem ebbéli fájdalmamat, hogy mélyen nagyon bántott, hogy úgy éreztem, nem kellek senkinek, senkinek sincsen szüksége énrám. Fájt, hogy egyedül vagyok...

Sokat csalódtam, sok elutasítást kaptam - ezek mind mélyítették azt a sebet, ami a szívemen keletkezett, egyre mélyebb és mélyebb lett.

Mindig vágytam valakire, aki betöltöti azt az űrt, ami a szívemben van...

Amíg az Úr az életembe nem terelt valakit, kinek hatására új irányt vett az életem...

[szerzetesleszek]

Közel négy éve tapasztaltam az első meghívás-élményem. Emlékszem, éppen transitus ünnep volt a ferenceseknél, a templom telve volt, mivel késve érkeztem, így már csak a templom végében jutott számomra hely.

Akkoriban még nagy újdonság volt számomra, hogy részt vehetek egy olyan szentmisén, ahol a templom teli van emberekkel - s még csodálatosabb dolog volt, hogy az a sok ember egy emberként imádkozott.

Ezidőtájt ismerkedtem meg a ferences lelkiséggel. Nagyon sokat jelentett számomra kicsinységük, az, hogy bátran a Mennyei Atya kezébe adták életüket. Én is ilyet szerettem volna...

Minden álmom volt, hogy édesanya lehessek, már vagy 15 éves koromtól kezdve. Sokszor elképzeltem magam kismamaként, elképzeltem, milyen lesz gyereket nevelni - bár akkoriban még nem tulajdonítottam annak jelentőséget, hogy igazán az állapotosság képénél nem igazán jutottam tovább. Valahogyan az életadás, mint aktus fogott meg nagyon. 

Így tehát nagyon örültem, hogy megtudtam, létezik a ferences családon belül harmadrend, ami azt jelenti, hogy családosként is tarthatom a szerzetesi rend alappilléreit. Örültem ennek, hiszen így két vágyamat is magaménak tudhattam, és dolgozhattam beteljesülésén: anyának és szerzetesnek lenni egyszerre.

S ott akkor a tranzitus-ünnepen egyszer csak halkan felsejlett bennem egy hívás-féle... S az volt a kérdés bennem: Ferenc, hívsz engem?

Akkor még nem is sejtettem, milyen kalandos út első lépése volt az akkor, 2013-ban.