sopheanspnstories

[sopheanspnstories]

I shot for the sky , I'm stuck on the ground

Elhalnak a hangok, s szép lassan elcsöndesedik a világ, pedig körülöttem fülsiketítő a sok zaj. A sötétben valahogy elenyész minden más, s a csillagok helyett is csak téged látlak. "Mindjárt itt vannak" zokogod, de én nem hallom a szirénát a távolban. Arcomat óvatosan kezeid közé véve próbálsz közelebb férkőzni hozzám, anélkül, hogy fájdalmat okozz. De semmi gond, jöjj csak nyugodtan, nekem már semmi sem fáj. Csak téged érezlek. És a hideget.  Nincs más. Nincs már semmi ami bántana, talán csak mélyen legbelül a tudat, hogy én elmegyek, te pedig magadat okolod majd mindezért.Pedig nem a te hibád volt, én voltam az, aki nem figyelt. Sem most, sem korábban. És bár azzal a mondattal ajkaidon léptél ki az ajtón, hogy látni sem akarsz többé, én nem tudtam elviselni azt az űrt, amit hagytál volna bennem. Nem akartam elfogadni, és lásd végül teljesül a kívánságod, pedig nem szabadott volna így történnie. Fázom a hideg kövön, de bensőmet forróság önti el, ahogy nézlek. Még könnyáztatta arcod is gyönyörű, én pedig ezt szeretném elmondani neked, de nem engeded, hogy beszéljek, csak azt mondogatod, hogy mennyire sajnálod. Én nem. S bár nyilván nem erre gondolsz, de számomra minden egyes veled töltött percben ott volt a varázslat és minden napunk olyan volt, mintha a földi paradicsomban töltöttük volna. Csak az fáj, hogy így kellett vége szakadjon. Még élénken emlékeimben él, milyen is volt angyalként meghalni, ahogy a porhüvelyem minden egyes molekulája szétszóródott az univerzumban. De ez most más, és bevallom félek, pedig tudom, hogy itt vagy és átsegítesz majd a nehezén. Tudom, akármennyire is próbálod elhitetni magaddal,hogy minden rendben lesz mélyen belül te is tudod, hogy végződik majd.  Azt mondják, mielőtt meghalsz, leperegnek szemed előtt életed történései, s hiába vagyok biztos abban, hogy mindenre emlékszem a teremtés óta, most mégis csak azok a képek ugranak be, amiknek te is részese voltál.

Amikor először megláttalak. Emlékszem Dean mutatott be nekem, és ezt azóta sem tudtam neki kellőképpen megköszönni. Emlékszem, nem hitted, hogy egy ilyen elcseszett világban léteznek angyalok, azt mondtad, azok csak elfuserált bibliai alakok, amikről az emberek azt hiszik, majd  varázsütésre rendbe tesznek mindent és vigyáznak rájuk. Emlékszem, nem hittél bennem én pedig nem tudom miért akartam bizonyítani neked, de megtettem anélkül, hogy kérted volna.  Emlékszem azután egészen máshogy néztél rám.Emlékszem, gyűlölted, hogy csak hébe-hóba, ha úgy akartam felbukkantam a semmiből. Mindig a frászt hoztam rád.Utáltad a tényt, hogy éjszakánként az ágyad mellett ülve néztem ahogy alszol, pedig ez volt a kedvenc időtöltésem. Ki nem állhattad, hogy  a fejedbe látok, és tudok rólad mindent, amit a világ elől oly nagyon titkolni igyekezel. Pedig tudnod kellett, hogy sosem árullak el, és nem is tettem. Emlékszem, mennyire fájt neked az a magány, amelybe akkor kényszerültél, mikor a purgatóriumba kerültem, de megtartottad a hűségedet, s mikor visszatértem, te újra mellém álltál. Emlékszem a megszállott időszakra, amikor Naomi dróton rángatott bábja voltam, és annak ellenére, hogy uszított ölebként majdnem téged is a pusztulásba küldtelek, megbocsátottál mindenért. Emlékszem, könyörögtél, hogy eresszem el a táblát és térjek vissza hozzád.  Azt mondtad, veszélyben van az életem, ami számodra sokkal többet jelent, mint az a rohadt kő, amit annyira meg akartam védeni. Azt mondtad, nem ér annyit az egész, én pedig nem hallgattam rád. Emlékszem azokra az időkre, mikor ismét magadra hagytalak, mert azt hittem jót cselekszem. Úgy gondolta, hogy te majd, mint oly sok alkalommal annak előtte, ismét megbocsátod a bűneimet. Minden nap szóltál hozzám, remélve, hogy meghallak, engem pedig annyira elvakított a küldetéstudat és Metatron áhított célja, miszerint zárjuk össze az angyalokat egy családi tanácskozásra, hogy szinte észre sem vettem, az idő múlásával imáid is megfogyatkoztak. Aztán mikor szembesültem azzal,végig igazad volt, már minden elveszett. Elbuktunk. Miattam, hisz az én kegyem volt az utolsó összetevő, s amikor a földön magamhoz tértem, ráébredtem, hogy már nincsenek szárnyaim.  