missmurder182

[missmurder182]

Egy édesanya álma

Felsorolni sem tudom, hogy mennyi mindent elvettél tőlem. Az önbecsülésem, a szabad akaratom, és végezetül a gyermekem. Talán ez a legutolsó tőrdöfésed volt a legfájóbb. Mindentől megfosztottál, pedig én egyszer nagyon szerettelek. Szerettelek, hiszen azt hittem, veled lehet jövőm. A rózsaszín köd felemelkedett és csak a csupasz valóság maradt utána. Rájöttem, semmi más célod nem volt velem csak az, hogy legyen egy utódod, a mi lányunk, akit nem óhajtasz megosztani velem. Az első években még nem mutattad ki a fogad fehérjét, de a válóper alatt megismerhettelek. A férfi, akinek éveket adtam az életemből, soha nem is létezett. Mikor még a feleséged voltam, ahelyett, hogy kölcsönösen segítettük és szerettük volna egymást, te inkább egyre jobban eltaszítottál magadtól. Csak addig voltam hasznos számodra, amíg főztem, mostam, takarítottam, és persze befogtam a szám. Mert soha nem viselted el a kritikát. Aztán kiderült, hogy a gerincsérvem miatt nem lehet már több gyerekem. Ez volt az a pont, amikor eldöntötted, mindent megteszel annak érdekében, hogy eltüntess a te, és a lányunk életéből. Édesanyáddal ellehetetlenítettetek. Tudatosan készültetek arra, hogy majd egy szép napom fellázadok, és beadom a válókeresetet. Szerettem volna rendbe hozni a dolgokat, de a folyamatos lelki terror, végül a folytonos fellökdösés arra késztetett, hogy ne tűrjek tovább. Nem bírtam több megaláztatást elviselni attól a férfitól, akinek örök hűséget fogadtam; attól, aki gyermeket adott nekem. Éveken át elhittem azt, hogy velem van a gond. Pszichológushoz jártam, mert azt mondtad, erre van szükségem. Te voltál a társam, feltétel nélkül bíztam benned, de te ezt a bizalmat darabjaira törted. Lassan jöttem rá, hogy miféle ember vagy, és akkor már késő volt. Ahelyett, hogy szépen megbeszéltük volna a dolgot, te folyton engem támadtál. A családod nyilvánvalóan hazug vádjai ellenem helytállónak bizonyultak a bíróságon. Hiába mondtam el, hogy számtalanszor fellöktél, nem érdekelt senkit. Mindig én láttam el őt, mégis te jobbnak bizonyultál. Miért? Na, erre a kérdésre sosem kaptam választ. Azért mert több pénzed volt? Jobb ügyvédet találtál, vagy ismerted a bírónőt? A végkifejleten már úgysem változtat. Megtettem mindent azért, hogy ez ne történhessen meg. Igazat mondtam, mert azt hittem elég lesz. Becsülettel vallottam, te is elmondhatod ugyanezt? Ha lennének érzéseid, talán tudnád, hogy az erkölcstelen hazugságaid mennyire bántóak és mennyire szégyenletesek voltak. Végig magad minősítetted! Felnyílt a szemem és megláthattam az igazi valód. Gonosz, szívtelen, gyomorforgató. Ez a te személyiséged. Azt még el bírom viselni, hogy engem nem szerettél soha, de ennyire nem szereted a lányod? Mindent megteszel azért, hogy elszakítsd az anyjától, akiért sír. Attól, akitől nem akar elbúcsúzni. Miféle szörnyeteg vagy te? Ha nekem már nem is, de neki számadással fogsz tartozni! Majd akkor is hazudsz valamit, mint általában. Hazudsz, mert az igazságot nem mered kimondani. Egy rossz anya nem küzd a gyermekéért körömszakadtáig! Egy rossz anya nem azzal a tudattal kel fel minden áldott nap, hogy a drága kincse, akit elvettek tőle, vajon mit csinál! Ha biztos lehetnék abban, hogy megfelelően a gondját viseled, hidd el, nem lenne ennyi kérdésem. Terrorban és félelemben tartod, mert neked addig jó, amíg nem mer mesélni. Vajon mit mesélne, ha lenne bátorsága? Vajon végig bírnám hallgatni könnyek nélkül, hogy milyen módon alázod meg napról napra? Bármennyire is próbálom megvédeni tőled, a saját apjától, nem bírom! A bíróság, a hazugságaid, a pénzed … De nem adom fel! Én veled ellentétben nem azért küzdök, hogy nekem legyen igazam, hanem azért, hogy a lányunk békében és boldogságban nőhessen fel! Ne kelljen félnie, ne legyen gyomorgörcse, ha haza kell jönnie hozzám. Mert tudd meg, nem akar hozzád hazamenni! Csak arra vágyom, hogy egy nap majd boldogan szoríthassam magamhoz, és azt mondhassam neki: Ne aggódj, kicsikém, sosem kell elválnunk!

[missmurder182]

Katherina

Katherina álmát hatalmas robaj szakította félbe. Mindenki felébredt rá a sátorban, és azonnal öltözködni kezdett. A nő sem tett másként, magára kapta nővérköpenyét, és belevágott az éjszakába. Kint fejetlenség uralkodott. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem sérült meg senki. A bomba a táborhoz közel csapódott be, de a németek célt tévesztettek. Katherina  reszketett, ha meghallotta ezt a hangot. Szinte mindig pusztulást jelentett. A téves riadalom után a többség visszafeküdt aludni. A pihenés nagy kincs volt, hiszen sosem tudhatták, mikor üt be a ménkű. A nő nem bírt elaludni. Eszébe jutottak a pár hónappal ezelőtt történt borzalmak, amiket át kellett élnie. Még emlékezett a bőr illatára, amit apja a cipészműhelyében megmunkált. Kislány korában sokat játszott ott. Feszülten figyelte, hogy készül egy cipő. Később már jobban érdekelték a tudományok, és az idegen nyelvek; angolul kifejezetten jól beszélt. Tanárnő szeretett volna lenni, de a politikai viszonyok megváltoztak; idővel teljesen ellehetetlenítették. Katherina német állampolgár volt, és zsidó. Mindig bízott abban, hogy ezek a változtatások, csak átmenetiek. A kristályéjszaka után, – szülei unszolására – elhagyta az országot, és az Egyesült Államokba költözött. Apja takarékos ember volt, ezért elég pénzt tudott adni neki ahhoz, hogy jobb élete legyen máshol. Akkor még nem tudta, hogy hatalmas hibát követ el azzal, ha otthagyja őket. Szülei viszont maradni akartak. Még mindig hallotta anyja hangját, amikor azt mondja, márpedig neki mennie kell. Ésszerűnek tűnt, de úgy érezte, akkor megfutamodik. Végül nem volt más választása. Soha többé nem találkoztak. Átszökött Franciaországba, ott pedig felszállt egy New Yorkba tartó hajóra. Az utazás alatt nem tudta kiverni fejéből idős szüleit, akik védtelenek voltak az emberi gonoszsággal szemben. New Yorkban telepedett le. Sok információ érkezett a háborúról az Újvilágba. Katherina átélt már sok mindent, ezért a többi amerikaival ellentétben elhitte, amit mondtak. Nem hibáztatta őket, amiért kételkednek a médiában, de rajta úrrá lett a rémület és a kétségbeesés, amikor meghallotta, mi történik Németországban. Nem sejthette még akkoriban, hogy a rasszizmus ilyen mértékben kiteljesedhet egy fejlett országban. Nem akarta elhinni, hogy állat módjára bánnak egy emberrel, csak azért, mert zsidó. Válaszolt a hadsereg felhívására, és elhatározta, ha máshogy nem is, tábori nővérként segíti a katonák ügyét. Közvetve ugyan, de megpróbálja megakadályozni a népirtást. Nem tagadhatta azt sem, hogy gyűlöletet érzett a vezér iránt. Tenni akart valamit. Tennie kellett. Szívesen fogadtak minden csatlakozási kérelmet és Katherina Franciaországba utazott az amerikai hadsereggel. A fronton megismert egy fiatal katonát, akivel hamar egymásba szerettek. A nő sok életet megmentett a háború alatt, viszont saját kedveséért nem tehetett semmit. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve, de nem adhatta fel. Annyi borzalmat látott, ezt mégsem tudta olyan könnyen kezelni. Nem volt őszinte az öröme, amikor bejelentették, hogy véget ér a II. világháború. Miután visszatért New Yorkba, furcsán érezte magát. Aggódott amiatt, hogy elkapott valamilyen fertőzést vagy betegséget, ezért kivizsgáltatta magát. Lakásában ült, amikor az orvosa visszaszólt neki, hogy gyermeket vár. Szerelmük mégsem ért véget a fronton,  közös gyermekükben élt tovább. Végül férjhez ment; három lánynak és egy fiúnak adott életet. Az unokák egy mindig jó kedélyű és kedves nagyit ismerhettek meg Katherina személyében, de ha valaki a szemébe nézett, láthatta a szomorúságot, mely sosem múlt el. Egy olyan asszony pillantott vissza, aki egykor elveszített mindent

