mika0606

[mika0606]

[mika0606]

Minden megváltozik, ha felhagysz a médiafogyasztással, nem veszel el a politikában, és nem hajszolod vakon a pénzt. Megváltozik, ha megkérdőjelezed a tekintélyt és rájössz, hogy minden, ami a társadalmunkban történik, egy maréknyi, hisztérikusan gazdag, többszörös személyiségzavarban szenvedő ember buta kis játéka. Semmi sem valódi, csak te. Miért pazarolnád el?

Alexander Levin: egy (nem) szociopata naplójából

[mika0606]

BPD

A terapeutám mindig azt mondja, hogy meg kell tanulnom megnevezni azt amit érzek, mert akkor könnyebb lesz a dolog. Csak… nem olyan egyszerű, amikor mindent egyszerre tapasztalsz meg. Csapdába estem egy óriás hullámvasúton, ami nem enged le az útról. És a legrosszabb az, hogy még a jegyet sem vettem meg. Mintha zongora lenne a fejemben. Tudom, hogy a legcsodálatosabb dallamokat tudná lejátszani, de ehelyett minden nap bejön valaki és elkezdi húzni az ujját a legmagasabb billentyűtől a legalacsonyabbig, majd oda-vissza. Néha szép dallamokat szeretnék hallani, de legtöbbször csak azt kívánom, hogy a zaj megszűnjön.

Az érzelmek olyanok, mint az eső, gyakran elkapnak. Néha nem vagyok benne biztos, hogy inkább egyszerre érezzem vagy egy légüres térben éljek. A hangulatom egy órán belül többször is ingadozik és a legapróbb dolgok is megváltoztathatják az érzéseimet. Egyik pillanatban boldog lennék, a következőben öngyilkos lennék, aztán dühös, majd pánikrohamot kapnék végül megnyugodnék és minden rendben lenne. Néha végtelen mennyiségű pozitivitásban ébredek fel, hogy egy órán belül értéktelennek érezzem magam. Ez mind abszurd. Nevetek és táncolok egy órával az öngyilkossági kísérlet után. Az érzelmek intenzitása a hangulatváltozások gyorsaságával párosítva túl sok. A szomorúságot öngyilkosságnak, a haragot gyilkosságnak, a szeretet az irányítás elvesztésének, valaki elvesztése haldoklást jelent, a boldogság elviselhetetlen eufória, normálisnak érezni magam pedig semmihez sem hasonlítható. Utálom beismerni, de néha egy élő aknamezővé válok mindenki számára, aki kapcsolatba akar kerülni velem.

Ez egy paradoxon. Egyszerre úgy érzem, túl sok vagyok és nem elég. Sokunknak nárcisztikus vagy hiányzó szülei voltak. Ha bántalmaztak minket azok az emberek, akiknek gondoskodniuk kellett rólunk, hogyan bízhatnánk újra? Meg akarom tanulni, hogyan kell félelem nélkül szeretni, de ehelyett megölöm a kapcsolatokat, mielőtt azok valóban elkezdődnének. Manipuláltam az embereket, és bűntudattal töltöttem el őket csak azért, hogy maradjanak. Az életem tele van ellentmondásokkal. Félek, hogy azok az emberek, akik előtt megnyíltam, megbíztam és szerettem, egyszer csak, minden magyarázat nélkül távoznak. Azt akarom, hogy megértsenek és segítsenek, ugyanakkor úgy gondolom, megérdemlem, hogy egyedül legyek. Azt akarom, hogy maradj, de azt mondom, menned kell. Túlságosan megsérült és elbaszott vagyok ahhoz, hogy rám pazarold az idődet. Meg fogom keresni a közelgő elhagyatottság jeleit, a legapróbb mozdulataidban is, hogy mielőbb távozhassak, mint te. Becsukom neked az ajtót, de óvatosan nyisd ki az ablakot, mert remélem megpróbálsz majd bemászni rajta, csak hogy bebizonyítsd, érdekellek. Ez egy önbeteljesítő prófécia. Annyira rettegek attól, hogy elhagynak, hogy kétféleképpen szabotálom önmagam: vagy szörnyű dolgokat teszek, hogy bebizonyítsam a méltatlanság elméletemet, és arra kényszerítsem az embereket, hogy távozzanak, vagy annyira ragaszkodóvá válok, hogy az emberek végül belefáradnak és elmennek. Az agyam elhiteti velem, hogy végül ki fogsz lépni, ezért néha egyre jobban összezavarodok, hogy miért nem teszed meg. És hát… elegem van abból, hogy várjam, hogy elhagyj engem ezért inkább én hagylak el. Inkább okozok fájdalmat és sebet, minthogy én legyek az, aki megsérült. A szerelem egy játék, amelyet elveszítek.

