skriblertik

[skriblertik]

Magadra ítéllek

Minden onnan indult ki, hogy felregisztráltam a facebookra. Igen, felvettem az ismerőseimet, beszippantott a dolog, megosztások, lájkok meg minden ilyesmi. Tudtam, kivel mi történik, ki mit eszik, kinél milyen idő van a nélkül, hogy megemeljük a telefont. Más kérdés, hogy számomra ez nem kielégítő kapcsolat, de gondoltam haladni kell a korral. Egy idő után a bulis megosztásokat felváltották a jeggyűrűs-lebabázós-tökéletescsaládbanélek típusú képek és én egyre kényelmetlenül éreztem magam. Úgy voltam vele, a társadalmi nyomás és a családi elvárások hatására nekem is KELL valaki, akivel mindezt átélem. Na persze, nem így lett, de megmondom őszintén, valahogy soha nem törekedtem erre. De hát suszter maradjon a kaptafánál ugye, én esténként bort bontogattam és eljutottam arra a szintre, hogy leültem a gép elé és figyeltem őket. Őket, akiknek látszólag tökéletes családjuk van a tökéletes világukban tökéletes férjjel és minden pillanatban tökéletesen néznek ki és felhőtlenül boldogok. Irigykedtem, mert totál egyedül éreztem magam, akkor még macskám sem volt.

Aztán esett le a tantusz, amikor egy csajos bulis összejövetelen az összes lány, akinek az élete a facebookon szuperfantasztikus, mind picsogott. Én meg csak kamilláztam. Persze, mondhatnád, ez nem újdonság, amit leírok, de nekem igenis az volt és valamikor neked is, hiszen te is rájöttél valamikor, hogy az egész facebook egy átverés. Na, mindegy, nem is ez a lényeg, mert ezt az egészet csak azért írtam le felvezetésképp, mert sok ilyen tökéletesnek hitt kapcsolat megy tönkre most körülöttem és azt gondoltam, erre igenis rá kell pörögni. Látszólag még mindig mindenki családja csodálatos és boldog… Közben meg mindkét fél a váláson gondolkozik, kipróbáltak minden kapcsolatmegmentő praktikát, elolvastak száz meg száz cikket az interneten. Aztán jöhet a gyerek, majd attól jobb lesz, akkor majd újra fellángol az egész. Úgy vettem észre, hogy valóban így van, jött a gyerek és ideig-óráig elterelte a gondokról a figyelmet. / Szeretném leszögezni, ez nem mindenkire igaz. Aki most megsértődik, vagy rosszul esik neki ezeket a sorokat olvasni, valószínűleg hasonló cipőben jár. Bocsi! Ha nem inged, ne vedd fel! /

És itt jön a képbe az, amiről tulajdonképpen írni szerettem volna, ez pedig a kihűlt kapcsolat és a kérdés, maradjunk-e együtt csak a gyerekek miatt? Előzőleg már írtam, hogyan lehet szerintem jó kapcsolatban élni, ezért a fő témám most a gyerek lesz.

Dióhéjban elmesélem a saját sztorimat: Az én szüleim elváltak. 7 év körül voltam azt hiszem, amikor ez történt, apám hosszú ideig járkált el otthonról. Aztán, amikor anyám megelégelte, választás elé állította. Mostani fejemmel azt gondolom, apám a legjobb döntést hozta. Elment. Sokáig nem értettem és őszintén szólva haragudtam is kicsit. Aztán lassan beleszoktam a dologba, elég menő volt hogy minden évben kétszer van karácsony, egy apunál egy anyunál, meg a hasonló dolgok.

A legjobb az volt, hogy sosem veszekedtek. Nálunk előfordult, hogy egy nagy karácsonyi buli volt, anyu új családjával és apu új családjával. Igen, együtt! Akkor már voltam 13-14 éves és büszke voltam arra, hogy nálunk milyen jófejség és lazaság van. Hogy az én szüleim nem marják egymást. Mindenki halál boldog, ugyan anyukámmal éltem, de megvolt a lehetőségem arra, hogy bármikor átmenjek apuhoz, vagy elmenjünk kirándulni. Nem voltak megkötések, szabályozások. Aztán kicsit nagyobb lettem és azt gondolom mindkettőnk hibájából eltávolodtunk egymással apuval. (Ezt nem részletezem, mert semmi jelentősége a téma kapcsán) Az a jó, hogy jó nevelést kaptam és le tudtam rendezni saját magamban a dolgokat. Hiába volt olyan, hogy évekig nem is beszéltem vele, ez az általa érzett szeretetemen és tiszteletemen nem sokat változtatott. Az apukám mindig is az apukám marad. Pont.