Akkor eszméltem csak rá, mekkora hiba is volt, hogy nem maradtam melletted. Nagy nehézségek árán vettem fel a kapcsolatot a Winchesterekkel, remélve, hogy veled is beszélhetek,de Dean azt mondta, mikor eltűntem, továbbálltál. Beszélsz velük néha, de régi jó barátodat fogadtad újra társadul, így csak a magány kísért el utadon.  Ha nem tudtam volna, hogy is működik a testem, azt mondanám, megszakadt a szívem,  hisz mindez az én hibám volt. Valahol megértelek, mert te sem várhattál rám örökké, de miért nem maradtál? Túl erőssé vált az emlékem ahhoz, hogy elviseld? Talán..Dean azt tanácsolta ne keresselek meg, ne szakítsam fel a gyógyuló sebeket, de látnom kellett téged, legalább csak hogy megmondjam mennyire sajnálom. Csakhogy megpróbáljak rendbe hozni mindent, amit elrontottam. Így rávettem őt, hogy beszéljen meg veled egy találkozót, hisz megérzésem, miszerint ha én hívtalak volna nem jössz el, igaznak bizonyult.  Alighogy, de belementél, hogy a testvérpár segítségére legyél, s még csak nem is tudhattad, hogy mikor beülsz abba a gyorsétterembe, ahová a Winchestrerek elinvitáltak egy harmadik ismerőssel is találkozol majd. Tudom, nem számítottál rám. Fájdalmas és váratlan pofon volt ez részemről és röstellem is, de szükségem volt rád. Ahogy beléptem az ajtón, te azonnal kiszúrtál, ahogy lassan közeledtem az asztalhoz, amitől felállni igyekeztél. Láttam az arcodon, hogy nem tudod elhinni, valóban én vagyok-e az, akit látni vélsz  vagy csak képzeleted egy kegyetlen játéka lennék? Vívódtál magaddal és ajkaid elnyíltak, ahogy figyeltél, mintha csak azt várnád, alakom mikor foszlik semmivé. "Castiel?" ejtetted ki a nevem félszegen, mikor már előtted álltam. Én átnyújtottam azt a szál rózsát, melyet Sam szerint nem volt jó ötlet elhoznom, de én mégis oly nagyon ragaszkodtam hozzá. Nem vetted el a virágot, csak óvatosan végigmértél és vártál. "Most már csak ember vagyok." mondtam " Olyan, mint te. Így már itt leszek." nem tudtam folytatni, hisz ahogy tenyered csattant az arcomon belém fojtottad a szót. Kiabáltál velem és nem érdekelt, hogy a körülöttünk állók bámultak minket. Azt mondtad kijátszottalak és cserben hagytalak. Nem értetted, mindezek után, hogy volt képem a szemed elé kerülni, én pedig tudtam, hogy ismételten igazad van. Azt mondtad, minden éjjel  imádkoztál hozzám, én tudtam. Te számítottál rám, de magadra maradtál, mert én túlságosan önfejű és naiv voltam, hogy belássam, épp egy hatalmas baklövést készülök újra elkövetni. Azt mondtad nem vehetem természetesnek, hogy minden alkalommal ott leszel és mindent elnézel, csak azért mert azt kérem. Azt mondtad, még egyszer nem megy, hogy soha többé nem akarsz látni, s olyan sebesen hagytad el a helyiséget, hogy kellett pár pillanat, mire felfogtam, faképnél hagytál. Aztán utánad rohantam a nevedet kiabálva, de te már az út túloldalán jártál, s talán nem is akartál hallani. Egyre csak távolodtál én pedig utol akartalak érni. Csak rád figyeltem és nem tűnt fel a két fényszóró, mely olyan gyorsan száguldott felém, hogy nem volt időm reagálni. De akkor is csak téged láttalak és a rémületet az arcodon, ahogy visszafordultál. Aztán minden lassított felvételben folyt, majd elhalt. S ahogy ismét kinyitottam a szemem te itt voltál, ahogy most is itt vagy, de érzem, már nem sokáig. Távolodsz. A hangod elvész valahol a térben közöttünk, pedig tudom, hogy beszélsz hozzám, de már nem hallom.  Nem érzek semmit. Már nem von ölelésébe a hideg sem. Nincs semmi. Nem vagyok képes semmire. Pedig még mindennél jobban el akartam mondani, hogy sajnálom mindazt amin keresztül kellett menned miattam.  El akartam mondani neked, hogy nem így képzeltem el az életemet, hanem az új eséllyel neked akartam adni egy lehetőséget a boldogságra.El akartam mondani neked, hogy félek, mert tudom, hogy soha többé nem térek vissza. El akartam mondani, hogy már tudom hová megyek, hogy hazatérhetek. És azt akartam, hogy tudd, találkozunk még. De már csak azt éreztem, ahogy lecsukódnak a szemeim és minden megszűnik körülöttem. Pedig még el akartam mondani, hogy te vagy az egyetlen, akit mindennél jobban szerettem.