Amikor először találkozunk, hajlamos vagyok fantáziálni elképzelést alkotni arról, hogy ki lehet ez az ember és abban a pillanatban tudom, hogy nincs visszaút. Néha azonnal kötődöm, pillanatok alatt, amikor meglátok valakit, még beszélés nélkül is. Intenzív érzések emésztenek fel és csak a világot akarom átadni ennek az embernek. Rászorulóvá válok, és szeretném, ha jól éreznék magukat bármi is történjen. Az érzelmeim attól függően változnak, hogyan érzik magukat vagy milyen gyakran látom őket. Amikor nincsenek ott, elvonási tüneteket tapasztalok. Ők az én élő, légző gyógyszerem. Olyan vagyok, mint egy kiskutya, aki nem akarja, hogy a gazdája elmenjen. Néha próbára teszem az embereket azzal, hogy szándékosan bántom őket. Két okból van szükségem erre: 1. az hogy láttam, hogy fáj nekik, ezzel megerősítette, hogy szerettek. 2. végül elfáradnak, veszekszünk és ez megerősíti, hogy utáltak és el akartak hagyni. Ha a kedvenc emberem nem válaszol elég hamar a szövegemre, akkor kezdem azt érezni, hogy átszellemülnek és már nem érdekelem őket.

Amikor megtapasztaljuk a hasadást, minden és mindenki csak fekete vagy fehér. Csak jó vagy rossz. Csak görbe vagy tökéletes. Mindig vagy soha. Nem számít, ha az illető mindig kedves és türelmes volt velem. A legkisebb vétség vagy a vonzalom legkisebb csökkenése is elhiteti velem, hogy a fájdalom fenyeget és az illető bántalmaz, elhagy, nem szeret többé. Egy 4 éves kapcsolatot egy pillanat alatt el tudok dobni és pillanatok alatt a szerelemből a gyűlöletbe tudok át menni. Ez egy védekezési mechanizmus, amely megvéd attól, hogy megsérüljek. A legrosszabb az, hogyha egyszer rájövök, hogy fájdalmat okozok egy másik embernek már túl késő. Szégyellem, amit tettem, újra és újra bocsánatot kérek, de néha ez nem elég. Túl sok megszegett ígéret. És hát… végül elveszítem azt, akivel a legjobban törődtem.

Az énképem, a céljaim, sőt a tetszéseim és nemtetszéseim is gyakran változnak és zavarba ejt. Az üresség és a zűrzavar a BPD-m lényege. Úgy érzem, tovább kell futnom és kaotikusan élnem kell az életet, hogy elkerüljem az egzisztenciális rettegést, mert amikor megtörténik túl sötét, reménytelen és fájdalmas. Iszom és drogozok, csak hogy elhallgattassam, ami bennem van. Bizonyos szempontból az élet túlságosan üresnek, unalmasnak és értelmetlennek tűnik dráma, hazugság és manipuláció nélkül. Az önérzet hiánya miatt elfogadunk mások nézeteit és hiedelmeit, hogy identitást adjunk magunknak. Az elhagyástól való félelem azért is nagy, mert, amikor szeretjük ezt a személyt akit lemásoltunk, nem tudjuk kik legyünk vagy hogyan lehet nélkülük élni. Néha kényszeresen hazudok, de felvállalom a másik személyiségnek aspektusát csak hogy tetszenek, mindent megteszek értük. Hidd el nem vagyok rá büszke, de nehéz megállítani ezt a fajta viselkedést ha működik.

Még mindig nagy a zűrzavar csak nem látszik annyira, mert dühömet befelé irányítom. Ha bármit is említek, az emberek meglepődnek mert kívülről azt látják, hogy higgadt vagyok. Amikor a legrosszabb állapotban vagyok azt hiszem visszafordíthatatlanul össze vagyok törve. Elkezdem verni magam. Lelkileg és fizikailag. Megütöm magam, húzom a hajam, vakarom a bőröm stb. Borzasztóan erőszakos dolgokat gondolok magamról. Nagyon szükségem van az érvényesítésre, de amikor megkapom úgy döntök, hogy figyelmen kívül hagyom. Miért? Mert meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen hogy valaki valóban igazán szeresse a megtört lelkemet. Néha annyira utálom magam, hogy azt hiszem túl vagyok a segítségen.

