itsbazsa

[itsbazsa]

#[a múlás hermeneutikája]

„Megnevezed?”

 Ő. Lila ujjvégekkel kapartam elő zsebemből a pénztárcám, miközben a megálló felé sétáltam. Eső közeledett. Talpam alatt ropogott a dér és az avar. A város még aludt, csendes volt a reggel. Az oszlopok tetején ragyogtak a fények. Máshol járt az eszem. Amikor belépett az utcánkba, mindig láttam a nyitott ablak tükrén át. Sietett hozzánk, előbb akart odaérni. Izzadt. Mikor ő is felfedezte az ablak üvegében magát, megállt. Valamire rájött, amiről én nem tudhattam. Mély lélegzetet vett, súlyosat, amely a szúnyoghálón keresztül érkezett be a szobámba. A tavasszal. Mosolyogtam. Elkalandoztam a cseresznyefa virágainak napsütötte illatában. A fehér kereten át láttam, ahogy fürkészni kezdett engem. [Ő] Tudta, nem neki szól ez, de ő inkább azt akarta, hogy mégis ő üljön meg. Orrjáratomban. Megkért rá, hajoljak nyakszirtjébe. Érezzem. Mohón dobta hátra barna haját, ajkait megnyalta. Odahajoltam. Engedtem neki. Beletettem az orromat, ebbe a hideg nedvesbe. Elvesztem. Önzőn álltak égnek az apró pihék lábain (nem viselt harisnyát, combjai csupaszok voltak). Lehunytam a szemem, hogy újra beengedjem. Majd ki. Szorított karjaival (érezte, megkaparintott!), képtelen voltam viszonozni. Elernyedten fontam körül derekát. Lefelé tekintettem. A parkettán játszottak a fények, majd egy megült a diószínben. A barnában. Kirajzolódott a felvert por. Leültem az ágy szélére és néztem tovább, „ott vagyok én is a porszemek között”. Kicsiként. A fénynyalábban szálltam felfelé, a szúnyoghálón át. Nem keresett senki, nem kérdezték, hol vagyok. Ő is csak leült mellém. Megszólalt – miért vagy szomorú? –, de én nem akartam felelni neki. Ekkor nyár volt, új illatokkal (friss locsolású vágott gyep). A cseresznyefa már nem virágzott. Néztem magam elé, mondtam „inkább megmutatom, az egyszerűbb”. Jöjjön! De ő mégis maradt volna. Én menni akartam az illatok megváltozásának ellenére is, mert lassan közeledett az ősz, én pedig azt nem szerettem, mert nem hozott mást, csak hideget és nedvet nekem. Elérkeztünk a szokásos döccenőhöz.

 „És ezután?”

 Vártam. A búrát figyeltem és alatta a fénycsövet. A fehéret. A busz lármás volt, később elcsendesült. Végül egy hang maradt csupán: Ő. Másra akartam figyelni, de egyre csak a nevemet hallottam vissza (nevet kaptam és keresztséget tőle), így hívott – Baszdmeg. Nem szerettem, ha csúnyán beszél, mondtam is: „légy szíves, hagyd abba!”, olyankor így felelt – ne legyél már ilyen gyenge, Baszdmeg!. Az ablakot sem hagyhattam már nyitva. Hideg volt. Időnként, amikor elfeledtem, ő csukta be, hogy megmutassa, marasztal. Példát statuált. Kezdtem érezni, itt már nem rólam van szó, „nem vagyok önmagam”. Végül nem is szóltam már vissza. Elfogott a szorongás. Páni félelemmel ültem le mellé, „valamire vársz”, kifelé tekintett. Most én kérdeztem tőle, „miért vagy szomorú?”, előre engedte a haját. Alsó ajkát harapta, nem válaszolt. Remegő száján a húst nyelvével nyugtatta. Földbarna szemeiből könnycseppek folytak le (arcán barázdák nyomai), amelyeket elfújt az őszi szél. Mintha elfeledett volna. Nem akartam hallani a hangját, „nem!”. A pénzt számoltam a tenyeremben, a sofőr rosszul adott vissza. Az ablakon át (párás, mutatóujjam benne, ebben a hideg nedvesben) vándoroltak a kék felhők. Szemeimet kilógattam. Szemerkélni kezdett. Az ablak két felén párhuzamosan futott végig egy-egy csepp.

 „Érdekes. Mintha tükre lett volna a másiknak.”