[sopheanspnstories]

Last midnight

Csak állok a hatalmas terem szélén, az egyik márványoszlopnak döntve hátamat. Nézem a gyönyörű estélyibe bújtatott nők alakjait, ahogy szorosan partnerükhöz simulva a lágy zene dallamára suhannak a parketten. Némi elégedettséggel tölt el, hogy benne van a kezem abban, hogy ezek az emberek ma itt élvezhetik ezt a remekbe szabott bált. Legalábbis, ha annak számít az, hogy a Winchesterekkel karöltve végeztem egy bosszúálló szellemmel, aki a kúria egykori tulajdonosának lánya képében tört elő örök nyugalmából, hogy erőszakos halálát megbosszulva lemészároljon néhány ártatlan felszolgálót. Ha jól tudom a kislányt egy pincér ölte meg, amikor az rajta kapta őt az édesanyjával hetyegni. Végül is a megtorlás önmagában érthető lenne, ha nem késett volna évtizedeket. -Mennyivel kellemesebb ez így.-jelenik meg mellettem Sam hirtelen én pedig a váratlan közelségétől megborzongok. Apró mosolyt csal arcomra a számomra szokatlan összeállítás, s mintha csak nem is láttam volna ma még, végigmérem makulátlan fehér ingbe és frakkba bújtatott felsőtestét. Óvatosan megigazítom félre csúszott csokornyakkendőjét, ő pedig köszönetképp bólint egyet. -Dean?-áttekintve a válla fölött nem látom az idősebbik vadászt, amint esetlegesen próbálna felszedni egy pár nélkül maradt hölgyet, így jobbnak látom megkérdezni. -Csak eltünteti a nyomokat.-fordul felém a fiatalabbik Winchester és féloldalasan dől neki az oszlopnak, s kezeit zsebre téve rám függeszti tekintetét. Ahogy észreveszi, megkérdőjelezném, hogy biztosan jó ötlet volt-e testvérére bízni a feladatot, folytatja.-Megoldja. Mintha nem tudnád.-apró vigyorral a szája szélén megrázza a fejét. A zene elhalkul körülöttünk, s a hatalmas ódon óra zúgása töri meg a beálló csöndet, hogy a szomszédos helyiségből figyelmet követelve magának, jelentse a sokaságnak, hogy a napból, már kevesebb mint egy óra van hátra. -Tisztára mint abban az idióta mesében.-neveti el magát a velem szemben álló, én pedig nem egészen értvén mire is gondol s kérdőn tekintek rá.-A szegény lány, a tündérkeresztanyával és a tökhintóval..-próbálna magyarázni, hátha ezzel segít, hogy eszembe jusson. -A Hamupipőke?-kérdem félszegen, s ahogy bólint eltűnik a mosoly az arcomról. Mindamellett, a nevetséges tény mellett, hogy Sam agyában az egész hasonlat valószínűleg csak az óra jelzése miatt rajzolódott ki, nem is tudhatja igazán mennyire helyénvaló volt a megállapítása, fájdalmasan egyértelműsítve mindazt, amire már rég fel kellett volna készülnöm. Hisz itt ez a gyönyörű bál, itt van a rengeteg ember, mégis az én tündérmesém ér véget, ha eljön az éjfél. A tündérmese, melyet akkor kezdtem el megélni, mikor néhány éve, apám halála után Angliába utaztam. Nem azért menekültem el, mert nem bírtam tovább, csak a bosszú, mely addig éltetett elapadt abban a gyilkosságban amit akkor elkövettem, mikor megöltem azt a Banshee-t, ami végzett az utolsó élő családtagommal. Egy ismerősöm ajánlotta, hogy utazzak hozzá Londonba. Egyrészt azért, hogy tereljem el a figyelmem a gyászról, másrészt pedig azért, hogy az általuk megtestesített, -magukat Egyetemeseknek nevező- elit vadászcsoport úgynevezett 'vérfrissítéseként' csatlakozzak a társasághoz. Én voltam az első amerikai azokban a körökben, s még érezhető volt, az a fajta elidegenedés, melyet irányomba tanúsítottak. Az országombeli vadászokat logikátlan és eszement piásoknak tartották, akik nem értenek ehhez az úgymond mondvacsinált szakmához, melyet az élet kényszerített rájuk. Tény és való,a módszereik teljesen mások voltak mint a mieink, s ők embereiket iskolákban képezve készítették fel a gonoszság sötét teremtményeinek pusztítására. Különféle kütyüket és varázseszközöket használtak, s mindent bevetve a cél érdekében olyan gyorsan végeztek egy esetlegesen országhatárukon belülre tévedt szörnnyel, hogy nyoma sem maradt a lénynek addigra, mire más kimondott volna ennyit: „Megtaláltam a rohadékot!" Számomra, aki megtűrt vendég, mondhatni korcs voltam abban a makulátlan szervezetben, amit évek kitartó munkája alatt felépítettek, bizonyítanom kellet, s mindannak ellenére, hogy minden kitételnek megfeleltem, mégis felfoghatatlan volt miért is engedtek egy magamfajtát hozzájuk szegődni. Hónapokat töltöttem el tanulmányozással és megfigyeléssel, de leginkább csak a mellém kirendelt 'társ' stílusát analizálva értettem meg azt, hogy ők a kegyelmet még csak hírből sem ismerik. Arthur Ketch nem volt bőbeszédű, sokkalta inkább a tettek embere. Én csak a pusztítás mintaképeként könyveltem el magamban, s ahogy érzékeltem nem voltam a kedvence. Nyilván én sem kultiváltam volna, ha úgymond tökéletes gyilkológép létemre az én gondjaimra bíztak volna egy 'cserediákot' hogy felügyeljem. De mindannak ellenére, hogy nem kedveltük egymást, engem kötött az adott szavam, miszerint mihamarabb elsajátítom a tudásukat, hogyha majd eljön az ideje képviseltessem a britek módszereit a saját hazámban, s ő is