[missmurder182]

A hóhér

Emily keze kicsit megremegett, miközben egy vászonszákba gyömöszölt pár ruhát és némi ételt. Napokkal ezelőtt elhatározta magát, és most már nem akart meghátrálni. Apja hóhér, ezért csak, szintén egy hóhér fiához mehetett hozzá. Tizenhat éves volt, és közeledett a megrendezett esküvő napja.  Mint minden lány, ő is királyfiról álmodott fehér lovon, de tudta, az élet nem így működik; legalábbis számára.  Kislány kora óta apja munkájának bélyegét viselte, ami miatt a többi, hasonló korú gyerek nem játszott vele. Keserű és magányos volt, egészen addig a napig, amíg az új hentes a városba nem költözött. A fia, Jonathan elkezdett legyeskedni körülötte, de Emily sokáig nem viszonozta a közeledését. A fiú apró figyelmességei azonban hamar megváltoztatták a róla alkotott képét. Ezután már Emily sem bánta a dolgot. Nem tudott beletörődni a sorsába, több akart lenni a hóhér lányánál. Esténként a fekete égboltot kémlelte és imádkozott egy jobb életért. Nem akart hóhér férjet, hogy aztán gyermekei is erre a sorsra jussanak. Többeket is zavart, hogy Jonathan nem törődik a társadalmi különbségekkel. Főként szüleik nem nézték jó szemmel a két fiatal románcát. A lány anyja azzal nyugtatta férjét, hogy hamarosan úgyis elköltözik és ezáltal megszakad a kapcsolat. Nem sejthették a tervüket. Emily zsinórral összehúzta a zsák száját és a hátára vette. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy kéz érintette meg, mielőtt kiléphetett volna. – Bármi történjék is, ne fordulj vissza! Én nem voltam ilyen bátor – az anyja hangja halk volt és akadozott, miközben próbálta visszanyelni a könnyeit. – Sajnálom, anyám!– szabadkozott. – Ne tedd! – lágyan megsimogatta gyermeke arcát, és búcsúzóul megölelte. A lány kilépett a házból. Április volt; a virágok bódító illata lengte be a kihalt utcát. A szíve egyre jobban zakatolt. Eszébe jutott öccse, akit hátra kellett hagynia. Az ő sorsa is eldőlt már a születésekor. Elveszi az egyik hóhér lányát és belőle is ítélet végrehajtó lesz. Legördült egy könnycsepp az arcán, de nem mehetett vissza érte. Lábaira, mintha ólomsúlyok nehezedtek volna. Közel, de mégis távol volt a cél. Halálosan rettegett az ismeretlentől. Az a szabadság, amire vágyott csak egy karnyújtásnyira volt tőle, ő mégis meginogni látszott. Hátranézett, de senki nem rohant utána, hogy visszavigye. Utoljára látta a családi házat, ahol, ha nem is volt mindig boldog, de otthonának nevezhette. Jonathan egy szebb jövőt ígért neki, de nem tudhatta, hogy ez mit tartogat számára. Hitt, mert hinni akart. Elhagyta a kis utcát, ahol gyermekként a pocsolyákban ugrált, lepkét fogott, vagy éppen békát kergetett. Azon az úton tanította a kis Joshuát járni. Fogta a kezét, miközben vezette, de ha elesett, gyorsan megnyugtatta, hogy az ijedségtől nehogy sírva fakadjon. Tényleg olyan rossz volt ez az élet? – fogalmazódott meg benne a gondolat. Aztán eszébe jutott jövendőbelije, aki már elkezdte űzni családi mesterségét. Összeszorult a gyomra. Felgyorsította lépteit. Már érezte az orgonaillatot, ami óhatatlanul áradt a megbeszélt találkahelyhez közeli bokrokból. A fogyó hold fénye sejtelmesen bevilágította a ligetet. Emily megérkezett, már nem volt visszaút. Vett egy mély lélegzetet és belépett az erdőbe. Jonathan egy fának támaszkodva várt rá. A fűben hevert a sötét színű vászonzsák, amibe a lányhoz hasonlóan útravalót pakolt magának. Kedvesen mosolygott Emilyre, aki ettől felbátorodott, és már szemernyi kétség sem maradt benne azt illetően, hogy helyesen cselekedett-e. Boldogan vetette bele magát a fiú karjaiba, aki szorosan átölelte és megcsókolta. Úgy érezte, valami elkezdődött. Új, talán ismeretlen, de reménykedett. Emily nem sejtette, hogy a fiú szájából hatodszor hangzott el ez az ígéret. Azt sem tudhatta, hogy soha  nem hagyja el a ligetet. Jonathan Smith sokkal inkább volt hóhér, mint a legtöbb szakmabeli.

[missmurder182]

A remény

I.

