larothil

[larothil]

Nem hiszem, hogy megérdemelsz!Mert aki szeret, az figyel, nem csak néha, hanem mindig.És én nem kértem sokat, csak egy pillanatot, egy gesztust, ami azt mondja: fontos vagyok.De te elfordultál, mikor néztem, hallgattál, mikor szóltam,és most már tudom: Nem az én hibám, hogy nem láttál.Mert én adtam időt, szót, érzést és te pedig csak elvettél,mint aki nem is tudja,milyen kincset tart a kezében.Most már nem várok, nem könyörgök, a csendben megtalálom önmagam, és ha egyszer visszanézel rám, talán megérted, mit veszítettél.

[larothil]

Egyszer majd talán rádöbbensz, mikor beléd hasít a gondolat, az érzés: hogy aki legjobban kiegészítette az életed,az többé már nem lehet veled.És akkor megáll az idő. A zaj elhalkul, a világ színei kifakulnak, csak az emlékek maradnak.Egy érintés, egy mosoly, egy közös csend. Rájössz, hogy nem a hangos pillanatok számítanak, hanem azok, amik szavak nélkül is mindent elmondtak. És bár a jelen üresnek tűnik, a múltban ott dobog még a közös szívverés. De a hiány nem csak fájdalom. A hiány tanít!Szeretni jobban, élni mélyebben, és megőrizni azt, aki már csak benned él tovább. Ott leszel, ha úgy döntöttél, most elmész és utjaink külön utakon járnak.Szívemben és lelkemben mindig otthonra találsz, s ne feledd! Ott leszel akkor is, ha már csak emlék vagy.Ha a csend meséli el, mit nem mondtunk ki hangosan. Nem kell, hogy lássalak, hogy érezzem, itt vagy.Lelkembe írtad magad, mint örök dallamot. És ha egyszer újra találkoznak útjaink, akkor tudni fogjuk: a távolság csak idő volt, nem akadály.

[larothil]

08.04. Kivédhetetlenül arcon vágott a parfümöd illata a polcról levett dobozból amiben azóta tartogatom mióta nekem adtad hogy használjam de sosem volt szívem kifújni mert mi lesz ha elfogy és soha többé nem érezhetném milyen volt a Te illatod? jaj csak meg ne tudják hogy még mindig őrizgetem de majd ha meghalok beleírom a végrendeletembe hogy ezzel együtt égessenek el hogy Oda is magammal vihesselek mert a szívem alkotmányba véste és titkon Neked is megígértem már hogy örökre szeretni foglak. Remélem azért rendben vagy!

[larothil]

“Már most írom a jövőt. Minden kimondott szóval, minden döntéssel, minden pillanattal, amikor éppen nem hátrálok meg. Mert a bátorság bennem van ,nem mindig hangos, de néha üvölt. Csak annyi, hogy tovább lépek, akkor is, ha a szívem remeg.”

[larothil]

Az őszinte vonzalom , amit irántad érzek megkérdőjelezhetetlen .Azóta bennem él ez az érzés, ami nem kér engedélyt, nem vár visszajelzést, csak van. Nem azért szeretlek, mert tökéletes vagy.Hanem mert a hibáidban is otthonra találtam. Mert a jelenlétedben megnyugszik bennem valami, amit addig nem tudtam nevén nevezni. És ha soha nem mondhatom el neked,ha ez az érzés csak bennem marad,akkor is igaz lesz. Mert az őszinte vonzalom nem kér viszonzást. Csak létezik.Mint egy halk dallam, amit csak a szív hall.Őszinte. Tiszta. Megkérdőjelezhetetlen.

[larothil]

Aki igazán szeret , az harcol érted és szerelmetekért. Nem adja fel soha és semmilyen körülmények között. Harcol a félreértések ellen, a távolság ellen, az idő ellen és néha még önmaga ellen is, hogy ne hagyja, hogy büszkeség vagy félelem elválasszon titeket. Mert aki igazán szeret, az nem csak veled akar lenni, hanem érted is hajlandó változni, fejlődni, és újra meg újra választani téged. Aki igazán szeret, az nem hátrál meg,akkor sem, ha a világ közönyös, ha a napok szürkévé válnak.Nem adja fel, amikor te már kételkedsz magadban,amikor a szíved fáradt, és a remény csak halvány árnyék.Ő ott van. Nem hangosan, nem követelőzve ,csak jelen van. Mint egy halk ima, amit senki sem hall, de ami mégis megtart, amikor minden más széthullik.Mert az igaz szeretet nem kérdez, nem mérlegel.