tartotta magát az ígérethez, hogy megvéd attól, hogy bajom essen. S bár ez utóbbira csak egyszer volt példa, mégis elég volt ahhoz, hogy lássam, azzal, hogy betettem a lábam Londonba, olyan emberek sűrűjébe kerültem, akik olyan természetesen titkolóznak és rejtegetik a céljaikat, ahogy élnek, lélegeznek és gyilkolnak is. Ahogy mondtam, ők a 'Cél szentesíti az eszközt' filozófiát alapul véve vadásznak, s az sem állítja meg őket terveik megvalósításában, ha egy esetleges ártatlan embert kell megölniük, aki rosszkor rossz helyen volt. Akkor és ott, ahogy Ketch megmentett engem egy vérfarkas karmai közül, s egy komplett családot lemészárolva tüntette el a nyomait, világossá vált számomra, hogy nem vagyok közéjük való. Én nem tudok úgy viselkedni , mint ők, mert nekem nincs meg az elvem hogy „Szabadítsuk meg a világot a szörnyektől, s a többi csak járulékos veszteség.". Én nem tudtam úgy nézni az egészre. Azon az éjszakán, amikor mindez tudatosult bennem, összeszedtem minden holmimat és a lehető legészrevétlenebb módon léptem le az országból azon töprengve, milyen árat kell majd fizetnem ezért. Mert ha még valamit megtanultam a britektől, az az volt, hogy tőlük nincs kiszállás. Legalábbis élve biztosan nem. Menekülőre fogtam, de biztos voltam benne, hogy a nyomomban járnak. Bár ismerve módszereik némelyikét biztos voltam abban is, hogy egy ideig kijátszhatom őket. Úgy változtatgattam a neveimet és a mobilszámomat, mint más az alsóneműit szokta, s olyan rendszerességgel ugráltam városról városra, amennyire az épp elme határai engedték, bár ez mit sem változtatott a tényen, hogy űzött vad lettem arra kárhoztatva, hogy a legprofibb fejvadászok elől meneküljek hátralévő életemben. Időnként feltünedeztek ismerős arcok a tengeren túlról, azokon a környékeken, ahol megszálltam. Rendszerint ez volt a jele annak, hogy ideje tovább állnom, s bár tudtam, hogy a játéktérnek nincs olyan pontja, ahova Dr. Hess keze ne érne el, igyekeztem elodázni a pillanatot s elvenni tőlük a lehetőséget a meggyilkolásomra. Aztán egy idő után egyre kevesebbszer láttam őket. Úgy tűnt feladták a keresésemet, vagy csak úgy döntöttek nem érdemes több energiát fektetni egy hozzám hasonló jelentéktelen senkire. S ahogy kezdett távolodni az az időszak, melyben menekültem és mindig hátrafelé lestem, lassacskán fellélegeztem. Akkor találkoztam a Winchesterekkel, s bár meg kell mondjam, ahogy rájöttem ők képviseltetik az Egyetemesek amerikai részlegét, bevallom megrémültem, de rájöttem, hogy ez a testvérpár más. Nem olyanok, mint az angolok. S az a fél év, ami elég volt arra, hogy melléjük szegődve a saját elveim szerint vadásszak, s közben oly észrevétlen módon szeressek bele Sam Winchesterbe, néha elhitette az eszemmel, hogy ez nem is velem történt. Mintha az egészet csak hallottam volna valahol. De mindez csupán a vesztesek reménye volt. Az a gúnyos engedmény a részükről, mely az öncsalásba kergetett, mígnem arcon csapott a jéghideg valóság. Egyik nap, arra keltem, hogy csörög a mobilom, s képernyőjén egy titkosított szám villogott. Ahogy felvettem megfagyott ereimben a vér, s minden reményem arra a kilátásra, hogy valóban megmenekültem a britektől szertefoszlott. Ahogy a kegyetlenül ismerős hang felvázolta nekem a tényeket, miszerint végig figyelemmel kísérték minden mozdulatomat, s csak a megfelelő pillanatra vártak, mert tudták, hogy olyat úgysem tudnak megkínozni, akitől nincs mit elvenni, hát hagyták, hogy történjen aminek történnie kell, csak tudatosította bennem, hogy meggondolatlanabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. S az a néhány mondat azóta is ott cseng a fülemben, s azt a sötét tekintetet látom, ahogy lehunyom a szemem. -„ Elveszek tőled mindent, amit szeretsz, megfosztalak minden reményedtől. És amikor már azt hiszed nem lehet rosszabb, amikor már halvány fénysugarad sincs, amibe kapaszkodhatnál, majd akkor jövök én. Olyan időt választok majd, mikor nem számítasz rám, és véget vetek mindennek. Kegyelmet ugyan nem, de egy esélyt még adhatok, hogy megmentsd a hőn szeretett vadászaidat. Egy heted van. hogy észrevétlenül eltűnj, vagy mindenkit megölök, akit valaha ismertél és szerettél. Feladod magad, vagy én vetek véget mindennek. A szavamat adom rá. „ Ahogy akkor megszakadt a vonal első pillantásom a mellettem békésen alvó Samre vándorolt és rájöttem, mekkora veszélybe sodortam. Jóformán nem is lenne szabad, hogy az élete része legyek, de a naivitásom és felelőtlenségem bűvkörébe vonva cselekedtem és mindent elrontottam. Mindenkinek van múltja, én pedig el akartam ásni az enyémet, jó mélyre, s közben nem vettem észre, hogy míg az volt a célom, hogy mindenkit megvédjek, őt rántottam a mélybe. De akkor, már tudtam, mit kell tennem. -Igen, azt hiszem az.-helyesel s felkapja a fejét, ahogy újabb lassú dallam kel életre a teremben, s egy pillanatig mintha kósza gondolat öltene formát ködös elméjében. Végigfuttatja rajtam tekintetét, s hátra lépve mélyen meghajol előttem, majd a kezét nyújtja felém.