priorityseatfrombudapest - Tumblr blog

[priorityseatfrombudapest]

Mivel a Spotify és a FB is tartott nekem egy összefoglalót az előző évemről, így arra jutottam, érdemes lenne visszanéznem a 2017-re nem pusztán a rettenetesen zenei ízlésem, vagy a hektikus közösségi médiás jelenlétem alapján.

A vicc az, hogy az elmúlt tizenkét hónap rekonstruálásához igénybe kellett vennem:

-          a telefonomon lévő fényképeket

-          a határidőnaplómat

-          és a priorityseat szövegeit

És még így is vannak homályos pontok, pl. hogy mit csináltam az egész januárommal, de valószínűleg semmit, ahogy azt itt le is írtam.  

Mi történt velem 2017-ben?

Az év legnagyobb eseménye kihívó nélkül a két hetes Japán utam. Nyilván nehezen múlja felül bármi azt, hogy megvalósítottam a több éves álmom, és végre igazi csicska nörd lehettem a csicska nördség keleti fellegvárában. Amúgy egyszer majd szeretnék írni erről az egész Japán utazásról, mert nem hiszem, hogy más ember lettem, de ha visszanézek, azt érzem, hogy igen, ez valami, ezt én akartam, én dolgoztam érte, és ott voltam, és pont olyan jó volt, mint amilyennek elképzeltem.

Ezen felül voltam Oxfordban, ami azért izgi, mert most utaztam először egyedül, kitaláltam hogy a négynapos hétvégére elmegyek valahová, megszerveztem, elmentem és király volt. Ott is aludtam, este elmentem egy koncertre (szintén egyedül), és kicsit fura volt, és nyilván szívesebben megyek másokkal, de kipróbáltam, és okés volt. Plusz voltunk Bathban és Brightonban, de az csak afféle rövid kiruccanás volt.

Az év másik nagy eseménye a költözés volt.

A két év alatt, amióta itt élek, ez a harmadik otthonom. Miután egy teljes éven keresztül osztoztam Marcival egy szobán, ismét van egy ajtó, amit magamra csukhatok. Ami a költözésben különleges, hogy ezt ezúttal teljesen egyedül bonyolítottam le, spareroomon találtam az új szobát, megszerveztem a szobamegtekintéseket, kommunikáltam, vicces voltam, egyszóval szintet lépett za angolom. Tavaly tavasszal, mikor el akartam költözni, sem az anyagi keretem, sem az angolom nem volt elég biztos ahhoz, hogy ezt mindenféle különösebb gond nélkül levezényeljem, és most így… hát nem mondom, hogy nehézségek nélkül ment, de ment.

Illetve kicsit azért jár a hátbaveregetés, hogy a Marcival lehúztam egy évet, illetve hogy kibírtam az őrült ukrán főbérlőt.

És akkor következzen minden hónap kiemelkedő eseménye.

Január

Januárban nagyrészt szomorú voltam és fáztam. Aztán a legvégén Spencer meghívott hozzájuk a Resident Evil 7 partira, ahol megismertem a barátait, a szüleit, kipróbáltam a virtuális valóságot, illetve annyit ittam, hogy minden átmenet nélkül elaludtam a kanapéjukon. Továbbá idegesen vettem egy repülőjegyet Tokióba.

Február

A részlegünk (én, Janet, Tom és Spancer) elmentünk egy munkavacsorára, amiről azt hittem, hogy munkavacsora lesz, ehhez képest ordenáré berúgás volt, és az lett a vége (számomra), hogy tizenegykor a Knightsbridgenél annyira rosszul voltam, hogy emberek megkérdezték, hívjanak-e nekem mentőt. (Vizuális segítség, vörösboroztunk és kihánytam.) Ugyan azóta is folyamatos konfliktusaink vannak Janettel, de azért az egy jó este volt.

Színház: This House

Extra események. Spencernek a születésnapján megmondtam, hogy azt gondolom, hogy barátok vagyunk. Koktélozunk. Meghatódunk.

Március

Niki meglátogat, elhurcolom megnézni a Rosencrantz és Guildeinstein halottat. Minden nap berúgunk.

Április

Színház: Early Bourne Adventures

Elmegyek Oxfordba, illetve a Blenheim kastélyba.

Hazaugrom egy hétvégére az útlevelemért.

Május

Elmegyek Japánba.

Június

Andris meglátogat, elmegyünk Bathba, a Jane Austin múzeumbe, illetve berúgunk Spencerrel, aki rájön, hogy szerelmes az öcsémbe, és hozzá akar menni. Áldásomat adom rájuk részegen, aztán felülbírálom a döntésemet.

Színház: Dreamgirls, az első sorból, Krisha random meginvitálásával.

Július

Költözéspara illetve költözés

Augusztus

Költözéspara kiheverése, és Brighton

Szeptember

Kathi meglátogat, G-Dragon koncert, Kinky Boots, és a Nell Gwynne nevű kocsma meglátogatása, ahol irgalmatlanul berúgunk. Miközben ezt írom, kezdek arra jutni, hogy a 2017-em fő pontjai az alkalmak, amikor különféle emberek társaságában berúgtam. (És még így is kevesebbet ittam, mint 2015 előtt.)

Színház: Jézus Krisztus Szupersztár

Október

Évi meglátogat. Színházi maratont tartottunk, temetőbe mentünk meg a Harry Potter stúdióba. Ééééés berúgtunk, de csak egy kicsit.

November

Niki ismét meglátogat, részt veszünk egy Wellhello koncerten, és a változatosság kedvéért iszunk, és rossz filmeket nézünk. (The Room, Batman és Robin) A testem feladni készül.

December

Történik épp, illetve szerdán volt a karácsonyi céges buli, ahol a Tom nagyon részegen rettenetesen kínosan nyomult a Laurinára, de nem ez a lényeg, hanem a tavalyhoz képest sokkal jobban éreztem magam, mert majdnem mindenkit ismerek és szeretek a műhelyből és a vacsora után tovább mentem a keménymaggal, hogy szétcsapjam magam.

 Jövőre harminc leszek. Több mint két éve élek Londonban. A karácsonyi parti előtt Merivel csacsogtunk, és mondtam, hogy úgy nézek ki a ruhámba, mint aki keresztelőre megy, és mondta, hogy dehogy is, hanem úgy, mint egy adorable nerd, aki valójában vagyok.

2017-ben lett egy címkém, amit most tudok szeretni.

Nem tudom, sikerült-e kihoznom mindent ebből az évből, így leírva egy erős fejlődési ívnek tűnik, de benne lenni meg olyan érzés volt, mintha egy langyos pocsolyában dagonyáznék. Kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő év.

[priorityseatfrombudapest]

Először is, boldog születésnapot Magyarországnak.

Másrészt kb három hónapja nem írtam, lol.

Amúgy mindig az van, hogy elhatározom, hogy írok, blogot, meg cikket, meg kritikát, meg regényt meg szakdolgozatot, aztán vasárnap másnaposan fetrengek az ágyban délután négyig és Brooklyn99-t nézem újra ötödszörre.

Na de, röviden arról mi történt az elmúlt három hónapban. (Kettő és fél.)

Lakhatás.

Elköltöztem. A száraz tények szintjén: miután visszajöttem Japánból, kiderült, hogy mégse költözik a cég, szóval arra jutottam, ideje északról délre költözni. Islingtont, hosszas keresés után Fulham váltotta, ami a lassú felfelé araszolásom újabb jele. Az új lakásban hárman élünk, de az egyik lakótáram Amerikában van jelenleg, szóval nagyjából öt percre találkoztam vele, és nem biztos, hogy megismerném az utcán, ha elmenne mellettem.

Amúgy ezzel az egész költözéssel kapcsolatban elég sok gondolatom van, amiket már többféle embernek elmondtam, de most megpróbálom összegezni.

Ezek a költözések, kicsit úgy érzem, mindig korszakzárók. Amikor Islingtonba költöztem a Marcival, akkor azt hittem, hogy fú, milyen vad lesz együtt lakni valakivel, illetve majd így eljárok, meg felfedezem a környéket. Na már most az egyetlen hely ahová tényleg eljártam, az a LIDL volt vasárnaponként, és a Marcival való együttlakásom nagyjából eseménytelen volt. (Persze voltak konfliktusaink, de szerintem ez normális.) A fő problémát Szvetlána jelentette, de mégis, amikor elköltöztem, békében váltunk el egymástól, és a Marcival meg elmentünk kajálni, mg moziba, szóval végül is július végén átcuccoltam ide (ismét überrel), hogy immáron London déli részén legyek unalmas.

Igazából egyrészt tök jó, mert egyedül vezényeltem le az egészet, és tök eszembe jutott, amikor Wembleyből akartam elköltözni, és mennyire nem ment a lakáskeresés, és ahhoz képest mekkorát fejlődtem nagyjából egy év alatt, másrészt meg azt hittem, ha vége ennek, akkor majd megkönnyebbülök, és sokkal jobban fogom magam érezni. Nem arról van szó, hogy rosszul érzem magam, csak hiányzik a megszokott helyem, meg egy kicsit a Marci, hogy volt kihez szólni, amikor hazajöttem, meg így nem tudom, elmaradt a katarzis.

Munka

A munkámmal kapcsolatban legutóbb írtam, hogy felajánlották, hogy dolgozhatnék az ezüstműhelyben, ez azóta még egyszer megtörtént, én meg még egyszer mondtam, hogy hát jó lenne, de nem megy, most költöztem ide, és különben is.

Nehéz ez a munka dolog, mert valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy majd nem tudom, egy idő után sikerül kitalálnom, mi az, amit szeretek csinálni, meg leköt, de még mindig teljesen tanácstalannak érzem magam, illetve közben frusztráltnak is, mert tényleg azt vártam magamtól, hogy majd valahogy kitalálom.

Nem arról van szó, hogy nem szeretem a munkámat, de azért tbh nem nagy eresztés, hogy így kb csomagolok meg interneten lefoglalom hogy mikor jöjjön a DHL futár. Úgy érzem, nem használom ki eléggé a kreatív energiáimat, ugyanakkor tudom, hogy ez rajtam is múlik, és ilyenkor mindig arra jutok, hogy lehet nem is vagyok annyira kreatív, különben ez már utat tört volna magának.

Mindegy, igazából elég bitter vagyok már napok óta, szóval nem tudom…

Minden más

Megnéztem a Hamletet! Úristen, annyira jó volt, tökre akartam írni róla, de persze nem írtam semmit, de nagyon jó volt!

Most gondolkozom, vegyek-e jegyet a Jézus Krisztus Szupersztárra, de akkor valszeg vissza kell küldenem a két pár new balance cipő közül az egyiket, mert kicsit túlköltekeztem ebben a hónapban. (Az ikea túráról nem is szólva.)

De amúgy minden oké.

[priorityseatfrombudapest]

Avagy hogy lett június? Mármint értem én, hogy mindig ugyanannyi hónapból áll az év, de így… vad.

Na, de.

Akivel szoktam beszélni, az tudja, hogy május második felében Japánban voltam (15-30). Még januárban vettem egy repjegyet, majd az agyam tiltakozott annak a feldolgozása ellen, hogy Japánba fogok menni, és egészen addig nem is fogtam fel, amíg le nem szálltam.