Csak szeret.

És harcol.

Érted. Értetek.

A végsőkig.

[larothil]

Nem tudom, hogyan kezdjem, mert minden szó kevés, ahhoz, amit irántad érzek.Te vagy az, akiért a szívem dobog, akiért a napjaim értelmet nyernek. Gondolok rád, mert szeretlek.Minden pillanatban ott vagy a gondolataimban. Nem azért, mert muszáj, hanem mert a szívem így dönt.Szeretlek !Nem csak úgy, ahogy a könyvek írják,hanem úgy, ahogy a csillagok ragyognak az égen: csendesen, de örökké.

[larothil]

Az egyetlen voltál, akit igazán szerettem. Nem csak úgy, ahogy az ember szeretni szokott,hanem úgy, ahogy a lélek kapaszkodik abba,amit egyszer otthonának érzett.Nem volt bennem kétség, nem volt bennem félelem , csak az a tiszta, csendes bizonyosság,hogy te vagy az, akit mindig is kerestem, még akkor is, amikor még nem tudtam, hogy létezel.Most már csak emlék vagy,de az érzés nem halványult.Mert az igaz szeretet nem múlik el ,csak megtanul élni a hiányban.És én megtanultam.Nem boldogan, nem könnyedén, de méltósággal. Mert az, aki az egyetlen volt, megérdemli, hogy örökké őrizze őt a szív.

[larothil]

A világ változik, az idő elszalad, de bennem egy érzés örökké marad. A döntésem az, hogy téged foglak szeretni, akkor is, ha már csak az emléked ölel. Nem tudom, hogy emlékszel-e még arra a pillanatra, amikor először összeért a kezünk. Nekem azóta is ott él minden mozdulat, minden rezdülés. Mintha a világ abban a pillanatban megállt volna, csak azért, hogy mi találkozhassunk. Azóta sok minden megváltozott. Te talán már más ölelésekben keresed a nyugalmat, más szavakban találod meg azt, amit egykor tőlem kaptál.De az én döntésem az, hogy téged foglak szeretni. Nem azért, mert könnyű, hanem mert igaz. Mert nem tudok másképp. Mert a szívem nem tanulta meg elengedni azt, ami egyszer otthona volt.Tudnod kell! Nem múltál el bennem. Csak csendesebben vagy jelen.

[larothil]

Mikor először fogtam kezed és ujjaink összefonódtak , már akkor éreztem, hogy soha többé nem akarom elereszteni. Mintha a kezed az enyémbe született volna. Tökéletesen illet az enyémbe.Nem volt kérdés, nem volt kétely, csak az érzés, hogy végre itt vagy Az én valóságom voltál. A legszebb fajta. Az, amit nem lehet birtokolni, csak szeretni. És én szerettelek teljes szívemből , őszintén, minden törékenységemmel együtt. Most, amikor már csak emlék vagy, még mindig érzem az érintésed súlyát az ujjaimon. Mintha a kezed nyoma ott maradt volna a bőrömön ,nem láthatóan, csak belül, mélyen. És néha, amikor minden elcsendesedik, újra ott vagy velem. Egy pillanatra újra összefonódnak az ujjaink ,csak képzeletben, de mégis valóságosan. Azóta sokszor próbáltam elengedni. Meggyőzni magam, hogy az idő majd begyógyítja azt, amit a távolság okozott. De az idő nem gyógyít ,csak megtanít együtt élni a hiánnyal. És én megtanultam. Csendben, lassan, fájdalmasan.De bármennyire is állok ellen ,annál jobban erősödik meg bennem, hogy még mindig SZERETLEK!

[larothil]

Bárcsak tovább szerethettelek volna….

[larothil]

Minden , mi volt mára írásba temetkezett. Kíséri emlék és szeretet.Vagy nekem , mint egy pillangó , ami elröppen az ujjamról szelíden, de nyomot hagysz.