-Szabad egy táncra?-halk kacaj szakad fel ajkaim közül, s érzem ahogy szívem összefacsarodik. Utolsó tánc? Hát így búcsúzzak el? -Azt hiszem.-csuklik meg a hangom , s egy gyors pukedli után elfogadom felém nyújtott kezét, ő pedig a táncolók közé vezet. Ahogy talál egy elképzelésének megfelelő helyet maga felé fordít, s szabad kezét csípőmre téve húz közelebb magához. Aztán pedig hagyja, hogy a zene magával ragadja, én pedig hagyom, hogy vezessen. Olyan könnyeden lépkedünk a lassú ütemre, mintha csak repülnénk, én pedig azt kívánom, bár ez a pillanat örökké tartana. Ahogy felnézek rá érzem, ahogy szemeim megtelnek könnyekkel, de próbálom tartani magam. Ő pedig látja ezt, de csak mosolyog. Nyilván azt gondolja örömömben szeretnék sírni, én pedig hálát adok az égnek, hogy így véli.-Sam.-szólok halkan, mikor a szám a vége felé lassulni kezdd. -Hm?- búgja felém, majd az utolsó taktusok után csak ott állunk a terem közepén és egymás tekintetében veszünk el. Mielőtt megszólalnék nyaka köré fonom karjaimat és olyan erővel szorítom magamhoz, ahogy csak bírom, ő pedig viszonozza a gesztust. -A jövőben bármi történjék is, nagyon vigyáznod kell magadra és a testvéredre!-fúrom bele arcomat ruhája anyagába és hagyom, hogy elbódítson az illata.-Akármit hallasz majd, sose hagyd, hogy megtévesszen. Mindig abban higgy, amit te látsz jónak, ne hagyd, hogy befolyással legyenek rád. -Mi? Ez most hogy jön ide?- értetlenkedve szakítaná meg ölelésünket, de én minden erőmmel azon vagyok, hogy ne szabadulhasson, de sikerül neki.-Megijesztesz.-nyögi s gyönyörű szemeit, mintha szilánkokra törné az aggodalom. Én mosolyt erőltetek ajkaimra, s azon imádkozom, hogy könnyeim ne törhessenek utat maguknak. -És akármi lesz is, Sam Winchester, meg kell ígérned nekem, hogy sosem felejted el, hogy mindennél jobban szeretlek.-hangom elhalkul, ahogy a gombóccal küzdök a torkomban. -Miért érzem úgy, mintha búcsúzkodnál?-egyik kezét arcomra vezetve simít végig rajta. -Én csak.. Tudod, ez itt egy kibaszott bál.. és én lány vagyok.-nevetem el magam kínomban, s kérdő tekintetét látva folytatom. -Tudod, minden kislány arról álmodik, hogy egyszer valami hasonló történik vele.. Szép ruhával, meg hercegekkel, ilyesmi.-hazudnom kell. Az embernek nem mindig van szüksége az igazságra. Az gyakran csak fölösleges fájdalommal jár, ezért pedig, amit okoztam egyedül nekem kell felelnem. -Szóval én lennék a herceg?-mosolya újra kiül arcára én pedig elgyönyörködöm benne még utoljára. Majd bólintok, ő pedig fejét rázva nyom egy csókot az ajkaimra.-Hozok valamit inni.-bök szabad kezével a terem sarkában elhelyezett bárpult felé s már indulna, de én visszarántom. -Ígérd meg!-pillantása egy másodpercig elréved, mintha már el is felejtette volna, miről van szó, aztán elenged és egyik kezem ajkaira vonva kezet csókol és biccentve válaszol s én nem kételkedem benne. -Ígérem.-majd elfordul és elindul említett célja felé. Pontosan akkor, mikor az óra elüti az éjfélt és véget ér az én varázslatom. Ahogy kellő távolságba ér én hátat fordítok mindennek és gyors léptekkel igyekszem a hatalmas kétszárnyú üvegajtó felé, mely a díszkert felé vezet. Jelenleg ez az egyetlen menekülési útvonalam. Ahogy kilépek a kivilágított teraszra, arcomat megcsapja a hideg levegő. A faragott kőkorlát jobb oldalára sétálok és elindulok a lépcsőn lefelé. Egy pillanatra megállok és ruhám szoknyarészét felhúzva előveszem a combomra szíjazott csörgő mobilt, melynek kijelzőjén SAM WINCHESTER neve villog. Már nem mosolygok, de sírni sem tudok, csak állok ott bambán néhány pillanatig. Ez nem azért van, mert már nem érzek semmit, csak talán az teszi, hogy a lépcső alján másik férfi vár, makulátlan külsővel és hatalmas mosollyal az arcán. Én megteszem azt a néhány lépést felé, s a még mindig hangos telefonom a korlát peremére helyezem. Ez lesz az én „üvegcipőm", amit hátra hagyok. Csak a hercegemnek, már nem lesz kire rátalálnia vele. -Szabad egy táncra?-hajol meg előttem a brit férfi, én pedig semleges maradok, nem adom meg neki az örömöt, hogy bármi érzelmet lásson rajtam, bármennyire szeretném is felképelni azért, mert bemocskolja az utolsó szép emlékemet. Tettetett udvariassága egészen addig tart, míg kezét nem nyújtva felém gyors mozdulattal ránt magához, s derekamnál fogva szinte magához szögezve indít el a kis kavicsos ösvényen. Tudom én jól, hogy csak azért csinálja, hogy ne keltsen feltűnést. Mert ismerem a parancsot. Ha valakit likvidálni kell, az nem verhet visszhangot. Így indulok hát el, hogy véget érhessen a mesém. És hogy miért így? Mert számomra más út nem járható. Nem szabadott volna így történnie, de nem mindenkinek adatik meg a boldog befejezés. Nekem úgy döntöttek nem jár, de szívből remélem Sam majd megkapja a sajátját és egyszer ha tud, megbocsát nekem. Mert cserben hagytam, mert hazudtam és mert tudtam, hogy Arthur Ketch egy olyan ember, aki mindig betartja a szavát.