(Akkor sem igazán, de az egy másik sztori.)

Fogok írni erről a két hétről, de nem itt.

Viszont visszatértem, és ahelyett, hogy az életem hagyott volna merengeni azon, hogy és akkor most hogyan tovább, kipipáltam a legfelső tételt a bakancslistámon, a Lakhatás gondok és a Munkával Kapcsolatos Aggodalmak szépen beköltöztek az előszobába.

A lakhatás

Ugye azt már többször is írtam, hogy ebben a házban minden szuper, tök jó környéken van, tök szeretem a lakótársaimat, ámde itt ez a főbérlő, az ukrán nő, aki nem hagy minket élni. Konstans zaklat engem meg a Marcit, meg hazudozik, de hazajöttem, és kicsit eltört bennem valami. Először is, mielőtt elmentem, megígérte, hogy kicseréli az ágyat, ez nem történt meg, helyette idehozott valami ágynak nem nevezhető valamit, ami cirka 150 cm, hogy majd veszek rá egy matracot. Illetve nem volt melegvíz, mert elromlott a bojler, az idióta férje megpróbálta megcsinálni, onnantól víz sem volt a zuhanyzóban, öt napig. Aztán küldött egy üzikét, hogy fizessük ki az új bojlert. Most ki lett cserélve, viszont beázott a konyha.

Most azt félretéve, mennyire felháborító az egész, megegyeztünk abban, hogy akkor elkezdjük az elköltözés előkészületeit, de annyira balfasz vagyok ebben. A szobakereséshez nem árt, ha hajlandó vagy telefonhívásokat intézni, meg időt kell vele tölteni, na már most nekem egyik sem az erősségem, viszont cserébe már most szanaszét vagyok a stressztől.

Amúgy az is tök nagy szopás, hogy ez most történik, mert nyilván nem fogtam magam vissza Japánban, erősen leépítettem a megtakarításaimat, plusz egy hónap a felmondási időm, szóval ha júliusban már nem akarok itt lenni, már fel kellett volna mondanom.

A Munkával kapcsolatos Aggodalmak nem ennyire negatívak, sőt egyáltalán nem negatívak. Mielőtt már elmentem nyaralni, tudtam, hogy lesz majd egy review-m, ami fizetésemelést jelent, meg egy általános beszélgetést arról, hogy mit értem el, meg mik a terveim. És egészen eddig tök biztos voltam benne, hogy engem a purchasing érdekel, és a Janet munkájának a közelében szeretnék lenni, meg tanulni, de mióta voltam az ezüstműhelyben tök megütött ennek az egésznek a varázsa.

Szóval vázoltam, hogy engem ez a két dolog érdekel, és mondta a Janet, mindkettő okés, de el kell döntenem, melyiket szeretném, mert a kettő együtt nem megy.

[making decision? in my area?!.jpg]

Másrészt viszont az egésznek volt egy olyan, nagyon pozitív kicsengése, hogy mindenki tök szeret, meg vannak elégedve a munkámmal, és csak így tovább, maradjak pozitív meg érdeklődő.

Csütörtökön amúgy voltam moziban (wonder woman), meg Olavo a saját jövőjével kapcsolatos aggodalmait hallgattam a konyhában a megkérdőjelezhető állagú currym felett.

Nem hiszem el még mindig, hogy voltam Japánban. Amúgy.

[priorityseatfrombudapest]

Először is, miért nem írok olyan ritkán?

A kérdés inkább az, hogy miért nem teszem fel mindig, amiket írok. Ugye az elején azért csináltam ezt a blogot, hogy tudósítsak arról, mi minden történik velem, mostanra meg lett egy reflektív jellege az egésznek, és néha elkezdek írni valami, és mire befejezem, rájövök, hogy ezt inkább most csak magamnak írtam, és nem akarom feltoszni egy nyilvános helyre.

Na, mindegy, utoljára február elején írtam, és most március utolsó hétvégéje van, szóval majdnem eltelt két hónap.

A következő dolgok történtek ebben a két hónapban:

-          volt itt Niki barátnőm, és négy napig csapattam a magaséletet

-          Spencer születésnapját spontán koktélozással ünnepeltük meg

-          kiderült, hogy költözik a cég, leállították a google ppc-t (play per click hirdetések), szóval a webes része a dolognak teljesen behalt

-          volt egy nagy kiborulásom a munkahelyen :D (amúgy utólag tök szánalmas, hogy elsírtam magam a dobozok felett, de kb. olyan volt, mint egy roham, megkérdezte a Tom, mi a baj, én meg nem bírtam abbahagyni a bőgést)

-          volt kétszer is színházban (This House, Rosencrantz és a stöbbi), és ennek keretében megnéztem Dan Radcliffe-t élőben

-          elkezdtem az urban eve tanfolyamát, a vitorlát fel!

-          Noémi a mai napom elrepül a Japánba

 Egyébként, ha valaki nem tudja mi vagy kicsoda Urban Eve, nekem tök bejött a blogja, ilyen életmód(?) dolgot csinál, de tök pozitív az egész – igazából már elég régóta ismerem, de Noémi volt az, aki teljesen rákattant, ő megcsinálta Januárban ezt a tanfolyamot, szóval gondoltam, adok neki egy esélyt, hátha segít kitalálni, mihez kezdjek.

De egy kicsit a munkáról. Szóval felmondott Krisha, szóval most megint hárman vagyunk. Ami egyrészről nem rossz, mert néha alig van munka, viszont pl. pont a héten éreztem azt, amit a kezdeteknél, hogy T és S elvan a saját kis univerzumukban, én meg nem értem, mi olyan kibaszott vicces egy fél délutánon át.

A másik, hogy viszont amikor van munka, akkor nagyon sok van, és néha így nem tudom, rosszul vagyok, hogy ugyanazt a monoton szart kell csinálnom egész nap. Szerdán volt egy rendezvény (egy networking event, amire természetesen nem hívtak el, nem azért mert akartam, de erre majd még visszatérek), és lejött segíteni Laurina illetve Alice ajándékokat csomagolni, és így félironikusan megjegyezte Laurina, mikor ötven kicsi füzetet kellett bezacskóznia, hogy hát pont ezért végezte el az egyetemet. És nem az, hogy rosszul esett, de azért kicsit azt éreztem, hogy nyilván én sem.

És akkor van bennem egy csomó ilyen, hogy néha kicsit tényleg kívülállónak érzem magam, meg nem vagyok elégedett, és ki vagyok akadva – és akkor közben meg tényleg mindig megkérdőjelezem, hogy oké, hogy nem keresek rosszul, de ez így nem visz semerre.

Nehéz ez a munka, meg egész London dolog, mert amikor beszélek emberekkel, mindig megkérdezik, hogy okés, de akkor mik a céljaim itt? És nem tudom megmondani, mert nem emlékszem mikor voltak utoljára kézzelfogható, konkrét céljaim, arra, meg hogy ellegyek, arra meg igazából nem rossz ez a hely sem.

Tulajdonképpen az összes problémám abból adódik, hogy nem tudom, mit akarok kezdeni magammal (meg hol), és emiatt néha nagyon frusztrált vagyok. És így biztos lenne „magasabb státuszú” munkám otthon, ugyanakkor így két munkahelyem volt eddig, és hiába csináltam olyan dolgokat, amik közelebb álltak a végzettségemhez/érdeklődésemhez, egy csomószor ugyanaz a problémám volt, hogy úgy viselkedtek velem, mintha én lennék a cég mindenese.

De amúgy tudom, hogy ez most nagyon ködös, nekem is az, és senki más nem tudja megoldani ezt a problémát, csak én, de attól még fogok panaszkodni róla.

Amúgy hogy konkrétumokról is essen szó: szóval kitalálták, hogy északra költöztetik az egész céget és egybevonják a műhellyel. Az eredeti terv szerint ez nyárig megtörténne, egyelőre azonban nem sok jelét látom annak, hogy tényleg. Amúgy azt a határidőt tűztem ki (nyár, költözés), arra hogy eldöntsem, akarok-e itt maradni (a cégnél, illetve Londonba), mert Marci július végén hazaköltözik, szóval én is költözni fogok, csak kérdés az, hogy hova.

 Amúgy tök jó volt, hogy meglátogatott Niki, meg nem mondanám magányosnak magam, de pl. tegnap úgy éreztem, meghalok, ha nem mehetek el kocsmázni, de nem tudtam senkit sem felhívni (illetve a két és fél barátomból senki sem ért rá, vagy túl szegény volt épp), szóval hazajöttem, megnéztem Andrissal a RuPaul legújabb részét és ittam egy doboz sört.

Nem mondom, hogy olyan nagy tragédia, de most kicsit nyomott hangulatban vagyok, mert szombaton is dolgoztunk, és nem tudom, ez kezd megint egy kicsit angstos lenni, de azért már felteszem, ha ennyit írtam.

El kellett volna mennem a LIDLbe, de még mindig pizsamában ülök az ágyon, a hajamat sem mostam meg, de azért minden oké.

[priorityseatfrombudapest]

Grafikus leírása annak, hogy voltam pénteken retardált

Avagy Miért Iszok, amikor Nem is Bírom?

Szóval, minthogy megígértem magamnak, hogy írásban is rögzítem az érdekes eseményeket, máris visszatértem a priorityseat blogra. Egyébként gondolom majd az lesz, hogy most hirtelenjében két hétvégén is történtek velem dolgok, aztán majd jön három hónap szünet.

De felesleges ezen előre rágódni, úgyhogy íme a péntek.

Szóval három héttel ezelőtt Janet létrehozott egy eseményt péntek délutánra munkaebéd címmel, és megbeszéltük, hogy elmegyünk kajálni valahová, a dispatch, meg Janet és megbeszéljük, merre tart a departmentet.

Tom nagyon cuki volt, össze is ültünk előttem, hogy ötleteljünk, mivel lehetne fejleszteni a csapatunk munkáját, csak aztán közben felmondott a Krisha, a Spencer lelkiekben már az ablakon keresztül menekül a cégtől, én meg a szokásos egzisztenciális válságomban vergődtem. Úgyhogy mérsékelten volt kedvem ehhez az egészhez, amúgy köztudottan rossz vagyok ezekben a munkavacsora jellegű dolgokban.

A munkahelytől nem messze, egy olasz étterembe mentünk, ami amúgy tök király volt, olyan pizzát ettem, hogy kicsit még mindig könnyezzek, ha visszagondolok rá (különösen, mert három órával később egy az egyben kihánytam mindent), plusz a desszert is kurvajó volt.

Ami amúgy meglepő volt, hogy Janet nem hozakodott elő azonnal a munka témával, hanem vicces kis történeteket osztott meg. (Most is azt gondolom, hogy bár élnék majd egyszer úgy, hogy betépve vegyek egy Chanel táskát Amszterdamba, aztán megtehessem, hogy annyira szégyelljem magam, hogy ne vigyem vissza.) Szóval összességében, még ha nem is nagyon beszéltem sokat, egész jól éreztem magam, de mind a hárman kicsit értetlenül álltunk a tény előtt, hogy Janet nem tért rá a munkára, de meggyőzött minket arról, hogy limoncellót azért inni kell.