A tavasz első virágai kinyitották szirmaikat és illattal árasztották el az egész Földet. Előbújnak téli álmukból az állatok, tagadhatatlanul gyönyörűbbé válik minden. Évről évre újjászületik a világ. Ilyenkor pár pillanatra eltűnik a rossz és felébred a remény. A remény egy lánynak, aki már lemondott mindenről. Csinosan felöltözött, kisminkelte magát és sietett a délutáni találkozójára.Útközben ámulattal figyelte a csodákat, ami elé tárult. Az elmúlt időszakban megtanulta, hogy becsülnie kell mindent. Még ha csak egy méhe is az, ami épp rászáll egy virágra. Rájött, hogy bármerre is néz, talán olyat lát, amire többé nem lesz alkalma. Próbálta kiélvezni élete minden percét, ami még hátra volt belőle. Sosem lehetünk biztosak abban, mit hoz majd a sors, kinekmennyit szánt. Ez a gondolkodásmód régóta a részévé vált, mióta megtanult szenvedni. Blaire törékeny volt minden tekintetben. Mintha az egész lénye oltalomért könyörgött volna. Tudta, hogy a külcsiny elrejti majd rettentő titkát. Egy titkot, amit még magának sem mert bevallani. Sodródott azárral, de néha megállt egy kicsit és elgondolkodott:,,Mégis mi értelme?”Dante már várta az ezüst színű fémasztal mellett. Akaratlanul is egymásra mosolyogtak. Szokásos teázás, séta a parton. Majdnem minden napot így töltöttek és a lányra minden eltelt idő után egyre jobban nehezedett titkának súlya, de képtelen volt véget vetni a csodának, melyben hónapok óta része van. Ez a találkozás mégis más volt, mint a többi. A lépcsőház előtt álltak, de még a hatalmas tömbházak között is érezték a mámorító orgona illatot, ami óhatatlanul is megrészegített minden arra járót. Dante megcsókolta Blairet. Annyira őszinte és tiszta volt, hogy a lány térdei beleremegtek. Sosem érzett még ehhez hasonlót. Egy mosollyal nyugtázta a pillanatot. De legbelül azt kívánta, bár sosem ért volna véget.

– Miért nem jöttél előbb? – hangzott fel a sóhaj.

– Rengeteg időnk lesz még. – Dante gyengéden végigsimította a lány arcát.

– Igen. – mosolygott erőtlenül Blaire.

Miután megbeszélték a következő találkozót, a lány felment lakásába és belezuhant az ágyba. A legtöbben ilyenkor kábulatban figyelik a plafont és álmodnak. Blaire azonban sírt és a könnyei közel sem voltak örömteliek. Eszébe jutottak a séták, vagy amikor forró csokiztak a hóesésben. Minél szebb, annál fájóbb volt számára. Űr volt a szívében. Annyi dolog van, amit még nem próbált és talán már nem is fog, de a legrosszabb mégis az volt, hogy meg kell válnia Dantétól és már teljesen világossá vált számára mit éreznek egymás iránt. A titok, amire nem lehetett gondolni és szépen lassan kezdte felemészteni. Megjelent előtte Dante arca, ahogy közlik vele, ennyi volt. Vége lett, mielőtt elkezdődhetett volna. Behunyta a szemét és elaludt. Álom helyett azonban más várt rá.

Csupa fehérség volt minden körülötte. Kellemes illatok és egy meleg, ami elárasztotta egész lényét.

– Meghaltam!– vette tudomásul rémülten. – Dante...

Érezte a könnyeket, de a megnyugvás érzése sokkal erősebb volt annál, hogy sírni tudjon. Megpillantotta a fehér ajtót, ami a láthatatlan falakt mégis láthatóvá tette. Mikor kinyitotta, sokkal tompább volt minden. Emberek bolyongtak cél nélkül. Talán k is hasonló helyzetben vannak, gondolta. Talán ennyi a mennyországi lét, vagy nevezzük bárminek is. Hátulról valaki megfogta a vállát. Meglepetten fordult hátra.

– Egy angyal?– kérdezte.

– Igen.– válaszolta. Kérlek kövess! Együtt végignézzük az életed.

Blaire egy pillanatra megtorpant.

– Nem szeretném! – sóhajtott.

– Nem?! Ilyet még nem tapasztaltam.

Amíg az angyal csodálkozott, addig a lány végig pásztázta őt. Krémszínű lepelt viselt arany díszekkel. Épp olyan ragyogóak voltak, mint derékig érő, göndör, szőke haja. Az arca is gyönyörű volt. Mintha pontosan kimértek volna rajta mindent. Egy hibát sem vélt felfedezni rajta.

– Muszáj megnéznünk. – folytatta. – Ez az eljárás. Innen látom, hogy a jó vagy rossz cselekedeteid vannak többségben. Hidd el, neked is jót fog tenni, ha utoljára megnézed. Vagy nincs senki, akit viszont látnál?

– Megszakadna a szívem.

II.

Megálltak egy fényes, már-már szikrázó ajtó előtt. Ahogy figyelte, kirajzolódott előtte egy régi, iskolai jelenet. Blaire ült a padban és a jegyzeteit bújta. Tizenöt éves lehetett, de külseje nem sokban változott az évek során. Szokványos napnak tűnt ez is, mint a többi, vagy mint egy átlagos fiatal lány élete. Megcsörrent a telefon. Blaire félve nyúlt érte és a rémület akkor teljesedett ki, amikor meglátta a hívószámot. Hirtelen kinyomta és próbált az órára koncentrálni, de nehezebben ment, mint gondolta. Rettegett attól, ami várt rá. Minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát, de mikor legördült két könnycsepp az arcán, tudta, hogy nem fog menni. Ebben a szituációban képtelen volt bármire is. A félelem megfagyasztotta a lelkét. Iskola után visszahívta a számot. Egy szót kellett hallania és már ki is csúszott a telefon a kezéből. Mobilja atomjaira hullt, de nem érdekelte, csak haladt tovább. Az elején még vigasztalhatatlan volt, de hamar erőt vett magán. Kénytelen volt erős maradni, hisz minden megváltozott. Esténként, mikor elment a fürdőszoba előtt, hallotta anyját zokogni. Az apja is teljesen összetört. Blaire mindig látta a kétségbeesést és tehetetlenséget, amikor a szemébe nézett. Blaire reményteli reményteli lány volt: jó tanuló, jó sportoló, kitartó és végtelenül kedves. Nagy jövő állhatott volna előtte... Még az érettségi előtt otthagyta a középiskolát és modellnek állt. Szülei ellenezték, de Blaire nem volt hajlandó tovább hazudni a barátainak. Egyszerűen nem bírta tovább már. A fotózás valamelyest boldoggá tette és elfelejtette arra a pár órára a problémáit. A kezelés egyébként is drága volt, jól jött a plusz pénz. 18 éves korában elköltözött a családi házból. Nem akarta látni, ahogy a szüleit egyre jobban felemészti a betegsége. Két éve modellkedett és elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy a saját lábára tudjon állni. Mivel a kezelések és a műtétek nem hoztak eredményt, abba hagyta őket. Próbálta minél jobban kiélvezni az életet. Gondolataiból az angyal szavai zökkentették ki.

– Szomorú. Sajnálom!

– Ez az eljárás, nem igaz? – válaszolta ridegen.