[sopheanspnstories]

One more chance

"Komolyan? Ez kimondhatatlanul rossz ötlet! Könyörgöm kapj már az agyadhoz! Te tényleg nem vagy normális, ha azt hiszed, hogy ez mindent rendbe hoz! Nem teheted ezt magaddal! Gondold csak át mit veszítenél! "

-Semmit.-a hangom oly egyszerűen töri meg a csendet, ahogy egy lehulló levél fodrozódást kelt a sima víztükrön. Egy pillanatra felszáll az elmémre ereszkedett köd, s bepillantást enged abba a kilátástalan jelenbe, melybe kénytelen-kelletlen kevertem magam. -Parancsolsz?- a férfi reszelős akcentusa még inkább a valóságba repít, mintegy visszaigazolásként szolgálva arra, hogy az iménti válasz valóban elhagyta a számat és nem maradt azon csata keretein belül, melyet lelkiismeretem két jellegzetes kis figurája vív, valahol mélyen bennem. Abban a harcban, amit önmagammal vívok. S mielőtt szép lassan visszaereszkednék arra a szintre, ahol a józan ész sugallatait már rég elnyomta a kín, a kétségbeesés és a fájdalom, hogy további uralma alá hajtsa mindazt, ami még megmaradt abból a tisztán gondolkodó emberből, aki valamikor voltam, csak megrázom a fejem és átadom magam a belső sötétségemnek. És lassan elveszítem azt az egyetlen fényforrást, azt a lebegő kis pontot, ami ennek a végeláthatatlan térnek a közepén táncolva halvány derengésébe von mindent. Lassan elveszítem, amibe eddig oly görcsösen kapaszkodtam. Lassan elveszítek mindent. "Hol is tartottunk? Szóval semmit. SEMMIT! Végül is igazad van kislány. Te is tisztában vagy vele, hogy AZ egy nélkülözhető tényező nem? De. Hát akkor mégis miről beszélünk? Mit számít?" "Sokat! Azt hiszem." "Tényleg? Azt hiszed? Én pedig TUDOM, hogy nem. Semmit nem ér az egész. Gondolj csak bele, milyen potom ár ez mindazért, amit nyerhetsz rajta. Hát nem éri meg?" "Nem! Az történt, aminek történnie kellett, neked pedig nem áll jogodban változtatni rajta." "Már hogyne állna! Amíg van mit adnod a változásért, hát tedd meg! Nem lesz kevesebb veszíteni valód. Így sincs már semmid." "Valóban nincs, de ha most elmész, legalább az emléke makulátlan maradhat." "Ha pedig maradsz Ő maga is maradhat." "De.." -Már ne is haragudj kedvesem, de figyelsz te rám?-sejtelmes mosolyra húzódik a férfi ajka. Sötét öltönykabátba bújtatott kezét összekulcsolja maga előtt, s egy jelentőségteljes pillantást vet az út közepén frissen felpúpozott kis földhalomra. Arra, amivel minden elkezdődött. Amivel mindent elkezdtem. Bólintok válaszul és végleg száműzöm az immár vállaimon üldögélő alakokat, s míg a fekete szárnyas kis angyal rosszallóan emeli rám égszínkék tekintetét mielőtt eltűnik, a fehér zakóban feszítő kis ördögfióka csak megnyerően kacsint felém és egy csettintés kíséretében köddé válik. S az a pár pillanatig tartó vaksötét, mely e mozdulat hatására jöhetett létre lidércfény képében villantja meg előttem mindazt amiért most itt vagyok. Abban a pillanatban, ahogy értetlenségemet kifejezném a cikázó kis fénypont millió másikat hívva életre összeáll szemeim előtt, s mint egy jel megjelenik Ő. Szívem nagyot dobban s szinte levegőt sem veszek, ahogy végigmérem a tőlem néhány lépésre álló alakot, kinek arcát mintha a semlegesség olyan mesterien kidolgozott álarca mögé rejtették volna, hogy az a leghatározottabb személyiséget is első látásra elbizonytalanítsa. És ezt teszi most velem is. Ott áll tőlem pár méterre én pedig moccanni sem merek, attól rettegve, hogy hacsak pislogok egyet egy pillanat alatt semmivé foszlik. Így pedig nem vagyok biztos magamban. Vagy inkább Benne? Nem látom tisztán. Az ott az arcán egy mosoly volna? Vagy azok az átható zöld szemek megvetést tükröznének? Nem tudom. -Mit tegyek?-kérdésem ott lebeg közöttünk a térben, s szavaim mintha darabokra szakítanák a pillanatot és őt magát is. Ahogy távolodik én visszacsöppenek a jelenbe, ahol a köpcös alak ezúttal rám függeszti sötét tekintetét, s egyik kezét végighúzza szakállas állán. Mozdulata közben erősen behunyom a szemem és gondolatban újra élem azt a rövid ideig tartó valótlan valóságot, mely megvillantotta előttem a lehetőséget arra, hogy minden a régi legyen és megvilágosította előttem a tényt, melyet az elmúlt néhány órában annyira megcáfolni igyekeztem. Szánalmas próbálkozásom arra, hogy továbblépjek, gúnyos kudarcba fulladt s a tudat, hogy ezentúl mindennek másképp kellene lennie elviselhetetlenebb volt minden fájdalomnál amit eddigi életem során elszenvedni kényszerültem. Nélküle nem megy. Ha ez máshogy lenne, nem lennék itt. De nem megy.. Nem állíthatnám biztosan, hogy ez a jelentékeny esély, mely szemeim előtt lebeg elérte volna, hogy megkérdőjelezhetetlenül tudatában legyek annak, mit kell tennem. Nem lenne egészen pontos a megfogalmazás. Inkább csak abban lettem biztosabb, hogy mit akarok. -Szóval minden teljesen világos? -magabiztos lépést tesz felém a titokzatos férfi,s hangjában jól érezhető tettetett udvariassággal folytatja.