(Ja, amúgy az most jutott eszembe, hogy beszélgettünk az utazásról, és mondta Janet, hogy ebben a hónapban megy Bécsbe, és mennyi jót hallott róla, de teljesen meg van vadulva, hogy mennyire OLCSÓ :DDDD, én meg mondtam, hogy már voltam Bécsben, de csak azt a részét tudtam úgy szívből megerősíteni, hogy szép.)

Szóval nagyjából úgy három órát töltöttünk az étteremben, aztán Janet kijelentette, hogy akkor menjünk egy rendes helyre inni, de előtte hazaugrik átöltözni, amúgy is új a lakása, nézzük meg.

(Megnéztük, közben megittunk egy üveg bort meg egy üveg prosecót – ezen a ponton már nyilván gyanakodnom kellett volna, hogy számomra nem fog ez az este ideálisan végződni.)

Amúgy már Janetnél voltunk (és elfogyott a vörösbor), amikor a munkára terelődött a szó, de nem abban az értelemben, ahogy arra számítottam, hanem a hangulatról meg a menedzsmentről beszélgettek. Sajnos én ehhez annyira nem tudok hozzátenni semmit, mert a cég hierarchiájában annyira alacsonyan vagyok, hogy nagyon ritkán érnek el idáig a dolgok (és nekem ez így meg is felel), de én speciel senkit nem szeretek a vezetőségből. Az, hogy mit gondolok a cégvezetőről meg egy teljesen másik kérdés, én elismerem, hogy kitűnő üzletember, de hál istennek semmi sem hangzott el a véleményemből.

 Amúgy ez most tényleg csak a magánvéleményem, de az előző cégem is pont ennyire kicsi volt, és azt érzem, pont ugyanannyira le vannak szarva az emberek. Mármint nehéz ezt megítélni, mert tényleg nem látok bele, de hét hónapig dolgoztam úgy itt, hogy Kevin nem tudta a nevem. Ami nem nagy dolog, nem találkoztunk minden nap, de azért a hét hónap alatt párszor összefutottunk, és tényleg, tizenöt emberről beszélünk.

Szóval elég vegyes érzéseim vannak ezzel az egésszel kapcsolatban. (Köszönjük, Réka ezt a vague rantet…)

 Az estéhez visszatérve, elindultunk a kocsmába, de Tom közben levált rólunk, mert a csaja hazarendelte (igazából félig-meddig magától ment, és igazából nekem ez kicsit imponált), úgyhogy végül csak hárman értünk oda, hogy aztán tovább folytassuk a munka tematikát. (Csak azért, mert Spencer viccből felhozta, alig beszéltünk munkáról… Erre mondta azt Andris, hogy gays ruin everything és igaza volt már megint.)

Egyébként az estének ez a része az, ami kicsit távol esik tőlem – nem arról van szó, hogy nem emlékszem, hanem vannak képek a fejemben, és kicsit szürreálisak, mintha nem is történtek volna meg, hanem csak elképzelném.

Szóval mondtam Janet, hogy sajnálja, hogy nem tud több időt tölteni velem, mert szerinte nagyszerű munkát végzek és látszik, hogy tanulni akarok, mire én mondtam, hogy én nagyon szeretnék fejlődni, de Kevin évnyitó beszéde kicsit bizonytalanná tett, mert nem látom hová tart az egész cég. És akkor még nem tudom pontosan mi volt, de mondta Janet, hogy annak örülne a legjobban, ha tényleg én utaznék vele a supplierekhez, illetve a Spencer félig-eddig elmondta Janetnek, hogy fel akar mondani, mire én gyorsan rárepültem az ő munkájára.

Aztán táncoltunk, aztán én mondtam, hogy elnézést, de haza kell mennem  - és másnap az oyster historymből kellett kiderítenem, hogy jutottam haza.

((Egy ponton amúgy annyira nagyon rosszul voltam, hogy odajött hozzám egy vadidegen lány az utcán, hogy segítet-e. Nem tudom, velem mindig olyan kedvesek itt.))

 Összességében nem tudom eldönteni, mit érzek ezzel az estével kapcsolatban.

Amúgy pont azon gondolkoztam két hete, hogy milyen rég volt már az, hogy kontroll nélkül lenulláztam magam, és néha milyen tök jó lenne így kiengedni a gyeplőt a kezemből.

Aztán két egymást követő hétvégén is megtörtént, és nem vagyok benne biztos, hogy jól tettem. Mármint nem bánok semmit, meg nem mondtam/tettem olyat, ami szerintem elfogadhatatlanul gáz lenne, vagy nem csinálnák meg emberek folyamatosa körülöttem, de szerintem problémáim vannak azzal, hogy elengedjem magam.

Most ezzel nem azt mondom, hogy akkor innentől kezdve megint a saját határaimat fogom próbálgatni, de nem tudom, ez mennyire van rendben, hogy ennyire rettegek attól, hogy emberek nagyon részegnek lássanak, miközben még soha életemben nem csináltam olyat, amire azt mondanám, hogy ezt nagyon bánom, és ha módomban állna, visszacsinálnám.

 Egyébként azt mondanom sem kell, hogy szombaton életem egyik legrosszabb másnapját éltem, különösen mivel a nyomorom közepén felbukkant Szvetlana, az őrült főbérlő.

Először kiakadt, hogy mennyire undorítóan rendetlen a szoba, és ismét megfenyegetett, hogy kirak minket, aztán teljesen belehergelte magát, és felrúgta a Marci kukáját, aztán belelapátolta a szemetet a Marci táskájába.

Én meg ezt amúgy a takaró alatt vacogva néztem végig, mert mondtam neki, ahogy belépett az ajtón, hogy nem vagyok jól, de őt ez nem zavarta különösebben.

De ám annyira nemnormális dolgai vannak (kezdve ezzel a kuka felrúgással), de így ne szárítsuk a ruhákat a radiátor mellett, mert a szárítót csak az udvaron lehet használni (???), meg miért van a kartondobozom a szekrény tetején.

Igazából nagy nehezen kihevertem a látogatását, és meggyötört testem átvonszoltam Miláékhoz, ma meg egész nap takarítottunk.

Hát ennyi.

[priorityseatfrombudapest]

Most csekkoltam, és október óta nem írtam egy beszámolót sem, ez azért kicsit szomorú.

Az a baj, hogy az elején olyan lelkes voltam, mert így ez az életem LONDONBAN, mostanra meg eljutottam oda, hogy ez az életem, és pusztán annyi a különbség, hogy itt vagyok, és nem otthon.

Mármint iszonyatos honvágyam van néha és nem találom a helyem, és nem tudom, mit kezdjek magammal, de ebből csak a honvágy az, ami külföld specifikus.

Amúgy mondtam Timinek, hogy szerintem valahogy belém van kódolva ez, de amíg otthon voltam, addig Elégedetlenségnek hívtam, most meg Honvágynak.

Na, de ennyit a mélységekről, írok egy kicsit, hogy melyik hónapban mi történt.

Október

A munkahelyi vacsorán, amiről az előző bejegyzésben írtam amúgy, Janet, a Head of production és a cég kettes számú atyaúristene megdicsért és mondta, hogy Nagy Lehetőségek Várnak rám, pl elő leszek léptetve, én meg persze nem hittem ezt el.

Spoiler alert – megtörtént. Igaz, hogy másfél hónappal később, de Quality Controller Supervisor lettem (asszem), ami jól hangzik, de ugyanolyan uncsi dolgokat csinálok mint eddig.

November

A kis barátaim látogatása, név szerint Lidi és Évike, és nagyon sok színház.

Amúgy ezt így mellékesen, de azért szeretném megörökíteni, hogy egy évvel azután, hogy kijöttem, pont aznap látogatott meg a Lidi. Háromszázhatvanöt nappal később ismét a Victorián. Ha lenne értelmes befejezése az ittlétemnek, akkor ez lenne a visszaemlékezésem címe.

Évi meg Lidi is tök hiányzott, voltunk egy csomót színházban (Wicked, Charlie és a csokigyár, a Kutya különös esete…) és szombaton, az egyik színházazás után elmentünk a Heaven nevű melegbárba, ami valószínűleg életem egyik top élménye lesz innentől kezdve.

Nagyon szívesen mesélnék arról, hogy mennyire csapattuk az éjszakát, de az az igazság, hogy az első két órában megszeppenve álltunk a fal mellé húzódva, miközben részeg meleg férfiak meg néhány nő táncolt, a drag queenek meg énekeltek, és én gyors ütemben ittam, hogy hátha feloldódok. Ekkor vett minket a szárnyai alá egy pasi, aki nagyon-nagyon aranyos és támogató volt, és egy ponton (amikor már kicsit részeg voltam) biztatott, hogy hosszú áll még előttem, de bátran merjem magam vállalni, meg elmondta hol vannak a Sohoban a leszbikus partik.

Amúgy sajnálom, hogy csak ilyen triviálisan tudom leírni az egészet, mert annyira jó volt az egész, tényleg, én nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy táncos szórakozóhelyen jól éreztem magam. Kedvesek voltak a pultnál, kedvesek voltak a mosdóban, és amikor egy bajszos, kicsit ketyósnak tűnő bácsi beleállt az aurámba, és nagyon kellemetlenül éreztem magam (szemmel láthatóan), odajött egy jól szituált hölgy, hogy nyugodtan mondjam meg a bácsinak, hogy zavar, itt az a szokás. Úgyhogy odafordultam a bácsihoz, hogy ne haragudjon, de nagyon közel áll, és hogy én ettől kellemetlenül érzem magam, és bocsánatot kért, és elment.

És így… wow. Ilyen élményem még tényleg sosem volt.

Mégis, a legélesebben az maradt meg bennem, hogy már kb. hajnal három fele járhat az idő, és megszólal a Don’t stop me now és kirontok a női vécéből, MERT EZ AZ ÉN SZÁMOM (amúgy nem, csak eléggé szeretem), és nagyon helyes (meleg) fiúkkal táncolok, de akkorát, hogy az nem igaz.

Aztán a november fejleménye volt még Krisha, az új Gift Wrapper, akit az én pozíciómba vettek fel, tehát egyre biztosabbnak tűnt, hogy tényleg elő fognak léptetni.

Krisha egy olasz lány, aki annyi idős mint én, és rendezvényeket menedzsel, meg marketingezik kicsit, olasz cégeknek. Nagyon aranyos, meg vicces – ismét spoiler alert – és pont mire jóban lettünk, rájött, ő ezt nem akarja csinálni, és inkább felmond.

November végén volt még a Black Friday, a leárazások és a kereskedelemben dolgozók nagy napja, és hirtelen annyi munkánk lett, hogy így volt egy nap decemberben, amikor annyira fáradtan mentem haza, hogy gyaloglás közben kicsit elsírtam magam. (Plusz a Black Friday utáni szombaton amikor dolgoztunk, véletlenül beindítottam a riasztót, de ez már történelem.)