Visszatérve a témához, sokat gondolkodtam, mi lett volna, ha a szüleim mégis együtt maradnak. Nem tagadom, volt, hogy ezt kívántam a szülinapi torta gyertyáját elfújva. Ez az úgynevezett dac-korszakban történt. Nem határozta meg ez az időszakomat, de emlékszem ilyenre. Aztán elkezdtem cseperedni és mikor már az első fiú a lelkembe gázolt és szakítás lett a vége, akkoriban kezdtem el megérteni és elfogadni a szüleim döntését. Hiszen én is kiléptem a rossz kapcsolatomból, hogy várhatom el, hogy számomra két legfontosabb ember feladja a boldog életét, csak mert én vagyok? Majd élnek egy boldogtalan kapcsolatban egymással, netán veszekednek… Szóval, ha szar a kapcsolatod, de már vannak gyerekek, érdemes elővenni egy papírt, középre húzni egy vonalat és mérlegelni. Mérlegelni azt, mi a jó a gyereknek. Én most ezt eléggé erőteljesen ki fogom vesézni, úgyhogy aki nem bírja az őszinteséget, az nyomjon egy Alt+f4-et.

Ha már megpróbáltál mindent, de tényleg mindent megtenni, hogy a kapcsolatod a pároddal jobb legyen, akkor kell elkezdeni gondolkodni, hogyan tovább. Nincs sírig tartó szerelem. Kamu az egész. 2,5 év, de ebbe most szintén ne menjünk bele. Oké, persze, megírták a nagy költők is, akik egyébként 30 évesen meghaltak a csatatéren, vagy szerelmük belehalt a szülésbe, esetleg együtt haltak meg a pestis vagy HIV okozta nagy járványban. Erről ennyit, de ez csak az én teóriám, és amúgy itt is vannak kivételek, persze, akik szépen eléldegéltek egymás MELLETT. De erről is írtam már.

Jöhet a gyerek. Nyilván, aki nem nagyon foglalkozik a saját gyerekével és képes is lemondani róla (nem azért hogy neki jó legyen, hanem mert egyszerűen nem érdekli) akkor jobb is, ha a másik félnél marad. Ez egy nyilvánvaló helyzet. Akkor van gáz, amikor mind a ketten ragaszkodtok hozzá. Illetve nem gáz, ez azt jelenti, hogy mind a ketten szeretitek, és a legjobbat akarjátok neki, de valahol mégis az, hiszen elkezdődhet a gyerek feje felett egy harc, amit hiába próbáltok meg intelligens emberek módjára kezelni, a gyerekeknek kiváló vevőkéjük van és megérzik, ha valami nem oké.