-Mert ha esetleg volna valami tisztázatlan részlet, én ezer örömmel magyarázom el újra.-tőlem fél méter távolságban áll meg és vár. Az a furcsa vonás ott bujkál ráncaiban és arra késztet, higgyem el, hogy az ő számára már a kezdetektől kétségbevonhatatlan volt, hogy minden végbemegy majd. -Tehát tíz év?-kérdem lenyelve a gombócot a torkomból. Nem azért, mert visszaigazolásra van szükségem,hisz pontosan tudom a választ, csupán azért, hogy feltörni igyekvő kétségbeesésem első hullámát megállítva erőt vegyek magamon és kinyögjem az első mondatot ami az eszembe jut. Vagy talán azért, hogy annál kevésbé tűnjek idiótának, mint amilyennek jelen helyzetben érezhetem magam azért, mert ilyen kilátástalan jövőképet alkottam a már önmagában is összekuszált életemnek. De legalább a vége egyszerű lesz. -Egy nappal sem kevesebb.-biccent a férfi, s halk kuncogását mélyről feltörő sóhajom nyomja el. -Nos áll az alku?-a beálló néma csendben ismét a gondolataim legbelső bugyraiba verekszi magát a kis angyal, s aggodalmasan próbál túlkiabálni minden mást, ami a fejemben cikázik, és bár hangjában érződő keserű lemondással ugyan, de egyre csak azt skandálja: NE CSINÁLD! -Igen.-figyelmen kívül hagyva a kis szárnyas egyre mantrázott utasítását, szinte magam előtt látom, ahogy a mitugrász zsebördög beül a vezetői székbe az agyamban és nemes egyszerűséggel nyomja meg a nagy villogó gombot az 'IGEN' felirattal, én pedig mint jól irányított gépezet ezzel egyidejűleg kimondom azt. S mintha még egy pillanatig hallani sejteném azt a rövid kérdést, mely gellert kapott golyóként cikázik gondolataim közt valahol, elnyomott őrangyalom hangján: "Mit gondolna ő? "-Áll az alku.-jelentem ki önmagam mintegy igazolásaként. Vagy csak azért, hogy mihamarabb elhessegethessem azt a fájdalmas kis hangot mely újra meg újra ott búg a fülemben. -Akkor hát? Mire várunk még?-könnyűszerrel hidalja át a köztünk fennálló távot, én pedig nem tudom, hogy hirtelen közelségétől, vagy vörösen felizzó szempárjától rázott ki hamarabb a hideg. Legszívesebben feltenném a kérdést a kijátszható kiskapukról, de a tudat, mely azt sugallja nem kapnék őszinte választ erősebbnek bizonyul. Így viszont nincs más, amivel elhúzhatnám furcsa kis üzletünk megköttetésének utolsó pillanatát, csakhogy legyen még egy sanszom a változásra, vagy arra, hogy átgondoljam, milyen eget rengető nagy hibába készülök átláthatatlan magasságokból fejest ugrani. -Törjük meg Csipkerózsika átkát. Közvetve.-az idióta hasonlatán nem segített sokat az utolsóként odabiggyesztett szó, de véleményemet inkább mégis megtartom magamnak és mély levegőt véve hajolok közel a velem szemben állóhoz. Erősen összeszorítom szemeimet és várok. Nincs érintés, nincs érzelem, nincs szenvedély, csak egy csók. Mindössze néhány másodperc. Ahogy kinyitom szemeimet az alacsony pasas egyre tovalépkedő alakja tűnik elém, s ahogy válla fölött visszafordul egy rövid időre, látom, hogy sejtelmes mosolya ezúttal önelégült vigyorrá szellemül át.-Úgy hiszem végeztünk kedvesem.-egy fejbiccentéssel egyidejűleg indul el, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy eltűnjön és legközelebb már csak akkor foglalkozzon velem, mikor tíz év múlva, az egyik láthatatlan pokol korcs ketrecét kinyitva táplálja bele a dögbe a lelkem esszenciáját, hogy ezáltal a pokol kis 'behajtója' társául hívja ellenem a Halált. -Várj!-szólok hirtelen s abban a hévben egy bizonytalan lépést teszek előre. Ő kelletlenül fordul vissza hozzám, s arcán már nyoma sincs annak a tenyérbe mászó stílusnak egy apró vonása sem, mellyet nemrég még az alku megkötésére győzködni igyekezvén magára erőltetett. Sokkalta inkább azt sugallja felém, hogy valami roppant fontos dolog elvégzésében tartom épp fel, ezért kinyögöm.-A.. a kitétel..-nem tudom, hogy fejezhetném be a mondatom, hogy ne hangozzék ostobán, de partnerem arcának rezdüléséből észreveszem, hogy tudja már mire is akarok kilyukadni s csak mellékesen odaböki: -Tekintsd elintézettnek!