December

Véget ért a nyelvtanfolyamom kis három hónapja. Alapvetően pozitív volt az egész, tök szerettem a tanárnőt, meg kb azért jártam oda, hogy ne érezzem magam ostobának legalább hetente kétszer. Sajnos nagyon sok új barátot nem sikerült szereznem (a szám konkrétan nulla), és nagyon gondolkodtam azon, hogy befizessek még három hónapra, de aztán a Noémi meggyőzött, hogy túl drága, úgyhogy inkább vettem egy repülőjegyet Japánba, ami szintén drága.

(De még mindig olcsóbb, mint amennyi az angoltanfolyam lett volna.)

A karácsonyi szezon miatt iszonyatosan sokat kellett dolgozni, kb. non-stop fáradt voltam, meg nyűgős, és csak azt vártam már, hogy mehessek haza. Decemberben eladták Miláék feje felől az albijukat, szóval segítettem nekik a költözködésben, illetve volt egy spontán búcsúparti is, ahol elnyertem a megtisztelő Miss Jägermeister címet, de cska azért, mert a házban lakó agresszív lengyel úgy próbált meg beszélgetés kezdeményezni velem, hogy akkor ő most vesz még egy üveg jagert. (Nem beszélgettem vele ettől többet aznap este, szóval nem volt egy jó befektetés.)

A karácsony elég király volt, meg otthon lenni is, csak megint állati rövidnek éreztem. (A szilveszter fenomenális volt – karaokiztunk.)

És elég nehéz volt visszajönni.

Január

Röviden és tömören: a januárom nagy része egy rakás szar volt. Miután visszajöttem, szerettem volna írni egy összefoglalót a decemberről, aztán kb arra volt energiám, hogy a hideg szobában fetrengjek, Brooklyn 99-t nézzek, és sajnáljam magam rettenetesen. A január egy döglött időszak. Alig van munka, és egész nap szanaszét unom magam, nem érzem értelmét, hogy itt legyek, de otthon se, sehol se. Közben Krisha is szenvedett, fel is mondott, Spencer is fél lábbal kinn van már a cégből, és így… nem tudom, mi lesz.

A január fénypontja, de az viszont határozottan kiemelkedő élmény volt, az

1.       a repülőjegyvásárlásom Tokióba

2.       Resident Evil 7 parti

Ugyanis addig nyavalyogtam Spencernek, hogy sosem fogom már kipróbálni a VR-t (virtual realityt), hogy meghívott hozzájuk a Resident Evil 7 iszogatós bulira.

Ami most így leírva chill meg jóség, meg tök jó fej a Spencertől, de két napig folyamatosan azon gondolkoztam, hogy menjek-e. Majd elmentem, megismertem Spencer másik két barátját, a szüleit és az öccsét, irgalmatlanul berúgtam és amúgy kipróbáltam a VR-t, ami szerintem az egyik legkirályabb ÉS legijesztőbb dolog egyszerre.

(Ám ez a VR és horrorgame dolog így nagyon ütős, de nem emlékszem, mikor ijedtem meg utoljára ennyire.)

Nem tudom, nagyon nehéz erről írni, mert így a felszínen annyi volt, hogy oké, elmentem az egyik munkatársam gamer házibulijára, és jól éreztem magam, csak kicsit kínosra ittam magam. De ez alatt valójában nem tudom, sokkal több dolog van, és nem tudom visszaadni pontosan, hogy mi, de kicsit olyan, mintha túlléptem volna egy icipicit magamon – mármint leginkább kidugtam a nagylábamujja felét a komfortzónámból, és most büszke vagyok rá.

Nem tudom amúgy a továbbiakban (mármint februárban) mi fog történni, de ígérem, igyekszem 2017-ben visszatérni és ismét beszámolni a velem megesett izgalmasságokról.

[priorityseatfrombudapest]

A héten egyedül volta (többé-kevésbé), mert Tom szabadságra ment, szóval a saját zenémet hallgattam, és Erika pont akkor jött le, amikor a Singing in the Rain ment, és mondta, hogy olyan, mintha felbukkanhatna bármelyik pillanatban pár erdei állatka, hogy segítsen a csomagolásban.

Szóval most már félhivatalosan is Disney hercegnő vagyok.

Ez a hét egyébként egy hatalmas mess volt, aminek az egyik kulcsjelenete az volt, amikor a South Kensington megállónál bőgve panaszkodtam a Noéminak arról, hogy igazából nincs semmi gondom, de mégis 0-24 egy fogyatékos fasznak érzem magam. (Ez egész pontosan nem így hangzott, és az eseményekhez az is hozzátartozik, hogy kicsit spicces voltam, mert a munkahelyi vacsiról jöttem, és ha a túlburjánzó szorongásomra ráiszom, még instabilabb leszek.)

Mindenesetre azért ezen kicsit már tudok nevetni, hogy miközben taknyom-nyálam összefolyt, és azt ecseteltem, hogy egyedül fogok megrohadni, körülöttem indultak a fiatalok csapatni az éjszakát.

Amúgy az történt a héten, hogy többé nem vagyok a csomagolóasztalhoz bilincselve lett saját email címem (!), és Tom távollétében én intéztem a netes rendeléseket és a céges csomagküldést. Amúgy az egész meglehetősen stresszes volt, amúgy is hajlamos vagyok túlstresszelni MINDENT, de hétfőn meg kedden egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, amikor kb. a könnyeimmel küzdve megkértem Spencert, hogy hívja fel a DHL-t, mert én képtelen vagyok telefonhívások lebonyolítására.

(Plusz, amikor épp nem azon szenvedtem, hogy nem tudom normálisan elvégezni a munkámat, akkor eszembe jutott, hogy biztos mindenki kreténnek tart, és túlságosan ráakaszkodtam Spencerre, és nem is kedvel, csak túl udvarias.)

Egyébként sokkal könnyebb lenne az életem:

1.       ha nem lennének teljesíthetetlen elvárásaim magammal szemben

2.       ha nem egy emberi burokban élő összecsomósodott szociális szorongás lennék

Amúgy a mélypont mégiscsak a csütörtök volt, amikor így valahogy, vagy az én hibámból, vagy nem, de nem bukkant fel a DHL futár a szuperfontos™ amerikai csomagért, én meg teljesen kiborultam. Nagyon nehéz ezt visszaadni, mert mindig, amikor benne vagyok egy helyzetben, nagyon intenzíven élek meg valósnak vélt kudarcokat, és így ott voltam, hogy valószínűleg én basztam el, és senki sem hibáztat (és tényleg senki nem gondolta azt rajtam kívül, hogy ez az én hibám lenne), de mégis csak arra tudok gondolni, hogy kész, vége, csomagolok és repülök vissza Budapestre.

Andrisnak fejtettem ki, hogy ilyenkor magába szippant ez az egész, és egészen addig, amíg le nem érek az örvény aljára, nem tudok kikeveredni belőle, és ostorozom magam.

Ezek után abszolút semmi kedvem nem volt a céges vacsorára elmenni, elég furának érzem magam az összes ilyen kötelezően szocializációs szituban, és most így visszagondolva nem is csak azért, mert úgy érzem, nem elég jó az angolom, hanem valahogy az a benyomásom, hogy nem nagyon tudok kapcsolódni ezekhez az emberekhez.

((Kevin, a cégtulaj még mindig nem tudja a nevem, nem voltam meglepve, de azért még mindig rosszul esik.))

Egyébként kicsit az az érzésem, hogy már megint nincs értelme annak, amit írok, szerintem ezért nem is szoktam írni beszámolót egy csomószor, mert nem tudom visszaadni, hogy mi történt. Mert oké, ha a puszta események szintjén vesszük a dolgokat, akkor annyi, hogy a szabadságon lévő menedzserem munkájának egy részét én csináltam, nem kifejezetten rosszul, egyetlen csomag esetében volt gond, elképzelhető hogy még csak nem is az én hibám volt, hanem a futár ment rossz helyre, és összességében a végén mindenki meg volt elégedve velem. Spencer egész héten nagyon sokat segített, meg igazából ketten csináltunk mindent, meg kicsit többet beszélgettem emberekkel, mint szoktam, és csütörtökön, mikor mentem haza, Janet lekísért egy darabig, és mondta, hogy jól csináltam a munkámat.

Akkor miért vagyok/voltam kiborulva?

???????????????????????

Rejtély.

A másik, hogy csütörtökön rettenetesen tragikusnak tűnt, hogy Vonzalom ébredt bennem Spencer iránt, és nem tudom, megtépem a ruháimat, homokot szórok a fejemre, hogy lehetek ilyen hülye, aztán pénteken Andris meghallgatta ezt a sztorit, és közölte, hogy persze hogy belehabarodtam. Összesen három fiúval érintkezem, ezekből az egyikkel egy szobában lakom (ami meglepően nagy akadálya tud annak lenni, hogy romantikus vonzalom ébredjen benned, bárki bármit is állít), a Tomra már rákattantam, és tadámm, most jött a Spencer. Itt az ideje, hogy #stopbenicetoher pólóban járjak, vagy nem tudom, mert más nem fog határt szabni az ostobaságomnak.

 Amúgy ennek az egész blognak lehetnek az az alcíme, hogy a Nem Valós Problémák természetéről, avagy hogyan tudok eseményeket addig csavarni a fejemben, amíg azok tragikusan megmásíthatatlan katasztrófának nem tűnnek.

[priorityseatfrombudapest]

Vannak ezek a nagy váltások az életemben: amikor leérettségiztem, amikor a BA után nem tudtam, hogy mi lesz, amikor nem diplomáztam le rendesen a színháztudományin, csak úgy vége lett, és belesodródtam ebbe az ún. Felnőttélet™ című dologba, amit azóta is csinálok, és azóta sem érzem a magaménak.

Most meg itt vagyok kinn, gyakorlatilag egy éve, és azt érzem, jobban össze vagyok zavarodva, mint valaha. Annyira irigylem azokat, akiknek van Terve, ami szerint intézik az életüket, én meg csak így roll-with-it, ahogy esik, úgy puffan, és közben tök elveszettnek érzem magam.

Nem tudom, az volt valahogy az illúzióm, ha kijövök, akkor az segíteni fog abban, hogy jobban tudjam, ki vagyok, és mit akarok, meg le akartam vetkőzni ezt az érzést, hogy folyton hülyén érzem magam a bőrömben. Na már most a helyzet a következő – hét napból haton saját magam retardált kishúgának érzem magam, az Esőember helyi kiadása, és így nincs harag, meg semmi, de rögtön azután, hogy kinyitom a számat, kitenném magam az erdőbe, és elhajtanék kocsival.

Az a durva, hogy nem emlékszem, hogy volt-e olyan, hogy nem voltam ilyen tudathasadásos állapotban, mert ha most felidézem az otthoni magamat, na az is hasonló volt.

Igazából ezt most csak le akartam írni (közben Justin Biebert hallgatok, wow), nem kell miattam aggódni vagy ilyenek, de abban a lelkiállapotban vagyok, hogy a tükörbe nézek, megcsóválom a fejem és megkérdezem, hogy mi a fasz.