Tételezzük fel, hogy tulajdonképpen elvagytok egymás mellett, nem vagytok boldogok, vagy az egyik vagy mindkét fél kifelé kacsintgat a kapcsolatból, de a gyerek miatt mégis együtt maradtok. Mi történhet? Elkezdtek terápiákra járni, hogy megmentsétek a házasságotokat. Ez egy pozitív dolog, azt gondolom, ezek az intézmények rég bezártak volna, ha nem érnének semmit sem. Mindenki fejében megfordul az, hogy úristen akkor mit fognak gondolni rólam a barátaim? Évekig kifelé toltuk a színjátékot a facebookon, a tökéletes családanya vagy családapa szerepében díszelegtem, eljátszottuk, hogy minden jó… És egyébként igen, most, hogy belegondolok, voltak olyan baráti összejövetelek, ahol igenis jól éreztem magam a párommal, büszke voltam hogy együtt vagyunk, aztán vége lett, hazamentünk és mint ha elvágták volna az egészet. Jah, tök jó volt megjátszani, hogy tökéletes harmóniában élünk. Nem a páromat szerettem, hanem azt az érzést, hogy minden rendben mert akkor, legalább abban a pár órában még én is elhittem a saját színjátékomat. Néha meg is győztem magam arról, hogy ez nekem tulajdonképpen jó, mert nincsenek heves viták, egyszerűen „csak nem vagyok boldog”. De a lényeg, hogy a gyerekem az legyen, ugye? Én meg addig elvagyok. Majd ha nagyobb lesz, én meg már 50-60 éves, akkor meg úgyis mindegy lesz már. Persze, aztán majd amikor nyugdíjas éveimben ráérek gondolkodni, akkor meg majd visszagondolok a szép, boldog életemre. Az igazság az, hogy amikor bevállaltátok a gyereket, előtte nem tudtátok, a másik hogyan fog viselkedni anya vagy apa szerepben. Ez egy zsákbamacska, emiatt nem hibáztathatod önmagad. Persze, vannak trükkök, amikkel le lehet leplezni valakit, milyen is valójában, ha mondjuk előzetes bejelentés nélkül megjelensz az ajtóban. Nah, akkor majd kiderül, a rendmániás valójában halál retkes, a vegetáriánus pasi meg éppen falja a dupla marhahúsos hamburgerét… Tény, ebből még nem tudod leszűrni, a másik milyen szülő lenne. Mi van, ha kiderül, hogy teljesen másképpen gondolkodtok a gyereknevelésről? Ez is csak időközben derül ki. Majd a gyerek elkezd iskolába járni, hoz egy 4est és csak apunak mondja el mert anyu elkezdene vele kiabálni, miért is nem lett az 5ös? De nem kell az iskoláig sem várni, volt alkalmam látni, hányféleképpen lehet altatni egy gyereket. És azt gondoljátok, ebből majd a gyerek nem érzékel semmit. Tévedés. A gyerek folyamatosan másol. Azt fogja csinálni, amit a szüleitől lát, mert a legelső férfi idol az apa és az első női idol az anya. Ha nem egyformán gondolkodnak, a gyerekben zavar léphet fel. Egyszer egy nagyon jó barátommal beszélgettem, aki látszólag boldog családban élt a szüleivel és emlékszem, azt mondtam neki: milyen jó, hogy neked együtt vannak a szüleid! Tök szerencsés vagy! Meglepődtem, amit erre válaszul kaptam, hogy szívesen cserélne velem. Mondta, a szülei csak azért maradtak együtt, mert ő megszületett. Ergo ő a hibás azért, amiért a szülei boldogtalanok. Nem mellesleg később ezzel a sráccal összejöttem, majd odaköltöztem hozzájuk 3 évre. Testközelből láthattam és érthettem meg, hogy miről is beszélt. 2-0 a válás javára. És milyen képet kap a gyerek ebből? Mit tanul majd meg? Vajon milyen párt fog magának választani később? Gondold el, te most jól érzed magad a kapcsolatodban? Ha nem, akkor szeretnéd, hogy a gyereked egy ilyen kapcsolatban éljen? Ha ugyanez megtörténne vele, te mit tanácsolnál neki? Persze ha megkérdez, mert egyébként majd azt tanulja meg a szüleitől, hogy a jó házasságban lehet szeretet nélkül is együtt élni, fel kell áldozzuk saját magunkat, álmainkat és vágyainkat… egy párkapcsolatban akkor is benne kell maradni, ha az nagyon rossz. Ez lesz számára a normális. Valahol olvastam, hogy ezek a gyerekek akik ilyen kapcsolatban nőnek fel, gyakrabban produkálnak valós betegséget, mert akkor a szülei inkább vele foglalkoznak, nem pedig egymást marják. Ezer és egy oka lehet még az együtt maradásnak, van, ahol anyagilag egyszerűen nem tehetik meg, hogy szétmenjenek, vagy csak időhiányban szenvednének, esetleg valamelyik fél nem szerelemből, hanem csak a magánytól való félelmei miatt ragaszkodik a másikhoz, netán társfüggő is lehet. És elkezdődik a színdarab, amit a gyerek premierből nézhet pattogatott kukoricával az első sorból. Hazugságban felnőni vajon jót tesz a gyerek személyiségének fejlődésében? Milyen párkapcsolati és konfliktuskezelési mintát mutatsz neki? Miért kell mártírt csinálni magadból? Hiába nem kiabálsz a gyerek előtt… a verbális kommunikáció csak egy része a teljes kommunikációs formánknak. A gyereked (ha jól neveled) akkor meg nem hülye. Persze, majd ha sikerül eljutnod arra a pontra, hogy elválsz, akkor a gyerek részéről jön az érzelmi zsarolás, hiszen nyilván azt szeretné, hogy a család egyben maradjon. Mert még kicsi, vagy nem magyaráztad el neki jól a dolgokat. Meg, mert mint említettem, nem hülye. Én is azt akartam, hogy anyu meg apu újra együtt legyenek. Ez persze egy-két hónap alatt alábbhagy, de akik nem elég erősek, azok itt elvéreznek, majd újra összejönnek a gyerek miatt és minden folytatódik ugyanonnan. ( Ilyenkor annyira sajnálom a celeb gyerekeket, itt van pl a Berki-család… ha felnő az a szerencsétlen, majd vissza is nézheti, amint a szülei ordibálnak egymással. )  Gondolkodtam, hogy felvázolom azt is, miért jó, ha egy ilyen kapcsolatban együtt marad két ember, de egyszerűen nem tudtam semmilyen ésszerű érvet emellett felsorakoztatni. Egy biztos, ha felvállalod, hogy ez köztetek már nem ugyanaz a kapcsolat, de tisztelitek és szeretitek egymást, akkor nem fog belezavarodni az egészbe, ő is tiszta képet kap az egész helyzetről, hogy a szülei esetleg már mást szeretnek. Felnőttként tekinteni a gyerekre ebben a kérdésben a legfontosabb, megbeszélni vele újra és újra az új kialakult helyzetet, hogy megértse. Ehhez persze két ember kell, ahol az egyik fél csak gyűlölködni tud, ott ez a dolog természetesen nem játszik.

