kekturazunk

[kekturazunk]

OKT-05 Tapolca-Badacsonytördemic

Nyári tervünk, hogy megcsináljuk a Balaton közeli szakaszokat 1-1 csobbanással és persze borozással egybekötve. 

Májusi állomás: Tapolca-Badacsonytördemic szakasz. Elindultunk a világ legjobban szervezett közlekedési eszközével egy pénteki reggelen hajnali fél 8-kor. Az előző esti szülinapozás nyújtotta pálinka és bor élmény külön segítség volt az elindulásban. A Déli pályaudvartól nemistudommelyik állomásig nem volt semmi probléma, azt leszámítva, hogy egyikünket megbüntették, mert nem volt elég megfelelő a jegye, másikunk pedig nem pontosan és rendeltetésszerűen használta a maszkját - utóbbiért nem járt büntetés, csak beszólogatás. Szóóóval a nemistudommelyik nevű állomáson felsővezeték szakadás történt - mi más? - és így ott dekkoltunk perceket, ami azt eredményezte, hogy lekéstük a csatlakozást Balatonszentgyörgyön. 

Alapvetően nevetséges, hogy az ember a legjobban szervezett és karbantartott közlekedési eszközével úgy jut el Budapestről Tapolcára, hogy végigjárja a Balaton DÉLI partját, majd átszáll kétszer! és így! eljut Tapolcára... 

Na de ennyi elég - egyenlőre - a tömegközlekedésből.

Útközben egyébként még kaptam szülinapi ajándékot is, ami egy túrabot és OKT-s tészta: 

Megérkeztünk Tapolcára és elindultunk kéktúra utunkra. Vagyis hát mivel 1 óra volt és még csak a délelőtti banánon voltunk túl, így beültünk ebédelni, ahogy a mellékelt kép is mutatja. 

Ebéd után tényleg elindultunk a Szent György hegyre. Sokáig kellett menni sajnos betonon az autók mellett, míg elértünk a hegy lábához. Útközben néztük a tanúhegyeket és beszéltünk a vulkáni tevékenység nyújtotta természeti képződményekről mint például a bazaltorgonákról. 

- Szerinted erre a hegyre hogyan megyünk fel? 

- Elég magas, szerintem körbe - körbe. Tuti nem nyílegyenesen. 

- Hát, jó. 

Végre beértünk az árnyékos kis keskeny útra, ahol nagyon sok lugasos házikó mellett mentünk el. Első pecsételő hely A turistaháznál volt. A lenti képen a turishaz_V1.jpg látható. Na itt nincs se pecsét, se semmi, ami házra utaló jel lenne. Ha kinyitod a ház (?) ajtaját (?) ki volt írva hogy “ivóvíz”, de víz sem volt. Igazából semmi, egy kis átverés csak. 

Cserébe a nyilak mutatták a helyes irányt a turisthaz_v2-höz. Hamar odaértünk a házhoz, ami tényleg ház, az asztalán még víz is volt, csak kár, hogy nem lehetett bemenni a házikóba. Nem láttunk pecsétre utaló jelet, így mentünk tovább, mert már nagyon kíváncsiak voltunk a bazaltorgonákra. Valamint tudtuk, hogy ez a szakasz lesz a napunk legnehezebb része. 

Így is volt! A bazaltorgonák nagyon szépek, főleg, hogy egy kis mini sziklás-viharos-köves hegységen kell felfelé menni 45 fokos szögben - szerencsére csak 7-8 percen keresztül. Nem vészes annyira, de azért nem is olyan amit az ember kétszer szeretne megtenni egy napon belül... 

A kép sajnos nem adja át az élményt és a nehézséget. És azt sem, hogy miután túljutottunk az orgonasípokon, eszünkbe jutott, hogy ha itt sem volt pecsételő hely, akkor valószínűleg mégis a turisház_v2-nél kellett volna lennie. 

Kis fejünkben az a megoldás született, hogy csak egyikünk fog visszamenni a “viharhegyen” át a házhoz bélyegzőzni táska nélkül. 