-szavai után éppoly hirtelen távozik, mint ahogyan feltűnt, s mielőtt kábulatomból felocsúdhatnék, már egyedül vagyok. Zsibbadtan vonszolom magam a távolabb parkolt motoromig, s amikor ráülök a járműre nem azt érzem, hogy megkönnyebbülök, hanem inkább egy csapásra rám szakad minden, s a temérdek súly alatt valahol ott vagyok én és szinte fuldoklom. Percek telnek el ebben a merev mozdulatlanságban, s az egyre nyomasztóbb kérdések sorra gyűlnek a szemem előtt, de a válaszok elbújtak valahol a távolban, hisz sehogy sem találom őket. Mi van ha nem történt semmi? Ha semmi sem változott? Vagy ha igen, mit szól majd az egészhez? Mit mondok majd neki? S míg minden idegszálam azzal próbál nyugtatni, hogy ez számára nem jelent majd semmit, hisz minden ami korábban történt elenyészik az időben,egyre kalapáló szívem mégiscsak arra sarkall, hogy induljak már. A látóhatár végén a lemenő nap, halvány rózsaszín derengésbe vonja a kisváros körvonalait,ami felé tartok. Egyedül vagyok az úton, mégis annyira görcsösen figyelek előre, remélvén nem kell arra gondolnom, mi vár majd ott, hogy szemeim szinte belefájdulnak. Ahogy elhagyom a város határát az üres mezőket és villanyoszlopokat lakóházak, üzletek és embertömeg váltja fel, de én csak az előre magamba táplált útvonalra koncentrálok, mely ahhoz a motelhoz vezet, amelyben megszálltunk mielőtt..mielőtt ez a rémálom elkezdődött volna. A motelhez, ahonnan elindultunk levadászni azt a két vérfarkast, melyek egyike, mielőtt végezhettem volna vele kitépte a szívét és megölte Őt. A motelhez, ahová a holttestet hoztam, és miután tudatosítottam magamban azt, hogy a történteket nem vagyok képes feldolgozni, én is elindultam megtenni szánalmas kísérletemet arra, hogy mindent jóvá tegyek akármi is legyen az ára. A parkoló hátsó részében állítom le a motort. Közvetlenül a fekete Impala mellett. Nem tudom pontosan miért itt, talán megszokásból, vagy csak azért hogy minél tovább elodázhassam a pillanatot,. ameddig tehetem. De lassan leszállok a járműről és tekintetem a 14-es számmal ellátott ajtóra vezetem. A mellette elnyúló ablak elhúzott sötétítőjére mintha egy alak árnyéka vetülne. A látszat megtorpanásra késztet, tudatalattim mégis arra kényszerít, hogy megtegyem azt a távolságot, mely elválaszt attól az árnyéktól, melyről nem szabadna azt hinnem, hogy csak a képzeletem által kreált délibáb. Hiszen megfizettem érte. Egyre csak lépkedek előre, s zsebemből előhalászom az ajtó kulcsát, mégis mikor a zárba illesztem azt, lefagyok. Mi van, ha az alku nem változtatott meg semmit? Ha majd úgy találom ott ahogy hagytam és a járkáló alak tényleg csak érzelmeim csúf játéka volt? Nagy levegőt véve próbálom leküzdeni a szemem elé tóduló képeket a vérben fürdő testről a szakadt ruhákról, a sebekről, de mielőtt erőt vennék magamon, hogy benyissak, nyílik előttem az ajtó. -Hol a fenében voltál?-kérdi szemrehányón, majd gyors mozdulattal ránt be a szobába. Tekintetem gyorsan végigvezetem a kikopott szőnyegen és a penészes tapétán, melyeken nyoma sincs a vérfoltoknak, melyeket hagytam, s az ágy is a maga bevetett egyszerűségében áll ott magányosan és tisztán. -Hallod amit mondok?-egy kezével integet a szemeim előtt, mert gondolom azt hiszi elbambultam, én pedig olyan gyorsan mérem végig, hogy szinte nem tudok eltelni a látványával.-Még a mobilodat is itt hagytad és egy rohadt üzenetet sem hagytál!-mérge édesebbnek hat számomra, mint eddig bármelyik dicsérő szava, s hálát adok a Teremtőnek, hogy újra hallhatom. -Ne haragudj, csak... csak kiugrottam egy kicsit a mocival. Levegőre volt szükségem. -próbálom kontrollálni magam, de minden ellenem játszik, s a viszontlátás öröme oly intenzív hullámként áraszt el és sodor magával, hogy a nyakába vetem magam. Olyan erősen szorítom magamhoz s markolom ingének anyagát, hogy ujjaim elfehérednek.-Istenem Dean! Tényleg itt vagy! -Mégis hol lennék?-első értetlenségéből felocsúdva esetlenül viszonozza gesztusomat, s hangjában hallom, hogy mosolyog. -De remélem tudod, hogy ez nincs ennyivel elintézve.-vonásai megkeményednek, ahogyan megszakítja ölelésünket s amikor megvető pillantása találkozik az enyémmel egy pillanatra megfagy ereimben a vér. Hogyan? Mégis honnan jött rá? -Mégis mi?-szívem a torkomban dobog, s erősen koncentrálok, hogy a fülemben dobogó vér zaját kiszűrve halljam amit mondani készül. -Hogy sisak nélkül vezettél.-hangzik a válasz szigorúan, ahogy a sarokban árválkodó bukóra mutat,nekem pedig leesik a szívemről az a mázsás súly, mely alatt eddig majd megszakadtam.-Tudod, hogy utálom, ha anélkül ülsz motorra.-arca ismét ellágyul és nem tudom, csak a történtek miatt tűnik-e úgy, vagy valóban több szeretetet tükröz most mint eddig bármikor. A szemében csillogó aggodalom szikráját látom mielőtt ismét karjába zár, én pedig magamba szívok belőle annyit,amennyit csak bírok. Az illatát, az érintését, a látványát. Hisz már csak tíz évem maradt. De egyetlen dolog addig vigasztalni fog. Ahogy homlokomat vállára döntöm a fülemben cseng az akcentusos mély hang, ahogy a démon elismétli az egyetlen kérést, ami az Ő életén kívül az alku részét képezte. "Dean Winchester sosem tudja meg, hogy eladtad érte a lelkedet."