 Az egész írásomból kiderül, nem is titkoltam, váláspárti vagyok. Gyerek miatt együtt maradni egyszerűen csak egy kifogás. Félsz változtatni, félsz lépni, gyenge vagy szembe szállni.  A változástól való félelem és fájdalom sokkal kisebb, mint a szenvedés fenntartása. Látszólag a gyerek érdekeit tartjuk fontosnak, miközben valójában csak ártunk neki…valaki mondott erre egy nagyon jó hasonlatot, ez pedig az inkvizíció, amikor a vallás álcája mögé bújtatott tömeggyilkosságokat követték el.  Még mindig azt tartom, hogy fontos mindent megpróbálni a másikért, amikor is van egy kis szikra arra, hogy jobb legyen, addig nem szabad elengedni. És hogy kinél maradjon a gyerek?  Ez már megint egy nagyon fontos kérdés, de ami biztos, a gyereknek kell egy fix biztonságos hely. Magyarországon a gyermekelhelyezési pereknek a 90%-ában az anyának ítélik a gyereket, mivel egy anya biológiai okból alkalmasabb a gyerek nevelésére. Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam, de a mi kis konzervatív, ódivatúan gondolkodó országunk már csak ilyen. Mert ugye a gyerek valóban élete első egy-két évében sokkal jobban össze van nőve az anyjával, nyilvánvaló okból ragaszkodik is hozzá. Aztán megnézünk egy részt a Mónika show-ból és látjuk, hogy a szerencsétlen 20 éves intézetbe küldött gyerek felkutatja a drogos, utcasarkon összeszedett pasasokból élő anyukáját és arra kéri, hogy szeresse VISZONT mert még mindig nagyon hiányzik neki. Elmondanám, egy apához is ugyanígy lehet ragaszkodni. A legjobb mégis nem a marakodás, hanem a közös megállapodás, a közös felügyeleti jog. Ha másképp nem megy, akkor megint csak elő kell venni egy nagy fehér lapot, húzni egy vonalat középre és mérlegre tenni, ki tud számára több mindent megadni, teljesebb életet biztosítani a gyereknek. Itt nem az anyagi dolgokról beszélek! Tény, ez az egész hercehurca nehéz, de mutass már egy könnyű válást! Azt kell eldöntened, vajon hosszú távon mi a legjobb a gyereknek és ennek az egész helyzetnek, amiben vagy. Ha egyedül nem megy, ne félj segítséget kérni, legyen az egy barát, családtag, vagy egy külső szervezet. A legfontosabb, hogy merj változtatni, mert ez így ebben a formában nem nagyon jó.

Szeretném leszögezni, hogy mint külső szemlélő foglaltam állást ebben a dologban és kizárólag saját tapasztalataim alapján fogalmaztam meg ezt a pár sornak indult litániát. Gondolkodtam egy igazán ütős záró mondaton is, de inkább csak becsatolok egy videót, csak a hangulat fokozása végett.