A következő képek műtéteket mutattak és egyéb orvosi beavatkozásokat, de ezeket is ugyanoly rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy az előbbit. Kicsit később megjelent Dante. Blaire piros ruháját viselte, barna haja pedig lágyan követte őt a hatalmas szélben. A vihar dacára szemét mégis napszemüveg takarta. Méltóságteljes kecsességében nagy szerepe volt a piros magassarkú cipőnek. A betegség legapróbb jelei sem látszottak a tökéletességétől. Tipikus new york-i cosmo lány volt. Elegancia vegyült a divattal. Besétált a sajátos alakú, hatalmas üvegépületbe és a fotózásra sietett, amikor megérintették a karját. Mikor hátrafordult Dante állt mögötte. Lassan levette a napszemüveget és eleresztett egy szolid mosolyt. Ahogy a kék szempár találkozott egy zölddel, hirtelen még azt is elfelejtette, hogy mi történt egy perccel ezelőtt.

– A kávézóban felejtette a táskáját. Alig értem utol.

Blaire már régóta feladta az ismerkedésre való törekvéseit. Barátaitól eltávolodott és megpróbált mindenkitől távolságot tartani. Mindig abban a hitben ringatta magát, hogy magányosan is boldog. Mivel el akarta hinni, éppen ezért el is hitte. Most, hogy találkozott Dante-val valami megmozdult benne. Kikapta a fiú kezéből a táskát és beszaladt az épületbe. A fotózás alatt folton a fiú döbbent tekintetére gondolt, mikor kitépte a kezéből a táskát és elviharzott. Elhatározta, hogy nem adja fel az elveit. Blaire soha többé nem járt abban a kávézóban.

*

– A sors mindent eldönt helyetted is, és azon a döntésen nem tudsz változtatni.

– Igen, most már én is tudom. A sors jól kibabrált velem.

– De elhozta neked a fiút és igazán boldoggá tett.

– Boldoggá? – kacagott fel keserűen a lány. –  Inkább egy helyett két embert tett boldogtalanná. Mit gondolsz, kedves angyal, mit fog érezni Dante, ha megtudja, hogy meghaltam és még be is csaptam?

– Egy halottnak könnyebben megbocsátanak. Folytassuk!

*

Blaire egy galéria megnyitóján látta magát. Egyedül ácsorgott egy festmény előtt és néha-néha beleivott a poharába. Bájosan mosolygott minden beszélgető társaságra, akik mellett elhaladt. Egyszer csak megpillantott egy festményt. Nem akart hinni a szemének. „A piros ruhás lány” volt a kép címe, amiről saját maga köszönt vissza. Önkéntelenül is leejtette a pezsgős poharat, amire mindenki felfigyelt. Egy pincér azonnal odasietett, hogy összeszedje a szilánkokat.

– Elnézést!

– Semmi baj, kisasszony! Csak vigyázzon, nehogy belelépjen!

Roppant kellemetlenül érezte magát. Már arra készült, hogy elmegy, amikor meglátta maga előtt a művészt.

– Dante Baker. – nyújtotta a lány felé a kezét.

– Blaire. Blaire Willis.

– Akkor Blaire, azt hiszem átkeresztelhetjük „A piros ruhás lány”-t. – nevetett a fiú.

*

– Ezután már nem futottál előle, ha jól sejtem.

– Melyik nő tudna ellenállni ennek? Megfestett, pedig még csak nem is ismert. Egyébként is, először úgy rohantam el tőle, mintha legalább tolvaj lenne.

– Pont annyira elvarázsoltad őt, mint ahogy ő téged. – Mosolygott az angyal.

– Mintha saját magam másik felét találtam volna meg benne.

– Mert ő az, aki neked rendeltetett.

*

Egy elegáns étteremben ültek egymással szemben. Blaire nagyon izgult. Dante elbűvölő fiúnak bizonyult. Nem is értette miért fogadta el a meghívást. Zavartan kortyolt a vizébe és várta, hogy a fiú beszéljen. Dante épp olyan zavarban volt, mint ő. Végül mégis Blaire törte meg a csendet.

– Szóval lefestettél.

– Minden szépet le kell festenem, amit meglátok.

– Pedig elég udvariatlan voltam veled.

– Ugyan, ne szabadkozz! Biztos siettél. Arra gondolni sem merek, hogy tőlem ijedtél meg.

– Szó sincs erről, csak tudod nehezen alakítok ki kapcsolatokat egy ideje. Miután a saját szüleimben csalódnom kellett, nehezen bízom az emberekben.

– Remélem nekem azért adsz egy esélyt, hogy bizonyíthassak.

– Hosszú idő óta neked adtam először.

*

– Az első szerelem?

– Az első és az utolsó.

*

A fák levelei kezdték megadni magukat az ősz nyomásának. Csak a fenyők magasodtak büszkén, zölden a barna, sárga és piros levelű fák között. A nyári forróságot felváltotta a hűvösebb őszi szellő, amely minden egyes nappal több és több falevelet kényszerített a talajra. Blaire és Dante a színesebbnél színesebb avarban sétáltak. A lány ösztönösen a fiúba karolt. Kellemes meleg októberi nap volt. Letelepedtek a legközelebbi padra. Dante megfogta a lány kezét, Blaire pedig meglepetten nézett fel rá.

–Nem haragudj, nem akartam tolakodó lenni.

Elhúzta a lánytól a kezét, de ő utána nyúlt.

–Nem, semmi baj. – Nyugtatta.

Nem olyan vagy, mint a többi lány, akivel eddig találkoztam. Félek, hogy a rámenősségemmel elrontok valamit és soha nem látlak.

–Nehezen tudnám megállni, hogy ne beszéljek veled. Az éltem részévé váltál, és lehet, hogy csak két hónapja ismerlek, de soha senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz.

–Remélem én leszek az utolsó, aki a legközelebb kerül hozzád.

Blaire felsóhajtott.

–Az könnyen meglehet.

*

Az óceán hullámai lágyan csapkodták a köveket. Blaire egy part menti sziklán ült. Fehér ruháját zászlóként lobogtatta a szél.

–Biztos, hogy nem fázol? – kérdezte tőle Dante.

–Jaj, ne aggódj már annyira értem. Ha lefested a testem, megígérem, hogy felveszek egy kabátot.

–Jól van. Igyekszem!

–Csak el ne rontsd! Szomorú leszek, ha elfecséreltük volna az időnket.

–Bízz bennem, Berry!

–Ha nem bíznék, akkor nem állnék modellt neked a szélben. – Nevetett Blaire.

–Határozottan jobban mutat így az óceán, hogy mellette ülsz.

–Mindig csak bókolsz! Még a végén azt fogom feltételezni, hogy el akarsz csábítani. Vagy minden

nőnek ilyen szépeket mondasz?

–Csak az ilyen gyönyörűeknek.

–Ugyan, kérlek! Már nem hiszek neked!

–Pedig jobban tennéd, ha elhinnéd! Na gyere, meghívlak egy kávéra. Mára végeztünk!

*

Blaire és a fiú leültek a kanapéra. A lány kibújt a magassarkú cipőiből és a földre dobta őket. Dante kivette a jégből a pezsgőt és mindkettőjük poharát teletöltötte. Blaire feltette a lábait a kanapéra, kényelembe helyezte magát. Rutinosan elvette a poharat Dante-tól és belekortyolt.

–Fárasztó nap volt a mai, művész úr.

–Minden kiállítás ilyen, ha részt veszel a szervezésben is. Csodájára jártak a képednek.

–Az érdem a tiéd, hiszen te festetted. – Kacagott a lány.

–Nem lett volna ekkora sikere, ha csak az óceánt festem le.