Én voltam a szerencsés, önkéntes jelentkezőként aki visszament. Ugye úgy írtam fentebb, hogy 7-8 perc volt ez a szakasz, és így 15-20 percet adtam magamnak a teljesítésre. Elindultam, de előttem volt egy család - két kisebb 4-5 éves kislánnyal és az apuka hátán volt még egy cuki kisfiú is - akit megelőztem, és siettem az úton lefelé. A turishaz_v2-höz leérve realizáltam, hogy a bélyegző igazából nem lehetne szemretűnőbb helyen... gyorsan bélyegeztem, kicsit szárítottam, hogy szép maradjon (😀) majd éppen meg is érkezett egy osztálykirándulás, akiktől menekülni kezdtem vissza a viharhegyre az orgonasípokon át a hegytetőre. 

Szeretek felfelé menni a hegyen - főleg kétszer egy nap, egymás után. 

Útközben visszafelé ismét találkoztam a családdal és a kislány ezt mondta az anyukájának, mikor elhaladtam mellettük: “Anyaaaa! Ennek a lánynak az a hobbija, hogy fel-le szaladgál a hegyen?” 

Nagyon édes volt, rámosolyogtam és mentem tovább. 17 perc alatt teljesítettem is a távot, bélyegző mission accomplished. 

Ezután már tényleg nem volt hegymenet felfelé adta nehézség, csak ámultunk a látványon amit a Badacsony és a Balaton nyújtott, így mendegéltünk a szigligeti vár felé. 

Nagyon szép tényleg ez a szakasz. Csak 17,2 km, de rengeteg szőlőültetvény, lugasok, tanúhegyek kísérnek az úton.

Őszintén szólva, a szigligeti vár kissé messzinek tűnt és nem igazán akarta a  kedvünk, hogy azt is megnézzük, inkább már megkóstoltunk volna egy finom bort, főleg ennyi ültetvény mellett elhaladva. De az útvonal nem engedte. Ismét a betonon kellett sétálnunk egy jó darabig, a főutat is érintve és mégis elértünk a várig, de - tényleg nem bánva - csak az alját kellett érinteni. 

Második pecsét egy boros pincében volt, hol máshol? 

Az utolsó szakasz Badacsonytördemicig csak kb 4 km, szintén az úttesten haladva. Már nagyon fáradtak voltunk. Ilyenkor csend van, hát vagy nyávogás, hogy “én ezt nem bírom”, de bíztatott a tudat, hogy eszünk és iszunk valami nagyon finomat. 

Utolsó pecsét a vonatállomáson volt, ahol a társam rájött, hogy a világ legjobban szervezett és karbantartott tömegközlekedési eszköze nem indít a mai napon több járatot Budapestre. (18:20 óra volt.) Cserébe busz indult 18:25-kor, amit futással és idegeskedéssel elértünk. Az elején annyira futottam (?), hogy belerúgtam a térdemmel egy beton alapú virágos kertbe, így a térdemen is megjelent azóta a kék túra turistajelzése. But no worries. 

A buszt ugyan elértük, de nem volt nálunk elég készpénz. A sofőrbácsi nagyon kedvesen felengedett minket a buszra, majd Révfülöpön megállt egy atm mellett, ahol tudtunk kivenni pénzt. 

A busz menetideje 3,5 óra Badacsonytördemicről a Népligetig Veszprém felé. Így tehát ezen a napon tulajdonképpen tettünk egy Balatonkört a vonat, a lábunk és a busz erejét kihasználva. 

Sajnos a hőn áhított borral öntözött vacsora elmaradt, de még jó, hogy hamarosan következik a két naposra tervezett Badacsony szakasz. 🥾⛰😉

[kekturazunk]

OKT-13 Piliscsaba-Hűvösvölgy

Egy áprilisi napon délben kikapcsoltuk a gépünket és elindultunk egy barátnőmmel a második OKT-ra. Eddig a két túra szervezésből egyik sem ment zökkenőmentesen, mert az elsőnél egyikünk egy hónapig volt koronavírusos, ennél a másodiknál pedig másikunk oltása miatt kellett átszervezni a túrát. Legalább lassan védettek leszünk. Reméljük.