[skriblertik]

Akkor is szeretem a reggelt

Vannak emberek, akik ha csörög a vekker, egyből kipattannak az ágyból a fáradság ZÉRÓ jelével  és  20 perc múlva cipőben elhagyják a lakást. Számomra mindig csodálatra méltó dolog ez, hiszen a hozzám hasonló emberek minimum 3x nyomják a szundit, 4-jére kelnek fel és további 10 percen keresztül ülnek maguk elé nézve az ágy szélén a sötét szobában, majd mint ha valami rituálé lenne, körbe mennek az egész lakásban és közben azon gondolkoznak, miért álltak fel és amúgy hová is mennek???? Ezért eldöntöttem, hogy felkutatom azokat a trükköket, amivel reggel ezt az időt (a szundival, és a semmittevéssel összesen ez 35-45 perc) megspórolom magamnak, és sokkal hasznosabban töltöm. Vegyük akkor ezeket sorban:

1: Hideg zuhany. Felkeltem, nem azt mondom, de amíg van meleg víz, kinek kell ez a rettenetes sokk??? Egyébként hatásos volt, viszont egyáltalán nem kellemes.

2: Ébresztőt nem szundira állítani, esetleg az ébresztő helyére beállítani: Ez az egyetlen esélyed az ébredésre! Ezen a napon elaludtam.

3: Heavy metál zene beállítása ébresztő gyanánt, majd a telefon a szoba másik végébe tevése egyenlő volt egy szívinfarktussal.  Azt hittem ott halok meg, ugyan felkeltem, de vissza kellett üljek megnyugodni, ez a stresszes ébredés nem a legjobb választás.

4: Azonnal elhúzni a függönyt és beereszteni a fényt. Akinek udvaros földszinti lakása van, az szívás. Kapcsold fel a villanyt. Ezen a pontot jöttem rá, hogy aludni világosban is lehet!

5: Kicsit nyisd ki az ablakot, engedj be friss levegőt. Azon kívül, hogy most a mínuszok miatt kissé fáztam, igazán hatásosnak bizonyult és nagyon jól esett az oxigén.

6: A citromos vízre sokan esküsznek ezért este odatettem egy igazi citromos vizet az éjjeli szekrényre. Azon kívül, hogy összehúzta a fejem, semmi hatása nem volt.

7: Kávé elfogyasztása. Ez nálam rutin, de gondoltam ha hamarabb iszom meg akkor hamarabb ébredek, ezért már este bekész��tettem, így reggel csak a bekapcsoló gombot kellett megnyomni. Felkeltem, benyomtam és visszadőltem. Sajnos ez nem volt eredményes.

8: Forró fürdő csodákra képes! Igen, egy nagyon nehéz nap után. Reggel nem igazán indítja el a napodat de tény, hogy a reggeli kávét a kád szélére téve belemerülni a kádba és ott nyomogatni a telót, fenséges érzés.

9: Ébredés után azonnal reggelizni. Legyűrtem, de nem esett jól. Kómásan reggelit készíteni szintén, esetleg ha ágyba hoznák...

10: Madáretető. Ha kirakod, már 6-7 körül ott csipognak majd, és ez annyira fel fog idegesíteni, hogy kénytelen vagy felkelni. Egyébként eleinte bosszantott, de már hozzászokott a fülem, igazából most már lassan jól is esik.

+1: Kiválasztottam a kedvenc zenémet, majd beállítottam ébresztőnek. Egyből elindult a tánci a lábamban, közben nyomtam a szöveget, szóval ez egy igazán jó kis reggel volt, de elképzelhető, hogy csak pont most sikerült kialudnom magam.

Jó reggelt! :)

[skriblertik]

Nincs tej!