De hogy kevésbé filozofikus dolgokról is szó essen, mert meg lett jegyezve, hogy abbahagytam a tudósítást, hát megpróbálom összefoglalni mik történtek velem az elmúlt két hónapban.

Először is, elköltöztem, augusztus óta a Caledonian Roadnál lakom, Camden előszobájában, ami abból a szempontból nagyon vicces, hogy Kriszti azt mondta nekem még tavaly ősszel, hogy szerinte Camdenben fogok kikötni, és lám, tényleg.

Az új szobámon egy Marci nevű fiúval osztozom (aki nem a barátom, de ez egy teljesen más történethez tartozik), és ez az osztott szoba szitu azért sokszor fura, de egészen okésak vagyunk egymással. Kedvenc pillanataim közé tartozott pl. amikor múlt héten a megfázás+alváshiány kombójától kiütve fetrengtem az ágyon, az orromat vécépapírba fújtam, és közben Marcival (aki szintén a szobában volt) vicces videókat küldözgettünk egymásnak. Vagy amikor elmesélte a randiját az agresszívan smároló olasz lánnyal… nem tudom, ennek az egész London tapasztalatomnak a része lett hirtelen, hogy olyan dolgokat csinálok, amik a fejemben úgy néznek ki, mint egy regényrészlet.

A ház, ahol élek amúgy szuper, imádom a konyhát, imádom a fürdőszobát, a lakótársak meg egyenesen olyanok, mintha Isten személyesen helyezte volna őket ide, hogy kárpótoljon a webleysekért. Voltunk együtt vacsorázni is, és amikor így egy hétfőn este, a currys csirke felett azt hallgattam, hogy Istenről és a szabad akaratról vitatkoznak, akkor arra gondoltam, hogy fúúúú, ez eléggé rendben van.

Az egyetlen negatívum a ketyós landlady, aki elhatározta, hogy háborúba bocsátkozik velem. Panaszkodtam Timinek erről a landlady dologról, és mondta, hogy sajnos London ilyen, vagy a ház szörnyű, vagy a landlady egy kontroll mániás szörny, aki bele akar szólni minden lakója életébe. Ezt a hetet amúgy rendesen szétkapta, de amúgy erről most nem akarok nagyon sokat írni. Amúgy az van, hogy az énem racionális része tud nevetni azon, hogy egy ukrán középkorú nővel vitatkozom azon, hogy miért vitte el a takarómat, az érzelmes részem meg bőg a sarokban. Hát, ennyi, ez később biztos egy jobb sztori lesz.

A másik, amiről írni akartam, az a munka.

Augusztus végén elmentem nyaralni, Korfura, ami szuper volt, életem egyik legjobb nyaralása, a szívemnek legkedvesebb emberekkel, na, hát ebből elég nehéz volt visszajönni. Plusz felmondott Karolina, illetve felvettek egy új srácot, ami eléggé megborította a jelenlegi helyzetet.

Először is, Karolinát többé-kevésbé a barátomnak tartottam, illetve úgy mondanám, hogy az összes ember közül a TL-nél ő állt hozzám a legközelebb. Nagyjából hasonló helyzetben voltunk, ő is bevándorló volt, meg én is, na már most az tök jó, hogy britekkel dolgozom együtt, de ők így sosem fogják átérezni, hogy miféle csóróságban élek én.

A másik, sokkal érzékenyebb pontja volt ennek a történetnek, hogy én akartam a munkáját, ehelyett az Új Srác, Spencer kapta, aki mellesleg Tom, a menedzserem barátja. Hosszú sztori röviden: úgy éreztem, hogy örökre a csomagolóasztalnál ragadtam, és kitehetem én a lelkem is, akkor sem fog semmiféle változás beállni a státuszomban. Illetve az még külön jó szar volt, hogy egy büdös szót sem értettem abból, amit Spencer mond, kibaszott angolok, a kibaszott angoljukkal, két hétig minden nap sírva mentem haza. (Oké, elismerem, kicsit túlérzékeny vagyok.)

Összességében az volt a baj, illetve még mindig az, hogy úgy kell a pozitív visszajelzés, mintha az életem múlna rajta. Nem normális dolog ez, hogy nem érzem okésnak, ha nem simizik a fejem búbját állandó jelleggel, de enélkül meg nem tudok funkcionálni.

Azóta jelentősen javult a helyzet. Először is, békét kötöttem Spencerrel (természetesen mindezen események pusztán a fejemben zajlottak, szóval nem hiszem, hogy észre lehetett venni, hogy vergődöm), és igazából tök kedves. Voltam vele és Tommal egy koncerten (Rolling Stones tribute), ami kb. aznap este ilyen life-changing élménynek tűnt. (Nem tudom elmagyarázni, hogy miért, de így ott voltam, és valahogy egy estére tök okés volt még magamnak is, hogy hogy nem tudok úgy kommunikálni, azon a szinten, ahogy szeretnék, meg nagy realizációk… mondom, nem tudom ezt visszaadni.)

 Nem tudom, most ezt nem olvastam vissza, mert tudom, hogy egy káosz, de pont ezt érzem. Hogy oké, oké, jól mennek a dolgaim, de közben meg nem értem, hogy mi van.

Köszönöm a figyelmet, ilyesmi.

[priorityseatfrombudapest]

Napok óta ezt a számot hallgatom (oké, két napja), szóval egymillióhétszázezerember… mindegy. Amúgy nagyon fura tripben vagyok megint, ami nem is tudom, mikor kezdődött, talán májusban, ami tök durva, mert akkor ezek szerint már két hónapja ebben voltam / vagyok.

Valahogy tök nem éreztem magam jól a bőrömben, és ennek csak részben volt köze Londonnak, tök nem volt jó nekem a munkahelyi atmoszféra, mert bementem, a Karolina csacsogott a Tommal, én meg csöndben csomagoltam az asztalnál, és azt éreztem, hogy teljesen el vagyok szigetelve.

Aztán múlt pénteken megtörtént a Brexit, ami közvetlenül engem nem érint, mert ha tényleg úgy döntenek, hogy akkor csá és csókolom, akkor is két év, míg kiléptetik az országot az EU-ból, és az eredeti terv szerint akkor én már rég otthon eszem a krumplis tésztát.

De valahogy az egész olya szomorú, egyrészt sajnálom csóri angolokat, mert én nem hiszem, hogy ez nekik nagyon jó lesz, másrészt meg zuhanni kezdett a font, ami meg nekem nem lesz jó, de hát mindegy, mit lehet tenni, nem foglalkozni vele legfeljebb.

Na, ehhez képest a brexitet követő hétfőn arra mentünk be, hogy leszakadt a plafon, mert a hétvégén a vízhűtő akármicsoda szivárgott, és úszik a raktár. (Egyébként lehetett volna sokkal rosszabb is, amennyiben a plafon nem a Tom íróasztala felett szakad le, hanem mondjuk a kétezer fontos bőrtáskák felett.)

Mindenesetre a hét nagy része kármentéssel telt, és azóta a párátlanítók zúgásában csomagolok (ill. hétfőn a vizes szőnyegen, átázott cipőben, meg szerdán is kicsit, mert szivárgott a párátlanító, és volt egy szolidabb áradás). Amúgy ami még érdekes, hogy hétfőn Kevin (aki a cégtulaj), mondta, hogy amúgy is akart velünk beszélni a Brexitről, és hogy amúgy akkor legyen egy spontán céges együttkajálás (rendeltek pizzát, úristen, sírtam a boldogságtól), és mondta Kevin, hogy ő nem is érti mi történt, nem érti, mit gondoltak az emberek, de hogy ő mindent meg fog tenni azokért, akik maradni akarnak itt a cégért.

Aztán pénteken (azaz tegnap) bementem, és David a szokásos kis smalltalkját azzal indította, hogy akkor ma van a nagy nap, izgulok-e, én meg így ??????????????????? milyen nagy nap, és ja, hát amúgy lejárt a próbaidőm, én meg oké, tényleg. (Tegyük hozzá, hat órát aludtam, de csak mert szeretem ostobaságokkal kigáncsolni saját magamat.)

Szóval Tommal elvonultunk Karolina szobájába, és Tom hozta a kis füzetét, én meg szorongattam a zöld teát, amit csinált nekem, és mondta Tom, hogy amúgy ez az első alkalom hogy ilyet csinál, én meg a szürrealitás mezején száguldoztam épp, többek között az alváshiány miatt (reggel pl. kifejtettem a Karolinának, hogy milyen szépen csillog a haja, ő pedig nagyon furcsállotta), meg amúgy is. Szóval Tom végigkérdezgette ezeket a szokásos, multis bullshiteket, amikről azért tudom, hogy multisak, mert utána megkérdeztem Évit, és mondta, hogy hát igen, ezek az előmeneteles interjúk általában ilyne halmozottan ostoba kérdésekből állnak.

A következő kérdések hangzottak el:

-          szeretek-e itt dolgozni?

(Szeretek.)

-          milyen teljesítményemre vagyok a legbüszkébb az elmúlt időszakból?

(Hogy fejlődött az angolom, ugyan nem sokat, mert még mindig egy óvodás nyelvi szintjén vagyok.)

-          mi az, amit szeretek a munkában?

(A vincéhez képest kényelmes, hogy végre nincs rajtam akkora felelősség, illetve nem monoton a munka.)

-          mi az, amit a legkevésbé szeretek?

Itt már kicsit kezdtem lepunnyadni, és mondtam Tomnak, hogy nem biztos, hogy végig tudom bullshittelni az összes kérdést – amúgy az a jó a Tomban, hogy nyilván a főnököm, de azt is tudom, hogy majdnem öt évvel fiatalabb, mint én (annyi mint az öcsém!), és amúgy nem viselkedik ilyen felettesként. Egyébként mondtam neki, hogy nagyon értékelem, hogy sosem veszti el a türelmét velem szemben, m��g akkor sem, ha egy idióta vagyok, és nagyon hálás vagyok, hogy vele meg Karolinával dolgozhatok együtt.

Jaj, és akkor jött a kedvenc kérdésem, hogy hogyan látom a jövőmet, ami azért volt külön vicces, mert előző este az Évivel három és fél órát beszéltem arról, hogy fogalmam sincs, mi lesz velem, és folyamatosan szorongok, hogy mit fogok kezdeni az életemmel, és haszontalannak meg elcseszettnek érzem minden próbálkozásomat.

Végül is, bár először mondtam, hogy nem tudom, nincsenek elképzeléseim, azért a végére eszembe jutott, hogy tulajdonképpen engem a grafikus munka érdekel, de nem a fashion designer, amit a Karolina tol, hanem a webdizájn része. És mondta Tom, hogy ez szuper, mert amúgy David (aki a pénzügyi vezető), azt akarja, hogy dolgozzak itt, meg intelligensnek tart (MIRE FEL, KÉRDEM ÉN???), és mindenkitől nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, hogy mindig vidám vagyok, meg segítőkész.