–Még szerencse, hogy befejezted a havazás előtt. Halálra fagytam volna a sziklán.

Távolról tapsolás hallatszott. Mindketten felkapták rá a fejüket és az ajtó felé néztek. Egy szőke, félhosszú hajú lány lépett be a terembe.

–Bravó!

–Angela!

–Angela? – Értetlenkedett Blaire.

–Igen, bár régen még Angie-nek hívtál. 4 hónapja nem hallottam rólad és nem válaszoltál az üzeneteimre sem. Gondolom Hamupipőke az oka. - Mutatott gúnyosan Blaire-re.

–Angela, kérlek, ezt már megbeszéltük!

–Nem, nem igaz! Hagyták egy üzenetet, hogy sajnálod, de ez nem fog működni.

–Figyelj! Tudom, hogy rosszul időzítettem a dolgokat, de meg kell értened. Nem voltunk szerelmesek egymásba és találkoztam Blaire-rel.

–Blaire, kedvesem – fordult most a lány felé. – csak azért mondom neked most ezt, hogy ne járj úgy, mint én. Mihelyst megkapta, amit akar, el fog dobni téged, ahogy velem is tette. Ne hidd, hogy különleges vagy! Nem akar tőled semmi mást.

–Azt hiszem jobb lesz, ha én most megyek.

Blaire a kezébe vette a cipőit és elhagyta a galériát.

*

–Hittél a lánynak?

–Őszintén? Nem. Nem vagyok beképzelt, nem gondoltam magam különlegesnek, de Dante-t igen. Hiába volt az a közjáték, ismerem őt és ismertem már akkor is. A vacsora után minden napot együtt töltöttünk, kivétel nélkül. Angela nem az a lány volt,aki hozzá való lenne. Tudtam, hogy én több vagyok neki, mint az a másik. Soha nem bántott volna meg szándékosan. Mint ahogy te is mondtad, ő az aki nekem rendeltetett.

*

Este volt már, mikor Blaire az ablakban ücsörögve figyelte, ahogy a hópelyhek fehérré színezik New York zsúfolt utcáit. Későre járt már, de még nem volt kedve ágyba bújni. Három napja nem találkozott Dante-val. Kikapcsolta a mobilját és nem mozdult ki a lakásból. Nem arról volt szó, hogy ne bízott volna Dante-ban, csupán egy kis egyedüllétre vágyott. Kopogtatás hallatszott. Blaire letéve a bögréjét az asztalra az ajtóhoz sietett. Dante-ra számított, de legnagyobb meglepetésére az apja állt előtte.

–Kicsim, beszélnünk kell!

*

Blaire apjába karolva sétált a temető felé. Szemét a sok sírás vörössé tette. A szertartást kibírta sírás nélkül. Sosem gondolta volna, hogy túléli az anyját. Immáron a betegsége megölt egy ember, és az nem ő volt.

*

–Nem a te hibád! – Vigasztalta az angyal.

–Már hogyne lenne az én hibám? Miután megtudta, hogy beteg vagyok teljesen magába roskadt.

Antidepresszánsokat írt fel neki az orvos. Aztán mikor már annak a hatása is kevés volt neki, elkezdett inni. Végül a gyógyszer és az ital végzett vele.

– Pontosan az utóbbiak okozták a halálát,nem te.

– Normális családunk volt azelőtt. Apán építészként dolgozott, anyám pedig egy óvodában volt óvodapedagógus. Természetesen anyám nem sokkal utána felmondott. Amúgy is eltanácsolták vol­na az idegösszeomlása után. A Harvardra készültem. Fogalmam sincs mit tanultam volna, de lett volna időm rajta gondolkodni.

–Más még ennyit sem kap.

*

–Blaire egy kávézóban ült. Minden újonnan érkezőre felkapta a fejét. Késik. Dante-ra nem volt jel­lemző, hogy késsen. Valami bajnak kellett történnie. Több mint egy hete nem találkozta már. Blaire-nek annyi volt ez, mint másnak évek. El sem akarta hinni, hogy ennyi időt elfecsérelt nélküle. Las­san megérkezett Dante. Fess volt, mint mindig, bár most egy kicsit bizonytalanul lépett az asztal­hoz.

–Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak!

–Ugyan, ráérek!

–Had magyarázzam meg azt, ami történt!

–Nincs rá szükség! Ismerlek, Dante. Különben is, minden idődet velem töltötted. Nem lehetsz olyan csélcsap.

–Tudod, mi a különbség közted és Angie között?

–Áh, most már Angie, mi?

–Kérlek!

–Jó, rendben, hallgatok!

–Most már eltűnt a varázs. Talán legközelebb.

Blaire sértődötten összekulcsolta maga előtt a karjait.

–Csak aztán nehogy megint „legközelebb” legyen belőle.

–A mosoly sokkal jobban áll, mint ez az erőltetett sértődöttség.

*

–Nem volt még elég, angyal? Tényleg azt akarod, hogy elsírjam magam? Láthatod már, hogy jó voltam és fejezzük be ezt a tragédiát.

–Itt nem tudsz sírni. Tudod nagyon közel van a Mennyország. Annyi boldogsággal tölt el a jelenléte, hogy képtelen vagy rá.

–Pedig már érzem a könnyeket a torkomban.

–Hidd el, nem fogsz sírni!

*

–Miért akartál velem egy jégpályán találkozni,

–Nem egyértelmű, Berry? Korcsolyázni fogunk!

–Kizárt dolog, Dante.

–Nem szeretsz korcsolyázni?

–Nem igazán. Apu régen - még mikor kislány koromban - , erőltette, de én sosem voltam oda ezért a sportért. A telet sem szeretem.

–Jó, akkor ne korcsolyázzunk, de ha már itt vagyunk sétáljunk egyet.

–Benne vagyok!

A jégpálya melletti büfénél ültek le egy asztalhoz. Pár perccel később eleredt a hó. Blaire figyelte, ahogy a forrócsokijában elolvadnak a hópelyhek.

–Jobb lesz, ha indulunk, mert csuromvizesek leszünk.

–Ne légy már ilyen kényes, Dante. Csak még egy kicsit üljünk itt ketten, kérlek.

*

–Ritka az ilyen őszinte szerelem.

–Még ha ritka is, beteljesületlen marad.

–Neked már nem kell aggódnod a sorsod felől. Az örök boldogság vár rád.

–Odaadnám azt az örök boldogságot azért, hogy elbúcsúzhassak tőle.

–Ha az utunk végére értünk, megmutatom neked.

–Nem mondhatok el neki úgy semmit. Nem igazi búcsú lenne.

–Lásd milyen nagylelkű vagyok, elbúcsúzhatsz tőle az álmában. Teljes tudatában lesz önmagának, de testi valóban már nem találkozhattok. Hunyd le a szemed, Blaire.

*

–Blaire? Blaire! – kiáltott Dante.

Az óceán partján álltak. Forrón sütött a nap, szinte már égette a homok a lábukat. Blaire-nek fogal­ma sem volt hol vannak. A lány elkezdett futni a fiú felé, aki szintén felgyorsította a lépteit. Végül Blaire Dante karjaiba omlott és szorosan átölelte. Egy percet sem habozott, szájon csókolta a fiút. Olyan erősen szorította, hogy szinte nem kaptak levegőt, de egy pillanatra sem eresztette.