Gondolkodtam, mi lehetne a hét témája és eszembe is jutott egy nagyon jó dolog, meg is írtam az éjjel, de valami hiányzott belőle... és ekkor jöttem rá, hogy nem is az eredeti tervhez tartom magam, hanem épp a hiány az, amiről írni szeretnék! Napok óta valami hiányzik. Nem is, minden nap valami hiányzik... ez talán rendjén is van így, hiszen az ember mire vágyik? Hát arra ami nincsen! És akkor elkezd kattogni az a kerék, hogyan is szerezhetném meg vágyaim tárgyát... legyen az egy kevés tej, ami elfogyott és emiatt nem jó ízű a reggeli kávé, vagy akár egy barát, akivel hullámvölgy aljára sodródott a kapcsolatotok, esetleg a szerelmem, akivel valamilyen oknál fogva nem lehetek egy helyen, egy időben. Mind a három ugyanúgy tud fájni, de az a legnagyobb szerencsénk, hogy ezen tudunk változtatni. Persze, vannak kivételes esetek. Egész héten szenvedtem. Nagyon. Többször is elfogyott a tej :D Viccet félre téve próbálja az ember ilyenkor a gondolatait elterelni, akkor jönnek a mulatságos cicás videók, vagy a tv-n a sok béna színvonalon aluli adás és mindezt követően  természetesen az interneten az idióta idézetek ahol akarva, akaratlanul szeretetről, boldogságról, barátságról, hiányról olvasgatok és saját magamat mardosom. Megélem, sajnálom magam. Ha tudok ellene tenni, akkor miért nem csinálom? Ha pedig nem, akkor meg minek szenvedek? Azzal úgysem lesz jobb. Pláne, ha a másik is tudja, hogy ÉN szenvedek, ÉN nem tudok meglenni nélküle, ezt tudatom is vele, így a másikra is teher nehezedik. De az sem jó, ha nem mondom egyszer sem, hiszen akkor nem fogja tudni...Akkor mit mondjak? Most gondold el, te mitől érzed magad jobban? Ha a másik azt írja: "hiányzol és nélküled szenvedek egész nap, rosszul vagyok" vagy pedig azt hallanád szívesen, hogy: " olyan jó, hogy vagy..várom az újabb találkozást veled, szeretlek" ? Nem kell hagynom, hogy a rossz érzések eluralkodjanak rajtam és én sem fogok a másiknak hasonló érzéseket közvetíteni, hiszen szeretem. Innentől kezdve megpróbálok uralkodni a gondolataimon, hiszen azok az én gondolataim és csakis én tudom megváltoztatni a gondolkodásom által a saját állapotomat.  Úgyhogy ennek kapcsán jelentem, hogy egy véletlen folytán, de sikerült kibékülnöm a legjobb barátommal, a szerelmemnek kedves és megnyugtató üzenetet küldtem, biztosítva arról, mennyire szeretem és lementem a boltba tejért. Máris szebb így az élet!  :)

[skriblertik]

Szeret, nem szeret

Mitől jó egy kapcsolat? Hogyan megy tönkre? Hogy lehet valakit gyűlölni, akiért évekkel ezelőtt a tűzbe tetted volna a kezed? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben sikerült elaludnom, majd a reggeli rituálém közepette megpróbáltam megválaszolni azokat. Azért tartom fontosnak leírni, mert nem elképzelhetetlen, hogy bekövetkezik nálam is. Ha majd nem megfelelően fogok viselkedni életem párjával szemben, ez egy jó emlékeztető lesz magamtól magamnak, hogy valamit rosszul csinálok.

Szóval elkezdtem összeszedni először is, mik a legfontosabbak. Az első, ami eszembe jutott, az egymás élete iránti tisztelet. Nem csak az a fontos, hogy a másikat tiszteljük, mint embert, felnézzünk rá, hanem a másik általunk nem túl pozitívnak vélt tulajdonságainak vagy szokásainak az elfogadása. Hogy megértsük, miért lényeges számára egy reggeli vagy esti rituálé, amitől majd nem esik szét, vagy amitől megnyugszik. Megérteni, miért leli örömét benne, miért boldog tőle, miért könnyebb neki így az élet. Nekünk pedig bele kell gondolni, ezt el tudjuk e fogadni egy életen át? Hajlandóak vagyunk-e részt venni ezekben? Ugyanakkor nem gondolom, hogy tiszteletlenség volna a másikkal vitázni, veszekedni, ha a másikhoz úgy szólunk, hogy igenis megválogatjuk a szavunkat. Baszottul nehéz indulatokkal teli visszafogni magunkat, ez tény. De ha hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a méreg és kiabálunk a másikkal, fejéhez vágunk olyan dolgokat, amit később megbánunk, akkor az a másik saját emberi méltóságának tiprása. Semmi esetre sem tisztelet. És akkor itt jön az, hogy a másikról hogyan beszélünk. Most gondold el… ha haragszol valamiért a párodra, összevesztek, majd kibeszéled, csúnya szavakkal illeted őt mondjuk egy közös ismerősnek, kibékülés után mennyire kellemetlen már az előtt az ember előtt őszinte csókot lehelni a kedvesed ajkaira? Egyszerűen nem szabad a másikról negatívan megnyilvánulni. Megint más, ha van valami, ami nyugtalanít vele kapcsolatban és azt csak egy legjobb baráttal tudod megbeszélni, de akkor is szerelmünk tárgyáról kizárólag szeretettel és tisztelettel beszéljünk!