A 13.számú szakasz Piliscsabáról indul és Hűvösvölgybe kell megérkezni, a pecsételős füzet szerint a szakasz 22,4 km.

Miután átsétáltunk Piliscsabán, beértünk az erdőbe és úgy 2 órán keresztül mentünk meglehetősen hasonlóan kinéző területen. Nem mondanám izgalmasnak, bár kétszer így is sikerült belecsúsznom valamibe 😀

Tanács: inkább a lábad elé nézz, mint a telefonodra vagy a fellegekbe.

A magas fák és a mederben lévő mendegélés után már nagyon szerettünk volna látni egy tisztást egy dombocskát vagy egy hegyet. Nem kellett sokáig várni, megkaptuk a Nagy-szénás (hegyet) kereszttel a tetején. A képen is látszódik milyen boldogan mentem felfelé a topra.

A hegytetőn nagyon nagyon szép kilátás tárult elénk, igazi 360 fokos panoráma 😊 Szívesen üldögéltem volna még itt egy darabig, de elindultunk lefelé Nagykovácsiba.

Eddig nem találkoztunk egyetlen egy emberrel sem, ami nagyon fura volt, mert a korábbi szakaszon rengetegen voltak. Futók, családok, párok, gyerekek, kutyák. Minden tiszteletem a futóké, akik futva (is) teljesítik az OKT-t. Talán majd egyszer én is. 🏃‍♀️

Nagykovácsiba érve az volt a tervünk, hogy becsengetünk az egyik házba, mert sajnos elfogyott a vizünk. A második házból kijött egy néni, aki nagyon kedvesen beinvitált minket, amíg megtöltötte a kulacsunkat. Leültetett minket a teraszra - előtte nagyon cukin mondta hogy ő már oltakozott - majd megkínàlt minket kávéval is 🥺 Majdnem elsírtuk magunkat a boldogságtól és meglepettségtől, hogy mennyire jóságos velünk a néni és vele együtt az élet is. Nagyon jól esett ez az emberi kedvesség és a kàvé is finom volt.

Haladtunk tovább az úton, közeledve az első pecséthez, de itt szeretnék megemlíteni egy korábbi történetet. Az előző túránkon történt, hogy már nagyon fáradtak voltunk és az alábbi párbeszéd volt kettőnk között:

- Jajj kérlek, üljünk le, annyira nem bírom már 😩

- Jó, itt egy fadarab. 🪵

- Egy fára? 😱

- De ilyenkor mire vársz? Fotelre?? 😀

Amiért leírtam ezt a szösszenetet, az az hogy ezen a szakaszon bizony lett volna fotel. Nem is fotel, hanem egyenesen kanapé. Igaz kicsit megviseltnek tűnik, de célra megfelel.

Visszatérve a túrához, az elején kicsit el lett kiabálva, hogy ez a szakasz nem lesz túl izgalmas. Igaz órákon át mentünk a teljesen egyforma erdőkön át, de aztán jött a hegy, amit én Sziklás hegység OKT version-nek neveznék le. Nagyon nem szeretek lefelé menni, sziklákon, köveken, bot nélkül semmiképpen sem. A kép sajnos nem mutatja, hogy mennyire volt meredek és köves a terep. 10-15 perc alatt lejutottunk, de ez az idő tele volt - hát nevezzük így - panaszkodassál 😀 A túratársam azt mondta: “Ja nem baj, legközelebb hozok füldugót.”

A hegyről lejutva még átkeltünk egy kis patakon, majd a erdei kerítésektől megérkeztünk a 8 milliós kerítéses részhez, amit akár helyi Cinque terre-nek is hívhatnánk. (Lásd: jobb oldali kép)

A full üvegablakos, saját kertben kialakított körforgalommal és saját szoborral rendelkező házak után végül és végre megérkeztünk Hűvösvölgybe. A túrát 6 óra alatt teljesítettük és nem maradt el a pecsét sem. Szerencsére ez jobban sikerült mint az első, az Alsó-Zsíros hegynél.

Mert hát ugye ott az volt a mondás, hogy “Óoó, áá, menjünk inkább tovább 😤”

Így tovább megyünk, legközelebb a Balaton irányába.