–Berry, kedvesem, megfulladunk! Nyugodj meg, kérlek! Van időnk.

–Hát épp ez az, hogy nincs. Üljünk le és elmondok mindent.

Leültek egy pálmafa tövébe. Blaire szorosan Dante-hoz újt.

–Sajnálom, hogy nem mondtam el mindent magamról.

–Mégis miről beszélsz?

–Beteg vagyok. 15 éves koromban diagnosztizálták nálam először. Jártam kezelésre, szedtem gyógyszereket, de hiába. Nem segített rajtam semmi. Évek óta nem szedtem gyógyszert, és nem já­rok kezelésre sem. Éltem az életem. Féltem elmondani az igazat. Önző voltam, mert hagytam, hogy szeress, amikor tudtam, hogy meg fogok halni egyszer. Ez a nap ma jött el. Az álmodban vagyunk és én jelenleg holtan fekszem a lakásomban.

–Ez nagyon rossz tréfa, Blaire!

–Bárcsak az lenne! Emlékszel, amikor szerelmet vallottál nekem és én elrohantam? Hát ezért volt, mert akkor döbbentem rá, hogy túl messzire mentem. Az egy dolog, hogy én boldog vagyok, de abba nem gondoltam bele, hogy mennyire szomorú leszel, ha elmegyek. Nem akartam fájdalmat okozni, csak annyit szenvedtem már, mióta megtudtam, hogy beteg vagyok. Egyszer  végre boldog akartam lenni. Még ha csak hét hónapra is. Őszintén sajnálom. – Blaire halk suttogást hallott a fejé­ben: ,,Itt az idő!”. – Mennem kell!

–Nem, nem mehetsz! Nem hagyhatsz itt, Blaire! Könyörgöm ne menj el! Szeretlek, Blaire!

–Én is szeretlek, Dante!

*

–Köszönöm, angyal! – zokogott Blaire. – Megtehettem azt,  amit sosem tudtam és elmondhattam neki mindent, amit érzek. Kérlek most már küldj el a Mennyországba., had maradjon abba ez az égető kín, ami a szívemben érzek. Nem akarok tovább szenvedni! Elég volt!

–Azt mondtad, hogy feladnád az örök boldogságot, hogy elbúcsúzhass! Nem küldhetlek a Mennyekbe.

–Akkor folytassuk a visszatekintést. Mutasd a múltam!

–Az utunk véget ért, Blaire. Ég veled!

III.

Dante amint kinyitotta a szemét felöltözött, felkapta a kulcsait és elrohant. Blaire lakása előtt találta magát. Elővette a kulcsokat, amit a lánytól kapott és felrohant a második emeletre. Idegességében egyszer kiejtette a kulcsokat, mire ki tudta nyitni az ajtót. Blaire ott feküdt az ágyban, a szeme csuk­va volt és Dante nem látta, hogy emelkedne a mellkasa. Odarohant a lányhoz és amikor megérintet­te a bőrét, már tudta, hogy nem csak álom volt. Blaire tényleg elbúcsúzott tőle akkor a pálma alatt.

[missmurder182]

Szerelem

A férfi remegő kezeit mosta a sötét fürdőszobában, de még onnan is érezte a vér szagát. Ez nem lehet! Ez nem történhetett meg velem! De hiába is akarta becsapni magát, tudta mi vár rá, ha kimegy. Nekitámaszkodott a mosdókagylónak és próbált erőt venni magán. A résnyire nyílt ajtót kilökte. A fémes bűz még erősebb volt. Teljesen beléivódott. Tagadhatatlan a tény, amit mi sem igazolhatott volna jobban,mint a holtest, ami a fehér szőnyegen feküdt. Világoskék kosztümfelsőrészét majdnem egészében elborította a vörös folt. Sötétszőke haja kuszán terült el a földön. -Jane!- mondta ki hangosan.-Mit tettem veled? Magán érezte a tekintetét. Üres és üveges, de figyelte őt. Vádolta A tette ólomként nehézkedett rá. A vállairól kúszott le egészen a gyomráig. Mozdulni sem bírt. Körülnézett de eszébe jutott, hogy az ablaka egy téglafalra nyílik. Csak én tudom, hogy ez a gyönyörű nő, akit még most is szeretek, itt hever holtan. Csak én tudom mit tettem. Bénultságából feleszmélve ösztönösen takarítani kezdte a nyomokat. Férfi létére elég felszerelt konyhával rendelkezett. Kinyitotta a mosogató alatti szekrényt és elővett egy bárdot, majd a mellette lévőből egy csontvágót. Még mindig remegett a keze. Először le kellett tennie a szerszámokat. Mikorra már erőt vett magán elkapta a hányinger. Nem fáradt azzal, hogy kiszaladjon a fürdőszobába, csak a csap fölé hajolt. Túl sokáig öklendezett, ahhoz képest, hogy szinte semmit nem ettek. Az ingujjával megtörölte a száját és újra az asztalhoz lépett. Jobb kezébe vette a bárdot, bal kezébe pedig a csontvágót. Nem volt mit tenni, meg kellett csinálni. Nem volt képes megtenni, még pár óráig nem.

*

Fájón tördelte a csontokat, miközben régi emlékeket idézett fel. Eszébe jutott, mikor először meglátta a tanáriban. Milyen kedves szeme volt. Sosem volt múltunk, se jövőnk. Mindig a jelenben éltünk, hisz mást nem is tehettünk. Egyszerűen fogalmam sincs mi történt, vagy, hogy miért szúrtam át a mellkasát. A vacsora nyomai ott árulkodtak az asztalon. Egy nagy hús, amiből hiányzott két szelet és az a bizonyos kés, ami véresen hevert a szőnyegen. Most vette csak észre a csata hevében földre esett tányért, körülötte hússal és zöldségekkel. Egy üvegpohár törött darabjai is ott hevertek az ételmaradék között. Először ezt takarította fel. Felsöpörte egy lapátra és kidobta. A kuka mellől előhúzott egy fekete hengert, amiről szemeteszsákot szakított le. Most szerencsésnek bizonyult az a szokása, hogy mindig nagyobb és erősebb zsákot vesz, mit szükség lenne rá. A darabokat a szemeteszsákba tette. Hanyagul dobálta őket. Ez már nem Jane, csak egy test. Nem az ő teste. Egy régi bőrborítású bőröndöt vett elő. Nem tudta mikor használta utoljára. Mikor kinyitotta dohos szag csapta meg az orrát. .Felemelte a maradványokat és a bőröndbe tette. Miközben sétált le a negyedikről kavarogtak a benne a gondolatok. Ha elkapnak, akkor megmondom az igazat. Igen, gyilkos vagyok! Megkérdezik miért tettem? Nem tudom! Százszor is nem tudom! Egy ajtón kikukucskáló fej törte meg a csendet és a gondolatait. -Mrs. Wheeler! - Komor arcára mosolyt erőltetett. Az öreg hölgy fakó piros fodros sapkában és rózsaszín hálóingben szélesebbre tárta az ajtót. -Nocsak, utazásra készül ekkora táskával? -Én... én nem. Kölcsönbe viszem. Egy barátnak – tette hozzá. -Elég késő van, Mr. Adams. Vigyázzon odakint! Veszélye ez a város. -Úgy lesz, asszonyom!