(Egyébként pár héttel ezelőtt Simon meg is jegyezte, hogy jó látni hogy valaki itt lenn mindig mosolyog, szóval örülök, hogy nem látszik, ha totál magam alatt vagyok :DDD)  

    Nem is tudom, miért nem írok mostanában gyakrabban, tudom, hogy egy csomó embernek hiányzik, meg amúgy attól, hogy nem írok rá emberekre, nem jelenti azt, hogy nem gondolok rájuk egy csomót. Nehéz ez, mert mostanra beállt valamiféle rendszer az életemben, ami miatt a legtöbb dolog bennem történik, és nem velem.

Szóval nincsenek ilyen nagy, látványos változások, hanem általában magamban futok le (felesleges) köröket.

Na, de most igazából azért kezdtem el írni, mert tényleg történik valami izgi – elköltözöm.

Az egész költözés dolognak van egy hosszabb sztorija: már egy jó ideje szeretnék elköltözni, igazából minden bajom volt Wembleyvel, meg a lakótársakkal is, ennek kicsúcsosodása az április volt, amikor azt érezte, hogy én egy percet sem tudok megmaradni velük egy fedél alatt. Ekkor dobtam fel az ötletet a Marcinak, hogy mi lenne, ha megosztanánk egy duplaszobát, és akkor ő is elhúzhat a fura ukrán házinénijétől, meg én is a saját furáimtól.

Aztán az egészből nem lett semmi, nem költöztem, helyette úgy érzem, sikerült többé-kevésbé megoldanom az itteni problémáimat, jóban lettem a második szett lakókkal is, mikor is egy hete rámcsörgött a Marci, hogy tud egy duplaszobát.

Na kiderült, hogy eladják azt a házat, ahol jelenleg lakik, és a fura ukrán házinéni megajánlott egy duplaszobát, aminek a felét Marci meg nekem ajánlotta fel, így a hétvégén a Caledonian Road Stationhoz (Kings Cross majdnem) költözöm.

Az egész most ebben a pillanatban rettenetesen ijesztő, még sosem laktam senkivel sem együtt (egy légtérben, leszámítva az öcsémet, de ő az öcsém), meg már tényleg kezdtem megszokni ezt a társaságot… de közben meg, amikor igent mondtam Marcinak a duplaszobára, egy dolgon járt az agyam. Pár hete panaszkodtam Évinek, hogy igazából úgy érzem, nem vagyok képes levezényelni egy lakáskeresés-költözés projektet, és hiába beszéltünk erről a Marcival, a Marci nem az a tevékeny fajta, nekem meg nincs energiám magamat, meg őt is végigrugdosni ezen. Erre Marci, az előzetes feltevéseimet felrúgva fogta és aktivizálta magát, és nekem, ezért a lakás-dologért cserébe nem kellett mást tennem, mint igent mondanom.  

És akkor most igazából egy zárójelben elmondanám azt, hogy kicsit úgy érzem, az életem ilyen lehetőségekkel van tele. Mármint olyanokkal, hogy van egy problémám, amit nem tudok magam megoldani, de ha elég türelmes vagyok, akkor jön valaki, és felajánl valami megoldást. De ez most tényleg nem ilyen köszönjük meg az univerzumnak dolog.

 Amúgy elmondhatatlanul király volt eddig a júliusom, egyrészt itt volt Noémi, másrészt itt voltak Gittáék, és mind a kettő olyan élmény volt, amiről írnom kéne hosszabban, de úgysem fogok. Összességében igazából annyit, hogy akkor érzem magam igazán otthon és jól Londonban, amikor valaki más is itt van velem, de közben valahogy elkezdtem egy kicsit a saját helyem is megtalálni. Pl. múlt pénteken volt munkahelyi sörözés, aminek a gondolatától tök bepánikoltam, de végül fele annyira sem volt kínos, mint amire számítottam.

Kicsit olyan, mintha már elkezdenének ismerni, és tudják, hogy türelmesebbnek kell lenni velem, meg lassabban beszélnek hozzám, meg tök meghatódtam, amikor pénteken megkérdezte Tom, hogy mit szeretnék hallgatni (mert általában rádiót hallgatunk, vagy az ő zenéit), és a kedvemért Beyonce-t hallgattunk péntek délután.

Biztos az is sokat segít, hogy végre megérkezett a nyár (úgy egy hétre), jó idő van, és amikor szombaton mentem megnézni a Jézus Krisztus Szupersztárt, a a tóparton napoztak a kacsák, nekem meg tök jó kedvem lett.  

[priorityseatfrombudapest]

Itt ülök, és arra gondolok, hogy tök régóta nem írtam heti összefoglalót, pedig amúgy múlt hét pénteken is izgalmas napom volt, és ez a hét is… hát, ha nem is tele volt történésekkel, de úgy pörögtek az események.

Igazából egyrészt ellustultam, másrészt meg nem tudom, lehet, hogy minél több időt kinn vagyok, annál természetesebbnek érzem ezt az egészet, és annál kevésbé tudom, mit írjak le élményként.

 Na, de ezt félretéve, a munka-szabadidő-lakhatás tagolásán megpróbálom összegezni, mi történt az elmúlt pár hétben.

(És most csekkoltam, és tényleg nagyon rég írtam!)

Szóval munka – na, hát az történt, hogy mióta írtam, kirúgták az Ellát, aki a dispatch team menedzsere, azaz az én főnököm is volt. Már maga az is, ahogy megszabadultak tőle, nekem tök visszás volt, még mindig nem tudom, mi állt a háttérben, de ez a „felfüggesztjük, majd telefonon közöljük vele, hogy csá” tempó azt hittem, csak Magyarországra jellemző, hát milyen szerencse, hogy nem. A másik, hogy amióta Ella nincs, azóta kicsit furán érzem magam, mert Karolina meg Tom tök közel állnak egymáshoz, és sokszor kívülállónak éreztem magamat a kis csapatukban.

Aztán a másik, hogy ez egy olyan hely (bár eddigi tapasztalataim alapján minden munkahely ilyen), hogy mondjuk két hétig semmi munka, és akkor az úgy nézett ki, hogy erőn felül tettettem, hogy elfoglalt vagyok, aztán hirtelen minden a nyakamba szakad. Ráadásul Tom elment nyaralni (Dubaiba, ami szerintem ad egyfajta humorfaktort a sztorihoz…), és nagyjából másfél hétig egy fejetlen csirke módjára rohangáltam a raktárban, és olyan dolgokat csináltam, amikről fogalmam sem volt, hogyan kéne ezeket jól csinálni.

Ami viszont pozitívum, hogy lejött a Michael helyettesíteni a Tomot (Michael a beszerzésekért felelős menedzser), és őszintén, Michael a legrandomabb angol, akivel valaha találkoztam.

(Szerintem örökre vicces lesz az  sztori, amikor csütörtök reggel bejött, hogy fú, kivan mint a szemét  - mint kiderült hajnali kettőig Trónok harcát nézett – de legalább péntek, és nekem kellett felvilágosítani, hogy nem, sajnos még nincs péntek. Embert így összetörni információ súlya alatt ritkán láttam… Meg amikor elmesélte, hogy a barátnője apukájának a kutyájának a születésnapját ünnepelték.)

Egyébként az elmúlt két hétben megünnepeltük Karolina születésnapját (=végtelen mennyiségű muffin), Simon születésnapját (=végtelen mennyiségű édesség), meg volt közösségi meccsnézés (Anglia-Wales), ahol iszonyatosan szurkolnom kellett Angliának, mert mindenki húzott csapatot, és találjátok ki, én húztam Angliát!

Szóval összességében, ha össze kéne foglalnom a munkával kapcsolatos érzéseimet, azt mondanám, hogy vegyes: egyrészt sokszor furán érzem magam, mert még mindig nagyon friss vagyok, sokszor tök nem értem, mit mondanak, meg néha nem tudok megszólalni sem. Tök fura ez az angol, mert valamennyit biztos fejlődtem, de csomószor van az, hogy nem jönnek ki belőlem a mondatok, csak szavak mindenféle szórend nélkül, meg persze, meg tudom értetni magam, és megértek mindenkit, csak tök hiányzik az a kommunikációs szabadság, amit a magyarral kapcsolatban éreztem.

 A szabadidőm nagy részét továbbra is ugyanazokkal az emberekkel töltöm: Timivel múltkor elmentünk a Mudchute Farmra, ami - !!!! – hihetetlen, de egy farm. Kecskékkel, malacokkal, meg mindenféle háztáji állatokkal, amiket ugye én imádok.

Amúgy az a király Londonban, hogy ugye hatalmas, de azért, mert olyan, mintha egy csomó, egymástól teljesen különböző rész olvadt volna össze. Ami nekem kifejezetten közel áll a szívemhez, az Greenwich, amerre Timi lakik, a városközpont olyan, mint egy kis falu, vagy Fulham  - ott dolgozom – ahol minden sarkon van egy olyan ház, ami olyan, mintha egy regény részlete lenne.

A másik, nagyon fontos esemény az volt, hogy Csilla, akinek anno a lányai felett gárdedámkodtam itt Londonban, ismét céges kiküldetésen volt itt, magával hozta a lányokat, meg elvitt mindenkit színházba, meg vacsorázni, és végre így megnéztem a Book of Mormont.

Most a darabról annyira nem akarok írni, mármint tök jó volt, a színészek annyira nem, de egyébként mint élmény iszonyatosan sokat adott. Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon megérzem az idő múlását, és ez is egy ilyen volt: négy éve voltam kinn velük, kinn ünnepeltem a szülinapomat, megnéztük a Doktor Szöszi musical változatát, és nem tudom, ahogy most hazafelé sétáltam az előadás után, eszembe jutott, mennyi minden történt azóta. (És én még mindig nem tudom, mit akaork kezdeni magammal, hahahha :D)

Lényeg a lényeg, tök jó volt találkozni Csillával.

Aztán most pénteken előszedtem Bak Marcit, hogy végre alkoholt tudjak bevinni a szervezetembe (nem iszom egyedül, és ő az egyetlen olyan ismerősöm, akit el lehet hívni kocsmázni). Végül is az volt, hogy munka után odajött a metrómegállóhoz, vettünk cidert, és kiültünk a parkba, aztán elsétáltunk a Fulham Kastélyhoz, sütött a nap, és minden teljesen ideális volt egy péntek este/délutánhoz.

Szombaton aztán mindenféle előzetes koncepció nélkül megnéztük az öcsémmel az Izland – Magyarország meccset, ami azért ekkora döbbenet, mert mindkettőnkben zéró érdeklődés van a foci iránt, plusz angol streamet kellett néznem (így Andrisnak is), és még annyit sem értettünk, mintha magyarul történik mindez, így egymást kérdezgettük, hogy akkor most mi van, meg mi történt.

 A lakhatás kérdéskörről most igazából azért nincs kedvem írni, mert lényegében nem sok dolog változott, most úgy ahogy eldöntöttem, hogy itt maradok, mert itt lakni legalább olcsó, de… mindegy. Annyi mindent akarok csinálni, a világ összes pénze nem elég hozzá.

[priorityseatfrombudapest]

Rég írtam, na.