És beszéd. Kommunikáció. Kurvára fontos! Meghallgatni a másikat, miközben beszél valóban jelen lenni. Ha a másik nincs ott fejben, még telefonon keresztül is lehet érezni, ilyenkor jobb, ha a másikat hagyjuk, mert ugye nyelvtan órán megtanultuk: adó ->kód->csatorna->dekódoló->vevő. Ez mindig más környezetben zajlik, tehát ha olyan helyen vagyunk, ahol nem tudunk világosan fogalmazni a másik számára egy adott témával kapcsolatban, a másik nem tudja majd dekódolni, elvész az információ, nincs értelme tovább beszélgetni. Pláne, hogy nem csak nem hallgattad meg, de még oda sem figyeltél. De még ennél is fontosabb a csatorna, ha nem zavarja „zaj”, akkor megértjük egymást, ezért fontos a közvetlen kapcsolat ilyenkor, közvetetten pedig a hangsúly vagy a másik ember mimikájának hiánya miatt félresiklanak az információk. Hú, ezt jól kiveséztem, de haladjunk.

Az egymással töltött minőségi idő fontossága. Nagy igazság, hogy nem a mennyiség a fontos. Vannak olyan dolgok, amik elcsépeltek lehetnek, de nem véletlen unjuk már ezeket. (Tudod, amikor régen anyu azt mondta, ne rohanjak, mert elesek, én meg bele szartam, de végül mégis neki volt igaza. ) Szóval, ha egy nap csak 2 percünk van a másikra, de abban az időben mondunk pár szeretettel teli mondatot és megkoronázzuk egy forró öleléssel, máris sokkal többet tettünk a kapcsolatunkért, mint azok a párok, akik egymás mellett élve közhelyesen, oda nem figyelve a másikhoz bökik a szokásos kérdéseiket nap végén, nem reflektálva a válaszra. Lehet, hogy egy órán át egymáshoz beszéltek, csakhogy üres dolgokat. Nem elég az, hogy MELLETTE élünk, hanem VELE kell éljünk. Együtt dolgozni a kapcsolaton, ugyanannyit fektetni bele mint a másik.  Általános hiba az, hogy ha már összecuccol két ember, akkor egyszerűen mindenki megnyugszik, hogy a másik már az övé. Nem, nem nem! Évek múltán is szükséges randizni menni, meglepetést okozni, kicsomagolni egy témát…közös élményeket szerezni, mindemellett a másik szabadságát meghagyni. És át is tértem a következő fontos ponthoz.