*

Bekanyarodott a folyó melletti parkos részhez. Nem szállt ki egyből az autóból. Hajnali 1 óra lehetett, amikor elcsendesedett minden. Elritkultak az autók, csak egy-egy haladt el az úton. Felnyitotta a csomagtartót és kivette a bőröndöt. Kis séta után közvetlenül a folyó melletti kövekre tette a csomagot, kinyitotta és amilyen gyorsan csak tudta a vízbe dobta. Megvárta, amíg a zsák bugyborékolva elmerül.

Fel kéne hívni a férjét? Szólnom kellene a rendőrségnek? Nem, nem! De több volt benne a szabadság utáni vágy.

*

Becsukta maga mögött a bejárati ajtót és a földre csúszott. Térdeit felhúzta, arcát pedig tenyerébe fektette. Dühöt és fájdalmat érzett, amitől nem kapott levegőt. Majd minden bánat kört belőle. Hangosan felzokogott.  Sokáig várta a megváltást, hogy majd egy nap bekopognak hozzá és láncra verve viszik a siralomházba. Az a nap viszont nem érkezett el. Senki nem tudta, hogy létezik, vagy hogy embert ölt. Megölte az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett. A miértjére még évek múltán sem jött rá. Túl sok benne a büszkeség ahhoz, hogy feladja magát, de rosszabb büntetést el sem tud képzelni annál, amit megél nap, mint nap. Szabad ugyan, viszont a bűntudat évek óta börtönbe zárta. Ez a börtön pedig olyan, ahonnan sosem bír szabadulni.

[missmurder182]

Hunter

Vadászni indult, ahogy hetente egyszer szokott. Inkább a kényszer, mint az élvezett miatt. Felöltözött a legátlagosabb ruhába, hogy ne tűnjön ki a tömegből. Szombat este volt, az utcán nyüzsögtek az emberek, de nem ez volt az ő vadászterülete. Erejével senki sem tudta volna felvenni a versenyt, azonban a figyelmet nem hívhatta fel magára. Utálta ezeket a napokat. Tudta, hogy rossz, amit tesz, de kénytelen volt az életben maradásért. Aznap, mikor azzá vált, ami,még nem is sejtette mi vár rá. A felesége halott volt, szeretője pedig távol tőle. Szomorúsága, melyet a veszteség miatt érzett csak fokozta a rosszullétét. Napokig feküdt, sápadt volt és szédült. Aztán erőt vett magán és elindult a birtokon. Felsétált a szőlőkert széléig. Még csak apró zöld bogyók voltak a sötétlila fürtök helyett. Amíg a szem ellát, minden az övé volt. Már indult a ház felé, amikor meghallotta a kiáltásokat. Lesietett az erdei úton és meglátta a férfit. Nyílvessző találta el és már csak perceken múlt az élete. A sebből csak egy csonk állt ki. A tollas vég a sérült lábán hevert.

Biztos megpróbálta kihúzni, de az lehetetlen volt.

A nyíl hegyes vége mélyen a belei közé fúródott. Nem tehetett semmit. Megnyugtató dolgokat kezdett mesélni, de éppen hogy belekezdett. Kihúzta a vesszőt az élettelen testből. Vér buggyant ki a sebből. Akkor tudta meg mi lett belőle. Meglepően sokáig kóborolt, mire megtaláltam a megfelelő személyt. Kicsit ittasan, dülöngélve sétált be egy keskeny közbe, ami a következő utcába vezette volna. Messziről érezte az olcsó whisky szagát, ami teljesen körbelengte, egy kevés jázmin illattal fűszerezve. Hosszú világosbarna haját enyhén eláztatta az aznapi forróság. Alakja tökéletesnek látszott abba a fekete testre simuló ruhában, amit viselt.  Bár a magassarkú rossz ötlet volt, ha ivást tervezett estére. A felesége jutott eszébe róla. Ha nem tudta volna, hogy ő már évszázadokkal ezelőtt meghalt, azt is hihette volna, hogy  az. Leugrott a közbe, pont mögé.  Nem szereti az alkoholos vért, de hétvégére általában csak ez jutott. Percekig figyelte, ahogy próbálja tartani az egyensúlyát, de csak egyik faltól a másikig dőlt. Az emberek a tolvajoktól, bűnözőktől, gyilkosoktól féltek leginkább, de nem is sejthették, hogy az igazi veszélyt ő jelenti. A lány hátrafordult és üveges tekintetével a szemébe nézett. Sem az arc, sem pedig a szempár színe nem egyezett a halott feleségéjével. Mosolygott. Eddig, mikor ez történt az áldozatot a rémület kerítette halalmába és felébredt benne az élni akarás, de most nem ez volt a helyzet. Vagy a naivitásának volt köszönhető, vagy tényleg annyira részeg, hogy nem bírja felfogni a helyzetet. Átkarolta és az ölébe  vette. Amíg a házához értek a lány elaludt. Letette az ágyamra. Örült, hogy eszméletlen, mert így nem kell éreznie a fájdalmat. Már évekkel ezelőtt megfogadta, hogy nem válogat. Az első megfelelő lesz az áldozat. Leült mellé az ágyra és eltűrte a haját. Hallotta a szíve dobogását, a vér lüktetését. Elhomályosult a látása, zúgott a füle. Most már ő sem akart mást. Aztán az elméjében felhangzott egy kacaj. Nem volt benne semmi emberi, csak gonosz.

[missmurder182]

Szomorú hercegnő

2010. április 12.

Amy Brown vagyok, és ez az első naplóbejegyzésem. Szükségtelennek tartottam naplót vezetni, idáig... Segít kiírni magamból a fájdalmat. Hogy miért is kezdtem el írni? 18 évig az életem tökéle­tes volt, már-már idilli. Egyik ismerősömmel beszélgettünk arról, hogy ha sokáig jót kapok, a sors majd benyújtja a számlát. Nem igazán hittem neki, nem akartam ebben hinni, de aztán a saját bőrö­mön tapasztalom azóta is. Három év telt el, viszont a tartozást úgy tűnik még mindig nem rendez­tem, pedig más ember lettem. A szenvedés megváltoztatott. Jobban viszonyulok másokhoz is. „Jó tett helyében jót várj” tartja a mondás, de én valahogy ezt nem érzem. Mindig próbálok helyesen cselekedni, de csak kínt kapok cserébe. Igazságos ez vajon? Elhiszem, hogy a gondtalan életért is meg kell fizetnem az árat, de mégis meddig? Keskeny a határ a téboly és a kitartás között és fogal­mam sincs melyik oldal felé dőlök jelenleg. Erős akarok maradni, viszont kezd fogyni belőlem az élni akarás. Miért kell egy embernek ennyit szenvednie? Nap, mint nap... Sosem gondoltam volna, hogy fájni tud az élet.

2010. április 16.