Amikor van egy epizódom, olyan heves és eluralkodó érzelmeket élek át, hogy túl nagynak érzem magam, ahhoz, hogy foglalkozzam velük. Olyan érzés, mintha magába fogadnád a világ összes jelenlévő szenvedését és az egész univerzum a lelkedre nehezedik. Néha nem veszem észre, hogy szélsőséges vagyok. Nem veszem észre azonnal a hibáimat. Máskor is látom, hogy valami apróság miatt ideges vagyok, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne engedjem át az érzelmeket. A testemet valaki más irányítja. Utána a szégyent a legnehezebb feldolgozni. Tudom, hogy megbántottam valakit, és ezt teljesen utálom. Szeretném, ha emlékezne néhány dologra, amikor egy epizódon megyek keresztül: megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kezeljem magam, de ez nem a racionális megbeszélések ideje. Kell egy nyugalmi időszak, mielőtt beszélhetnék a történtekről. Szeretném, ha valaki meghallgatna, mert az érzéseim érvényesek. Csak mondd, hogy az én oldalamon állsz vagy, hogy nem vagy az ellenségem.

Az emberek azt hiszik szörnyetegek vagyunk és hajlamosak megfeledkezni arról, hogy mindvégig szenvedünk, akárcsak azok, akiket megbántunk. Tudom, hogy nehéz lehet mellettem lenni és megértem, hogy esetleg el akarnak menni, de emlékezniük kell arra, hogy nem én választottam ezt. Józan ésszel senki sem sodorná szándékosan ilyen zűrzavarba magát és másokat. Ha rajtam múlva, abbahagynám.

~ Mika ~

[mika0606]

Me posting on tumblr:

[mika0606]

Depresszió

A depresszió fokozatosan, csendben tör rád. Az elején problémázol az apró dolgokon, de aztán úgy döntesz, hogy inkább ignorálod őket.

Olyan mint egy fejfájás. Azt mondod magadnak, hogy csak ideiglenes és majd elmúlik. Csak egy újabb rossz nap...de nem az.

Itt ragadsz ebben az elmeállapotban és egyre inkább hozzászoksz, hogy felhúzol egy maszkot és tovább élsz más emberek között, mert ez az, amit tenned kell. Ez az, amit mások is tesznek...

Akárhogy is, a probléma nem múlik el.

Szenvedsz attól, hogy minden nap eljátszod ezt, és egyre több erőfeszítésedbe kerül. Ettől van az, hogy csak egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz, és ekkor kezdesz el szépen lassan eltávolodni a barátoktól és a családtól. Néha talán teljesen kizárod őket.

Minden élvezet eltűnt. Az apró dolgok, amik régen jó kedvre derítettek, most jelentéktelenek.

Még a legegyszerűbb feladatok is nehezek. Ezért hiányzik a motivációd.

Miért próbálkoznál újra és újra, ha tudod, hogy úgysem tesz semmi boldoggá? Mindentől csak rosszabbul és rosszabbul érzed magad, és egy ördögi körbe kerülsz.

Egyszer csak minden lelassul, a napok megkülönbözhetetlenné válnak…csak fehér zaj, ami betölti az elméd, és átjárja a tested.

Úgy érzed, sosem leszel újra boldog.

Tovább távolodsz másoktól, és tönkreteszed a kapcsolataid.

Mindent szégyellsz, amit teszel és mindent, amit nem tettél meg.

Egy részed helyre akarja hozni a dolgokat.

Egy váratlan pozitív fellendüléstől el akarsz menni valahova és találkozni másokkal...de az egész olyan mulandó, mert tudod, hogy úgysem fog működni.

A dolgok amiktől a barátaid izgatottak lesznek, téged hidegen hagynak, és nyilvánvalóvá válik számodra a köztetek lévő hatalmas hézag.

Egy újabb sikertelenség nem opció így a végén úgy döntesz, hogy inkább egyedül maradsz a komfortzónádban, ahol senki nem kérdez semmit.

Az alacsony önbecsülés és a célok hiánya elviselhetetlenné válik.

Végül rájössz, hogy nem tudsz így tovább élni és két dolog történhet: vagy úgy döntesz, hogy segítséget kérsz, vagy… megpróbálod végérvényesen kivonni magadat az életből...

~ Mika ~

[mika0606]

Félelem

Kellemetlen érzelem, veszély fenyegetése okozta, fájdalom vagy ártalom.

Néha ez a hét betűs szó csapdába esik a kiszámíthatatlan jövőben, és teljes mértékben átveszi az irányítást az életed felett. Nincs kezdete. Nincs vége.

A szorongás elrabolja a gondolataid és a tested, tehát mindenért aggódsz. A képzeleted folyamatosan játszik veled és ezért, lényed minden atomja folyamatosan el van foglalva, azzal a nyugtalanító érzéssel, hogy valami nincs rendben, annak ellenére, hogy nincs okod aggódni, mert minden rendben van.

Minden centit elfogadsz az irracionalitásodból, de a bizonytalanság...megőrjít.

Sírsz, remegsz, fáradt vagy és beteg.

De összeszeded magad, mert ez az amit a világ elvár tőled. Tehát valahogy végigcsinálod a napot, készen állsz arra, hogy kényelmet keress.

~ Mika ~