Nem tudom, valamiért az elmúlt két hétben erőt vett rajtam a teljes kimerültség, aminek különféle okai vannak:

- már attól elfáradok, hogy Wembleybe kell hazajönnöm

- a lakótársaim puszta jelenléte

De ám tényleg. Most nem mondom, hogy Wembley teljesen élhetetlen lenne, mert fél éve vagyok itt, és szerintem így ennek jó volt, de egyébként elég lehangoló: az utca végén suttyó lengyelek söröznek macinaciban, reggel iskoláskorú kislányok szoktak gandzsázni, mikor megyek dolgozni, és ezeknek a tömegszállásoknak van egy sajátos, lepukkant keleteurópai jellege. Nem tudom ezt más szóval jellemezni, mint a „nyomor”, ami azért vicces, mert tudom, hogy a házban rajtam kívül szerintem az emberke fele sokkal jobban keres, de mégis, ha rájuk nézek, csak az fogalmazódik meg bennem, hogy ez így nem élet, és mégis milyen lehetett az, amiből eljöttek, ha ezt választották, mi volt ezeknek az embereknek a másik opciója?

A másik, hogy tudom, én könnyen beszélek, de egyszerűen az, hogy kijössz ide, öt évig éjjel-nappal dolgozol, nem mész sehová, szar körülmények között laksz, és majd ha hazamész, akkor lesz valamid (de azért jársz haza háromhavonta, mert nem bírod, és jogosan nem bírod ezt a Londont), az megéri? Öt év olyan rettenetesen hosszú és sok idő, arra hogy elpazarold egy bizonytalan „majd” reményében.

A másik, kicsit kevésbé filozofikus háttérsztori a lakótársaimat illetően, hogy múlt csütörtökön pl. hazajöttem (hétre szoktam hazaérni), és a társaság fele már csatak részeg volt. Mint kiderült, öt óta pálinkáztak, mert a Zsolt szerzett valami jó kis román pálinkát (ezt is bírom amúgy, a „jó kis lengyel/román” cuccokat…), és a konyhában töltött öt perc maximálisan triggerelt, Zsolt hozzáért a hajamhoz, pedig már mondtam neki, hogy ne, meg a Józsi, aki nettó százhúsz kiló nekiállt kérdezgetni, hogy van-e barátom, és amúgy miért nincs.

Úgyhogy elmenekültem, de ez ugye azzal járt, hogy végül nem ettem, és tök éhes voltam – amúgy ez volt a mélypont, majdnem felhívtam Milát, hogy akkor én most azonnal átköltözöm hozzájuk, csá – ami amúgy azért nem opció, mert az egy twin room, és a saját szoba az egyetlen, amihez tényleg igazán foggal-körömmel ragaszkodom.

Aztán ezen a héten csak csütörtök éjfélig bulikáztak, tegnap is iszogatás volt (különösen nagy fun, mikor véletlenül meghallod két szám szünetében, hogy felkiabálnak neked, mert látják, hogy nyitva az ablakod, és még ég nálad a villany…), úgyhogy összességében én nem csodálkozom, hogy folyton fáradt vagyok.

Amúgy is, a tegnap ismét kiakadtam  - kiakadásomat el is vittem egy jegeskávé kíséretében egy parkba, amiről kiderült, hogy egy temető, ami amúgy a legangolabb dolog, amit így valaha eddig itt tapasztaltam, de mindegy, nem ez a lényeg. Azt hittem, ha kijövök, akkor fú, nagyon meg fogok változni, az önállóság koronázatlan királynőjévé avatnak majd minimum két hónapon belül, ehhez képest fél év elteltével még mindig ugyanazon a rettenetes helyen élek, a szociális életem nem feltétlenül méltó említésre (főleg ahhoz képest, ami otthon volt).

Az a baj, hogy türelmetlen vagyok, de könnyű türelmetlennek lenni magammal szemben, amikor itt minden olyan gyorsan történik, én meg nem tudok a megfelelő iramban adaptálódni ezekhez a változásokhoz.

Tudom, hogy ez az egész most nagyon negatívan hangzik, de amikor a Karolina, a munkatársam megkérdezte egyik nap, hogy megbántam-e, hogy kijöttem, azt feleltem, hogy nem. Szerintem ennek az egész londonos mókának az eddig a legnagyobb tanulsága, hogy meg kell tanulnom megengedőbbnek lennem magammal szemben, mert én meg én egy csónakban evezünk, egy csapat vagyunk, és van elég nehezítő körülmény, nem kell még saját magamat is kigáncsolnom, csak azért, mert úgy érzem, nem haladok elég gyorsan és nem a jó irányba.

[priorityseatfrombudapest]

A cica reggel hétkor majd kilenckor is ugy érezte, hogy az en szobam ablakán kell bejonnie a hazba. Termeszetesen mind a ketszer hagytam...

[priorityseatfrombudapest]

Tegnap egy olyan csajjal dolgoztam együtt (amúgy ezt a sztorit már vagy ötszáz embernek elmeséltem, de segáz), jézusúristen.

Úgy van, hogy én vagyok az egyetlen állandó csomagoló, de ha sok a munka, akkor hívnak az ügynökségtől embereket, eddig volt egy spanyol lány (egy napot), egy román (aki nagyon cuki volt, csak szabályosan leoltott, hogy mi az, hogy nekem 28 évesen még nincs férjem, és a második napon megkérdezte, mennyit keresek), egy rettenetesen beszédes lengyel lány, meg Donna most, aki filippínó, és egész nap egy kurva szót sem szól, ami nekem így több mint rendben van. Illetve tegnap Szilvia, akinek már a hellójából hallottam, hogy magyar, pedig nekem nagyon nincs fülem az akcentusokra.

Amúgy a lány már az első pillanattól kezdve nagyon irritált (oké, igazából az extrák mindig szoktak irritálni, mert szeretem én bitorolni a damsel-in-distress címet a raktárban), meg igazából nem örültem, hogy magyar, mert egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni vele. Meg elkezdett kérdezgetni, hogy jó-e ez a hely, jól érzem-e magam, meg hogy mi lesz a munkája. Amikor elmondtam neki, hogy PAKOLNI fog, akkor kicsit felhúzta az orrát, és odavetette, hogy hát, azt hitte, ennél azért komolyabb, ő az előző munkahelyén felelősebb beosztásban volt.

Én meg magamban guess what, HÁT ÉN IS, de ki nem szarja le?

Egyébként egészen hosszasan egészen nyugodalmas volt a nap, csak a csaj sóhajtott akkorákat, hogy aszittem leviszi a menetszél a hajam, de ebéd után nagyon csacsogós lett, és a következő dolgokat fejtette ki nekem:

1.       felháborító, hogy ilyen messze van ez a cég, EGY ÓRÁT kellett idefele metróznia

2.       felháborító, hogy mindezt MINIMÁLBÉRÉRT – és kinn beszélgetett az egyik menedzserrel, aki elmesélte neki, hogy ő minden nap másfél órát vezet, hogy ideérjen, jó, hát ő biztos nem minimálbérért csinálja ezt, de hülye az, aki ennyit utazik egy munka miatt

3.       ő az előző munkahelyén gyakorlatilag a supervisorok munkáját csinálta, csak minimálbérért

 Amúgy itt már a totális kiégés jeleit éreztem magamon, próbáltam a beszélgetést más mederbe terelni, nem egészen sikerült, és ekkor Ella, mint az Ég angyala magához szólított, és mondta, hogy amúgy nem bántásiból, de az a szabály, hogy munkaidőben angolul kell beszélni, és én megkönnyebbülve mondtam a csajnak, hogy ránk szóltak, hogy ne beszélgessünk magyarul. (Őszintén reménykedve abban, hogy innentől kezdve semmilyen nyelven nem kell a panaszkodását hallgatnom.) Ám, ekkor nem várt fordulatként Szilvia annyira felhúzta magát, hogy FOLYTATTA a magyarul való méltatlankodást, mire én megindultam egy enyhe idegösszeomlás irányába, és nem válaszoltam neki, mire közölte, hogy akkor ő most hazamegy, mindezt a nap közepén.

Én komolyan mondom, tudom, hogy nem az én hibám, már akkor is felfogtam ésszel, de azt éreztem, hogy el fogok süllyedni, és nem is bírtam végignézni ezt, kisunnyogtam vécére, hát, köszönjünk Szilviának, hogy ismét tovább öregbítette a magyarok jó hírét a nagyvilágban.

Amúgy most utólag nem tudom eldönteni, hogy mi akaszt ki jobban hogy kiakasztott a csaj, vagy hogy annyira látványosan kiakadtam (és összeomlottam), hogy az Ella próbált megnyugtatni, hogy de nem az én hibám és nincs semmi baj :D

[priorityseatfrombudapest]

undefined

[priorityseatfrombudapest]

Panasz érkezett rám, hogy már rég írtam összefoglalót, ennek fő oka, hogy lusta vagyok.

Most, hogy ezen akár túl is léphetünk, információmorzsák:

- jövő csütörtökön lesz fél éve, hogy kinn vagyok

- még mindig ugyanott lakom, hiába akarok elköltözni gyakorlatilag január vége óta

- ugyanott is dolgozom, mondjuk ennek úgy hírértéke nincs

 Amúgy voltam otthon egy hetet, a születésnapom környékén, akivel nem tudtam találkozni, attól elnézést milliószor, iszonyatosan szoros volt a napirendem, ügyintézéssel, meg minden lószarral együtt, az utolsó pár napra már nem tudtam több embert bezsúfolni, szét is esett rendesen a programom.

Amúgy nagyon jó volt otthon, ahogy leszálltam a repülőről, és megláttam a jó kis piszkos Kőbánya-Kispestet, csordultig telt a szívem az érzéssel, hogy VÉGRE, végre mindenki magyarul beszél, mindenki magyarul őrült, és magyarul bunkó :3

(Mondom ezt úgy, hogy itt Észak-Londonban gyakorlatilag a kitelepült magyar falu közepén élek, amit az utca végén mackónadrágban köpködő lengyelek meg papucsos indiaiak színesítenek.)

Tök jó volt találkozni emberekkel, és nem éreztem azt a pár hónapot, amit máshol töltöttem, tényleg olyan volt sokszor, mintha egy hosszú hétvége után jönnék haza, és hívok mindenkit, hogy oké, akkor vegyük fel a fonalat. Ami viszont érdekesebb, hogy nem fájt olyan iszonyatosan visszajönni, mint ahogy azt gondoltam, hogy fog. De tényleg, az indulás előtti éjszaka még kicsit sírtam, hogy minek akarok én visszajönni ebbe a városba, ahol gyakorlatilag a kapcsolati hálóm nem létezik, aljamunkát csinálok, és minden nap egy küzdelem. Aztán visszajöttem (mivel csak fél nap szabadságot vettem ki, a reptérről estem be a munkahelyre, sok rossz ötletem volt már az életben, de ez magasan verte az eddigieket), és egyáltalán nem volt szörnyű.

Pénteken Wellhello + Hallott pénz koncertre mentem BM-mel, és miközben a whiskey kólával illetve sörrel megalapozott koncertélmény átjárta a testem, arra jutottam, ez hiányzott eddig. (Nem, nem az alkohol, hanem a kimozdulás, az emberekkel való időtöltés.)