Azért élünk, hogy boldoggá tegyünk másokat és magunkat is. Ebben az ész néha akadályozó ténye­ző. Sokszor elgondolkodtam már rajta milyen jó is lenne butának lenni. Teremtenének nekem egy világot, ami csupa hazugság ugyan, de boldog lennék benne. Mások irányítanák az életem és nekem döntenem sem kéne, csak élni. A szabad akaratom egy átok. Túl okos és makacs vagyok mindehhez, hogy hagyjam. Miért csak az érezheti teljesen szabadnak magát, akit megvezetnek? A kapcsolatok is így működnek. Mindig van egy fél, aki dominál, a másiknak pedig be kell hódolnia. De vajon mi határozza meg, hogy ki irányít? Egyértelműen én vagyok az alárendelt fél, csak én ezt tudom is. Nem tehetek mást, és ez a legborzasztóbb.

2010. április 20.

Sajnos már abban a társadalomban élünk, ahol normális másokat eltiporni saját céljainkért. Na­gyobb profit, felhőtlenebb élet, vágy és még sorolhatnám. Azt hiszem ez mind a kapitalizmusnak róható fel. Tény, hogy ez a legeredményesebb gazdálkodási forma, de óhatatlanul megmérgezte az emberek elméjét ez a profitorientált világ. De ez az emberek hibája is... Nem velünk született termé­szet az önzés. Persze mindenki az valamilyen szinten, csak kérdés az, hogy mégis felül tud-e emel­kedni rajta, ha a helyzet úgy kívánja. Fontosabbá válhat-e valaki önmagánál? A választ mindenkinek magának kell meglelnie. Van egy mondás: „Jobb adni, mint kapni!” Egyáltalán nem butaság, csak az emberek esélyt sem adnak maguknak, hogy bebizonyíthassák: tényleg így van. Gondolkodásmó­di hibákban ered a probléma és manapság minden ezt sulykolja belénk. Ott van a média. Megnézek egy híradót és mást sem látok, mint a szörnyűségeket. Nyilván egy örömteli dolognak kevesebb a hírértéke, mint mondjuk egy természeti katasztrófának, de ezt látjuk... Hol maradnak azok a ripor­tok, amik jó hatással vannak ránk? Miért csak arról kell tudomást szerezünk, hogy hogyan lehet öl­ni, hogy öltek, hogy raboltak stb.? Mindenki ezt látja, ezt tartja lassan már normálisnak, pedig egy­általán nem az. Nem lehet az! Az emberek magukat taszítják a diktatúrába, melyet a demokrácia leple alá rejtenek. Engem ez a kor jobban emlékeztet a középkorra, mint egy modern kultúrára, csak most nem az egyház irányít minket, hanem a média, illetve a felsőbb vezetők, akik elhitetik velünk, amit akarnak. Vagy nincs szabad akartuk, vagy már beletörődtek az élet rendjébe. Élnek, dolgoznak valakinek és meghalnak. Legfontosabb erény a tisztesség, abból mégsem lehet gyarapodni. Mindenki vágyik egy jobb életre, még a gazdagok is. Hiába, a pénz nem minden. Lehet, hogy bármit megkaphatnak, a szeretet és egyéb emberekhez tartozó dolgok értelmét vesztik. Azt hiszik mindent meg lehet vásárolni és valljuk be, így van!

2010. május 7.

Sok filmben tüntetik fel a családot, mint a tökéletességet. Anya, apa és gyerekek. A szülők feláldoz­zák szabadidejüket, álmaikat és vágyaikat gyerekeik miatt. Dolgoznak, gyereket nevelnek, meghal­nak, pont. Meglepő, hogy egyre kevesebben vállalnak gyereket? De csak végig kell gondolni. Élünk egy életet álmokkal és reményekkel, viszont mikor megöregszünk ki lesz az, aki gondoskodik ró­lunk? Egy betegápoló az öregek otthonában? Vagy egyedül szenvedjük végig utolsó éveinket? Még­sem éri meg megélni az álmot, ha a végén egyedül halunk meg! Persze ez csak az én véleményem. Egyébként a családot nem tartom semmire. Sosem mondhattam el, hogy szerető család vesz körül. Nem éreztették velem, hogy tényleg a család része vagyok és mint utóbb kiderült nem is volt így. A szemembe természetesen képtelenek kimondani. Egyedül az anya-gyermek viszony az, ami teljesen őszinte és elpusztíthatatlan. Egy anya mindig szeretni fogja a gyerekét, akármit is csinál. Én is csak őt tekintem családomnak. Talán ha nem akarnák elvenni a lényem és rámerőltetni az akaratukat, még én is hajlandó lennék behódolni néhány akaratuknak.

2010. május 11.

Házasság? Normális körülmények között ez egy örömteli esemény. Szerelem és boldogság lengi kö­rül az egybegyűlteket. Azon a napon még a hatalmas kiadásokról is hajlamosak megfeledkezni. De ez így normális, nemde? Mindenki örül, elégedett vagy esetleg kárörvendő. Finom ételek, torták és jó borok. Nem is hangzik rosszul. Persze mindehhez az kell, hogy a két fél őszintén szeresse egy­mást. Az esetek többségében mégis van valami a háttérben. Pénz, kétségbeesés vagy kényszer. Az én ujjamon is van egy gyűrű, de az az 1,5 x1,5 centis gyémánt ólomsúlyként nehezedik a szívemre. Meg kell tennem! Egyrészt ezt várják tőlem, másrészt pedig muszáj. Ez a biztosíték arra, hogy az egyetlen dolgot, amim maradt ne tudják elvenni tőlem. Csekély ár ez egy csepp boldogságért.

2010. május 15.

Közeledik az esküvőm dátuma. A készülődés szórakoztat ugyan, de ha a jövőmre gondolok, sírni tudnék. Fizikailag lehetetlen, de képtelen vagyok sírni. Mintha kiapadt volna. Az egyetlen igazi sze­relmem halálakor megszűntem érezni. Sosem búcsúzhattam el tőle, ezért nem tudom túltenni ma­gam rajta. Nincs olyan, hogy ne gondolnék rá, vagy ne jutna eszembe bármiről. Talán sosem fogok újra szeretni. Írni is nehéz róla...

2010. május 27.

Elérkezett az a pont, ahol már kijelenthetem: üres vagyok! Egyszerűen nincs bennem semmi... Mi­kor kialszik az utolsó reménysugár is, és hiába kapálózom ellene, tudom, hogy nincs mit tenni, vé­ge... Elveszett a kitartás, az élni akarás. Nem értem el semmit, a családom utál, a sors pedig millió próba elég állít, melyek alatt összeroskadtam. Nehéz a felismerés, de semmi vagyok. Az életem, az álmaim mind összetörtek rég és ennél az ürességnél még a halál is szebb lehet. Mikor az isteni kö­nyörgés meghalgattatik és egy kar húz fel a magasba. Holtan, mégis most élek igazán.

Amy Brown felment a tíz emeletes ház tetejére és felállt a párkányra. Érezte, ahogy a hűs szellő lá­gyan simogatja arcát. Sosem volt szabadabb. Letekintett és megszűnt a félelem. Mosolyogva vetette a mélybe magát.

Barna szemeit erőtlenül nyitotta ki és találkozott egy szempárral. Maga sem tudta, hogy a sors újabb játékot űz-e vele, vagy végső nyugalomra lelt.