Elhagytam az üveget, amely testem kicsapódásától szilánkosra tört. Az aszfaltot érve megéreztem, hogy a talpam alatt hevert ezernyi üvegszilánk. Ugyanúgy néztek ki, mégis mindegyikük más volt. Az út menti réten indultam el (volt egy rét, mögötte pedig egy erdő), ahol levágott kukoricaszárak álltak ki a földből. Kitéptem egyet és messzire elhajítottam. Úgy éreztem, élek. Már nem csengett a fülemben a hangja. A barázdákat átszelve jutottam el a fákhoz, amelyeknek sárgásak és barnásak voltak a levelei. Kerestem az emlékeim között őt. Minden levél ugyanúgy nézett ki. Mégis mindegyikük más volt. Egyre mélyebben sétáltam az erdőben, hogy ne láthassak semmit. Van azonban egy pont, ahova már nem tudtam elképzelni magam. Visszafordultam, majd óvatosan a kezembe helyeztem az összes üvegszilánkot. Bemásztam az ablakon át. A darabok a helyükre kerültek. Újra a párhuzamos cseppeken töprengtem. Mély lélegzetet vettem. Súlyosat. A cseppek mögé tekintettem, egy szempárba (a barnába, ebbe a nedvesbe). Egyre csak őrá gondoltam, ahogy lassan eltűnt az emlékeimből. Rájöttem, hogy ő mit láthatott egykor. Egyre csak rajta gondolkoztam. Egyre csak      

„párássá vált. [Ő]”

[itsbazsa]

Ott álltunk egy erdő szélén ketten, ahol színesek voltak a levelek. Én láttam őt, de ő nem látott engem. A levelek bizonyosan észrevettek, ugyanis az ágakkal karöltve rám mutattak, miközben a szél azt súgta a mellettem álló fülébe, hogy: „Itt van”. Ott ébredtem rá, hogy a jövőjébe mégsem láthat az ember. Melléálltam. Ott méláztunk mi ketten, miközben ő vak volt rám tekintve, én pedig kíváncsi. Érdekelt a mibenléte. Mintha egy fal magaslott volna előtte, amit képtelen volt átlépni. Nekem sikerült. „Félek.” – mondta ezeket a szavakat maga elé tekintve, miközben rám nézett, vagy talán rajtam át. Most boldogítson az, hogy tett egy kijelentést? Ameddig ellene nem tesz, addig az még él. Létezik és felemészt.  Egészen a szemembe mondta ezt a két apró szót. Bele a mélyébe. Az agyam velejébe. Megfogta és megrántotta. Én azonban nem féltem és most sem félek. Nem. Ő igen, ezért ott akarta hagyni ezt a semmit. Amit nem látott. Vagy látta, de nem merte kimondani. Ott álltunk ketten egy erdő szélén, ahol színesek voltak a levelek. Tőlem félt, vagy önmagától?

[itsbazsa]

Nem tudtam, hogy hol kell leszállni. Azt sem tudtam, hogy miért jöttem ide. Vártak és én is vártam. Valamire. Több megállónál is éreztem, hogy lehet itt kéne, hogy utam a végéhez érjen. Mégsem. A busz ment tovább. Majd ennyit láttam: végállomás. „Mindegy. Innen már úgy sem mehetsz tovább.” Leültem egy padra és vártam. Egy életet töltöttem el várva valamire.

[itsbazsa]

A kertben az a szép, hogy teljesen sivár. A fű zöld, a föld barna, a fák pedig a kettő ötvözetei. Nem ültettek ide feleslegesen virágokat és nincsenek bokrok sem. Egy-két szék pihen itt csak, mely mind a nagy sárga intézmény felé néz, amelyet borostyán borít be. Leülök egy fehér vasszékre. Kellemes érzés hátradönteni a fejem és élvezni a lebegést. Leveszem a cipőmet és a fűbe teszem mezítelen talpaimat. A fák ágai kopaszok. Elmúlt a tél, tavasz van. A tavasz eleje van most, ahol a fák még a szelet várják, hogy virágot bonthassanak. A talaj sok helyen latyakos még, a legtöbb helyen azonban már megkeményedett. Szeretem a tavaszt. Itt már nem kell sötétnek lennem, és nem kell világosnak sem. Elrendeződhetek. Lehunyhatom a szemem és zuhanhatok. 

[itsbazsa]

Átsuhantam a busz üvegén, amelynek két felén párhuzamosan futott - pontosan kicsapódásom pillanatában - egy-egy csepp. A belső volt a pára, még a külső egy megragadt esőmaradvány. „Érdekes.” „Mintha tükre lennél a másiknak.”  Bizonyára, én is csak tükre maradtam magamnak.

[itsbazsa]

Szerettem a szobám, viszont sokszor elképzeltem, ahogy elernyed testem és leesek a padlóra. A testem pedig annyira ernyedtté válik és testtelenné, hogy beleivódik a műanyagba meg a műanyag alá, majd alázuhan az alatta levő szobának és egyre lejjebb halad. Csak, hogy elveszítse magát. A végén már felismerhetetlen lesz. Amorf. Nem fogják tudni, hogy mi volt. Nem fogom tudni, hogy mim volt. A zuhanás veszi el. Csak a lelkem marad. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak lelkem lenne. Anyagtalan maradnék. Nem lenne semmim, amit elvehetnek tőlem. „Nem ragaszkodnék.” „Nem hiányolnék.” Nem kellene az emlék és nem kellene megörökíteni azt. Nem lenne lényeg.