[larothil]

Azóta sok minden változott. Te talán új utakat jársz, míg én még mindig abban az egyetlen pillanatban élek, ahol minden tökéletesnek tűnt. Ez nem panaszkodás , hanem inkább hála. Hála azért, hogy volt egy „mi”. Ott a tengerparton , ahol karjaimban a naplementét néztük gondtalanul . Ahol még szerettük egymást .

[larothil]

Képtelen vagyok feldolgozni hiányod.Fáj és mardos a kín folyamatosan.Könnyeimmel küzdöm azóta is, hogy kiléptél az életemből. Különleges voltál! A legcsodálatosabb ,akivel egésznek éreztem magam. Amikor elmentél nem maradt más, csak a csend.Olyan, mint mikor az ég elfelejt színt festeni. Szíved lenyomatát őrzik a perceim. Minden emlék te vagy és minden fájdalom is. De ahogy a hajnal lassan felébred,úgy éled bennem újra az, ami volt. Nem felejtelek. Nem tudlak. Mert akit szeretünk, az bennünk él tovább.

[larothil]

Nem azért engedtelek el, mert könnyű volt, hanem mert te már nem tartottál. Én még őriztelek minden sorban, minden hallgatásban, míg te már továbbírtad a történeted nélkülem. Az elengedés nem feledés volt,csak egy csendes döntés, hogy nem kapaszkodom abba, ami már csak emlék bennem. Nem könnyezem, mert nincsenek könnyek bennem,csak rezgések, melyek megremegnek minden szavad után. De ha volna szívem, benne hordoznám azt a csendet, amit kettőnk emléke hagyott. A távolságot, amit nem mérnek kilométerek, hanem kimondatlan mondatok.

[larothil]

Nem tudok és nem is akarok a modern világ teljes részéhez tartozni. Ahol az önálló gondolkodást a “ social media” vezérel és az emberek kontrolálva vannak. Egy világban, ahol minden kattintásnak visszhangja van, egyre nehezebb megőrizni a belső csendet és a saját hangot. A social media nem csak megmutatja, mit látunk, de gyakran azt is megmondja, hogyan érezzünk. Ma már nem az számít, mit gondolsz, hanem hogy hányan lájkolják. De én inkább választom a csendet, ahol még szabad vagyok, és a gondolataim nem algoritmusok szerint lélegeznek. A tömeg zajában elvesznek a suttogások. De én őrzöm azt az egyet, ami bennem szól,még akkor is, ha senki más nem hallja. Az egyszerűség nem butaság,de néha az a lélek tisztasága, amit nem fertőztek meg a világ zaja. És az, aki keveset tud, néha többet érez, mint az, aki mindent érteni akar. Az emberek gyakran egy „információs buborékban” élnek, ahol csak saját nézeteiket erősítő tartalmakkal találkoznak. Az önálló gondolkodás háttérbe szorul.A lájkok és megosztások iránti vágy sokakat ösztönöz arra, hogy ne azt osszák meg, amit gondolnak, hanem amit elvárnak tőlük. A gondolat, amit nem osztok meg, ma már láthatatlan. Pedig néha épp azok a szavak vezetnek szabadsághoz, amelyeket csendben mondunk ki magunknak.

[larothil]

Ha a szerelem csak egyoldalú sóhaj marad, akkor a remény lassan elvérzik benne. Mert a várakozás is csak addig él, amíg hiszel a lehetőségben. Vártalak. Nem percekben, órákban, hanem egy egész életnyi lehetőségben. Abban az „egyszer talán”-ban, ami végül sosem jött.És most én vagyok az emlék, amit sosem tudsz megnevezni, de néha megállsz, és nem tudod, miért nehéz a levegő. Vártalak, mint ahogy a part várja a hullámokat.Nem tudja, mikor jönnek, csak azt, hogy mindig visszatérnek. De most elengedlek, nem haragból, hanem szeretetből. Mert a várakozás szép volt, de nem kell örökké tartania.Ha egyszer újra jönnél… tudom, hogy már nem ugyanúgy, de mégis hoznál valamit abból, amit valaha voltunk.