Amikor „megszerzünk” valakit és végre a „miénk” lesz, hajlamosak vagyunk elengedni magunkat. Eligénytelenedünk, meghízunk, vagy már nem nyitjuk ki a kocsi ajtót a másiknak, elfelejtjük a jó éjt puszit... Azokat az apró dolgokat hanyagoljuk, amik miatt a másik szemében csinosak voltunk, vagy jóságosak, mind eltűnnek és egy szép őszi reggelen felkelünk, felülünk az ágyban, ránézünk a másikra és csak azt kérdezzük: ki ez itt mellettem? Majd csodálkozunk, ha egy harmadik fél beleássa magát a kapcsolatunkba…Nem attól lép félre a másik, hogy elengedjünk egy hétvégére. Ha mindent jól csinálunk, azon a hétvégén sűrűn eszébe jutunk majd, hazatértekkor meg egy őrületeset szexelünk. Az idő a legfontosabb dolog, amit a másiknak adhatunk a saját életünkből, ugyanakkor nem szabad ellopni a másiktól azt az időt, amit saját magával tölthet. A páromnak joga van eldönteni, mennyi időt áldoz rám, nekem pedig jogom van eldönteni, hogy ez nekem elegendő-e. Ha nekem ez nem elég és azt AKAROM (milyen agresszív ez a szó…) hogy velem legyen, és ő bele is megy ebbe a játszmába mert nem akar elveszíteni téged, vagy a kényelmét vagy tökmindegy mit ( itt belemehetnék abba, hogy ugyan miért is hagyja ezt a másik, miért áldozza fel a saját szükségleteit, de az egy másik fejezet lesz) akkor birtoklom őt. Miért nem lehet örömet lelni abban, ha a másik nélkülünk is halál jól érzi magát? Mert félünk, hogy egy szebb, jobb ember elcsavarja a fejét? Nem lehet, hogy a saját önbecsülésemmel, önbizalmammal van a gond? Miért nem teszek azért, hogy én legyek az, akiért a másik oda meg vissza legyen? Miért nem szeretem magamat annyira, hogy elhiggyem, a másiknak úgy kellek, ahogy vagyok? Ha ezekre a kérdésekre megtalálom a választ, akkor boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban leszek akkor is, ha a másik remegve a tengerre akar menni pár napra, egyedül. Egy szó, mint száz, nem sajátíthatom ki magamnak a másikat. Ha én dolgoztam a kapcsolatért, ha tettem érte, ennek ellenére a másik mégis mást választ, akkor én azt mondom, nem baj. Akit lehet, vigyék!  Ha nem tettem érte, akkor pedig nem is akartam őt igazán.

 Utoljára hagytam azt, ami nélkül egy párkapcsolat nincsen. Ez pedig a szex! Ha megvan a kémia… Sokszor próbáltam megfogalmazni, mit is jelent ez. Ugye 5 érzékszervünk van: Látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés. Amikor összeakadok valakivel, sorra megyek rajtuk. Először meglátom, el tudom dönteni tetszik-e, ez könnyű. Lesem a mozdulatait, ahogy felveszi a cipőjét, ahogy nézi a világot maga körül, vagy inkább, ahogyan engem néz. Ha idegesít a járása, vagy ahogy gesztikulál, kuka. Ezután jó esetben megszólal. A hangja, ha simogatja a lelkem, megnyugtatja a szívemet, akkor átment. Nincs mit ragozni ezen, ha nem tetszik, kuka. (az már csak plusz, ha azzal a hanggal valami olyan mocskos dolgot súg a füledbe egy nyilvános helyen, hogy azonnal elönt a forróság és össze meg vissza pirulod magad…) Következő az illat. Vagy szag. Szóval nem a parfümre gondolok, bár egy jól kiválasztott pacsuli sem elhanyagolható, de a másik bőrének illata, ha megrészegít, az talán a legfontosabb az 5 közül. Jöjjön az undi rész, de figyelmeztetnem kell magam, hogy megfelelő döntést tudjak hozni ha ki kell választanom életem szerelmét… nem csak a friss illata, de a másik szaga sem elhanyagolható. Ha a párunk izzadtan érkezik meg és mindenféle finnyáskodás nélkül már az ajtóban meg tudjuk dugni, akkor azt kell mondjam, megtaláltuk a nagy ŐT! HA azon gondolkodunk szex közben, miért nem fürdött le előtte, akkor kuka. Ezután sorrendben következik a tapintás. Ha hozzám ér, remegjen a lábam. Legyen elvonási tünetem, ha nem érhetek hozzá, bizseregjek a talpamtól a fejem búbjáig. Akkor jó lesz! Ha nem finom, ahogy hozzám ér, kuka! Végül, de nem utolsó sorban az íz. A másik csókjának az íze. (meg másnak is de nah.. :D ) Ha nap, mint nap sóvárgunk utána, ha csak rá gondolunk, érezzük a szánkban, az már szerelem. Vagy mi. Ha nem jó érzés megcsókolni valakit, nincs miről beszélni, kuka… De ha mind az 5 pont megvan, ásó, kapa, nagyharang! Ha jó a szex, megvan a harmónia, a romantika és mindenki tudja a „helyét”, akkor bármilyen hullámvölgy legyen is egy kapcsolatban, ehhez mindig vissza lehet nyúlni. Egy jó szex után könnyebben lehet megbeszélni a problémákat, és sokkal nagyobb tisztelettel tudunk beszélni ahhoz, akit pár perce még izzadtan belegyűrtünk az ágyba.

  Mindehhez persze magas fokú érzelmi intelligencia szükségeltetik. Azt hiszem, ennyi.