Mielőtt kijöttem, meg mikor már kinn voltam, az volt a prekoncepcióm, hogy majd megismerek új embereket (pipa), akikkel összebarátkozom (öööö), és majd nem tudom, kipróbálok mindenféle izgalmas munkát, pincérnő leszek, meg vadakat terelő juhász, ehhez képest a vendéglátásba be sem tettem a lábam, és a baráti köröm olyan itteni magyarokból áll most, akiket még otthonról ismerek. Biztos fog ez még alakulni, de valahogy sosem az történik, amiről egy kép van a fejemben, de próbálok jelenleg ezzel együtt élni, és ennek örülni.

 Miután visszajöttem, azért volt egy elég lehangoló hetem, ennek több oka is volt/van, amiről most nem fogok írni, mert alapvetően nem az én problémám, csak engem is érint, plusz kicsit késleltetve ugyan, de rám tört a visszajövős letargia – azért itt élem eléggé ezt a magyaroklondonban low life-ot, és nagyon tanulságos, bár nem lelkesedett igazán nagyot a lelkem attól, hogy folyamatosan csóró vagyok.

 Ámde, még információmorzsák:

- voltam moziban pénteken, illetve mióta visszajöttem, minden hétvégére jutott egy ismerősök Londonban turistáskodnak kaland

- a munkahelyen találtunk egy bébirókát!!!! (majd videó mindjárt)

- most ebben a pillanatban nem érzem azt, hogy haza fogok menni jövő csütörtök után, ami azt jelenteti, minden bizonnyal meg fogom ugrani ezt a fél éves vízválasztót

(ami mások szerint vízválasztó, én még nem tudom)

Hát, leginkább ennyi.

[priorityseatfrombudapest]

Vajon a Club Classics UK megfelelő aláfestő zene lesz ennek a bejegyzésnek a megírásához?

*megszólal a Scooter*

Asszem.

Tehát, mostanában egészen ritkán írok, ennek több oka is van: egyrészt mióta elromlott a telefonom, nem szoktam olyan gyakran internethez jutni, mint szeretnék (azaz mindig), plusz nem tudom, nem ért véget az engem érő szürreális benyomások sorozata, de közben az ingerküszöböm már feljebb kúszott.

Régebben biztos írtam volna arról, hogy lementem a konyhába, ahol Zakariást próbálta épp meggyőzni Attila, hogy az egészen biztos, hogy nem a Nutellára allergiás, mert olyan nincs, hogy valaki allergiás a Nutellára, miközben Zakariás meg mondta neki, hogy higgye már el, hogy de. Én meg így oké, megcsináltam a kávém és feljöttem. (Ahogy ma pl. kivontam magam a közös tábortüzezés alól is.)

Igazából nem tudom, tök nem mozgatnak meg ezek az emberek, lehet azért, mert már elmúlt ez a koli feeling varázsa, vagy csak nincs semmiféle kapcsolódási pont velük, de örülök, amikor úgy telik el egy nap, hogy senkivel sem kellett beszélnem.

A házzal kapcsolatban: igazából eljutottam abba a zen állapotba, hogy már nem érdekel. Elmegy a net? Átkattintok a szövegre, amit olvasok. Nem tudok betölteni egy yt videót? Várok. Üvöltöznek a lakótársak? Felveszem a fülest.

Most az a terv, hogy nagyjából május körül elköltözök innen, még nem tudom, hova, igazából kicsit félek is a dologtól, mert az oké, hogy ez az albérlet nem a legjobb, de legalább olcsó, és mindig meleg van a szobámban. (És nem penészedik!) Viszont Réka is költözni akar, és fog is, ha minden igaz, jövő hét után, és tényleg ő volt már az egyetlen ember, akire ilyen barátként gondoltam.

Aztán ez után az erős kezdés után Ella kedden úgy mellesleg odavetette, hogy akkor ez az első hetem a Thomas Lyte alkalmazásában, gondoltam magamban, Ella nagyszerű, csak a fontos dolgokról felejtesz el szólni… de végül is jófej volt, mert mondta, ha gondot okoz átvészelni ezt az első hónapot anyagilag, akkor szóljak nyugodtan, majd megoldja a pénzügyesekkel, hogy két részletben kapjam a fizetésem. Aztán mondtam neki (harmadszorra), hogy amúgy jövő héten szabadságra megyek, ezúttal végre sikerült nem elfelejtenie.

A hét második felének igazán megrázó eseménye az volt, hogy Ella valamiért elhívott a csapatvacsira, amit végigretardáltkodtam. Mármint péntek volt, és valahogy péntekre mindig leáll az agyműködésem, és nem jöttek ki belőlem értelmes angol mondatok, illetve néha elvesztettem a fonalat, miközben hozzám beszéltek, ami nem igazán könnyíti meg a társalgást. Ám mindegy, remélem érzik, hogy amúgy én nagyon szeretek velük időt tölteni, mármint inkább kedvelem őket, és jól érzem magamat a társaságukban, csak ne szóljanak hozzám, mert akkor nagyon ideges leszek. A Vacsorát követen találkoztam Marcival (a Niki révén beszerzett legújabb ismerősöm), és elmentünk berúgni, és elég jó volt.

Hát ennyi, a hétvégén ismét nem csináltam semmit.  

[priorityseatfrombudapest]

Vigyázz, mit kívánsz, mert a végén megkapod, aztán sírhatsz, hogy te ezt nem is így akartad.

Avagy az életem dióhéjban.

Nagyon rég írtam, mert annyira hirtelen annyira sok dolog történt, hogy magam is nehezen tudtam adaptálódni az eseményekhez.

Szóval elkezdtem dolgozni a Thomas Lyte-nál, ami egy luxusajándékokkal foglalkozik: ezek a számomra felfoghatatlan és hasztalan burzsoá holmik, mint gravírozott ezüst cigarettatartó, meg a bőrkötéses jegyzetfüzet, meg mittomén, bőr ostábla készlet. (Nyilván le kellett gugliznom, hogy mi magyarul a backgammon…) Hivatalos titulusom a gift wrapper, azaz egy mezei csomagoló vagyok, de azért ez nem az átlagos londoni csomagoló munka, mert fizikailag egyáltalán nem megerőltető, általában ülök egy asztalnál, és a cuccok minőségét kell ellenőriznem, az eddigi legnagyobb kihívást a masnikötés jelentette.

(Igen,igen, aki figyelemmel követi az életemet, az bizonyára örömmel látja, hogy a sütigyáras mumus, a dobozok masnizása visszatért az életembe, ám ezúttal sikeresen megugrottam a kihívást, és megtanultam szépen masnit kötni.)

A cég Parsons Greennél van, a kettes zónában, mostani lakhelyemtől egy órára, viszonylag kicsi, és én vagyok az egyetlen ügynökséges, az egy-két lengyelt leszámítva majdnem mindenki angol, és nagyon tetszik a környék, illetve az atmoszféra is. Végül is meg is voltak velem elégedve, oly annyira, hogy az egyik szerdára rendeztek nekem egy kis állásinterjút.

Különösen jó volt, mert aznap (is) hat óra alvás után vánszorogtam be, és egészen tízig, tök mindegy, hánykor kezdek, az is kihívást jelent, hogy ne csorogjon ki a nyál a számból, úgyhogy mérsékelten örültem, mikor közölték, hogy akkor ebéd után állásinterjú, jó? Jó, hát persze hogy jó, nem mintha lenne választásom.

Most az interjú részleteire nem térnék ki, mert így volt egy-két elég égő momentuma, mint pl. amikor kiderült, hogy az önéletrajzomban elírtam két évszámot :DDDD de amúgy visszagondolva, magamhoz képest ügyes voltam. A dolog rossz része az ezt követő hétfői ultimátum volt, hogy felvesznek, de csak ha megígérem, hogy maradok egy évre. Ami iszonyatosan nagy dilemma, mert az eredeti terv az volt, hogy augusztusban hazamegyek – meglett volna szépen a kilenc hónapom, ami gyakorlatilag egy erasmus iskolaév, de közben azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy bizonytalan voltam az augusztusi határidőt illetően is.

Mindegy, most igent mondtam, de még mindig nem érzem, hogy a legjobb döntés volt: az előnyök között ott van, hogy egy évig tudom, hogy mi lesz velem, mennyi pénzből gazdálkodhatok, mit fogok csinálni… és wow, ugyanezek vannak a hátrányok között is. Hát nem nagyszerű, hogy ennyire bizonytalan és szerencsétlen vagyok, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok, és a legnagyobb problémám (miért nincs fix munkám?) megoldása lett a következő nagy problémám?

Egy csomót beszéltem erről most a barátaimmal: egyrészt nehéz, mert amennyire vágyom bizonyos keretekre, annyira félek is a kötöttségektől, miközben ha tényleg nem érzem jól magam, akkor semmi sem tart vissza attól, hogy felszálljak egy repülőgépre, és hazamenjek. Nem tudom, kicsit rossz szájízt hagy maga után az, hogy bizonyítani akartam magamnak, hogy vagány vagyok, meg bohém, és dobozolni egy évig hétfőtől péntekig se nem bohém, se nem vagány, még ha mindez Londonban történik is.

Illetve a másik, hogy pont akkor volt itt Niki, amikor ez az egész hercehurca zajlott – erre később még visszatérek, de az a lényeg, hogy ahányszor meglátogat valaki, akkor utána iszonyatos honvágyam lesz, és most is sajog a szívem. Egy évre igent mondtam Londonra, vagyis egy évig nincs Király utca péntekenként, meg panelban pácolódás nyáron, meg VOLT fesztivál, meg mittomén… igazából nem is kifejezetten Budapest hiányzik, hanem az érzés, hogy Budapesten otthon voltam, és ott voltak azok az emberek, akik mellett biztonságban éreztem magam.

De pl. amikor itt volt Niki, és a várost jártuk hétvégén megint megtalált ez a biztonság, szóval tudom, hogy ez nem hely-, hanem emberfüggő. És akkor vissza is térhetünk arra, hogy az hiányzik, hogy legyenek körülöttem olyan emberek, akikkel őszintén jól tudom magam érezni, viszont ez idő kérdése, plusz meg kellene találnom azt a közeget, amiben meg tudok ismerni új embereket.

Na, hát a munka kérdésről most ennyit, nyilván fogok még erről írni, ugyanakkor azért azt szögezzük le, hogy valahol azért büszke vagyok magamra: kijöttem, és megkérdőjelezhető angoltudással négy hónap után sikeresen végrehajtottam azt, amit akartam – felvetettem magam szerződéssel egy céghez.

 A másik, ami tök jó volt, hogy meglátogatott Niki, és szavakba foglalhatatlanul szuper volt. Már eleve az, hogy tudom, azért nála ez egy nagy anyagi áldozat volt tőle, és minden felmerülő nehézséget (hogy pl nem tudok kimenni elé az állomásra) tök megértően vett tudomásul.

Végre voltam kocsmázni Camdenben, voltunk a piacon, Shoreditchben, egyszerűen annyira tökéletes volt ez a pár nap, hogy innen azért nehéz volt visszatérni a hétköznapokba, végig is haldokoltam a következő pár napot.

(De megérte.)

Most egyelőre ennyi.